XLIV. ÉVFOLYAM, 31. SZÁM, 2000. augusztus 4.

Homo antipublicisticus

- Ujjlenyomat helyett agylenyomat, avagy az ítélőerő kritikája -

(Elvekről és irodalomról) „Hamis az az elméleti tudat, amely - az életben való »világi« tájékozódása során - olyan kategóriákkal él, amelyeknek következetesen megfelelve a lét adott fokán ki sem ismerhetné magát az ember. Elsősorban tehát a meghaladott és önmagukat túlélt normák és gondolkodási formák, illetve világértelmezési módok azok, amelyek ilyen »ideológiai« funkcióba kerülhetnek, amikor a végbevitt cselekvést, az adott belső és külső létet nemhogy megvilágítanák, hanem inkább elleplezik." (Mannheim Károly: Ideológia és utópia).
      A fentiekben megfogalmazott tudatállapotot tükröző, tehát a minimális gondolkodási és/vagy íráskészség színvonala alatti, személyemet érintő írásokra nem szoktam válaszolni, annak ellenére, hogy a mai magyar sajtó nyilvánossága bővelkedik bennük egy ideje. Az egészséges emberi tudat nem rendelkezik ahhoz elegendő (le)alacsonyodási képességgel. Ezúttal azonban kivételt teszek. Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője, nevezett újság július 21-i számának címoldalán napvilágot látott „publicisztikájára" szeretnék reagálni (Bombázunk, elnök úr?). Az ok: míg korábban egyes politikusok (vagy túlpolitizált alkatok) mint Eörsi István, Bauer Tamás stb. próbáltak szakmai-etikai(!), tehát újságírói szakmai-etikai elveket és szabályokat számon kérni munkásságomon, a legkevésbé hozzáértő módon, addig most egy úgymond szakmabeli, tehát újságíró foglalkozású ember kérte számon rajtam azokat ismét. Ennélfogva erre a más típusú felvetésre - ahogy annak idején Eörsi Istvánnak is tettem - úri becsületből válaszolnom kell - egyszer! Megpróbálni elmagyarázni, egyszer.
      Ám előtte álljon itt néhány személyes megjegyzés. A mai magyar publicisztika válságban van, gyakorlatilag nem létezik. Ami ma - elsősorban az egész írott sajtóról szólok - a lapok publicisztikai oldalain megjelenik, véleményem szerint nem publicisztika. Politikai röpiratok, pamfletek, pártemberek szubjektív kinyilatkoztatásai, ritkábban véleményei, legtöbb esetben alantas mocskolódásai. Másfelől az újságírók által megfogalmazott (direkt) pártpolitikai beszédek, kinyilatkoztatások és - igen elvétve - vélemények, álláspontok stb. A publicisztika - közkeletű definíciója szerint - a közéleti, politikai kérdéseket magasabb, elvi szinten tárgyaló és irodalmi szinten kifejtő műfaj. Ehhez képest hol vagyunk ma? Amikor az újságíró ugyanazt írja le, mint a pártpolitikus - tartalmában „színről színre", formájában pedig másképp, de ugyanúgy alantas. Akkor most ki a politikus és ki az újságíró? Ki szól a párt érdeke nevében, ki szól a köz(élet) - amelynek nézőpontja az újságírás, szűkebben a publicisztika (vagy valaki azt állítja, hogy a politikáé?) - nevében? Valóban felcserélhető lenne Kovács Zoltán Eörsi Istvánnal, Bauer Tamással...? Pártpolitikus újságíróval? Újságíró pártpolitikussal? Egy országban csak párt van (pártállam), köz nem létezik, annak nem lennének érdekei (demokrácia), vagy a pártérdekek fölébük húzódnak (posztkommunista vagy rendszerváltás utáni - ahogy tetszik - demokrácia)? De nem a párt van a közért? Nem a köz dönt a párt felett is? Vagy a párt dönt a köz felett? Pártállam? És nem a köz dönt a közélet nyilvánossága, az újságok felett is, ezt megveszi, azt nem; ahogy szavaz a pártokról is, erre igen, arra nem? Nem ilyen kritériumok mentén tagolódik - normális „üzletmenet" esetén - a demokratikus társadalmi nyilvánosság szerkezete? Jürgen Habermas erre mit mondana?
      Az elviségről és irodalmi színvonalról most - itt - inkább nem is beszélnék többet. Csak annyit kívánok ideírni még, hogy számomra a publicisztikai elvi alap és alaposság, az irodalmi (gondolati) színvonal Schöpflin Aladárnál, Vámbéry Rusztemnél, Molnár Ferencnél (stb.) sajnos megakadt, s azóta hol az elvi alap hiányzik (elmúlt jó ötven év), hol az irodalmi szint, vagy mindkettő (mondjuk manapság, szinte a rendszerváltás óta folytonosan).
      Kovács Zoltánnál ez a kétségbeejtő probléma azzal a szubjektív jellemvonással súlyosbodik és mélyül, hogy ő Megyesi Gusztáv publicisztikai stílusába bújt bele (horror vacui), így epigonként jelen pillanatban csak Megyesi Gusztávot tisztelhetem benne is, ami ugye, egy publicistánál ontológiai érv: annyit jelent, hogy nem létezik számomra (esetleg majd csak fog; kérésre kifejtem).
      (Életről és irodalomról) Most pedig a konkrét cikkről a fentiek fényében. Kovács Zoltán „publicisztikájában" a miniszterelnöki interjút bírálja több szempontból. Vegyük sorra ezeket az „érveket".
      A szerző írása legelején azt nehezményezi, hogy az interjú készítői „bespájzoltak" az interjúkból és most, a miniszterelnök szabadsága alatt is hallani lehetett azokat; úgy fogalmaz, hogy a közszolgálati rádió konzervként „nyomatja" az interjúkat, valamint cikke végén megjegyzi még, hogy nem aktuálisak a hallgató számára, pedig a miniszterelnöknek is elemi érdeke, hogy aktuális legyen: ez számomra értelmetlen. Mit jelentenek a konzerv, a „nyomatni" és a nem aktuális kifejezések egy hoszszabban felvett, ezért az eredetileg (meg)szabott adásidőnél (7-12 perc) jóval hosszabb és egy nem napi vagy heti aktualitású anyagnál (vagyis a korábbi interjúktól alapvetően, tartalmában, ezért formájában is eltérő, másképp kezelendő anyag esetében), amely a kormány kétéves munkáját értékeli. A „nyomatás" egyetlen logikai útja az lehetne, ha a teljes hosszúságú interjút hallani lehetne egyben, teljes terjedelmében, a szokásos adásidőt sokszorosan megnyújtva (nem pedig ahhoz igazítva, szétbontva, ahogy ez az anyag elhangzik). De ez sem lenne más, mint a szerkesztői szabadság megnyilvánulása: a kormány félidejéről - mivel nem, illetőleg nem csak napi aktualitású kérdésekről van szó - indokolt lehet, gyengébbek kedvéért, az értékelt terminus (nem egy hét, hanem két év) időbeli terjedelme okán is: hosszabban tájékozatni a hallgatókat. Tehát még ez az eljárás is csak a megfelelő rosszindulattal és csúsztatással nevezhető - gondolkodás útján: logika! - „nyomatásnak" és interjú-anyag konzervnek, nem aktuálisnak. Ebből a megállapításból egy dolog hámozható ki logikailag: Kovács Zoltán soha nem volt rádiós újságíró, tehát nem ért hozzá, és/vagy nem újságíró - esetleg: újságíró, de nem ért hozzá. Vagy direkt rosszindulatú és alantas újságíró. Az olvasóra bízom az értékelést.
      Az ÉS főszerkesztőjének második megállapítása így szól: a szerda reggelente elhangzó interjúk álcázott miniszterelnöki monológok. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy hiányoznak az érvek: miért monológok ezek a beszélgetések, nincsenek megemlítve a monológ-megállapítás szempontjai, tehát érdemben - gondolati és logikai szinten - nem lehet ezzel az állítással vitatkozni; csúsztatás.
      A harmadik kijelentése az, hogy a rendszerváltás óta először van a miniszterelnöknek rendszeres megnyilvánulási lehetősége az előző hét által felvetődött kérdésekre. Ez igaz annyiban, hogy hetente. De emlékezzünk például Horn Gyula havi rendszerességgel, a közszolgálati televízióban megtartott sajtótájékoztatóira. Azon nincs mit vitatni, hogy szerkesztői szabadság van, amely annyit jelent: a szerkesztő maga választhatja meg az interjú rendszerességét és műsor időtartamát. Horn Gyulánál az időtartam jóval hosszabb volt, egy óra. Több, mint a rádiós miniszterelnöki interjúk havi összidőtartama. Mi a kérdés? Miért baj, hogy szét lett bontva? És különben is, nem szerkesztői szabadság dolga eldönteni: milyen rendszerességgel, milyen hosszan? Nevetséges és felesleges ezt ilyen színvonalon annak a főszerkesztőnek (!) magyarázni, akinek ez problémaként vetődik fel.
      Lejjebb Kovács Zoltán azt is megkérdőjelezi, hogy a miniszterelnöki interjú rádiós változata a szerkesztők szabad akaratából született-e. El kell mondanom, az ötlet gazdája maga Martin Kovács Miklós, egykori Kossuth adófőszerkesztő, aki a legnagyobb gondolati és logikai bukfenccel sem vádolható kormánypártisággal; de kár túlmagyarázni a dolgokat: mindegyik, bármilyen érzelmű szerkesztő szabad: dönthet ilyen s hasonló horderejű kérdésekben. Ő Hollós Jánossal, a Krónika című hírműsor vezetőjével döntött így. Szerény személyemnek mint riporternek van szerencsém jelen lenni az interjúk során, tehát az adófőszerkesztői státus felemlegetése az interjú készítésénél - nemcsak gondolati és logikai - hanem fogalmi zavar is. (Ahogyan az is szánalmas, aljas és szándékos szemantikai zavarkeltés és tévedésbe ejtés, vagyis súlyos újságírói csúsztatás, ahogyan a Népszabadságban Varsányi Gyula többször megpróbálta elnöki pályázatomat összefüggésbe hozni az interjúkészítésben való részvételemmel. Körülbelül úgy, mintha én azt mondanám, Hajdu István leköszönő elnököt azért támogatja oly vehemensen az MSZP, vagyis azért az említett párt jelöltje, mert korábban az MSZMP tagja volt...) Adófőszerkesztőként pedig - elődömmel egyetértve - csak átvettem a korábban meghonosított műfajt.
      Az a marxista műfajesztétika, amelyet Kovács Zoltán említett cikkében a következőkben kibont, egyrészről hihetetlen tájékozatlanságról és hozzá nem értésről árulkodik, másrészről ismét csak tudatos hamisítási törekvésekről. Marxista esztétika, mert a műfaji sajátosságokat osztály és ideológiai, valamint (modernebb megközelítéssel) párt- és egyéni érdekeknek (vagyis: érdekeknek) rendeli alá. Kisajátítja és (össze)keveri őket. Azt állítja, miszerint „Műfajilag annyiban ténylegesen föllehetők az interjú elemei, hogy van egy újságíró, aki kérdez, és a mikrofon másik oldalán ül egy ember, aki válaszol. A műfaji elemek összessége aztán ezt a minimálisan elégséges tartományt a későbbiekben soha, egy pillanatra sem haladja meg, viszont további műfajok további elemei bukkannak föl, példátlan műfaji zűrzavart okozva erre a tíz-tizenöt percre nézve legalábbis. Általánosságban elmondható, hogy ezek a miniszterelnök-riporteri rádiós légyottok az interjú, a portré, valamint a Kádár-rendszerből átmentett egyszemélyes miniszterelnöki sajtótájékoztató műfaji háromszögében határozhatók meg". A kérdés rendkívül fontos, arra az alapvető félreértésre mutat rá, amely a miniszterelnöki interjút övezi, ezért elkerülhetetlen egy rövid esztétikai fejtegetés.
      A Kossuth rádióban elhangzó szokásos szerda reggeli miniszterelnöki interjúk legfontosabb és legjellemzőbb vonása az interjú műfaján belül (amely, mint tudható, számos alfajra tagolódik), hogy információs (kérdés-válasz) interjú (lásd erről például: Balázs Géza: Médiaműfajok. Összefoglaló az újságok, a rádió és a televízió műfajairól [Magyar Rádió Részvénytársaság, Oktatási Osztály, Budapest, 1999]). Tehát nem keverendő össze más interjútípusokkal, nevezetesen a legközismertebbel, a párbeszédinterjúval, melyben „(...) a kérdés-felelet itt valóságos párbeszéddé, vitává válik" (Balázs Géza: Médiaműfajok, lásd fentebb, kiemelés tőlem - K. K.). Míg ezzel szemben az információs (kérdés-válasz) interjú jellegét, karakterét és funkcióját az adja, hogy „nem mutatja a valóságos párbeszédet, hiszen a lényeg a tömör, közérthető válasz" (Im., kiemelés tőlem - K. K.). Vagyis a funkciója a tájékoztatás, s nem a szembesítés, vélemények ütköztetése, mint a párbeszédinterjúnak.
      Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy hol hangzik el az említett interjú. A közszolgálati rádió Krónika című hírműsorában. Ha az ember egy kicsit is ismeri a sajtó működésének alapvető szabályait, tudja, hogy a közszolgálati hírközlésben és tájékoztatásban csak az információs (kérdés-válasz) interjúnak van - lehet - helye, valamint még a portré- (és vallomás-) interjúnak, szakinterjúnak (stb.) esetleg, a párbeszédinterjúnak nem. Itt még egy megszorítás szükségeltetik. Mint minden főszabály alól, ez alól is van néhány rendhagyó kivétel. Például, ha egy témához meghívott vendégek ülnek a stúdióban, ahol - a hosszabb idő adta keretek között - a résztvevők, illetve a műsorvezető (riporter) között valóságos vita, illetve vita alakulhat ki. Vagy, ha például a hírműsor (itt Krónika) vendége az adott személy, és a hallgatók, valamint a műsorvezető kérdéseket tehetnek, tesznek fel neki. De ez is inkább csak párbeszéd jellegű forma, hiszen kevéssé adatik meg a valódi párbeszéd, de főleg a vita lehetősége, több ok és tényező miatt. A kérdések mennyisége, az idő hiánya miatt, de legfőképp azért, mert az interjú célja szerint arra irányul, hogy tájékoztasson, információt szolgáltasson, minél többet, minél rövidebb idő alatt. E szempont a közszolgálati hír-adás lényegi meghatározója-meghatározottsága, ha tetszik, mibenléte. Így alárendelődnek egyéb elvárások. A párbeszédinterjú formai és tartalmi kritériumait érvényesítő - érvényesítését célja szerint leginkább lehetővé tevő - közszolgálati műsortípus a magazin és összefoglaló jellegű, funkciójú műsor. Amely nem elsődlegesen tájékoztat, híreket közöl, hanem kifejezetten vélemények kikérése és együttes (és, szerkesztéstől függően, egyidejű) megjelenítése - ha tetszik -, ütköztetése, egyes témák részletesebb, elmélyültebb - több vélemény, több szempont - feldolgozása révén teljesíti be funkcióját: a téma feldolgozását, nem pedig az arról való hír- (információ-) adást, tájékoztatást.
      A miniszterelnöki interjú a maga 7-12 percével egyszerűen - a formai kritériumokon túl - tartalmilag sem alkalmas arra, hogy ott (politikai) nézeteket, véleményeket ütköztessünk. Formailag ennyi időbe képtelenség lenne belevenni - megszólaltatni - minden esetleges érintettet (pártot, személyt stb.), de, ami a lényeg, tartalmilag és célját, funkcióját tekintve a miniszterelnöki interjú nem is erre szolgál. Tájékoztat, informál. Tájékoztat az ország miniszterelnöke, az ország kormánya munkavégzéséről, feladatairól, jövőbeni terveiről stb., stb.; és az állampolgárokat, a közt tájékoztatja főleg és elsősorban, hiszen - ők választották - őket érinti priméren, ők kíváncsiak rá, és ez a fő szempont, mint tudjuk. Tehát nem (párt- vagy hatalom-) politikai szempontok határozzák meg a karakterét, hanem a köz szolgálata (közszolgálatiság) szempontjai, ezért is kerülhetett a közszolgálati rádióba vagy tévébe, ahová Horn Gyula miniszterelnöki sajtótájékoztatója került, mert ő azt a műfajt választotta. Csak zárójelben jegyzem meg, időbeli grandiózussága ellenére ott sem - értsd: nem ott - szólaltak meg ellenzéki vagy egyéb ellenvélemények (ugyanabban a műsorban, azonos időben, hiszen a tájékoztatást zavarta volna a miniszterelnök és kormánya munkájáról), hanem más információs vagy egyéb (politikai) műsorszámokban, persze a közszolgálati tévén vagy rádión belül, melynek közszolgálati kötelessége minden politikai tényezőt megszólaltatni. De ebben az esetben nem egy műsorszámon belül.
      Kovács Zoltán a magánkézben lévő média működési elveit, munkamódszerét, politikai érdekek és hitvallások képviseletét kéri számon a közszolgálatiságon, és így mutat(hat)ja ki fentebb idézett állítását a rádióban elhangzó miniszterelnöki interjúkról. Ez a cselekedete számomra azt mutatja, hogy nincs tisztában a közszolgálatiság fogalmával semennyire sem. Tudniillik az említett magánmédiumokban valóban - és majdnem kizárólag - a párbeszédinterjú műfaja dívik, mennyiségét és arányát tekintve némiképp helytelenül, politikai kérdésekben, mert abban lehetséges leginkább politikai irányultságot és szempontokat megjeleníteni (magánérdek versus közérdek). Természetesen maga a közeg is más, amelynek nem elsősorban a tájékoztatás, illetve nem elsősorban a tájékoztatás a feladata - egy interjúban; legyen az akár miniszterelnöki. De ha figyelmesen megnézzük, egyetlen lap sem szólaltat meg párbeszédinterjújában más személyeket, nézeteket, pártokat stb. egyszerre, az interjúalannyal együtt (de még a kereskedelmi tévék sem) - lehetetlen is, mert zavarná azt (értsd: az interjú-szituációt, s nem is lenne már interjú) -, hanem esetleg ugyanabban a lapszámban (műsorban) kéri ki véleményüket ugyanarról a kérdésről mellette, vagy másik oldalon. Ami a Krónikát illeti, ahol a miniszterelnöki interjúk elhangzanak, minden esetben bármikor lehetősége nyílik bármilyen elhangzott hírre, vélemény (tájékoztató)interjúra reagálni bármely érintettnek a médiatörvénnyel összhangban; de műfaji keretek között, értem ezen az elhangzott hír, interjú stb. utáni telefonon való, élő véleménykifejtést az adott műsorszámban (melyet Kovács László és sokan mások rendszeresen igénybe is vesznek), vagy utólagos véleményközlést, tájékoztatást stb., akkor is, ha a Krónika nem tartotta közszolgálati kötelességének őket megkérdezni az adott hírről, témáról. Nevetséges is lenne és tartós működésképtelenséget okozna a műsorkészítésben, ha mindenki mindenre elkezdene intézményesen reagálni szabadon, műfaji kötöttségek nélkül.
      Körülbelül ennyit szeretnék az olvasóközönség elé tárni a miniszterelnöki interjú műfaji jellegzetességeiről. A „miniszterelnöki-riporteri", a „rádiós légyottok", a „Legalábbis ami a piárszándékokat [fonetikus helyességgel píár, és külön - K. K.] illeti, ez a cél: teoretikusan úgyszólván minden ennek rendelődik alá", a „megfogalmazás és intonálás azt sugallja", vagy „Sóhajok, koppanó ádámcsutkák (nb. üvöltő csönd), majd a megnyugtató derűs válasz. Tartalmilag tán az sem érdekes, hogy mit válaszol a miniszterelnök, mert hisz' a lényeg voltaképp az, hogy van válasz. A válasz pedig eo ipso helyes válasz, hiszen a miniszterelnök maga mondta, minden további kérdés puszta okvetetlenkedés, kérdés tehát nincs" kifejezések(?) és mondatok(?) számomra gondolatilag értelmezhetetlen és alpári, gondolatszegény jelentéstani vakfoltok (lásd fentebb, miért). Amelyek számomra egyértelműen a hamis tudat szindrómáját teszik nyilvánvalóvá írójuk elméjében (lásd Mannheim Károly). Vagy - a freudi terminológia szerinti elfojtás áldozatául esett újságíró halandzsanyelve (elvétés, elszólás) a Kádár-korszakból (nem gondolom azt, hogy az illető eo ipso nem normális), amelyet szintén nem értek, mert én soha nem is használtam...
      Kovács Zoltán még lejjebb azt is leírja rólam publicisztikájában, hogy „ilyen alkalmakra [értsd: miniszterelnöki interjúk - K. K.] szellemileg virágmintás otthonkába" bújok, „értelmi szempontból gyámság alá" helyezem magam, és: „belátási képességét gyújtólángra kapcsolja (ez jókora képzavar, de alkalomhoz illő), vizuálisan odahelyeződik egy bérház lepusztult gangjára, de erősen aggódik". Majd így folytatja: „A helyzet miatt - mindegy, milyen, valamilyen aggodalomra okot adó helyzet folyton akad -, és ekkor hosszasan aggódik. Vass István Zoltán ezzel szemben férfias borongásba kezd: nincs kizárva, olykor összeborul a miniszterelnökkel". Írójuk fenti megállapításait megint nem tudom gondolati úton értelmezési tartományba helyezni, mert ebben a tartományban e kijelentések nem jelentenek semmit, mert hiányoznak az állítások alapjául szolgáló érvek. De azért sem, mert ezek a kijelentések önmagukat cáfolják meg állításaikkal (circulus vitiosus). Ekként még az érthetetlen, de elnézően a gyermekded hülyeség tartományában meghagyott zavaros fantáziálás (közismert kifejezéssel: irodalmi munkásság, más szóval a képzavar) szintjét sem érik el. Tudniillik direkt rosszindulatú, hazug csúsztatások és hamisítások, melyek minden irodalmi fantázia-elemet is nélkülöznek. A valóság struktúráinak erőszakos, alantas átrendezési kísérletei pártpolitikai célból. Bár megjegyzem, a publicisztika nem szépirodalmi műfaj (ahogy pártpolitikai sem).
      Ugyanis majd mindenki tudja Kovács Zoltánon kívül, hogy Vass István Zoltán például nem készít miniszterelnöki interjúkat. Soha nem is tette. Legalább a minimális tárgyi ismeret kell ahhoz is, hogy valakit megpróbáljunk lejáratni, kedves Kovács Zoltán, különben nem lesz hiteles a mesterkedés, s dől az elmélet, mert nincs semmi saját alapja, amin megállhatna. Ennél fogva inkább én aggódom Kovács Zoltán szelleme otthonkájáért (tudat és annak állapota), amely nehogy kényszerzubbony sanyarú képét öltse rá egyszer, amiként egyúttal szellemi és egyéb szempontból is gyámság alá „kalandozhatja" magát pártos fantáziájában, mert ezt az írásmódot és (hamis) tudatállapotot nem játszhatja sokáig sem önnönmagával, sem másokkal. Magával azért nem, mert megbomlik személyisége lelki és szellemi integritása (bár félek, későn szólok), másokkal pedig azért nem - s csak látszólag prózai ok, átélni drámai -, mert nem veszik komolyan többet soha (komoly) emberek.
      (in favorem) Legvégül annyit, szerény véleményem szerint, a fentieket tekintetbe véve, Hollós János (Kovács Zoltán által) hallható - állítólagos - szürkesége fényes értelem Kovács Zoltán olvasható elsötétüléséhez képest.

Kondor Katalin

Kossuth adófőszerkesztő

Petty

Ténybeli kérdés indít arra, hogy egyáltalán megjegyzést fűzzek ehhez a szélesen hömpölygő íráshoz: reményeim szerint egyedül Kondor Katalin értett félre Vas István Zoltánnal kapcsolatban. Vas ugyanis nem interjúival, hanem ezeknek a szerda reggelenkénti óvodajeleneteknek alkalomhoz illő felkonferálásával válik tevékeny szereplővé. Például: „Jókora íróasztalán [mármint Orbán Viktornak - a szerk.], alaposan megszaporodtak azok az öntapadós, emlékeztető cédulák, amiket előszeretettel használ." Ilyenekre gondoltam, sajnálom, ha félreérthető voltam.

K. Z.

-----------------------------------

Puskás Tivadarról

A május 12-i számban indított A MATÁV bemutatja: A távközlés regénye - egy találmány, amely megrengette a világot című sorozat VI. részében „belépett a képbe egy magyar ember, Puskás Tivadar". Reflexiómat elsősorban őrá szeretném irányítani. Indokom pedig az, hogy a legalább két évtizede figyelemmel kísért életmű- (és életpálya-) bemutatási kísérletek felületesek és Janus-arcúak. Ez a megállapítás sajnálatosan Stephanusra is vonatkozik, igazolása pedig a következőkben.
      Ez idő szerint a legterjedelmesebb és többek szerint a legalaposabb Puskás-biográfia Pap János 1960-ban megjelent Puskás Tivadar - Egy nagy magyar feltaláló életregénye című műve. (Terra, Bp.) A regényes életrajz utószavában a szerző fejezetenként mondja el, hogy az életrajz melyik része támaszkodik kutatásaira, hiteles dokumentumokra, mely részek valószínűsíthetők és melyek azok az adatok, illetve történetek, amelyek régebbi, korabeli leírásokban vagy későbbi cikkekben szerepelnek ugyan, de kutatásai alapján úgy látja, megbízható alapot nélkülöznek, s végül melyek következtetések vagy hozzáköltések.
      Az életrajz megjelenését követően huszonegy évvel az Élet és Tudomány 1981. évi 34. számában a szerző cikket ír Mi az igazság? Puskás Tivadar találmányai címmel, amelyben az akkori legújabb és ismert kutatások alapján saját magát is helyreigazította azzal, hogy sok regénybeli megállapítása akkor már „hiteles dokumentummal cáfolható". Ezek közül csak a párizsi telefonközpontot emelem ki, melyről Stephanus azt írja a VI. részben, hogy „Az engedélyek megszerzése és a munka előkészítése egy teljes évet vett igénybe, de erőfeszítéseit siker koronázta: 1897 nyarán ugyanabban az épületben, ahol az irodája is volt, megkezdte működését Európa első telefonközpontja." Ezzel szemben Pap János szövege: „Arról azonban, hogy a párizsi telefonközpontot Puskás hozta volna létre, semmilyen francia forrás sem tud" [kiemelés - K. Z.]. Kérdés, mivel tudja igazolni Stephanus állítását.
      1995-ben, november 20-21-22-én Budapesten a MTESZ-székházban országos ankétot rendeztek A mérnök, a természettudós és az orvos szerepe a társadalomban címmel. Szerencsém volt itt Pap Jánossal személyesen találkozni és közvetlenül őutána megtartani előadásomat a Puskás testvérekről. Az előbb említett ügyben itt sem merült fel újabb fejlemény (sajnos).
      Ami a Janus-arcúságot illeti. Egyik oldalról folyik a gátlástalannak nevezhető dicsőítés: „a magyar híradástechnika legnagyobb alakja", „polihisztor", tévéjátékjáték, oktatási intézmény, utca, telefonközpont, díj róla történő elnevezése, szobrok készítése; másik oldalról életműve tudományos alapossággal a teljességre törekvősen nincs feltárva több mint 100 évvel halála után és helye kijelölve a magyar művelődés- vagy technikatörténetben.
      A megalapozatlan és téves ömlengések miatt 1993-ban a Híradástechnika című folyóiratnál, 1994-ben a Népszabadságnál voltam kénytelen interveniálni. (Mindkét szerkesztőség elismerte tévedéseit.) Horváth Árpád 1983-ban megjelent Edison című munkájában (Gondolat, Bp.) utalt arra, hogy Edison életművének feldolgozása során a Rutgers University N. J. kutatói végzik a laborfeljegyzések, közel kétmilliónyi lapoldal jegyzet, levél, rajz, vázlat részletes tanulmányozását, amit húsz évre terveztek ötmillió dolláros költségvetéssel. Csak remélni lehet, hogy ezek közül felbukkannak majd Puskással kapcsolatos dokumentumok, és sok mindent tisztábban láthatunk majd, ha lesz akarat a megismerésre.

Kópis Zoltán

Petty

Teljes mértékben egyetértek Kópis Zoltán levelének egyes részeivel. Szomorú dolog, hogy több mint száz évvel Puskás Tivadar halála után életműve még nincs teljességre törekvően feltárva. Ami még ennél is szomorúbb, hogy nagyon sok híres magyar tudóssal, feltalálóval ugyanez a helyzet, pedig ha ezeket a nem kis energiát és befektetést igénylő tudomány- és technikatörténeti kutatásokat el tudnánk végezni, sok tévhitünk dőlne meg vélt vagy valódi feltalálóinkkal kapcsolatban és sokan kerülnének méltó helyükre a magyar, de sokan a világ művelődés- és technikatörténetében is.
      Azzal már kevésbé értek egyet, hogy ennek a munkának az elvégzéséhez az egyedüli reményt amerikai kutatók eredményei fogják biztosítani. Sokkal valószínűbb, hogy itthonról indított kutatások (rész)eredményeivel kell megkeresni amerikai kutatókat, hogy a mozaikhoz hozzátegyék azokat a darabkákat, amelyeket - mivel nem volt hova beilleszteniük - bizonytalan időre félretettek. Ennek egyik élő példája a korszerű televízió feltalálása, melyet a nagyvilág hosszú ideig egy orosz emigráns, Vlagyimir K. Zvorkin nevéhez kötött. Néhány szaktekintély ugyan tisztában volt az igazsággal, de mégis itthonról kellett elindítani azt a hiteles dokumentumokkal alátámasztott folyamatot, melynek eredményeként most már egyre többen elismerik, hogy a töltéstárolás elvén működő televízió feltalálója Tihanyi Kálmán volt.
      A fenti soroknak - beismerem - nem sok köze van a személyem által „elkövetett" sorozathoz, de igazából Kópis Zoltán levele sem arról szól, hiszen a sorozat a legkevésbé sem „felületes és Janus-arcú Puskás életmű és életpálya" megrajzolására törekedett, hanem a telefon megszületését igyekezett bemutatni. Igazából Stephanusra egyetlen állítás bizonyítása vár, nevezetesen is, hogy 1879 nyarán (és nem 1897-ben, ahogy a levélíró hibásan idéz, hiszen akkor Puskás Tivadar már nem élt) Puskás hozta-e létre a párizsi telefonközpontot.
      Ezzel szemben a levélíró ellenvetése annyi, hogy Pap János idézett cikke szerint erről „semmilyen francia forrás sem tud". Úgy gondolom, hogy ettől még lehet igaz, hogy Puskás hozta létre a párizsi telefonközpontot, de mindenesetre megkímél attól, hogy francia források között keressem az igazolást - hiszen ott kevés esélyem lenne. Maradjunk tehát egyszerűen azoknál a magyar forrásoknál, melyeket Kópis úr is könnyen ellenőrizhet. Az egyszerűség kedvéért maradjunk az utóbbi tíz évben megjelent műveknél, mert a levélpapír terjedelme is véges.
      Kezdjük időrendben: a Magyar Rádió gondozásában és Gábor Luca szerkesztésében megjelent Telefonhírmondó című 180 oldalas jubileumi könyvvel, mely a Telefonhírmondó megszületésének és Puskás Tivadar halálának századik évfordulójára jelent meg. A könyv elkészítéséhez a Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány a teljes archívumi anyagát is rendelkezésre bocsátotta, így például az 53. oldalon Edison táviratának a fényképmásolata látható, melyet Puskásnak küldött Párizsba. De olvassuk a könyvet az 55. oldalon:
      „Puskás (Párizsba) költözésének az oka és célja az volt, hogy az európai fővárosok közül elsőként itt épüljön telefonközpont. Puskás Tivadarnak meghatározó és fő szerepe volt a párizsi telefonközpont és -hálózat létrehozásában.
      A Pesti Hírlap 1879. július 17-i száma arról tudósított, hogy (...) az Egyesült Államok legtöbb városában már működésben áll Edison carbontelefonja... Az öreg Európában a franciák állnak a jó ügy élén... Párizs (...) serényen dolgozik telefonhálózatának elkészítésén... Párizsban a munkálatokat derék hazánkfia, Puskás Tódor vezeti...".
      Folytassuk talán a kiváló tudománytörténész, Gazda István munkájával. A Magyar Tudománytörténeti Intézet által 1996-ban kiadott Reáltudományaink történetéből című könyv 133. oldalán a következő olvasható:
      „A párizsi központ azért is kedves számunkra, mert annak szervezőmunkáját Puskás Tivadar irányította. Nem volt könnyű dolga, mert a technikával valahogy még csak megbirkózott, de Párizs háziurai igencsak morogtak, amikor megtudták, hogy a házfalakon villanyzsinórok futnak majd, ezek nélkül pedig nehéz lett volna a vezetékes telefon hálózatát kiépíteni."
      S végül, ha valaki azt mondja, jó, jó, de mégiscsak a lexikonoknak lehet leginkább hinni, vegyük elő az egész életét a tudománytörténetnek szentelő Nagy Ferenc főszerkesztésében készült és 1997-ben a Better által kiadott Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig című, több mint ezeroldalas kötetet. Puskás Tivadar a 658. oldalon található meg a műben. Álljon itt a terjedelmes szócikkből a számunkra érdekes részlet:
      „1877-ben Edison P. T.-t Londonba küldte találmányainak értékesítésére. A nem kielégítő eredmények miatt P. T. áthelyezte székhelyét Párizsba, és 1878-ban itt mutatta be Edison találmányát, a fonográfot.
      A telefon ügye Párizsban is nehezen haladt, de ez a körülmény nem kedvetlenítette el, mert meggyőződése volt, hogy ez a találmány nagyra hivatott. Személyesen foglalkozott egy központ létrehozásával, mely 1879-ben nyílt meg."
      Azt hiszem, a kérdésre, miszerint mivel tudja igazolni Stephanus állítását, válaszoltam. Mindez persze nem zárja ki, hogy erről a francia források nem tudnak, sőt azt sem zárja ki, hogy a dolog csak részben igaz. Mindaddig azonban semmi okom sincs kételkedni a fenti forrásmunkákban, hiszen az archív dokumentumok egyértelműen igazolják, hogy Puskás ekkor Párizsban élt és a telefonnal mint találmánnyal rendkívül sokat foglalkozott.

Stephanus

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz