Érdeklődéssel olvastam az ÉS július 7-i számában a Mindnyájan gayk vagyunk című cikket, külön érdekesnek tartva, hogy mindkét cikket külhoni szerző írta. (Bár szerintem a helyesebb fordítás "gayek", de még inkább "melegek" lett volna, nem e sajátos szóhasználat és helyesírás miatt szólok hozzá a témához.) Noha alaposan és történelmi háttér bemutatásával vállalkoznak arra, hogy bemutassák a melegek harcának ügyét az elnyomónak érzett egyházi és politikai hatalmasságokkal szemben, mégis maradt bennem hiányérzet - az egyház és a melegek ellentétét egy speciálisan "más" alcsoportból másként látom.
Tudomásom szerint magyar nyelven az utóbbi tíz évben két regény és több dráma, hangjáték - több szerző is - foglalkozott egy olyan "meleg" hőssel (Nizsinskijjel), aki a vallási megvilágosodása hatására úgy dönt, hogy inkább a "többségi" tartós férfi-nő viszonyt és a gyerekeket választja (noha az egyik felfogás szerint "belebukik", megőrül). Szerintem érdemes lenne a szembenállás mellett ezt a szürke tartományt is röviden bemutatni a melegek és a vallás (egyházak) viszonya kapcsán.
Vannak vallási csoportok, amelyek azt állítják, hogy van kiút az azonosnemű vonzalomból, ha valaki kiutat keres. És vannak meleg csoportok, amelyek - részben vallási inspiráció segítségével - a "nemi kényszeresség" tünetének és "apahiánynak" tekintik vonzalmukat és inkább a vágy nem kiélése, illetve nem szexualizált kiélése és/vagy fokozatos átalakulás mellett döntenek. Akár épp a görög kultúrára hivatkozva, ahol természetes volt, hogy valaki fiatal korában azonos nemű vonzalmakat is kiélt, majd érett, felnőtt férfiként fordult csak a másik nem felé. Akár pedig arra, hogy a vallási dogmák "archetípusok", ősi lelki erő-alakulatok (hasonlóan a "törvény-szegő" antinómikus lázadás belső erőihez). Szerintük az ezeknek való megfelelni akarás nem feltétlenül kizárólag behódolás a konformizmusnak. Úgy tűnik, van egy alcsoportja a melegeknek, akiket pszichológiai nyelven "ego-disztonikus homoszexuálisnak" szoktak leírni (a "szintonikusokkal" szemben, ami harmonikust jelent), akik - noha családi vagy társadalmi nyomás nem nehezedik rájuk döntően - nem érzik jól magukat a (gyakran promiszkuusnak vagy üresnek tűnő) "meleg szubkultúrában".
Ők - többek közt - az interneten online csoportokban is megtalálható nem vallásos Sexual Compulsive Anonymus (Névtelen Nemi Kényszeresek) elnevezésű csoportokban és más úgynevezett "ex-gay" szerveződésekben találhatók meg. Ilyen a karizmatikus keresztény "Exodus" vagy a pszichoanalitikus irányú N.A.R.T.H. (National Association for Research and Therapy for Homosexuals), vagy a zsidó J.O.N.A.H. (Jews Offering New Alternatives for Homosexuals). Az elvek megfogalmazói azt gondolják, hogy "sérült, megtört a lelkük", mert túl távolinak tűnt az apjuk (aki túl hideg, vagy túl kegyetlen vagy egyéb módon sérült, vagy elvált, vagy elérhetetlen és azonosulásra alkalmatlan volt), s esetleg egyidejűleg túl közeli volt az anyjuk (aki maga is lehetett sérült is). Feltételezik, hogy e vonások miatt önértékelésük romlott - ha nem estek egyenesen depresszióba -, s ezt kellett az apa utáni vágy kamaszkor utáni szexualizálása során betölteni: kényszeres/mániákus azonosnem-idolizálással, bálványozással, fantáziálással (majd esetleg a szubkultúra felkutatásával, e vágyak kiélésével). E csoportok elképzelése szerint, ha valaki nem tekinti "genetikus, születéssel adott" identitásnak a melegséget, az akár változtathat is életvitelén (anélkül, hogy a melegek ellen kéne fordulnia ehhez). Azt javasolják, hogy addikciónak tekintve e tünetegyüttest (hiszen a hangulat változtatására szolgál, mint bizonyos anyagok és más nem elfogadott nemi képletek), a Névtelen Alkoholisták 12 lépéséhez hasonló módon "gyógyulhatunk". Ez a kifejezés nem jelenti azt, hogy akár a melegek többségét szintonikusnak, harmonikusnak és nem betegnek (jogaikért folytatott jogos harcukkal együtt) el ne ismerhetnénk.
Van, aki baj nélkül ihat bort - van, aki megbolondul tőle. A 12 lépés (eredetileg alkoholistáknak a harmincas években C. G. Jung által ősi szekták hatására javasolt) alapelvei: beismerve az egyéni tehetetlenségemet, észrevéve mélypontomat, aminél az életem irányíthatatlanná - veszélyessé, beteggé, zavarossá, hazuggá - válhat, egy nálam, az egomnál Nagyobb Erőhöz fordulva, folyamatos lelkiismeretvizsgálattal és sorstárs csoportokban - nem szexualizált - támogatást, valódi emberi kapcsolatokat és férfibarátságokat ápolva megnyugvásra, egyensúlyra, derűs, józanabb életre juthatok.
Tapasztalatom szerint ezek a csoportok túl "vallásosnak" tűnnek a meleg szubkultúra és az azt elfogadni kívánó többségi kultúra számára, s így gyakran nincs mód az ilyen nézetek megjelenítésére. A vallási csoportok, egyházak tagjai gyakran elutasítóak és gyanakvóak a "gyógyuló férfiak" mozgalmával. Ugyanez a helyzet a meleg csoportosulásokkal (ahol a lelkes tagok nem örülnek annak, ha valaki akár a faliújságjukon akar tájékoztató anyagot hagyni a nemi kényszerekből kivezető utakról, s meglepő, hogy a tizenkét lépéses csoportok sem mindig adnak szívesen például helyszínt a nemi kényszeresek csoportjainak - miközben mondjuk másokat, kevésbé ijesztő rossz szokással - például nikotinfüggés - befogadnak). A vallásosok azért elutasítóak (ha nem is nyíltan és tudatosan), mert a férfiszerep kiegyensúlyozásához szükség van a "mélypont" megélésére - ez pedig gyakran a korábbi fantáziáláson túl esetleg akár valódi homoszexuális kapcsolat megélésével azonos, s ez a vallás szemében persze még így is elfogadhatatlan. A terapikus csoportok tagjai néha azért elutasítóak, mert az alkoholból vagy kábítószerből való gyógyulás mellett szívesen elnézőek a nemi kihágásokkal kapcsolatban, mint a leszokók egyetlen vigasztaló lehetőségével. A meleg csoportok pedig evidensen elutasítók, hiszen, mivel jogosan tiltakoznak a külső tiltások ellen, ezeket a belülről átalakulni vágyó embereket a tiltókhoz sorolják (s ráadásul a nemi kényszeresekhez nemcsak a melegek tartoznak e felfogásban, hanem a leszokni akaró feleségverők, a párhuzamos kapcsolatokban élők, vagy a szexmentes anorexikus élvezettagadók, illetve a gyógyulni kívánó pedofilok is).
Gyakorta tapasztalhatjuk, hogy az ellentétes nézeteken álló táborok közt van egy harmadik - szürke - terület, amely tagjaival létrehozhat átvezető hidat éppúgy, mint a harcoló felek mindegyike által elutasított bűnbakokat. A magukat nemi szerepzavarból, érzelmi addikciókból "gyógyuló férfiaknak" tartók, a melegségből kihűlő "átalakulók" gyakran egyformán távol tartják magukat a hagyományos egyházaktól és a "leszokó" terapikus mozgalmaktól (látva néha mindkét oldalon a túlzott szigort, intoleranciát, illetve meg nem értést), viszont minden megértésük ellenére nem részei a meleg mozgalmaknak sem, s azon belül a létező vallási szervezeteknek sem. A nemi kényszeresek mozgalma több más átalakuló addikcióellenes csoporttól eltérő utat jár: az S.L.A.A. (Sex and Love Addicts Anonymus - Nemi és Szerelmi Anonim Addiktok) például tagjaitól elvárja a "hetero", tartós kapcsolatban vagy házasságban élést, ezt tartva lelkileg egészségesnek (nem vallási alapon), míg a H.A (Homosexual Anonymous) arra tanítja tagjait, hogy a homoszexualitás elfogadható, csak a túlzásai elhagyandó additív tünetek: a magányos szex, a promiszkuitás stb. Ezzel szemben az SCA minden tagra rábízza, hogy hol húzza meg a határt, és előfordul, hogy egy csoportban az egyik tag a saját gyógyulási terve szerint véghezvihet olyan aktust, ami egy másik tagnak saját maga által tiltva van. A tagoknak nem ajánlott - a gyógyulásnak nem tesz jót - nyilvános vitákban részt venni, ha pedig - például azért, mert abban a közösségben, ahol élnek, egyáltalán senki nem tud létezésükről - mégis (mint ezúttal és kivételesen) szükségesnek vagy alkalmasnak tűnik megjelenni valamilyen írással, csak álnéven tehetjük (ahogy a csoportokban is mindenki csak keresztnevén ismeri egymást, ezért "anonim" csoportok.)
Tudok róla, hogy ez érzékeny terület (a melegek a vallási, illetve erkölcscsősz "ellenség" hangjának, a vallásosok a meleg, illetve deviáns "ellenség" részének tekintenek), mégsem vita provokálása volt a szándékom, hanem - szerintem - egyszerű, tárgyilagos tájékoztatás. Röviden csak azt akartam elmondani, hogy mindkét - az ÉS cikkében bemutatott "harcoló" fél tévedése látható, láttatható egy harmadik nézőpontból is - s ez talán ennél a konkrét esetnél távolabbra is mutathat.
Az egyház valóban téved, s ezért érthetőek a tiltakozások, amikor túlzó szigorral ítéli el a homoszexualitást (hiszen van, amikor valaki egyszerűen nem találhat más kiutat, s nem vezethet más út akár a vallás által javasolt "gyógyuláshoz" sem). Viszont a melegek is tévednek, ha azt hiszik, nincs olyan erő a vallások tanításaiban, amely valóságos (nem egyszerűen politikailag elnyomó) és - legalábbis egy-egy egyéni esetben - valódi segítséget jelent, szenvedést okozó túlzások esetén. Én pedig valószínűleg abban tévedek, hogy azt képzelem, léteznek ellenérdekű felek által egyformán belátható s elfogadható állítások... Ezért befejezésül elnézést kérek azoktól, akik azt képzelik, hogy "bántani akartam" meggyőződésüket.
a magyarországi SCA titkára
(név és cím a szerkesztőségben)
Ráhel, a törvénytevő című írásommal vitázva Herczog Mária (Kit érdekel Bilha és Dán?, ÉS, április 28.) pontosan abba a zsákutcába szaladt bele, amely miatt az írás megszületett.
Mindjárt itt az elején tisztázni szükséges, hogy vitatott cikkem műfaja publicisztika, amely műfaji sajátosságainál fogva meg sem kísérli tárgyát - dajkaanyaság, béranyaság - tudományos igénnyel elemezni. Ezért oktalanság számon kérni rajta egy tanulmánykötet minden műfaji ismérvét. Legyen elég annyi, hogy egykori képviselőként, amikor egy országgyűlési szakbizottság vezetőjeként támogatni vállaltam a dajkaanyaság ügyét, igyekeztem alaposan tájékozódni az előzményekről jogi, szociológiai, egészségügyi, demográfiai és történeti vonatkozásokban egyaránt.
Nem lévén érintett, akár azt is írhatnám, elfogulatlan vagyok. De ez nem igaz. Elfogultságom azon a meggyőződésen alapul, hogy emberek egyedein vagy bármely csoportján kötelező segíteni, különösen, ha korrekt szaktudományos és jogi apparátus áll rendelkezésre. Herczog Mária nyilvánvalóan ahhoz a többséghez tartozik, amelynek nem ez a véleménye, és amely többség végső soron el is gáncsolta a dajkaanyaság ügyét. Úgyannyira oda tartozik, hogy a meddőséget inkább tartaná a mai, láthatatlan betonfal jellegű keretek között, mintsem hogy adna egy kockázatokkal, no meg belátható és beláthatatlan következményekkel járó esélyt. Amelynek persze nemcsak rossz, nemcsak társadalmilag káros, hanem jó és hasznos következményei is volnának.
Amúgy tele vagyunk törvény által szabályozott élethelyzetekkel, ám ezek megoldása vagy megoldatlansága egyaránt belátható meg beláthatatlan konzekvenciákkal jár. Tehát a törvényi tiltás vagy engedélyezés önmagában nem teremt tiszta helyzetet a dajkaanyaság körül, még kevésbé oldja meg a meddőség szociológiai, pszichológiai, azaz nagyon is emberi konfliktusait. Nem a törvényhozás feladata eldönteni, mi kell az ország polgárainak és mi nem. Csak egyetlen kérdésre kell válaszolnia: szabályozandó-e az adott tárgy. Ha ugyanis a parlament magára vállalná az élethelyzetek megoldására vonatkozó döntéseket, az én felfogásom szerint túllépné hatáskörét. Azt rá kell bízni az emberekre. Tudjuk - erről felsorolásszerűen meg is emlékeztem írásomban -, hányféle konfliktussal kerülhetnek szembe azok, akik a dajkaterhesség révén öszsze lennének kötve. De miért nem dönthetik el ők, hogy a megismert kockázatok tudatában vállalják-e a dajkaanyasággal járó bonyodalmakat mindhárman (a magzat természetes szülei és az őt kihordó dajkaanya), vagy nem vállalják? Miért akarja a kormány, a törvényhozó, a kodifikátor, a szociológus, az orvos vagy akárki a más embert megillető döntési teret szűkíteni? Honnan veszik mindehhez a bátorságot és a felhatalmazást?
Végül válaszolnék H. M. egyetlen kérdésére, amelyet címnek választott: Kit érdekel Bilha és Dán?
Szerintem mindazokat, akiknek akár egyszer is eszébe villant az archaikus kultúrák és mai civilizációnk viszonya. Kétségkívül nagy a kísértés, hogy igazolást keressünk, mondjuk, mindjárt a Bibliában egy-egy mai cselekvésre vagy mulasztásra, de ezt inkább hagyjuk meg az egyházaknak. Pusztán azért bocsátkoztam etimológiai fejtegetésbe - Dán = törvény -, hogy elkerüljem a hivatkozós igazolás vádját, és azért idéztem Ráhel, Bilha és Jákob esetét, mert elég plasztikusan látható belőle, miként oldották meg a meddőség problémáját a matuzsálemek korában, egy pásztortársadalomban. S azt a kérdést fogalmaztam meg utána, hogy mi képesek vagyunk-e hasonló produkcióra a magunk civilizációs körülményei között. (A jelek szerint: nem.) Ám, ahogy hiba a Szentírást érvként alkalmazni aktuális vitáinkban, ugyanúgy hiba mai eszünkkel mérni az archaikus társadalmakat. Bilha szolgáló volt - nem rabszolga -, és aligha érzékelte azt a kiszolgáltatottságot, amelyről Herczog Mária írt. Ahhoz bele kell helyezkedni a korai civilizáció gondolat- és érzésvilágába, ismerni kell érdek- és értékviszonyait, hogy visszamenőleges ítéletet alkossunk szereplőkről és környezetükről. Ha H. M. mindössze a Jákob ágyába kényszerített szerencsétlen nőt látja Bilhában, lelke rajta. Csak óvakodjon kérdéseket feltenni, mert már a kérdés is árulkodó.
Az amazóniai bororo indiánok mitológiájában van egy kedves és tanulságos történet. A bororók - eredetmondájuk szerint - a bőgőmajmoktól származnak. Egyszer a bororo majmok elvonultak tanácskozni, mert úgy találták, túl sokan vannak a fán. A tanácskozás végén arra jutottak, hogy leköltöznek a földre. A vörös és a fekete bőgőmajmok óvták a bororókat: a földön jár a jaguár, ott lapul az anakonda, felfalják, összeroppantják őket. Ezer más veszély leselkedik rájuk odalent, és a vége nem lehet más, csak a teljes megsemmisülés. Ezzel szemben a fa önként adja az édes gyümölcsöt, az ízes, lédús levelet és a védelmet; mindent, ami csak kell az élethez. A bororók azonban azt mondták, hogy ők túljárnak a gepárd eszén, közös erővel elhajtják az anakondát, csapatban megvédik magukat a ragadozóktól, együtt építenek lombsátrakat éjszakára, és együtt gyűjtenek élelmet. Övék lesz az egész őserdő: a föld is meg a fa is.
A bőgőmajom azért néz lefelé meredt szemekkel s ingatja folyton a fejét, és azért bőg aggodalmasan, mert azóta sem hiszi el, hogy a bororóknak lett igazuk.