Vissza az idei számokhozcímű könyvének szerződését készültünk aláírni. A Trojkában találkoztunk egy lucskos októberi vagy novemberi napon 1994-ben, estefelé. Ő már ott ült egy korsó sör mellett, amikor (pontos időben) megérkeztem. Előtte ott, vagy máshol ivott-e, nem tudom.
Napközben többször átáztam, büdös voltam és enyhén pilledt. Szívesen ittam volna valamit én is, de még vezetnem kellett. Hullafáradtságomra - és szégyenemre - teát kértem.
Megbeszéltük a lényeget és a részletekben sem volt vita köztünk, a honorban is könnyen kiegyeztünk. Fecsegtünk is egy kicsit, régi, többnyire ady-ligeti emlékeket elevenítettünk fel, az ő híres babgulyásait, a húsvéti bulikat szégyenbe sodró esőket. Már mentünk volna. Sötét télikabátja a kezében volt, amikor egy apró fejű vörös rózsákat árusító virágárus lány lobbant a sötét Andrássy útról az étterembe. Végigjárta az asztalokat, nálunk is megfordult, majd miután senki sem kért hosszú szárú rózsáiból, az emeletre röppent, és nem sokkal azután vissza hozzánk. Ő ekkor már sóvár, egyben sajnálkozó tekintettel követte a lány haszontalan mozgását, aki csalódottan fordult a kijárat felé. Kék-fehér pöttyös kötényt viselt térdig érő szoknyája fölött.
A kilincsen volt a keze, amikor Gyuri utána szólt:
- Kislány!
Megsajnálta. Az rögtön, ismét, immár harmadjára az asztalunknál termett.
- Megveszem.
- Mennyit tetszett mondani?
- Az egészet.
Meglepődött az összegen, amit csak akkor hallott, amikor ölébe hullottak a virágszálak. El is sápadt, de rögtön fizetett. Csaknem húszezer forintot ejtett elegánsan a kosárba. A lány tekintetében csak most látszottak a zavar első jelei. Újra leszámolta az árut, ő átvette és maga mögé rakta egy székre. Rendelt még egy sört.
- Majd jó lesz a Marinak - mondta halkan és rám emelte a tekintetét. Rágyújtott, sokadszor.
A kabátját visszaakasztotta a fogasra. Nem ültünk sokat szótlanul. Ő a friss söre mellett, én az üres teáscsészém előtt.
Nyílott az ajtó, ekkor láttuk, hogy kint havas eső teríti be az aszfaltot. Egy taxis bekiált.
- Ki kért taxit?
Csend. Mint korábban a lány, most ő is föllépked az emeletre. Halljuk a hangját. Válasz nincs. Lejön a lépcsőn, menne kifelé. Gyuri utána szól:
- Én.
- Gyuri, te nem kértél - mondom neki.
- Te azt nem tudhatod - mondja ő.
A taxis tapasztalt utaztató, felismeri a helyzetet, karon fogja és emberbaráti szeretettel kíséri kifelé. Gyuri karjában harminc szál kisfejű vörös rózsa. Kicsit imbolyog már.
Még nem lépnek ki az ajtón, amikor egy csaknem kétmázsás, kisportolt, kopasz fejű férfi - pasas - hátulról megragadja egyik karját.
- Az enyém a kocsi - mondja. - Én kértem.
Gyuri néz rá fölfelé ártatlanul.
A taxis Gyurit vonszolja meg a sok vörös rózsát. Ki is tuszkolja az ajtón, be is ülteti az első ülésre, amikor a sok nyak- meg kararannyal súlyosbított belvárosi nagyfejű utána nyúl és csaknem kirántja az első ülésen éppen fészket kereső Gyurit a kocsiból. A sofőr, aki a kocsit a vezetőülés felé már megkerülte, visszapördül és úgy vágja ki a kocsi ajtóból két kézzel az erőszakoskodót, hogy az egyenest a Trojka bejárati ajtajának küszöbén talál biztos felületet a seggének.
Én is ott vagyok már mellette, a tolakodó mellett, és tartok tőle. Gyuri sajnálkozó arcát látom még - ne haragudj!, nézi, mondja a szeme ártatlanul -, amikor a sofőr rácsapja az ajtót. Mintha azt mondaná:
- Látod, erről (az orrod előtt becsapott ajtóról?) se én tehetek.
Nem tudom, hogy akkor küszködött, harcolt-e már. Láttam, ahogy az egyre sűrűbb havas esőben átmennek az Andrássy úti éjszakán.
Marihoz (?). Rózsákkal? Rózsákkal.
A taxirendelő éppen tápászkodott. Menekültem.
A havas eső egyre vastagabb. Azóta is.
Az autóbusz rozsdás kasznija jó ideje állt már a mezőn. Kerekeiről a földbe porlott a gumi, észrevétlen eresztett gyökeret a mozdulatlanságnak. De erről nem illett beszélni, ahogyan egyebekről sem. Valahogy ez a világ attól döcögött, hogy nem működött. A döcögéshez pedig elengedhetetlen a kihagyó motor, a bekormozódott gyertyák, elfáradt olaj, hígabb üzemanyag. A legideálisabb helyzetben aztán a rossz minőség is hiánnyá alakul. Ezen a helyen mindez összejött, pontosabban állt. Stabilan, kimozdíthatatlanul. Azok, akik nem szeretik a sebességet, megnyugodhattak, nincs többé kockázat, megteremtetett a férgesen egészséges világ. Amely nem forog többé, valamennyien biztonsággal felszállhattak rá, lehetőleg sötétedéskor. Szerencséjükre egy fia lámpa nem világolt még a faluban sem, nemhogy a mezőn. Nem kellett attól tartaniuk, hogy a nagy fényárban megleshetik a vének, amint a kopott, feslett szalonban helyet foglalók eljátsszák az utazást. A jelmezek addig tökéletesnek tűnnek, amíg nem firtatja senki, kitől kölcsönözték a kiselejtezett darabokat. A szájak nem mozognak, a kurjantás előtt tüdejükben összepréselik a levegőt, asztmásan nyitják az ajtókat a hasbeszélők. Fö-ö-ö-ssssz. És megtörik a látszólagos eseménytelenséget egy-egy utassal, aki visszahozza a hitüket, velük is történnek fontos, megkerülhetetlen dolgok, egyszer majd óriásdaruk emelik a forgalmas sztrádára a leragadt járművet. Addig pedig pejzász, tengerészcsomóval rögzített patak, a fenébe a csörgedezéssel, rózsaszín felhőbe szúrva fehér pamacs, közötte hegyszirt, amely tudni valón nem izeg-mozog, vulkánoktól sem kell tartani. Tenyészik a sárga autóbusz. Hosszan, kitartóan. Szignál, aláfestő zene, nonfigurális szimbólumok, indul egy közönséges hétköznap.
Felszáll Pricsinyi, akit a helyi tévé adásaiból ismertek valamennyien. Fontos ember, közülük interjút csak ő adott. Hogyan került ebbe a szerepébe? Isten tudja, mi alapján válogatódnak ki a fontos emberek. Talán benne nyert önigazolást a helyi tévé nyársat nyelt démonja, Emerencia ahhoz, hogy bokában nem is lenne olyan vastag, amennyire a kamera mutatja, ha nem ez a balfék Pricsinyi. A darabos nőkkel együtt járnak a hologramos kérdések, amelyek megváltoztathatatlanok, megismételhetetlenül egyszeriek, víznyomásosak. És mivel Pricsinyi minden alkalommal el szerette volna mondani a magáét, de meg nem tette soha, megmaradhatott örökös biztonságos alanynak. Mint egy megbízható fosókaszilvába helyezett kajszioltvány, kizárólag barackfacsemetét szökkentett - a riporternő visszahallotta a saját gondolatát. Az örökös tag nem menekülhetett, Emerencia teljes testtel állta útját, hiába próbált szegény Pricsinyi kitörni többször is. Esetlenül hátrált a stúdió kellékei között, lehuppant az első útjába eső zongoraszékre, amely a lendülettől bepörgött, letekeredett a legalsó pozícióig. Pricsinyit máris beszippantotta az örvénytér. Szokásához híven eltűnt, a repedéseken lecsordogált a mélybe. Odafenn valami halovány folt, alig kivehető pacni maradt belőle, akkora, amennyi épp elviselhető, és hol máshol, mint az Emerencia fehér zsabós blúzán. Egy pötty. Tárgyiasultan ez után a merész síkváltás után hogy említhette meg azt, amiről szólni leginkább kedve lett volna. Pontosabban akiről, mert gondolataiban a legegyszerűbb eszköz is Melles Angélává személyesedett.
Évek óta halálosan szerelmes volt belé. Mégis a legmerészebb vallomásnak az számított, hogy reggelente bekapcsolta a tévéjét, amely hajnali ötkor a körzeti hírműsort sugározta. Pricsinyi levette csíkos pizsamáját és más normális emberekkel ellentétben ébredés után nem kinyitotta, hanem behunyta szemét, képzeletben felébresztette szerelmét. Kíméletlenül papucsba bújtatta, kicsoszogtatta a konyhába kávét főzni. Mire bejött a szobába, már az egész képernyőjét ő maga, Pricsinyi töltötte be, aki éppen az egész falu füle hallatára a teljes tagság képviseletében nyilatkozik. Az interjút adót az sem zavarta, hogy a képzeletén kívül eső valóságban egyáltalán nem így indul egy falusi reggel. A kávé helyett az utolsó cseppig kicsordogál a semmibe a kényelem, s ezek után ami megmarad, az a lélekfagyasztó hideg, mégsem fázik senki. Pedig a klotyó általában a disznóól szomszédságában bújik meg, s ha ki kell menni, a valamivel kényesebbje az embrionális fejlődés korai szakaszába kérődzik vissza, ahol a beteljesedésig civilizációtól függetlenül egy és ugyanazon hőfokon érheti meg a reggeleket.
Nem így Melles Angéla, aki merészen két lábbal ugrott ki az ágyból. Természetesen nem ivott kávét, no nem babonából. Kávét szerinte a tökéletlenek isznak, neki nincs rá szüksége, hiszen józan ítélőképességgel nem számította magát selejtesnek. A férfinép örömére, kivéve Pricsinyit. Mert Angélának nem kellett észért a tévé körzeti adásához fordulnia. Nagyon jól tudta, miért nincsenek a faluban repkényes erkélyek, baldachinok, diszkrét dadák. Maradjon a hősszerelmes odalenn a helyén, tövig metszették a romantika indáit, nem lehet azon a magasba kúszni rég. A drámákat távoli színházakban játsszák. Egyszer majd elmennek egy igazi előadásra, ahol a nézők nem változnak előadókká egykönnyen, mert legalább olyan nehéz lesz nézőnek lenni, mint átalakulni, mondjuk, bonvivánná.
Angéla addig is az egyértelmű dolgok híveként szilvalekváros (a jamokat ki nem állhatta) kenyeret reggelizett és tejjel itta le az utolsó falatokat. Az asztalt morzsák borították, de szándékosan nem takarította le, szeretett nyomot hagyni maga után. Egyetlen ésszerű műveletként elkerekezett a kultúrba, ahol időtlen idő óta ő a kultúros. Ezen a tájékon ez azt jelentette, mindenről tudomást szerzett, ami körülötte történt, csak róla nem derült ki soha semmi. A kapott információkat pedig a világért sem őrizte volna meg. Természetesen a közösség elvárásainak megfelelően továbbadta. Munkáját mindenkor komolyan vette. A legnagyobb hidegben is leverte a megdermedt lakatot a hajdani kastély korhadozó ajtajáról, mert mindig szeme előtt lebegett, ez a küldetése. És nem csupán lebegett, kitörölhetetlenül rakódott agytekervényeibe. Egy kis finom amnézia segíthetne rajta, talán. De mégsem. A váteszprogramba különösen azóta nem mászhatott bele senki, amióta az egész küldetésesdi automatára állt át. A kézi irányítást nem nagyon tűrték a gépiesen zajló mindennapok.
Nem foglalkoztatta túl sokat az sem, hogy buzgalmát senki nem honorálja. Nemigen emlékezett rá, mikor kapott utoljára fizetést. Ült a kastély petefészek-gyulladásos hidegében, a helyiséget időtlen idők óta nem fűtötték, és még csak nem is fázott. Pedig szaporán szuszogott, az apró cseppek jegesen körberajzolták, kezdett belemosódni az északi fekvésű cselédszobába, amely akár mosókonyha is lehetett valaha. Valaha ugyanitt egy bánatos múlt századi mosónő tűnt el a teknőjéből gomolygó gőzben ugyanúgy, ahogyan most leheletének jégvirágai között Angéla. Angéla, aki bizarr képek egyszerű ellentéteiből merítette rejtett energiáit. Így esett, hogy az élet melege - miután zsigereit átjárta - melegbarnára festette szemét, súlyos hajzuhatagait kontyba emelte, viselőjét pedig éppen oda, ahol kopogtattak.
A kopogtatást félénk nyikorgás kísérte. A sűrű vattából percekig nem látta, ki lépett be az ajtón, inkább elképzelte. A legcsekélyebb izgalom nélkül. Nem mintha meg kellett volna erőltetnie a fantáziáját, errefelé elég gyér a forgalom. A variációs lehetőség szerint sorra vette a számba jöhetőket. Fel sem nézett. A hallgatásból mégis megállapította, Pricsinyi az, aki rendszerint szorongat a kezében valamit, s azzal úgyis jól elvan egy darabig, meg nem szólal. Angéla zavartalanul tovább végezte a dolgát eszközök nélkül és nem hiányában. Nem hevertek előtte gemkapcsok, papírok, tollak, ívek, lajstromok, mappák, fotók, mert idővel kiderült, hogy ezek a tárgyak mind fölöslegesek. A fontossági sorrend átrendeződött, ahogy a hőelosztás is, és ment minden a régi kerékvágásban, mintha kályha duruzsolna, a könyvelő a városból meghozná soros fizetését alaposan felszerelt hivatalába. Nem vagyok vicces kedvemben, morogta ilyenkor Angéla.
Mögötte a kinagyított fotón a mező humuszos talajából kinőtt az autóbusz. Sárgállott. Egy óriás zöldség, amelyet nagyságánál fogva nem tudtak betakarítani, megmaradt a répa-mese hamisítatlan másának. A tallózók örömére uralta, besugározta a környéket. Ettől narancssárgák lettek, apók vagy anyók, esetleg szalmahajú hidrogénezett gyerekek, akik húzták, húzták, s mire sikerült kiszabadítaniuk, nemigen különbözött egymástól valódi és hamis. A rideg szobát addigra mindezek ellenére átjárta Angéla melege, a falak kezdtek kiengedni, felolvadtak a legjegesebb részek is. És ebben az állapotban az íróasztal mögött ülő azt érezte, csak itt lehet igazán boldog.
Erről a vegytiszta boldogságról kérdezték meg leggyakrabban Pricsinyit. Rá cseppet sem voltak kíváncsiak, kizárólag azt kívánták hallani, hogy akinek ilyen rossz, az mégis miért marad meg kikezdhetetlenül jónak. Pedig Pricsinyi, ha azt mondhatná, amit gondol, eldicsekedne Őzlábú Emerenciának beteges álmairól, arról, hogyan erőszakolja meg éjjelente Melles Angélát. Azért álmában, mert nappal gyáva. Ráadásul első adandó alkalommal elszegődne Emerencia bokacsiszolójának, ha arra kérné föl a városban székelő körzeti stúdió. Elhagyná ezt az egész utazást, pedig olyan jól fujtatnak a többiek, hogy egy életre megjegyezte az elmúlt állomások nevét. Ha elunják magukat, mindig időben leszállnak a barátjával, Makuk Ignáccal. Akiről Pricsinyi naivan azt hitte, jámborabb, mint ő, még álmában sem meri rávetni magát Angélára. Pedig kétszer körbeérné, és óriáskígyóként összeroppanthatná, olyan izmos és nyakigláb. Igaz, könnyű neki, minden megerőltetés nélkül veszi az egész körzetet. Behúzható nyaka háromfokozatos, bekapcsolva úgy változtatja helyzetét, mint egy remekül szuperáló antenna. A várakozást szemmel nehéz megállapítani, mert Makuk merő védekezésből folyton számol, különben elkezdene dadogni, ez pedig igencsak megtévesztő. Tudja mindenki, hogy számtantanár, ezért nemigen csodálkoznak azon, ha megszámolja, hány szemet terem a kertjében egy-egy gyalogbabnak a bokra. Nagy kupacokba csoportosítja a tarkát és a fehéret, aránypárokat állít föl és órákon át képes dadogás nélkül beszélni, a különbségekről, öszszegekről. Angéla költő úrként szokta emlegetni, azt mondja, egyszer látott egy filmet, abban egy hasonszőrű figurát, mint Makuk Ignác. Pricsinyi nem érti, mi ebben a költői, féltékenységében inkább hülyeségnek nevezné ezt az egész számolós hóbortot. Nagy marha ez a Makuk. Nem tudja felfogni, mit eszik rajta Angéla, aki kultúros, mégsem babnak nevezi a babot, hanem paszulynak. Szóval Makuk Ignácot kellene meginterjúvolni, ha ártatlanságot keresnek. Csakhogy a tévések kivertebbek annál, nekik olyan ember kell, aki sejti, mi az ártatlanság, de azt is, mi a bűn. Makuk nézne rájuk csodálkozva, hogy kérdezhetnek ilyet dologidőben. Hogy elkerülje a dadogást, megszámolná a stábot, mint a babszemeket, megállapítani, milyen rossz az arány beszélők és hallgatók között. Többet aligha kezdhetnének vele, mert kereken kijelentené, ezzel az egyoldalú faggatózással istentelenül zavarják. Ő-ő-ő-őemerenciát különösen nehezen viselné el - akinek ilyen kimondhatatlan a neve, az megszámolhatatlan.
Angéla, kedves, az a jó világ, kezdi Pricsinyi, de nem folytathatja, mert nem ismer más világokat. Ez az övé meg olyan elkent, mint a büszkéből passzírozott jam. Jegeces, nem nagyon találja benne magát. Dörzsöli a szemét, vaklálva botorkál. Ha jobban látna, menekülne, ahogyan az apja, aki egyszer csak elkezdett visszafelé élni, állóképekben helyezte el régmúlt események kivonatait, kimerevítette a biztonságos megtörténtet, amelytől lemaradni képtelenség. Egy roskadozó régi udvarházba költöztette a jóravaló klasszikus társadalmat, ahol latinul beszélnek majd az arra érdemesek, a többiért meg úgysem kár, sóhajtotta, és mint aki dolgát elvégezte, feltűnés nélkül meghalt. Elvégeztetett. Gondos egy édesapád volt, ilyen a szép halál, vigasztalta az anyja, látod, kisfiam, simogatta meg Pricsinyi ezüstös fejét. Mert ebben a családban harmincéves korára mindenki megőszült, annak rendje-módja szerint alázattal feltette fekete kalapját, és elkezdte várni a szép halált.
Amikor kellőképpen megpuhult a kezében a karima, kimondta, jöjjön velem, vidékre kellene mennünk. Ott még normálisak az emberek, csak ott normálisak. Ahol az Ircsi nénik hosszú csemege tökjeit gömbölyű marhatökre cseréli az egyszeri tolvaj, vagy a mélyhűtött csirkecombokat csirkeszárnyra. Mert a gonoszságot minden szinten felváltja a játékosság. Bődületes, ez azért már Angéla szerint is mellészúrás. Az öregkori szenilitást elég lesz majd kényszerből elviselni, eszében sincs önszántából beleköltözni innen a jó hűvös kultúrházból. Faluról vidékre, te barom, gondolja hozzá. De egészen mást mond, mégis fontos ember ez a Pricsinyi. Nem mindegy, hogy nyilatkozik holnap reggel a tévében. Egyetlen megoldásként ránéz az órájára, sietve lesepri az asztaláról Pricsinyit, az utolsó morzsákat is a markába gyűjti, nyoma se maradjon. Holnap, holnap megbeszélik ezt az egész tök- és csirkeszimbolikát, rákattintja a rozsdás lakatot a kultúrára és felpattan a biciklijére. Pricsinyi szorongatja kezében a kalapját, áhítattal néz utána, pedig hányszor látta már távolodni, istenem. A távolsággal együtt nő benne a megfogalmazhatatlan. Izmos cikkelyekre bomlik, ritmusosan süllyed, emelkedik, pulzál, lélegzik, és belevész a mezőbe. Amikor eltűnik a nőalak, az is eszébe jut, hogy hol él valójában, kiabálna utána, nem úgy gondolta, nem hülye ő-ő-ő-ő-ő...
Emerencia lesben állhatott valahol, váratlanul megjelenik, az örökös tag orra alá dugja a mikrofont. Lehet, hogy a halak visszafelé úsznak, az árral szemben, vagy a földrajz bolondozik már megint? Teljesen mindegy. A közönség szereti a makacsul önfeláldozó halakat, nem zavarja, ha mozgásuknak semmi logikája, ha látja a kopoltyúkat, a csapkodó farkakat, a lassuló mozdulatot. Sajnálatból mintha helyettük kezdene élni, gyorsabban, hogy pótolja az elveszett sejteket, betöltse, ami kimaradt, egyre szaporábban, kapkodva.
Melles Angéla hosszan nem képes levegőt venni, nehezen sikerül újraélesztenie magát, mesterséges légzéssel, még mindig fáradtan liheg. Elérte a mezőt, az autóbuszt, Makuk Ignácot, aki csak álmában nem meri rávetni magát. De ébren kétszer körbeéri és óriáskígyóként roppantja össze. Angélának először szimplán göröngyös lesz a háta. Aztán a combján hullámokban rendeződik át a bőr, míg a sok kicsi pórus egyetlen mohó tapintószervvé hatalmasodik és felfalja személyiségét szőröstül-bőröstül. Józan esze ponttá zsugorodik, s mielőtt kihullana a sárga autóbuszon a semmibe, még felsejlik, hogy ilyen nincs is. Úgysem hiszi el az emlékezetének később, ha dereng belőle valami. Egy tisztességes kultúros ilyenre még gondolni is restell. Soha, mit képzelnek róla. Lehajtja szoknyáját, alányúl, megigazgatja a blúzát, feltűzi szétzilált kontyát. Kis tükrében ellenőrzi az eredményt, kétszer még finoman odakap bal kezével a makrancos tincsekhez, ahogyan egy igazi nőtől elleste a minap. Leheletnyi púdert az egészre és a következő remegésig nyugodt lelkiismerettel keresztelheti a történteket költészetnek. Makuk Ignácot költő úrnak.
Hagyjon békén, teszi fel a kalapját kiábrándultan Pricsinyi. De a motyogás most sem jutott el Őzlábú Emerenciához. Ezen a napon is belehall, hallatlan, hallgatózik, aztán hallomásból, hallgatólagosan, halleluja, halhatatlan beidegződéses reggeli hírek. Pedig Pricsinyi nem száll fel. Fö-ö-ö-sssssz. Becsukódik az ajtó.
Döcögnek jó ideje, amikor észreveszik, hogy hiányzik a társaságból valaki. Pontosan nem tudni, kicsoda, csak érzik, hogy az ablaknál kellene ülnie, kinézni, időnként bátorítóan visszainteni a kívülrekedőknek. Üresen tátongó helyét körbefolyja az emlékezet, a beletörődés. Sebaj, majd utánuk vergődik valahogyan. Esetleg gyalog, itt amúgy mindenki gyalog jár. Hát majd ő is. Kinéznek az ablakon, az útszélen emberek mennek, mintha köztük lenne, mindannyian sietnek valahová. Sokan. Mozognak, Makuk Ignác folyton elvéti a számolást, aztán lemond róluk. Legalább megpróbálta, pislog ártatlanul. Különben mindegy, elég nekik az a jól működő kis társaság, nem? Ezek legalább nem izegnek-mozognak, mindig megbízhatóan ugyanannyian vannak, és garantáltan ugyanazok. Ki tehet róla, hogy az az egy lemaradt, senki, magára vessen. Hisz ők teljes erejükkel húzták, húzták, de az a répa meg sem moccant. A levelek lassacskán mind leszakadtak a nagy erőlködésbe. A föld színén nyoma se maradt annak, hogy odalenn gyökeredzik még valami. Néhányan ugyan még beszéltek róla. Közben pedig rájuk ereszkedett narancssárgán az örökkévalóság. Őzlábú Emerencia elérzékenyült, meg volt róla győződve, hogy megismételhetetlen történelmi pillanatnak a részese. S ezt el is mondta bele a kamerába, bele a nézők szemébe. Fehér blúzát ünnepélyes zsabó díszítette. Úgy középtájon bújt meg rajta egy apró foltocska. Egy pötty. Ő-ő-ő-ő-emerencián túl, ahol...
Melles Angéla megbontott egy új üveg lekvárt. Rutinosan szedte le a penészt a tetejéről. Leöblítette a kiskanalat és megkóstolta a szurkosan fénylő masszát. Nyelt, nyeldekelt, torkára tüszők ragadtak, mégsem hagyta magát, elszántan nyalta tisztára a kanalat. Szerencsére a szilva elnyomja a kellemetlen mellékízt, vigasztalódott. Nem olyan rossz ez, húzta rá biztos kézzel a celofánra a fekete gumikarikát. Talán ha nem látta volna a zöld lepedéket, meg sem érezné. Mindegy, úgy sem lesz szíve kidobni. Nagy kár, hogy neki kell végigennie, s nem valaki másnak, aki minderről mit sem tud. Az esetleg azt gondolhatná, milyen furcsa íze van ennek a lekvárnak. Különleges íze.
Schriwanek bácsi, a lélek ügyeiről is Schriwanek bácsi beszélt nekem először, félve ugyan, szinte rettegve, hogy korai még, minden bizonnyal károkat okoz, ismételgette, kozmafoltokat, éppen ott: a lelkemben, de ha már így följött témának, mondta, nem hagyja el, ilyenkor már olyan mindegy, ha befészkelte magát oda a dolog, pájszervassal se lehet kikotorni onnét, mert ilyen az ember lelke, hogy rögtön mondjon is valamit, akármi beleszakad, aztán ki nem kopik onnan többet, próbálkozni, nevetett Schriwanek bácsi, hát persze, próbálkozni, azt lehet, de a kudarc olyan biztos, mint Isten jobbján a párna. Ugyanis, köhögte Schriwanek bácsi, nem úgy az, hogy össze van bogozva a lélek a testtel, nehéz elhinni, de tényleg: nincsen köztük se zsinór, se mohás hasú csővezeték, vagyis, egész pontosan van valami, de bogozás az nincs, nem olyan egyszerű ez.
A mindenit neki, szólt aztán bánatosan, egészen másról beszélt már, köze se volt lélekhez meg effélékhez a búnak, baj volt, mert nem tapadt meg az a soványka malter a vályogon, lehullott inkább, le a gyepre, cseppenként, mint ahogy eredendően föl is került, ahogy csapódott ki a fándliból, éppen úgy, a mindenit, mondta Schriwanek bácsi, és hozzátette, hogy ez egy eléggé csorba tényállás, nem egy olyan félbetörhető dolog, hogy a diófélék családjába tartozhatna, hiszen azokba, amik oda tartoznak, azokba csak úgy egyszerűen bele lehet kukkantani, bármilyen titkosnak is mutatják maguk, ez meg, ez egy magán messze túl lévő valami, olyan izé, ami ugyan itt van, de közben valahol másutt is izé, igazán, révedt el Schriwanek bácsi, ezt én sem értem, de vannak olyan dolgok, amiket nem zavar meg az az apróság, hogy másutt is vannak.
Édes fiam, kiáltott Schriwanek bácsi, ha nem marad fönn a malter a falon, akkor szagosodik a helyzet, nem szívesen mondom, mondta egyáltalán nem szívesen, de ha nem marad fönn a malter, akkor csőlakók leszünk, olyan mihaszna dögök, mint amilyeneket a tévében is láttam az este, akik legelésznek kinn a mezőn, és azt mondják, hogy a napfénnyel jól lehet lakni, hát akkor egyék, egészségükre, nem sajnálja tőlük senki, csak tessék, marháknak. Ilyen betegekkel van teli a világ, koszolnak, szemetelnek szanaszéjjel, festik, feketítik be az egészet, dühöngött Schriwanek bácsi. Én nem bánom, tette hozzá, ha szívják a maszlagot napszámra, jól esik, jól esik, de minek az olyat bemutatni a tévében, akinek már a szemén is látni, hogy nem lakik benne se Irén, se Klára, egy senki csak, bömbölő üresség.
No, nézd, mutatta Schriwanek bácsi, innen hullik a legjobban. Be van horpadva a vályog is, olyan tyúkmellű a fal, hogy a tekintettől is befelé megy, mint a nem is akarom mondani, mi, gyerek vagy te még ehhez, de ha ránk szakad ez a viskó, akkor hiába a bádogos jajgatás, föl az nem áll, az anyja mindenit, ha egyszer összerogyott, nem tápászkodik, nem disznó ez, hogy kóvályogjon, ki a hátsókertbe, mondjuk, miután kiment belőle a vér, mint a jó múltkor is az a piszkos állat, mikor azt mondtuk, nem kell ide böllér, minek, megcsináljuk mi anélkül is, aztán míg odabenn döngettük be a vegyest, a kajla fülű kisomfordált a hátsó kertbe, ijesztő volt, rémisztő, mint temetőben a töklámpa, fiam, hogy megy a halál a disznóba, ballag legelni le a szőlőt, hát álljon már meg a világ, ha nem fekszik a dög, ahogy illik, és mindenféle elégedetlen sétálgatás van a részéről, éppen úgy, mintha a megdöglés után még lenne bármi aktuális dolog, már a fekvésen kívül.
Így van ez, bizonygatta Schriwanek bácsi, és akkor ráadásul ezt a gennyes falat, azt is azért bontották ki azok a mocskos akárkik, milyen munka már ez, hogy vájjunk, némi szalonna, kolbász kedvéért, ínyenc zsákmány, nem mondom, fordult volna keresztbe az ádámcsutkájuk, mikor ették, nem is ember az olyan, aki bugylibicskával kivájja a kamra falát.
Most meg itt tetézünk a bajban, mert szakad.
Az igazság az, hogy kerózni indultam éppen, mikor megszorongatott Schriwanek bácsi, hogy támasszam csak le nyugodtan a kerót a boglya mellé, és kezdjem el hordani a salakot a betonba, ha van bennem egy kis emberi érzés, mert ha van, akkor nem tűrhetem, hogy tovább egye házuk falát a belvíz, a kutya is látja, hogy eszi, zabálja, napról-napra jobban hajol lefelé a mestergerenda a konyhába, a körte már majdnem beleér a levesbe, ami ugyan nem baj, rázta a fejét Schriwanek bácsi, hiszen ezzel a mocskos SZTK szemüveggel szart se látni, de hát mégis, mi van, ha megrázza Schriwanek nénit az áram, mikor éppen az arany tükrű kakaslevest szedi, no, mi van akkor, kérdezte, hogy adná már az ki magát, még ha süket is a vénasszony.
A múltkor is, csapott egyet a combjára Schriwanek bácsi, magyarázhattam neki, mint az ágyú: olyan volt az oda vágó problémákra, kanalazta csak a kosztot, mintha a lelket nem is kéne etetni, csak a testet, csak hogy kapcsoljam ki a rádiót, zavar. Pedig édes fiam, szorította meg a vállam Schriwanek bácsi, olyan korhadékok vannak itten a leves körül is, hogy őrület! Ott van mindjárt a kakashere, ami finom, meg a tyúkagy is, ami szintén finom, no nem azért, mások is finomak ott, de itt vannak mindjárt ezek, és olyan egyforma ízük van, mint a gondolatoknak, mert azoknak, meredt rám Schriwanek bácsi, olyan, de olyan egyforma ízük van, ha cirmos, ha mérges, mindegy, a gondolat íze csak olyan, mintha viaszt ennél, fiam, benne van az égés, a korom, ott szunynyad benne a tűz, ott alszik belül, érzik, dolgozott rajta az agy, ha megízleled, érzik, gondolat az, ha cirmos, ha mérges, egykutya. De a leves. Szóval dagad ott a szép here, és megszólalásig olyan íze van, mint a tyúkagynak, és már nem azért, de ez már megint mi, szerinted, fiacskám, kérdezte Schriwanek bácsi, ez így rendjén való, ezt így lehet borítékolni, hogy oké, olyan íze van, ámen. Hát nemigen, szerintem. Mert eléggé szorító kérdés, fiam, hogy most a tyúk oldaláról szűk-e a cipő, vagy a kakas bicsaklik ki a kegyekből, mert nem mindegy, hogy a szemes begyű tyúknak van-e az a fejében, amit egy jobb érzésű kakas csak a zacskójában tart, vagy fordítva éppen, és a kakasnak somfordált le a lába közé az, aminek leginkább a taraja alatt kellene rejtőznie.
Menjünk be, javasolta Schriwanek bácsi, gondolkozni, malterügyben ki kell fundálni valamit, világos, mert ez így most nem jó, nem akarja sehogy sem az igazságot.
No, ezt idd meg, mondta és töltött nekem is egy pohárka savanyút, mint még sose. Erő kell a lélek ügyeihez, nem úgy van az, még a végén bajod esik.
Nem is kell mondanom semmit, mondta Schriwanek bácsi, mert a jó példa az beszédes, és egy jó példáért sem kell messzire menni ez ügyben, ott van legjobbnak Karina mama, aki megtapasztalta, mit jelent ez az egymásba gubancolódás, hogy nem csak úgy van: van a lélek, és olyan, mint egy felhő, vagy egy szivacs, de leginkább nincs is külseje, kicsavarni mégis ki lehet, meg van a test, külön, csak az egyik a másikba benne, a vese fölött valahol ott a lélek, a tüdő egy kicsit nyomja a vállát, de mindegy, jó az, akinek nagy lelke van, bírja csak el, tehát Karina mama tudja, elmondaná, ha beszélne, ha azóta egy árva mukk kijönne a száján, biztosan csak erről mesélne, hogy nem így van, micsoda egy baromság ez, de hát nem beszél, azt mondják, még maga alá is húgyoz, ami nem szép egy jó karban lévő asszonytól. El is vitték valami jópofa otthonba, Szabadszállásra, vagy hová, ahol a régi pap is lakik, tudod, melyik, nem, kacsintott rám Schriwanek bácsi, az, amelyik arra riadt minden éjjel, hogy elgurította a Sarlós Isten a fejét, és ez nem elég, már, hogy azt kellett megélnie a tiszteletes úrnak, labdázik egy szemtelen agyagszobor a fejével, de még azt is látta az elgurult fejéből a tiszteletes úr, hogy annak a megátalkodott szobornak van képe erőszakot tenni a maradékon, a fej nélkül teljesen kiszolgáltatottan heverő csonkon, ami, ha a legkevesebbet vesszük is, visszaélés ezzel a helyzettel.
Bár, ha azt vesszük, tette hozzá Schriwanek bácsi, itten a faluban én sem maradtam volna, ha Karina mamának vagyok, mikor ilyen csúnya munkát végzett rajtam a fiam, nő létemre, nekem esett, mint bolond tehén, itten szorosan a szó szerint, az anyjának. No, de mi az igazság, fiam, csapott az asztalra Schriwanek bácsi, mi lenne, nem szabadott volna kiheréltetni azt a korcs kölköt, még ha olyan is volt, amilyen, nem adhat mindenkinek egyformán a teremtő, Schriwanek nénédet se lopják el az eszéért, fiam, de szeretni azért lehet. Nem kellett volna kiheréltetni, csak mert egy aprócskát kívánós volt otthon is, nem jó az, én nem mondom, de kihűl ott a forró fej, szorította meg a halántékát Schriwanek bácsi, láttál te már olyan forróságot, fiam, ami nem hűlt ki, mert én ugyan nem, az biztos, olyat meg, hogy tüzelni, nem szabad, semmit se, az igazán nagy hiba, halkított le Schriwanek bácsi, tudod, mi lesz akkor, fiam, jobb nem is gondolni vele, mert ami ki akar hűlni, az kihűl, nincs apelláta, ha meg ölöd bele az anyagot, hát más melegszik, így ahogy mondom, nem kell másra gondolni, mint amire gondolni kell, más melegszik, szóval olyan forróság, mi tényleg forróság volna, nincsen.
Jaj, az élet, mint a sár, mondta Schriwanek bácsi.
Miről is beszéltem, kérdezte aztán, amint töltött magának egy korsónyi savanykást megint. Karina mama, tényleg! Nem annyi volt ám az, fiam, puritánul, ahogy az a pesti, repedezett tuskó mondta a Zsaru magazintól, de még hogy összeszedte a muslincás marhaságait, temérdek a kocsma a faluban, azt írta, temérdek, horkant föl ingerülten Schriwanek bácsi, talán a székes büdös nagy fővárosban nincs ivó, fiam, mi, azokat az eső öntözi, vagy mifene, szóval nem csak annyi, hogy erőszakos nemi, meg súlyosbító körülmény, családi kamaty, nyúlfing ez fiam, tényállás, dehogy tényállás, már engedelmet kérek, hol van ez a tények állásától, a lélek meg a test dolga ez, meg a bőré, hogy az egyiken van bőr, a másikon meg egyáltalán nincsen, no, bökött meg Schriwanek bácsi, ezen már érdemes rágódnod, nem örökké a kocsonyás jajgatás, Schriwanek nénéd is el van látva, szegény Karina mama, szegény, hát tán attól nem pisál maga alá, hogy mi itt vinnyogunk, mint a farkasok, tán attól nem kell neki pelenka, mi?
Szívesen mennék, suttogtam félénken ekkor a pillanatnyi csöndbe, de rögvest meg is bántam, mert Schriwanek bácsi homlokán kövér vattafelhők kezdtek vonulni keresztül, hogy mi a fenének mennék kerózni, csak megint a széna közelébe keveredek, onnan meg addig kergetnek a kombájnosok, míg bele nem szaladok a villanypásztorba, akkor aztán hogy akarom letolni a nadrágom valami bárizsnya előtt, már ha le akarom egyáltalán. Különben, ezzel kapcsolatban is, már ami a szüzességem illeti, van őneki a tarsolyában valami, amiről eddig szót sem ejtett, no, nem azért, hogy nem kellett volna már, hanem mert a maga sikamlósságával nehéz volt befűzni, de azért beszélni kell róla, fontos. Az, hogy csúszik, az meg ne tévesszen, rázta a vállam Schriwanek bácsi, csak miért van rajta egy kis nedvesség, azt mondani rá, hogy nem is lényeges, akácos fene.
Mert azzal a cirkusszal tényleg úgy volt, ahogy én tudom, mondta Schriwanek bácsi.
Hiába hahotázik rajta Schriwanek nénéd, fiam, ismeretes a legény, akivel megesett, együtt voltunk leventék, törölgette meg a szemét Schriwanek bácsi, már pedig a leventék, emelte föl a hangját, nem hazudnak, legalábbis míg az ágyú dörög, addig nem, utána csak, mint a vízfolyás, de addig csakis a színtiszta igazat, és én ágyúszóban hallottam ettől a leventétől, hogy volt, mert ővele esett meg, ő vesztette el a szűzi göncöt azzal a fejetlen lánnyal, ami azért nem semmi, fiam, fejetlen nőszemély, és beszélt a micsodája, hát mekkora egy ajándék ez, ilyen nincs többé az életben, ott az illatos hajlat, domborodik a dombocska, a vulva meg beszél, egybe van a hölgyike eleje meg utolja, a nyirkos fej viszont sehol, nulla, az nincsen, fölfogni se lehet, hogy gyömöszölöd a lelket is a testben, hiszen párzik az eleje a végével, egy lyuk, tiéd a minden, a pikkelyes ész viszont csak pihen, mint vasárnap a föld! Bokáig ért a kancatej a kocsiban, fiacskám, bokáig, annyit kicsalt belőle, nem is csodálkozom, ha térdig ért volna, akkor se csodálkoznék, hinném.
Nem érted, mi, gyermekem, kérdezte Schriwanek bácsi. Nem bizony. De hiszen a lényeget, az iszamós lényeget még nem is tudod! Karina mama se tudta, azért csinált ilyen butaságot, mert azt gondolta, a lélekbe nem vájták bele mindazt, ami a testbe benne van, hát pedig bele, kérlek, dörmögött Schriwanek bácsi, ott izeg-mozog az utolsó bice betűig minden, és igazgatja magát, mintha tükör lenne körbe, ott fésülködik a fingástól a takonyig minden a lélekben is, és ez nem olyan dolog, hogy filozófia, ez ám a hónaljszagú gyakorlat keményen, meg kellene csak kérdezni Karina mamát, hogy csillapodott-e kedélyállapotilag a fiacskája, miután elvégezték a metszést, bepisálna rögtön a vénasszony, hiszen tudod te is, utána esett neki szegénynek, mikor már kigyúrták belőle a herét, és addig dugta szegény mamát, míg mozgott, hát minek döfködte, fiam, nézett Schriwanek bácsi kérőn a szemembe, ha nincs benne a lélekben a baszás, minek, ha nem ugyanaz van legbelül, mint ebben a szőrös bundában is, törődött volna az ilyesmivel, eljött volna az Oláh művekbe vedelni hajnalig, nem ilyen gorombaság, hát ezért mondom, benne van, még mélyebben fiam, eleve benne, mert ahogy már mondtam, léleknek külseje az valahogy nincs, se szőre, se bőre, megnyúzni azt nem, legföljebb kicsavarni, és jegyezd meg jól, szorította meg a kezem Schriwanek bácsi, a lélekbe kívülről nem megy be semmi, csak ami már ott is volt, az ész gyarapszik, fiam, meg a test, a lélekbe nem megy be semmi, nincsen bőre, hogy menne, min át, szóval még ilyen is van, bőr kell, nem azért, hogy nyúzni lehessen, vagy ki tudja.
Megyek, mondtam Schriwanek bácsinak, várnak otthon.
Kikísérlek, felelte Schriwanek bácsi.
Ja, kiáltott föl a kerti kút mellett, azt még hozzá rakhatod magadban, hogy mint egy birkát, megalázni a testet, elszakítani a két elegáns golyót tőle, ami nélkül olyan az alfél, mintha nem is lenne, mintha nem lenne az a büdös nagy minden, csak egy fej, semmi más, azt szigorúan tilos, Mert ha golyó nincs, akkor mi van, fiam, mi, muníció nélkül nem lehet csatározni, kaszabolni, záporozni, muníció nélkül egyáltalán semmit se lehet. Csoda volt ezek után, nem, ezek után semmi se lett volna meglepetés, ha valami szúrósabb eset történik, véres hasú baj, nem egy nyúlfarknyi gyömösz, hanem haláleset, vagy efféle, az se lett volna meglepetés, sziporkázta Schriwanek bácsi, és nagyon óvatosan, mintha lopni indulna, kitárta előttem a kertkaput.
Hely vagy tárgy neve lehetne a stég holmi feladványban egy vetélkedőn. Ez is, az is és még valami. Ilyen-olyan rendeletekben: objektum, amit le kell bontani. Szótárban: kikötőhíd, ponton, kikötőpalló, hajóhíd, sőt (szakszóval) űrtöltő.
Ültem egy délután egy stégen, és olyan volt... Nagyon jó volt. Még űrtöltőnek is. Olyan volt... Volt is, nem is.
Mármost a stég, legalábbis ez a stég, cölöpökből és deszkákból áll, meg vízből, szélből, napsütésből, színből, hangból, csendből, sirályból, hajóból, felhőből, vízisiklóból, vitorlából. Továbbá minden egyébből, amit a látvány mutat és eltakar s azáltal sugall.
A faanyag szedett-vedett, korhad is. Ez nem gazdag ember hajóhídja. Bontásból származó lécek, ablaktokok, építkezésből maradt zsaludeszkák elgörbült, elrozsdált szegekkel öszszefogatva egy nyári szabadságon. Ez a munka is benne van a hajópallóban: a kötésig-nyakig vízben kalapálás.
A víz most a túlpartnál magashegyi kék, középtájon palackzöld, idébb palaszürke. Kis tömör hullámokat vet. A kis tömör hullámok sirályt, kacsát, halat vetnek fel egy képzeletbeli síkból.
Ez itt a legszebb közhelyek egyike. De hogy ekkora! Egy mindent ellepő közhely viszont már maga az eredetiség.
Minden alkalommal mintha először látnám. Így lesz fontos az én szemem is, és ami mögötte van.
Most azt látom, amit képzelek.
Ezért jó ez a stég.
Horgászcsónak van kötve az egyik cölöpjéhez. A hullámzástól megmerül a vízben a hasasan lógó kötél. Ruhák száradtak ezen a kötélen, amikor még kamillavirágos udvarokra teregették a mosott családi fehérneműt füstbe ment nagymamák. Azóta eladták az udvart a szülői ház körül, a testvérek elosztották a pénzt; abból a cseh faház a tóparton. Az udvarról aztán letarolták az emlékek lakta épületet, kutyaólat, most pengeház áll és vedlik a helyükön. A nagymama már csak fénykép a falon. Ma is roppant komoly.
A csónak meglepetésszerűen piros. Ilyen színű lakkfestéket sikerült csak "kihozni" a gyárból "annak idején", vagyis amikor megvolt még a gyár, és saját kezükkel építették ladikjukat a művezetők. A csónak aljából most három horgászbot mered az orr fölé, az egyik spicce ragasztószalaggal körültekerve. Két műanyag vödörben - az egyik zöld, a másik rózsaszín - szemcsés, nyákos etetőanyag szikkad a napon. Ettől kap a hal. Ettől nő a hínár, mondja az egynyári szomszéd a fehér kalapja alól. Bolyhosan, szalagosan lepi a hínár a stég előtt a vizet, több benne a beszakadt horog, mint az angolna. Szerencsétlenség a szerencsében. Az angolna nem őshonos, maga a pusztító idegenség, de egyre ritkább. A nád meg jórészt kiveszett. A szomszéd évente lefényképezi, ahogy pusztává válik a víz.
Mire ezt végigbeszéljük, felhő úszik a nap elé, hűvösség árad a fehér kalapok alatt megizzadt fejekre, égi malaszt.
Malaszt maraszt, mondja a stégszomszéd.
Öt éve még a nádba vágott vízi tisztásokon rengtek-lengtek a csónakok, éjjelente fel-alá bókolt orrukban a viharlámpa fénye a borosüveg mellett, és hajnalban emlékezetes pontyokkal mentek aludni a horgászok a lefüggönyzött hátsó szobákba. Most, az újra fellángolt, agybomlasztó napon, két iszapba szúrt karó között hintáznak bérelt helyükön az újabb pecások. Messze hallatszik a vízen a beszélgetésük. Éppen egy vidéki gyógyszergyár a téma - mintha valamennyien ott dolgoznának, de otthon sose lenne érkezésük, hogy szabadon ócsárolják egymásnak. Később az is kihallatszik a stégre, hogy itt a parton sokkal drágább a cukor. A németek, a dánok meg nem tudnak magyarul.
Felkel a szél, kihozza a vízre a vitorlásokat. Hat óra lehet, a vecsernye, de inkább a változás ideje, a sáslevelek oldalt fordulnak egy kicsit, kinnebb sodródik az uszadék, görög egy göröngy a partról, a teknőcök, siklók felbukkannak egy pillanatra levegőért, a nap szófogadóan lefelé indul éji szállására. Jön az éjszaka, mint holmi dilettáns poézis.
Elkövetkezik a világegyetem, vagy a sejtelme, érzete legalább. Ugyanennek a hosszúsági körnek a mentén, délebbre valamivel, titanicok ebédlőjében az ezüstöt rakosgatják mahagóni asztalokra a fehérkabátos pincérek, széles arcú benszülöttek húzzák ki a fövényre fatörzsből vájt ladikjukat, az Antarktiszon aludni készülnek a didergő pingvinek. Gépfegyveres legények ugrálnak át motorcsónakjukból a teherhajókra, és térítik el az olajat más délkörökre, a szavanna szélén a vöröses földet túrja az orrszarvú, odafent, a csillagok között már gyűlik a sötétség, hogy alászálljon, s az óceán mélyén utolsó légbuborékát ereszti ki egy autógumiban vízre szállt menekült. Csorba fogával harapja el most születő fia köldökzsinórját egy fekete apa, napszél indul a bolygók felé, testesebb állat ütődik a stég mellső oszlopának. Odébb beköszönt a monszun, és a házak megemelik bádogfedelüket. Érik keserű szárán a paradicsom, meleg a bőre, pezseg a zamata, oldalt fordulnak egy kicsit a pálmalevelek, görög egy göröngy a partról, kinnebb sodródik az uszadék, és egy gyönyörű mosolyú, skrófulás gyerek szalad haza egy talált csónakdarabbal, tüzet rakni a banánsütéshez.
Tavunkon a helyi szelet tapogatják a vitorlás hajók. Áramvonalas szépségük legalább annyit rejt, mint amennyit mutat. A szokásos nyári szerelmeket és perpatvarokat, otthonról hozott, madárlátta reményt, kilazult idegeket, az ország méretével fordítottan arányos tengeri betegséget, ami a világóceánok végtelenségének, háborgásának érzetét követi messziről, a sekélyben.
Ezt házigazdámtól tudom. Mögöttem áll a súlyától meg-megingó stégen, és azt mondja, csupa piszkos pénz úszik el a szemünk előtt. Én gyönyörű hajókat látok, csak saját szerelmemet, búmat ismerem és felejtem éppen, a kis jachtok mögött felhabzó sárga irigység nyomdokvizeit nem veszem észre. Vendég vagyok most is a szépségben, nyugalomban, mondatja velem mintegy válaszul a világfájdalom alkonyi romantikája, és megsajdul valami a sörhasamban.
Bölcselkedő hajlandóságú vendéglátóm úgy véli, a stég másvalaminek is jelképe lehet. "Nem kompország vagyunk mi, mondja. Hanem stég. Egyik vége, vagyis az egyik fele a szárazföldre támaszkodik, a másik vége-fele szintén a földre támaszkodik, csakhogy a víz alatt. Keskeny is, inog is, azt se tudni, hová vezet, de messze látni róla. Értelme meg csak akkor van, ha hajó áll a végéhez vagy ember ugrik róla a vízbe; hogyha használják egyáltalán. Önmagában a part fölösleges nyúlványa csupán. Mindenesetre úgy érzi magát rajta az ember, mintha tengeren hajózna, s közben egyhelyben helytáll."
Filozofikus hely ám a stég a sekélyben.
Űrtöltő.
Mérsékletre is oktat keresztényi kényszerével, avagy inkább a természete szerint. Szűk a hely az ittas embernek, s ha mégis átlépné a határt, mint szíves házigazdám, nyomban lehűti a víz. Szerelmesek viszont kis helyen is elférnek, meglelik a kellő pozíciót, habár leginkább csak sötétedés után, amikor mégsem lehet olyan messzire látni vagy látszani, a túlpartról pedig a hullámok és a világkérdések felett átdübörgő diszkózene a helyi békák kuruttyolásával vegyül. A párok azonban csak egymás hangját hallják, a lelkes állatokét.
Ütemesen csattog olyankor a hullám a stég alatt.
A via Appia anticán,
szentélyek, szarkofágok, villák, tombák
üzenetes, rejtélyes, rejtjeles romjai között,
ahonnan az ókori hadiút kezdődik, elindul
messzi-vissza:
kétezer éve elmúlt, örök ősszé-lett mediterrán
nyárba,
eltemetett szerelmesek eltűnt, kihűlt
augusztusába,
Pompeji felé, a Vezuv vörös lávája
pusztította,
holt? tetszhalott? város, a Sarno csendes
torkolata
felé, ahol magas, dúlt tengerhullámok
kéksötét sorozata
öleli, öli magába megtérő, alázatos vizét
a kis folyónak, hogy támadó, tomboló, súlyos
sodrába
rabolja és nyomtalan elragadja - - - - - - -
- - - Pompeji felé, le délre,
ahol még egymást gondolják a szerelmes
testek,
ahogy álmukban átölelte őket az izzó
láva-ömlés - - -
- - - Az Aventinuson s a Palatinus nyugati
szárnyán,
ahol a tékozló, temető tenger felé túlélő
honvággyal néz
a kisírt mozaik-maradvány,
merengve, világtalan tekintettel tűnődve
örökre távozott társán, szerelmük időtlen
ifjúságán...
vagy Rákosmezőn, a nagy köztemetőben, dőlt
sírkeresztek
fekete ligetében, ahol nagyanyám tavalyi
sírja
a hantja fölé hajló platánban az élethez ér
és mindenhol, ahol megnyílnak - immár
visszafelé -
a sorssal megtett utak.
mint forró bitumenen hátán fészkelődő bogár
szárnya paplan, lecsúszott, alszik már
mint üvegen katatón zúgó légy
begörbül potroha, lába, nini, szőr nőtt kézfején
mint orrlyukba, szembe zuhanó rovar
betér egy fröccsre, más nem akar
társán keseregve ül a vacsorához
csápján lecsordul a sós folyadék
nem figyel, pont őt veszi magához
imája lassan a végére ér.
Sötét a part. A kő, a fák, a tó.
Tömör formák, szikkadt vésőcsapás.
"Hűvös és angolosan elegáns
Szobortestén nem üt át a való."
Időtlen éjben mi az a "való"?
Laza, lemásolt szőke lobogás,
hol minden ásó csak kívülre ás,
s az idők verme kétszer lakható.
Aztán kihűl a víz s a pillanat.
Szoborbelsőből árad a veszély.
"Csupasz testén vad kőformáinak
átüt a fojtott, elvont szenvedély."
Szélben járnak a jó céhmesterek.
A hőfok nem véd, csak a műremek.
Néha sikerül elkapnom a hangját,
annyira elbűvöl, meg sem merek
mukkanni, félek, egyszer vége lesz,
hogy abbahagyja és elmegy, ahogy jött,
elszáll a hangjával együtt, de én
meg se tudtam szólalni, vagy dadogni
valamit, hogy ne hagyja abba még.
Miután megérkeztek a szigetre,
rögtön megkérték a vak tengerészt
a kocsmából, hogy amíg az azúrkék
flamingók eltűnnek a szemhatáron,
persze némi aprópénz ellenében,
kitartóan integessen utánuk.
Persze a londoni kávéüzlet sem a régi,
Bár rajta áll még a "Márkus" név, de a gazda
Sok-sok éve pihen már egy jólápolt rózsabokorban.
Gyuri volt a neve az operákért lelkesedőnek.
Akit aztán nagyszívű Éva követett a rózsabokorba.
Most a tulaj a régi segéd, S., ki ha kérjük,
Tüstént küldi a kávét, Híres volt az az üzlet,
S nemcsak Londonban: bejárt ide minden
Operista, szinész, táncos, kit a jó szél
Erre sodort. Székely is, a Mihály, akit akkor
Meghívtak, hogy a "Fidelio"-ban szerepeljen,
Hol is? Glydebourneban! De aznap a Székely
Annyit röhögött M. Gyuri felolvasott operáján,
(Gúny tárgyává tevé az e nemes műfaj sok hagyományát),
Hogy berekedt és így szerepét más énekelte
Glydebourneban, ő meg tátogatott csak hozzá.
Milyen volt a szinészbüfé ott, ki tudja? De Székely
Ezt a rekedtre-röhögős kávézást sokszor felemlegette.
* lásd A Brazilban című versét (HOLMI, 2000/3.)