XLIV. ÉVFOLYAM, 31. SZÁM, 2000. augusztus 4.

SIGMOND ISTVÁN:

A béranya

I.

Időnként olyan értelmesnek érzem magam, hogy sírhatnékom támad, de az utolsó pillanatban rendszerint sikerül lenyelni a könnyeket, mert egy jól nevelten sosem látszhat az érzelem, ha elveszik féltve őrzött szüzességét, nem sikolt eszeveszetten, csak megnézi magának alaposan a hímet, és korai és fájdalmas halállal átkozza meg hetedíziglen, és ha meghal az anyja, köhécsel egyet-kettőt, esetleg megcsóválja a fejét, hogy hát bizony, bizony, a világ csak így megyen, leplezni kell a gyászt, olyan hétköznapias, pórnépnek való fakszni, ahogy a fájdalom könnyei végigcsorognak az arcokon. Vajon jobb ez, mint ruhát szaggatva beugrani a sírgödörbe? És egy másik kérdés is rázza az öklét, ha a kérdések öklöt rázva jöhetnének világra, hogy vajon mi a jó fenének szülünk mi egyre-másra, a terhesség gyötrelmei után áhítozva? Valaki űberol: hogy sziklává merevedjen fejünk fölött a fájdalom üvöltése, amely a sok milliárd anya torkából kiszakad s örökre eltakarja gyermekeink elől a napsugarat. Ez poétikusan hangzik ugyan, de némi gúnyba göngyölték ezt a tipikusan hímnemű versszakot, hej, Józsikám, élvezném nagyon, ha belőled rángatnák elő azt a nyivákoló örökbecsűt (az űberolás után jöhet a rekontra:), aki az eredendő bűn hordozója, merthogy Isten csak bennünk vert magának tanyát, ivadékainkban már nincs anyai ösztön, s én már olyan ivadéknak számítok, azt hiszem. Közben azt a jól megnézett hímet is régen elfeledtem, s már akkor is lecseppen fehér blúzomra a könny, ha a szomszédot temetik, de a holtodiglan után betartottam az ősi szabályt, az illem ugyanis előírja a visítást. Egyetlenegyszer kell annak elhangzania, röviden és fejhangon előadva, rémülten kidülledt szemek kíséretében, hogy kilengjen a csillár a mennyezeten s repedezzen a vaságy mögötti vakolat. Ez főleg arra volt jó, hogy nyeszlettnek sikeredett Józsikám-Herkulesem Istentől megáldva érezze a képzeletbeli gátszakadás győzedelmes pillanatát.
      Nem panaszként mondom, de az elsatnyult világ nem átallotta belénk költöztetni néha értelmét vesztett, néha csak tébláboló önmagát, gyerek kellene, mondja Józsikám egyre gyakrabban, s éjszakánként nap mint nap vergődik rajtam szüntelen, nincs ebben semmi hiba, persze már nem reped a vakolat, de a vaságy nyikorog rendesen, noha a kállai kettőst sem járták egyformán sohasem, lehet ezt jobban is csinálni bizonyára, hogy rekedtre vinnyogja magát az asszonnyá nemesített ara, észvesztve tépve a gyönyörtől a haját, utána meg jöhet a hálaima ráadásnak, erről jut eszembe az a családi mendemonda, hogy valamikor ebben a vaságyban szólalt meg dédapám: „Na, most már abbahagyhatod, galambom, a visítást", csak hogy milyen az asszony, nem tud hallgatni soha, „Ne jártassa kend a száját, inkább végezze a dolgát rendesen", s egyikük sem tudhatta, hogy már az első éjszakán, úgy a második próbálkozás vége felé, Isten áldásának örülhetett volna a család, de hát négyszer kellett leszakítani azt a fehér liliomot, s csak utána lehetett rágyújtani s lehörpinteni egy pohár pálinkát.
      Erről még annyit, hogy Józsikám antialkoholista. S azt a liliomot másképp nevezik mifelénk, a napi négy leszakítást fogadjuk el jámbor tündérmesének, de nem is ebben van a hiba, különféle elméletek csapnak össze a fejünk fölött, egyesek szerint anyai ösztön nem is létezik, vagy hogy az anyai szeretet pontosan olyan szeretet, mint bármilyen szeretet, mások meg úgy vélekednek, hogy az anyaság adottság, nem ösztön, na, kész, idáig tartottak az idézetek. Körülnézek, hogy kit menesszek a fenébe, de hát csak magam vagyok, anyai ösztön nélkül, csökötten, jobban jártam volna, ha fiúnak születek, csakhogy a jóisten rám növesztett két tőgyszerű döbbenetet, petefészkeim meg ahelyett, hogy segítnének, csendőrként őrzik megátkozott méhemet, amelyben sosem fognak kipattanni a rügyek.
      Eltelt öt év, Józsikámat mintha végleg elhagyta volna a derű, a vaságy csikorgását is ritkábban hallani, Józsikám csak ül s mered ki az ablakon, ősszel az esőt bámulja s a hulló leveleket, télen a halott madarak tetemét nézegeti s az üvegre fagyott jeget, aztán eljön a tavasz meg a nyár, de Józsikám már nem néz ki az ablakon, a szőnyegmintákban vész el a tekintete, s várja az őszt és a telet.
      - Gyerek kellene.
      - Örökbe. Jó?
      - Jó. Csak legyen.

Petty

Gyermekotthon. Hatalmas terem, nyitott ablakok, zsibongás. Próbálok megfontoltnak látszani, kiegyensúlyozottnak, de nem túl szigorúnak, ilyenkor - azt hiszem - olyan anyásnak tanácsos lenni, de nem sugárzóan anyásnak, csak úgy módjával anyásnak, akinek a szemében szeretetféleség csillog, de látszik rajta, hogy nem lehet beugratni, az a halványka mosoly, amely ilyenkor az arcon vesztegel, bármikor elvonulhat, ha nem kap odabentről tápanyagot.
      - Isten hozta, drága anyuka! - mondja, mondja?, pihegi az apácamosolyú, egy olyan testet öltött ima, s úgy ölel át, félszegen ugyan, de féltve is, mint égből lepottyant kelyhet, amely egyenesen az Úr asztaláról került a földre. És a győztesek meghittség nélküli, ordítóan báva mosoly-maszkját viseli.
      Józsikámat már-már magáévá teszi egy hájjal körülbástyázott, cirpelő hangú dromedár, hogy miért választottak el minket egymástól, számomra azóta is talány, közben azt hittem, hogy a láthatatlan karmesterek leállítják a zsibongást, amikor egy jövendőbeli szülő körülnéz a családra áhítozó seregen, de mintha semmi sem történt volna, tovább folyik a hancúrozás, egy bukfencező kiskutya körül ragyognak a gyerekszemek, csak néhányan állnak mozdulatlanul, villámsújtotta mozdulatlanságban, szemükben vágy és félelem és nem és igen. Amikor beléptünk, arcukon ott fénylett a játék öröme, de kezükben megállt a mozdulat, egyikük félig kimondhatott egy szót, mert szája nyitva van s a mutatóujjával felénk mutat.
      - Tessék választani. - Az apácamosolyú méltóságteljesen körbemutat.
      Mindenki a fejleményekre várakozik, de a fejlemények bennem alakulnak, nem körülöttem. Nem tudom, Józsikám hogyan viseli el az esdeklő szemeket, de azt hiszem, most már nem is érdekel, és hogy létezik-e anyai ösztön, vagy nem létezik anyai ösztön, az sem érdekel, csak a látványra tapad a szemem, erre az egyedire, amely megadatott nekem, s amelytől a lélegzetvétel is néha kimarad, én már nem is a mozdulatlanokra figyelek, akik bombákat röppintenek könyörgő tekintetükkel a szívembe, hanem azt az angyalarcú, tíz év körüli gyermeket ölelgetném, azt a kicsi feketét, aki ott ugrándozik a bukfencet vető kutyuska mellett. A valamikori mesékben ilyenek voltak a szentek s a tündérek, így lebbentek a selymes hajtincsek az enyhe szellőben, a földöntúli lényekben éreztem ezt az igézetet, akik benépesítették gyermekkori álmaim fantasztikus színtereit, s akikből sugárzott a szépség, a lelki tisztaság s az istenáldotta értelem, s a szemek, ezek a mélyfekete szemecskék, mintha reám villannának néha, akárha jelezni szeretnék az együvétartozás mennyei örömét, igen, értelmet kapott a születés, most érzem először a nyitott ablakon beözönlő tavaszillatot, közben hallgatom, ahogy a csilingelő angyalhang betölti a termet, aztán csak látom, hogy jobb keze kisujjával leszorítja az egyik orrcimpáját, s a másikból a falra sercen a takony.
      - Az ilyet baszni kellene, hogy szaporodjék - mutat a bukfencező kutyusra, s vihorászva továbbugrándozik a padlózaton.
      Tavaszillat el, a születés mennyei örömét visszavonom.
      Nincs szünet, a dromedár cirpelő igyekezete beúszik a fülembe:
      - Nem kell elsietni, kérem szépen, alaposan körül kell nézni, mi azért vagyunk itt, hogy besegítsünk a tisztelt apukáknak, tessék nézni, itt van például ez a kicsi ügyes, látszólag olyan töpörödöttke, csakhogy...
      Rajtunk jól látszik, hogy nem vagyunk közveszélyesek, de azért olyan furcsák lehetünk, szerintem Józsikám furcsább, mint én, mert gügyögősre vette a figurát és osztogatja a barackokat a fejtetőkre. Nála már sorban állnak barackért a kisebbek-nagyobbak vegyesen, egyik-másik úgy élvezi ezt az új játékot, hogy a röhögés a földre dönti őket, játsszák az epilepsziást, de Józsikám megingathatatlan, a nagyobbaktól megkérdezi, hogy mennyi hétszer nyolc, valamelyik levegő után kapkodva sorolgatja az erdei gyümölcsöket, egy harmadik az európai fővárosokat tudja kívülről, az eunuch (a dromedár ezután eunuch) cirpelő szopránja diadalmasan áttör a hangzavaron: „Szenzációs, igaz? Meg tetszett nézni a fogsorát is?"
      Józsikám nem tud hüledezni, hogy úgy mondjam, nem hüledező típus, viszont gyakran szóba hozza, hogy annak idején káplár volt a hadseregben, s amelyik bakának a fejére tette a kezét, az menten összefosta magát, félek, hogy az eunuch beáll bakának Józsikám hadseregébe, mert itt úgy ajánlják a portékát, mint a vásárba erőszakolt csődört a mélabús tekintetű, dallamosan nyerítő kancának, hát én nem tudok sem mélabús lenni, sem dallamos, viszont ébredéstől elalvásig hüledezem mindenen, ezt az állandó hüledezést odáig fejlesztettem, hogy egyszerre, egyazon időben két dolog miatt is tudok hüledezni, most például az apácamosolyú görcsbe rándult ujjai miatt hüledezek, de erre még visszatérek, Józsikámnál ugyanis rövidebb lejáratú az esemény, „Tetszett hallani, milyen értelmes?" - ficánkol az eunuch, de Józsikámnál az a bizonyos falvédő-ügy most is szuperál, némi önteltség mindig volt benne, de azt is erősen élvezi, ha hülyének nézik, „Akkor még azt mondd meg, fiacskám - Józsikám triumfál -, hogy élőlény-e a fűszál?" A gyerek mintha be lenne tanítva, hatásszünetet tart, s csak utána kérdezi: „A bácsi marha?" Az eunuch ujjong: „Humora van, tetszett hallani? Óriási!" És az apácamosolyú tovább szorítja a kezem, nem, nem kell félreérteni, nem szorongatja, csak szorítja, belépésünk pillanatában megfogta a kezem, s nem engedte el egy pillanatra sem, megpróbáltam egy kicsit meglazítani az ujjaimat, de nem engedi, nem tudatosan nem engedi, mert a tudat itt nem vállalt szerepet, egyszer kiadta az ujjaknak a parancsot, hogy „szorítsd!", aztán elkóválygott valamerre, például a mosoly intenzitásával, a mosolyváltozatok beiktatásával és azok milyenségével foglalatoskodik, mondom, hogy közben begörcsöltek az apácamosolyú ujjai, amit én érzek, az majdnem fájdalom, amit ő érez, azt nem tudom, minek nevezi az idevágó szakirodalom, képtelen vagyok eldönteni, hogy a dolgot tisztázandó a Bibliához kellene-e fordulni, vagy ajánlatosabb volna felütni egy neuropszichiátriai kézikönyvet, közben haladunk a gyermekek között, néha a szorítás erősödik - a tudat ránk pislant megint? -, mintha erőt akarna önteni belém, nem rábeszélés ez, hanem a gyermektelenek láthatatlan együvétartozása, mégis csak Károli Gáspár az illetékes, mert az apácamosolyú úgy vezet körös-körül, mintha Isten nevében akarna megkövetni a csendőrök miatt, akik halotti lepelben teljesítik bennem a fogamzás elleni szolgálatot.
