Egyre nyilvánvalóbb, hogy a „romakérdés" a mai magyar társadalom állandósuló és mélyülő válsága, melyet már nem old meg sem az elhallgatás, még kevésbé a mellébeszélés, a hisztéria, és természetesen mit sem segít rajta a türelmetlenség és a rasszizmus. (Ami az idézőjelet illeti: egyrészt a roma lét leginkább a nem romák számára kérdés, nehéz vagy nem nehéz sorsuk a többségi társadalom számára merülhet fel puszta kérdésként. Másrészt: nemigen kedvelem a „romakérdést" egybeírva. Civilizált környezetben magyarkérdésről sem szokás beszélni, a többiről nem is beszélve.)
Mindenekelőtt szeretnék amellett érvelni, hogy milyen megfontolások alapján tartom érdemesnek a romák „kérdését" a mai magyar társadalom problémájaként interpretálni, és miért hiszem azt, hogy minden egyéb - a cigányság magára maradását, a nagy társadalomból való kisodródását, kihullását legitimáló, szükségszerűnek elfogadó - álláspont nem pusztán morálisan kezdhető ki, de túl az antihumanizmuson, előbb-utóbb aláássa az amúgy még fennálló társadalmi békét és konszenzust. A cseppet sem formális válasz több - egymással összefüggő - érvből áll, melyeknek eltér a retorikája s részben a logikája is, de mindegyikükben az integratív felvilágosult társadalom vízióját tekintem érvényesnek.
Kezdjük azzal, hogy a romák magyar állampolgárok, tehát épp olyan jogok illetik meg őket, mint bármely egyéb etnikumhoz tartozó polgártársaikat. Mindazok, akik az állampolgárság jogán járó egyenlőség érvét lebecsülik, elsősorban magának a magyar államnak, az állampolgárságnak a fogalmát értékelik le, s ezt feltehetően azok sem akarnák, akiknek egyébként megannyi bajuk van a roma polgártársaikkal. Más kérdés, hogy a magam részéről nem abszolutizálom az állampolgári jogok érvét, hiszen a szolidaritás értelemszerűen nem korlátozódhat erre a körre: a menekülő és az éhező embertársunknak nyújtandó kötelező segítség teljesen független attól, hogy a rászoruló hova való. Arról nem beszélve, hogy mi, magyarok, ugyancsak zokon vennénk, ha a szolidaritás köreit nem terjeszthetnénk ki a magyarok - államhatároktól független - csoportjaira. Ám függetlenül attól, hogy az állampolgárság nem minden: a romák esetében nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy mindaz a gyakran valóban nehéz anyagi áldozatokat követelő segítség, amit a többségtől, a közösségtől „kapnak", épp úgy evidensen megilleti őket, mint bármely más magyar állampolgárt.
Ugyancsak fontos érvnek tartom, hogy a magyar állampolgár romákat pusztán az absztrakt állampolgársági szolidaritás logikája okán megilleti az emberi jogok csorbítatlan, teljes köre, de túl mindezen, ezek az emberek a mai magyar társadalom és kultúra tevékeny részesei, a kulturális közösség tagjai még akkor is, ha ez a közösség mára egyre inkább felbomlóban van, s a párbeszéd helyét átvette a közöny - és újabban a nyílt megvetés és ellenséges semmibevétel. Holott - s ebben az országban naponta beszélünk a hagyományok szerepéről - a romák nem a társadalmon kívüli lét örökösei csupán, hanem a magyar társadalomban való otthonra lelés, majd az elidegenedés élményének az örökösei is. Igen veszélyesnek tartom, mert akaratlanul is a szegregációt segíti elő, ha újra és újra elfeledkezünk arról, hogy a magyar romáknak ez a hazájuk. Itt élnek (és halnak szégyenteljesen fiatalon), s függetlenül attól, hogy néhányukban felmerült az emigráció gondolata, a nagy társadalom az ő otthonuk is, és közös problémánk, ha a hazájuk szerethetetlen lesz, ha a hazaszeretet számukra csupán absztrakt norma maradhat, és nem érzéki valóság, megélt mindennapi tapasztalat. Otthon lenni a világban, látszatra nem oly nagy kívánalom. Kivéve, ha valaki azt tapasztalja, hogy családját a szomszéd immár különösebb következmények nélkül elzavarhatja, ha megverik, és külön étkeztetik az iskolában, kilakoltatják a szüleivel együtt, a rendőr, hajlott korú anyját prostituáltnak nevezvén, letegezi. Kivéve, ha valaki szinte soha nem élte át, hogy a „hatóság", az állam adandó alkalommal megvédi jogait, figyelembe veszi méltóságát. Aki nemigen élhette át, hogy ismeretlenekben megbízhat egyszerűen azon az alapon, hogy mindketten otthon vannak, annak a hazához tartozás újra és újra nehéz feladat, s nem evidencia. Nem kívánok itt részletesen érvelni amellett, hogy a napnyugat egy sor országában miként alakult ki végül - ahol kialakult - a kisebbségek és a többség (!) kulturális viszonyrendszere, mikor és milyen árat fizetett a mai angol, francia, amerikai társadalom azért, hogy különféle kisebbségeik végül csak otthonra leltek saját hazájukban. Ne felejtsük hát el, ha a roma polgártársak gyakorlatilag soha nem élhetik át az evidens otthonosság személyes élményét, akkor nehezen lesz elvárható tőlük, hogy lojalitást érezzenek, mutassanak és gyakoroljanak kulturális, társadalmi létük mindennapjaiban. A hazaszeretet mindaddig politikai absztrakció marad, amíg nem előzi meg az ismerősség kétségbevonhatatlan bizonyítéka. („Itthon vagyok..." - szól Radnóti egy különösen fontos helyen.)
Márpedig a kisebbség otthonlétéért - ha tetszik, ha nem - mindig a többség felel. Ezt mindannyian jól tudjuk, amikor Erdélyről van szó, s teljes joggal nem felejtjük emlékeztetni rá a román társadalmat. Csak éppen a magunk ügyeiben kissé nehezebb ezt felismernünk, bevallanunk, s főként - úgy látom - egyre kínosabb nyilvánosan bevallanunk, hogy a „romakérdés" megoldása a többségi társadalom kezében van. Ha mi nem mutatunk szolidaritást, ha nem teremtjük meg az együttes, a közös élmény megéléséhez szükséges kapaszkodókat, formákat és normákat, akkor ennek a tunyaságnak, folyamatos mulasztásnak egyszerre lesz vesztese magyar és roma.
De hát miként is lehetne szolidaritást mutatni és gyakorolni egy olyan kisebbség iránt, amelyről a többség vagy roppant keveset tud, vagy nagyobbrészt kínos és gyakran tényleges feszültségekre valló rossz élményei vannak, s csak ritkán és keveseknek jut ki a termékeny és boldog párbeszéd élményéből. Bármilyen szégyenletes, nem lehet nem kimondanunk, és nem lehet nem társadalmi tényként kezelni, hogy a mai magyar társadalom többsége javarészt minimum idegenkedik a cigányoktól, s egyre többen szemlélik őket mind nyíltabb és leplezetlenebb rasszizmussal, gyakran megdöbbentően éles formáit adván megvetésüknek és lenézésüknek. Magyarországon ma, politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte mindenki nyilvánosan kifejezésre juttathatja megvetését roma polgártársai iránt. A romák becsülete a mindennapi élet szintjén naponta sérül: a hatóságtól a kabaréig ki-ki jogosultnak érzi magát, hogy kárukra viccelődjön. A roma állampolgárok számára máshol húzódik a méltóság jogának garantálása, mint a valamiként a többséghez tartozók számára. Ha hazánkban valaki nyíltan antiszemita, akkor ő komoly politikai kockázatot vállal: szélsőjobboldalinak lenni, a MIÉP-hez csatlakozni könnyen kulturális megvetéssel járhat. A romák ellenben szabad prédának tűnnek.
Miként alakult ez így, kit és milyen felelősség terhel; attól tartok, a kérdésre cseppet sem könnyű és nem evidens a válasz. Az én - remélem, hogy vitára érdemes - tételem értelmében három, egymással összefüggő csoport normarendszerét terheli különösen nagy felelősség. A politikusokról, az értelmiségiekről és a médiáról van szó. E három, részben azonos személyekből álló, de eltérő irányultságú társadalmi csoport és intézmény feletti kontrollal rendelkező kisközösségek mára szinte riasztóan megbonthatatlan összjátékáról, amelynek lényege a szolidaritás megtagadása és a felelősség folyamatos áthárítása.
A politikusok úgy tudják, hogy a roma állampolgárok nyílt támogatása, azaz a becsületes és végiggondolt antirasszista politika komoly kockázatot jelent a szavazatszerzésben, ezért aztán a rendszerváltozás óta nem volt olyan kormány, amely tényleges elkötelezettségről tett volna tanúbizonyságot. A romák talán még soha nem érezhették, hogy akármint is, de fontosak lennének egy-egy pártnak. Csak remélni tudom, hogy az új köztársasági elnök hű marad első nyilatkozatainak szelleméhez, s ténylegesen kihasználja a pártok feletti politikai szerepéből adódó lehetőségeit, és a mára már különösen fontos, szimbolikus reprezentáció szintjén tesz valamit a romákért. Ha a köztársaság első polgára a romákról polgártársaiként beszél - az mégis jelent valamit. Jelenthet valamit - a számukra is. De - ettől a reménytől függetlenül - a politikai elit egésze, országos szinttől az önkormányzatokig, egyet akar: nem hallani és nem tudni erről a kérdésről. Foglalkozzon azzal más. Kivételt a Belügyminisztérium jelent, amely minden kormány alatt szívesen kiveszi a részét a romák kriminalizálásának nemtelen programjából.
Ami a liberális és konzervatív magyar értelmiséget illeti, nem sok jelét láthattuk a szolidáris gesztusok sorozatának, de ami még kínosabb, sokkal inkább az elemi érdeklődés hiányával vádolhatjuk magunkat, mintsem épp valamiféle cigányromantikával együtt járó, akár álságos cselekvési lázzal. Enyhén szólva: antirasszistának lenni nem különösképp nagy szám, a romák nemigen vannak divatban, és senki sem gondolhatja, hogy a Fekete Vonat és az Ando Drom koncertjein megjelenő pár száz (!) értelmiségi bármiféle kollektív élmény vagy szolidaritás megjelenítésére lenne képes. Az Amaro Drom, melyet megrendítő heroizmussal szerkeszt Kerényi György, gyakorlatilag senkinek sem a lapja, s a magam részéről roppant álságos érvnek tartom, hogy olvassák azt a cigányok. (Már akkor, ha - ugye - tudnak olvasni.) Holott ma gyakorlatilag ez az egyetlen nyomtatott, értelmiségieknek is szóló, olvasható szemle, amelyből nyomon követhető, hogyan alakult ki, hogyan mélyült el a válság. Az értelmiségiek közönye mélyén nyilván rengeteg bizonytalanság van, s feltehető, hogy szerepet játszhat benne a roma és a „primitív" közötti egyenlőségtétel elterjedése, amely nézeteket leginkább a média segíti - nem pusztán fennmaradni, de folyamatosan újraszületni. A pszichoanalitikusok hamar ránk szólnának: ugyan, vegyétek észre, hogy a romákra pillantva önmagatok vélt alantas énjét ismeritek fel, s ezzel aztán meg is teremtitek. S van is valami igazság abban, hogy a hisztérikus cigánygyűlölet alkalmanként nem magyarázható mással, mint az önazonosságában bizonytalan ember tükörképtől való rettegésével. A cigány - a mai magyar média és politikai kultúra nyelvén - egyre gyakrabban nem egyebet jelent, mint a kiszolgáltatott és ugyanakkor agresszív kívülálló rémképét. Talán itt lenne az idő észrevenni, hogy ezt a képet éppúgy nem ők konstruálják, amint általában a bűnbakká tett kisebbségek sem rendelkeznek soha azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a szorongással teli többség felruházza őket. Lásd: magyarok Romániában, horvátok Szerbiában stb. A sor a végtelenségig folytatható. Általában elmondhatjuk, hogy egy-egy kisebbség társadalmi képét sokkal kevésbé befolyásolja az adott csoport „teljesítménye", mint az adott többség állapota, sikeressége vagy éppen frusztráltsága. Hazánkban sincs ez másképp, a romák társadalmi valóságának és a média és politika által létrehozott cigányfogalomnak és -képnek egyre kevesebb köze van egymáshoz.
Mindez nem kis részt függ össze a média társadalmi felelősségtudatának szomorú állapotával. A mai magyar média átlagteljesítménye romaügyben ugyanis nem pusztán etikailag kifogásolható, de a mára általánossá vált gyakorlat egyre nehezebben indokolható a józan ész érveivel. A roma polgártársak egyre gyakrabban mint társadalmon kívül élő, jogokkal nem rendelkező, pusztán terhet jelentő primitív ösztönlények jelennek meg a televíziókban és a rádiókban. A megvetés és a primitívként való bemutatás formái pusztán a szerkesztők életkorától, egyéni ízlésétől függ. Azonban a szenvtelen yuppie Fókuszban éppúgy az extremitás példázataiként állnak előttünk ezek az emberek, mint az izzó indulataival, magyarázhatatlan cigányellenességével nem boldoguló Franka Tibornak a Vasárnapi újságban elhangzó kommentárjaiban. Ennek az embernek a teljesítménye egyébként tényleg a magyar újságírás legsötétebb korszakait idézi mind retorikájában, mind hevült őrjöngésében. Közszolgálati rádióban ezt a hangot megengedni valójában a rasszizmus bátorítása. A lényeg azonban újra és újra az, hogy a roma polgárok reprezentációja a kuriózumok szintjén mutatja be társaink nehéz életét. Így járt legutóbb a Napló stábja is, amely ugyancsak a kolonialista részvéttelenség és idegenkedés már-már kalandosnak szánt képeit közvetítette az emigrációba induló romákról.
Azt írtam fentebb: a romák társaink - és nem véletlenül. A média felelőssége ez ügyben - minimum - megérne egy-két nyilvános vitát. Az extremitás, a kuriozitás reprezentációja ugyanis beláthatatlan következményekkel jár. Ha a roma polgártársak folyamatosan társadalmon kívüli ösztönlényekként kerülnek elénk, büszkeségüktől megfosztott, elviselhetetlen nyomorukban hisztérikusan viselkedő, segélyért kuncsorgó ingyenélőkként, akkor mindez könnyen oda vezethet, hogy azokban, akiknek vagy nincs élő kapcsolatuk romákkal, vagy ellenkezőleg, számtalan rossz tapasztalatuk van, akiknek ez a kérdés élő és eleven probléma, egyre könynyebben kialakul a felelősség elhárításának, a lemondásnak és az idegenségélmény megteremtésének gyakorlata. Lássuk be, a média, ha jó, akkor - mint azt egy nagy amerikai szociofotográfus tanította - isten kémje, azaz képes arra, hogy emberek között szolidaritást ébresszen, kulturális különbözőségeket értelmesen artikuláljon és lefordítson, hidakat teremtsen ott, ahol ma az extrémként való bemutatás csak az idegenélmény folyamatos visszaigazolását eredményezi. A mai magyar média romaügyben mutatott teljesítménye elsősorban azért zavarbaejtő, mert e témakörben olyan médiamunkások is semmibe veszik az emberi méltóságot, akik bármely egyéb kisebbség védelméért bármikor szót emelnek.
E három tényező, a politikusok tehetetlensége, az értelmiségiek közönye és az a tény, hogy a mai magyar média inkább a voyeur kegyetlenségével kezeli a romákat, mintsem az etikai minimumról tudomást vevő humánum képeit alkotná meg, nos, ez a három egymással összefüggő ok arra vezetett, hogy a „romakérdés" praktikusan már nem a mai magyar társadalom válságának kérdéseként tűnik elénk. Ma már nemcsak azért kell szót emelni, hogy a roma etnikum társadalmi és szociális elnyomorodásának, valamint a polgárjogi önreprezentációs intézmények hiányának egyre magyarázhatatlanabb kérdését így vagy úgy bárki meg akarja oldani - nem mintha ezt a kérdést egyben és egyszerre meg lehetne oldani -, hanem ott tartunk, hogy azért kell szót emelnünk, hogy ezeket a kérdéseket továbbra is a mai magyar társadalom problémájaként tarthassuk számon. Amikor a kettéváló magyar társadalomról beszélünk, amikor a rendszerváltás győzteseit és veszteseit soroljuk, akkor szeretünk elfeledkezni arról, hogy a roma közösség szinte teljes egészében a vesztesek oldalára került. Ám a társadalmi létük ezzel nem szűnt meg, amint egy pillanatig sem szüneteltethető a velük kapcsolatos politikai és állampolgári felelősség sem.
Senki nem hiheti komolyan, hogy ez a kérdés rá nem tartozik. Most már nem arról van szó, hogy időnként itt-ott különféle roma konfliktusoknak vagyunk tanúi. Az elmúlt hónapok után fel kell ismernünk, hogy a Zámolytól a Várna utcáig tartó sor minden eseménye egymással szorosan összefügg. Egyszerűen szólván: a többségi társadalom nem egy csoportjának elege lett a romákból, és sem az értelmiség, sem a politika, sem a média nem viselkedik azzal a morális felelősséggel, amelyet egyébként tanúsítania kell. Tudniillik nem lehet elvárni, hogy az egyébként gazdasági szempontból javarészt ugyancsak elesett többség szolidaritást mutasson akkor, amikor a társadalmi elit nemhogy nem gyakorolja azt, hanem ami még fontosabb, naponta gúny és nevetség tárgyává teszi őket. Felteszem, itt az idő, hogy legalább a romakérdésben az értelmiségi, a politikai és a médiaelit egy új, civilizatorikus szövetséget kössön egymással. (E gondolat jegyében hívnám föl a figyelmet a Népszava nemrégiben közölt, valóban lényeges, valóban érdemi írásaira.) Ennek a civilizatorikus szövetségnek az alapja mindenekelőtt a gyűlöletet és megvetést keltő hangok és képek radikális száműzése a mai magyar médiából, illetve értelmiségi közbeszédből. A mai magyar társadalomban immár olyan nyílt és korlátozatlan a romák iránti megvetés, hogy ha a média e tekintetben radikális fordulatot hajtana végre, annak figyelemfelkeltő hatása - ha nem is jelentené ugyan a kérdés megoldását, de - mindenképp jelzésértékű lenne. Azt mutatná, hogy immáron a társadalmi piramis tetején élőknek is elegük van ebből a hangból, a civilizálatlanságnak és a megvetésnek a napi, nyílt ismételgetéséből. Ugyancsak elkerülhetetlen, hogy az értelmiség - akár liberális, konzervatív, polgári, vallásos vagy ateista - végre tekintse feladatának a romákat illető megvetés megtorlását. Megtorlást említettem, és nem véletlenül. Ezeken a hasábokon bizony nem kevesebbet javaslok, mint hogy illesse a roma polgártársainkat megvető hangot ugyanaz a közfigyelem és megvetés, ami kijár az antiszemitáknak, ami kijár a magyar kisebbséget méltatlanul szorongató Funarnak, bármely szerb vagy román sovinisztának.
Végezetül, nyilván, azt remélem, ha a médiabeli és az értelmiségi normák valamiként megváltoznak, az megkönnyítené a politika számára - a liberális, a baloldali, de a jelenlegi kormánypártok számára is -, hogy végre ne pusztán kényszeredett, kínos szorongással beszéljen a romákról, hanem megfelelő intézkedések segítségével ugyanazt a méltóságot és büszkeséget biztosítsa számukra, amelyet a mai magyar társadalom számára igyekszik nyújtani önbecsülésének visszaszerzése érdekében.
Meglehet, mindez naivitás. Lehet azt mondani, hogy a rasszizmusnak társadalomtörténeti gyökerei vannak, s a józan ész és a humanitás ezúttal sem lesz gyógyír. Azt is megértem, hogy pusztán és önmagában véve a leírt mondat, a kimondott szó nem megoldás, s főként nem helyettesíti a milliárdokat igénylő különféle programokat. De tisztában kell lennünk azzal, hogy akkor és csak akkor lehet politikai akarat ilyen programok beindítására, ha végre belátjuk mindahányan, hogy a „romakérdés" a rendszerváltás utáni magyar társadalom legnagyobb válságát jelenti.
Dühöng az olajbotrány, ki így, ki úgy értékel.
Csintalan Sándor, az egykori szocialista-párti frontember pont olyan, mint fénykorában: cinikus, lekezelő és pökhendi. Arról beszél, hogy ez az egész olajügy „színtiszta politikai műbalhé". Tíz évvel ezelőtti ügyeket vesznek elő - mondja -, rég elévült ügyeket, ugyan kinek jó ez.
Csintalannak ebben az egyetlen - föntebb idézett - félmondatában benne van a Magyar Szocialista Párt totális csődje, amennyiben ez a tréfás kedvű férfi úgy tudja, a jogi elévülés egyszersmind politikai mentességet is jelent korábban elkövetett bűnök alól. Csak ki kell várni két évet, három évet, öt évet - annyit, amennyit a jog megállapít -, s az addig lesunyt tekintetünket az ég felé emeljük, és megyünk tovább. (Már ha egyáltalán egy percre is lesunytuk a tekintetünket, ez speciel nem is biztos.)
Ez az ember, a baloldali értékek, úgymint az elesettek gyámolítója, a közösségi értékek, a szolidaritás eszményének intézményes képviselője a rendszerváltás utáni legnagyobb botrány hallatán vállat von, és azt mondja, műbalhé, elévült, s ez még akkor is elképesztő, ha Csintalan történetesen nem lett volna négy éven keresztül a vezető kormánypárt vezető politikusa. Csakhogy az volt, igaz, újabban profilt váltott és Kelemen Iván egykori kordaxos olajbajnokkal momentán műkincsben utazik.
A koronatanú szerint érintett az SZDSZ és az MDF is, a két vezető kormányerő viszont nem, amint a vallomásban olvasni, „legföljebb egy-két megtévedt Fidesz-közeli vállalkozó" - már megint ez a szemantikai taknyolás - kapcsolódott be az ügyletekbe, de ez nem számottevő. A Fidesznek mindössze az jelent - egyelőre pusztán kommunikációs - feladatot, hogy súlyosan belekeveredett az aktuális belügyminiszter, valamint dr. Boross Péter, korábbi miniszterelnök, a mostani kormányfő személyes tanácsadója. A Fidesz-piár pillanatnyilag az alapműveleteket végzi, tehát első lépésben a már sokszor bevált, de sosem elég hatékony „tudatos lejáratási kampányt" emlegeti, de különösebb kockázat nélkül megjósolható, hogy ez, látva az ügy rohamos burjánzását, később kevés lesz. A belügyminiszter az ellene fölhozott vádakat „egy beteges ember képzelgéseiként" értékeli ugyan, és rutinmozdulattal számon kéri a sajtót, de a pereket előbb-utóbb vállalnia kell. Lapzártakor úgy nyilatkozott, hogy perelni készül, de miután hat hete is perelni készült, semmi sem biztos.
A MIÉP vezére mindeközben a Fidesz jótékony fejelfordításától bátorítottan végre nekiláthat annak, amire 1992 óta készül: megtorolhatja az akkori MDF-ben, Antall Józseftől elszenvedett sérelmeit. Eddig öt akkori MDF-es politikus meghallgattatását javasolta (Kádár Béla, Siklós Csaba, Dr. Szabó Iván, Kupa Mihály és Latorczay János). A jelek szerint Csurkának ez a megtorlás átmenetileg még a bolsevik-üldözésnél is fontosabb, el lehet hát képzelni, mit érzett akkoriban, és mekkora gyűlölet halmozódott benne.
A kormányfő meg azt mondja, túl sikeres a belügyminiszter, rendkívül hatékony a bűnüldözés, így ez az egész olajbalhé az alvilág reakciója. Vagyis siker siker hátán, a belügyminiszterrel semmi gond, kinevezése helyes volt, fölkérése a magyar miniszterelnök éleslátását dicséri. (Jegyezzük meg, ez a 2000. augusztus 1-ji állapot.)
Hogyan készülhetett el a Siklós Mária-féle terv engedélyezésre benyújtható változata ilyen rövid idő alatt? Hiszen csak május végén hirdették ki a meghívásos pályázat eredményét, melynek alapján a végleges terven együtt dolgozna a pályázatot nyert Vadász György és Siklós, aki eddig - úgymond - programtervet rajzolt. Persze az engedélyezésre benyújtott terv kísértetiesen hasonlít arra a variációra, amit decemberben „programterv" néven ismertünk meg. Schwajdáék szerint Siklós nem követ el etikai vétséget addig, amíg a végleges tervre vonatkozó szerződést alá nem írja. De ezek szerint a szerződés mégis megköttetett, mégpedig amikor a meghívásos pályázat zajlott, vagy még korábban.
Az említett programtervről 1999 decemberében tartott építészeti, városrendezési zsűrizés összes felkért opponense és bírálója úgy nyilatkozott, hogy a terv szinte alkalmatlan a bírálatra, megépítése pedig szóba sem jöhet. Kerényi József, Aczél Gábor, Roth János és Schneller István írásban is megfogalmazta a véleményét, ezek nyilvánosságra hozatalát illetékesek azzal hárították el, hogy kész terv még nincs. Ugyanezen indokkal nem bocsátották (szakmai) nyilvánosság elé a terv rajzait, a tévében és a sajtóban csak egyetlen modell képei voltak láthatók, ezt gusztálhattuk meg a pályázat eredményhirdetésekor is a Színházi Intézetben, május 26-án.
Hogyan lehetséges, hogy a fővárosban építendő új magyar Nemzeti Színház építési engedélyének kiadásáért - ilyen előzmények után - mindössze a IX. kerület felelős? Elég, ha a műszaki osztály munkatársai ellenőrzik, megfelel-e a tervcsomag a formai követelményeknek, betartja-e a területre vonatkozó rendezési terv előírásait, dokumentálja-e a szakági egyeztetéseket? És ennek alapján ráteszik a pecsétet, majd továbbítják a kerület jegyzőjének, hogy írja alá? Vagy talán az engedélyezőkben is megfogalmazódik mostanában néhány kérdés?
Megvizsgálják-e például, menynyiben illeszkedik a terv a főváros távlati fejlesztési elképzeléseihez? Tartozik-e a tervcsomaghoz megvalósíthatósági tanulmány, ami nélkül kulturált országokban ekkora objektum se közpénzből, se magánpénzből nem építhető. E tanulmány, ha volna, részletesen elemezné, milyen hatással lesz az új létesítmény a város forgalmára, mindennapi életére, a környezetvédelem szempontjaira stb. - részint az építkezés ideje alatt ideiglenesen, részint felavatása után, remélhetőleg sokáig. Közpénzből készülő beruházásról lévén szó a forrásokat és azok felhasználását is bármikor bárki számára ellenőrizhetővé kell tenni, tehát a lelkiismeretes engedélyezés ennek a kérdésnek a vizsgálatára is szükségképp kiterjed. Hiszen az engedélyt kiadó közalkalmazott egyúttal állampolgár is, egyike azoknak, akiknek a pénzét - a köz pénzét - a terv kivitelezésére el fogják költeni.
Az engedélyező hatóságnak egy másik fontos kérdést is föl kell tennie: hogyan lehetséges, hogy már hónapok óta ismert az építkezés fővállalkozója, amely hivatalos közbeszerzési versenyeljáráson nyerte el a munkát. Építési engedély hiányában ezt a közbeszerzési előminősítő versenyt meg se lett volna szabad hirdetni, esetünkben pedig már győztese is van. Konkrétan: az Új Nemzeti Színház Megvalósítási Iroda Kht. (1062 Budapest, Délibáb u. 19.) a Közbeszerzési Értesítő V. évfolyam 43. számában, 1999. október 27-én mint ajánlatkérő előminősítési eljárás megindítására részvételi felhívást tett közzé. Ebben szerepelt feladatként „az új Nemzeti Színház teljes körű megépítése 18 640 m2 alapterülettel, melyből 4313 m2 a beépített alapterület, az ehhez kapcsolódó közművekkel, környezetrendezéssel, színháztechnikai, belsőépítészeti és képzőművészeti munkákkal, engedélyezési és a kiviteli tervek elkészítésével együtt." Tehát az előminősítésre jelentkezők feladata elkészíteni az engedélyezési tervet, melynek jóváhagyott, hatósági pecséttel ellátott változatát a kiírással együtt kézhez kellett volna kapniuk. Vajon nem volna-e az engedélyező hatóság kötelessége fölhívni a felügyeleti szervek figyelmét arra, hogy itt szabálytalanság gyanúja merült fel?
Na és hogyan áll az egész dél-pesti városrész tervezése, hiszen ennek csak egyik eleme a színház? Hogyan illeszkedik a színház abba a környezetbe? Mi lesz a közlekedéssel, egyeztetnek-e a fővárossal a csepeli HÉV sorsáról? Ha épül majd egyszer egy parkolóház az egész komplexumhoz, az mikor készül el? És addig hova teszik az autókat az ideérkezők? A tűzoltók hogyan férnek oda a házhoz, főleg a főhomlokzathoz, ahova cirkalmas tereplépcsők vannak biggyesztve?
Alapvető kérdés egy színház elhelyezésénél az is, hogy a közönség forgalma egészen más jellegű, mint a művészeké és a műszaki kiszolgáló személyzeté. A közönség főleg este érkezik és szeretne egészen közel hajtani kocsival a bejárathoz, lehetőleg fedett helyen. Ezt ma már többnyire úgy oldják meg, hogy szintben elválasztják a gyalogosforgalmat az autóstól (kicsit hasonló ez ahhoz, ahogy például a Ferihegy 2-nél elkülönül az érkező és az induló forgalom). Született-e tanulmány e kérdések megválaszolására, vagy ez a stílusban nehezen meghatározható képződmény a telekre csak úgy odaröppent?
Visszatérve e bizonyos dél-pesti térséghez, írnak-e ki pályázatot a teljes terület rendezésére és az egyes épületek megtervezésére? És akár lesz pályázat, akár nem, mikor és hol fogják bemutatni az új dél-pesti városrész modelljét vagy rajzait? Továbbá illene megkérdezni a környék, a kerület, a város lakóinak véleményét az egészről, minthogy sokak életét alapvetően változtatja meg. Röviden: a pesti Duna-parton, a Boráros tértől délre fekvő, változó szélességű területen egy konferenciaközpontból (minimum ötezer személyes befogadóképességgel), öt-hat szállodából, irodaházakból és luxuslakásokból álló komplexum építését tervezi a Trigránit Rt. Az új Millenniumi Városközpont a Boráros tértől a Lágymányosi hídig húzódik majd, tizenegy építési telket (44603 négyzetméter, vételára közel két és fél milliárd forint) vásárolt meg itt a Trigránit vállalatcsoport nevében a Duna Sétány Székház Kft. Az elképzelések szerint a szállodák alsó szintjei közvetlen összeköttetésben lesznek a kongresszusi központtal, illetve a zárt rendszerbe illeszkedő más létesítményekkel: mulatóval, kaszinóval, fürdővel. Szó van még egy kortárs művészeti múzeum megépítéséről, és mindez szinte körülveszi a Nemzeti Színház épületét, csak a Duna felől hagyja szabadon.
Mindezt maga Demján Sándor jelentette be a 2000. április 4-én tartott sajtótájékoztatón, ahol bemutatták a terület beépítési tervvázlatait (a Finta és Társai valamint a Fazakas Építésziroda munkája), és ki volt téve a Siklós-féle programterv alaprajza és metszete is.
Negyedévvel később a Népszabadság július 13-i számában megjelent egy tudósítás Közpénz kongresszusi központok építésére címmel. Ebben Kraft Péter, a Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára kijelenti, hogy augusztus elejéig pályázatot írnak ki a kongresszusi központ és más létesítmények építésére, amihez összességében több milliárd forinttal szándékozik a tárca hozzájárulni. Eszerint a dél-pesti tervet kívánják támogatni, tehát költségvetési pénzből egy nagyszabású magánberuházást. Így még inkább indokolt, hogy a tervek mindenki számára láthatók és bírálhatók legyenek.
De vajon elég-e ebben a környezetben egy hatszáz személyes nézőterű új színház? Mert ez a hatszázas nézőszám még az Erzsébet téri Nemzetire volt érvényes, egyrészt a költségkímélés, másrészt a belvárosi forgalom minél kisebb terhelése érdekében. De itt, a hatalmas komplexum szerves részeként nem kicsi-e a hatszáz személyes nézőtér? A főleg nemzetközi részvételre számító kongresszusi központhoz kapcsolódva, amiből persze adódik a következő kérdés: jó helyen van-e itt egy Nemzeti, amelyben mégiscsak a magyar nyelvű prózai előadásoknak kéne dominálnia?
A nézőtér bővítése egyébként túl nagy költségtöbbletet nem okozna. Ráadásul más tekintetben lehetne spórolni a költségeken. Például ha a stúdiószínpad nem lenne olyan mélyen, lent, a nézőtér alatt, bőven a talajvízben - hiszen itt a Duna közelében ez mindig problémát jelent. Vagy ha nem egyetlen szellőzőgépház lenne az épületben, amiből adódóan rendkívül hosszú és bonyolult légvezetékrendszerre van szükség, és a szabályozás is sokkal komplikáltabb.
Egyáltalán milyen ez a színházterv, ami eredetileg nem is ide született? A tervet először a Városligetbe rajzolta meg Siklós Mária, valahova a ligeti tó mellé. Azért is dugta be a stúdiószínházat a nézőtér alá, mert ott csak igen szűkös terület állt volna rendelkezésre. Azután mikor az egészet hipp-hopp átköltöztette a Duna-partra, mindent úgy hagyott, ahogy volt. Mert az óra a Schwajda-féle ütemterv szerint ketyeg.
Schwajda eredeti forgatókönyve szerint „1996. április 15. A kivitelező munkák megkezdése." Azt már tudjuk, hogy az évszámhoz négyet kell hozzáadni, viszont mintha a hónappal és a nappal is lenne némi bibi. Immáron negyedéves a késés és ez még nőni fog.
Kétséges-e ezek után bárki előtt is, hogy ezt így mégsem kéne erőltetni?
Szögezzük le: Budapesten új színházépület a XX. század eleje óta nem épült, az országban is csak egyetlenegy, a Győri Nemzeti Színház. Szemünk előtt van annak bumfordisága? Nos, valami nagyon hasonlót látok az engedélyezésre beadott tervben is.
Más dolog a régi épületek felújítása és egészen más egy új épület kiötlése. (Bár ami a felújításokat illeti, jó lenne elválasztani színházak művészi vezetését és az épületek fenntartását, csak így volna elkerülhető, hogy még egyszer olyasmi történjen, mint legutóbb a Madách Színház felújításakor, amikor a művészeti vezetés, sajátjának tekintve az épületet, szinte az egészet kifestette a maga ízlése szerint. Az építésztervező, aki ezt „alkotótársként" megengedte: Siklós Mária.)
Új Nemzeti Színház építésekor az egyetlen járható út a nemzetközi tervpályázat. Ebben az egyben tudok egyetérteni Schwajdával, ugyanis 1994-es javaslatában ez még programpont. Csak bizonyára régen olvasta. Mert akkor maga is visszahőkölne például ettől: „A Nemzeti Színház »ügye« a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben nem az első napok teendői közé sorolandó a most alakuló kormány számára, de miután előbb-utóbb szembe kell néznie ezzel a problémával is, az alábbi javaslat - úgy vélem - nemzeti, szakmai konszenzust kiváltó, nemcsak a jelenlegi, hanem az évszázados Nemzeti Színház-problémára is megoldást nyújtó, viszonylag olcsó terv. Egyetlen feltétele a gyors döntés, ezért tartom fontosnak mielőbbi szűk körű megvitatását." [kiemelés - V. M.]
Istenem, milyen izgalommal várhatnánk most Bán Ferenc tervei nyomán az Erzsébet téri Nemzeti Színház építkezés őszi befejezését. De akkor sem lennénk boldogtalanok, ha csak jövőre lenne kész. Sőt 2002 tavasza sem lett volna késő. Nem kerget a tatár.
Összegezve:
Végezetül gondoljuk el, mi történik, ha egy rendező talál valami drámavázlatot, majd megbíz egy jó fordító hírében álló, de amúgy közepes költőt, hogy Arany János műfordítói stílusában színdarabot írjon belőle. Majd kiderül, hogy az a társulat, amelyet a rendező kiszemelt magának, a darabot nem tudja fölvenni a repertoárjába. Sebaj, a rendező villámgyors átdolgozást kér a fordítótól, mert lenne egy másik társulat, igaz, merőben más összetételű. Színházigazgató és egyéb urak, lehet így két héten belül premiert tartani, készülve mondjuk a legjelentősebb színházi fesztiválra?
(A szerző színháztechnikus)
Augusztus 7-én betölti 60. évét Bella István. Az a költő, aki ifjan az „ifjúság múzeumát" énekelte meg, s aki József Attila lépteit követve vált nemzedéke és a magyar irodalom meghatározó egyéniségévé.
Az előbbi mondat ugyan közhelyszerű, de gondolom, nem árt újfent hangsúlyoznunk. S ha József Attilát mint elődöt megjelöltem, akkor tágítani is illik a kört: idekívánkozik Illyés, Nagy László (milyen csönd volt imént 75. születésnapja körül...) vagy éppen Csoóri neve. Elődök és kortársak. Ha nem lenne olyan tagolt és lövészárkokkal teli mai létünk, nyilván természetesebben írna az ember az ilyesfajta párhuzamokról, hatásokról. Mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy az ÉS fiatalabb olvasói tudják: 1978 és 1991 között Bella István munkatársa, főmunkatársa és rovatvezetője volt a lapnak. Az akkori egyetlen magyar irodalmi hetilapé. Persze kérdés: most van másik?...
Igen, át kéne lépni a lövészárkokon. Erre is figyelmeztet ez a születésnap. Az ünnepelt legközelebbi társaira, a Hetek közül még élő Ágh István, Buda Ferenc és Serfőző Simon költői világára ugyanezt mondhatjuk. Mert meggyőződésem, hogy azért anynyira nem vagyunk gazdagok, hogy akármilyen irány nevében is lemondhatnánk arról a markáns vonalról, amit ők képviselnek. Úgy népiek és nemzetiek, hogy közben a legnemesebb értelemben modernek, s ha tetszik, urbánusak. No, nem a foglalt értelemben, hanem egyetemesebben. Mint ahogy a reformkor nagyjairól nem jut eszünkbe azt állítani, hogy akár hazafiasságuk, akár liberalizmusok megkérdőjelezhető.
Bella István eddigi életműve a fentieket igazolja. Sorjázó verseskötetei éppúgy, mint műfordításai (legutóbb éppen a lengyel Mickiewicz romantikus művét, az Ősöket tette le asztalunkra), de még dalszövegei is. A dal műfaja egyébként is új távlatokat nyert tollán. Azt a műfajt éltette tovább nemzedéktársaival együtt, amely egyrészt a magyar lírai hagyományban tölt be fontos szerepet, másrészt arra is alkalmas, hogy ízig-vérig modern tartalmakat közvetítsen azok számára, akiket meg kéne nyerni a költészetnek.
Ha kell, patetikus, himnikus, ha kell, tündérien játékos a nyelve. Annak idején, 33. születésnapjára írta az Augusztus 7-et, ahol a személyiség belső köreiben „rajokban a hó, s hogy robajlik / a tél, a tél..." Ezzel nagyjából egy időben frappáns játékok sorára bukkanunk, például az Egy kis poetica cím alatt. Él a kínrímekkel, a csecsemőknek szóló „beszédgyakorlatokkal" vagy éppen a plakátversekkel. Számos versével igazolja Bella, hogy történelmi érzékenysége, erkölcsisége, személyes érintettsége kikezdhetetlen. Mint ahogy sajátos nyelvteremtése, szóalkotása is maradandó értékei közé tartozik.
Ragadjunk most ki önkényesen egyetlen verspéldát igazolásul! A Hetedik kavics kötet- és verscím egyben. Magának a versnek keletkezése mögött konkrét történet áll. A későbbi feleség évekkel korábban kavicsokat hozott emlékül a költőnek, aki kiválasztott közülük hetet, s azokat mindig a zsebében őrizte. S mire a hetedik elveszett, vége szakadt a házasságnak. Ennél a történetnél persze kevésbé konkrét a vers maga, de az nyilvánvaló, hogy két ember kapcsolatának megromlását ábrázolja. „- Most hová a fagyos lángból, / gyökerem-koronádból, / ha hó havazik a szádból, / ha te havazol a számból." - ér véget a vers, amelyben az évszakváltással kapcsolatos vonatkozások többször is megjelennek, s így lesz érzékletessé a kapcsolat elhalása. A „nyár egykorhavából" így jutunk el a téli fagyhoz, ami persze nem ilyen egyértelmű, hiszen a „fagyos láng"-féle paradoxon árnyalja és finomítja a képet. S itt sem marad el a Bella-féle nyelvteremtés: „jégzöl, ráhülsz szívemre..." Ezúttal az egyéni szóképzés eredményez művészi hatást, és segít hozzá ahhoz, hogy az emberi szomorúságot, fájdalmat, az elveszett bizonyosságot kifejezze.
Az emberi vereségből aztán sokszor lesz költői diadal Bella István életművében. Olyan költő ő, aki ritkán kirándul a poézisen kívüli területekre. Neki mindmáig a líra az elsődleges terepe. S olyan remekművek igazolják választása helyességét, mint a Halotti beszéd, a Sárkeresztúri ének, a Szeretkezéseink vagy a Testamentom.
Isten éltesse még nagyon sokáig, Bella István!
Alig fél évvel Izrael állam kikiáltása után, 1948 őszén Sztálin, végképp csalatkozva a Kreml közel-keleti befolyási övezetének növeléséhez fűzött reményeiben, szabad folyást engedett a szovjet pártapparátusban évek óta tomboló, de addig valamelyest legalább leplezett antiszemitizmusnak. Ennek az 1930-as évek végétől éppúgy táptalaja volt a Molotov-Ribbentrop-paktum és a Szovjetunió elleni német támadás között eltelt 22 hónap hivatalos moszkvai politikája, majd a sok helyen évekig tartó megszállás alatt a szovjet településeken kifejtett náci propaganda, mint az első bolsevik nemzedéket felváltó pártapparátusi „ifjútörökök" nagyorosz, birodalmi nacionalizmusa. Az immár militánsan zsidóellenes - s vele Nyugat- és értelmiségellenes - szovjet ideológia iránti odaadásukról még az olyan nagy hatalmú, látszólag a sérthetetlenek kasztjához tartozó kultúrpolitikusoknak is folyamatosan bizonyságot kellett tenniük, amilyen Alekszandr Fagyejev írószövetségi főtitkár volt. Sőt, a véletlen úgy hozta, hogy az 1940-es évek legvégén a magánemberként egyáltalán nem antiszemita írónak és holdudvarának a központi bizottsági tisztviselőkkel folytatott kuliszszák mögötti apparátusi küzdelme indukálta a kétmilliós szovjet zsidósággal való leszámolás egyik legdrámaibb fejezetét. A még élő kortársak a XXI. század elején is váltig állítják, hogy ez volt a végjátszma nyitánya.
Fagyejev ekkor, ki tudja, hányadszor, magára haragította a pártapparátust azzal, hogy a szívbeteg főideológus Andrej Zsdanov 1948. augusztusi váratlan halála után keletkezett kultúrpolitikai vákuumban gőzerővel előre nyomulva, rendre, demonstratívan megkerülte a központi bizottsági csinovnyikokat. Mivel a súlyos alkoholizmusa miatt kiszámíthatatlan írószövetségi főfunkcionárius e partizánakciói során többnyire a Sztálinnal való személyes megbeszéléseire hivatkozott, az apparátcsikok egy ideig tehetetlennek mutatkoztak vele szemben. Végül az agitprop művészeti részlege úgy próbálta „helyre tenni" a Fagyejev-csoportot, hogy 1948 novemberében és decemberében több tanácskozást rendezett. Ezek feladata volt, hogy a kor etikettjének megfelelő, erőfitogtatóan durva hangon megbírálják az írószövetség vezetését, amiért az nem hajtotta végre megfelelő módon az 1946 augusztusi dogmatikus, Nyugat-ellenes „zsdanovi párthatározatokat" az irodalomban, a színházművészetben és a színikritikában. A megbeszéléseken Fagyejevet és publikációs lehetőségekkel, dácsákkal, külföldi utazásokkal, mesés honoráriumokkal, Sztálin-díjakkal jól „kistafírozott", ám irodalmi szempontból harmatgyenge baráti körét a pártapparátus emberei igyekeztek összeugrasztani a velük már évek óta késhegyig menő harcot folytató színikritikusokkal.
Az utóbbiaknak az Összoroszországi Színházi Társaság keretein belül a háború után létrehozott csoportja nagyrészt zsidókból állt. A céhszerűen működő társaság 1947-ben egy Grigorij Bojadzsijev nevű örmény művészettörténészt választott meg vezetőjének. Tagjait titokban, a háttérből támogatta Fagyejev nagyravágyó helyettese, az írószövetségi elnöknél fiatalabb, simulékonyabb s így a hatalom szempontjából kezelhetőbbnek látszó költő-drámaíró, Konsztantyin Szimonov, köztudottan Sztálin kegyence. Mellettük állt az írószövetség egy másik befolyásos vezetője, a színházi bizottságot irányító Alekszandr Kron is, aki ugyancsak a különleges státusú irodalmárok közé tartozott mint az NKVD egyes számú leningrádi irodalmi szakértője az 1930-as években. A Fagyejev elleni támadás legfontosabb kulisszák mögötti támogatója azonban nem ő volt, hanem Dmitrij Sepilov - 1949 nyarától a Központi Bizottság Agitációs és Propagandaosztálya éléről még Zsdanov mesterkedései nyomán elűzött nagyorosz nacionalista Grigorij Alekszandrov utóda. A kisebb megszakításokkal már 1935 óta a pártközpontban dolgozó Sepilov, Bécs nem régi szovjet helytartója maga mögött tudhatta Sztálin személyes támogatását. A diktátor ugyanis a jelek szerint arra számított, hogy az új agitproposztály-vezető - aki Alekszandrovval szemben nagy gondot fordított arra, hogy a fővárosi értelmiség köreiben művelt, toleráns, már-már liberális csinovnyik benyomását keltse - pótolni tudja majd a pártkörben ugyancsak intellektuelnek számító, de túl vehemensen soviniszta Alekszandrovnak, a szovjet művészeti élet zsidótlanításáról szóló, nemrég publikált goebbelsi ihletésű javaslatok szerzőjének hiányát.
Nem csoda, ha a részben csak sejtett pártfogók léte megszédítette a viszonylag jó tollú, jó svádájú és az írószövetségi vezetésnél azért intelligensebb színikritikusokat. Szinte szárnyakat kaptak attól, hogy 1948 novemberében és decemberében szokatlanul sok rangos publikációs lehetőség nyílt számukra a rendkívül nagy politikai súllyal rendelkező központi sajtóban. Bojadzsijev, Altman, Juzovszkij, Borscsagovszkij és a többiek azt már nem tudhatták, hogy azért részesültek a váratlan kegyben, mert az alkalmazkodásba beleszürkült, más társadalmi rétegeknél is jobban kontraszelektált apparátusi gárda velük akarja elvégeztetni a piszkos munkát Fagyejevék lehetetlen helyzetbe hozásához.
Ne feledjük, a küzdelem napokkal a Zsidó Antifasiszta Bizottság székhelyének 1948. november 20-i teátrális bezárása, a szervezet feloszlatása után kezdődött el. A zsidóságot ért intézményi retorzió légkörében a Fagyejev és köre ellen fellépő színikritikusok valószínűleg ösztönösen is a maguk különállásának demonstrálását s ezzel helyzetük stabilizálását remélték attól, ha felsőbb biztatásra - mint hitték, eleve a győztesek oldalán - részt vesznek egy ilyen akcióban. Álmukban sem gondolhattak arra, hogy burzsoá nacionalistának minősített, s ezért büntetett hitsorsosaikkal szemben nekik éppen a színvonalas szovjet művészet iránti lojalitásuk miatt mint asszimilánsoknak kell majd bűnhődniök. Gennagyij Kosztircsenko, az e kérdésben talán a legtöbb levéltári forráshoz hozzájutó moszkvai történész szerint a „hazafiatlan színikritikusok" ellen 1949 januárjában megindított látványos sajtókampány egyik funkciója éppen az asszimiláció akadályának tekintett zsidó nemzeti kultúra hordozóival szembeni megtorló intézkedések leleplezése volt. Ezt a szándékot nehéz dokumentálni. Kétségtelenül igaz azonban a kutatónak az a megállapítása, hogy „az összehangolt propaganda- és rendőri támadás [vagyis a hazafiatlan színikritikusok elleni 1948-1949-es hajsza, valamint a Zsidó Antifasiszta Bizottság külföldi kémkapcsolatokkal vádolt vezetőinek ezzel egyidejű letartóztatása - G. Á.] semmi máshoz nem hasonlítható, elrettentő hatást gyakorolt a társadalomra".
Tény, hogy a színikritikusok, szinte megrészegülvén a váratlan presztízsnövekedéstől, túlságosan elragadtatták magukat. A még ma is élő, akkor fiatal Alekszandr Borscsagovszkij például odáig ment, hogy 1948. november 24-én az Izvesztyijában kedvező kritikát közölt a „rothadt burzsoá nyugat" képviselőjének számító Arthur Miller egy darabjának bemutatójáról. Ugyanaznap, a Sepilovék által rendezett tanácskozások egyikén pedig heves kirohanást intézett az írószövetségi funkcionáriusok, köztük a név szerint is megemlített Anatolij Szofronov és Alekszej Szurov művei ellen. A két rendkívül tehetségtelen, mindazonáltal Sztálin-díjas íróról - akik gyakori magyarországi látogatásaikon is előszeretettel hangoztatták rasszista nézeteiket - Borscsagovszkij egyenesen azt állította, hogy eszmeileg és esztétikailag gyenge színdarabjaikkal válságba sodorják a szovjet színházi életet. Talán észre sem vette, mekkora ideológiai hibát követ el, amikor pozitív ellenpéldaként néhány orosz álnév használatára kötelezett zsidó származású írót említ velük szemben.
Ez magas labda volt. S miközben Fagyejevék - egyebek mellett befolyásuk és privilégiumaik védelmében - kíméletlenül lecsapták, nem mulasztották el, hogy egyben a pártapparátus antiszemita érzelmeire is hassanak. Minden eszközt felhasználtak saját túlélésük érdekében, mert ezekben a hónapokban túlságosan sarokba szorították őket. A színikritikusok nyilvános bírálatsorozata mellett Sepilov azzal is súlyos csapást mért Fagyejevre, hogy 1948. december 14-én Malenkovnak írt feljegyzésében az írószövetségi főtitkárt az ideológiai éberség bűnös hiányával vádolta meg. Az indoklás félreismerhetetlenül az 1940-es évek végének mesterségesen szított szovjetunióbeli zsidóellenességét tükrözi. Sepilov ugyanis azt kifogásolva, hogy az írószövetség politikai és szakmai felügyelete alatt álló „Szovjetszkij piszatyel" könyvkiadó megjelentette Ilf és Petrov Tizenkét szék és Aranyborjú című népszerű műveit. Mindkettő sokadik kiadás volt ugyan, de a változó ideológiai miliőben egyértelműen olyan felhangot kapott, mintha a szatirikus könyvek közreadásával Fagyejev a szovjet valóságot megrágalmazó gúnyirat publikálását tette volna lehetővé. A felelősséget továbbhárítandó, az írószövetségi vezető gyorsan leváltatta a kiadó igazgatóját. Malenkovnak írt igazoló jelentésében pedig közölte, hogy a kiadó 1949. évi tervéből a hasonló hibák elkerülésére töröltek harminc művet, köztük Szergej Jeszenyin egy verseskötetét.
A központi sajtóban és a zárt bizottsági üléseken elhangzott bírálat után a szovjet élet bizánci rítusában általában az következett, hogy a párt valamely vezető grémiuma - elsősorban a központi bizottsági Titkárság vagy az annál lényegesen szűkebb döntéshozó csúcsszerv, a Politikai Bizottság - határozatban elítélte a bűnösöket. Sepilov csoportjának azonban nem sikerült egy ilyen dokumentumban rögzíteni Fagyejev felelősségét. Igaz, siettek előkészíteni egy erre szolgáló határozattervezetet, s az a legfelső vezetés asztalára is került. Napirendre azonban már nem tűzték. Fagyejev ugyanis ellentámadásba lendült, s ehhez több befolyásos kultúrpolitikust megnyert magának. Ráadásul az ő pártjára állt Malenkov is, aki - rövid kegyvesztettségét követően, 1948. július elsejétől már újra a Központi Bizottság titkáraként - fél évvel nagy ellenfele, Zsdanov halála után elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megkaparintsa az „ideológiai front" egyes számú irányítójának tisztét. Ehhez egyebek mellett a minden viszolyogtató átállási kísérlete ellenére Zsdanov kreatúrájának számító Sepilovot is hajlandónak mutatkozott megrendszabályozni.
Itt rejlik a „színikritikusok" ellen a háttérből mozgatott, egyre szélesebben gyűrűző gyűlöletkampány egyik legfontosabb mozgatórugója. 1948. december 18-án, a Szovjet Írók Szövetsége XII. plénumán vált nyilvánvalóvá, hogy gyülekeznek a viharfelhők a fejük felett. A „kozmopoliták" elleni támadás Szofronov - hallatlan módon az „agitprop" jóváhagyása nélkül megírt és felolvasott, de a színikritikusokat csak általánosságban támadó - beszédét követően, Fagyejev hozzászólásával kezdődött. Ő már „ideológiai károkozással" vádolta Borscsagovszkijékat. Ez a szóhasználat vészesen emlékeztetett az 1930-as évekbeli leszámolások érvelésére. A főtitkár hozzátette, hogy a kritikusok „elsősorban a szovjet élet új mozzanatait ábrázoló szovjet drámaírókat igyekeznek elgáncsolni".
A két irodalompolitikus magabiztos fellépése nyomán a tanácskozás határozatban ítélte el a kritikusokat a szovjet pártszínműírás [sic!] diszkreditálása miatt. Az agitprop engedelmességhez szokott hivatalnokai megrettentek. Nem értették, ki áll Fagyejevék mögött. Honnan a határozottságuk, és hogy merték a pártközpont jóváhagyása nélkül felolvasni az írószövetségi jelentést? Sepilov megpróbálta megakadályozni, hogy a sajtó közreadja a plénumon elhangzott felszólalásokat. 1948 utolsó napjaiban azonban mindkét szöveg megjelent. A pártapparátcsikok e csoportja, meg a velük szövetséges színikritikusok közös veresége ezzel nyilvánvalóvá vált. Sepilovnak és társainak egyetlen túlélési lehetősége maradt: még az írószövetségi vezetés tagjait is túllicitálni a „kozmopolitizmus" elleni támadásokban. És a pártközpont ugyanazon munkatársai ekkor habozás nélkül megírták inszinuációtól hemzsegő, hosszú jelentésüket „a hazafiatlan, burzsoá-esztétizáló csoportról, amelynek tevékenysége komoly károkat okoz a szovjet színház és színműirodalom fejlődésének. (...) E közösségben dohos, rothadt atmoszféra alakult ki, amely hozzájárul a társadalomellenes burzsoá-esztétizáló hangulatokhoz." A teljes világosság kedvéért Sepilov és társai egyenesen fogalmaztak, megjelölve a szerkesztőségekbe „magukat bebetonozó" irodalmárok etnikai hovatartozását, valamint magas százalékos arányukat a szovjet kultúra fórumain.
A Fagyejev ellen bevetett csodafegyver tehát végső soron igen hamar bumerángnak bizonyult. 1949. január harmadikán a Központi Bizottság a Szovjetunió valamennyi köztársasági, területi, járási pártbizottságának „titkos!" jelzéssel elküldte a Zsidó Antifasiszta Bizottság hat héttel korábbi feloszlatásának indoklását. Ebben „a szovjetellenes propaganda központjának" nevezték a szervezetet, amely a határozat szerint rendszeresen államellenes információval látta el a külföldi felderítéseket. A határozatot kézhez vevő helyi pártvezetők pontosan megértették, hogy az állami antiszemitizmus politikája újabb, militáns szakaszához érkezett. Ezt készítette elő 1949. január 20-án az egyetlen, még meghagyott angol nyelvű moszkvai lap, a Moscow News betiltása, majd a Znamja című folyóirat 1949 januári számában közölt furcsa cikk, amely az ideológiailag kártékonynak minősített művek ostorozása közben feloldotta a megbírált szerzők írói álnevét, zárójelben közölve zsidó származásukat felfedő eredeti nevüket. Főleg pedig ezt készítette elő a szovjet párt Központi Bizottságának 1949. január 24-én megtartott szervezőbizottsági (orgbüro) ülése, amelyen az ország vezetői Malenkov előterjesztése nyomán, Joszif Sztálin jóváhagyásával döntöttek a gyökértelen kozmopolitizmus és a hazafiatlan erőkkel szembeni küzdelem „széles alapokra helyezéséről".
A nagyság, az igazi nagyság nehezen találja meg a helyét. Az átlagosan jó művészet könnyebben beivódik a köztudatba, mint a zseniális, mert a zseniális különös, és ezért a felszínesség számára taszító, idegen testnek tűnik. A másságot nehezen értik vagy félreértik, pedig a másság a megszokott mederből kilépve - mely sokszor a tompaság bénító medre - megkeresi a világ igazi arculatát. Félelem az individualizmustól, a különc egyéni véleménytől általános emberi magatartás, pedig a sémákkal burkolt világban az egyéni látásmód képes általános igazságokat közölni. Tóth Menyhért művészete különös és egyedi, mégis úgy érezzük, hogy érzéki módon örök ideákat fogalmazott meg, egyfajta világkoncentrátumot hozott létre. Tóth Menyhért festészetének befogadása, megértése még hátravan; mikor azt emlegetem, hogy a huszadik századi magyar művészet legnagyobbja, elnézően mosolyognak, s az elmúlt, romantikus múlthoz sorolják. Számomra munkái épp ezt a lineáris időfelfogást, ezt a hamis haladáseszményt szárnyalják túl. A művész dolga elszakadni a pillanatnyi aktualitásoktól, a káprázat mögött megtalálni az igazi valóságot.
Múlt év decemberében egy magyar kulturális fesztivál keretében Tóth Menyhért műveit is kiállították a brüsszeli rouge-cloitre-i művészeti központban. Daniele Gillemon belga kritikus Constant Permeke festőhöz méri Tóth Menyhért nagyságát. Köztudomású, hogy Permeke a legnagyobb modern flamand festő volt, kit Párizsban is óriásnak tartanak. A kritikus részéről ez az összehasonlítás nem annyira a formajegyek hasonlósága miatt történt, ő két monumentális alkotót vetett össze. A belga kritikus nem tudhatta, hogy Tóth Menyhért a harmincas évek végén már készített hasonló robusztus alakokat, mint Permeke. Tóth Menyhért valószínű, hogy nem ismerhette Permeke festészetét, de a robusztus egyszerűséggel dolgozó belga festő világa sok festő számára utat mutatott. Barcsay Jenő nemrég megjelent visszaemlékezéseiben Rouault és Permeke hatását említi, mikor a Munkáslány című festménye által megtalálta egyszerű kifejezési formáját. Tóth Menyhért korai, főiskolai rajzain már tetten érhető a kubista és szecessziós felfogás, melyek mellett megjelenik a keleti stilizáltság. Viszszaemlékezései is bizonyítják a keleti művészethez és világfelfogáshoz való vonzódását. Művészi fejlődését tekintve ugyanazt az utat járta be, mint bármelyik európai nagymester, akár Klee, Miró, Matisse vagy Picasso. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ezt az európai mestert miért akarták és akarják száműzni; kozmikus festményeit látva is állandóan az alföldi parasztházak fehérre meszelt világító falát emlegetik, vagy egyfajta tárgyiasult faktúrafestészetre redukálnák éteri képeit. A belga kritikus a formai hasonlóságot Jean Dubuffet-nél találta meg, aki a szürrealisták után megváltoztatta a „festészet topográfiáját", elmebetegek munkáival és a gyermekrajzokkal foglalkozva még tágabbra nyitotta a kapukat. Valóban, Dubuffet bamba fejei összehasonlíthatók Tóth Menyhért portréival, de míg Dubuffet figurái inkább típusfejek, Tóth Menyhért valóságos élményből táplálkozva, a falusi embereket modellként használva hozta létre sajátos figuráit. Fejeinél az egyéni karakter, fintor és mimika archaikus maszkká alakul, mindegyik arc önálló életet él. Ennek ellenére az egyediben és a különösben megtalálja az archetípust. A tömörítés által tragédia és komikum összeolvad, szépség és csúfság ellentéte feloldódik, a különöst harmóniává szelídíti, furcsa módon így a groteszk nem gúnyolódó, hanem együttérző képi elemmé válik. Neki az archaikus forma és a népművészeti formaörökség szó szerint a vérében volt, így a hagyományt nem felfedezte, hanem újrateremtette. Őszinte vallomásaiban a szürrealizmushoz hasonlítható világfelfogása, képeiben álmok és sejtések felszínre hozása a döntő, de ez nála nem program, mert látomásokban élt. Vágyak, ideák, álmok és emlékek válnak eggyé képein, és emellett a mindennapi élet is megjelenik a munkákon. Saját szimbólumrendszere egyedi, de nem irracionális, a falusi élet már torzuló és maradványokban létező hagyományaiból építette fel univerzumát. Munkáinak ereje épp ez az ösztönös, érzéki szűrő; a megtapasztalt, átélt élmény valósága időtlen emblémává, áttüzesített jelképpé válik. Ezáltal mentes minden spekulatív rendszertől és a legnagyobb európai művészekhez mérhető, öntörvényű világot teremtett. A hagyományt újrateremtve megtalálta létében a mitikus hátteret, saját egyéni sorsát emelte naggyá; képeiben megérezzük az ember esendőségét és keménységét, lázadását és belenyugvását. Egy új tökéletesség felé törekedett, de ez nem csiszolt világ, ahol a problémák megszűnnek. Fejlődésében állandó szerepet játszott az emberi forma arányainak változtatásai által létrehozott festői nyelv, amelyben keveredik a fenséges és a groteszk.
Perneczky Géza 1969-ben, az ÉS-ben megjelent cikkében, már jelezte, hogy „...valószínűleg ez a szürrealisztikus és mágikus, nagyon stilizált és döbbenetes motívumvilág nehezen emészthető", pedig az igazi kiteljesedés még hátravolt, a nagy, kifehéredő, monumentális képek még ezután készültek el. Supka Magdolna már 1960 óta ismerte és ma is küzd Tóth Menyhért festészetének megismertetéséért. Szebb küllemű, újra kiadott monográfiájában érezni a személyes kapcsolat általi őszinte mértékletességet, nem bonyolódik spekulatív boncolgatásokba. Ennek ellenére ihletett hangvételű soraiban érzékletesen tárja elénk Tóth Menyhért személyiségét, korszakokra tagolva áttekinthetővé teszi ezt a gazdag életművet. A beszélgetések során pontosan lejegyzett, szó szerint leírt idézetek hű képet adnak a művész világlátásáról, érzelemvilágáról. A kész monográfia kilenc évig feküdt a fiók mélyén kiadásra leadva, mire megjelenhetett.
A hatvanas években Tóth Menyhért munkáit még kizsűrizték, valószínű, hogy valami naiv festészetnek látták a sematikus szocreál idején, pedig nyugati mércével mérve az újfiguratív ábrázolásnak ő volt az egyetlen független képviselője. Későbbi munkáit is nehezen emésztették meg, az értékelések telve vannak félreértésekkel, atmoszférikus festészetet emlegettek, vagy a fakturális technika kiemelésére szűkítették le munkásságát. A hetvenes években végleg túllépett a narrativitáson, emblematikus tisztaságú, elvont, de mégis érzékien tündöklő monumentális képek születtek. Univerzális festészetet hozott létre, amiben mindvégig benne volt a nemzeti karakter. Az egészben az a hihetetlen, hogy parasztként majorannát és paprikát termelve hozta létre ezt a gazdag művészi világot, saját útját járva szintézisbe foglalta a huszadik századi művészetet. Munkáira ráaggathatjuk az összes irányzatot - a szecessziótól az art brutig vagy a különböző fakturális irányzatokig még sok mindent -, de ezzel csak rétegekre bontjuk, felszeleteljük művészetét. Mint minden nagy művészetnél, az analitikus megközelítés csődöt mond. Amit sokan „torz formának" mondanak Tóth Menyhért figurális ábrázolásaiban, az a valóság és az eszmény disszonanciájának tragikus megfogalmazása, egy olyan formavilág, amelyben a különös egyedi és az őskép eggyé olvad. Panteisztikus felfogása által az ember, állat és növény nem szimbiózisban, hanem összeforrva létezik. Így lehetséges, hasonlóan az archaikus kultúrákhoz, hogy mitikus lényekké válnak figurái, bennük emberi és állati találkozik. Asszonyai mindig viselősek, akik organikusan kapcsolódnak a természethez. Furcsa, hogy ugyanebben az időben Joseph Beuys az archaikus világfelfogás visszaszerzésére törekedett, talán az utolsó romantikusként, aki még hitt a szintézis lehetőségében, de hiányzott belőle ez az organikus kapcsolódás a természethez. Ezoterikus szimbólumrendszerrel pótolta ezt a hiányt, Rudolf Steiner tanait, az ázsiai sámánizmust és a német miszticizmust használta fel sajátos világképéhez. Tóth Menyhért ezt az ideát nem megvalósította, az benne élt, létezésével egyenlők a munkái, világfelfogása ezért mitikus. A megtisztulás hite vezérelte, amelynek része volt a kozmikus aggódás, ezért művészete elsősorban morális indíttatású. A széteső világ összetartásához a művészet mágikus erejét használta.
Tóth Menyhért halála után pár évvel emlékkiállítást rendeztek a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, a nyugati vendéghallgatók elképedve szemlélték a festményeket; személyében az úgynevezett transzavantgárd irányzatának magyarországi atyját látták. Ez számomra azt bizonyította, hogy az elfogulatlan szemlélő, aki nem ismeri a helyi viszonyokat, Tóth Menyhértet a legaktuálisabb irányzatnál is életerősebbnek tartja. A transzavantgárd rövid lefutású programfestészet volt, s több országban komoly festőegyéniségek új, költői világot építettek fel, amelynek lényege a nosztalgikus visszatekintés, a múlt egyéni feldolgozása a nemzeti karakter kiemelésével. A magyar újfestészet önállótlan másolattá fajult; nem keresett hazai példaképet, ethosz nélküli vállalkozásként sok művész számára csupán az első lépcső volt az érvényesülés útján.
A különböző elméletekkel elfoglalt művészettörténészek és ideológiagyártók saját támaszpontjaikat védve kisajátítják a művészeket és műalkotásaikat. 1995-ben megjelent A képíró bölcs című, gazdagon illusztrált album két tanulmánnyal. Turai G. Kamil Miske község lakosainak viszszaemlékezései, pletykái alapján öszszeállított egy általa „hagiografikus művészetfilozófiai szocioesszé"-nek nevezett tanulmányt, ám inkább személyes prózakölteményt. Ez nem is lenne probléma, egyfajta újabb költői értelmezése az életműnek, bár túlzott mitikus felfogása szerintem megkerüli Tóth Menyhért szellemiségét, s mint egy táltos-sámán csodabogarat mutatja be őt. Pap Gábor tanulmánya ezt a komplex, az egyéni sors sajátosságai által hitelesített világot (mely a paraszti mikroklímából kinemesített univerzális festészet) próbálja egy szinkretikus, asztrális rendszerbe kényszeríteni. Ez az álszakrális „szkíta mag" alapú ikonográfia megszünteti a művek rétegzett jelentését és ellentmondást nem tűrve egyneműsíti azokat. Pap Gábor akaratlanul az általa megvetett dekonstruktív felfogáshoz sodródott, módszerével ugyanúgy mellékszereplővé degradálja a műalkotásokat, ürügyként használva azokat elméletéhez. Mintha a New Age ötvöződne nála valami fundamentalista ikonográfiába vetett hittel, képletei pedig nagyon hasonlatosak a hatvanas évek mítoszkutató strukturalistáinak formális felfogásához. Indulatos tanulmányait olvasva megjelent előttem egy kép, a végső leszámolás víziója, ahol a Turul fején a Szent Koronával lebeg Krisztus felett, ki Attila kardját tartja jobbjában, s tündöklő palástját szkíta ornamentika szegélyezi. De mi köze ehhez az egészhez Tóth Menyhértnek? A húsz éve elhunyt művész már nem mondhatja, hogy „gondolta a fene!".
Közben az életmű tárgyi anyaga muzeálisan nincs feldolgozva, a festmények szakszerű tárolása sincs megoldva, csupaszon bepolcolva várnak, így a mozgatástól a gazdagon fakturált felületek a polcok alján felgyűlt morzsalékká válnak. Több ezer rajz - talán nyolcezer - hever egy fiókos vasszekrényben feldolgozatlanul. Ezzel a pótolhatatlan örökséggel mostohán bánunk, pedig ő, nehéz sorsa ellenére, a huszadik századi magyar festészet kincseit hozta létre. A brüsszeli válogatás rövid ideig - tíz napig! - volt kiállítva a Vigadó Galériában. A kiállítás, minden reklám és tájékoztatás nélkül, csöndben húzódott meg a virtuális pixeltotemizmus és a kopjafalakkozás millenniumi programjai mellett.
A ceruzalábú nő levelet kapott az Elektromos Művektől, amelyben az Elmű fogyasztásának növelésére próbálja rábírni őt; ha sikerül, sorsoláson fog részt venni.
A ceruzalábú nőt az Elmű a korábbiakban fogyasztásának csökkentésére próbálta a legkülönfélébb módokon rávenni, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Leveleket küldözgetett neki például, melyekben tájékoztatta a ceruzalábú nőt az energiatakarékosság különféle módozatairól, máskor a villanyóra lezárására tett kísérletet, de a ceruzalábú nő ilyenkor akként nyilatkozott, hogy „azt próbáld meg, baz'meg", az Elmű leveleinek összessége pedig mostanáig teljesen hidegen hagyta. Fogyasztási szokásait nem változtatta meg, az Elektromos Művek közeledési kísérleteit rendre viszszautasította, a villanyóra lezárására vonatkozó próbálkozásait megakadályozta, munkatársait visszatérő jelleggel barátságtalanul bántalmazta, hátul a tűzlépcsőn megfuttatta, ráadásul a tettleges bántalmazás szüneteiben az őt villanyszámla-fizetésre rávenni próbálkozókat önértékelésükben súlyosan megingatta, plusz általános lélektani terror alatt tartotta, a mégis, kivételesen lezárásra kerülő villanyórát egy hajcsat és egy drót segítségével újraindította, az Elektromos Művek tanácsaisza t nem szívlelte meg, ellenkezőleg, ő adott tanácsokat az Elektromos Műveknek (amelyeket viszont az Elektromos Művek nem szívlelt meg, noha egyértelműek, részletesek és könnyen követhetőek voltak), egyszóval az Elmű és a ceruzalábú nő közti együttműködés a korábbiakban nem volt teljesen kerek és zökkenőmentes.
Most viszont a ceruzalábú nő teljesen megváltozott.
Először is, visszakötötte magát a ház villanyórájáról a sajátjára, annak ellenére, hogy ehhez a Hugyos Józsi kellett, hogy bakot tartson, mert a leágazás túlságosan magasan volt, a ceruzalábú egyedül nem érte föl. Tette ezt annak ellenére, hogy a Hugyos Józsi segítsége a ceruzalábú nő testi épségét nem csekély mértékben veszélyeztette: a klaffogó gumipapucsba bújt talpak, melyekben a ceruzalábú nő végződött, a Hugyos Józsi összekulcsolt tenyerének mozgását híven követve a gangon összevissza cikáztak, a ceruzalábak a Hugyos Józsi egészével együtt többször is veszélyes ingásba fogtak, és volt egy pillanat, amikor a Hugyos Józsi el is kezdett bucskázni a ceruzalábú nővel a csigalépcsőn lefelé. De aztán mind a ketten megkapaszkodtak a villanydrótban, ami szintén ingott, a ceruzalábúék mozgásának amplitúdóját mégis csökkentette; nekiütköztek ugyanakkor a Lakatosnénak, ami nagyjából le is fékezte, így a ceruzalábú nő a továbbiakban, fogai közt egy villanydróttal, fogyasztásának növelésére irányuló alapvető műveletet minden további nélkül be tudta fejezni.
Ennek megtörténte után a ceruzalábú nő mindent bekapcsolt, és nem lehet vele bírni.
Negyvenes égőit százasra cserélte, a hűtő ajtaját egy deszkával kitámasztotta, rezsóján újabb és újabb rántott levesek rotyognak, amit ceruzalábú gyermekeivel hangosan szürcsöl, éjjelente rádiót és televíziót sercegtet, a hajszárítót folyamatosan kilógatja a saját zsinórján az ablakból, hogy ne zavarja a hangja, mi több, a Hugyos Józsival a gangon egy Supraphon lemezjátszóra mambóznak.
Mindössze egy negyedórányi szünet volt azóta: amikor a ceruzalábú nő újabb levelet kapott az Elektromos Művektől. Ebben az éves leolvasásra akarták őt rábeszélni: az Elektromos Művek küldött a ceruzalábú nőnek két filter Lipton teát. Akkor egy darab időre leültek a gangon a Hugyos Józsival két hokedlira, és egymásra bámultak, hogy most mi van.
Az emberiség története osztályharcok és par excellence coitusok története. A társadalmi konfliktusokat középpontnak tekintő történelemszemlélet szükségszerűen mellékszereplőként kezeli az individuumot, míg a konkrét aktusok, konkrét (történelmi) időpillanatra vonatkoztatott stratégiai analízise, bármilyen elmélyült legyen is, éppen a túlzott szubjektivitás okán, ritkán állja ki forráskritika próbáját. Módszertani megoldásként a beteljesült intim együttlétek rétegspecifikus tanulmányozása kínálkozik. E téren felbecsülhetetlen értékű Lőwy Árpád deskriptív alkotása, amelyben munkajelleg-csoportokhoz rendelve, kritikai realista felfogásban tipologizálja a szexuális történéseket, nem titkolt ellenérzéssel viseltetve az urbánus megoldási alternatívák iránt:
„szart sem ér a mesterségök, alhatnak ők afelől,
a hatökrös gazda baszik, a világon egyedől."
A „hogyan" kérdésre sajnos adós marad a válasszal, s nem találunk utalást a hölgypartnerek magatartására vonatkozóan sem.
Pedig e két momentum aprólékos elemzése nélkül a szoknyákat emelintő zsigeri parancs összes folyományának társadalmi meghatározottsága aligha dokumentálható.
Kornéliával én négy évvel ezelőtt, a szilveszteri mulatságon ismerkedtem meg. Pontosabban mondva én már ismertem őt régebbről is, de akkor úgy tudtam, hogy az egyik tanárral jár, aki abban az iskolában tanít még most is, ahol Nelli dolgozott. Dezsőnek hívják, énektanár, temetéseken szokott énekelni, ezért nálunk csak úgy nevezik, hogy a Dögönbőgő. Én nagyon szerettem Nellikét, csak az elején kicsit féltem tőle, mert hát mégis csak tanárnő és néha olyan bonyolultul beszélt, hogy csak nehezen értettem. Itt dolgozik Kunszenten, szépen öltözik és szép a haja, szóval hát más, mint az itteni lányok. A szilveszteri bálra a barátnői hozták el, én meg ittam egy kicsit, így aztán fel mertem kérni, és akkor elmondta, hogy már nincsenek együtt a Dögönbögővel, de azért jól érzi magát egyedül. Februárig mégis többször találkoztunk, voltunk Földváron a diszkóban, moziban Kunszenten, egyszer meg Szolnokon hallgattunk meg valamilyen zenekart. Akkor este mentem be hozzá először, a Ladával jöttünk haza. Biztos készült arra, hogy bemegyek, mert már előre olyan illatosító füstölőket készített ki és meggyújtotta őket, de én ezt nem szerettem, mert olyan szag lett a szobában, mint amikor leégett a szappangyár. Az egész olyan más volt. Én eddig csak két lánnyal voltam komolyan, de nem lett belőle házasság, az egyik Szarvason dolgozik a halkutatóban, a másik meg férjnél van Kecskeméten. Aztán volt még Öcsödön egy elvált asszony, de az idősebb volt nálam, meg volt egy gyereke is, a szüleim nem engedték, hogy sokáig tartson. Nellit sem szerették, azt mondták, hogy nem hozzám való, biztos igazuk is volt. Akkor este azt mondta, hogy ha akarok vele járni, akkor most itt maradhatok. Az ő édesapja korán meghalt, édesanyja pár évvel később Újfaluba ment férjhez, amióta Kornélia tanítani kezdett, itt lakott a régi házban. Szép tiszta volt a szoba is, meg a konyha is, a kertben rendben volt minden, ez jó volt. De azért volt olyan is, ami rosszul esett. Szóval azt akarom mondani, hogy Nelli sokszor úgy csinált, mintha gyerek lennék valamelyik osztályból, pedig idősebb voltam nála, és hát amikor együtt voltunk, úgy csinált, mintha kicsit kurva lenne, pedig egyáltalán nem volt az. Például amikor ott voltam nála először, akkor megkínált egy kis vodkával, még jeget is tett bele, ott ültem mellette és nyilván akartam egy kicsit beszélgetni, de ő elém állt, feltartotta a kezét és azt mondta, hogy most csomagold ki az árut. Szóval, hogy vetkőztessem le. Teljesen pucérra. Aztán meg ő vetkőztetett le engem, és együtt kellett fürdeni. Segített szappanozkodni, olyan folyékony női szappanja volt, de azt hiszem, csak azért csinálta, hogy nyúlkálhasson. Ez is olyan volt, hogy tetszett is, meg nem is. Nem szoktam én meztelenkedni, addig mindig egyedül mosakodtam. De ő egyáltalán nem szégyellte magát. Olyan nyugodtan jött-ment, mintha teljesen fel lenne öltözve. Nagyon erősen kívántam és úgy fordultam, hogy ne lássa, de rám szólt, hogy ne takargassam magam. Azt mondta, nincs szebb, mint egy vágyakba öltözött férfi. Meztelenül állt a tükör előtt, igazgatta a haját, aztán megfordult és azt mondta: akkor most felfallak. Először az ágyban voltunk együtt, ahogy az szokás, aztán meg később állva, ott benn a szobában. Ez is olyan érdekes volt. Nellike pontosan megmondta, hogy mit csináljak meg hogyan, és így nekem is nagyon jó volt. Addig én mindig, csendben voltam ilyenkor, csak a filmeken láttam olyat, hogy közben beszélnek egymáshoz. De ahogy ő szólt hozzám, abból azt lehetett kiérezni, hogy nagyon szeret és nagyon jó neki. Ezt mondta is, és közben remegett az egész teste. Később kiment és megmosta magát, hozott egy vizes törülközőt és megmosott engem is. Majdnem úgy, mint a gyereket, mikor tisztába teszik. Hagytam neki, mert nagyon jó volt, de akkor gondoltam először azt, hogy valami nincs rendjén vele. Valahogy nagyon kíváncsian nézegetett meg nagyon sokáig játszott velem, közben hozzám bújt és meg kellett csókolnom a mellét, többször is. Aztán amikor meg állva voltunk együtt, akkor azt mondta, hogy nagyon lassan csináljam, mert szeretné, ha sokáig tartana. A végén már úgy éreztem magam, mintha erősen lerészegedtem volna, pedig épp csak ittunk valamit. Jóval éjfél után mentem haza, és nem tudtam, hogy mit is gondoljak az egészről - (ifj. S. Márton gazdálkodó).
