Vissza az idei számokhoz- Ennél még kézenfekvőbbet is kérdezhettél volna: miben látom én a siker okát? Kielemezhetném a termék előnyeit, a sikeres bevezetés tényezőit, hogy tehát ezt és ezt így és így tanácsos csinálni. Vagyis szerintem a szerzőnek jobb erről egyáltalán nem spekulálnia, már csak önbecsülésből és önvédelemből is, mert az ilyen kalkulálás nem tesz jót neki. Az én esetemben egyébként is sok volt az olyan tényező, ami kívül van magán a szorosan vett könyvön: folytatásos rádióváltozat készült, a Nők Lapja közölt részleteket, majd pedig jött a film, mindez hírverést jelentett persze. Hogy tehát ez engem hogyan érint. Egyfelől nyilván jól esik, másfelől bizonyos dolgom van vele. Nem a megszaporodott író-olvasó találkozókra gondolok, mert annak csak örüljön az ember. Hanem hogy mindezzel vele jár egy belső munka, kell némi ellentartás: hogy ha valami sikerül, az nem magától értetődik, a siker nem jár, tehát nem ajánlatos hozzászokni. És nem ad szárnyakat, ne is adjon, az íróasztalnál másra van szükség, nem old meg szakmai kérdéseket, nem óv meg alkotói válságtól. Van ugyan némi buzdító hatása, de ezt rögtön semlegesíti az, amit úgy szoktak nekem mondani, hogy "ezek után" nem lesz ám könnyű újat írnod. Úgyhogy: egál, nem érdekes. Amikor gondjaim vannak az írással, és a mélyére nézek a dolognak, úgyis azt látom, hogy ezek a munka eredendő gondjai és megoldandó kérdései, függetlenek attól, hogy az előző könyvvel mi történt, mi nem.
- Gondoltam, hogy meg fogod kérdezni, és nem szívesen beszélek még róla. De hát megjelent belőle egy-két részlet, úgyhogy már látszik is némi távoli rokonság. Minden írásomban valamennyire benne van az a helyszínhez és nyelvhez is köthető tradíció, amihez ragaszkodom. És ez talán így is marad. Az első prózakönyvemben is benne volt már.
- Tótkomlós nevét csak szociográfusként írtam le, úgyhogy nem onnan jönnek.
- Az első, igen zsenge elbeszélésem a 2000-ben jelent meg 1990 nyarán, azzal a címmel, hogy Falumonográfia. Lehet, hogy volt, aki nem is szépirodalomnak olvasta, hanem kissé irodalmias formában megírt élménybeszámolónak, talán azért is, mert addig szociográfiai írásokat közöltem, és ilyeneket vártak tőlem. Ezt a novellát már akkor írtam, amikor elhatároztam, hogy megpróbálok hátat fordítani az eredeti szakmámnak, nem halogatom tovább. Ahogy Vági Gábor barátom halogatta, hogy kilépjen társadalomtudósi és szakértői szerepeiből, legalábbis hogy ezek egy részét elhagyja, mert arra vágyott, hogy "jó lenne csak úgy - írni". Műfajról nem beszélt, pedig az egyik irányt nyilván a Holmi legelső számában közölt Tündértan jelentette, de beszélgettünk mi például fiktív tényirodalomról, afféle hamis-szociográfiáról is. Még arról is szó volt, hogy Gábor elszegődne az ÉS-hez szerkeszteni, amikor 1990 májusában meghalt. Ez volt nekem az utolsó lökés, hogy a magam módján "csak úgy - írjak". Vagyis fontosabbá vált a szépirodalom, mint a szociográfia.
- Csalog tényleg irodalmi tökélyre vitte a magnós beszélgetés lejegyzését. Ő "írószemű társadalomkutató" volt, nem érdekelte a fikció, hanem olyan emberek után kutatott, akiknek a valóságos élete magába sűríti, ennek elmesélése pedig kiszélesíti, kibontja és elmélyíti mindazt, amit a szerző el akar mondani. A temérdek hangfelvételt aztán a szépprózai megformálás igényével vette kezelésbe, úgy vágott és szerkesztett, úgy sűrítette vissza a monológokat, hogy azok éppen így lettek a hőshöz és az ő elbeszéléséhez igazán hűek is. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy akkor vagyunk "valósághűek", ha az eleven beszédet szó szerint teregetjük szét a kétdimenziós papírra, akár valami lenyúzott bőrt. Csalog ezt bravúrosan tudta. Tar Sándor viszont több eljárást is alkalmaz. Amellett, hogy nyilván közvetlen élmények csíráiból bontott ki remek elbeszéléseket - ami egy hagyományos, világos írói eljárás -, írt ő tényirodalmat igazi novellistákat is megszégyenítő módon, viszont elképzelt olyan monologizáló figurákat is, akikről szinte el sem lehet dönteni, hogy igaziak-e vagy kitaláltak, illetve hogy van-e modelljük vagy nincsen. Számomra Csalog és Tar, de hozzátehetném még Vági Gábor Mezőhegyesét vagy Diósi Ágnes munkáit, a fontos írói kihívások egyik irányát jelentették abban az időben.
- Attól még, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt játszódik a regény, lélektanilag lehet akár mélyebben is önéletrajzi, mint a motivikusan több egyezést mutató novellák. De visszatérve: amikor az ember szociográfusként a tények hűségével van elfoglalva, akkor a sötétben tapogatózik, de valamit mégis kiemel a múltból vagy a hazugságból, ezt megtisztogatja és megmutatja, tehát ez a gesztus erősebb írás közben, a mondatok pedig ezt csupán szolgálják. De akkor észrevettem, hogy már nem ez, nem az agrárvilág vagy paraszti társadalom történetének valamely fejezete izgat. Befejeztem a Kulákprést, és nem olvastam tovább ebben a tárgyban. Miért is? Mert már annak a munkának a második felében is inkább az érdekelt, hogyan lehet jól megcsinálni, ez pedig mégiscsak a mondatról szól elsősorban. És akkor átlépünk abba a fázisba, hogy már nem a mit a fontosabb, hanem a hogyan, de hát ez közhely.
- Először is eldöntöttem, hogy amennyire csak lehet, függetlenítem magam az írásaim körül majd megjelenő vagy elmaradó reakcióktól, vagyis nem várok semmit. Réz Pál ugratott is sokszor, hogy van nekem rendes szakmám, mért nem azt művelem, miért teszem ki magamat ennek. És az igaz, hogy az önmagáért beszélő - úgynevezett - "művészet" gyakorlásával vásárra vinni a bőrt, ez kényesebb, védtelenebb dolog, mint bármi olyat publikálni, amit racionális érvekkel meg lehet védeni.
- Bánnal rengeteget vitatkoztam, hiszen bőven írt le olyat, amivel nem értettem egyet. Jó lett volna különben, ha írásai nyilvános diskurzust is kiváltanak. Egyébként most gyűjti kötetbe kritikáit, ez is provokálhat még vitát. Én nem éreztem úgy, hogy "viszonyulnom" vagy döntenem kéne, hogy valamely szóban forgó írói irány mögé egységesen föl kellene sorakoznom, vagy el kéne azt utasítanom. Hisz nem is vagyok egységes, mert amit olvasóként esetleg el is unok a kortársaim meg a nálam fiatalabbak írásaiban, azt még érdekesnek vagy tanulságosnak tarthatom szakmailag. Mert egymástól nagyon különböző régi és mai írásokból tudtam tanulni. Nagyon fontos volt nekem az is, amit most "szövegirodalomnak" emlegetünk, sőt, érdekeltek ennek az avantgárd előzményei, a tradíciófellazító, -felborító technikák, ötletek, a modernitás poétikai eljárásai. Noha azok, akiktől én ebből a szempontból a legtöbbet tanultam, Esterházy és Parti Nagy, számomra soha nem jelentették a csupasz szöveg irodalmát pusztán. Hanem például az irónia, az idézés-utalás meg a történethez való sajátos viszony révén úgy voltak fölszabadítóak, mint ahogy az lett egyébként számomra a "posztmodern" is, már ahogy én magamnak ezt lefordítottam. Mert a "modernhez" annak idején talán tényleg viszonyulni kellett volna, hát ezért sem bánom, hogy nem huszonévesen kezdtem írni. Mert ott, leegyszerűsítve mondom, az építkezést feltétlenül meg kellett hogy előzze valami erőteljes destrukció, annak a parancsnak való - de csakis terád jellemző, egyedi formájú - engedelmeskedés, miszerint úgy már nem lehet írni. És tényleg nem lehetett, föl kellett borítani a hatvanas-hetvenes évek irodalmának a legszélesebb áramában burjánzó ásatag elbeszélői modort. Ez az elszánás viszont poétikailag ellenzéki magatartást feltételezett, magyarán, ha erre nem vagy képes, akkor tetszik, nem tetszik, az avíttat fogod erősíteni. Belőlem ez a mozgalmi buzgalom hiányzott volna. Úgyhogy föllélegezve konstatáltam, amikor az elkerülhetetlen fölborítás modern korát követően, úgymond, beköszöntött a posztmodern, amikor már anything goes, mehet minden, a legkülönfélébb írásformák létezhetnek egymás mellett, mindenfajta szerkesztési, applikálási, hivatkozási technika lehetséges, bármilyen, sőt egyszerre többféle tradíciót lehet választani, arra támaszkodni vagy azzal játszani.
- Tudtam erről, de ez pusztán annyit jelentett, mint amennyit egy amúgy is a maga útján íródó szövegnek mondjuk az előbbi - egyébként lehet, hogy téves - interpretációelméleti visszaigazolása is jelenthet. Hogy így talán azok a nagyon különböző művek, sőt, a nem mű alakú források is, amiket én valaha is megismertem és szerettem, lehetnek a tradícióim. Hogy összehozhatom egy munkában a legkülönfélébb szöveghelyzeteket. Egyébként, azon túl, hogy nehézkes vagyok, talán ezért is kell nekem ehhez a nagyobb szövegtest. Amiből menet közben jobb esetben kiszórjuk majd azt, ami fölösleges.
- Minták nyilván voltak, csak épp konkrétan nem lebegtek a szemem előtt. Emlékszem, te írtál a regényemről szóló kritikádban az Emlékiratok könyvéhez kapcsolódó rokonvonásokról. Én Nádas Péter regényét nagyon nagy műnek tartom, ezért már jóval azelőtt, hogy nekiálltam volna a Jadvigának, félretettem, ahogy a többi olyan könyvet is, amelyek nagy hatással voltak rám. Írás közben közvetlenül nem is jutottak eszembe, noha nyilván hatottak öntudatlanul. Az ember úgy véli, hogy ez vagy az a saját találmánya, holott csak nem tudja már, honnan származott át a fejébe. Hízeleghetek magamnak mondjuk azzal, hogy úgy találtam rá a regényem kompozíciójára, ahogy a megírnivaló kínálta magát, de ki tudja, mi miért lett így. Mert először a fikció sorrendje szerint követték egymást a naplóírók: elöl Ondris, aztán Jadviga, végül pedig Miso, aki közben azért lábjegyzetelt már. Már majdnem végigírtam, mire megláttam, hogy így mennyire előreborul az egész, míg aztán eszembe jutott, hogy a naplókat Miso össze is darabolhatja. Utólag Bodor Ádám, a könyv Magvető-beli szerkesztője megerősített ebben, mondván, hogy: "A szerkezet...!" Mondom: "Ádám, már megcsináltam."
– Én már régen megválasztottam a helyet, evidens volt, hogy Tótkomlóshoz fog hasonlítani, valamint az időt, így a helytörténetnek is főképpen azt a századelős szakaszát, ameddig a Kulákprésben nem nyúltam vissza. Csak éppen még nem tudtam, hogy minek a megírásához is találtam ki ezt. És szintén jó ideje foglalkoztatott egy többgenerációs családregény terve, közepében egy megoldhatatlan, többszögletű és pusztító szerelmi gubanccal. Mondhatnám, hogy akkor kezdtem el írni, amikor ez a kettő összetalálkozott bennem, hiszen ahhoz a regénytradícióhoz én azért ragaszkodtam, mert mindkettőre szükségem van. De akkor még mindig meg kellett várnom, hogy kiderüljön, mi az alkalmas forma, végül pedig hogy elkapjam azt a hangütést, ahogy a naplóíró Ondris megszólal. És itt lehetett már elkezdeni. Gondoltam, elég vastagon megágyazok a történetnek a napi élet, a korabeli gazdálkodás, a kettős nyelv, másfelől pedig a Jadviga által hozott polgári életstílus szövegelemeiből, később ezekből sokat ki kellett szórni. Viszont történelemből, háborúból, forradalomból, csendőrből és ávósból csak annyit akartam beengedni, amennyi hívatlanul is bemászik hőseink ablakán, kivált, ugye, helytörténeti formában. Ez a tragikomikus szlovák nemzetiségi szervezkedés különben is alkalmasnak látszott például a belül szerelmileg gyötrődő Ondris külső kipróbálására. Másrészt pedig Franci emberi és ügyvédi etikájának megmutatására, és lehetne a példákat folytatni. A "szerelem kontra történelem" tematikus arányai persze vitathatók, sőt, a sugallt összefüggések vagy maga a megvalósítás is, és tudom, hogy hiába hivatkoznék arra, hogy ez azért van így megírva, mert a naplóírót ez és így érdekelte, más pedig azért hiányzik, mert nem érdekelte.
- Igen, Miso, retardált személyisége dacára meglepő szellemi munkát végez, de hát ő itt most nem gyógypedagógiai alany, hanem regényhős. Ondris szintén meglepő - hogy úgy mondjam - irodalmi munkát végez, pedig szociológiailag és pszichológiailag egyszerű gazdálkodó fiú érettségivel, aki szeret olvasni, elég sokat iszik, frusztráltan szerelmes, szuicid hajlamai vannak, különben pedig grafomán. Lehet, hogy még erőteljesebben meglepő naplóírói-szerkesztői feladatokkal kellett volna Misót is megbíznom, és ezzel még inkább kirántanom a determinációiból, hogy nyilvánvalóbb legyen: a szöveg irodalmi terében ő is szabad, ez az egyetlen, mert elvont, imaginárius tér, ahol nem gátolják őt "az egyébkénti valóságos életének" béklyói, nem köti gúzsba saját anyagi-szellemi és pszichés nyomora. A kérdés tehát az, lehet-e társadalomtörténetileg és lélektanilag kompakt és "hiteles" valamely regényfigura akkor, ha mint naplóíró viszont olykor elhihetetlenül ki van emelve saját közegéből, mondjuk: valószínűsíthető stílusából, gondolkodási, fogalmazási hangfekvéséből. Szerintem erre lehet igennel felelni, minden azon áll, hogy ez valóban meg is van-e jól csinálva. Hogy tényleg megteremtődött-e az a szövegtér, ahol Ondrisnak egyszer kudarcba fulladhat a novellaírói próbálkozása, máskor sietősen, összecsapva kenhet oda a naplóba valamit, hogy később viszont összebütykölhessen többoldalúan megvilágított, aprólékosan megdolgozott, gondosan fölépített és kidíszített, sőt, túldíszített mondatokat is, akár örömében, akár bánatában. Mindezek a "csinálmányok" csak olyan elvont, irodalmi mezőben fordulhatnak elő "természetes" módon, amely talán a szerelem nem e világi szférájához hasonlítható, ahol egyszerre lehetünk dadogó, szorongó, impotens, korai magömléses nyomorultak az egyik pillanatban, és az egekig boldogított, gyönyört osztó félistenek a másikban. Talán ezért is áterotizáltak olyan sokszor ezek a szövegek, és nemcsak a pszichológiai projekció okán, hogy tudniillik Ondris sokszor az ölelésvágyát fojtja tintába, és a papír a szerelmi lepedője, ahol ő, aki szerelmesnek is, írónak is dilettáns, frusztráltságában gyönyörökbe képzelheti magát. Én meg úgy képzeltem, hadd legyen neki az írás olyan, mint a szerelem. Éppen hogy ne valóságosnak hihető naplót írjon, semmiképpen se olyat akarjak neki imitálni. És Jadvigának meg Misónak sem. Noha persze a naplóírók szövegén túli szférában, az ábrázolt szférában viszont lehessen rend, legyenek elhihető összefüggések, hiteles figurák, történetek és minden, ami kell. Talán ennek a kettősségnek a megvalósításában érzek némi sikerületlenséget, és ebből következik a szándékok olykori félreértése is, de hát az ember magára vessen.
- Úgy gondoltam, hogy aki enynyire intenzív kapcsolatba kerül szülei naplójával, az vagy megszállott filológus, vagy monomániás félbolond, egy voyeur, aki saját magánélet híján a szüleiébe helyezi magát. Misóból az utóbbi lett, visszamaradott, magányos, kissé együgyű figura. Ha a valóságban egy ilyen alak fogalmazványait elképzeljük, feltehetően szűkszavú, iskolásan banális szöveghez jutnánk. De a regényhős esetében - hogy folytassam az előző gondolatot - én csak az ő szövegének valamiféle extrém intenzitásával tudtam érzékeltetni azt a fölfűtött érzelmi, érzéki indulatot, amellyel mint egy koncra veti rá magát a naplóra. Ebből a meggondolásból is emeltem el Miso szövegének stílusát egészen a paródia határáig, hogy úgy írjon, ahogy ember nem ír. És úgy szerkesszen, ahogy ilyen ember nem szerkeszt. De hát ezt ironikus gesztusnak is szántam: a saját irodalmári-szerkesztői észjárásunk görbe tükrének. A másik magyarázat épp az ellenkező irányból jön: volt egy modellem, egy bácsi, aki nem így, hanem kétszer ennyire szótolulásos, nyelvrontó lendülettel beszélt, sőt írt. Vagyis mégis van ember, aki így ír, aki fiktív, elrajzolt figura módjára szövegel, mintha tényleg egy Parti Nagy Lajos-könyvből szabadult volna ki, és már kontrollja sincsen. Meg is beszéltük ezt Lajossal, aki egyébként szerkesztőként, tanácsadóként nagy segítségemre volt, hogy a modelléhez képest jóval visszább kell fogni Miso szövegelését. Lajos biztatott arra is, hogy rakjam csak föl bátran a Miso-szövegeket, legyen belőle önálló sorsú alak a regényben.
- Igen, egyébként a készülő könyvemben van egy elbeszélő, aki éppen ezt teszi szóvá, hogy Mikszáth mit csinál és mit nem a szlovákkal. Engem már gyerekként is izgatott az, amit Parti Nagy egyik alakja így mond: "Nem vette még észre, hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni?" Igen vicces volt hallgatni a szomszéd néniket, akik szlovák nyelvű pletykáikat telepakolták magyar szavakkal, sőt magyar igéket szlovákul ragoztak. Így hát használom persze az efféle szövegeket, noha vigyázni kell ezzel, éppen a komikuma miatt.
- Úgy képzelem, hogy a gyermekévekben gyökerező, de aztán elhagyott anyanyelv legelsőnek hallott szavai valahogy talán visszatérnek a halál közelében az édesanya hangján.
- Valamennyire módosítani kellett Miso szövegét, hiszen nincs értelme annak, hogy lefordítsa az eredetileg is tót mondatokat. A tót egyébként kiütközik a szlovákból, mintha csak mi valamely irodalmi szövegben egy csángó-magyar mondatot látnánk, mondjuk román betűkkel lejegyezve. Miso tehát Deák Renáta fordításában inkább kommentál, de több helyen is, mint az eredetiben, tehát új lábjegyzeteket is kellett írnom, hiszen például megmagyaráz a szlovák olvasónak komlósi, tájnyelvi kifejezéseket is. Ezt az archaikus nyelvet magát szépen emeli be szövegébe a fordító, miközben fölidézi a kevert nyelvű közeget is, mégpedig magyar szavak használatával. Így áll elő egy "nyelvi inverz" az eredetihez képest. Továbbá vannak részek, amelyek biztosan jobbak, mint az eredetiben, mégpedig a pap beszédei. Amelyek, hiába írta nálam Ondris magyarul, csakis szlovákul hangozhattak el a fikció valóságában. De milyen szlovákul? - tette föl a kérdést Renáta, és utánanézett: szószéki, retorikus helyzetben az evangélikus papok a liturgiában is használatos, régies kralici nyelvet vették elő. Ami viszont inkább a csehre hasonlít. Így állt elő az az igen groteszk helyzet, hogy az elmagyarosodó falusiakat a pap csehül próbálja szlovák öntudatukra ráébreszteni, és ezért kikiáltja, hogy csatlakozzunk Romániához.
- Deák Renáta megkapta a fordítói nagydíjat, a könyv pedig a tavalyi "év könyve"-szavazáson a külföldi művek kategóriájában második lett. Az első egy művészetelméleti antológia volt. Pozsonyban sok értő olvasóval is találkoztam, de olvastam egy tudósítást, miszerint valami nyitrai közönségtalálkozón valaki fölszólalt, hogy az ilyen könyveket, amelyek megcsúfolják a hajdani szlovák nemzetiségi törekvéseket, be kellene tiltani. Erre azért büszke voltam.
- Deák Krisztina nagyon elszántan meg akarta csinálni ezt a filmet, mondjuk nem lett volna szép, ha én ezt megtiltom. Hogy beszálltam a forgatókönyvbe, abban eleinte biztosan benne volt az is, hogy féltettem a történetemet, talán jobb, ha mellette állok, mint ha utólag bánom meg, hogy ezt vagy azt miért hagytam. De hamar megtaláltuk a közös hangot, noha én úgy voltam vele, találja ki, építse föl a filmet a rendező, én pedig majd beszállok a dialógusírásba. Mint a film bármely más közreműködője, aki a maga dolgát végzi, miközben a filmet végül is a rendező jegyzi, és ez így van jól. Viszont utólag kivonni sem akarnám magamat, hiszen Krisztina tartotta magát ahhoz, hogy semmi olyasmit nem csinál, ami ellen tiltakoznék. És miközben készült, én megszerettem ezt a filmet.
- Lehetséges, nem tudom. Én nemigen tudok még kívülről ránézni. És tényleg az volna helyesebb, ha mások beszélnének a művekről, nem a szerzők. Ehhez képest én már rengeteget locsogtam.
- Én is látom persze néha őket. Máskor meg az eredeti arcot látom. Hogy a filmképek letakarnák az olvasás közbeni belső látványt, ezt nem tudom. De nem zavar, hiszen ami meg van írva, az meg van írva, nem sérül. Így ez nem is foglalkoztat. Befogadásszociológiai szempontból lehet esetleg érdekes.
- Ez engem, durván szólva, tényleg nem érdekel. És távol is tartanám magam tőle, mert akkor benyomulna nekem munka közben az olvasó. És az írószobába ne jöjjön olvasó, maradjon az olvasószobában. Én írás közben nem gondolok olvasóra. Azt viszont nem mondanám, hogy amikor készen vagyok, ne érdekelne, mit szólnak hozzá. Tudom, hogy nem erre gondoltál, hanem megint arra, hogy miért van siker. Talán a nők csinálják ezt, ki tudja. Lehet, hogy most is úgy van, mint a régi, legelső regény-olvasóközönség esetében, hogy az főleg nőkből állna? Hogy amikor valamit a kortárs irodalomból a szokásosnál többen olvasnak, ahogyan most Esterházy vagy Parti Nagy könyvét, akkor oda javarészt női olvasókat kell képzelnünk? Nem tudom.
- A kettő sajnos sokszor nem jár együtt. De nagyon remélem, hogy nem összebékíthetetlenek.
– Lehet, hogy én mint "magvetős" szerző most nagyképű vagyok, de szerintem ez volna a minimum, ahogy mondani szokás, kis túlzással. Alapos szerkesztés, szöveggondozás, komoly könyvtervezés, avatott grafikus-tervezőre rábízott borítókészítés, mert az is egy szakma!, reklám, terjesztés, meg még egy sor dolog, ez volna mind egy kiadó dolga. Nagy baj, hogy még mindig igen sokszor nem így történik, rengeteg a dilettáns könyvborító például. A reklám persze drága, de már sok a tévé- és rádióadó, és azt érzi az ember, nem is tudják, ugyan mivel locsogják tele a műsoridőt, hát locsoghatnának néha könyvekről is. Akár még Fábry is a show-jában, habár jobb volna, ha a hepeninget mellőzné.