      Amikor az ember gyereket választ, időnként valami becövekel az agyába, ezt nevezhetjük szellemi tornának, ami vagy deklarált istenhitbe torkoll, vagy mindentagadásba, és én ez utóbbi fázisba jutottam, mert az ujjaim most már fájnak, ki fogom tépni, muszáj kitépnem őket a szorításból, „Isten lát minket!" - suttogja az apácamosolyú, és akkorát szorít az ujjaimon, hogy bili után nyöszörögnék, ha lehetne, vissza minden, mélyen és igazán hiszem a teremtést, és szeretem a csendőrszagot is, ha ez az eleve elrendelés tartozéka. És ott áll a kisfiú, szemüvegesen, félmosollyal. Semmit sem csinál, csak néz és időnként meg-megnyíló ajkaival mintha puszikat küldene felém.
      - Téged hogy hívnak, kisfiam? - Szeretni akarok. Szeretni.
      - Húzd el a valagad, mucus, és suvadj anyádba! - Orra nyergére csúszott szemüvege fölött derűsen csillog a szeme. És szép a szeme. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy eszelősen néz ugyan, de valahogy szépen eszelős.
      - Mit mondtál? - Hüledezek? Nem, ezt már hüledezésnek sem lehet nevezni, egyszerűen Józsikám bakája lettem, s ujjaimban meghalt a fájdalom.
      - Rendkívül különös gyerek a Béla - suttogják a fülembe, mintha megérezték volna, hogy egyik lábam már rohanna kifele, de a másik még visszatartja, nem az áhítat miatt, amely már belépéskor belémszakadt, hanem a felismerésnek köszönhetően, hogy mindannyian Bélák vagyunk és apácamosolyúak, eunuchok és mélyfekete szemű angyalok, és attól félek, hogy abban a bizonyos második fázisban fogok rostokolni mindörökre, hiszen Károli szerint - az elődöket is beleértve - Isten a saját képére teremtette az embert. Azzal nyugtassam magam, hogy hátha roszszul sikerültek a fordítások?
      - Még csak olyan ötéves lehetett, amikor felfigyeltünk különleges intelligenciájára, egyszóval igen jelentős szellemi kapacitással áldotta meg a drága jóisten.
      - Miért beszélsz így velem, kisfiam? - próbálkozom újra.
      - Hugenotta gyilkosok! - ordítja Béla. - Maláj ringyó volt az az otromba anyád, tudtad?
      - A mi Bélánk értelmiségi lesz bizonyára - folytatja az apácamosolyú -, ha már nyolcéves korában különbséget tud tenni a hugenották és a malájok között, akkor ígéretes definíciós készséggel rendelkezik, nemdebár?
      Ez most már humoreszk volna, ha nem hallanám, ahogy Józsikám felbődül, az eunuch is szopránkodik valamit, a gyerekek rikoltoznak, röhögnek, a szorításból kitéptem az ujjaimat, kész, elég. Jellemző az ideg- és lelkiállapotomra, hogy már nehezen tudok odafigyelni a történésekre, azaz egyszerre két dolgon már nem tudok hüledezni, sorba kell vegyem őket, most például azzal foglalkozom, hogy Béla, a mi intenzív szellemi életet élő Bélánk vajon miért nem rokonszenvez a hugenottákkal, Józsikám meghökkentő bődülése csak a hugenották után következik. A bődülés viszont hirtelen fontosabbnak tűnik, mert vért is látok, így már tudok a szellemiekre koncentrálni a mi Bélánk ragyogó színvonalán, közben Józsikám jajongósra szelídült, ez a megszokhatatlanba való beletörődés jele, pedig itt szó sem lehetett valamiféle megalkuvó viszonyulásról, az a gyerek - ahogy mondani szokták a szürkébb épületekben - de facto laskára szakította Józsikám nadrágjának az egyik szárát, hosszúra nőtt körmeivel pedig felszántotta az imigyen lemeztelenített láb felületét, térdtől bokáig, a vér elöntött mindent, nem mondom azt, hogy preckelt, de majdnem, „Szeretlek!" - vinnyogja a gyerek, és vérfoltos arca Józsikám lábához tapad. Melodráma. Persze csak kívülről nézve érzelgős a jelenet, közben folyik a vér, a gyerek megállás nélkül üvölti, hogy szeret, én megállás nélkül üvöltöm, hogy „Megyünk!", az eunuch széttárt karral ismételgeti, hogy „Nincs mit csinálni", de némi közönyt is érzek a szopránjában, „tetszik tudni, a Gyuluska ilyen" - teszi hozzá magyarázóan, hát persze, így most már értem, közben Józsikám szentként tűri a sorscsapást, már nem bődül, nem jajong, megbocsátás ugyan nincs a szemében, de olyan mereven áll, hogy csak a kereszt hiányzik mögüle és a csontokba erőszakolt szegek reccsenése.
      - Fáj? - kérdezem, merthogy semmi más nem jutott eszembe.
      - Fáj - mondja Józsikám lakonikusan.
      A gyermekre is hatással lehetett a szűkszavú replika, mert hirtelen lábat vált, azaz rettenetes körmeivel felszabdalja a másik nadrágszárat is, nemsokára Józsikám mindkét lába vértől csatakos, a gyerek továbbra is azt az egyetlenegy szót visongja, amit nem óhajtok megismételni, közben Gyuluskának elkezdett dudorodni a homloka, hol itt dudorodik, hol amott, mintha egy diónyi kődarab vonulna jobbról balra a bőre alatt, aztán visszafele is, már-már az az érzésem, hogy be van tanítva, hogyha már bevetette az összes fegyvernemet és hatástalan maradt mindenik, akkor dudorítson, mert azzal győzni lehet biztosan.
      Hogy a tűréshatáron túljutottunk, kénytelen vagyok nekiugrani Gyuluskának, hogy letépjem Józsikám vértől lucskos lábáról, de erősebb lehet, mint én vagyok, noha kicsi ingecskéje már kettészakadt, s az arca is eltorzul, ahogy a hajába kapaszkodom, egy hatéves gyerekkel dulakodom, közben a kutyus abbahagyta a bukfencezést, most mindenki rajtunk röhög, de nem tudok megállni, mert akkor legyőzöttként kellene hogy elkotródjak, ráncigálom tovább a gyereket, „Nekem ez sosem sikerült!" - mondja az eunuch beismerően, jó, abbahagyom, az asszonyi hűségnek is megvannak a határai, indulnék kifelé, de végre színrelép az apácamosolyú, valamit súg a gyerek fülébe, az felugrik és elrohan.
      - Jöjjenek még - mondja búcsúzáskor az apácamosolyú. - Azért jó volt így együtt.
      Károli ki, pszichiátria be. Az ajtóból integetnek. Én visszaintegetek, s noha Józsikám mindig jól nevelt volt, most nem integet.

Petty

Egy évig csendben örültünk egymásnak, s noha a létszám a régi maradt, kiegyensúlyozott és boldog volt a család. Beszélni sosem beszéltünk túl sokat, egy-egy mozdulat helyettesítette a szavakat, de a nap mindig jól kezdődött, kedvesen köszöntöttük egymást reggelenként, persze elég különösen nézhettünk ki, ahogy közvetlenül ébredés után leszervuszoztuk egymást illedelmesen, ennek a tarthatatlanságát Józsikám érzékelhette hamarabb, mert egyszer csak nem felelt, hogy úgy mondjam, nem fogadta a köszönésemet, viszont pislantott egyet jelentőségteljesen. Én meg tovább főzőcskéztem délelőttönként, s hagytam, hogy a csendőrök kardélre hányják a minduntalan belém lövellt farkincás sejteket, egyszer talán elméláznak azok a mindig-éberek, s valamelyik kackiás legénynek sikerül arává tenni egy búslakodó hölgyeményt. Csakhogy eredménytelenül teltek az évek, egyik a másik után, aztán egy nap Józsikám elém tett egy újságkivágást: „Béranyaságot vállalok. Garantált diszkréció. Kalandorok kíméljenek."
      Lelkesen nyomtam a csengő gombját. A párom nyakkendőt kötött, én pedig nyakamra tekertem az ékszereimet. Egy bóbitás nyitott ajtót, már ettől is filmszerű volt a jelenet, a hirdetés hallatán elvette tőlünk az esernyőt, a kalapot, a kesztyűket, s a főnökasszony elé vezetett. A hölgy meghatározhatatlan korú, meghajol, nem nyújt kezet. A helyiség budoár. Azazhogy budoárszerű hangulata van, olyan meghitt, olyan bensőséges, olyan franciás. Valahonnan zene szól, de a forrást eltakarják a mélybarna bársonyfüggönyök.
      - Hát, én volnék az a Magdolna - közli, hangja rekedtes, búgó, festett haja hullámokban omlik alá.
      Miután belesüppedünk egy-egy fotelbe s tisztázzuk jövetelünk célját, behozzák a kávét. Magdolna feláll.
      - Megkérhetném az urat, hogy néhány percre jöjjön velem?
      - Persze - mondom -, menjél, Józsikám. - Magdolna nyújtja a karját, s kart karba öltve hagyják el a budoárt.
      Előfordul néha, hogy meghal bennem a gondolat. Ha egy filmben történne mindez, akkor a gondolathalál a filmen kívül is igaz. Az ösztön viszont mindig élve marad, s most éppen abban ügyködik, hogy a gondolat csak akkor támadjon fel, ha már nem vagyok magam. Várakozás közben az ujjaimat nézegetem, ehhez valószínűleg semmi sem kell, sem ösztön, sem gondolat. Csak az ujjak. Kicsit bizseregnek ugyan, de ennek semmi köze sincs a gondolathoz. A bizsergés csak bizsergés, semmi több. Öt perc sem telik el, hárman vagyunk újra. Magdolnának ragyog a szeme.
      - Jó hírem van - búgja rekedten. - Megfelel.
      Józsikámra nézek, olyan értetlenül, hogy ennek már némi köze lehet a kétségbeeséshez.
      - A jó hír, az jó hír - nyugtat meg a párom. - Megfelelek. Ez a helyzet.
      Nehéz vallásos lenni, amikor Isten nincs jelen, s most mintha nem érezném a keze melegét. Józsikám szeme is a mélybarna függönyökön koslat leginkább, de Magdolna szemembe néz, s a zene változatlanul aláfest.
      - Behívom a lányt, jó?
      - Jó, jó - mondja Józsikám, mintha türelmetlen lenne egy kicsikét.
      A lány szőke, hamvas, kicsit testes, de nem túlzottan. És rendesen megszorítja a kezem, az én tenyerem nedves, az övé nem.
      - Az egyik dédanyja bárónő volt. - Magdolna jubilál.
      - Bárónő? - Józsikám mindkét szemöldöke felhúzódik a homloka közepére, s ott marad.
      - Az jó - mondom a bárónőre -, de inkább az érdekelne, hogy kívánatos-e?
      - Nagyon kívánatos - búgja Magdolna kicsit sértetten. - Csüngő mellű béranyákat nem foglalkoztatok.
      Intek, kiemeli az egyik mellét, s mutatja, hogy milyen kemény, a bimbója meg olyan feszesen mered előre, mintha szeretne kinyílni, hogy virág legyen belőle.
      - S egyéb?
      - Az egyéb is csodás, biztosíthatom.
      - Mutassam?
      - Persze.
      A lány végzi a mozdulatokat, fellebbenti, lehúzza, széttárja. Józsikám jól nevelten behunyja a szemét, keze az ölében pihen, összekulcsolva. Messziről úgy nézhet ki, mintha mélyen imádkozna. Közelről nézve ezt nem tartom valószínűnek, nem mintha az embert nem foghatná el bárhol és bármikor az imádkozhatnék, de hogy Isten jelenléte most nem elég pregnáns, egy Hiszekegy blaszfémiának számítana. A látvány egyébként kielégítő, a szemérme olyan, mint másnak, merthogy sztereotípiában jeleskedünk mindahányan, a combjai enyhén hurkásak, de a férfiak kedvelik az ilyen diszkréten vaskosabb fajtát, úgyhogy kifogásolnivalót tulajdonképpen nem találtam rajta, csak furcsállom némiképp, hogy a szőrzetét félhold alakúra stuccolták. Szóvá teszem.
      - Most ez a divat - mondják rekedten, búgva -, nem tudta?
      - Akkor megveszem a méhedet - mondom, s mintha én is búgnék és rekedt lennék egy kicsit, s közben arra gondolok, hogy szegény Józsikámnak vajon hányszor kell majd szemügyre vennie ezt a félhold alakúra sikeredett, divatos frizurát -, baj, hogy tegezlek? - kérdezem.
      - Nem, dehogy, csak nyugodtan - udvariaskodik a béranya. - Ez, egyébként előbb-utóbb elkerülhetetlen lett volna. Hogy szüljek gyereket neked, magázva? Nincs igazam?
      Megalkuszunk.
      - Amikor a fogamzás bizonyossá válik, két hét nyaralás jár neki, bőséges koszt, különszoba. Addig napidíj. Rendben?
      Csakhogy én anyai ösztönt is szeretnék venni, ösztön nélkül hogyan leszek majd anya? Ebben a filmben (?) ezt nem teszem szóvá, a bennem ügyködő rendező nem engedheti, hogy nevetségessé tegyem magam, merthogy a béranya biztos azt mondaná, hogy az anyai ösztön nem képezheti alku tárgyát, a méhét adja, az ösztönét megtartja, mit képzelek, hogy csak úgy megjelenek az életében, hogy kiürítsem őt egészen? Nemcsak képzelem, hiszem is. Hogy nem lehet mindent megvenni? Hol élnek ezek? Fogalmuk sincs, hogy mit mond az írás - nem az Írás, egy másik -, hogy valamikor egy színes kelméért adtuk el anyánkat rabszolgának, máskor a fejünket is képesek voltunk odaadni egy akármilyen gondolatért, s a bakó vigyorát kaptuk emlékbe érte, nemrég meg azért feszítettek keresztre, mert kitalált istenek előtt hódoltunk s emberhitet üres szavakkal vásároltunk, s akkor az a nyavalyás ösztön ne volna eladó? Úgyis elveszem tőle, mert az ösztön-magot a méhében vetette el az agy, s ha a magot viszem, a virágot is a magaménak tudhatom. Miközben filozofálgatok itt magamban, elindulunk hárman a kocsi felé, végre megszáll a nyugalom, s hogy a beteljesülés kézzelfoghatóvá válik, Józsikám is méltóságteljesnek mutatkozik, a bárónő ivadéka viszont aprókat lép mellettünk, liheg és izgatott, amit én egyáltalán nem veszek zokon, aki béranyaságra adja a fejét, annak mindene lázban ég, a petesejtjei sem viselkednek visszafogottan, mintha látnám, ahogy a vágyakozástól felhevülten, egymást legázolva türelmetlenkednek a kapuban.
      - Szokjátok egymást - mondom, s beülök a volán mellé, Józsikámat s a béranyát hátraengedem.
      Megyünk hazafelé. Lassan vezetek, közben nézem őket a hátrapillantó tükörben. Egy ideig csak ülnek, megadóan, beletörődve, mint akiket a kiszámíthatatlan sors egymás mellé ültetett, aztán egy nyelv tükörképe villan a szemembe, rózsaszínű és hegyes, néhány másodpercig magányosan kunkorodik a levegőben, aztán úgy, ahogy van, lassan, fokozatosan és teljes egészében benyomul Józsikám szájüregébe. Nem tudom, mi jön ezután, virradat-e vagy alkonyat, valamit érzek, de nem tudom, mi az, mintha már most fájna bennem az anyaság, vagy ez még nem az?