A szexuális tanulás globális folyamatát és a szocializációs ágensek hatását (kissé túlhangsúlyozva a tömegkommunikáció kitüntetett szerepét) könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja, de az individuális élményanyag gyarapodásának és a technikák finomodásának mechanizmusa a közvetlen megfigyelés számára nehezen hozzáférhető. Kétségtelen ugyanis, hogy egy közösen látott erotikus film sokat lendíthet egy párkapcsolat minőségén, de igen csekély lesz annak vízbiztonsága, aki a tömegkommunikációból tanult meg úszni. Bonyolult és titokzatos folyamat ez. Az aktusban az odaadás és a birtoklás egy - orgazmusra hangolt - dinamikus egységet alkot, amelyben az ingerek és válaszreakciók szimmetriája biztosítja a törékeny harmónia egyensúlyát. A lezajlott aktusok nemcsak egyszerűen bővítik mintakészletünket, hanem mintegy felülírják a korábbi programot, új - olykor gondolatébresztően meglepő - szerepkombinációk ígéretével gazdagítva a coitális repertoárt. Az optimális fejlődésmenetben a mennyiségi gyarapodás minőségi változásokhoz vezet, s ez olyan megélési stratégiák birtokba vételét jelenti, amelyek korántsem nyilvánvalóak. A „mindent szabad, csak azt nem" tétova pettingjeitől hosszú - és persze egyáltalán nem rögös - út visz a funkcionaliter egészen más célt szolgáló testtájak ünnepi örömforrásként történő kölcsönös felkínálásáig. A szexuális szocializációban nem vonható kétségbe a tömegkommunikáció szerepe, ezzel együtt, a fentiekben vázolt úton nem feltétlenül könnyíti meg a tájékozódást. A Nyírő-féle Psychiátria (a hatvanas években még ebből tanultak a hazai medikusok) a fellációt, a cunilinguatiót és az anális coitust még a „nemi eltévelyedések" között, kórós esetként említi. A mindennapok spontán találékonysága azonban ebben az esetben (is) meghaladta a tudományos diszciplínát: a
„Kisasszony, ha malackodol,
legyen nálad palack Odol"
versikébe foglalt pajkos intelem - már századunk harmincas éveinek közepén - az ilyen örömszerzési technikák informális legalizáltságát látszik bizonyítani. Bár a képi és verbális kommunikáció napjainkban (szinte) korlátlan lehetőséget nyújt mások élményeinek empatikus elsajátítására, az egykori hatökrös gazdák világában inkább a hatvanas évek puritán technokratáinak szemlélete az uralkodó.
Mártonnal a szilveszteri bulin jöttünk össze, aztán hónapokig kísérgetett, és meg kell mondanom, hogy a vége felé már kezdett tetszeni a fiú. Szögletes arcú, villogó szemű gazdagyerek volt, az a fajta akiről nehéz eldönteni, hogy azért hallgat, mert töpreng a válaszon, vagy azért, mert nem érti, miről is van szó. Eleinte nem gondoltam komolyan, hogy egyszer majd összekeveredünk, de aztán csak az lett a vége. Nem tűnt rossz választásnak, kifejezetten érdeklődő és nyitott volt a világra, bár eredendő kíváncsisága mellett is éreztem benne egy állhatatos paraszti gyanakvást. Március elején Hobó-koncertre készültünk Szolnokra, előtte virágot hozott a névnapomra, akkor este aztán leültettem és megkérdeztem, hogy mi a fenét akar tőlem. Hosszasan hallgatott, már éppen segítő kérdéseket akartam feltenni, amikor összeszedte magát és azt mondta, hogy azért szeret, mert én mindennap olyan szép vagyok, mint az itteni lányok, ha ünnep van. Akárhogy is nézzük, ez egy eredeti verbális parasztbarokk volt, én nagyon fogékony vagyok az ilyesmire, úgy olvadtam el, mint langyos vízben a só. Darabos nehézkessége persze a legintimebb pillanatokon is átütött. Egyrészt technikailag: minden igyekezetem ellenére pontosan úgy mozgott, mintha bakancsban táncolna keringőt. De mentalitásában is volt valami ballaszt: csaknem minden együttlétünket követően olyan bűntudatot éreztem benne, mint egy kiscserkészben a jól sikerült onanizálás után. Eddig csak szemből és fekve szeretkezett, ha hátat fordítottam neki, ha kissé magasabbra emeltem a lábam, ha előre hajoltam a konyhaasztalon, ha letérdeltem előtte, ha csak a bugyimat vetettem le, és neki kellett szoknyámat felhajtani, csak komoly benső küzdelem után győzte le a férfiúi vágy a szokatlan helyzet kiváltotta borzadályt. Az én életem nem a szexről szól, kapcsolataim még kevésbé. Persze, ha úgy látom, hogy a helyzet megérett az egészséges testi találkozásra, akkor ezt minden különösebb bonyodalom nélkül adom tudtára partneremnek és abból sem csinálok titkot, hogy mit kívánok és hogyan. Még az egyetemen megtanultam, hogy a szexuális interakciókban a nyelv igen fontos nem kommunikatív feladatok ellátására alkalmas, és viszonylag hamar átéltem azt is, amikor egyszerűen volt valami a levegőben, amitől felébredt bennünk a kísérletező hajlam, s az ilyen éjszakák aztán hosszú ideig emlékezetesek maradnak. Mártonnal ezek a csodák egyszemélyes élménnyé váltak. Kedveskedtem, mosolyogtam, becézgettem, megfordultam, leguggoltam, tágra nyílt szemekkel nézett, néha végigsimított a hajamon, aztán instrukcióimhoz pontosan tartva magát célirányos alapossággal elhálta a nászt. Feszes izomzatú, frissen mosott önjáró vibrátorként tenyészett körülöttem, nem adta jelét annak, hogy lelki életet élne. Ugyanakkor saját gazdaságáról, munkájáról, tennivalóiról mélyen átélt szeretettel és tökéletes racionalitással beszélt. Egyszer láttam a könyvelését is: egy közönséges kockás irkában vezette kiadásait és bevételeit, a „számvitel" tiszta áttekinthetősége, egyszerű logikája ugyancsak meglepett. Egy-egy hosszú estén kísérletet tettem, hogy valami személyes megnyilatkozásra bírjam, érzésekről, magunkról vagy legalább a szexről akartam beszéltetni, de nem sikerült. Minél inkább erőltettem, annál dühösebb lett: én nem tudok erről annyit beszélni, mint ti - mondta és dühösen kimasírozott a szobából, azt sem tudtam vele tisztázni, hogy kit kellene a többes számba beleértenem. Nem sokkal később pedig csúnyán összekaptunk. Úgy történt, hogy Márton a télen elvégzendő gazdasági munkákról beszélgetve, csak úgy futólag megemlítette, hogy a kutya az éjszaka ellopott kilenc tojást. Én meg felkötöttem - tette hozzá és igen elégedettnek látszott. Régóta tudtam, hogy hordja a tojást, de most végre rajtakaptam - mondta és száját szorosra zárva ökölbe szorította a kezét. Először azt hittem, rosszul hallok. Ismertem azt a kutyát, lehetetlen formájú, apró barna korcs volt, néha esténként elszökött a gazdája után és itt várta a kapu előtt. Márton pedig nem lelövette, nem elaltatta, hanem a kétágú létra egyik szárára felkötötte valami kötéllel. Én nem vagyok jó színész, nehezen tudom titkolni az érzéseimet. Most meg nem is akartam. Durva voltam és szalonképtelen, a hangommal festéket lehetett volna kaparni. Szerencsétlen kedvesem úgy menekült, mintha égett volna a ház. Hebegett valamit, hogy azt a kutyát, amelyik lop, itt fel szokták akasztani, de nem bocsátkoztam tárgyalásba. Az ajtót nyitva hagyta, de a kertkaput úgy vágta be maga után, hogy a tartóvas megrepedt. Kellett hozzá néhány hónap, hogy megemésszem a történteket, de február elején ismét elkezdtünk beszélgetni. Addig királynői fensőséggel elfogadtam a kóstolót, viszonoztam köszönését, hangsúlyozottan magányos voltam és mindig nagyon csinos - hadd lássa az a hülye, mit veszített. Mártont meg közben szüntelen szellemeskedéssel vigasztalták barátai: nem kellesz te annak, olyan az hozzád, mint disznónak a tyúklétra. Megsajnáltam és úgy döntöttem, hogy most már tényleg megbocsáthatok. Arra készültem, hogy keveset alszunk majd az éjszaka. Vadul szerettük egymást. Életemben először esett jól, hogy keményen leszorítanak az ágyra, hogy alig tudtam mozdulni is, és nem az aktus céljaként, hanem annak tárgyaként tekintenek. Úgy éreztem, hogy medvével szeretkezek és csodálatos volt a beteljesülés. Az első hullámok csitultával aztán szükségét éreztem egy üdítő fürdőnek, megnyitottam a csapot és kiöblítettem a kádat. Ahogy előrehajoltam, Márton mögém állt és puhán megsimogatta a hátamat. Nem fordultam meg és nem is egyenesedtem fel, úgy gondoltam, hagyom kibontakozni, aztán majd átveszem az irányítást. De erre már nem jutott idő. A simogató tenyér határozottabbá vált, megszorított, és néhány kapkodó mozdulat után Márton megtalálta, amit keresett. Nem úgy, ahogy én kínáltam, hanem azt, ami az adott testhelyzetből anatómiailag logikusan következett. Nem az ártatlanságomtól fosztott meg, a különleges alkalmakra tartogatott készlettárban ez a megoldás is szerepelt. Csak éppen nem így. Megpróbáltam tapintatosan elhúzódni, de amit Márton megfog, az meg van fogva. Várj egy kicsit - kértem, ő engedett a szorításából, én pedig igyekeztem ellazítani magam, mert legalább elviselhetővé akartam tenni ezt az idétlen fordulatot, amikor az üvegajtó tükrében megláttam magunkat.
Márton összeharapta száját, keze ökölben volt, arcán gonoszkodó diadalérzet és a korlátlan birtoklás mámora. Az egész helyzetet valahogy átjárta a sintérlelkület. Ez a szeretkezésünk erősen osztálytartalmú aktusnak ígérkezett. Dózsa György kései unokája készült fizetni az írástudó Werbőczynek. Nem akartam már ellazítani magam. Megfordultam - a hirtelen szétválás kellemetlen fájdalmat okozott - és meglepetését kihasználva első dühömben csúnyán beleharaptam az orrába. Rángatta ő a fejét, de öszszeszorítottam a fogam és amikor elengedtem, az orrából sugárban spriccelt a vér. Addigra már a fürdőszoba úgy nézett ki, mintha disznót vágtak volna benne (H. Kornélia, középiskolai tanár).
A szexualitást olyan kétszemélyes happeningként is felfoghatjuk, amelyben a résztvevők egyúttal előadók is, optimális esetben az egyik résztvevő jó szerepjátéka katalizátorként hat a másik félre, rejtett improvizációs tartalékokat mozgósít és végső soron intenzívebbé teszi az élményt. A lehetséges szerepkészlet nem független attól a szociokulturális mezőtől, amelyben az „események" zajlanak - bár e tekintetben néha meglepő felfedezésekhez jutunk -, továbbá az „aktusszemélyiség" és a választott testhelyzet, mozgásritmus összhangjára is ügyelni kell a happening résztvevőinek. Az érintések, mozdulatok, testtartások üzenetet hordoznak, ezek dekódolása a sikeres találkozások előfeltételeként tekinthető. A ruhátlanul előrehajló női test a feltétlen odaadást, a tökéletes bizalmat és a teljes kiszolgáltatottságot sugallja. A gyermekkori büntetésrituáléból ismert iszonyatos védtelenséget idézi az egész szituáció, a szalonképessé szelídített furcsa ösztönök ilyen vállalása pedig már eleve fel-tételezi a „büntess, de ne nagyon" üzenet helyes értelmezését. Szerencsés esetben a biológiai és pszichés beteljesülés orgazmikus ellenpontként oldja fel a feszült helyzetet. Ehhez persze még az „alapmodell" esetében is szükségeltetik bizonyos érzelmi pallérozottság, az így feltáruló „alternatív extra" választása pedig elképzelhetetlen megfelelő kommunikáció és bizonyos szexuáltechnikai előkészületek nélkül. Ennek hiányában a birtoklás sürgető vágya az énközpontú férfilélekre esetenként tudatszűkítően hat, a dominancia agresszivitássá torzul. A nők szexuális örömével keveset foglalkozó társadalmakban, illetve társadalmi csoportokban ez nem okoz(ott) konfliktust. Az archaikus fallokráciák intim preferenciái például jól követhetők Baráth Tibor A magyarság őstörténete című könyvében. A szerző „ékjelekkel írt mezopotámiai magyar nyelvemlékek" latin betűs átiratait közölve, mezopotámiai kőtáblákról olvasható „magyar költeményeket" ismertet. Az egyik markáns hangvételű mű ismeretlen alkotója következőképpen méltatja a költemény középpontjában álló menyasszony szépségét: „Ara segge kő(kemény). A seggében nagy nyél. A seggét csupán nyitja neki kaka...de (kilenc) hónap elteltével szülni tud." A költő nagy ívű kloakális látomásvilága feledteti az élettani abszurditást. Az viszont mindenképpen figyelemre méltó, hogy a „csupán kaka" által járt testnyílás olyan értéket képviselt, hogy - e tömörségében is grandiózus - költemény tárgyává válhatott. Úgy tűnik, eme járatlan út felavatása körüli „sajgó bonyodalmak" döntő mértékben járultak hozzá a vőlegény szexuális örömének kiteljesedéséhez. Ugyanis nem kell magas dombra állnunk annak belátásához, hogy a „nagy nyéllel" perfektuált aktus menyasszonyt boldogító hatása esetünkben legalábbis kétséges. Szexualitásunk rendkívüli gazdagságát hangsúlyozva, hajlamosak vagyunk arra, hogy az ünnepi delikáteszként értékelt megoldásokat korunk termékének tekintsük. Őseink elbizakodott lesajnálása - mint a fenti példa is mutatja - tudatlanságunkból fakad. A kő(kemény) seggű arát megsegítő nagy nyelű magyart és az ifjú Márton gazdát ugyanazon kínzó vágyak űzték - különbség csupán a partnerek reakcióiban tapasztalható.
Amikor az az eset megtörtént, Nellikével nagyon megijedtünk. Nem is öltözött fel, csak összevissza futkározott, először kötést hozott, aztán másik kötést, meg valamilyen port, de nem lehetett elállítani a vérzést. Úgy folyt az orromból, mint amikor kicsit nyitva felejtjük a vízcsapot. Közben Nellike mindent összejárt és az egész lakás tele lett véres nyomokkal, még a szőnyegek is. Végül egy mentős ismerőse jött ki kocsival, Nellike a telefonban azt mondta neki, hogy baleset történt, betört az orrom és nem tudja megállítani a vérzést. Mikor meglátta a lakást, nagyon meglepődött, aztán megnézte az orromat és azt mondta, hogy ez igen csúnya, minél hamarabb össze kell varrni. Mentőkocsi vitt be Szolnokra, csak ott volt orvosi ügyelet, mert éjszaka mindig zárva tart Szentmártonban a rendelő. Nellike adott két törülközőt és azt fogtam az orrom elé, nehogy összekenjem az autót, de mire megérkeztünk, azok is átáztak. A kórházban sokáig kellett várni, mert ketten voltak előttem, egy fehér köpenyes férfi közben felírta az adataimat, aztán megkérdezte, hogy verekedés? - én meg azt mondtam, hogy igen, és azt is beírta egy lapra. Akkor már nagyon fájt az orrom, a mentőben bekenték valami csípős folyadékkal, de az sem segített. A főorvos úr először lemosta a sebet, aztán kétszer is beoltott, az egyiket azért kaptam, hogy nehogy elmérgedjen az orrom, a másik meg arra szolgált, hogy ne érezzem majd amikor varrja. Mielőtt nekifogott volna, sokáig vizsgált, még nagyítót is tett a szemüvege elé, aztán azt mondta, hogy ez komoly dolog, mert az orrom hegyéből hiányzik egy darab. Azt mondta, hogy engem nem egyszerűen orrba vágtak, hanem olyan sérülést csináltak, ami meg fog maradni hosszú időre, és az ilyet neki jegyzőkönyvbe kell írni és szólni kell a rendőröknek is. Az nagyon rossz volt, amikor összeöltötte, és a végén úgy kötötte be a sebet, hogy két hurkot csinált a kötés végére és azt a fülemre akasztotta. Alig tudtam kijönni a műtőből, azt mondták, hogy reggelig lefekhetek egy kórterembe, aztán hazamehetek, de többször is vissza kell majd jönnöm. Már majdnem éjfél volt, amikor megérkeztek a szüleim, Nellike nekik is azt mondta, hogy baleset történt. Az orvos behívta őket a szobájába és sokáig beszélgetett velük, aztán odajöttek az ágyamhoz, és anyuka rábeszélt, hogy az lesz a legjobb, ha mindent elmondok a doktor úrnak. Biztos, hogy ő volt nagyon kíváncsi rá, de amikor mesélni kezdtem, elsírta magát és kiszaladt a szobából. A főorvos úr meg apám végighallgatott, és a végén nagyon csúnya dolgokat mondtak Nellikéről. Haza akartam menni velük, de még meg kellett várni a rendőröket is. Ők mindenkit kiküldtek a szobából, csak egy ápolónő maradt velük. Nagyon rendesen beszéltek velem, de azért rosszul esett, hogy amikor kimentek tőlem, a folyosón mind a hárman hangosan nevettek rajtam. Biztos azt hitték, hogy már nem hallani. Így aztán csak reggel mentem haza és két napig ki sem mozdultam otthonról. Én azt akartam, hogy ez az egész maradjon titokban, de mielőtt hazamentem, már Nellikénél ott jártak a szentmártoni rendőrök, és nagyon hamar mindenki megtudta a faluban, hogy mi történt. Anyuka hetekig nem mert bemenni a boltba, úgy szégyellte magát. Ez most így nagyon rossz nekem is, mert a lányok nem akarnak beszélgetni velem, van, amikor még a köszönésemet sem fogadják. Már lassan fél éve, hogy nem voltam sehol, Nellikével sem akarok véletlenül találkozni. Ő most csak ritkán jár haza, Cserkében nyílt egy panzió, azt vezeti. Engem itt még a gyerekkori barátaim is kinevetnek. Azt is megtudtam, hogy a faluban az emberek most csak úgy neveznek engem, hogy a Csucsukin. Azt mondják, ez kínaiul annyit jelent, hogy „egy lyukkal lejjebb" (ifj. S. Márton, gazdálkodó).
Bár az aprófalvak emberének kevés ideje jut arra, hogy társadalmi életet éljen, és saját bevallása szerint itt mindenki csak a maga dolgával törődik, a faluban mégis mindenki tud és mindent tud, mindenkiről. A kapott és továbbadott információk nyomán vélemények formálódnak és ítéletek születnek, amelyek igen kevéssé értéksemlegesek. A férfiak nyilatkozataiban fontos szerepet kap a szolidaritás: „van úgy, hogy eltéved az ember - bár azt nem tudom, hogy is történhet ilyesmi -, de azért nem kellett volna leharapni az orrát". A nők véleményét pedig inkább a kaján káröröm határozza meg: „persze, nem kellettek neki az itteni lányok. Nagyon nagyralátó volt, nagyon fennhordta az orrát. Most kurtább lett egy picikével." A 71 éves mindent tudó Kati mama viszont a tágabb összefüggéseket is szem előtt tartva alkotott ítéletet: „amikor mi voltunk ilyen korúak, ugye nem is tudtunk, hogy ilyesmik léteznek. Mi sötétben vetkeztünk, és én például csak két év házasság után mertem megfogni ott az uramat. Most meg ez a sok tévé és film... itt mindjárt úgy kezdődik az udvarlás, hogy a lány nekidől a falnak, a legény meg letérdel előtte, felhúzza a szoknyáját és nyalakszik. Meghaltam volna, ha velem ilyen megesik. Ezek meg ott a filmeken élvezik. Ne mondják már nekem, hogy az jó! Aztán meg a lányok is csinálják ezt a fiúkkal. Még ha szegény uramé színaranyból is lett volna, hát én akkor sem veszem a számba a csúnyáját. És nem ám akárkik csinálnak ilyeneket a tévében! Ügyvédnők, orvosnők, még tábornokok is. Bár a katona az mindig is disznó volt. Most meg a gyerekek látják ezeket a filmeket és megzavarodnak. Nem tudják ugye, hogy mikor mit szabad. Azért az az asszonyka is hibás. Mert ha engedte, hogy elkezdje, akkor hagyni kellett volna befejezni is. Az asszonynak bizony sokszor tűrni kell. Az én uram nagy derék ember volt, fölözte a két métert, de ha mindig kiharaptam volna belőle egy darabot, amikor úgy csinálta, hogy nekem nem tetszett, akkor tíz év után nem maradt volna belőle, csak egy csutak."
Ügyeletes voltam, amikor jóval éjfél után Szolnokról hívtak, hogy Gyaluban maradandó sérülést okozó súlyos testi sértés történt, a sértettet már a szolnokiak kihallgatták, aztán nem sokkal később faxon megkaptam a jegyzőkönyvet is. Először azt hittem, valaki hülyéskedik, de kollégám - jókat derülve az eseten - megerősítette a jegyzőkönyv valódiságát. Részemről marhaságnak tartottam az egész ügyet, de az erőszak lehetőségét tényleg ki kellett zárni És keressétek meg a leharapott testrészt is - tanácsolta a kolléga a vonal túlsó végén - az még fontos bűnjel lehet. És ha a hölgy lenyelte, akkor mi lesz? - kérdeztem. Akkor majd emberevés ügyében indítunk vizsgálatot - jó hangulat volt akkor éjszaka Szolnokon. Reggel kiküldtem egy járőrt, hogy nézzenek körül a megadott címen, hallgassák meg az elkövetőt, ha mond valamit, azt tegyék papírra. Megmutattam nekik a sértett vallomását és figyelmeztettem őket, hogy ha találnak egy darab orrot, azt ott ne felejtsék. Felhívtam figyelmüket, hogy ha indokoltnak látják, akár az elkövető száját is vizsgálják át. Láttam rajtuk, hogy örülnek a komoly feladatnak, de nem tehettem az érdekükben semmit. Tulajdonképpen feleslegesen mentek ki, de a felvett jegyzőkönyv - meg a módosított vallomások - segítettek abban, hogy mindannyiunk nagy megkönynyebbülésére viszonylag hamar megszüntethessük a vizsgálatot. Azért a jelentés megér egy pillantást, Laci még így korán reggel is a humoránál volt, azt hiszem, viszi még valamire.
„...H. Kornélia gyanúsított elismerte, hogy szerelmi viszonyban állt ifj. S. Mártonnal. Azt állította, hogy tényleg baleset történt, mert a nemi aktus során játékosan megharapta a sértett orrát. Nem tudta, hogy a sértett ott ennyire érzékeny. A sérülés akkor keletkezett, amikor S. Márton hirtelen elrántotta a fejét. Nem állt szándékában fájdalmat okozni vagy megcsonkítani a sértettet. Jóhiszeműségét az is bizonyítja, hogy miután észlelte, hogy nem tudja megfelelően ellátni a sebet, ő kért orvosi segítséget és ő értesítette a sértett szüleit is. Tapintatosan érdeklődtem, hogy milyen testhelyzetben zajlott az aktus, de gyanúsított kérdéssel válaszolt: „úgy gondolja, hogy mutassam meg?" Kicsit zaklatottnak látszott, ezért a további kérdésektől a jegyzőkönyv aláírása után eltekintettem. A százados úr által említett fontos bűnjelet nem találtuk meg és ennek két oka is van: a) gyanúsítottnak macskái vannak, amelyek igen ritka fajtájú állatok - a törzskönyvben is nyilván vannak tartva -, ezért benn élnek a lakásban. Úgy nevezik őket, hogy foltos szőrű ciámi.
b) Amikor megérkeztünk, a hölgy csak hosszas kopogtatás után nyitott ajtót. Azt mondta, azért késlekedett ennyit, mert éppen fogat mosott."
A történet valós, a helyszínek valósak, a szereplők élő személyek. Ezért aztán az összes nevet, helyszínt és időpontot megváltoztattam.
(Részlet egy készülő szociográfiából. Az első rész 1999. december 22-én, a második 2000. április 28-án jelent meg)
Vissza az idei számokhoz