XLIV. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM, 2000. július 28.

GÁSPÁR FERENC:

Passzolni tudni kell

Legjobban az Izzó-pályára szerettünk járni. Az Izzó marha meszsze volt tőlünk, ráadásul nem egyenesen mentünk, hanem nagy kört téve, a temető, meg a Szilas-patak felől, valahogy így szoktuk meg. És sokszor csak ketten voltunk a Karcsival, kivittük az öreg vekkert, és kilencven percig meccset játszottunk. Általában magyar-brazilt, mi voltunk egyszerre magyar csapat és brazil csapat, illetve felváltva, és nagy hétméteres kapuba tömködtük bele a gólokat. Én közben hangosan kommentáltam az eseményeket, hogy Horváth lő, gól, meg ilyesmi, a vekker háromnegyedkor csörgött, akkor szünetet tartottunk, vagy esetleg rögtön elkezdtük a második félidőt.
      Olyan volt az egész, mintha edzésen lennénk, hihetetlenül begyakoroltuk a támadásokat, közben meg mégis meccs volt, és még röhögtünk is. A pálya többnyire földes, és a környéken senki. Mintha egy elhagyott bolygón járnánk, ahol azért néha megjelennek az ufók. Az ufókkal aztán jókat fociztunk, de Karcsi akkor hirtelen elfelejtett minden gyönyörűen begyakorlott formát, rácsavarodott a labdára, és az istennek se akart passzolni.
      Nagyon jóban voltunk a Karcsival, s mindenféle terveket szövögettünk, hogy mekkora focisták leszünk, világbajnoki döntőt fogunk játszani, és egyáltalán. Meccsre valahogy mégsem jártunk együtt, mert ő a Fradinak drukkolt, én meg a Vasasnak. Közben pedig Újpesten laktunk, én átláttam a pályára az ablakunkból, Karcsi viszont a Benét látta gyakran, amint a mamáját látogatja a Deák utcában. (Bene Feri sárga Fiat nyolcötvenessel járt [sportkupé!], olyannal, ami csak a dózsásoknak volt, mert a megnyert bajnokságért kapták a klubtól ajándékba.) Karcsiék a Humhál utcában laktak, az Attila utca és a Nádor utca között, és amikor iskolába mentem, gyakran bezörgettem az ablakukon. Földszintes ház volt, középen nagy udvarral, körben a cselédlakások. Egy szoba, konyha, falikút, vécé az udvaron. Karcsi mamája roppant aggódó volt, hisztizett mindig egy órát, amikor focizni mentünk, de minket nem lehetett megállítani, csak rúgtuk a bőrt rendületlenül.
      Aztán fölnőttünk, már ritkábban fociztunk együtt, ha mégis összejött valahol, Karcsi akkor sem passzolt, lassan rájöttem, jobb ellene játszani, mint mellette. Aztán színész lett, és mindig pénzt kért kölcsön, amit nagyon nem szeretett megadni.
      Egyszer már nagyon régen láttam, összefutottam egy közös ismerőssel a kocsmában, természetesen a fociról beszélgettünk, hogyan csillog a bőrlabda a felhők fölött az augusztusi ég alatt, meg ilyenek. A közös ismerős szintén színész, így jött szóba Karcsi barátom, akivel a közös ismerős nem csak a színpadon játszott egyet, hanem valami sörmeccsen is, Széplakon.
      "Nem tehetségtelen a barátod - kortyolt bele a sörébe. De igen rossz híre van."
      "Hogyhogy rossz híre van?" - értetlenkedtem, közben arra gondoltam, hogy biztos a pénz miatt van a rossz hír. Szárnyas lovakon jár, meg ilyesmi...
      "Hát tudod, sohasem passzol. Ez nagy baj. Nagyon nagy baj ebben a szakmában."
      Mostanában sokszor álmodom a régi időkről. Rúgjuk a bőrt az Izzó-pályán és baromi jól érezzük magunkat. Karcsi mindig passzol, este pedig Hamletet játszik a színházban. Tele van lóvéval, és előadás után mindig megkérdezi tőlem, hogy kisegíthet-e egy kis pénzzel jövő hónap elsejéig...

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz