A 20. század európai diktatúrái új szellemi létformát teremtettek. Az író, aki a korszellem eszméin merengett, vagy kávéházakban, klubokban, irodalmi szalonokban vitatta azokat, egyszerre arra riadt, hogy ezek az eszmék államideológiákká züllöttek, a vitapartnerek helyén a totalitárius állam titkosrendőrei ülnek, s nem vita folyik immár, hanem kihallgatás. S a szabadság rohamosan zsugorodó szigetein, mint az utolsó napsütötte foltokon a fagy beállta előtt, megjelentek az emigráns írók.
Korunkban az emigráció a puszta életben maradás kérdéséből villámgyorsan vált szellemi és etikai kérdéssé. Egy totalitárius állam akkor is ráütötte szégyenbélyegét alattvalójára, ha különben tartózkodott a nyilvános élettől, ha a névtelenség védelmében próbálta megőrizni integráns emberségét. A totalitárius államnak ugyanis éppen az a lényege, hogy totális, így szakadatlan szembefordulásra vagy azonosulásra kényszerít: a gondolkodást totálisan kisajátítja, váratlan katasztrófák módján kizökkent a személyes létezésből és rémálomszerű alternatívákat tár elénk, melyek közt választani kényszerít. Így maga a személy is belép a rémálomba, és ő maga is lidérccé változik, álomszerű cselekvéseket hajt végre, amelyekért normális körülmények közt nem vállal - s gyakran nem is érez - személyes felelősséget. A náci totalitarizmus dinamikájában az áldozat jól működő alkatrészévé vált a saját megsemmisítésére létrehozott gépezetnek; alighanem ez a legszélsőségesebb, egyszersmind a leglealacsonyítóbb tapasztalat, amelyre eddigi történelme során az ember szert tett.
"Ha itt maradok... Elkezdődik számomra is az agymosásnak az a titokzatos technikája, ami veszedelmesebb, mint a börtönökben, kínzókamrákban alkalmazott vegyi, fizikai eszközökkel végrehajtott tudatmegsemmisítés: kényszerítenek, hogy öntudatosan semmisítsem meg magamban a tiltakozó "én"-t. [...] Elkövetkezik a pillanat, amikor [az, akit így megcéloznak] már nemcsak közönyös, halálosan fáradt, reménytelenül hitetlen - eljön a pillanat, amikor már hisz abban, hogy mindez így van rendjén. [...] Akkor megmagyarázza önmagának, hogy a "nép" érdekében mond le a személyes szabadságról, a "nemzet" érdekében él kényelmes kivételezett újosztály-életet. [...] Számomra ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy el kell menni Magyarországról: föltétlenül, alku nélkül, a visszatérés reménye nélkül, de elmenni innen."
A leszámolás, az önvizsgálat és az emlékezés nagy regényében: a Föld, föld!...-ben írja e sorokat Márai Sándor, felidézve az 1948-as Budapestet, s az elhatározás súlyos hónapjait. Pontosan tudja, mit választ. "Megtanultam a leckét, és tudtam, hogy Európában mintegy hetven nyelven beszélnek, és ezeknek a nyelveknek a kilencvenöt százaléka indogermán eredetű. A maradék öt százalékhoz tartozott anyanyelvem, az urál-altaji eredetű magyar. [...] Örökké csak megtűrt, eltűrt, befogadott idegen leszek itt." 1947-ben Nyugat-Európában jár, Zürichben, Párizsban, Rómában. Alaposan körülnéz, majd - még egyszer, utoljára - hazatér, "a magyar nyelvbe" - mint írja. "Mi várt itt, "Nyugaton", ha künn maradok? [...] Engem, a peremeurópait mi húzott, mi kötött ide? [...] Talán a közös bűnök emléke: a tudat, hogy mind bűnösök vagyunk, európaiak, nyugatiak és keletiek - mert itt éltünk és tűrtük, engedtük, hogy minden odajusson, ahová jutott. [...] Bűnösök vagyunk, mert európaiak vagyunk, és eltűrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a "humanizmus". [...] Mert mindig volt erőszak és irgalom, hősiesség és gyávaság, kegyetlenség és türelem... De a hazugság soha nem volt olyan történelemcsináló erő, mint ezekben [a két világháború közötti] években."
Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát a bűnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bűnhődni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklő bíró, Camus A bukás című regényében.
Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért. Az egyre szaporodó Márai-kommentár ugyanis túl egyszerű esetnek tünteti fel az író emigrációba vonulását ahhoz, hogy ennek az elhatározásnak a jelentőségét - és a jelentését - komolyabban is szemügyre vennék. Magától értetődő személyes döntésnek tekintik: Márai olyan egyéniség volt, aki nem szerette a diktatúrát, nem tűrte, hogy akár az írásaiban, akár a hallgatásában korlátozzák, hogy megfosszák mozgási szabadságától, eltiltsák az utazástól. No igen, de azok az írók, akik itt maradtak, talán szerették mindezt? És megint más írók döntésének, akik úgyszintén eltávoztak innen, miért nem szentelünk ugyanakkora figyelmet? Nos, azért nem, mert Márainak az országból való távozása messze túlmutat a személyes döntésen: az ő emigrálása demonstratív vállalkozás volt, és egyedülálló tragikuma abban rejlik, hogy ez a vállalkozás - éppen mint demonstráció és reprezentáció - a kor történelmi színpadán elbukott.
Az a Márai, akiről itt beszélünk, nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!... és az 1943-tól vezetett Naplók írója. Valamint az olyan esszéké, mint a Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942), a Napnyugati őrjárat (1936), az Európa elrablása (1947). A gyertyák csonkig égnek című regényének sikere kapcsán a német kritika, talán meggondolatlanságból, talán tájékozatlanságból, Joseph Rothtal hozza összefüggésbe őt. Ez mindenesetre alapos tévedés. Márait semmiféle nosztalgia nem fűzte a Monarchiához: jelképesen szólva, több köze van Lübeckhez, mint Bécshez. Az évszázaddal együtt, 1900-ban született, egy észak-magyarországi kisvárosban, Kassán, amelyet az első világháború után az országtól elcsatoltak. A család ősei szász betelepültek, apját, a kassai patríciust még Grosschmidnek hívták, ügyvéd volt és szenátor. Márai is elmondhatta volna, amit Paul Celan mondott Czernowitzról: "es war eine Gegend, in der Menschen und Bücher lebten". *
Azt akarjuk tehát mondani, hogy Márai társadalmi legitimitása megkérdőjelezhetetlen volt, s földönfutóvá az tette őt, hogy a hatalom vált illegitimmé Magyarországon. Nem zsidó értelmiségi volt, de polgár, s ez a helyzet már a két világháború közti Magyarországon is problématikus helyzet volt. Különös, traumatizált, a modernizáció elől elszigetelt hely volt ez, ahol 1920-ban antikommunista, antiliberális, antiszemita kurzus indult, és az oktatási intézményeknél bevezették a "numerus clausus"-t. Arthur Koestler, aki a 30-as évek elején átutazott az országon, így írja le: "A háború utáni Magyarország hétmilliós törpeállam lett, s lakosainak nagy része félig írástudatlan paraszt. Ausztriához hasonlóan folyamatos gazdasági nehézségekkel s időnként mély válságokkal küszködött, de Ausztriától eltérően nem voltak a közös nyelvből származó kapcsolatai nagyobb szomszédainak kultúrájával; a magyarság etnikai zárvány Európa közepén." Ekkor jelennek meg az országban a politikai próféták, a népi írómozgalom, a fajvédők, a harmadik utas populisták, a nagy költő, Ady Endre szavával: a "ködevők".
Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia. Így azután itt a politikai hatalom is, a tőkével rendelkező polgárság is mindig "idegen test" volt, a "nép" ellensége, a magyarságot sanyargató és az "országot gyarmatosító zsidó kapitalizmus". Végeredményben azonban - s mindmáig! - a hatalomért folyik a harc, a nomenklatúra létrehozásáért, az államilag védett és finanszírozott "nemzeti" irodalomért, művészetért, amelyből, akárcsak egy rossz kollégiumból, a "kozmopolitákat", a "nemzetidegen" tehetségeket egyszerűen kicsapják. Messze innen, San Diegóban, a nyolcvanöt éves Márai még egyszer visszatekint rájuk: "...úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát - elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont - és akkor ők, kézdörzsölve, előlépnek és átveszik a készet. [...] A népi irodalom műkedvelői kiadják államköltségen műveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. [...] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek. [...] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a "nemzeti" jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal." (Napló, 1984-1989.)
Amikor tehát Márai 1934-ben kiadja az Egy polgár vallomásait, már a könyve címében is, ha nem is provokatív, de mindenhogyan demonstratív. Mit "vall meg" ebben az önéletrajzi könyvében a szerző? Nem holmi kisszerű, fülledt titkokat. Azt vallja meg, hogy polgárnak született, városlakónak, európainak; hogy kitart a polgári eszmények mellett, hogy viseli a polgári felelősségtudatot a földrészért és sorsáért, ahol ez az emberfajta megszületett és alkotott: Európáért; hogy, mint írja: "polgárnak lenni: hivatás". Mást is megvall még, azt, hogy hivatástudata, európaisága illúziótlan. "Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára, [...] tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, [...] s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát."
A csorda halálvágya... Szerfelett empatikus észrevétel 1934-ben. Az író néha leír mondatokat, amelyeknek inkább csak a zenei hullámverését élvezi, holott a végzetét vázolja fel velük. Egyelőre az ország egyik legsikeresebb, legtekintélyesebb írója. Titkon talán enged a kor elszánt vakságának, talán ő is tesz egy-két tánclépést a halálvágy farsangjában, amelyből azután Európa mindmáig tartó keserű szájízzel ébred. Igaz, egy esszéjében a háborút "a legnagyobb szerencsétlenségnek" nevezi, de úgy tűnik, egy ideig mégis azt gondolja, hogy ez a szerencsétlenség részben mérsékelhető. Talán ezért nem lép ki az általános discours-ból, a kontextusból, amelyet mindamellett Magyarország háborús szerepvállalása határoz meg. Sőt, az említett esszében - Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942 - már a háború utáni feladatokkal foglalkozik. "Aki szerepet vállal a világban - írja itt -, búcsúzzon el sok mindentől, ami tetszetős káprázat, a nemzeti önérzetnek hízelgő pátosz és öncsalás. A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyét a népek között."
Erre azért sokan felhördülnek. A magyar kontextusban aligha akadhat ingerlőbb kihívás, mint az ilyen szavak: nemzeti öncsalás vagy az ország igazi helyzetének felmérése. Aki ezzel megpróbálkozott, tabukat sértett, és sért meg mind a mai napig; annak vagy külföldre kellett emigrálnia, mint Márainak, vagy belső emigrációba vonulnia, sőt börtönbüntetést elszenvednie, akárcsak Bibó Istvánnak, vagy eltűnnie, mint Hamvas Bélának. Ami Márai Sándort illeti, az ő élete nagy cezúráját Magyarországnak az 1944. március 19-én bekövetkezett náci-német megszállása okozta. Az ország és a saját helyzetének felmérését pedig titokban, 1943-ban megkezdett Naplóiban végzi el. "Ki tudja elmondani, milyen szűrőkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság volt? - írja 1944-es Naplójában. - Huszonöt éven át - nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! - mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltőtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyűrűs hivatalnokok kézlegyintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét! Ki tud erről?..." Majd, valamivel lejjebb: "Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom őket." De nincs kit sajnálni; ezeket az eszményeket a kommunista szocializmus részben tovább hamisította, részben eltiporta, s ma, a rendszerváltás tizedik esztendejében újra itt kísértenek közöttünk, hamisítatlan hamisságukban.
Azt akarjuk érzékeltetni, hogy Márai emigrációja már otthon, már a háború alatt elkezdődött, s akkor kezdődött el, amikor, felelős polgár módján, Magyarországnak a háborús katasztrófából való kiútján, az ország lelkének és szellemének újjáépítésén kezdett gondolkodni. Ki akarta ezt? Az új megszállókat - az oroszokat - s hazai pribékjeiket kizárólag a hatalom érdekelte; a volt náci kollaboránsokat a beilleszkedés, az új megszállókkal való kollaboráció, vagy a menekülés a rablott zsidóvagyonnal; a koncentrációs táborokból hazaszivárgó maradék zsidóságot a gyász, egy részüket a bosszú, más részüket a kivándorlás; a lakosság legnagyobb részét pedig semmi, csak a túlélés, a felejtés, a megélhetés pillanatnyi gondjai, a gyors alkalmazkodás. A nagy leszámolásra, ami nélkül semmi új nem kezdődhet el, már nem kerülhet sor: a szellem megtisztulása helyett nemsokára a titkosrendőrség gyilkos tisztogatása kezdődik el. Márai döbbenten néz körül: "Az én helyzetem a magyar szellemi világban ma sakk-matt - írja 1947-ben. - [...] Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmű az erkölcsi öngyilkossággal: én csak belülről tudom bírálni ezt az osztályt, minden más árulás lenne. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust. Egyedül kell maradnom, teljesen egyedül, munkámmal, amely már csak nagyon kevesek számára jelent valamit, s ennek a helyzetnek minden társadalmi és egzisztenciális következményeivel."
Tudjuk, hogy 1917 és 1989 között számos európai író volt kénytelen leírni hasonló sorokat. Mégis, kevesen maradtak annyira egyedül, mint Márai. Egy 1935-ös fényképen Márai Sándor kezet fog az éppen Budapesten tartózkodó Thomas Mann-nal. Az utolsó két európai írót látjuk ezen a képen, aki önmagát deklaráltan polgárnak tekinti, s aki polgári hivatástudatból hagyta el árulóvá züllött osztályát, katasztrófába süllyedt nemzetét. De elmondhatta-e Márai is, amit Thomas Mann állítólag elmondott, mindenesetre elmondhatott volna: "a német kultúra ott van, ahol én vagyok"? Hol volt a magyar kultúra? Létezett, létezhetett-e még egyáltalán? "Lehet-e visszhang nélkül írni? - jegyzi fel 1953-as Naplójában Márai, New Yorkban. - Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? Voltak korok, amikor az írók, a barbárság közepette, így írtak. De ezek az írók reméltek valamit: egy új műveltséget, amely egy napon megszólaltatja, a síron túl, amit a süket visszhangtalanságba írtak. Ma éppen ezt nem lehet remélni - legalábbis nem emberszabású távlatokban."
Ha Márai emigrálása demonstratív vállalkozás volt - mint ahogy az volt a Thomas Manné is -, akkor, semmi kétség, Márainak kellett a radikálisabb utat megjárnia. Már Föld, föld!... című regényében is megírja, hogy a magyar polgárság életvitelében, egész létezésében volt valami "karikatúraszerű", s hogy ez a karikatúraszerűség az ő írói egzisztenciájába is menthetetlenül beszivárgott. A magyar polgárság sohasem tudta betölteni modernizáló, mérséklő és civilizáló funkcióját, ami az országot a polgári demokráciának legalább valamilyen kísérletéhez elvezette volna (hacsak 1945 és 1948 között nem). Így aztán, noha a nemzetnevelésről értekezett, Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelő nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minősítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor műve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sőt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.
Ő maga azonban tudta, s ez a tudás lassanként megszabadította minden kötöttségétől, a kisszerű "magyar sorstól". 1984-1989-es utolsó Naplója az én számomra talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma - ha ugyan irodalomnak tekinthetők még a legegyszerűbb szavak, amelyekben egy öregember a végső magányról, a felesége és a fia haláláról, néhány olvasmányról, egy revolver megvásárlásáról, majd az öngyilkossága előkészületeiről számol be. San Diegóban él ekkor, félvakon, magányosan, szabadon és bölcsen, akár az öreg Oidipusz Kolónoszban. 86-ik születésnapján sokszor, soká cseng a telefon: "Nem veszem fel a kagylót - írja. - Van valami tapintatlanság benne, ha valaki tovább él, mint illik." Metsző tisztánlátását mindvégig megőrzi, nem adja meg magát az obligát vigaszoknak, vallásnak, önsajnálatnak, önfelmagasztalásnak, de még a siker csábításának sem, amivel megkísértik: 1989-ben "haza" hívják. "Teljes, "feltétel nélküli" fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az "életművet". [...] Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van." 89 éves, és nem alkuszik. Habár, hitem szerint, az orosz hadseregtől függetlenül, jól tudja, hogy neki már nincs hová "hazamennie". Az ars moriendi érdekli: "Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a "jó halált"." Az utolsóelőtti följegyzés: "Ma nagyon hiányzott L. [a felesége] testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja." Az utolsó mondat, 1989. január 15-én: "...Itt az ideje." S elsüti a revolvert.
Nem szeretném így befejezni. El kell mondanom még valamit, amit Márai Naplóinak olvasásakor tudtam meg, s amit aztán a magam Gályanaplójába is feljegyeztem:
Márai Naplója, az 1944-es oldalak: "Július harmadikán reggel fél tízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb" - erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tűnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: "Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek... Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be" stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: "Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel." - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt - hiszen mi egyebet tehet egy író? - leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.
A Die Welt című berlini napilap számára írott cikk eredeti változata
* "Olyan hely volt, ahol emberek éltek, meg könyvek."
Kínában már nagyon várják Orbán Viktort. Azt lapzártakor még nem tudni, hogy a miniszterelnök valóban ellátogat-e az utolsó kommunista nagyhatalomba, de ha hinni lehet Balsai Istvánnak (MDF), a nemrég Pekingben járt magyar parlamenti delegáció vezetőjének, akkor "a kínai külügyminisztérium illetékesei nagy jelentőséget tulajdonítanak Orbán Viktor miniszterelnök tervezett látogatásának", talán hogy elmondja a helyi kezdőknek, hogyan is kell profi módon államilag beavatkozni gazdasági szférába, befagyasztani gáz-, olaj- és gyógyszerárat, kisajátítani közmédiát, vagy hogy a Falun Kung elleni harcban megossza Pekinggel a magyar hitgyüli elleni hadviselés tapasztalatait. Akárhogyan is, a meccs még nem lefutott - talán mert akadnak még a Fideszben, akik nem közönyösek a kínai kiruccanások iránt.
Így történhetett meg, hogy az országgyűlési küldöttség fideszes tagjait utolsó pillanatban visszafüttyentette Áder János, arra hivatkozva, hogy nincs rá állami keret, és tényleg, az MDF-es, szocialista és szabad demokrata képviselő is saját zsebből fizette az ezek szerint életbevágó pekingi utat. Érdekes módon a költségvetési korlát az egyetlen, ami az ügyben érvként elhangzott, Áder Jánostól semmi olyat nem hallottunk, hogy ha magáncégek piacot látnak Kínában, ám utazzanak; de amíg ezrével sínylődnek a politikai foglyok a kínai börtönökben, amíg folyik a kínzás, a verés, a valódi és állítólagos "gazdasági bűnözők" tömeges kivégzése, amíg tart Tibet megszállása, a szólás-, a vallás- és ezernyi más szabadság lábbal tiprása, addig bizony nemcsak parlamenti képviselő nem látogat Kínába, de fideszes miniszterelnök sem, punktum.
Kérdés persze, mit várhatunk, ha még a liberális párt részéről is azt halljuk, hogy Szent-Iványi István delegációtag "gyermeteg felfogásnak", "károsnak és hibásnak" nevezi a fideszes távolmaradást, és Kína ENSZ-BT tagságára, valamint Torgyán József (!) kínai látogatására hivatkozik, mint követendő példára. Még szerencse, hogy nem említette Hillary Clinton pár évvel ezelőtti kínos látogatását a pekingi nőkonferencián.
A Fidelitas azonban, amely évek óta tiltakozik kínai, kubai és egyéb baráti-elvtársi országokba történő állami utaztatások ellen, most skizo helyzetbe került: egyszerre kell érvelnie a parlamenti kiutazás ellen és a kormányfői vizit mellett. A feladatot Rogán Antal, a Fidelitas diktatúraellenes akciócsoportjának tagja abszolválta, kitűnően: "Az ilyen látogatással ugyanis legitimálnánk egy diktatúrát" - nyilatkozta a Népszabadságnak a parlamenti küldöttség utazásáról, a kormányfőiről meg ezt: "A hivatalos államközi, kormányközi kapcsolatokon keresztül rendezhető minden fontos kérdés." Érdekes szemlélet, hogy a törvényhozás hivatalos küldöttségének pekingi útja legitimálja a diktatúrát, a magyar miniszterelnök kézfogása a vezető helyi hóhérral pedig nem. Ha ezen merengünk, jusson eszünkbe, hogy volt idő, amikor a Fidesz ezt is másképp látta.
1989 májusában, a pekingi tavasz idején a Fiatal Demokraták Szövetsége ülősztrájkot, tüntetést és gyertyás felvonulást tartott a budapesti kínai követség előtt, tiltakozva a Tienanmen téri demokratikus diákmozgalom vérbefojtása ellen, a Fidesz-vezérkar együtt énekelte az ideiglenesen Budapesten állomásozó Joan Baezzal a We shall overcome-ot. "A tüntetők homlokán, akárcsak Pekingben, ott volt a fehér gyászszalag" - emlékezett vissza néhány évre rá Rockenbauer Zoltán (Így tüntetett a Fidesz. In: Tiszta lappal. Budapest, 1992). "A követség tisztségviselői rezzenéstelen arccal vették át a Fidesz tiltakozó petícióját, de az épület emeleti ablakából néhányan - alig észrevehetően - meghatódottan integettek: látták ők is az utcán lévők közt azt a tízegynéhány kínai egyetemistát, akik fájdalommal, némán ültek körül egy maguk készítette koszorút... Bayer Zsolt, a Fidesz szónoka, beszéd közben elsírta magát."
Tegyük hozzá, hogy akkoriban a Fidesznek még volt morális hiteltőkesúlya.
Nemzetközivé lesz holnapra a világ - így kezdte a globalizáció hatásairól szóló mondandóját az MSZP "új arcainak" egyike, Burány Sándor a szocialisták sokadik nyári rendezvényén. Tíz év kellett ahhoz, hogy ne csak a BIT-nyikek, hanem a párt élvonalába tartozók is megengedjenek maguknak egy-egy az ancien régimre emlékeztető tréfát. Úgy tűnik, idén nem mennek nyaralni az MSZP-sek, két évvel a választások előtt arra használják a parlamenti szünetet, hogy jelszavaikat teszteljék. Az idézett mondat a Modernizáció, integráció, globalizáció című rendezvényen hangzott el, a Hazai pályán! mozgalom keretében, közvetlenül a Szocialisták a III. évezred Magyarországáért című sajtórendezvény, a NemzetNet program meghirdetése, a betegjogokról és a kulturális intézményekről szóló tájékoztató után, egy váci kampányrendezvény előtt.
Kétezer nyarára szerepet cserélt a két nagy párt: a kormányzati ciklus elején akciózó, a választási hadjáratot hatalmi pozícióban is folytató Fidesz igyekszik kivonulni a napi csatározásokból. Láthatóan arra rendezkedett be, hogy minden olyan konfliktustól távol tartsa magát, melyet nem képes irányítani, s csak sikereivel jelenjen meg a nyilvánosságban. (Nem véletlen, hogy az első adandó alkalommal átvette az MSZP "Magyarország mindannyiunké!" szlogenjét a kormányzat egy hivatalos, de a legnagyobb koalíciós pártot is népszerűsítő kiadványa.) A ciklus első másfél évében passzivitásával "feltűnést keltett" MSZP pedig, amely képtelen volt belátni, választási győzelme ellenére sem kormányozhat, kampányolni kezdett - persze alapvetően más eszközökkel, mint a Fidesz. A szocialistáknak még ma is gondot okoz, hogy tevékenységüket bemutassák a közönségnek, egy-egy megtervezett médiaesemény helyett ezen a nyáron is inkább lakossági fórumokra járnak. (Török Gábor [Magyarország politikai évkönyve 2000] bizonyította, hogy 1999-ben, a ciklus első évében, a "botránypolitizálás" kiteljesedésekor az MSZP-hez egyetlen napirendre került, nagy politikai ügy sem volt köthető. Az ügyek többségét, s így azt, hogy miről folyjon a politikai diskurzus, a kormány és a sajtó vezette be a nyilvánosságba. A szocialisták a vizsgált 123 ügy közül csupán ötre reagáltak, harminckilenc esetben "ellenzéki pártként" és nem nevükkel vállalva tették ezt. Bár mérések nem bizonyítják, de vélhetően nem volt ez másként 2000 első fél évében sem, annál is inkább, mert a miniszterelnöki-pártelnöki poszt szétválasztásán, a minisztercseréken és a köztársaságielnök-választáson kívül más "nagy" ügy nemigen került napirendre.)
A tévesen megválasztott politikai eszközök és a kommunikációs hibák ellenére is az MSZP ma erejével inkább élni tudó pártnak látszik, mint néhány hónappal ezelőtt. Magához tért választások utáni bénultságából, hozzákezdett a programkészítéshez, szlogenek megfogalmazásához, vezetői óvatosabbakká váltak a nyilvánosság előtt, a párt fegyelmezettebb lett, Kovács László megszilárdította pozícióit. (Már amennyire ez a Szocialista Pártban egyáltalán lehetséges.)
Az MSZP ma már teljesíti az ellenzéktől elvárható alapfeladatok egyikét: minden egyes esetben, ha a demokratikus intézményrendszert vélt vagy valós sérelem éri, hallatja a hangját; de továbbra sem sikerült még annak látszatát sem kialakítania, hogy egy másik, épp ennyire fontos funkciónak, az alternatívák megfogalmazásának eleget tud tenni. (Ennek leglátványosabb eleme, hogy az MSZP-nek nincsenek személyi javaslatai.) S bár a tavaszi köztársaságielnök-választási politikai viták óta a szocialisták szlogen- és témaözöne kísérlet a napirenddiktálásra, a nyilvánosság fórumainak uralására, az ötletek nem fűzhetők fel egy határozott politikai stratégiára. Egyelőre annyi állítható, hogy az MSZP szerint az EU-csatlakozás, a kormányzat antidemokratikus cselekedetei, az információs társadalom kérdései, az elmaradt reformok, a társadalom gazdasági kettészakadása, illetve politikai szempontú kettészakítása kell legyen a következő másfél-két év tematikája.
A közvélemény-kutatásokból kiolvasható majd' 50 százalékos támogatottság sem elsősorban a politikai teljesítmény jutalma, sokkal inkább a koalíció hibái elleni tiltakozás, illetve a két nagy párt versenyének következménye. A szocialisták a Szonda Ipsos legfrissebb kutatásai szerint (a biztos szavazók, biztos pártválasztók körében) 48 százalékos támogatottsággal vezetik a pártlistát, de nem újabb csoportok megnyerésével jutottak el idáig, hanem választóik aktivizálásával. Már a párt potenciális támogatóinak több mint 80 százaléka mondja azt, hogy biztosan részt venne a választáson (a Fidesz esetében ez az arány csak 70 százalék körül van), a szavazóbázis azonban az elmúlt években sem strukturálódott át. Az MSZP ma is a közép- vagy annál idősebb korú, a közép- vagy felsőfokú végzettségű, városban élők pártja. Egyelőre nem sikerült tehát a szocialistáknak megvalósítaniuk azt, amit Földes György választmányi elnök már egy tavaly év végi pártdokumentumban szorgalmazott, vagyis az MSZP stílusának, imázsának átalakításával támogatókat szerezni az "új szavazók, a bizonytalanok és az eddig más pártra voksolók köréből". Nem sikerült az a mutatvány, hogy a törzsközönség megtartása mellett a párt erősítse pozícióit azokban a csoportokban, melyek "nem a baloldali tradíció hatása alatt tájékozódnak".
A párttal szimpatizáló szavazók aktivizálása miatt a kétpólusú vagy a két domináns erőre épülő politikai rendszer működtetése nemcsak a Fidesz érdeke - amely így képes összefogni a jobboldalt -, hanem az MSZP-é is. Utóbbi a két nagy párt háborúskodásának köszönhetően kötötte minden korábbinál inkább magához támogatóit, jutott annak közelébe, hogy akár az abszolút többséget is megszerezze a képzeletbeli "most vasárnapi választáson". Hogy a lázas szövetséges-keresés ellenére, a parlamenti mandátumok több mint 50 százalékának begyűjtése mint elérendő cél nem idegen a szocialista politikusoktól, arról Lamperth Mónika alelnök beszélt egy, a kormányzati ciklus első két évét elemző konferencián.
A kétpártversennyel kikényszerített szavazói állásfoglalást vélhetően megkönnyíti, hogy a szocialisták - akcióik ellenére - konszenzust hirdető politikát képviselnek, s igyekeznek ennek megfelelő képet kialakítani magukról. (Az MSZP képes a legtökéletesebben megfelelni a pars pro toto elvének, miközben, mint minden párt, csak a rész megjelenítésére lehet alkalmas, az egész közösség képviselőjeként tünteti fel magát. A Fidesz azon hibája, hogy nem törekedett megfelelni ennek a tételnek, a szocialistáknak tálcán kínálta a taktikát, a "Magyarország mindannyiunké!" szlogent.) A magyar választók körében a legnépszerűbb politikusok a belpolitikai csatározásoktól magukat távoltartók. Most, nem először az elmúlt tíz évben, hasonló jelenség figyelhető meg a pártok versenyében is: miközben az MSZP élvezi a két blokkra épülő rendszer előnyeit és kampányba kezd, veszélytelen terepen próbálja tartani a "vitákat", olyan témákat választ, melyek nem vezetnek feltétlen konfrontációhoz a koalíció pártjaival.
Milyen pártot akarunk? - ez az a kérdés, melyet tíz éve tett fel magának először a Szocialista Párt. A válaszok megfogalmazásával azóta adós (főként önmagának), s vélhetően a következő időszakban is az marad. Készül ugyan a párt 15 évre szóló programja, de azt a dilemmát, melyet az MSZP értelmiségi holdudvara már a választások után felvetett, s amely a francia tradicionális és az angolszász új baloldal közötti választást sürgeti, vélhetően ez a dokumentum sem fogja tudni feloldani. Arra pedig, hogy az MSZP meghatározza önmagát, majd potenciális szavazóbázisát, s végül ehhez igazítsa politikai stratégiáját, esély sincs. Nehezíti a fenti kérdés megválaszolását, hogy miközben a Szocialista Párt igyekszik megfelelni a szociáldemokrata nézetrendszernek, s társadalmi igazságosságot, szolidaritást hirdet, szavazótábora nem a "rendszerváltás veszteseiből" áll. Kovács László szokta fordított Robin Hoodként emlegetni a Fideszt, amely a szegényektől a "tehetős" középosztály felé irányítja az állami pénzeket, utóbbiak javára rendezi át az újraelosztást. A pártok szavazóbázisát tekintve a pártelnöki mondat sokkal inkább a szocialistákra illik. A hazai közép- és felső középosztály tagjai, a jellegzetes MSZP-s szavazók egyelőre cseppet sem fogékonyak a szegénység megállítását sürgető jelszavakra, ma még saját érdekeik képviseletét, pozícióik javítását várják a politikai erőktől. (Ennek nemcsak anyagi, hanem kulturális okai is vannak, a hazai középosztály egy tanulási folyamat elején tart, egyelőre azzal a gondolattal barátkozik, hogy önmagának kell gondoskodnia sorsáról, s jó esetben ezt követheti majd a rászorulókkal való törődés fontosságának megértése.) Az MSZP számára így a különböző szociáldemokrácia-modellek közötti választás a szavazatmaximalizálás vagy ideológiai elkötelezettség felvetésében konstituálódik. Más politikai stratégiát kívánna, és inkább az új baloldal pragmatizmusához állna közel, ha a lehető legtöbb voks megszerzése motiválná elsősorban a párt cselekedeteit, s mást - illeszkedve a tradicionális szociáldemokráciához -, ha az értékrendhez való ragaszkodás.
Vélhetően az MSZP a szociáldemokrácia-modellek ötvözésével, a szavazatszerzés és az ideológia kibékítésével próbálkozik majd a következő időszakban. A különböző irányzatok egymáshoz igazítását, illetve kompromisszumát elősegítheti, hogy a párt élén álló triumvirátus (Kovács-Németh-Horn) más-más választói csoport megszólítására alkalmas. A szociálliberális pártelnök képes az MSZP-hez kötni az értelmiséget, a szavazataikat féltő volt SZDSZ-támogatókat, a városban élő alkalmazotti diplomás réteget. A párt formális döntéshozó szervezeteitől magát tudatosan távoltartó Németh Miklós elsősorban a vidéki értelmiség, az MSZP népi baloldalának lehet meghatározó alakja, s végül, mint bízik benne, a párt miniszterelnök-jelöltje. Horn Gyula rövid pihenő után újra aktív, s bár a Földes György szavaival jellemzett "nem a baloldali tradíció hatása alatt tájékozódókat" inkább eltávolítja a Szocialista Párttól, a tradicionális szociáldemokrata szavazók, a városi munkások körében ma is népszerű. A novemberi tisztújítás előtti belső kampányban felerősödtek a pártpolitikusok egymást bíráló nyilatkozatai, de úgy tűnik, Kovács László azzal, hogy nemrégiben - tőle szokatlan módon - erejét demonstrálva közölte, kiket látna szívesen a megújuló elnökségben, rendet vágott az önjelöltek között. (Az ellenfelei által "túlságosan diplomatikusnak" nevezett belpolitikus mára beletanult a pártvezetésbe, de az MSZP-elnököktől megkívánt kettős kommunikációból még van mit elsajátítania. Nem minden esetben méri fel, hogy ez az a párt, melyben gyakran fontosabb a kapun belüli közönség, mint a választók.)
A párt alapszabályának módosítása miatt az új elnökséget legkevesebb húsz-húsz százalékban nőkkel (mint Szili Katalin, Lamperth Mónika, Lendvai Ildikó) és fiatalokkal (mint Tóbiás József) kell feltölteni. Várhatóan helyet kap a csapatban Németh Miklós, a programíró Vitányi Iván, a még mindig nagy bázissal rendelkező Szekeres Imre, a megfigyelési ügy veteránja, Keleti György, az olajbizottságban ténykedő Juhász Ferenc, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó Burány Sándor, az informatikában kitűnni kívánó Molnár Gyula. Ha tizenöt fős elnökséggel számolunk, két-három üres székért küzdhetnek a jelöltek. Az bizonyos, hogy a választások után köttetett, Kovács László-Kiss Péter-Nagy Sándor nevével jelzett csapatok kompromisszuma a múlté, már csak azért is, mert Nagy Sándor kiesése után várhatóan Kiss Péter sem lesz elnökségi tag. Kovács László a novemberi kongresszus után, ha a fenti politikusok a "befutók", könnyebb helyzetben lesz, mint pártelnök elődje, mert csak egyetlen hozzá hasonló súlyú figura marad a testületben, Németh Miklós.
Láttam Várhegyi Attila államtitkárt, amint átadta Tatán a millenniumi zászlót. A tenyerét figyeltem, az ujjai bögyét, fekete-e, mert krimikből tudom, hogy a bűnügyi nyilvántartásba vétellel járó ujj- és tenyérlenyomat-készítés szörnyű fekete festékkel történik, még napok múlva is úgy néz ki az ember, mint a disznó.
Az államtitkár keze azonban tiszta volt és feltehetően illatos.
Pedig két bűnvádi eljárás is folyamatban van ellene, több és súlyosabb tehát, mint a Népszabadság újságírója ellen, akinek a kezét csak szimpla magánvádas, rágalmazásos ügyben maszatolták össze. Mármost én tudom, hogy az új bűnügyi nyilvántartási törvény csak március elsején lépett életbe, az államtitkárral szemben meg már a prehisztorikus időkben is felmerült a gyanú zűrzavaros pénzügyek kapcsán, de akkor is. Néha, álmatlan, forgolódásos éjszakákon az jár az eszemben, hogy immáron törvényileg is van egy módfelett szimpla s nem is túl költséges módozata a felebarátainkkal való kikúrásnak, egyszerűen feljelentek valakit rágalmazásért, de úgy, hogy attól fog koldulni. Menne millenniumi zászlót átadni, épp kötné a bokrétás szalagot, mondaná, mit hagyott ránk Szent István, ám akkor két, egyébként talpig úriember nyomozó lekapcsolja, s mindjárt három fényképes arcképvázlatot is készít róla, majd viszi a festékespárnához. Ha rajtam múlna, nem is szurtos festékizével, hanem azzal a láthatatlan anyaggal kenném be őket, amely a lopott pénzt is robbanásszerűen megfesti, s láthatatlanul az ember bőrén marad legalább egy választási ciklus erejéig.
Csak egy infralámpa, s mind megvagytok.
Az újságírókat most nem védeném. Egyrészt jó volna tudni, hogy március elsejétől az új törvény értelmében hány nem újságírót szívattak meg hasonlóképpen, s hogy vajon az udvariasságnak milyen fokán vitték be őket a fatelepről vagy a tanyasi vécéből nyilvántartani kicsit. A nyilvánosság teljes kizárása mellett. Tévéhíradó, érdekvédelmi szövetség, szerkesztőségi tiltakozás, rendőri szabadkozás, hogy nem tehetünk róla: sehol.
Másrészt abban, hogy egy újságírót lajstromba vesznek, tehát megjelölik, semmi új nincsen. Stigma eddig is volt, legfeljebb nem ujjlenyomatilag, a magyar újságíró-társadalom mindig is vagy mikiegér volt, vagy önként ült be dalolva a Horn-féle sajtótájékoztatóra bohócot csinálni magából. A mai napig nem bizonyosodott be, hogy BAZ megyében nem készült Torgyán számára sajtólista, hogy kit mennyiért lehet megvásárolni, ami felháborító, ám elképzelhető, hogy igaz. Nemrég a foci Eb-n a francia szövetségi kapitány belekötött honfitárs újságíróinak munkájába, azok azonnal bojkottálták a kapitány sajtótájékoztatóit. Nálunk, midőn egy Torgyánnal készült interjú során a kazetta magától kiugrott a videokamerából, mert a riporternő kisgazdailag nem jól kérdezett, senkinek se jutott eszébe, hogy ezt az embert a francba kellene elküldeni, nem pediglen továbbra is fórumot adni neki napkeltétől másnap keltéig, plusz jópofizni vele. Jellemző, hogy maga a miniszterelnök is osztályozgatja a sajtót. A legutóbbi nagy eszmei futballfiesztán jelentette ki, hogy ha rossz a futball, akkor a sportújságírók is rosszak. A magyar futballról tudjuk, hogy szar, ebből adódóan tehát a tisztelt sportújságíró kollegák is szarok, tessék tudomásul venni.
Tudomásul vették, s megtapsolták a miniszterelnököt.
Baloghról, akinek a magánvádja miatt megujjazták az újságírót, nem beszélek. Balogh az igazolása annak, hogy immáron intézményesítve van a vadparasztság, tudniillik a bíróság kimondta a Balogh által indított sajtóperben, hogy a Népszabadság minden tényállítása helytálló, azaz Balogh vadparaszt módjára viselkedett a hatalmával visszaélve, aminek az lett a súlyos következménye, hogy Baloghot kinevezték a kisgazdapárt szervezőgurujának, azóta Torgyán jobb keze, ebből adódóan egy vesztett per után teljesen jogosan még neki áll följebb. Már csak ezért is lettem volna kíváncsi például Dávid Ibolya véleményére, aki nem csupán igazságügy-miniszter, de a kisgazdákkal koalícióban lévő párt elnöke, mit szól a vadparasztsághoz.
Ám ő csak mint miniszter nyilvánult meg, igaz, Baloghnál meg vadparasztozásnál jóval lényegesebbet mondott. Ugyanis nem tartotta kizártnak, hogy előterjesztés készülhet arról, hogy "mi az előnye és hátránya annak, ha magánvádas eljárásban is érvényesül a jogszabály, s mi az előnye annak, ha csak a közvádas bűncselekményekre terjed ki".
Mármost, akár paraszt az ember, akár nem, eleddig úgy képzelte, hogy a törvény úgy készül, hogy megtervezik, megnézik innen is, onnan is, mi az előnye, mi a hátránya, milyen hatása lesz, ezt aztán megvitatják, majd szavazásra viszik. Ami a miniszter asszony szavai szerint elmaradt. Bedobtak egy anyagot, ahogy esik, úgy puffan, ez az igazi ujjlenyomat arról, hogy mi van. Ezzel az erővel tulajdonképpen olyan törvénytervezet is simán átmehetett volna a parlamentben, hogy már ab ovo mindenkit vegyen a rendőrség lajstromba, hiszen mindenki lopott már legalább egyszer az életében, aki pedig nem, az ezután fog, az újságírókról nem is szólva, akik előre borítékolhatóan előbb-utóbb úgyis belekeverednek valami vadparasztságba, s megírják; legjobb volna mindenkiről egyből három arcképet készíteni, ujjlenyomatát pedig a homlokára rajzolni, mindjárt béke volna az országban, nyugodtan lehetne felvirágoztatni a nemzetet.
Ez van egyrészt.
"Másrészről viszont el kell gondolkodnunk azon, hogy ez egységesen kiterjedjen-e a közvádas, köztörvényes bűncselekményeket elkövetők gyanújára és a magánvádasokra is" - tette hozzá az igazságügy-miniszter.
Akkor talán sínen is vagyunk: ha a miniszter asszony elképzelése beválik, akkor a törvényhozás még a ciklus vége előtt forradalmi változáson fog átmenni: a törvénybeterjesztők és -elfogadók az eddigi gyakorlattól teljesen eltérően gondolkodni kezdenek. Az viszont már egy másik lapra tartozik, hogy esetleg hamar kiderülhet: még mindig úgy járunk a legjobban, ha ezek egyáltalán nem gondolkodna.
Amikor megtudtam, hogy beszélni fogok Petri György ravatalánál, eszembe jutottak a temetés-versei: többet is írt, Bibóról, Matolay Magdáról, Solt Ottíliáról, Hajnóczy Péter képzelt temetéséről, néhány sort erről a dunaalmási temetőről is. Mindben ott feszül a nagy, merész ív a halott megidézésétől az élők életének, a mi életünknek nagyon is köznapi, kisszerű, ha úgy tetszik, csúf nyersanyagáig. Így kellene megidéznem őt, gondoltam. De én nem tudok így beszélni Gyuriról.
Egy-anyagú ember volt. Nem azt akarom mondani, persze, hogy egysíkú, azt sem, hogy ne változott volna, - de volt benne egy mag, egy központ, a lényeg, ami ugyanaz maradt mindig, akár személyi követő járt a nyomában, akár éppen Kossuth-díjat vett át a Parlamentben, bármi történt is vele, körülötte. Feltörhetetlen, tömör, kemény mag ez - köménymag, ütné el a pátoszt szójátékkal - , nem alakíthatta, meg sem karcolhatta semmi. Úgy érzett, gondolkodott, cselekedett, ahogyan rendeltetett, irracionális - vagy nagyon is racionális? - belső törvény szerint, nem volt tekintettel semmire és senkire, legkevésbé önmagára - vagyis a maga érdekeire. Mondhatnám úgy is: nem alkudott - de Petri ki nem állhatta a felstilizálást. - És ebben az akaratlan, inkább kényszerű folyamatosságban volt valami elegancia. Első hallásra talán furcsának tűnik a szó, - de jól megfontoltam. A legszakadtabb lebujban detektívregényt olvasva, öt doboz sör után is, vagy ahogyan ijesztő ütemben növekvő, tátongó kráterrel-dudorral a nyakán elaludt a fotelemben vagy ült a Batthyány utcai lakásban, volt benne valami elemi elegancia - ez ellen még ő sem tehetett semmit.
Mondjam azt, hogy a tisztesség és a szellem eleganciája? Nem tudom, hogy ezek-e a legtalálóbb szavak. - És jelenléte volt, súlya. Ha megszólalt egy társaságban, elhallgattunk, ha megjelent a színpadon, hogy elmondja egy versét, mindenki érezte, azok is, akik nem ismerték: történik valami, fontos dolog történik: numen adest. - És okos volt, metszőn okos, bármiről beszélt, filozófiáról, költészetről, politikai vagy élet-problémáról, kegyetlenül okos. Kíméletlenül boncolt mindent - nemhiába tudott olyan sokat anatómiáról, orvostudományról -, elsősorban persze önmagát, tulajdon esendőségeit. - És hűséges is volt. Nem paradoxonnak szánom: ez az ember, aki annyi nőt hagyott el, azzal, ahogyan költészetébe emelte, meg is őrizte őket, nem tagadott meg semmit, ami történt, nem akart, igaz, nem is tudott volna szabadulni a múltjától, sem halottjaitól, sem egykori cselekedeteitől, s még azokat az eszméket, eszményeket, megcsúfolt hiteket is mindvégig sejtjeiben hordta, amelyeket már megmosolygott vagy akár megutált. Ami valóság volt, beleégett: ez volt ő, ez volt a költészete.
Több mint harminc éve, amikor megismertem a verseit, azt hittem, hogy egy nemzedéknek vagy inkább az új nemzedék egy csoportjának életérzését, gondolkodásmódját, kétségbeesését és lázadását olvasom, - ez is áll első könyvének fülszövegén. Hamarosan rájöttem, hogy ez a meghatározás nagyon is szűkmarkú: persze, ez volt a közege, ez lett költészetének alapanyaga, de versei jóval többet szívtak magukba és főként sokkal többet sugároztak, mint a 68-as nagy kiábrándulást, egy-egy szerelmi kapcsolat tündöklését vagy nyomorúságát, életformájának színtereit és légkörét, egy politikai esemény kommentárját, egy nő, egy költő, egy barát, egy államférfi portréját. Tévedtek azok is, akik az ellenzék bárdjának látták, csak annak - ezellen maga is tiltakozott. Létversek voltak a versei, mint a nagyokéi, olyasmiről beszéltek, ami fölébe emelkedik az életrajzi vagy történelmi esetlegességeknek, ha azokból indulnak is ki, azokból épülnek föl, - így követte az európai költészet személyességének nagy hagyományát: szívesen mondta is magát a klasszikus eszmény hívének. Versei mélyről törtek fel, olyan erővel és olyan evidenciával, hogy aki olvassa vagy hallja őket, észre sem veszi talán a tudatos formálás igényét, a mesterségbeli fogásokat, elementárisan spontánnak, egyszersmind megmásíthatatlannak észleli őket. A biztos stílusérzék, a rendkívüli formaérzék és a természetes versbeszéd az ő soraiban nem perelt egymással, épphogy egymást támogatta meg, - és ha unta saját lendületét, ha zavarta a dallam, anyaghibát lopott a szövegbe, egy nyers szóval vagy ritmushibával megdöccentette, megugrasztotta a sort, hogy megakassza ringatózásában az olvasót, vagy talán csak avégett, hogy önmagát mulattassa. Ez is segítette abban, hogy a magasan szálló szót és a kopár tényeket - kizsarolt nevetséges életünket - együtt mutassa meg. Hölderlint és Beckettet akarta összeegyeztetni, ahogy egyszer mondta. Hozzátette: ez nem sikerülhet. De neki sikerült.
Csaknem két éve tudta, hogy halálos beteg, tárgyilagosan beszélt erről barátainak, erről szólnak versei is, a végsőkig lecsupaszítva a tényeket, irgalmatlan radikalizmussal. Tudta: egy-két éve van még. És addig is ki akarta sajtolni a sorstól azt, amit még lehet, a szerelmet, a sört, már inkább a főzés, mint az evés örömét, baráti beszélgetéseket, egy kis tunéziai napsütést, egy berlini kocsma zsivaját, ahol több a török vendégmunkás, mint a német polgár, -de azt is megkapta, amit soha nem követelt, bár alighanem kívánta: a család és a barátok szeretetét. (A szeretet szót egyébként nem szerette.) Best before end.
Senecáról írják, hogy amikor megérkezett Néró parancsa, hogy ölje meg magát, fürdőkádjába ült, írnokokat rendelt maga mellé, felvágta ereit, s ereje fogytán is diktálta, mi történik vele, mit érez, mit gondol, - el akarta mondani, mi a halál, vagy legalább azt, mi a meghalás. Petri - mint Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc és mind a többiek - önmaga írnoka volt. Amíg lehet - amíg lehetett.
Isten veled, Gyuri.
Nyüszít vagy dadog vagy jajgat a gyász,
vagy könnye apadtán tompa közönybe átcsap,
néma hülyévé csökkent, megaláz -
a többi: szerep, vagy jótékony hagyomány csak.
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb,
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak,
ezt írtad, édes barátom, és felőled nézve így van:
nem válaszolsz, ha kérdezünk, te már csak fekszel a sírban.
Nem kértél belőle, és tőlünk is megtagadtad
a zsoltárt, az imát és vigaszát a papnak,
mert mihez kezdenél vele te, a hitetlen,
akinek csak egy élete volt, ez az egyetlen, egyenetlen,
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,
aminek a végén az ember egy gödörbe jut -
és mi mondható e gödör mellett, milyen szó mondható?
Látod, az enyém elakad, tőled jön kölcsönbe a szó -
a vers, ami megmarad, mert minden sor, amit
leírunk, a halál ellen íratik, már ha ér valamit.
Mikor nem írok verset, nem vagyok, írtad, de írtad,
és voltál, és nem adja meg magát a sírnak
a mephistophelesi gimnazista,
hullódohányú, házi töltésű cigarettáit szíva,
akit emez égtáj és életidő s egyáltalán: az élet
elfogadóvá azt, amit el szoktunk fogadni, nem érlelt,
mert túlmagasra vetted egedet
te is, mint ama mestered,
s lettél keserves, torkon akadó falat,
szent szörnyeteg, akit, ha a világ tűrné is, önmaga meghalat,de rosszul tűrt a világ is, az úgynevezett hatalom,
mert átmásztál folyton a játszótér köré emelt falakon
(s közben minden ihatót megittál, maradt a sok üres doboz és flakon).
Ezt a mulatságodra tettem csak ide, ezt a rímet -
mintha nem tudnám, amit nem akar tudni más se, annyi híved,
mert annyi van, és olyan is, akinek nem kenyere a vers. Te,
tudtad, hogy az Interneten "topic" vagy? Versenyezve
idéznek nyilvánvalóan "outsiderek",
hogy ezt nézzétek! ezt szeretem a legjobban! én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athéni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.
De milyen kevés volna mindez és veszendő,
ha nincs a penge ész mögött az eredendő,
mohó kíváncsiság, a szemé, a nézés gyönyöre,
ami forgatja és emészti a világot, a versbe bele.
A vers, igen, a vers. De most, most te vagy itt,
te nem vagy itt. Azt most elföldelik,
ami már nem te vagy. És hullik rá a rög.
Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami, írtad, nem én leszek már,
de ami voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv, és ne kötelesség dolga.
Hát nem is az, Gyuri. Kötelesség? Nem, ez nem.
Eredj utadra, test, elfogyott, elemésztett,
s maradj velünk, barátunk, kedves, kíváncsi szellem.
2000. július 22-én temették Petri Györgyöt a dunaalmási temetőben.
Hol van Sealand?
Még a hatóságok se tudták. Talán az Óperenciás tengeren is túl. Ám a seholsincs ország útlevelével bankszámlát nyitottak Szlovéniában és Németországban. Madrid utcáin számos sealandi konzul közlekedett diplomata rendszámtáblával s voltak, akik az ország pénznemével fizettek s útlevelével közlekedtek.
Mi a nemzet? Népszavazás naponta, mondta a francia bölcs, Ernest Renan. Képzelt közösség, mely egy etnikai törzs köré a múlt álmait szövi, állította Benedict Anderson.
A Hogyan alapítsunk magunknak országot? című kézikönyv szerzője, Ervin S. Strauss szerint ilyen álmokra nincs szükség. Elég egy elhagyatott szigetre lelnünk, vagy egy tengerbe épített második világháborús bunkerre, tengerbe cölöpölt leszállóállomásra s a nagyhatalmak keze se érhet utol minket.
A könyv részletesen leírja Sealand történetét. Uralkodója 1966-ban foglalta el az angol partoktól hat mérföldre épített, elhagyatott betoncölöp építményt feleségével, Joan-nal. Az akkori törvények szerint Anglia joga hárommérföldes határig terjedt a nemzetközi vizeken. A tengeri felségjogot talán éppen Bates önjelölt herceg miatt tolták ki hatmérföldnyire. Az elhagyatott erődöt csak egyszer háborgatta egy naszád. Bates fiának figyelmeztető lövésére azonban a hajó visszafordult. A garázda lövöldözésért beperelték Sealand örökösét.
A nagyhatalmú Anglia végül belenyugodott Sealand létezésébe. Ez már a posztkoloniális korszak.
Roy Bates egykoron a Királyi muskétásoknál szolgált Észak-Afrikában és az Itáliai partraszállásnál a II. világháborúban. Felesége manöken volt. Húszesztendős fiúkat felmentették a lövöldözésből kerekedett perben, mert a bíró úgy találta, hogy az szabad vizeken történt.
A hercegi pár mindössze néhány barátjuknak kedveskedett a címeres útlevéllel. A világban azonban több ezer útlevelük forog Hongkongtól Romániáig. Többszáz luxusgépkocsi visel sealandi felségjelet, s többen hivatkoztak diplomáciai mentességre sealandi konzulként.
Sealand birodalmát ugyanis időközben elorozták.
Strauss könyve, a Hogyan alapítsunk magunknak országot? megihlette a Düsseldorf mellett élő Friedbert Leyt, a szigetelőanyagokkal kereskedő üzletembert. Útlevelet, egyetemi diplomát, egyenruhát, diplomáciai beosztást, nemzetközi szállítóleveket árult Sealand címerével. Egy teljes "csomag" ára elérte az 55 000 dollárt. A német hatóságoknál mindezt nem lehetett perelni. A fantáziaútlevelek forgalomba hozatala nem számít bűnténynek.
Valamirevaló országnak fegyverzete van, sőt fegyverkereskedelemmel is foglalkozhat. Új-Sealand árnyékkormánya Németországból Spanyolországba tette át székhelyét. Külügyminisztere, Igor Popov több ezres szállodaszámlát hagyva maga mögött komoly tárgyalásokat kezdeményezett egykori hazája fölös fegyverzetének felvásárlására. Ötvenmillió dolláros hitelre tankokat, légelhárító ágyúkat és vadászrepülőgépeket próbált az embargóval sújtott afrikai Szudánba eljuttatni. Sealand nem írta alá a fegyverszállítást tiltó nemzetközi egyezményt. Nem is tehette volna, hiszen Új-Sealand csak papíron és az interneten létezett www.principality-sealand.net címen.
A kicsiny fejedelemség honlapja 160 000 állampolgárral s egy Goyáról elkeresztelt humanitárius alapítvánnyal büszkélkedhet, melynek felügyelő-bizottságában örömmel vállalt szerepet a spanyol király környezetének egyik főembere.
A birodalom visszavágott. Az "igazi" Sealand feljelentésére a spanyol hatóságok végül felgöngyölítették a sealandi árnyékkormány-ügyet, letartóztatták Trujillót, aki őrnagyi egyenruhában vezette diplomáciai védettséget élvező Volvóját Madrid utcáin. Ám amíg szabadlábon volt, kellően szabadon értelmezte a modern államiság alapfeltételeit. Állam az, amelyiknek államadóssága van. Ország az, amelyik külföldi befektetőket csábít.
Ebben a szellemben ajánlottak a befektetőknek Sealanden építendő luxusszállodát és játékkaszinót, tandíjmentes egyetemet, római-katolikus katedrálist, sportpályát, kórházat.
Roy Bates-t, az igazi Sealand igazi (bár önmaga által kinevezett) hercegét is többször kísértették meg befektetők. Egyszer Bécsbe csábították az ajánlattevők. Amíg a herceg és a hercegné Ausztriában tárgyalt, német szabadcsapatok partraszálltak s elfoglalták Sealandet.
A második világháborúban a Harmadik Birodalom nem tudta elfoglalni a Sealand alapjául szolgáló erődítményt. Egy német vállalkozói-csoport sikeresebb volt, egészen addig, amíg a herceg és a hercegné bérelt őrző-védői egy hajnali csatában vissza nem foglalták mesterséges szigetüket s államukat.
A hadifoglyok kiszabadításához a londoni német konzulátus segítsége is kevés volt. Vécét mostak, takarítottak, amíg a herceg két hónap múltán szabadon nem engedte őket.
Azóta az "igazi" Sealand haditechnikáját korszerűsítették, zsoldosok védik az erődöt.
S feltűntek az "igazi" befektetők is.
Egy országot ott kell visszalopni, ahol ellopták. A gyarmatosítás utáni, posztindusztriális korban az interneten. Sealandon már felépült s 2000. június 5-e óta üzemel a kibertér független utópiája. Központi szervere műholdon és mikrohullámú adón kapcsolódik a külvilághoz. Vonzereje az adómentesség s a banki szolgáltatás.
Az elektronikus levél (drótposta) kétirányú kommunikáció s így könnyen nyomonkövethető. A pénz banki útját papírszámlák s kimutatások jelzik. Sealand azonban olyan digitális pénznemet vezetett be, amely barterkereskedelemmé álcázza a pénzmozgást. Sealand elektronikus postahivatala teljes névtelenséget garantál (www.havenco.com). Elég abból, hogy a kormányok adó formájában lopjanak, nyilatkozta Sean Hastings, a kiberanarchisták sealandi vezetője.
Hogy közben felbukkanhatnak pornóképek, vagy pénzmosás is megbújhat a névtelenség mögött? Az internet cenzúrája ellen küzdők vállalják ezt a kockázatot. Az internet-felhasználók amúgy is gyanútlanul töltenek le olyan programokat, amelyek "visszajeleznek." Néhány esztendeje a www.waysexygirls.com szép pucér nőket lopott a képernyőre, miközben a program egy moldáviai telefonszámot tárcsázott és percenként három dollárt számlázott.
A szabadon letölthető programokba könnyű becsempészni "szimatolót", amelynek az a feladata, hogy a hirdetőcégeknek jelezzen vissza minél több adatot a számítógép használójáról. Az elektronikus kereskedelem gyakran él - és viszszaél - ezzel a technológiával, hacsak valaki fel nem tölti számítógépét a szimat szimatolójával. Az amerikai kábítószer-rendőrség olyan szimatolókat tett föl a hálóra, melyek a marihuána és ópium szavakat letöltőket követte nyomon. A Fehér ház 2000. június 22-én tiltotta be saját kormányának szimatolását. A süteményt (cookie), ahogy kibernyelven becézik.
A kibertér regionális háborúinak sorában már feltűntek a tömegpusztító fegyverek. A vírusgyártók a kibertér gerillái. A világháló anarchistái azt állítják, hogy a kormányok, titkosszolgálatok beférkőztek a hálóra. Bírósági tárgyalásokon az elektronikus levél bizonyítékként felhasználható. Az amerikai kongresszus jóváhagyta, hogy okirat elektronikusan - személyi számítógépen is érvényesen - aláírható.
Az infoanarchisták legújabb központja olyan szabadon letölthető programot kínál, mely szavatolja a feladó anonimitását. Itt nincs központi szerver, a program mégis szabadon engedi feltölteni a honlapot bármilyen anyaggal: szöveggel, képpel egyaránt. Az alkalmilag öszszekötött számítógépek lehetetlenné teszik a feladó azonosítását (www.freenet.sourceforge.net).
Zenekiadók, szerzői jogokra kényes filmforgalmazók persze megbéníthatják a freenetet, a szabad világhálót. Bombázhatják úgynevezett üres címekkel, tartalom nélküli slágerfeliratokkal. Ám akkor a freenet visszavág. Miként a haditechnikában, az elhárítás a támadás nyomán fejlődik.
Épül ezenközben a leszállópályaként használt Sealanden a Havelco. Az angol kormány, mely eddig félvállról kezelte a független országot, újabb lépéseket fontolgat, meglehet, Sealand bekebelezésére. Az amerikai tőzsdefelügyelet egyik vezetője azt nyilatkozta, hogy a Sealand-Havenco terv sebezhető ott, ahol a kibervilág a hagyományos gazdasággal érintkezik. Amikor egy valóságos bankba átutalnak vagy egy csekket töltenek ki, véget ér a névtelenség.
A Havencót brit Nyugat-Indiában, Anguilla szigetén jegyezték be. A herceg és a hercegné boldog. Visszaszerezték birodalmukat, mely most a szólásszabadság honaként tündököl. Kíváncsian olvashatjuk a híreket a www.fruitsofthesea.demon.co.uk/sealand honlapon, ha addig újabb kiberkalózok meg nem ostromolták főhadiszállásukat.
A Hogyan alapítsunk magunknak országot? hasznos kézikönyvnek bizonyult. A háló anarchistái azzal a kitágított szabadsággal élnek, melyet a médium kínál. A névtelenséget biztosító kibertér végtelenül hasznos Milosevics honában. Végtelenül káros, ha az internet megbénítására tör.
Sealand: a szabadság jelképe vagy kalandorok gyarmata? Az információ gáttalan áramlásának jelképe, vagy merő üzleti vállalkozás?
A történet tanulságát levonni nem tudom. A háló szabadságharcosainak küzdelmét azonban rokonszenvvel figyelem. Mégsem lenne illő, ha az információ korának hasznát telefontársaságok, olcsó tartalmat szolgáltató megacégek aratnák le.
Az információ nem lehet senki monopóliuma. Az elfojtására tett kísérlet - főszerkesztők beperelése - technikailag is kivitelezhetetlen lesz a háló korában. A szabad térben valaki nyom nélkül ráteheti az ilyen-olyan listákat, olajdokumentumokat, privatizációs szerződések titkos záradékait olyan honlapokra, amelyekkel szemben a titkosszolgálatok tehetetlenek.
Kibervilágháború küszöbén állunk? Sealand lehet az új Danzig? A freenet alapítójának alakjában Gavrilo Princip kísért? Globális háborúvá terebélyesedik a kiberpunkok lázadása? Nem tudhatjuk. Az anarchiára épült hálón azonban a gerillák legalábbis egyenlő eséllyel küzdenek a reguláris csapatokkal.
Baj esetén még jól jöhet egy sealandi útlevél.
Vissza az idei számokhoz