II.

Drága jó Magdolna néni, harsonák, harsonák hozsannáznak a fejemben, az öröm szobrot emelt lelkem főterén, rám került a sor, béranya lettem, Isten kicsiben. Nem mintha Istenhez akarnám hasonlítani magam, ez istenkáromlás lenne, azt hiszem, de hát én nem csak szerepet játszom, hivatásból teremtek embert, s aki hivatásból teremt embert, az már egy kicsit Isten, nem?! Egyelőre csak anynyi történt, hogy beültem melléje a kocsi hátsó ülésére, „Szokjátok egymást" - mondta az az asszony, s a kórusok győzelmi indulókat énekelnek bennem, elkezdődött valami, amit majd életnek neveznek, földrengést érzek, rugalmasan hullámzanak mélységeimben a földrétegek, hogy a méhem fészkében ütközzenek össze, a csattanás hosszan kóvályog a testemben, és várom, hogy csicserésszenek, finoman, diszkréten visongnék közben, valakinek csak el kellene kezdeni a teremtést, de az apuka, akit Józsikámnak becéznek, mozdulatlanul feszít mellettem, szemében csodálkozás, kevélység és vágy, miért éppen én? és jaj, istenem!, minden ott van a szemében, arcán kópés öröm és sunyító szégyen, mint konyhapadlóra szart kutya, olyan a lelkem, csakhogy ez velem nem megy, édesem, a nyelvem már működésbe lépett, kihegyesítem és az ajkai közé döföm, ahogy tanítani tetszett, lassan az ő nyelve is feléled, és kergetőznek és lökdösik egymást az ikrekké vált szájüregekben.
      - Lenke leszel - mondta az asszony. - Nevet cserélek veled.
      - Mindent megteszek - válaszoltam lelkesen, de a névcserét tulajdonképpen nem szerettem. Az emberhez hozzánő a saját neve, testrésznél is több, szinte a lényege, egy kicsit szabadkoztam, hogy a sajátomat jobban szeretem, a Lenke is csodás, persze, de a Lenkéhez valahogy Lenkének kell lenni, és én nem vagyok Lenke, nem akartam kiélezni a vitát, de azért zavart, hogy elvették tőlem a nevem, véglegesen, kérdeztem, véglegesen, mondták, és nem lehetne elintézni, hogy néhány hónap múlva visszakapjam, erre csak legyintettek, mintha azt mondták volna, kicsi hülye, hagyd már abba, tulajdon lettél, semmi több, új névadód van s új istened, pedig én nem hiába beszéltem, mert elképzeltem a jelenetet, ahogy Józsikám az ölébe vesz, mint aki a jussát kapja kézbe, s noha áldás kíséri a mozdulatot, ahogy megmarkolja a mellemet, de közben azt nyögdécseli a fülembe, hogy jaj, te Lenke, te Lenke, vagy becézni kezd, kicsit hörögve, hogy Lenkuci, te, gyere tátához, hát erre nem fog bizseregni a pinám, hanem az ajtó felé kapom a fejem, hogy bejött-e az asszony vagy mi a fene, vajon hányszor kell majd hörögjön a fülembe, amíg rájövök végre, hogy én vagyok Lenke.
      Nem makacsoltam meg magam, de a harsonák elhallgattak bennem, a szobrok viszont még megvoltak a lelkemben, mégis szótlanul ültem az ágyon, a bugyi a kezemben, a galamb gubbaszthat így, ha a szárnyai csuromvizesre áztak az esőben. Józsikám tévét néz, gatyában, mellettem. Megmozdul a kilincs, bejön az asszony, megáll az ágyunk végében.
      – Mi van? - kérdezi.
      – - Semmi van - mondom kedvetlenül, a bugyit lóbálom még egy kicsit a kezemben, aztán mint egy kibelezett madár, a padlóra kerül, a papucsom mellé.
      – - Táncoltam neki meztelenül is - panaszkodom -, negyvenszer lóbáltam meg magam, de a tévé még mindig nyerésben van.
      – - Hangosan kiszámoltad a negyvenet? - A kérdésben velem érző, asszonyi melegség nincs jelen.
      – - Te mondtad, hogy legalább negyvenszer lóbáljam meg azt a béna seggemet. Hát lóbáltam, mint egy eszeveszett, közben úgy nyögtem, hogy a pihék a magasba kunkorodtak a kezemen, de megkért, hogy hagyjam abba, merthogy a haldoklók sem nyögnek ijesztőbben, nem tudom, mit tehettem volna egyebet, Józsikám egy kőhalom, nőbe öltöztetett buldózerek tudnák csak magukra húzni, azt hiszem.
      – - Nekem Józsikám! Nekem! Neked csak Józsi, és erről már szó volt, nem?!
      – - De - mondom megviselten. - Nekem csak Józsi. És nincs az a kurva, aki apát tudna belőle csinálni. Elnézést, édes. - Nem voltam forradalmár, egy csalódott anya keserve beszélt belőlem.
      – - Akkor még nem láttál engem - mondja az asszony kevélyen, s vetkőzni kezd.
      – Nem nézek oda.
      – - Nézzél! - mondja. Lehet, hogy parancsolta? Nem tudom biztosan, de nem lehetett nem odanézni. És nem akartam hinni, hogy amit látok, nem álmomban jelent meg, mert csak az álomban lehet műalkotás egy olyan meztelen test, amelynek a végtagjai mozgásra képesek, és él, lélegzik, hangot ad ki. A görög istennők jutottak eszembe, akik most kővé meredve csodálnák ezt az álomképet, aki már eleve piedesztálra született. És a jelenség lebegett a hálószobai félsötétben. Vagy mintha lebegett volna, a képzelet képes csak erre, hogy testet ölt benne egy csoda, s néha eltűnik, hogy megkívánd megint, aztán visszajön és tovább él a szemedben. A tengerparton láttam ezt a hullámzást utoljára, a szinkron törvényei itt csődöt mondanak, az egyidejűség banális örömei onánia szintűek, ezt most érzékelem igazán, mert itt minden rész éli a maga életét, és minden rész másképpen él, mintha a felső testrész elvált volna az altesttől, suttognak nekem külön-külön egy-egy bódító mesét, de egymáshoz nem hasonlít a szöveg, mindegyik másként dicsőíti a jelent, a galamb szárnyai megszáradtak a felragyogó napsütésben, emelem a kezem, s finoman remegő ujjaim ráfonódnak a két mellére.
      – Valami történt, Magdolna néni. Rám tekeredett, ledöntött, felemelt, maga alá gyűrt, magára húzott, és tépte rajtam a húst, de fájdalmat nem éreztem, masszírozta a hátamat és cirogatta a mellemet, eszembe jutott, hogy sosem imádkoztam, amikor a testem a legelő szerepét játszotta valakinek, most is csak magamban sóhajtottam, hogy Istenem, Atyám, mi lett belőlem, miért esik ez jól nekem, aztán egy kígyó áldozataként hevertem félig eszméletlen, miközben az asszony fullánk-nyelvével a számba lökte a leszboszi mérget. Meghalni lett volna jó, de nem lehetett. A látomás az az asszony lett újra, és beszélni kezd:
      – - Józsikám, nem figyelnél egy kicsit ide?
      – - Bármikor - mondja Józsikám, és tovább nézi a filmet.
      – Az asszony rám néz, mosolyog, ilyen mosolyt nem látni sem életben, sem képen, tudatosság ragyog benne és egy gyóntató bölcsessége, örök-szelíd apácák hófehér hite és a kiszolgáltatott koldusok együgyűsége, a hatalom kevélysége és egy rabszolga sorsszerű végzete, a semmi és a minden összenőtt keresztje, Isten ez itten? Nem, nem hiszem, mert mosolygás közben hátranyúl és belemarkol Józsikám tökébe.
      – - Ketten vagyunk itt, szívem. Két meztelen angyal kér bebocsátást a szívedbe.
      – Józsikám elfelejt vergődni, kerekre tágult szemmel bömböl a képernyőre, aztán lassan hörgésbe szelídül a fájdalom üvöltése, behunyt szemmel nyögdécseli a partitúra utolsó akkordjait, csend következik. A testét kétfele osztjuk, deréktól felfele én vagyok illetékes. Ez a „bebocsátást kér a szívedbe" némileg természetellenesnek tűnt nekem, de azért megteszek mindent, ami tőlem telik, az asszony a Kámaszutrából tanulhatta a szerelmi technikát, ezt onnan gondolom, mert Józsikám olyan szanszkrit kancának tűnik, merthogy nyerítéshez hasonlít, amit hangilag produkál, lehet, hogy ez nem a legjobb hasonlat, de most ez jutott eszembe, persze hasonlatokat nem lenne szabad használni a szerelemben, itt a konkrétumokat kell számba venni, például ahogy a nyelvem ügyesen számolgatja a füléből előkunkorodó szőrszálacskákat, ez nemcsak matematika, hanem a fülcsók lényege, csók nélkül meg semmit sem ér az egész, a csók nélküli teremtés csak a penészgomba világában tekinthető sikernek.
      – Helyzetjelentés: Józsikám csukott szeme mögött dolgozik az agy. A szeme rebbenésén látható, hogy az agy az aktivizálódási folyamat kellős közepén tart, noha a rebbenésben semmilyen rendszer sem hagyott nyomot, de a szent összevisszaság is rendszernek tekinthető, ha a tét egyedi, ahogy most történik, hogy hármasban próbáljuk létrehozni a csodát, a kezek lázszerű állapotban kapkodnak ide-oda, amiből kalimpálás lesz nemsokára, olyan eksztázisszerű aktív bizonytalanság, Józsikám öszszeszorított szeme mögött valaki belülről döngeti a koponyát, az asszonyt nem nagyon látom, mintha Józsikám testében bujkálna valahol, noha a jelenetben enyém a főszerep, tudom, de egyelőre csak ügyesen harapdálom a nyakát, a haját tépem s a nyelvét majszolom, várom, hogy karóba húzva törjön rám az anyaság. „Most!" - visongja az asszony, s úgy ugrom a másik térfélre, mintha légnyomás csapott volna tova, de hiába minden igyekezet. „Kész. Vége - legyint az asszony. - Gyorsvonat lettél, te barom?!" Aztán lassan elcsitul bennünk a harag, a vágy, az izgalom, hárman ülünk a tévé képernyője előtt, Józsikám, aki gyorsvonattá változott az igyekezetben, a szomorú asszony, aki tudott műalkotás lenni és elkurvult látomás, és én, akiről csak annyit érdemes tudni, hogy Lenke lettem és Lenke maradok mindörökre. Aztán imádkoztunk.
      – Ezt csak új bekezdésben szabad visszaidézni, azt hiszem. Nem mintha Isten megkeresése nem volna mindennapi lelki kenyerünk, de itt nem a megszokott ceremónia folyik, magunkba fordulás, áhítat és megbocsátásért esdeklő ima, hanem látványos térdre borulás egy nem létező bölcső előtt, hat kinyújtott kéz, eksztázis és kifordult szemek, Józsikám nyavalyatörősként játssza a prímet, s miközben a lebegő ujjak kilencvenfokos szögben közvetítik a lelki kínokat, fennhangon ismételjük a ritmikusan szótagolt szöveget: „Uram, adj testet a léleknek s lelket a testnek", dikció, dikció, fejhangoskodik az asszony, merthogy egyszerre kell mondani a szöveget, érthetően, szépen, a belső ritmusra is odafigyelve természetesen, „a mindennapi korty tejecskét add meg neki, kérlek, s tejtől duzzadjon az áldott emlő, hozsanna néked!" A nem létező bölcső üresen tátong, a hit tartalmat ad neki, mondja az aszszony, s az ima a lélek egyik sejtje, ott röpdös a bölcső körül testet keresve. S addig mondja, mondogatja mindezeket, amíg én is látni vélem a bölcsőből kikandikáló kicsi szöszkét, ahogy csücsörít és kalimpál felém, Józsikám még gügyögött is neki, azt hiszem. S amikor szóba kerül a duzzadt emlő s a kortynyi tejecske, „Nem hallod, sír szegény, sír a gyermekem!" - méltatlankodik az asszony, s elég volt Józsikámnak betekinteni, hogy a kötelező szerepváltásra ráérezzen, mert sietve a mellemre veti magát s szopni kezdi a bimbómat, merthogy tejtől duzzadt az áldott emlő és hozsanna. De hogy térdepelve kényelmetlen volt a pozíció, néha megfájdult a dereka, elzsibbadt a térde, lába, feneke, ilyenkor az asszony vette át a szerepet, technikáját sokkal leleményesebbnek éreztem, emlékezhetett, hogy csecsemőként hogyan szopta a tejet, mert néha gépies volt, néha csak nézett, aztán mint egy héja, vijjogva rám csapott és tépni kezdte a mellemet, s úgy habzsolta a képzeletbeli tejet, hogy nem tudtam kikerülni a hatása alól, valamit nekem is tennem kellett, ügyesen oldalra fordítottam a fejem s belecsókoltam a fülébe. Lekurvázott, persze. S aznap nem kaptam ebédet. Pedig én nem lotyóként jöttem ide, de lassan azzá tesznek, remélem, hogy a lelkem nem lotyósodik el, kár lenne érte, közben megszoktam a hármas együttléteket, a reggeli, déli és esti programot, Józsikámnak sikerült visszatérnie önmagához, amennyiben kihagyta azt a nyavalyatörős imitációt, ezzel szemben valami halvány derűt fedeztem fel a szája szögletében, s ez ellentmondott a biblikus szövegek bármelyikének, melyekben oly kevés a derű, gyász van bennük vagy lelkesültségben pompázó diadal, s mindez didaktikus ruhába öltöztetve, bölcselet, amely egybeötvözi a földet s az eget, közben megfeledkezik a sarokban szorongó parányról, aki az ember nevet kapta az e világi keresztségben. Azt hiszem, csak én éreztem meg, hogy unalomig ismételt könyörgő imáinkból kiosont a hit, Isten már rég nem volt bennünk s velünk sem talán. De lassan már semmi sem számított olyan nagyon, ha ott volt Józsikám. És Józsikám állandóan ott volt velem, már nem kellett biztatás egyikünknek sem, ima előtt és ima után, egymást tépve, harapva, marcangolva rohantunk az ágyra, kerevetre, sezlonra, asztal alá, szőnyegre, padlóra és cementre, bárhova, bármire. Az asszony hozsannázott ugyan, de a csecsemősírás már nem került be a programba, és megkezdtem szeretni a közös imákat, mert Józsikám szemében megláttam a végtelent, vagy csak parázs fénylett benne, s az jött hozzám egyre közelebb, nem tudom, de jól esett, ha ima közben megérintette a kezem.
      – Az asszony megérezhette, hogy Józsikámmal lelket cseréltem. Megszűntek a közös imák, kialudt a fény a szemekben. Térdelni tovább térdepeltünk a bölcső mellett, de nem nézhettünk egymás szemébe, és nem csak imák nem hangzottak el, beszélgetni sem lehetett, merthogy a szavak közé becsempészhető bármilyen értelem, a szünetek hossza és a hanglejtés milyensége üzenetszerepet viselhet, összeesküvést, szervezkedést, vagy ne adj Isten: szerelmet. Teltek a hetek, hónapok, a sikeres fogamzásnak semmi jelét sem tapasztaltuk, „Megtermékenyültél?" - kérdezte néha cikornyásan, jegesen, aztán három hónap múlva úgy dönthetett, hogy büntetni fog a sikertelenség miatt. És azzal büntetett, hogy nézett. Nem szólt, csak nézett. Állandóan nézett.
      – Azt hittem, hogy a legelviselhetetlenebb büntetés, amit eddig átéltem, a fülhúzás volt, az a hajdani, az a „hol voltál éjszaka kettőig?", és rikácsolva ribancnak neveznek, aztán megmarkolják a füledet s húzzák lefele. A fület persze felfele is lehet húzni, meg oldalra is, de csúcstechnikát csak a lefele húzással lehet elérni, noha ez röhejes és gyermekded ötletnek tűnik, csakhogy kitaláltak rengeteg olyan gyermekded és röhejes büntetést, amellyel beléd szuggerálják a végzettudatot s a halálfélelmet. Fogalmam sincs, milyen hangot hallat a kannibál, amikor élvez, emberhúst vagy nőt, egyre megy, de az a fertelmes nyögdécselés, amely a fülembe rakott fészket, csak valami ilyesmihez lehetett hasonlatos, megpróbáltam úgy forgatni a fejem, hogy az arcába nézhessek, talán csitulni fog benne a düh, az eksztázis s a mindig-győzelem öröme, ha meglátja ártatlanul kérdező, égszínkék szemem, ám a kétségbeesés megdermesztette a szívemet, a szája ugyanis csukva volt, csak a szemében parázslott a kannibál-élvezet, a hangokat én hallattam, egy személyben voltam áldozat és förtelem.
      – És most megint büntetnek, megint. Nézéssel vernek, néznek szüntelen. Nem szemrehányóan, nem fenyegetve, az érzésektől kiürült szemek mégis égetik a húsomat, az agyamat, a lelkemet. Megpróbálom elforgatni a fejem, néha megjátszom a vakot, a némát, a süketet, de nem lehet ellenállni a szemeknek, visszanézel, mert mást nem tehetsz, és nem látsz megoldást egyebet, kannibál leszel újra, hörögsz, vergődsz, üvöltesz. Az erőfeszítéstől elbambulva tovább nézem a szemeket, a gondolatok sorban kimúltak bennem, egyetlenegy maradt életben, egy vészjósló ötlet, vérre menő, kegyetlen, mely azt mondatja velem hangtalanul, türelmetlenül, hogy ez az asszony is büntetést érdemel, neki is éreznie kellene, hogy milyen a kannibálüvöltésbe ágyazott félelem, amikor már az sem jut eszedbe, hogy valaki, valamikor kitalálta azt a szót, hogy ima, amiből fogalom lett, s aztán szöveg is, vagy fordítva történt mindez, az a valaki felsóhajtott egyszer az égre: „Segítsetek!", de azt is mondhatta, hogy „A kurva anyádat!", az egyikből ima lett, a másikból az ima árnyéka, az ember mindent magában hordoz, mérhetetlen mélységű katlanok vagyunk, az imák s a káromkodások mellett az egész kibaszott világ bennünk mocorog. Tudom, hogy Magdolna néni nem szereti a trágárkodást, csakhogy nehéz választékosan beszámolni az ocsmányságban fulladozó mindennapokról, közben Józsikámat csak dicséret illeti, hangtalanul és civilizáltan intézkedett, végül azért nekem is segítenem kellett, hogy az aszszonyt levigyük a pincébe. És most már biztos vagyok benne, hogy meglesz a gyerek, az a csücsörítő, kicsi szöszke biztosan meglesz, Józsikámmal ügyködünk nagyon, kipróbáltuk a lehetetlent is, kísérleteztünk már disznóólban, zongorabillentyűn és állva a moziban, de ha sehogy sem sikerülne, örökbe fogadunk egy ügyes kicsi árvát, Józsikám mesélte, hogy milyen drágák, vagy megkérjük Magdolna nénit, hogy küldjön nekünk egy béranyát, valamelyiket a lányok közül, a Mancit vagy a Sárit, a Sári jobb volna talán, mert ő behunyt szemmel imádkozik rendszerint, s hit nélkül semmire se megyünk, ha óránként elmond egy-egy imát s kétnaponként szigorú böjtöt tart, Isten nem távozik el belőle sohasem, én tudom, mert nekem ez sikerült, azóta csak magamhoz imádkozom, na, de most abbahagyom, mert Józsikám odabent ugat a szobaajtó mögött, megszoktattam, hogy csak akkor jöhet ki, ha ügyesen pacsit ad a lelkem, s ha elgurítok egy pingponglabdát, a szájában visszahozza, ilyenkor én is bőkezű vagyok vele, adok neki leveskét eleget, lefetyelheti kedvére, és nézheti a pinámat reggelig, persze anélkül, hogy hozzáérne. Vasárnap aztán fejest ugrunk az örömökbe: sorra vesszük a templomokat, imaházakat, vagy bármilyen épületet, ahol Istenhez fordulnak az emberek, s részt veszünk az összes miséken, istentiszteleteken és szeánszokon, mindenhova elmegyünk, ahol igét hirdetnek Józsikámnak, nekem már nincs szükségem az igére, mert én magam vagyok az ige.

III.

Egyedül vittem le a pincébe. Keze-lába összekötve, szája leragasztva, egyébként nem bántottam. A szőrzetét is meghagytam félhold alakúra stuccolva, ha így szereti, lelke rajta. Égszínkék szemét nyitva hagytam, hátha nézni akarja a sötétet. S miközben végigfektettem az egyik krumplispolcon, valami olyasmit láttam a szemében, amiről egy kannibál jutott eszembe. Lehet, innen jött az ötlet, hogy néhány svábbogarat kellene bedugjak a testébe, ezek a fürge kis feketék ügyesen kergetőznének a test melegében, de valaki megszólalhatott bennem, hogy istenfélő ember ilyet nem tehet, a két fülébe azért bedugtam egyet-egyet, de gyorsan kimásztak és eltűntek valamerre. Az orrába nem dugtam semmit, szuszoghatott kedvére. A búcsú annyiból állott, hogy rázártam a pinceajtót. Eszembe jutott, hogy keresztet is vethetnék, aztán mégsem vetettem. Az a két svábbogár közben kimászott az ajtó alatt. Kedveskék voltak, ez az igazság.

TÁRCATÁR - Szív Ernő

Brukkelklein Rezső nem értette a nőket

„Nem sétálok, drágám, csak eltévedtem."

Azon a napon, szólt özvegy Brukkelklein Rezsőné, az én drága jó férjem, Brukkelklein Rezső ama keserű és igen fájdalmas fölfedezésnek jutott a birtokába, hogy egyáltalán nem ért a nőkhöz. Persze nem magától jött erre rá, nem egy váratlanul az arcába fénylő hajnalon, éji séta közben, és nem is a könyvtárban időzve tört rá, mondjuk így, a rettentő felismerés, hanem, és talán éppen ez volt a leginkább fájdalmas a dologban, maguk a nők vezették erre a fölismerésre néhol igen tapintatosan, bölcsen vagy ravaszul, máskor meg szenvedélyes szeretettel munkálkodva.
      Borospohár magától nem borul.
      Azt mondta például egy hatalmas, Hilda Berlin nevű szomorú nő Brukkelklein Rezsőnek, hogy nézze csak, Rezső, arról a helyről, amit én nem értek, elmegyek. Az a hely lehet egy férfi, lehet két férfi, és lehet egy óriási palota telis-tele gyönyörű, izmos és okos, lakkcipős és deres halántékú férfiakkal, ha én nem értem őket, nyomban elmegyek onnan. Én akkor elmenekülök. Hátra sem pillantok, Rezső. Ám ha érteni vélem a helyzetet, akkor maradok akár huszonnégy férfivel is egyetlen házban, Rezső, s mivel, mint már mondtam, értem a helyzetet, csupán csak egyetlen dolgot intézek el haladéktalanul. Mégpedig azt, hogy boldog legyek ottan, Rezső.
      Értem, szólt erre Brukkelklein Rezső, és elbámulta, miként billen meg, s borul el lassan a pohara. Kalauztörkölyt ivott, életében utoljára.
      Volt egy nagy szerelme Brukkelklein Rezsőnek, Kraft Katalinnak hívták. Az utcán ismerkedtek meg, mint a jó emberek, és éppen a török zöldséges standja előtt. A férfi egy különleges alakú bagimajori brokkolit nézegetett, amikor gyöngéden megszorították a karját. Gyönyörű, sápadt nő bámult az arcába. Lelencek vagyunk mindahányan. Úgy remegtek az ajkai, hogy ki se kellett mondania, mi a kívánsága. Üssön meg, uram, mondta ez a remegés. Brukkelklein Rezső azon nyomban szerelmes lett, kisfiú lett, gyenge lett, tökéletes lett. Dideregve vonta magával Kraft Katalint hónapos szobájába, hol volt egy vetetlen ágy, százöt könyv, húsz borosüveg és tizenhárom könyvtári büntetéscédula. Üss, üss meg, Rezső, ölelte át a férfit reggel Kraft Katalin, és úgy nézett rá, mintha már bakfiskorától porcelánokkal kereskedett volna. Üss meg, szólt aztán ebéd közben is. Mert együtt maradtak, mert szerették egymást. Üss meg, lehelte Kraft Katalin a férfi ölére szeretkezés alatt. Üss meg, recscsent rá a harisnyaboltban, üss meg, imádkozta a templomban, üss meg, szipogta a temetőben. De Brukkelklein Rezső nem bántotta Kraft Katalint, mert annyira szerette. A lány toporzékolt. Leült Sikonda Endre bariton operaénekes borostyánnal befuttatott sírjára, és zokogott, üss már meg, Rezső, az istenedet, üss már meg. A Nemzeti Színház előcsarnokában az avatási díszelőadáson elsőoldalas botrányt csinált. Üss meg, üss meg hát, Brukkelklein Rezső, rikácsolta a miniszterelnök díszes kísérete előtt. Esténként kihajolt az ablakon, üss meg, Rezső, üss meg, Rezső, kiáltozta az utca részegei, kurvái, lumpjai, éjszakakutatói előtt. Végül egy éjszaka a férfi arra ébredt, hogy Kraft Katalin lázasan nyöszörög, teste izzadságban fürdik. Üss meg, szerelmem, drága Brukkelklein Rezső, üss meg, vagy meghalok, üss hát meg, jaj, jaj, jaj! Csönd lett, a lány nem mozdult. Alig pihegett már. Brukkelklein Rezső arra gondolt, jól van, megüti Kraft Katalint, de csak azért üti meg, mert annyira szereti, hiszen ha nem üti meg a lányt, belehal. Be kell látni, és meg kell érteni, hogy vannak nők, akik képtelenek anélkül létezni, hogy a szerelmük ne üsse meg őket egyszer, néha, vagy ne verje őket, például, rendszeresen, mindennap egyszer. Ilyen az élet, mert jobban ki lett találva, mint ahogy meg lett csinálva. Viszont tapintatos lesz Brukkelklein Rezső! Álmában üti meg Kraft Katalint, mert az nem fáj annyira. Üss meg, drága Rezső, lihegte nagyon halkan, s mintha már a túlvilági sivatagból szólt volna Kraft Katalin elhaló hangja. Mire Brukkelklein Rezső elszántan fölült az ágyban, a lány fölé hajolt, és lekevert neki egyet. Rendes, afféle tisztességes pofon volt, szépen csattant, és bírta ama rövid időtartamú, ám a lélekben mélyre ásó csöndet is, melyben felfüggesztetik a világ működése, megakad mozdulat, hang, gondolat és szenvedély, s a pofont elszenvedő drága lény arra döbben rá, hogy valami igen lényeges esemény történt vele, megmentették, kitüntették, visszahozták, szeretik. Rendes esetben két minuta egy ilyen természetű csönd tartama. Három. A negyedik másodpercben Brukkelklein Rezső már aludt, mint a bunda, de még horkolt is, ami pedig egyáltalán nem volt szokása. Arra ébredt, hogy vadul rázogatják a vállát. Lassan nyitotta ki a szemét. És lehunyta újra. Arra gondolt, az egyik novelláját álmodja tovább, amelyben két rendőr elmegy a szolgálatos társuk feleségéhez, és. Nem, dehogyis. Valóságos rendőrök magasodtak fölötte. Már amennyire egy rendőr valóságos tud lenni az ágyunk fölött, éjjel háromkor. Kezükben szelíden remegett a gumibot. Öltözz, te állat, szólt a fiatalabb, egy szőke hajú, finom arcú tizedes. Kraft Katalin a hálószoba sarkában remegett, a kapucnis, francia kisorkán volt a vállára vetve. Szája sarkából vér szivárgott alá, az állára. Így került tettlegesség miatt Brukkelklein Rezső háromnapi elzárásra a kerületi őrsön könyvtári tolvajok, hókereskedők, bibliadealerek és fénykáromlók boldog és szórakoztató társaságába.
      Volt aztán egy nagy szerelme Brukkelklein Rezsőnek, aki pontos volt, nem hisztériázott, nem vitte el a férfit ruhavásárlásra, nem kellett fölöslegesen kényeztetni, aki tudott bocsánatot kérni, nem féltékenykedett, nem kutakodott Brukkelklein Rezső borfoltos felöltőjében, nem lármázott, ha a férfit éjjel kettőkor hozta haza két rúzstól maszatos utcalány, nem sértődött meg, ha kritika tárgyává tették a rakottkrumpliját, nem borult zokogva a heverőre, midőn egyszer a fodrásztól jövet Brukkelklein Rezső csak a fejét vakargatta szótlanul, nem beszélt feleslegesen, nem kapott dührohamot, ha a férfi mamája jelentkezett be látogatóba, nem akart okosabbnak látszani annál, mint amilyen, nem akart túl sokat a férfitől, és amit akart tőle, mindazt joggal akarhatta, nem, nem, nem, és most itt megállunk, mert a példák sora a végtelen ölébe tart, s aki ennyiből sem érti, miről beszélünk, annak az életben még nővel vagy férfivel dolga nem akadt, vagy ha mégis, akkor az az ember boldog, és mi az ilyenekkel nem foglalkozunk. Szóval. Ezt a drága nőt értette Brukkelklein Rezső az összes szerelme közül a legjobban. Úgy értette, ahogy az édesanyánkat értjük, aki szeret minket, mert nagyon megkínoztuk egyszer, de már soha nem tehetjük többé. Egy januári napon alváshoz készülődtek. Lehet, hogy szerelmeskedés után voltak, lehet, hogy közben, talán már utána, végül is mindegy. Kint sziszegve hullt a hó. Szél tépkedte a kóbor macskák farkát. Brukkelklein Rezső, jólesően sóhajtott, majd eloltotta a kislámpát. Sötét lett hirtelen, mintha elveszett volna a világból a rossz. És megreccsentek a túloldalon az ágyrugók. A férfi megérezte, hogy Tóth Natália föléje hajol, mert így hívták ezt a kissé testes, puha húsú, odaadó nőt, lám, lám, a neve is milyen érthető volt. És Brukkelklein Rezső, aki azt gondolta, hogy nagyon, hogy mindenestől érti Tóth Natáliát, az ő szerelmét, döbbenten meredt a sötétbe, mert a következő szelíd, érdeklődő, mindazonáltal kellően határozott kérdést hallotta:
      Ma például mit tettél a világért, Brukkelklein Rezső?
      Azon a napon, amikor Brukkelklein Rezső rájött, hogy nem érti a nőket, holott pedig voltak eszközei arra nézvést bőven, hogy egy nő a közös életükben boldognak, keserűnek, elégedettnek, szépnek, jónak vagy rossznak tudja magát, szóval azon a napon, jaj, melyik napon is. Mindegy. Lett egy új szerelme Brukkelklein Rezsőnek, ez egy brazil nő volt, Săo Paulóban élt, sok kávét ivott, félvér volt, ajkai félbevágott fekete körték voltak, hosszú körmeit vérvörösre lakkozta, és négy gyönyörű Amazonas-fodros szoknyája volt, vagy inkább öt. Maria-Rosaria Enceleonceantiónak nevezte mindenki az utcában, ahol lakott, csak a fodrásza hívta Jolanda Cruznak. Kijárt a homokpartra, és nézte a gyerekeket, hogy fociznak. Álmában gyakran fölnevetett.
      Azon a napon Brukkelklein Rezső éppen csak ment az utcán, na ja, megint a Bleibtreu utcában, éppen úgy sétált, mint egy hamis dalocska, és megállt, mert eszébe jutott Maria-Rosaria Enceleonceantino, akit csak a fodrásza, nem, hagyjuk ezt most már. A férfi megremegett, állva maradt. Mint a villám, tört rá a fölismerés, hogy olyan szerelmes, mint aki nyomban meg akar halni.
      Özvegy Brukkelklein Rezsőné itt tartott ebben a történetben. Úgy nézett rám, mint egy nagy elbeszélő. Távol volt, mint a nagy elbeszélők. Távol volt, de tisztán értettem minden szavát.
      Életében akkor egyszer sírt Brukkelklein Rezső, egyszer, ismételte halkan. Mert halálosan beleszeretett Maria-Rosaria Enceleonceantinóba, akit csak a fodrásza. És a leendő férjem rádöbbent, hogy nem érti a nőket. Ott a Bleibtreu utcában. Sírt Brukkelklein Rezső, mint szandálos kisgyerek egy buszmegállóban. Mert hiszen ő megtett mindent. Volt egy szerelme, akit nem ismert. Mégis szerette. És így is szerette. De még őt sem, még ezt a nőt sem értette.

HATÁR GYŐZŐ:

A dudva

(a Kis Klapanciáriumból)

a dudva a dudva a dudva degesz-
re zabálja magát és mindent megesz

ő az ölhetetlen az ölve olthatatlan
tucatjával ölnéd s ő már újra ott van

téped nyírod nyesed hajaj! a dudva
azzal még dehogy - nincs letudva

lesi merről-hova furakodjék: résen
áll - cserép közt csatornán kerítésen

ablak alatt loppal hétrét behatolva
már a padlást tetőszéked abrakolja

boroszlán tüskebozót páfrány paraj
eleven szögesdrót - ős-imperialista faj

mangróve erdőt mocsarat küld alád
s lápvilágán már nem toporzékol a láb

ágya bogáncs: verhetetlen vetetlen
mérge töviscsikarása kiheverhetetlen

dühödten irtod csíkolod csépeled
s a dudva hogy mit nem tesz: kibánik veled

dzsungel alá borít sűrű levélfalak
áthatolhatatlan agyonfullasztanak

a dudva: az örök-erős pompázatos-fiatal
övé az elvadult kert a Föld a diadal

neked? hűlt helyed már: rajtad ezer vagon-
szerelvény dudva dudva dudva - vastagon

BÓDIS KRISZTA:

Figura Wilhelm Düll

darában pehelyben porban ékben
mint a sellak mint a szappan
mészviasz szélben árnya suhan
ablaka koccan lombiküveg

vegyít Wilhelm Düll
tégelyben fiolában
míg haja hull
nappal éjviolában.

Ammónia eszi nyüszít
csészékben dúl a halál
cinkfehér hold-dobogó
Wilhelm Düll a modell

benzol buborék
rávillan az a zöld szem
ellobban Wilhelm Düll
magnéziumfénye szisszen
Masszikotra porzik a pasztell
figura Wilhelm Düll.

TÉREY JÁNOS:

Mikor nem vagyok magyar

Ki tiltja a szabadesést?
Hogyha szesztől, hogyha eszme,
      józan gravitáció!
Majd felszökken Anteuszként
ama középpályás harcos...
      Megint és nagyon: magyar.

Törzsökös hűbéri státusz;
araszol a Keskeny Nyomtáv,
      Helyi Érdekű Vasút.
Bajusz alól mondott bókok
osztráknak, jenkinek, szlávnak;
      vaspályánk is gyalogszer.

Ágasegyházán a lángok
megszülik a tűz-turizmust:
      attrakció, mint Mohács.
Aki olt, csak hivatalból,
s a parázs futóhomokban
      a Cheerokee elakad.

Hunok Berlinben és Bécsben:
hiába jöttenek légyen.
      Balfék véreim miatt
pirulok a svédasztalnál.
Hajh, proto-másodlagosság!
      Olykor nem vagyok magyar.

Mint kéz a kézben a Donnál:
a közös nyelv konyhanémet,
      s a zászló becsülete
semmi közöm hozzá-pálya.
133 nap átka
      tisztára nyalt Sztálin út.

Mindig kispad, udvaroncság,
gazsulálás, ellenségkép,
      végképp kegyelemkenyér.
Nábobian gazdag földem
megtekimtem, hogyha parlag,
      s az Úr napján: nem iszom.

Bérc

Galyatető! Oly ifjan meghódított magaslat!
Síliftje, kilátója és gyógyszállója van.
Itt körvonalazódik a jólét mint olyan:
földi lakályossága egy tüdőgyógyász-laknak.

Bordás poharak alján kilencszázhetvenes
évek vízköve hízik. Fölsejlő tériszonnyal
hágtam a nagy faház lépcsőire, s bizonnyal
játékvasútra leltem, mikor beért az est.

Hány szalonnasütés volt! Serdülő másnaposság
nyilacskái a fejben! A szerpentin, s a portyák!
Némi nyugati sajtó; politúr-fényű bútor;

Olcsó Könyvtár-hegyek tövében megbuvok.
Keresztszüleim élnek, hörpintek termoszukból,
s az albán kagylókonzerv: törhetetlen burok.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz