A bevándorlási tiszt egy indiai vagy pakisztáni nõ volt, elegánsan, hûvösen és gyanakodva trónolt a magas pult mögött, az elõtte álló lány fiatal, gátlásos, megfélemlített és magyar. A nyolcvanas évek derekán jártunk, kelet-európai utazó számára akkoriban az Egyesült Királyság területére bejutni nem volt túl egyszerû feladat, legalábbis számítani lehetett egy hosszú, elmélyült és beláthatatlan kimenetelû beszélgetésre az immigration officerrel, élet és halál urával, némelyek külön készültek erre a találkozásra, meg lehetett figyelni már a repülõgépen, hogy egyik-másik utas csukott szemmel mélyed magába, de közben érzelmek egész skálája hullámzik végig az arcán, bûntudat, szégyenpír, alázat és a feloldozás iránti vágy, mondhatni épp gyón a szerencsétlen, noha nem a papnak. Hamarosan sorra kerülõ reptéri föllépését gyakorolja.
Rendezõi segítség nélkül, persze, s ez a produkciónak nem mindig tett jót. A sorban ácsorogva hosszan figyelhettük ezt a semmitmondó külsejû, seszínû hajú, de mind rokonszenvesebbé váló lánykát, aki egyre nagyobb zavarba jön, nehézségei láthatóan nem nyelvi természetûek, inkább egzisztenciálisak, a léthelyzetbõl fakadók, mozdulatai mind koordinálatlanabbak, aztán egyszer csak úgy emeli fel a bal lábát, mintha autentikus magyar néptánccal kívánná a bevándorlási tiszt rokonszenvét fölkelteni, de mégse: leveszi a bal cipõjét, kiemeli belõle a lúdtalpbetétet, viszont nem azt nyújtja át a bevándorlási tisztnek, mint gondolnók, hanem a bankjegyköteget, ami alatta lapult. Amit a magyar vámosok elõl el kellett rejtenie, itt viszont be kell mutatnia, hogy valamelyest emberszámba vegyék.
Így utazgattunk akkoriban.
Persze visszafelé jönni volt a rosszabb. Nem mondom, hogy hazajönni, mert aki csakugyan hazamegy, az nem szorong, ezzel szemben a kelet-európai utazó igenis szorongott, és minden oka megvolt rá, nagyobb próbatétel elõtt áll Ferihegyen, mint Heathrow-n, hiszen onnan maximum visszafordítják, itthon viszont fölöttébb zokon vehetik azt a két tucat könyvet, amit éppen becsempészni kíván, s ha valamit ezek zokon vesznek, akkor ott szem nem marad szárazon.
A rendszerváltozáskor azt lehetett gondolni, ennek vége, ezentúl az immigration officer nem gyanít bennünk sem potenciális gazdasági menekültet, sem turistának álcázott ügynököt, a nyaralás végén pedig nem visszautazunk, hanem haza. Darabig így is volt, de mostanság árnyaltabbá kezd válni a kép. Hovatovább lesz rá okuk (nekik), hogy menekültként kezeljenek, és máris van okunk (nekünk) arra, hogy a hazautazást szimpla visszaútként éljük át. Elõször is vannak menekültek, Magyarország kisebb csoportokat emittál nyugat felé, ezen csoportok tagjai önmagukat menekültként definiálják, ennyi bõven elég. Természetesen mi tudjuk, hogy csupán cigánykérdésrõl van szó, semmi másról, sajnos azonban azok a bissau-guineai, indonéz, nepáli vagy dominikai származású köztisztviselõk, akik különféle releváns országok kormányhivatalaiban dolgoznak, kevéssé fogékonyak az ilyen finom distinkciókra, noch dazu a mi kedves cigány menekültjeinket sem "csak" cigányként kezelik. A menekült, az menekült, és aki a továbbiakban olyan országból jön, ahonnan menekülni szokás, az potenciális menekült, ergo még a bugyijába is bele köll nézni.
Ilyen egyszerûen mûködnek ezek a dolgok. Ugyan pártunk és kormányunk egyelõre a probléma mibenlétét sem látszik megérteni, de hát különösebb szenzibilitást részükrõl nem is várhatunk.
Van tudniillik a másik mozzanat, a visszaút, ami hazautazás is lehetne akár, de most már nem az. Ha nem hozhatok haza két üveg portóit anélkül, hogy hosszadalmas és hülye procedúra eredményeképp száz vagy több százalékos vámot kelljen fizetnem érte, akkor két lehetõség van: (1) nem hozom haza a két üveg portóit és ezeket a Haider-közeli jampeceket gondolatban háromszázszor küldöm el oda, ahova szerintem valók; (2) mégiscsak hazahozom, de olyan közérzettel, hogy az virtuálisan visszarepít a hetvenes évekig. Mellékesen jegyzem meg, hogy ennek az egésznek a világon semmi értelme nincs, ettõl a költségvetés bevétele magasabb nem lesz, az állampolgár öncélú bizgatásáról van szó csupán, ami végsõ elemzésben nekik, a Haider-közeli jampeceknek se jó, sõt nagyon is rossz, viszont politikai kérdés, amibe a piártanácsadójuk már nem szólhatott bele. És ha nem áll mögöttük a piárcég, akkor semmi sem akadályozza, hogy az õket jellemzõ földmélyi baromság eruptív erõvel a felszínre ne törjön.
Ha nem volna arculattervezõ apparátusuk, akkor ezek bõgnének, mint a baszni kívánó bika.
És itt csak két üveg portóiról beszélünk. Nem arról, hogy ledózeroltatták a házamat, ami nálunk mostanság szokás. Igaz, csak cigányokkal összefüggésben, de mint mondtam, azok a bissau-guineai, indonéz, nepáli vagy dominikai származású köztisztviselõk, akik különféle releváns országok kormányhivatalaiban dolgoznak, kevéssé fogékonyak az ilyen finom distinkciókra, õk csupán azt látják, hogy az állampolgárok egy része - szerintük a cigány éppen olyan állampolgár, mint a többi - ebben az országban nem érzi otthon magát.
Ebbõl pedig gondjaink származhatnak.
Pártunk elnöke ugyan azt mondta Tusnádfürdõn, hogy "a rendszerváltozásnak nem az a célja, hogy Lengyelország, Szlovákia vagy Magyarország politikai berendezkedése elnyerje a nyugati politikusok és a közvélemény tetszését" (legalábbis így adta hírül az MTI), de pártunk elnöke, mint mindig, most is téved. Mindenekelõtt a rendszerváltozásnak nem célja volt, hanem oka. Másodszor lehettek volna kívánatosnak tekinthetõ és joggal elvárt következményei, egyebek között az, hogy a rendszert váltó országok polgárai a továbbiakban otthon érezzék magukat azon a helyen, ahol épp élniük adatott. És ez a legfõbb dolog, amivel "a nyugati politikusok és a közvélemény" tetszése elnyerhetõ, hiszen az a magyar (albán, cigány, román, szlovák, ukrán etc.), aki a szülõhelyén önmagát otthon érzi, az gépkocsit lopni, lányokat futtatni, zsebet metszeni is otthon akar, nem mondjuk Belgiumban, és fõleg nem jön csapatostul Strasbourgba, hogy közpénzen etessék. A "nyugati politikusok és a közvélemény" tetszése ugyanis nem elsõdlegesen esztétikai megfontolásokon nyugszik, hanem bizony mindenestül utilitárius természetû.
"Hófúvásos racionalitás van és falanszter és eszkimószín, nekünk kell piedesztálra emelni a lelket, a meghatódottságot, a könnyet, a megráncosodott régi meséket, a szívre tett kezet, a hitet és hûséget, az önfeláldozást, a szót, hogy haza és hazaszeretet, nekünk kell megépíteni a szigetet, hátha a szent király mégis ellátogat egyszer hozzánk, s nem lesz hol álomra hajtania a fejét" - ezt a szöveget most vasárnap reggel hallottam a közszolgálati televízióban, nagyon szép, én sohase bírnék ilyet írni, mindamellett úgy érzem, itt és most nem a megráncosodott régi mesék piedesztálra emelése a legfontosabb.
Továbbá a "haza" szót sem kell piedesztálra emelni. A haza ugyanis nem szó, uraim.
Vissza az idei számokhoz