Rajnai Attila: Olaj a bűzre • György Péter: Gyűlölet és tehetetlenség • Földényi F. László esszéje: A magyar művészet szabadságharca • Az ÉS könyve júniusban – Kovács András Ferenc: Kompletórium (Kulcsár-Szabó Zoltán)

 

 

MEGYESI GUSZTÁV:

 

Csak foci

 

Szerda reggel ifj. Hegedűs képviselő jól odamondott a románoknak. Történt, hogy ifj. Hegedűs képviselőt behívták a Naptévébe, hogy egyik képviselőtársával vitatkozzék egyet az abortusztörvényről. Nem is volt semmi hiba, ám amikor a képviselőtársa román statisztikai adatokra hivatkozott, ifj. Hegedűs képviselő erősen felcsattant, hogy a románok az Balkán, márpedig ő a saját fajtáját védi, a képviselőasszony hivatkozzék inkább lengyel adatokra.

Vagy izraeliekre.

Majd az izraeli szó kimondása után a megszokott mosoly, a fülig húzódó száj, s a diadalittas buta tekintet, jól odamondtam nekik, s nem szólhatnak egy szót sem, úgy zsidóztam megint, hogy nem zsidóztam.

Ifj. Hegedűs képviselő különben nem lát a szemétől. A románok előző este akkorát fociztak az angolok ellen, mint egy ház. Az angolok is igen jók, sőt, ha a románok nem ejtik ki őket Charleroi-ban, akkor lehet, hogy megnyerik az eb-t. De nem nyerhetik meg, mert a románok nagyon összeszedték magukat, beszélhet bárki bármit, hogy öregek, hogy kényelmesek, egy Hagival, Popescuval neki tudnak menni az egész világnak, s a világ előttük térdel.

Úgyhogy mi jobb, ha hallgatunk, legalább félig lehetnénk valahogy románok, s már nem volna minden olyan szar. Jó volt nézni a román–angolt, s hallani a szomszéd lakásokból, hogy mindenki a románoknak drukkol. Hülye, nyomorék, agyament balkániaknak, akiknek statisztikai adataik sincsenek rendesek, ami van, az nem európai nyilván, szőrös talpú népség, nem olyan felsőbbrendű, mint mi, ifj. Hegedűs képviselővel az élen.

Ámbár felsőbbrendűséget, fajtát illetően inkább ezer Munteanu meg Moldovan az országnak, mint egy színmagyar, aki viszont nem tud futballozni, sem fizikailag, sem szellemileg. És akkor Mutut nem is említettem. Volt egy olyan passza a 72. percben, oly ravasz és átláthatatlan, őstehetségből jövő, hogy az ember már csak emiatt is ősmagyarrá fogadta, s valahová Puskás meg Albert közé helyezte a panteonba, bár Mutu előtt még ott áll a jövő, semmi panteon, oda a még élő kommunistákat zárná  ifj. Hegedűs képviselő egyik társa.

Ha ez a román foci a Balkán, menjünk azonnal a Balkánba.

Izraelbe, Lengyelbe viszont ne. Mert bármily jók is a statisztikai adataik, a futballban nem jutottak ki az eb-re, ilyetén módon egyszerűen szarok, alacsonyabbrendűek. Bár ifj. Hegedűs képviselő nyilván nem érti, hogy Izrael milyen alapon része Európának, legalábbis focifronton. Hát azért, mert egyszerűen így alakult, a magyarok megkérdezése nélkül. Az izraeli Roth, Weisz és Grün egészen jól futballoznak, mi is csak most vertük meg őket először, úgyhogy nagy gond volna, ha beválna Schuster képviselő kívánalma, s az SZDSZ elszállna a nagy büdös francba, Roth, Weisz és Grün nemkülönben, tudniillik hová szállnának máshová, mint Izraelbe, s akkor Izrael újra agyonverne minket.

Azt nem értem, hogy ha már egy ilyen faj, mint ifj. Hegedűs magyarjai, ennyire magasabbrendűek, hogy a fenébe lehetnek ennyire gyávák. Ifj. Hegedűs itthon balkánozik, románozik, amikor Charleroi egészen közel van, autóval fél nap az út, útlevél, vízum nem gond, ki kell menni és puff, ütni a szőrös talpúakat, nem pedig a tévében célozgatni meg  képviselőtársat ledemagógozni, aki ráadásul asszony. Nézzék meg: a törökök kiverték a belgákat, megjegyzendő, jó is volna most töröknek lenni, az egész országot áttöröközni kissé, sok kicsi Sükür, s rendben is volna az ország. A törökök Brüsszelben verték ki a belgákat, ám erre az angolok is átmentek Charleroi-ból a fővárosba, hogy csatlakozva a belga szurkolókhoz, szétverjék a törököket. Akik mellesleg megint megkéseltek egy brit szurkolót, igaz viszont, hogy a britek meg a németekkel marokkóiakat ütlegeltek, s zúzták szét koponyájukat, majd végezvén a mocskos fekákkal, egymásnak estek, ahogy azt kell, mert a német és az angol mindenki másnál felsőbbrendűbb.

Európa faji alapon dolgozik, s nem üzenget, hanem szemtől szembe, egyenesen s széklábbal a kezében teszi a dolgát.

Ezek nem tréfálnak. Nem csinálnak Demokrata néven antiszemita és hetente buzizó lapot, nem fajelméleteznek vasárnap reggelenként a rádióban a világ összes hülyeségét és gyűlöletét összehordva, ráadásul a miniszterelnök statisztálásával. Mert a miniszterelnök is rém gyáva, egy charleroi-i utcán nem menne semmire se. Csak itthon, de itthon is hogyan? Bocsánatot kér a szerkesztőtől, hogy már rég nem látogatta meg őket, de majd most rendszeresen, a magyar miniszterelnök egy Frankának a beszélgetőpartnere, kár, hogy nem cigányoztak keveset, a miniszterelnöknek igazán jól állt volna vasárnap reggel. Nem sokkal a Lovas-jegyzet után. Hol van már a Hősök téri hős, hol van már a kimondós, agyagba döngölős fiú, a miniszterelnök elmehunyt főszerkesztő-helyettes asszonyokkal, kikeresztelkedett pártitkárokkal fényképezteti magát, s nem szól, amikor élő műsorban Magyarország határai csak jelenlegi határoknak van mondva. A miniszterelnök mint diplomata. Amiben az a legszebb, hogy mint vendég, be is jelenti, hogy majd az ellenzéki sajtó bele fog kötni, hogy kiknél vendégeskedik, mire fel, mit ád az ég, az ellenzéki sajtó bele is köt.

A miniszterelnök előre bejelenti, hogy hozzáhülyül a szerkesztő urakhoz és asszonyokhoz, erre fel tényleg hozzájuk hülyül.

Az az ember, aki pár nappal előtte még ezüstérmet vett át a jogászválogatottak futball-világbajnokságán, s akinek neve legalább Alcsúttól Felcsútig márkanév volt.

Sajnos, mi még nagyon messzi vagyunk a románoktól, a szerbekről, törökökről nem is szólva.

 

VISSZHANG

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Az ÉS június 16-i számában jelent meg a Nyilvánosság Klub közleménye A sajtó nem bűnpártoló címmel. A nyilatkozatban az alábbi mondat is szerepel: „Az ország második legnagyobb lakossági bankja 1998 végére elveszítette tőkéjét és betétesei pénzének nagy részét, miközben 150 milliárd forint veszteséget halmozott fel.”

Mint Princz Gábor volt elnök-vezérigazgató jogi képviselője – tekintve, hogy a fenti alaptalan tényállítások ügyfelem személyét érintik – szükségesnek tartom az alábbiak közlését:

1) A Postabank nem veszítette el tőkéjét, minthogy eleve sem volt azzal kellően ellátva, s az állami bankkonszolidációból – egyedül a hazai bankok közül – kimaradt.

2) A Postabank nem veszteséget halmozott fel. A kormány valóban ilyen összeggel „tőkésítette fel” a pénzintézetet 1998 őszén, ennek oka azonban nem a veszteség, hanem egy vélelmezett és pénzügyileg a mai napig alá nem támasztott céltartalék-szükséglet volt. A két fogalom sem közgazdaságilag, sem jogilag nem azonos: a céltartalék ugyanis biztosítékul szolgál, mértéke arra illetékes személy(ek) döntésén alapul, míg a veszteség objektív kategória. A különbséget minden jogász és közgazdász ismeri, kivéve Várhegyi Évát, a Nyilvánosság Klub tagját, aki az elmúlt két évben több cikkében is igyekezett összemosni a két fogalmat. Tájékoztatásul közlöm, hogy „veszteségről” az ügyben eljáró hatóságok sem tettek említést.

3) A Postabank nem veszítette el betétesei pénzét. Ilyesmit soha senki nem is állított, e tekintetben a Nyilvánosság Klub ügyvivői testülete egyedülállóan új részlettel gazdagítja a Postabank-legendáriumot. Ezzel szemben tény, hogy az 1997-es bankpánik idején mintegy 70 milliárd forint követelést kellett egyik napról a másikra kiegyenlíteni, s ezt a bank meg is tette, jó likviditása következtében.

Remélem, a fentiek ismeretében a Nyilvánosság Klub visszavonja alaptalan tényállításait.

Dr. Nehéz-Posony István

ügyvéd

 

A Nyilvánosság Klub nyilatkozatában szereplő megállapítását a Postabank és Takarékpénztár Rt. 1998. évi (könyvvizsgáló által auditált) éves beszámolójára alapozta. Ebből egyfelől az derül ki, hogy a bank mérleg szerinti eredménye mínusz 135,4 milliárd forint volt (ezt minden közgazdász és jogász veszteségnek nevezi), másfelől az, hogy önrevízióval 18 milliárd forinttal csökkentették az előző évben kimutatott mínusz 12 milliárd forint eredményt (azaz veszteséget), ami ennek hatására mínusz 30 milliárd forintra csökkent (azaz a veszteség 30 milliárd forintra emelkedett). A mérlegben és eredmény-kimutatásban kimutatott veszteség akkor is veszteség, ha azt döntően a bank igazgatósága és könyvvizsgálója szerint szükségesnek tartott céltartalék-képzés idézte elő. A megképzett, de föl nem használt céltartalékot a bank a későbbiekben felszabadíthatja, ami majdani nyereségét növelheti (tudomásom szerint eddig ilyenre nem került sor).

Az 1998-as éves beszámolóból derül ki az is, hogy a bank jegyzett tőkéjét (42 milliárd forint) és csekély tőketartalékát jócskán meghaladó mérleg szerinti veszteség (135,4 milliárd forint) és negatív eredménytartalék (-18,7 milliárd forint) miatt elveszítette tőkéjét, amit az 1998 végén kimutatott mínusz 111,8 milliárd forintnyi saját tőke tükröz.  Sőt, az önrevízió hatására a bank saját tőkéje egy évvel korábban negatív értékűvé (mínusz 2,4 milliárd forint) vált, tehát a tőkevesztés ténye már 1997-ben fennállt. Egyébként a korábbi bankkonszolidációban résztvevő bankok többsége is elveszítette tőkéjét, éppen ezért vált szükségessé az állami tőkejuttatás.

Ha egy bank 112 milliárd forint negatív saját tőkével rendelkezik, akkor ez azt jelenti, hogy a részvényesek pénze mellett a betétesei-hitelezői pénzének egy részét is elvesztette. Mivel a Postabank ügyfelekkel (magánszemélyekkel, vállalatokkal) szemben fennálló követelése 1998 végén 187 milliárd forint volt, amielynek csaknem kétharmadát tette ki a bank negatív saját tőkéje; ezért írhattuk azt, hogy betétesei pénzének nagy részét is elvesztette a bank. Ettől teljesen független az a tény, hogy a bank a pánik idején fizetőképes maradt, azaz teljesíteni tudta az aktuális betétkivételeket.

Mindezek alapján nem tartjuk indokoltnak a Nyilvánosság Klub állásfoglalásában szereplő megállapítást visszavonni.

Várhegyi Éva

közgazdász, a Nyilvánosság Klub ügyvivője

 

 Pancsolás a Rubiconban

 

A legutóbbi számban (névtelenül, illetve álnéven) kétszer is megszólíttattam, ami nem lehet véletlen.

Az első ilyen megszólítás az Újabb uszítás… című közleményben történt, amelyben az aláírók egy Nap-keltében abszolvált Össztűz-szereplése miatt Franka Tibort cigányellenes kijelentésekkel vádolták meg, gyakorlatilag a médiából való kitiltását követelték, s „külön felháborítónak tartották”, hogy a kérdezett Farkas Flórián, illetve „a műsorban részt vevő másik két újságíró” nem tört pálcát fölötte. Forró Tamás mellett én vagyok a másik megrótt újságíró, s engem is felháborít, hogy az SZDSZ szatelitszervezetei efféle kabátlopási ügybe próbálnak keverni. Az öt aláíró szervezet különben is más műsort nézhetett, vagy pedig nem tudták megbocsátani a zámolyi romáknak, hogy a fogadatlan prókátor polgárjogi aktivistákra fittyet hányva, hálátlan módon új lakóház helyett inkább készpénzre tartanak igényt. Ez pedig nem uszítás, hanem tény – maga Farkas Flórián sem tudott napirendre térni fölötte. (Képzeljük el azt a helyzetet, amikor a zámolyi MIÉP-szervezet azzal fenyegetőzik: ha nem kapnak nyomban húszmilliót, elhagyják az országot. Fél évre lenne muníciója a rádiókabarénak…) Igaz, Farkas Flórián sem bírja a régi kisebbségvédő bizalmat, mióta szót ért a kormányzattal. „A rasszista és uszító műsorpolitika bélyegét” pedig nehéz hitelesen rásütni mind a Nap-keltére, mind más „médiákra”, amíg öt szervezet együttesen sem képes helyesen leírni a „médium” többes számát.

A másik múlt heti megszólíttatásom Vásárhelyi Mária kétkolumnásában történt (Hol folyik a Rubicon?) – ám a konkrét helytől érdekesebb a kollektív bűnbakképzés, amelynek vétlen áldozataként fűznék hozzá egyet-mást e szóömlenyhez. Sem a Körmendy-Ékes-, sem a Czeizel-, sem a Deutsch-ügyről nem kívánok itt érdemben értekezni, továbbá Bayer Zsolt és Lovas István sem szorul a védelmemre (vagy ha igen, szégyelljék magukat). Én Vásárhelyit szeretném kommentálni.

Vásárhelyi előbb sérelmezi „a magyar sajtónak” az elmúlt hetek morális mélyrepülése ürügyén való összemosását, de már „a közös bűnben” is gondosan különválasztja a baloldali, a liberális és a jobboldali kategóriákat. Ténykultuszában puszta válságtünetnek érzi már magát a moralizáló vitát is – azaz a szemében nem a betegség, hanem a konzílium a szálka. Az intimpistáskodás legitimizálására a „differenciált nyilvánosság” fogalmát vezeti be – ügyvivőként azonban eddig nem tett bizonyságot egy Differenciált Nyilvánosságklub létezéséről. „A Fidesz rendkívül kreatív pr-csapatát” látja az erkölcsi felháborodások mögött, majd később e rohamcsapatot könnyedén átcsúsztatja általában véve a „jobboldali” sajtóba. (Nem titkolt malíciával evidenciának veszi azt is, hogy Körmendy-Ékes és Bayer egyeztetett cikkírás előtt. Föl sem tételezi saját magán és elvbarátain kívül másról, hogy erkölcsi felindulásból önállóan is írásra buzdulhat.) A „köztisztviselőkkel kapcsolatos tényeket” közérdekűnek ítéli, finoman eltérve a közbeszédben korábban használatos „közszereplőtől”. (A társadalmi folyamatokra befolyással bíró közíróként maga is közszereplő, ám „snagovi gyermekként” – amúgy joggal – felháborodott, amikor behatoltak történelmi intim szférájába.)

Veress Jenő Népszava-beli félmondatát maga is rosszízűnek tartja, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy egész vádbeszédet kovácsoljon immár „a jobboldali sajtó” ellen, mert ezt a félmondatot két szerző (eltérő vehemenciával) ugyancsak rosszízűnek tartotta. Vásárhelyi talán több empátiát mutatna az ORTT elnök asszonya iránt, ha Veress netán „a médiaszakértő szépasszonyra” célozgat, „aki bizonyos politikusok családi tűzhelye körüli perpatvarkodások okozója”. (Oda is csördítene rögvest a Nyilvánosság Klub Legújabb uszítás… címmel!) Ezt a félmondatot nehéz úgy értelmezni, hogy ne az alanyának ledér erkölcseire utalna – így „a túlteljesítés csapdájáról” beszélni értelmetlenség. „A Magyar Nemzet jegyzetírója, Osszián” (Bayertől függetlenül) ugyanezt némiképp irodalmiasabban „leriherongyozásként” aposztrofálta, ami már elegendő is Vásárhelyinek a csoportos ítélkezéshez: „Hát emígyen gondolkodnak és beszélnek manapság egy önmagát konzervatívnak tituláló politikai napilap vezető publicistái.” Ne feledjük a kiindulópontot: az elején még Vásárhelyi tiltakozott az összemosás, a kapcsos zárójelek ellen! Itt pedig van két írás: egyik az irodalmi stíluson belül („leriherongyozták”), a másik átlépve annak határait (jómagam szemérmes konzervatív liberálisként a vehemens Bayertől itt most nem idéznék). Hogyan használhatja akkor egy médiatudor az „emígyen gondolkodnak és beszélnek” csúsztató fordulatát? (Az Élet és Irodalom olvasói egyébként – ha nem Magyar Nemzet-olvasók is egyben – nem ismerhetik Osszián idézett mondatának kontextusát. Vásárhelyi elmulasztotta említeni – igaz, nem is illett a koncepciójába –, hogy pár mondattal alább a Tilos Rádió közleményéről esik szó, miszerint azt beszélik: Körmendy-Ékes egyik gyermeke Orbán Viktortól van. Így már gördülékenyebben értelmezhető a „bizonyos politikusok családi tűzhelye körüli perpatvarkodások okozója” talányos fordulata is. Kíváncsian várom a Nyilvánosság Klub Legeslegújabb uszítás… című, a Tilos Rádiót elítélő nyilatkozatát.)

Vásárhelyi Mária a „jobboldali sajtó” homogén, kézivezérelt arculatának ilyesfajta felépítése után már bátran „pillanthat a múltba”, s értekezhet „a két jobboldali napilap publicistáinak” morális prejudikálásáról a Czeizel-ügyben. E publicistáknak – ellentétben a népszabadságos György Péterrel – itt már nevük sincsen, csak csúnya mondataik (elvégre balról nézvést úgyis falanxot alkotnak, egy húron pendülnek). Később a közírói hullámlovasnak lefestett Bayer Zsolt és „a legismertebb kortárs holokausztrelativista” Lovas István mégis megneveztetik – de csak azért, hogy fölismerjük az ördögöt. Lovas fő bűne, hogy „hosszú évek óta ugyanazon néhány tucat magyar művész és értelmiségi ellen szít gyűlöletet” (mely tucatokba nyilván Vásárhelyi Mária is beletartozik). A gondolatmenet végén pedig kötelezően ott vannak (az antiszemitizmus vádjából sima átmenettel) a zámolyi romák, bizonyítékául, „milyen az, amikor nem egy-egy személy, hanem egy népcsoport minden tagja célszeméllyé válik”.

Így jutottunk el pár ingatag logikai stáción keresztül a sajtóáltalánosságoktól néhány konkrét (bár „jobboldali” bolymelegben összebújó) sötétben bujkáló potenciális náci propagandistáig. Ezek után aligha kétséges, mely üldözött célszemély fogalmazta Franka-ügyben a Nyilvánosság Klub indulatos és átgondolatlan szövegét.

Csontos János

Magyar Nemzet

 

Nem megalkuvás

 

Nagy érdeklődéssel olvastam Lévai Katalin Női magántörténelem című írását a május 5-i számban.

Mivel nem vagyok szociológus, és a 327 levél tartalmát sem ismerem, így véleményemet nem a cikk mondanivalójával, hanem a hangvételével kapcsolatban szeretném kifejteni. Talán azért, mert magam is a „nemes eszmék emelkedett birodalmába menekülök”(?), a cikk stílusát sértőnek, lesajnálónak és értetlennek találtam.

Az emancipációval az a legnagyobb gond, hogy amellet, hogy megpróbál egyenlő körülményeket biztosítani nőknek és férfiaknak – noha szinte kizárólag a munka szférájában –, kötelezővé próbálja tenni ezt az eszmerendszert, és a női sikereket is „férfimércével” méri. Azaz sikeres az a nő, aki felkapaszkodik a ranglétrán, társadalmi elismerést vív ki és magas fizetést kap. Kérdésem, hogy ilyen kritériumok alapján hány nő óhajt sikeres lenni.

Nem vitatom, hogy a mai magyar középkorú és idős nők számára a leírt „társadalmilag intézményesített korlátok” léteznek, és sokan ezt negatívan élik meg. De a „nemes eszmék emelkedett birodalmába” nem lehet menekülni, és ugyanakkor nem minden sikertelen, korlátok közé szorított egyén képes nemes eszméknek szentelni magát.

Jómagam lassan 5 éve, 26 évesen hagytam ott a jól fizető reklámszakmát, született két gyerekem és fokozatosan jöttem rá, hogy nem vágyom klasszikus karrierre, milliós fizetésre, látástól-vakulásig munkaidőre. Nem érzem megalkuvásnak, hogy diplomás létemre rossz(abb)ul fizető, 4–6 órás állást keressek, amelynek nem az a célja, hogy az én teljesítményem által egy gazdag multinacionális cég még prosperálóbb legyen. A nemes eszmék emelkedett birodalma nem a kiszolgáltatottságomba való belenyugvást, hanem tudatos választást jelent, ezért nem tartom szerencsésnek a „sértett önérzetet”, a „nyomorúság körgyűrűit” és a hasonló értékítélettel teli kifejezések választását, még ha egy másik generációra vonatkozik is.

Csak egy gondolat: a férfiak nem engedhetik meg maguknak, hogy felhagyjanak a klasszikus – társadalmilag predesztinált – családfenntartó szerepükkel, hogy ehelyett erkölcsi és érzelmi értékeket helyezzenek előtérbe, míg a nőknek (jelenleg még) megmaradt ez a választási lehetőségük. Vajon ki van jobban a társadalmi korlátok közé szorítva?

Huffman Szilvia

 

Nyelvvizsga-ügy (2)

 

Az ELTE doktori tanácsa június 15-én tárgyalt dr. Szabó Gábor szombathelyi polgármester doktori címének visszavonásáról. Két és félórás vita után nem született döntés. A benyújtott anyagot a tanács azzal küldte vissza a Bölcsészkar doktori tanácsának, hogy készítsen új előterjesztést és abban vegye figyelembe az ülésen elhangzottakat, valamint a Veszprémi Városi Ügyészség vezetőjének végzését. Az üggyel előreláthatólag csak ősszel foglalkozik újra az ELTE doktori tanácsa. E tárgyban június 9-i számunkban közöltük Lantai András riportját.

 

Publicisztika

DEÁK PÉTER:

 

Hogy szép lenni katonának?

 

Az egyetemes és magyar hadtörténet a haderőformációk sokaságát mutatja, ezekben az állomány bázisa és struktúrája mindig az adott korszak társadalmi, gazdasági és haditechnikai viszonyaihoz igazodott. A népvándorlás, a honfoglaló magyar társadalom és a késő-középkori inváziók erőszakkapacitása is a teljes férfinépességre épült. Miután kialakult a hűbéri rend hierarchikus felépítése, háború esetén a katonai szolgálat a köznemesség kötelezettsége lett. A főnemesség ugyanakkor bizonyos számú közkatonát, jobbágyot volt köteles kiállítani a seniorok által megszabott kontingens szerint. A háborúk hadjáratjellege viszont már azt igényelte, hogy zsoldosseregek képezzék a haderő elitjét, esetenként kényszerű toborzással, máskor népfelkeléssel kiegészülve. Az újkorban, a nemzetállamok függetlenségi harcaiban a népfelkelők alkották a sereg zömét, a tömegháborúk pedig már tömeghadsereget igényeltek, ezek létrehozásának jogeszköze a sorkatonaság volt. Minden kornak megvolt tehát a hadseregtípusa és ez így lesz a jövőben is, más szóval a XXI. századi civilizációban a kényszersorozásra épülő haderőrendszer egyre inkább anakronizmussá válik. Ez nem ideológiai szempontok vagy aktuálpolitikai döntések következménye lesz, hanem a globalizációval összefüggő objektív tényező.

Megváltozik ugyanis a hadügy természete és jellege, merőben új katonai missziók kerülnek előtérbe, a hiper-haditechnika megjelenésével radikálisan módosulnak a hadseregeken belül az ember (katona), gép (fegyverzet), illetve a harcos (támogató) szektorok arányai. A katonai szolgálat jogszociológiai viszonyai szintén átalakulnak. Egy jövendő jogállamban a fiatal állampolgárokat feltehetően nem lehet állami eszközökkel arra kényszeríteni, hogy x időszakban olyan tevékenységet végezzenek, amit nem akarnak, sőt elutasítanak; amelyben alkotmányos jogaik egy részének gyakorlásáról le kell mondaniuk. A fejlődő társadalom emellett sajátos komfort-színvonalat tesz természetessé, az erről való kényszerű lemondás pedig jogi konzekvenciák mellett pszichikai problémákat is jelenthet. Továbbá a sorozott hadseregben töltött mégoly rövid szolgálat folyományaképp a sorkatona a munkaerőpiacról kiesik, szakmája fejlődését nem követheti. Azzal is számolni kell, hogy az általános oktatási és képzési idő folyamatosan hosszabbodik, nem is mindig egybefüggő, ami a katonai behívások esetében az idősebb korosztály dominanciájához vezet. A csökkenő létszámigény és a sorszolgálati idő rövidítése kikerülhetetlen behívási diszkriminációt, ebből fakadóan pedig jogi és politikai nehézséget jelent, kivált, ha az alacsony iskolázottságúak kimaradása bizonyos kisebbségi tényezőkkel függ össze. A közeljövő felfogása a férfi–nő kötelezettségeinek diszkriminatív problémáit is felveti. Végezetül az integrációk állampolgárainak szabad mozgása csorbítja a katonaállítási kényszer gyakorlati lehetőségeit, a külföldön tanuló, dolgozó, élő személyek mind nagyobb tömege lehetetlenné teszi a kötelező katonai szolgálat tervszerűségét.

Mindez oda vezet, hogy a sorozás a haza védelme iránti elkötelezettséget nem növeli, hanem éppenséggel csökkenti.

Vannak a kérdésnek biztonságpolitikai tényezői is. A nemzetközi szövetségek a háború és a népirtás elleni post factum védekezés helyett ma már a megelőzésre törekednek. Az efféle – gyűjtőnéven válságkezelőnek nevezett – akciók nem hazai területen folynak, tehát csak önkéntesek részvételét teszik lehetővé. (Mellesleg az idegenlégiók éppen ezért épülhettek csakis professzionális – önkéntes – rendszerre.)

Hosszú a katonatechnikai érvek sora. A haderő összekovácsoltsága – ami nemcsak személyi kapcsolatok kérdése, hanem a technikák interoperábilis alkalmazási követelménye is – vagy hosszú szolgálati idővel, vagy profi rendszerrel érhető el. Sorozott állomány mellett a behívás, alapkiképzés, leszerelés időszakában a harckészültség színvonala nem tartható. Kisebb hadseregnél az ilyen hézagok megengedhetetlenek. Az állandóan ismétlődő ki- és ráképzésnél sokkal hatékonyabb a szerződésesek tanfolyamszerű alapfelkészítése és az ezt követő kötelék-kiképzési és -fenntartási folyamat egysége. Ha a – mellesleg igen drága – haditechnikával állandóan kezdők bánnak, akkor a technika hamar tönkremegy. Szerződéses állomány esetében a kezelőt egyszer kell betanítani, a további gyakorlatozás idején a technikát már hozzáértő személy kezeli. Egyébként pedig a korszerű hadseregben a hagyományos funkciók jelentős része „civilesedik”. Élelmezési, pénzügyi, karbantartási feladatokhoz vagy műszerfigyeléshez katonára semmi szükség.

A haderőépítés gyakorlata és rendszere jelentősen változik. Néhány éve még a tömegháború hadrendi szükségletei alapján határozták meg a békeállomány jellemzőit, a mai modell ennek épp az ellenkezője. A legvalószínűbb alkalmazási esetekre kell kialakítani a békében is létező kapacitásokat, a kisebb, hatékonyabb és finanszírozható hadsereget, és külön számításokat kell végezni a tartalékosokból esetleg létrehozandó kiegészítő erőket illetően. Ezek tömegét azonban csökkenti az a körülmény, hogy a hadászati tartalékokat mindenekelőtt a szövetség beérkező erői képezik.

Mindezzel együtt az állampolgárok honvédelmi kötelezettségének fenn kell maradnia. Konfliktushelyzetben nélkülözhetetlenek a területi, hadirendészeti, forgalombiztosító, infrasuktúrákat óvó egységek, továbbá a katasztrófaelhárítás is is erőt követel.

A sorszolgálati rendszerről a sorkiképzési formákra számos módszerrel át lehet térni. Az amerikai, zömmel leszerelt hivatásosokból álló nemzeti gárda vagy a svájci milícia csak két példa a sok közül; szerintem ennek alapjaként egy három hónapos (nem feltétlenül összefüggő idejű) alapkiképzés megfelel.

Önkéntes haderőre akkor, pontosabban akkorra kell áttérni, amikor csak lehet. A magyar haderőfejlesztés már most is tartalmaz átmeneti elemet, nevezetesen a szerződéses létszám növelésének szándékát. Az áttérés alapvető feltétele a professzionális haderő létrehozására irányuló társadalmi igény, a politika ennek láttán nyitja meg a szükséges forrásokat és ennek hatására jöhet létre az egyéni pályamotiváció, a „katona akarok lenni” szándéka. Ezek a kondíciók most nincsenek meg, a kérdés azonban nem bagatellizálható. Komoly elemző munkával kellene megvizsgálni az áttérés jogi, szociológiai, demográfiai, munkaerő-gazdálkodási, szociálpszichológiai, hadtörténeti, pénzügyi, gazdasági, de főleg katonai, ezen belül kiképzési, technikai és strukturális vonzatait, hogy ezek ismeretében a politikai élet részvevői megalapozottabban érvelhessenek.

 

(A szerző a hadtudományok doktora)

 

 

ÉLET

 

A Magyar Köztársaság miniszterelnöke időnként elmegy protokollátogatni más égtájakra. Ez, akárcsak az államfő esetében, szinte része a munkaköri leírásának, helyesen teszi, ha időnként protokollátogat, még akkor is, ha néha kissé bizarr helyszíneket választ arra, hogy kivonja magát a belpolitikai forgalomból, mindegy, az egésznek idehaza semmi jelentősége. Idehaza az itthoni látogatásoknak van jelentősége, mégpedig üzenetértékű jelentősége. Idehaza egyáltalán nem mindegy, kit tisztel meg a miniszterelnök szűkös szabadidejével.

A Magyar Köztársaság miniszterelnöke nem sokkal Marokkó után ellátogatott a Magyar Demokrata című hetilap szerkesztőségébe. Ilyesmi sehol máshol a világon nem történhetne meg.

A találkozó, mint kiderült, „nem hivatalos, magánjellegű” volt, Orbánt már hónapokkal ezelőtt meghívták, ezt maga Bencsik András főszerkesztő nyilatkozta a Népszabadságnak, amely rövid belpolitikai hír formájában számolt be a miniszterelnök újabb egzotikus helyszínen tett nem hivatalos, magánjellegű látogatásáról. „Nem titok, hogy rokonszenvezünk a miniszterelnökkel, nagyon örültünk, hogy eljött hozzánk, ő pedig nyilvánvalóan kíváncsi volt ránk, és feltehetőleg jól érezte magát a szerkesztőségben” – nyilatkozta Bencsik a privát látogatásról, amelyet a napilap jó érzékkel rakott be a belpolhírek közé. Mi a lap helyében ugyan megpróbáltuk volna megkérdezni a kormányfőt is, ugyan mi motiválta egy ilyen botrányra, de a történet így is szép, így is kerek. Tegyük hozzá: az ember „nem hivatalos, magánjellegű” vizitre leginkább a tág értelemben vett barátaihoz megy.

Orbán Viktor, aki azóta kedvenc műsorát, a közszolgálati rádiózás szégyenét, az antiszemita Vasárnapi Újságot is megtisztelte egy kiadós interjúval, nyilvánvalóan kíváncsi volt arra a lapszerkesztőségre, amely a) neki rendszeresen benyal tövig; b) olyan szellemiséget közvetít, amelyet a legneutrálisabban talán a hungarizmus kifejezéssel lehetne leírni.

Bencsik szerint Orbán „feltehetőleg jól érezte magát” annál a lapnál, amelynek főszerkesztője (ő) azt írta, „ha a zsidóság megvallja bűnét Jézus megfeszítése miatt, akkor a kereszténység feloldozhatja e bűn alól”, és csak ezután kérhet a Vatikán bocsánatot a holokausztért. Orbán „feltehetőleg jól érezte magát” annál a lapnál, amely többször pozitívan méltatta Huber Lipót történész vérvád-párti műveit. Orbán „feltehetőleg jól érezte magát” annál a lapnál, amelynek vezető publicistája, Lovas István a holokauszt kapcsán „összehasonlító véralgebrát” művelt a Népszabadságban; amely szerint „a mai magyar külpolitika csak azt lesi, mi az, amivel nem sérti Brüsszel, Bukarest vagy éppen Tel-Aviv érdekeit” (szerző: a külön rovattal rendelkező Bognár József, a Pannon Front című intellektuális nyilas lap volt főszerkesztője); amely szerint „az elmúlt hetven évben Horthy Miklóst leszámítva egy felelős politikus sem akadt, aki fel mert volna lépni Trianon kártékonysága ellen” (szerző: Bencsik András); amely szerint „tíz évvel a rendszerváltás után (...) naponta ostromolnak a mássággal, rád akarják erőszakolni a homoszexuálisokat, a transzvesztitákat, a leszbikusokat” (szerző: Seszták Ágnes); amely szerint „Magyarországon ma az a bevett szokás, hogy a cigányok sportot űznek a magyarok feljelentéséből és rágalmazásából” (szerző: Seszták Ágnes). A példák heti szinten, vég nélkül sorolhatóak, és egytől egyig egy mértékét vesztett, a szélsőjobboldali frazeológiát a Fidesz kritikátlan kiszolgálásával ötvöző félelmetes kis hetilapból valók, amelyet 2000-ben egy magyar kormányfőnek nem meglátogatnia, hanem kerülnie kellene. Hacsak nem pont az az üzenet, hogy ő ezekhez bizony elmegy, ő ezekkel bizony jól érzi magát. Feltehetőleg.

Hol folyik a Rubicon? – kérdezte az elmúlt héten az ÉS-ben Vásárhelyi Mária. Nos, talán valahol itt. A miniszterelnöki hídverés megtörtént. Pontosan emlékszünk arra, honnan indult Orbán Viktor. Kicsit kevésbé pontosan tudjuk, merre tart. És bár még úton van, az biztos, hogy valahová megérkezett.

–sl–

 

 

GYÖRGY PÉTER:

 

Gyűlölet és tehetetlenség

 

A szabad véleményalkotás lehetősége, tehát a többpárti demokrácia és a szabad sajtó intézményeinek kialakulása óta, vagyis több mint tíz éve folyamatos vita zajlik a szabadság korlátairól. Pontosabban arról, hogy miként és ki szabályozza a sajtót a szabad véleményformálásban, ki akadályozhatja meg az úgynevezett szélsőséges vélemények, beszédek publikálását. Abban szinte konszenzus van, hogy a szabad véleményalkotás előbbre való bármi másnál, így tehát a felelősséget minden egyes alkalommal egy-egy közlemény, beszéd, interjú, cikk írója, illetve a vonatkozó médium felelősei viselik. Jó is ez így, ez a szabadság és felelősség együttes élményének alapja, kinek-kinek magának kell ítélnie lelkiismerete szerint. Nyilvánvaló persze az is, hogy a szabad véleményformálás elve mellett létezik egy másik elv, a média és az írástudók felelősségének elve, tehát nem mindegy, hogy egy-egy közlemény hol, mely órán és mely csatornán hangzik el. Ha a Fradi szurkolói üvöltöznek az MTK-meccseken, mondván: „Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat”, s minderről a VIII. kerületi rendőrkapitányság bűnügyi osztályának bűnüldözési alosztályvezetője, Beitler István rendőr alezredes úgy vélekedik, hogy „a Fradi szurkolók tehát nem a zsidóság mint faji vagy vallási közösség ellen, hanem csupán a lakosság egy csoportja, nevezetesen az MTK-szurkolók ellen uszítottak”, akkor ez mindössze annyit jelent, hogy a rendőrtiszt tehetetlen, és szellemi képességei, különösképpen fantáziája szerényebb, mint az átlag magyaroké, és főképp azoké, akik a fenti rigmust kiabálták. Vélhetően az is igaz, hogy Beitler rendőr egymaga nincs abban a helyzetben, hogy megoldja azt, amit a köztársaság 1990 óta képtelen volt elintézni.

Másként áll a helyzet akkor, ha a rasszizmus aktuális fejezete a nagy nyilvánosságot jelentő médiában zajlik, s e tekintetben nyilvánvalóan különös figyelem illeti meg a közszolgálati médiát, nem is pusztán azért, mert azokat az adófizetők pénzéből tartjuk fönt, hanem azért, mert minden, ami ott elhangzik, óhatatlanul a társadalom, illetve adandó alkalommal az állam hallgatólagos jóváhagyását feltételezi. A Magyar Rádió vezetőinek személyes felelőssége például, hogy Lakatos Pál Vasárnapi újság című műsorában Kerekes Szabolcs kérdésére Szőcs Zoltán az alábbiakat válaszolhatta anélkül, hogy azóta munkahelyi vezetői közül bárki felelősségre vonta volna: „Azt írja Szabó Dezső, hogy a kommunista, a szocialista, a forradalmár zsidó, csak előharcosa, élő tankja a kapitalista-imperialista zsidóságnak, s győzelmük esetén meghamisítják a kommunizmust, megsemmisítik a szabadságot, széttörnek minden szociális jogot, a proletárt csak vak eszköznek tűrik meg, s kommunizmusuk, szocializmusuk nem más, mint átmenet egy új, most már az egész faj szélesebb alapjaira fektetett kapitalisztikus világuralom berendezkedésére. Hát ha valamit, akkor a történelem aztán igazolta Szabó Dezsőnek ezt az észrevételét” (nem mellékesen felmerül a kérdés, hogy mióta szokás az MR műsorait nem a rádió saját honlapján publikálni digitális formában).

Vizsgáljuk meg ezt a tételt kellő elfogulatlansággal, s azon óvatossággal, amit minden egyes esetben tanúsítanunk kell, amikor olyan szöveg értelmezésére vállalkozunk, mely nem pusztán értelmünkkel ellenkezik, de morális ellenérzésünket is kiváltja. Mindenekelőtt egy retorikai fogásra kell felhívnom a figyelmet, arra a méltatlan, morálisan nem különösképp emelkedett eljárásra, amellyel Szőcs Zoltán saját álláspontját Szabó Dezső, a tragikus és nagyszerű magyar író állításai mögé rejti. Nem pusztán arról van szó, hogy Szabó Dezső – szemben ezzel az emberrel – a modern magyar irodalom egyik legjelesebb életművét alkotta meg, benne szomorú és mellbevágó tévedésekkel, hanem arról, hogy a nagy író, akinek a húszas években valóban rémes mondatok sorozatai hagyták el a száját, érzékelve a náci Németország megerősödését, illetve a magyar nemzeti fajvédők őrületének elhatalmasodását, ennek megfelelően hagyott fel antiszemita tanainak publikálásával, sőt, kifejezetten igyekezett mindent elkövetni a fasizmus „eszméinek” térhódítása ellen. Aztán. Szabó Dezső gyakorlatilag éhen halt az ostrom alatt, s most – lám – tehetetlen, ha olyan „hívei” támadnak, mint például Szőcs Zoltán, akik kifejezetten álláspontjuk legitimálása érdekében említik a nagy író hajdani próféciájának beteljesülését. Szőcs Zoltán nyilván kedvelné, ha nézeteit Szabó Dezső-interpretációként olvasnánk és hallgatnánk, de én a magam részéről ezt a lehetőséget elutasítom. Szabó Dezső egykori szövege csupán vendégszöveg Szőcs Zoltánnál, s annak minden egyes soráért neki magának kell az erkölcsi felelősséget vállalnia. Ugyanis időközben – Szabó Dezső írásai, halála, majd a Vasárnapi újság magyar kultúrában való szerencsés megjelenése között – történt néhány olyan apróság, amiért is az írástudók megtanulták, hogy handabandázásnál (papíron és éterben) a mérlegelés előbbre való.

Szőcs Zoltán álláspontja szerint tehát a szocializmus felemelkedése, majd bukása és a szabadversenyes kapitalizmus globálisnak tűnő győzelme semmi egyéb, mint a zsidóság eszköze – szó szerint „az egész faj” – kapitalisztikus világuralmának berendezésére. Vannak tehát a különféle bal- és jobboldali zsidók, akik között szoros együttműködés alakult ki téren, időn át, nyelvektől és országoktól függetlenül, s a lényeg abban áll, hogy ezeknek az embereknek nézeteiknél fontosabb titkuk volt: zsidó fajiságuk, melyhez képest véleményük, élettörténetük, konkrét történeti valóságuk lényegtelen. Ha jól értem ennek az írástudatlan embernek a nézeteit, akkor Trockij és Simone Weil, Arthur Koestler és Halász Gábor, vagy Justus Pál és Szerb Antal teljes tévedésben éltek saját személyüket illetően, amint a korszak sem tudta, hogy ők valójában kicsodák. A tétel szerint ezek az emberek nem különböző politikai álláspontot képviselő filozófusok és írók voltak, hanem mindenekelőtt és elsősorban a „zsidó faj” reprezentánsaiként éltek és cselekedtek, és minden más teljesen lényegtelen. Cselekedeteik mögött pedig nem állott más, mint a világuralom vágya, amelynek lényege adott esetben a magyarok rabigába hajtásának eléggé el nem ítélhető szándéka.

Megvallom őszintén, ahogy ennek az embernek a nézeteit interpretálni kényszerültem, magam sem tudtam eldönteni, a bosszankodás vagy az irónia érzése uralkodik-e jobban rajtam. Hiszen minden – úgymond – józan elme sejtheti és tudja, hogy amit Szőcs úr állít, az vagy patologikus, vagy pedig oly gonosz és elvetemült, s a gyűlöletnek olyan paradigmatikus példája, amelyet az ember azért kerül el, mert egészen egyszerűen bölcsebb dolog távolságot tartani ilyen, hatalommal nem rendelkező, mélységesen eltévedt emberpéldányok hallatán. Nyilvánvalóan azt is megtehetném, hogy hosszasan idézem álláspontjának további konzekvenciáit, bebizonyítanám nézeteinek tarthatatlanságát, ám mindez bizonyos ponton túl eltúlzott és felesleges. Szőcs Zoltánban ugyanis Szőcs Zoltán a legkevésbé érdekes. Ez az ember, ahogy eddig, úgy vélhetően ezután sem fog szerepet játszani a magyar kultúra történetében, és én a magam részéről mindent elkövetnék, nehogy nevének gyakori leírásával e folyamat ellen dolgozzam. De hiszen akkor miért is érdemel mindez mégis szót? Miért hiszem azt, hogy az antiszemitizmus megannyi kortárs jelensége közül épp ez a pszeudo Szabó Dezső érdemel figyelmet? Miért vélem úgy, hogy – függetlenül szerzőjének szerény szellemi képességétől – ez az álláspont megérett az analízisre?

Mindenekelőtt az elhangzás helye miatt. Magyar Rádió, hogy tautológiával éljünk, a Magyar Rádió. Minden magyar ember közös és nagy intézménye, nincs belőle kettő, hagyományai szentek, még akkor is, ha voltak jobb és rosszabb korszakai. S ezt nemcsak én tudom, hanem tudja a hallgató is. És tudják mindazok, akiket a Vasárnapi újság megszólít, mindazok – s itt kezdődik a dolog komolyabbik része –, akik, azt hiszem, a rendszerváltás vesztesei sok esetben. S ezen a ponton nem kerülhetem meg a miniszterelnök Vasárnapi újságnál tett látogatásának és a műsornak adott interjújának kérdését. Orbán Viktor Lakatos Pál jelenlétében közölte, hogy ez a Szabó Dezső visszaemlékezés – ha rajta, azaz a kormányon múlik, nem hangzik el. Ez fontos és becsülendő megállapítás. A probléma lényege azonban nem ez. A helyzet úgy áll, hogy a miniszterelnök személyével nem legitimálhatja a szélsőjobboldal morális és szellemi züllöttségét. Orbán Viktor rendszeres jelenléte ugyanis civilizált külsőt kölcsönöz annak a szélsőjobboldali műsornak, amelytől bármiféle politikai tisztesség távol áll. A Vasárnapi újság főszerkesztője azért nem érdemli meg a racionális, kommunikatív értelem vezérelte gesztusokat, mert ő maga már régen kívül helyezte magát a legkülönbözőbb politikai álláspontok, de egyaránt a demokratikus értékeket követő állampolgárok körén. Lakatos Pál ugyanis épp azt a szabad és nyugodt társadalmi rendet támadja, amelyet védeni a miniszterelnök alkotmányos kötelessége. A Vasárnapi újsággal nincs miért és miről beszélni.

 

De hát mi is történik itt tulajdonképpen?

Felteszem, hogy ezek az emberek minden rossz okában, ami őket körülveszi, a zsidóságot pillantják meg, s az is nyilvánvaló, hogy én erről őket lebeszélni nem tudom, s ami ennél rosszabb, nem is akarom. Mindösszesen annyit kérdezek, biztosan helyes-e, hogy ezek a szerény képességekkel megáldott emberek tehetetlen gyűlöletüket a Magyar Rádió műsorfolyamának részeként terjeszthetik. S ez csupán a kérdés egyik része. Ennél fontosabb, hogy mi az a realitás, ami ezeket az embereket mozgatja, túl immáron azon a bizonyos antiszemitizmuson, amiről igen régóta tudjuk, hogy az ostobák szocializmusa, de ezúttal én inkább jobban kedvelném a némely szerencsétlen emberek hitvallása kifejezést használni. Felteszem, az történt, hogy Szőcs úr tapasztalta, amit mindannyian tapasztaltunk, hogy a kapitalizmus, az a bizonyos szabadversenyes kapitalizmus bizony rettenetes és kíméletlen dolog. Úgy vélem, kénytelen volt észrevenni, hogy az Európai Közösséghez való tartozás esélye nem mézédes álom, hanem kijózanító és gyakran szorongató élménysorozat. De hát ezt mindannyian tudjuk, mondhatja az átlagolvasó, nem pusztán a szélsőjobboldal privilégiuma észrevenni azt, hogy a szabadversenyes kapitalizmus kulturális és gazdasági sokkjára a mai magyar politikai elit józan része nehezen képes átfogó és mindent megoldó választ adni. S ez az a probléma, amely legalább olyan fontos, mint a Vasárnapi újság morális és szellemi állapota.

Mindannyian tudjuk ugyanis, hogy amit a szélsőjobboldal ígér, nevezetesen, hogy van azonnali, közvetlen, drámai gyorsasággal elérhető megoldás a társadalomból kiszakadók helyzetének javítására, a munkanélküliségtől sújtott régiók sorsának jobbítására, hogy van közvetlen és gyors segítség minden szegény magyar család számára, nos, mindez enyhén szólva is tévedés, élesebben fogalmazva: hazugság. S ami a legkülönösebb, ez a hazugság a Kádár-rendszer társadalmi valóságának visszaálmodásával függ össze. Hiszen ne felejtsük el, hogy az volt az a rendszer, amely valóban kísérletet tett arra, hogy megállítsa a szabad piacot a határon. A Magyar Szocialista Munkáspárt egykori vezetése úgy ítélte meg, hogy a világpiac realitásánál fontosabb az államszocializmus keretei között kialakult középosztály szerény előmenetelét fenntartó egypárti laza diktatúra álma. Nem is azért lett mindennek vége, mert még a kommunistáknak is kedvük szottyant abbahagyni, s nem is azért hagyták abba, mert a nem létező magyar jobboldal arra szorította őket, hanem azért, mert egyrészt a világtörténelem szabályszerűségei érvényesek hazánkban is, másrészt mert ez az álom szép rendes gazdasági csődöt eredményezett. Tudniillik a világpiacot éppúgy nem lehet megállítani a magyar–osztrák határon, ahogy a környezetszennyezést se a román–magyaron; ahogy a kulturális globalizáció elleni küzdelemnek nem módszere a cenzúra, a tombolás, a handabandázás. Mindazok tehát, akik úgy vélik, pusztán egy ellenséget kell hazudni – nevezetesen a zsidóságot –, azok azt ígérik az elnyomottaknak, az úgynevezett vak proletároknak, akiknek nevében Szőcs úr szót mert emelni, hogy a közösségi érzés fellobbantásának minimuma a közös gyűlölet – mint már oly sokszor a történelemben. Oly jól ismert lecke ez, hogy szinte szégyenletes minden egyes mozzanatát felidézni. A mai magyar szélsőjobboldal vezetői megtanulták, illetve megtanították ezt azokon az MSZMP-szemináriumokon, amelyeket látogattak, illetve amelyeket vezettek. Az antiszemitizmus tehát nem pusztán önmagában véve undorító és becstelen dolog – bár ez is igaz –, hanem azért veszélyes, mert méltatlan és nyomorult álmegoldást kínál annak a rendszerváltás óta valóban gazdasági megalázottságban, szellemi marginalizáltságban élő tömegnek, amelynek problémáit egyébként a magyar szélsőjobboldal sem képes semmiféle radikális eszközzel megoldani, de ahogy semmilyen más párt sem. Az antiszemitizmus tehát, bármilyen különösnek tűnik is, elsősorban és mélységesen magyarellenes, társadalomellenes téboly. Ebben a hazugságban az különösen nyomasztó, hogy mint oly sokszor, most is a kiszolgáltatott és nyomorult emberek türelmetlenségére és butaságára épít, de azt most már soha többet sem hiheti senki, hogy ez ne lenne végtelenül átlátszó és szomorú. Amikor tehát ezek az emberek a globalizáció magyarországi negatív következményei – enyhe kifejezés – láttán, közös gondolkozásra képtelenül, megoldás helyett ellenségért kiáltanak, s azt a változatosság kedvéért ma még a zsidóságban, holnap teljesen nyilvánvalóan a cigányokban lelik fel, akkor nem pusztán immorálisak, hanem épp azok ellen cselekszenek, akiket meg kívánnak menteni. Semmi sem árthat többet a nagy társadalomból kiszakadó tömegnek, mint amikor a gyűlölet rájuktalál.

 

De hát ígérhetnének-e bármit is mindazok a politikai erők, amelyeknek – akárki legyen is hatalmon – egy civilizált, európai normarendnek megfelelően kell képviselniük egyrészt a globális szabad piac társadalmi valóságát, másrészt mindazon állampolgárok millióit, akik nem pusztán személyükben vesztesei a rendszerváltásnak, de adott esetben még leszármazottaikat is ugyanez a veszély fenyegeti.  Nem kellene ígérniük valamit ezeknek az embereknek, bármit, legalább némi reményt azoknak, akiknek kenyérből, esélyegyenlőségből egyre kevesebb jut? Nem a politikai felelősség része ez? Nyilvánvaló, hogy ez is közhely. Ám az is nyilvánvaló, hogy a szélsőjobboldal az egyébként sok szempontból megosztott magyar politikai elit és értelmiség rossz lelkiismeretének torzképe és gúnyrajza csupán.

Tudniillik ha a mai magyar politikai elit nem is hazudhatja azt, hogy van gyors és jó megoldás a szegénységre és butaságra, betegségre, az összes földi szerencsétlenségre, van válasz Isten létére, Isten nem létére, van válasz az összes úgymond nagy sorskérdésre, mindez nem jelenti, hogy a szolidaritás és az együttérzés ne lehetne érvényes társadalmi gyakorlat. (Kérdezze csak meg bárki az orvosokat a lerobbant kórházak mélyén, a plébánosokat egy-egy faluban, a tanítókat a bezárásra ítélt iskolákban, mit gondolnak a nagy szavak és a gyakorlat viszonyáról.) Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a nagy kérdések, amelyekre nincs közvetlen válasz, csak konkrét megoldás, ezek ne érdemelnének adandó alkalommal tematizált, nyilvános vitát. Tanúi vagyunk, hogy az értelmes diskurzus hiánya milyen sokba kerül, tudniillik amíg a politikai elit és az értelmiség képtelen arra, hogy türelmesen, politikai érdekein egy-egy pillanatra felülemelkedve együtt gondolkozzon, addig nem tesz egyebet, mint fönntartja a szélsőjobboldalt, megteremtve annak lehetőségét, hogy olyan, erkölcsi törvényt nem ismerő, Istent és hagyományt nem becsülő szellemtelenségeket ontson magából, mint amilyet legutóbb a Vasárnapi újságban hallottunk.

A helyzet úgy áll, hogy én „itthon vagyok”. Itthon vagyok. Ez Radnóti Miklós országa, ez Babits hazája, József Attiláé és Szép Ernőé. Meg tudom is én, kié. Jó sokan vagyunk benne, még ha aktuálisan egyre kevesebben is. A közös élményt – József Attilától tudjuk, a nemzet közös ihlet – azonban meg kellene teremtenünk. Az az igazság, hogy mindaddig, míg a hatalomból kiszorítottak, a marginalizált helyzetben élők nem látnak mást, mint a hatalmi elit önelégültségét, illetve egymással folytatott, a kívülálló számára szinte követhetetlen és érthetetlen vitáit, addig – mint látjuk – lesz, aki hazugul lefordítsa nekik ezeket a vitákat. Lesz, aki rámutasson arra, hogy úgymond mi is történik a parlamentben. A mai magyar értelmiséginek, függetlenül attól, hogy melyik párthoz tartozik, szerény meggyőződésem szerint az a dolga, hogy minden erejével segítse a szolidaritás, az együttérzés és a részvét hiányának felszámolását, mindent elkövessen a közöny határfalának lebontásáért. A nemzet közös ihlet, ez nem nagy hazugságokat, handabandázást, hanem felelősséget és normalitást jelent. Azonban tagadhatatlan, hogy a felelősség politikai értelemben csak másodsorban a szélsőjobboldalé. Ugyan minden egyes, ebben a cikkben is idézett ostobaság erkölcsileg megvetendő, ám a kérdés nem csupán az, hogy miért is mondják ezek az emberek ezt, hanem hogy miért hagytuk, hogy így legyen. S a többes szám első személy bizony mindenkire vonatkozik, adandó alkalommal még azokra is, akik olyan pártnak a tagjai, amelynek vezetői jelenleg a szó átvitt értelmében például engem sem tekintenének magyarnak. Ha az erkölcsi felelősség a szélsőjobboldalé, a politikai azért nem az övék, tudniillik a reális megoldásnak nincsenek birtokában. Épp ezért lenne itt az idő, hogy mindazok, akik a rendszer kritikájával vannak elfoglalva, és mindazok, akik adandó alkalommal a rendszer egyes elemeinek jobbításán buzgólkodnak, mindazok, akik nem kívánnak hazudni, de a boldog és beérkezett emberek méla közönyével sem kívánnak viseltetni, mindazok tehát – akik mi magunk lennénk – végre egymással álljanak szóba. Az egész magyar demokrácia sorsa múlhat azon, hogy a politikai elit egésze – és különösképpen a magyar értelmiség – jobb, tehetségesebb, vonzóbb és igazabb legyen. Nem sunyi és hazug, ahogy némely semmirekellők a megalázottak és megnyomorítottak elcsábításáért beszélnek. Különös vagy se, van a magyar irodalomtörténetnek egy Szabó Dezsőhöz fogható, ugyancsak tévedésekkel teli nagy zsenije, Németh László, aki e tekintetben semmi mást nem remélt, mint a minőség forradalmát. Ami a forradalmat illeti, abban nemigen hiszek. Abban, hogy mindenki, aki demokrata, csak egyet tehet, jobb és igényesebb lesz, mint ezek a szerencsétlenek, abban viszont biztos vagyok. Tudniillik a mai magyar szélsőjobboldal nem más, mint a Kádár-korszak utóvédje. Az az ábránd, amit egykor Biszku Béla, Korom Mihály, Aczél György, Pozsgay Imre és Berecz János álmodott, hogy a piacnál van erősebb érv, a nemzeti kommunizmusé, azt most ők szajkózzák, mindössze szerényen kiegészítve az antiszemitizmus ismert dallamával. Márpedig patriótának, magyarnak, becsületesnek, szolidárisnak lenni nem a szélsőjobboldal privilégiuma. Rémes és unalmas kísértetükben csupán saját tehetetlenségünket pillantjuk meg. S azon a napon tűnnek majd el, amikor végre válaszolni kívánunk azokra a kérdésekre, amelyekre nemzedékünknek válaszolnia kell. De arról senkinek se legyen kételye, hogy a szélsőjobboldalnak mennie kell. Az utak elválnak. Létezik a demokratikus többpártrendszer mellett elkötelezett parlamenti pártok és állampolgárok nagy, vitákban érlelődő közössége, s léteznek azok, akik – engedve a gyűlölet szavának – kívül helyezték magukat ezen a közösségen. Lelkük rajta.

 

 

LICHTHOF

 

Nyár Kykládokon

 

Santorinin üdülnek a magyarok.

Az üdülő magyart onnan lehet felismerni a Kykládokon, hogy frottírtörülközőjét közvetlenül a szomszéd szobában üdülő magyar frottírtörülközője mellé teszi le, de legföljebb három centire attól. Utána jön a következő szomszéd, aztán annak a szomszédja, a hosszan elnyúló partszakasznak mindig ugyanazon a pontján, a tengerhez vezető végtelen számú palló közül mindennap pontosan ugyanannak a végén, rögtön ahogy lelépünk róla, nem a tengerből kiemelkedő páratlan szikla közelében, hanem jóval messzebb, ekkora marha sziklát nem lehet kiszámítani.

Meg úgy az egészben nincs semmi siófokos.

Egy apartmanháznyi magyar esetén az egész apartmanház háttal a sziklának, szorosan egymás mellett, egy képzeletbeli vonal mentén strandol, amelyre az egybeérő  frottírtörülközők tenger felőli szélét illesztik.

És nagyon haragszanak.

Arról van szó, hogy a szobák rosszak, a suvlaki négyszázötven drachma,  a buszok nem akkor és nem oda mennek, ahogy az ki van írva, illetve általában ki sincs írva, ha az ember buszra akar szállni, mindenki azt mondja, álldogáljon a Pepe kocsmája előtt, ez már eleve egy hülyeség, de a Pepe kocsmájában nyolcszáz a sör, ugyanakkor az apartmanban rossz a hűtő, a légkondiért fizetni kéne, a  földszinten nincs erkély, egymáson kell átjárni,  és  az egész egy nagy átverés, mivel a tenger hullámzik. És fú a szél, csapkodja az ablakokat. De ezt nem mondta senki.   Santorinin mindig fú a szél, huzat van, összevissza bolyong a sziklák közt, és a magyar utálja a huzatot. Meg a követ, amire a frottírtörülközőt rakta, mert nyom. Nyugágyat, napernyőt egyikük sem bérel, úszócipőt sem vesz, nem az ára miatt, hanem elvből, egy depressziós kötéltáncos mozdulataival halad befelé a tengerbe, őrajta ne hízzanak.

Ráadásul a tenger sós.

És a tetejébe még el kellett menni Akrotiribe a Géza miatt.

Ez a bizonyos Géza, aki jelen sem volt, de a szakállát odahaza állítólag rendszeresen helytelenítően csóválja, noha nyilván az életben nem volt Akrotiriben, azt mondta, hogy oda minden körülmények között el kell menni: egy csomóan elmentek, mivel ez a frottírtörölközőkön  elterjedt.  Akrotiriben negyven fok volt plusz egy halom rom, tizenháromezer drachmáért (annak, aki nem szállt fel csak úgy az Akrotiri buszra a tizedéért), és a Géza miatt nem lehetett leszállni a romok helyett Akrotiri-beachen, pedig az legalább kinézett valahogy, és barnulni is kell, mondta reménykedve-sírósan egy termetes asszonyság, amint elhaladt a busz a tengeröböl fölött.

Viszont hát a Géza hogy csóválta volna a szakállát.

Egyébként másnap mindenki leégett és napszúrást kapott, nem volt semmi gond; mindazonáltal a belépő (fejenként ezerkétszáz pluszba) mindenképp a Gézát terheli, hacsak nem akar frottírtörülközők általi halált halni; ezt majd eldönti. Ugyanakkor abban is megállapodott mindenki, hogy a szigeten lévő másik romhoz majd személyesen a Géza fog fölszamaragolni, és nem ám azt mondja utána, hogy ott voltam, hanem részletesen el kell mesélnie, hogy volt, mint volt, hogy hívták a szamarat.

Egyetlen esélye lesz, ha azt mondja, hogy Géza.

Géza a Géza hátán, menjé’ má’, mondja a Géza a Gézának, a Gézák kedvükre csóválhatják a szakállukat, a magyarok meg békében üdülhetnek a frottírtörülközőkön, háttal a sziklának, még akár a szél is fúhat.

 

 

VAJDA ZSUZSANNA:

 

Ne hagyd magad!

Önérvényesítő stratégiák a társadalomban

 

Hogyan legyünk sikeresek és eredményesek? Hogyan valósítsuk meg a tökéletes egyenlőséget másokkal való kapcsolatunkban? Minderre – mint napjaink más fontos kérdéseire – van professzionális megoldás: az önérvényesítés. Propagálói szerint az önérvényesítés – melynek során abból indulok ki, hogy alanyi jogom érdekeim védelme, és ugyanebben a helyzetben van mindenkori partnerem – a normatív, vagyis értékalapú viselkedéssel szemben száraz tárgyilagossággal jellemezhető. Az önérvényesítés képességét nemcsak népszerű könyvek és tréningek látják fejlesztendő és kívánatos dolognak, hanem pszichológusok is, mint a (kollektivistával ellentétben) individualisztikus nyugati társadalmak emberének jellemző tulajdonságát. Olyannyira, hogy valóságos kutatási iránnyá nőtte ki magát a félénkség (az önérvényesítésre való képtelenség) mint pszichés zavar és viselkedéses anomália vizsgálata.

Az önérvényesítő viselkedési stratégia alaposabb elemzéséből azonban kimutatható, hogy a tárgyilagosság látszólagos. Az ideológiáktól való idegenkedés csupán azt jelenti, hogy az ideológiák és az alapjukat jelentő előfeltevések rejtve maradnak: a társadalomban megfogalmazódó szabályok mindenképpen tartalmaznak valamilyen, az emberi természetre és erényre vonatkozó alapfeltevést, amely ez esetben is kibontható.

Természetesen nincs abszolút mércénk arra nézve, hogyan kellene az embereknek érintkezniük. Bátran leszögezhetjük: a társadalmi érintkezés során semmi sem zárható ki. Nem mondhatjuk, hogy nem lehetségesek kapcsolatok a kölcsönös önérvényesítés alapján, és nyilván csupán egy adott, szükségképpen relatív értékrend nevében állíthatjuk, hogy az érintkezésnek ez a módja a kapcsolatok elszegényesedéséhez vezet. Az egyetlen, ami remélhetőleg valóban kétségbevonhatatlan, az az emberi viselkedést szabályozó rendszerek célja: az emberek képesek legyenek egymás viselkedésének megértésére és kiszámítására, az együttműködésre vagy annak elutasítására. A következőkben tehát azt a funkcionális szempontot igyekszem megvizsgálni, hogyan szolgálja a kölcsönös kiszámíthatóságot az érintkezés asszertív, illetve normatív – értékalapú – módja. Írásom második felében pedig megkísérlem annak az antropológiai felfogásnak a rekonstrukcióját, amelyből az önérvényesítés elvárása fakad.

Minthogy az önérvényesítést a legtöbbször gyakorlatként, kapcsolati technikaként ajánlják, induljunk el erről a szintről. Vizsgáljuk meg a legáltalánosabb, minden helyzetben előforduló emberi interakció, a dialógus önérvényesítő lefolytatását A. Oakwood (Mikor mondjunk nemet és hogyan – avagy út az önbecsüléshez. Bagolyvár, 1990.) útmutatása szerint:

„ – jogod van csak addig hallgatni a másikat, amíg érdekel a téma; nincs jogod neheztelni azért, ha valaki azt mondja, tovább már nem érdekli a téma.”

Mielőtt megvizsgálnánk, hogyan alakulhat a felek együttműködése, ha a fenti szabályok szerint viselkednek, nézzük meg, milyen tanácsot adna a fenti helyzetben egy régi vágású illemkódex, vagy egy normatív beállítottságú nevelő: „Igyekezzünk meghallgatni egymást, akkor is, ha az első pillanatban nem nyilvánvaló, hogy érdekel az, amit a másik ember mond. Bennünket is nagyon sértene, ha valaki még arra sem hajlandó, hogy türelmesen meghallgassa, amit mondani akarunk.”

A különbség nem árnyalatnyi: ha megpróbálom előre tekintetbe venni a másik fél érdekét, akkor a viselkedésre vonatkozó tanács éppen az ellenkezője annak, mint amit az önérvényesítő stratégia helyesnek lát.

A normatív intelmekkel kapcsolatban a leggyakrabban kétféle bírálat merül fel: az egyik, hogy ez a viselkedés nem spontán, mesterkélt, tartalmazhat álszent elemeket. A másik, hogy csak nagy hibaszázalékkal tudom eldönteni, mit is szeretne a másik. Ezért az a legjobb, ha mindenki önmaga szempontjait képviseli, amelyeket ő ismer a legjobban – mondható az önérvényesítés védelmében.

Mi történik azonban, ha már az expozíció idején úgy érzem, hogy nem érdekel, amit a másik fél mondani akar, és ezt félreérthetetlenül jelzem is? Ha következetesen alkalmazzuk az asszertív stratégiát, akkor nincs joga firtatni, mi van a dolog mögött: az egyetlen, amit tehet, hogy esetleg újra próbálkozik, hátha több szerencséje lesz.

De nemcsak a másik fél kiszámíthatóságában, a saját viselkedés tervezhetőségében is nehézségek mutatkoznak. Nem tudhatom, miért tűnt a másik fél számára érdektelennek az, amit mondtam: vajon az ő, vagy az én állapotommal, esetleg tőlünk független körülményekkel függött-e össze? Nem kovácsolhatok terveket az újbóli próbálkozásnak idejére, módjára, értelmére sem. Az önérvényesítő rendszer alapszabályai közé tartozik, hogy a partnerek nem élnek előfeltevésekkel arról, mit kíván hallani a másik: beszélgetnek, bármiféle mérlegelés nélkül, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem szakítja a párbeszédet.

Miért is adnánk támpontot embertársainknak, miért kellene nekünk megmondanunk, netalántán elvárnunk, hogy mások miről és hogyan beszéljenek, vagy elviselnünk, ha ilyen elvárásokkal közelítenek felénk? Mindenki felelős önmagáért, neki kell eldönteni, mi az, amit mondani vagy tenni akar. Valószínűsíthető, hogy megváltozik indokolatlanul elutasító magatartásom, ha megtapasztalom: rossz stratégia, ha nem hallgatok meg másokat, mert akkor engem sem hallgatnak meg mások. Csakhogy az elszigetelt egyéni partnerekből nem lesznek „mások”, mert valamennyien sértve éreznék magukat udvariatlan viselkedésem miatt. Arra sem következtethetek, hogy a beszélgetőpartner nem próbálkozik-e újra, hiszen belső állapotát nem vizsgálom, nem mérlegelem, miért akart beszélni, vagy hallgatni. Sőt, ha jelét adja, hogy nincs kedve beszélgetni velem, akkor ő rúgja fel a szabályokat: rossz néven veszi, hogy élek a jogaimmal.

Nem nehéz belátni, a helyzet félreértelmezése azt hinni, hogy ily módon mindkét fél autonóm módon tudja meghozni döntéseit. Ha a másik viselkedésére adható egyetlen válaszom az, hogy tovább hallgatom, vagy nem hallgatom tovább, nemcsak azt nem lesz képes eldönteni, mit és hogyan mondjon nekem, de még a beszédre vonatkozó döntés is kikerül a kezéből: nem ő határozza el, meddig beszélhet, hanem én, a partner. Vagyis a döntések ebben a rendszerben nem a saját, hanem a másik fél viselkedésére irányulnak. Korlát – a másik fél joga – kívülről és utólag áll a cselekvés útjába: a normativitás belső korlátja helyett itt egy külső korláttal állunk szemben, amely nem könnyíti, hanem lehetetlenné teszi az autonóm helyzetértékelést és döntést. Az asszertivitás diktálta viselkedés felfogható úgy is, mint a Davis Riesman által leírt kívülről irányítottság végkifejlete: az általa megfigyelt folyamat során a viselkedés hosszabb távú, az egyén identitás részét képező szabályait a XX. század második harmadától egyre inkább felváltották az időleges és külsődleges szabályok. Az önérvényesítő viselkedésben e szabályok teljes mértékben az egyénen kívülre kerültek.

Azonban annak, hogy csökken a közös szempontok mérlegelésének lehetősége az együttműködés során, súlyos következményei vannak. A kiszámíthatatlanság elpusztítja a bizalmat, növekvő félelmet, gyanakvást eredményez az emberi kapcsolatokban. Minden emberi együttlét kölcsönös függés és kiszolgáltatottság is egyben. A bűncselekmények között is azok a leginkább sokkolóak, ahol nem látjuk át az illető mások számára is átélhető motívumát: gondoljunk csak a fiatal lányt villamos alá lökő férfira, vagy a vonatdobáló kamaszokra.

A társadalmi érintkezés és értelmezés többféle módjáról kimutatható, hogy az együttműködés biztonságát jelentő közös szempontok helyettesítőjeként működik. Az egyik felkínálkozó alternatíva a pszichológiai sajátosságokból való kiindulás, illetve az azok alapján történő következtetés. Csakhogy az egyének pszichológiai jellegzetességeinek feltárása még a szakemberek számára sem könnyű feladat; másrészt nagyon bizonytalan a viszonyítás kérdése is. Kényes implikációi vannak annak, ha megpróbáljuk felállítani az ideális ember vagy az ideális viselkedés pszichológiai etalonját. Hiszen a pszichológia tanítása éppen egyediségünkről szól, és a társadalmi megítélés szempontjából legfeljebb a normalitás–abnormalitás, egészség vagy betegség távolról sem jól elkülönített kategóriáiban tud elhelyezni. Különösen felelőtlen vállalkozás – komoly szakember nem is tesz ilyet – az akár igen alaposan, egész pszichológiai arzenállal megvizsgált, kielemzett alany viselkedését, például korrupcióra való hajlamát előre jelezni.

A korábbi példa a hétköznapi élet olyan helyzeteit modellálta, ahol a felek között nem volt különleges konfliktus vagy érdekkülönbség. Mi történik akkor, ha a dologról nem ugyanaz a véleményünk, mint a partnerünknek, vagyis egyikünk azt gondolja, hogy neki joga van beszélni, míg a másik fél, jogával élve, nem akarja meghallgatni őt? Mindenesetre azonnal belátható, hogy a jogok, amennyiben nem feltételezzük, hogy értékeket is hordoznak, nem rangsorolhatóak. Semmilyen elvi alapom nincs annak eldöntésére, hogy az én beszélési jogom, vagy társam ezt elutasító joga erősebb-e. Ezért működésképtelenek azok a magatartásreceptek, amelyek „az én szabadságom addig tart, amíg nem sérti mások szabadságát” liberális elvét a mindennapi élet helyzeteire próbálják meg alkalmazni. Tudniillik gyakorlatilag minden, amit teszünk, hatással van mások életére vagy szabadságára; az emberi társadalmak szabályrendszerei a történelem kezdete óta azt a célt szolgálják, hogy a rendelkezésre álló feltételeknek megfelelően egymáshoz képest minősítsék a különböző nemű, korú, pozíciójú egyének különböző cselekedetekre vonatkozó szabadságait. Például a dialógus esetében lehet ellentétes saját szabadságommal az a tény, hogy kénytelen vagyok végighallgatni valakit, pedig máskor is elmondhatná, miközben nekem fontos dolgokat kellene intéznem. De lehet, hogy mégis végighallgatom, mert sürgős és fontos problémája van, amely fontosabb, mint az én dolgom. Konfliktus esetén azonban valamelyik fél akkor is felül fog kerekedni, ha az egyéni érdekek és kívánságok összevetésének nincsenek közös értékalapú szempontjai. Ilyenkor a helyzetet az uralja, aki erősebb, akár fizikailag, akár pszichésen.

A kiszámíthatatlanság feltételei között a felülkerekedés sokszor szinte gyakorlati kényszerré válik, másként egymás szavába vágunk, így nem lesz beszélgetés. A sértés és agresszivitás nemcsak az emberek zaklatottsága miatt válik egyre gyakrabban a kommunikáció kezdeményezésének aktusává, hanem azért, mert csak ezáltal vagyunk képesek a kiszámíthatóság elemi szintjét megteremteni, sőt, akár azt is elérni, hogy az együttműködés valóban létrejöjjön. Annak pedig, hogy igazunkat meg tudjuk védeni, végképp elvész minden esélye: hiszen az igazságok mérlegelése ebben a rendszerben nem lehetséges. Ha azt akarjuk, hogy a mi igazunk kerekedjék felül, erősnek kell mutatkoznunk.

A korrupció terjedésének a nyereségvágyon kívül a társadalmi érintkezésben rejlő oka is van. Ha nincsenek közös viselkedési szabályok, akkor mi tarthatja fenn a hosszabb távú együttműködést, mi jelentheti a véleménystruktúrák alapját kiélezett helyzetekben? Márpedig e nélkül nem működnek sem a politikai pártok, sem semmilyen más szervezet. Önmagában az a tény, hogy valaki szívességet vagy adományt kapott valakitől, szintén csak adott értékrend keretében jelentené, hogy az illetőre hosszabb távon is számíthat az adományozó. Ha azonban hiányoznak az efféle motívumok, akkor csak a kényszer valamilyen eszközének birtokában lehetünk biztosak abban, hogy a másik fél nem áll be az aktuálisan nyereségesebb hatalom táborába. A törvénytelen juttatás, amely le nem bukott, bujkáló bűnözőkké teszi a megajándékozottakat, valószínűsíti a viselkedésformát is: kialakul az egymást fedező titoktartás áthatolhatatlan rendszere.

Az önérvényesítés hívei, mint láthattuk, kétségbe vonják kompetenciánkat a másik belső állapotainak, szándékainak, érzelmeinek megítélésében („ő tudja, mi a jó neki”). Ez a kompetencia a valóságban változó: a kapcsolat előtörténetén, az egyéni érzékenységen túl azonban döntő szerepet játszik benne, mennyiben várható el, hogy az érintkezésben a két fél legalábbis hasonló normákat követ. Természetesen akkor is előfordulhat, hogy a partnerem félbeszakít, ha általában mindketten elfogadjuk a kölcsönös tapintat és udvariasság követelményeit. Ez esetben azonban megállapíthatom, hogy valamilyen rendkívüli körülménnyel állok szemben, és arra is módom van, hogy további információkat szerezzek. Például kiderülhet, hogy sokadszorra meséltem el ugyanazt az esetet. De kiderülhet, hogy mégis nagyon szerettem volna megosztani vele valamit. Ezután képessé válunk arra, hogy mérlegeljük a körülményeket: melyek a fontosak vagy kevésbé fontosak. Lehetséges, hogy ez nehézkes, de nyilvánvaló, mindez nem lehetséges, ha a belső állapotok, érzelmek rejtve maradnak.

Végül vizsgáljuk meg azt a kérdést, igaz-e a jogok tárgyilagosságára vonatkozó megállapítás.

Az állítás könnyen megcáfolható. Amikor azt a tanácsot adom embertársamnak, hogy csak addig hallgassa a másikat, amíg mondandója érdekli („jó neki”), ezt meghatározott előfeltevés alapján teszem, vagyis egyéni érdeklődésem független a másik emberhez fűződő viszonyomtól. A valóságban azonban nem ez a helyzet. A másik fél meghallgatása ugyanis a tartalomtól részben függetlenül történik, az a másik féllel való interakció, érintkezés: ha kizárjuk annak lehetőségét, hogy a másik mondandója a személy mint szubjektum miatt is érdekel, akkor közléseinek zöme mindenképpen kívül fog esni a saját érdeklődés hatókörén. Hiszen természetesen nem azért hallgatjuk meg embertársunk beszámolóját arról, hogyan mulatott szilveszter este, vagy miért veszett össze a férjével, mert szociológiai ismereteinket szeretnénk gyarapítani; a személyiség, az élettapasztalat, a személyes reflexió legalább annyira érdekel, mint a veszekedés oka. És sohasem csak azért számolunk be hasonló helyzetekről, hogy informáljunk, hanem mert így vagy úgy, láttatni akarjuk magunkat mint férjet, feleséget, szülőt stb. Így szerzünk információt arról, hogy mindaz, amit mások gondolnak, hogyan viszonyul ahhoz, amit mi gondolunk vagy érzünk; így alakítjuk és formáljuk a képünket önmagunkról, így dolgozzuk fel, építjük be a viselkedésünkbe élettapasztalatainkat. Hiszen az emberi érintkezés önmagunk és mások szubjektív helyzetmegéléseinek, reflexióinak szüntelen mérlegelése, minősítése, latolgatása. Hogy türelmesen végighallgatunk valakit, az nemcsak beszélgetés, hanem egy másik ember iránti viszonyunk része is.

Biztosak lehetünk abban, hogy az elutasítást partnerünk nem a kölcsönös egyenlőségre törekvő önérvényesítő magatartás megnyilvánulásaként fogja elkönyvelni, hanem közöny, elutasítás vagy gorombaság gyanánt. Másrészt az önérvényesítő stratégia teljes mértékben fikció: az attribució, az az elfojthatatlan késztetésünk, hogy folyamatosan mások viselkedésének motívumait és indokait keressük, már gyerekkorunktól jellemez bennünket.

Ha azonban ez a helyzet, akkor a másik fél érzéseinek, gondolatainak, vágyainak mérlegelése nem maradhat ki az interakcióból. Természetesen feltehető a kérdés, hogy az értékek devalválódása, eltűnése végleges és visszafordíthatatlan állapotnak tekinthető-e. Kétségtelen, a jelen helyzet egy hosszú folyamat eredménye, a társadalmak és kultúrák változásait azt mutatják, hogy az értékek és a viselkedést irányító más szabályok ember és társadalom termékei.

 

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ ESSZÉJE:

 

A magyar művészet szabadságharca

 

Rendelkezik-e a magyar művészet olyan sajátosságokkal, amelyek csakis őrá jellemzőek, s amelyek magyarrá teszik? Van-e saját magyar „nyelve”? Több mint három évtizede időről időre föllángol a vita, hogy azután átmenetileg megint elcsituljon. Megválaszolhatatlannak látszik e kérdés. Mégsem lehet elvonatkoztatni tőle. Lehet, hogy a magyar művészetnek éppen az az egyik sajátossága, hogy vele kapcsolatban nem lehet megkerülni e terméketlen kérdést?

Az irodalom mindig is előnyösebb helyzetben volt: közege, a nyelv, eleve könnyebben megválaszolhatóvá teszi az ilyen kérdéseket – még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a nyelv használata önmagában nem eredményez irodalmat. De megszólalni mégis csak saját anyanyelvén tud a költő vagy az író. S az irodalomhoz, ehhez a „nyelv fölötti” nyelvhez az író csakis a nemzeti nyelvén keresztül férkőzhet hozzá. Az irodalom nem nemzeti hovatartozás kérdése; ugyanakkor mégis elképzelhetetlen irodalmat teremteni nemzeti hovatartozás nélkül.

Egy festőnek jóval nehezebb a dolga. Művészete nem a művész anyanyelvétől függ, s emiatt a festő a művészet „egyetemes nyelvéhez” más utakon jut el, mint író kollégája. Különösen azóta nyilvánvaló ez, amióta a festészet radikálisan szakított azzal, hogy bármi köze legyen az irodalomhoz. Amikor lemondott arról, hogy nyelvileg is körülhatárolható tárgyakhoz kötődjön, hogy irodalomként elmesélhető tárgyakat illusztráljon. Még az olyan „legtisztább” irodalom is, mint amilyen például Mallarmé költészete volt, függ az anyanyelvtől, s kötődik egy hazához. Ám a tiszta festészet, amióta a Malevics által meghirdetett tiszta érzékenység dominánssá vált, sokkal nehezebben hivatkozhat saját nemzeti karakterére, és alaposan próbára teszi azt, aki egy hazához próbálja kötni.

Mindez közel egy évszázada nagyon is magától értetődő – mégha nem is általánosan elfogadott (Herbert Read például tagadta a modern művészet nemzeti jellegét, Rudolf Schlichter viszont a II. világháború után éppen a nemzeti jelleg megtagadása miatt utasította el a modern művészetet – elsősorban persze az európai festészetet fenyegető amerikait). Magyarországon is újra meg újra fölvetődött a festészet nemzeti karakterének a firtatása, különösen a hatvanas évek második felétől kezdve, amikor a képzőművészetben – jókora késéssel - egyre erősebbé vált a „tiszta művészet” (más szavakkal: az autonóm vizualitás) igénye. A művészek egyre gyakrabban olyan falakba ütköztek, amelyekre ilyen szavak voltak fenyegetően felfestve: „nemzeti hovatartozás”, „kozmopolitizmus”, „nemzeti gyökerek”, „realizmus”, „haza”. Azoknak, akik nem akartak semmi egyebet, mint festeni vagy szobrokat készíteni, váratlanul azzal kellett szembesülniük, hogy tevékenységüknek politikai visszhangja támad. Nem azért, mert tiltott témákat vetettek fel, nemzeti tabukat sértettek meg, vagy hazafias szimbólumokat csúfoltak ki, hanem mert úgy akarták otthon érezni magukat a hazában, hogy a sajátos magyar hagyományt egyetemessé akarták tágítani. Az elmúlt harminc év magyar festészetének története az otthonteremtés és a hazakeresés történetének is tekinthető. Ami igen rögös és fáradságos folyamat volt.

1984. január 27-én Budapesten Galántai György szobrászművész szervezésében egy kiállítás nyílt, ezzel a címmel: Magyarország a tiéd lehet. A több mint negyven magyar művész mellett tizennyolc országból közel ötven művész is elfogadta a meghívást, hogy valóban létrejöjjön az, amit a kiállítás alcíme ígért: a Nemzetközi Magyarország. A kiállítás helyszíne a Fiatal Művészek Klubja volt – az akkori magyar progresszív művészet központja. A kiállítók azonban nem csak fiatalok voltak: többen közülük már a hatvan felé közeledtek, s a magyar avantgárd vezére, Erdély Miklós is már 56 éves volt ekkor. De fiatalnak számítottak. Nem azért, mert fiatalosak voltak (persze azok is), hanem mert a hivatal és a hatóság a „fiatalság” jelzőjével bélyegezte meg őket. Ami egyben hallgatólagos ítélet is volt: még nem nőttek fel, éretlenek, nem kell komolyan venni őket. Akit pedig nem vesznek komolyan, azt, mint a neveletlen gyermeket a szobából, ki lehet tessékelni. A múzeumokból, az állami kiállítási intézményekből (galériák ekkor Magyarországon még nem léteztek), ki lehet rekeszteni őket az állami mecenatúrából, meg lehet tagadni tőlük a műtermet, meg lehet fosztani őket mindenfajta megélhetéstől, sőt el lehet venni még az útlevelüket is. Végső soron a hazájuktól is meg lehet fosztani őket. Nevezhető-e hát magyarnak az olyan művészet, amelynek lába alól kihúzzák a hazát?

A kiállítást még a megnyitó napján betiltották. Magyarország nem lehet a tiétek, figyelmeztette a tiltó határozat a művészeket, akik között egyébként nemcsak képzőművészek szerepeltek, hanem költők, zenészek és filmrendezők is. Azt a mindent behálózó hazugságot leplezte le ez a határozat, amelyet a Kádár-korszak a maga viszonylagos liberalizmusával a külföld előtt sokáig leplezni próbált. E betiltás azonban nemcsak politikai ítélet volt, hanem esztétikai is. Nemcsak a szocializmus ízlése éreztette az erejét, hanem az a mélyen konzervatív szellem is, amely közel két évszázada alapvetően meghatározta a magyar művészetet, és amellyel a szocialista ízlés könnyedén egybefonódott.

Öt évvel később, 1989. december 9-én újra megnyílt a betiltott kiállítás – pontosabban a rekonstrukciója –, ugyanazon a helyen. Voltak, akik időközben meghaltak (Erdély Miklós), akadtak, akik időközben külföldre távoztak, voltak, akik államilag elismert művészek lettek. És közben lezajlott egy rendszerváltás is – egy forradalom, amely éppolyan „bársonyos” volt, amilyen puha és bársonyos volt az azt megelőző diktatúra is. Magyarország immár valóban „a tiéd lehetett”. Ám a kérdések, amelyek a magyar művészet magyarságára, vagy éppen magyartalanságára irányultak, továbbra is nyitva maradtak. S ma is nyitottak – az új évezred küszöbén, amikor a nemzeti hovatartozás kérdése Magyarországon néha éppolyan heves indulatokat vált ki, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.

 

A hazai festészet alig két évszázada nevezhető csak magyarnak. De azzal, hogy magyarnak kezdte nevezni magát (s levált az osztrák, német vagy olasz festészetről), kezdetét vette az elszigetelődése is: belesüppedt saját nemzeti romantikájába. A XIX. század elejétől kezdve a magyar festészetet éppúgy az elzárkózás jellemezte, mint az irodalmat vagy a színházat. S minél elzárkózóbb lett, annál büszkébb volt saját kiválasztottságára. A nemzeti elzárkózás okai közismertek: Magyarországot történelme során annyiszor szállták már meg, hol Kelet, hol Nyugat felől, hogy végül egyebe sem maradt, mint a saját nemzeti identitásához való görcsös ragaszkodása. A többi, elsősorban persze nyugati nemzet szemszögéből nézve torzulásokhoz vezetett, ami a magyar művészet karakterén is rajta hagyta a jelét. Egy olyan országban, ahol a társadalmi együttélés Nyugat-Európára jellemző demokratikus szabályai nem alakulhattak ki, és ahol a huszadik század közepéig érezhető a feudális társadalmi struktúra jelenléte, ott a művészetekre is természetellenes teher nehezedett. Nekik, elsősorban az irodalomnak és a képzőművészetnek kellett megteremteniük a hiányzó politikai nyilvánosságot és pótolniuk annak intézményeit. A festmények vagy költemények Magyarországon majdnem ugyanazt a szerepet játszották, mint Nyugaton a népszavazás vagy a parlamentáris demokrácia.

Az a művészet, amely a hiányzó politikai kultúrát hivatott pótolni, veszélyeknek van kitéve. Nemcsak a politikai üldöztetésére vagy megbélyegzésére gondolok (ami az 1820-as évektől kezdve 1989-ig töretlen volt), hanem arra is, hogy a festményeknek és könyveknek olyan feladatot kellett elvégezniük, ami nem feltétlenül egy festmény vagy irodalmi mű feladata. Egy műalkotásra nézve ez a legnagyobb veszély – ha például kénytelen „politizálni”, vagy a nemzeti identitás tudatát erősíteni, vagy idegen kultúrák gyűlöletét sugallni stb. Magyarországon a szabad és kötetlen művészet fogalma jószerivel ismeretlen volt – mégha újra meg újra születtek is egyedi műalkotások, amelyek szabadok voltak – abban az értelemben, ahogyan azt német nyelvterületen Konrad Fiedler kidolgozta. De a festészet vagy az irodalom „intézménye” ezeket a műveket idegen testként kezelte. Soha nem tudtak szervesen integrálódni a magyar kultúrába.

Mindig akadtak kezdeményezések a nemzeti romantika egyeduralmának megtörésére. De elszigeteltek maradtak – akár azért, mert az illető művész eleve magányos és különc volt (Csontváry, Gulácsy, Farkas István), akár azért, mert az irányzat, amely szembefordult a patetikus romanticizmussal, nem tudott intézményesülni (ilyen volt a Kassák-féle aktivista és konstruktivista irányzat, a Szentendrei Iskola, az 1946-ban alakult rövid életű Európai Iskola), akár pedig azért, mert az illető művészek előbb-utóbb elhagyták Magyarországot, hogy másutt örömmel befogadják őket (Molnár Farkastól és Moholy-Nagytól kezdve a hetvenes évekig számos magyar képzőművész kényszerült emigrációba). De bármelyik esetről volt is szó, az egyik döntő vád mindig az adott művészek „magyartalansága”, gyökértelensége vagy éppen kozmopolitizmusa volt.

 

Valójában persze egészen másról volt szó. S ez éppen 1968-ban és 1969-ben, az úgynevezett Iparterv-generáció két nagy kiállításán derült ki, amelyeken mások mellett olyan művészek vettek részt, mint Bak Imre, Hencze Tamás, Jovánovics György, Keserű Ilona, Lakner László vagy Nádler István. Ezek a művészek felbecsülhetetlenül sokat tettek azért, hogy a magyar művészet szabad legyen. Mindenekelőtt természetesen a fiedleri értelemben vett szabad vizualitás hívei voltak, s a művészetet a művészettől idegen kérdések szolgálatából szabadították ki. Időben egybeesett ez a nyugati művészetnek azzal a korszakával, amikor a művészet mint művészet vált fontossá, s megnőtt a konceptuális jelentősége. Magyarországon azonban ennek a fordulatnak más gyökerei és indítékai voltak – mégha az eredmények sokban hasonlítottak is (Jovánovics, Lakner, Bak, Erdély vagy Szentjóby alkotásai szinkronban voltak a kortárs amerikai vagy nyugati művészettel). Az Iparterv-generáció jelentkezése azért jelenthetett gyökeres fordulatot a teljes magyar művészet történetében, mert jelentős művészek, csoportot alkotva, magától értetődőnek tekintették azt, ami addig egyáltalán nem volt az: nevezetesen, hogy a művészet előfeltétele az egzisztenciális értelemben vett szabadság. Aminek természetesen politikai következményei is lettek. Hiszen egy művész, ha lemond arról, hogy eljátssza a vátesz szerepét, kimondatlanul is azt sugallja, hogy ezt azért teszi, mert politikai értelemben szabadság veszi körül, ahol nincsen szükség váteszekre. Az Iparterv-generáció persze egy pillanatig sem hitte azt, hogy Magyarország politikailag szabad. Ám azzal, hogy szabad művészként léteztek, hatékonyabban mutattak rá a politikai szabadság hiányára, mintha bírálták, kritizálták volna azt. A párbeszédtől való elzárkózás minden kritikánál hatékonyabbnak bizonyult.

Mi következett ebből? (A politikai megbélyegzésen túl, ami nem késett sokat.) Először is az, hogy Magyarországon a művészetben először kezdtek a művészek magától értetődően a demokrácia nyelvén beszélni. (Igen, a szabad vizualitás önmagában is fölért egy politikai proklamációval.) Másodszor az, hogy az Iparterv-generációval a magyar művészet felzárkózott a nyugati művészethez. Nem azért, mert szolgaian másolta a nyugatiakat (ami az egyik fő vád volt a hivatal részéről), hanem mert nem választotta el a művészi és a politikai szabadság fogalmait. Ugyanakkor volt egy döntő különbség is a magyar és a nyugati művészek között. A magyar művészet megkésettsége miatt az Iparterv-generáció tagjaiban elevenen élt az a hit, ami a klasszikus avantgárdot éltette és ami Nyugat-Európára vagy Amerikára ekkor már egyáltalán nem volt jellemző: nevezetesen, hogy az avantgárdot nem lehet integrálni. (Ez persze összefüggött az akkori magyar műkereskedelem fejletlenségével és a galériarendszer teljes hiányával is.) S ez a harmadik következmény: az Iparterv-generáció úgy tudott felzárkózni a nyugati művészet színvonalához, hogy közben megőrizte azt a metafizikus-platonista álláspontot, ami a hatvanas évek nyugati művészetéből egyre feltűnőbben kezdett hiányozni.

A mából visszatekintve az Iparterv ettől hat romantikus hevületű csoportosulásnak, miközben persze a lehető legtávolabb tartotta magát a romantikától. S ez – negyedik következményként – azt is jelenti, hogy az Ipartervvel a progresszív magyar művészet úgy tudott kapcsolódni a magyar tradícióhoz (annak romanticizmusához, vagyis a nemcsak művészi kérdések iránti nyitottságához), hogy közben maradéktalanul korszerű és modern tudott lenni, s egy pillanatra sem lett hűtlen a művészet szuverenitásához. Jellemző ebben az összefüggésben Bak Imre művészete, aki az archaikus kerülőútján jutott el a modernhez, s kezdettől magától értetődően tudta összekapcsolni az ősi (keleti, magyar) folklórt a modern (nyugati) konstruktivizmussal. Vagy Jovánovics szobrászata, aki a fény és a transzparencia ősi, metafizikus problémáját a szobrászat legmodernebb nyelvére tudta lefordítani. Vagy Szentjóby művészete, akinek az alkotásaiban, bármilyen területen jelentkezzen is (koncept, happening, fluxus, anti-művészet), mindig kimutatható a tradicionalizmus iránti nyitottsága és fogékonysága. Vagy Erdély Miklós munkássága, aki úgy volt a teljes magyar avantgárd vezéralakja, hogy közben műveiben mindvégig a zsidó vallási hagyomány és a misztika kérdéseivel viaskodott.

A magyar képzőművészet „rendszerváltozását” az Iparterv generációja hajtotta végre, s a magyar képzőművészet tradícióját (annak romanticizmusát, elzárkózását, irodalmiasságát) nem puhán és bársonyosan, hanem radikálisan törte meg. Amit a magyar zenében egy generációval korábban Bartók végzett el, vagy az irodalomban Mészöly Miklós, majd a hetvenes és nyolcvanas években Nádas Péter és Esterházy Péter, az a képzőművészetben az Iparterv generációjához kapcsolható. A hetvenes évek végére megkerülhetetlenné váltak az eredményeik, s ezzel mintegy lezárult a magyar képzőművészet felnőtté válása, vagy – Beke László kifejezésével – „szexuálforradalma”.

 

A nyolcvanas évek a „beérés” és az „aratás” időszaka volt. Ebben az évtizedben egyre-másra nyíltak a jelentősnél jelentősebb kiállítások (közöttük is a legemlékezetesebbek: 1981: Új szenzibilitás, 1984: Frissen festve, 1985: Eklektika), s ezzel párhuzamosan szaporodtak a kortárs magyar festészetet bemutató reprezentatív külföldi kiállítások is. Amit Olaszországban transzavantgárdnak, Németországban pedig Heftige Malereinek neveztek el, azt Magyarországon, Hegyi Lóránd kezdeményezésére, új szenzibilitásnak hívták. Az elnevezés jelzi, hogy a magyar festők – a magyar tradíció többnyire lappangó és hallgatólagos parancsára – jobban reagáltak az őket környező miliőre, mint külföldi kollégáik, s még amikor – a korstílus parancsára – teátrálisak voltak, akkor is jobban kapcsolódtak a mindennapi valósághoz, mint az olaszok vagy az amerikaiak. (A 80-as évek magyar „új érzékenysége” irányultságát tekintve ennyiben talán a kortárs német festészethez s annak expresszionista és tárgyilagos – Neue Sachlichkeit – gyökereihez áll közel.)

Mint az azt megelőző konceptualizmus vagy redukcionizmus, amely ellenében a nyolcvanas évektől kezdve a festők „föllázadtak”, a heves festészet is olyan irányzat, amely, mint minden tendencia, ideológiailag erősen meg volt terhelve. Ez az ideológia ezúttal, ravasz módon, a látszólagos ideológiamentesség volt: a cél a szubjektivitás fölszabadítása, az érzékiség visszahódítása volt. Ám ez oly kötelező érvénnyel jelentkezett, hogy a felszabadulás egyszersmind újfajta alávetettséget is eredményezett. Egyfelől vitathatatlan, hogy a festészet szabadon tudott lélegezni és létjogosultságot nyert a kötetlen, szabad, akár anarchikus szubjektivizmus; másfelől azonban ennek igénye olyannyira egyetlen nagy mederbe terelte a festészetet s ezzel uniformizálta is, hogy az „új szubjektivizmusban” a szubjektum szabadsága éppoly illuzórikus lett, mint a konceptualizmusban vagy egyéb redukcionista tendenciákban (amelyek legjobbjaiból persze korántsem hiányzott a szubjektivitás).

A heves festészet, amely, mint minden mozgalom, ideológiailag, társadalmilag, gazdaságilag erőteljesen meghatározott volt, az amúgy is túlideologizált magyar művészetben ott tudott valódi eredményeket felmutatni, ahol látszólag önmagát tagadta meg. Például ahol a nyilvánvaló akarás helyett az élvezetre fektetett hangsúlyt; ahol a tematikus, „irodalmi” kötöttség helyett a kötetlenséget részesítette előnyben; vagy ahol – a szigorú szembenállás helyett – a korábbi irányzatok gesztusait, nyelvét, formavilágát is hajlandó volt alkalmazni. A legfontosabb természetesen a szubjektivitás valóban szabaddá válása volt – azaz: a szubjektivitás vállalása, akár az „új szubjektivizmus” parancsa ellenében is. Törvényszerű, hogy, mint minden mozgalomban, a szabadság ára ezúttal is az eretnekség volt. Az elkülönülés, a leválás, a magányos útra lépés persze nem jelenti feltétlenül az előzmények megtagadását; inkább a velük való szabad gazdálkodásról van szó, amelynek végső célja azonban nem az akkumuláció, a megfelelés, hanem a legsajátabb igények kibontakoztatása. Más szavakkal: a mozgalom leépítése a belső késztetések és érzékenység fölépítése érdekében.

Bukta Imre, Birkás Ákos, Mulasics László vagy Szirtes János ekkori munkái nemcsak különböző szuverén művészeti pályák elszigetelt eredményei, hanem – másfél évtized távlatából – a nagykorúvá vált kortárs magyar művészet jelentős eredményei is. A hatvanas és hetvenes évek keresését és megerősödését felváltotta az elnyert művészi szabadság élvezete; az Iparterv viszonylagos monolitikus irányzata a pluralizmusnak adott helyet; a konceptualizmus és a művészetnek művészetként való elemzése mellett (Maurer Dóra) egyre nagyobb teret kapott a struktúrák vizsgálata (Sugár János, Trombitás Tamás); s a sokszor hűvös absztrakció a legszemélyesebb és burjánzó mitológiáknak adott helyet.

 

Az Iparterv képviselői és a nyolcvanas évek új festői és képzőművészei nem kerültek konfliktusba egymással: életkorban néha generációs volt a különbség, a művészeti életben azonban változatlanul egy (esetleg: másfél) generációnak számítottak. Ez mindenekelőtt a külső, politikai nyomással volt magyarázható, amely azt eredményezte, hogy a „generáció” szó nem életkort, hanem művészi-esztétikai irányultságot jelentett. A döntő változás ezen a téren a kilencvenes években következett be, amikor a politika titkos nyelve semmivé foszlott, s a generáció fogalma visszanyerte eredeti jelentését. A kilencvenes évek magyar művészeti közéletében egyre gyakrabban vetődik fel ez a szó. Különösen a ma legfiatalabb művészek részéről, akik egy – művészileg – szabad korszakba születtek bele, és ezért autonómiájukat immár nem az egész magyar művészeti hagyomány, hanem csupán az elmúlt két-három évtized ellenében kell megfogalmazniuk. Ráadásul a művészi szabadság az új generáció esetében korábban nem ismert politikai szabadsággal társul, ami a gazdasági-intézményes lehetőségek gazdagodását jelenti. A nyolcvanas évek vége óta Magyarországon elkezdett kiépülni a galériák rendszere, a művészet intézményeinek köre bővült, s a mai fiatalok számára olyan kiállítási és financiális lehetőségek adottak, amelyekről az Iparterv művészei, de még a nyolcvanas évek festői és szobrászai sem álmodtak. A legfiatalabb magyar képzőművészek – hasonlóan egyébként a legfiatalabb magyar írókhoz – immár nem kényszerülnek rá arra, hogy elkötelezzék magukat valamilyen nagy program mellett. A fiatalok műveiből éppúgy hiányzik az Iparterv antiromantikus beállítottságú romanticizmusa, mint a „heves festők” viszonylagos ideológus hevülete. Alkotásaik, bármilyen irányzathoz álljanak is közel, a szabadságnak arról a fokáról ismerhetőek fel, amely a korábbi generáció számára korántsem volt magától értetődő. A fiatalok alkotásai nyitottak, zavarba ejtően sokértelműek. Műveik értelmezését ez megnehezíti – de közben nyitottá is teszi e műveket, s a befogadót új, korábban nem ismert helyzetbe kényszeríti. Alkotásaikat sokszor mintha lebegtetnék, amitől a befogadó álláspontja is nehezen meghatározható. Végső soron a legfiatalabbak művei a befogadók szabadságát is növelik. Nem lehet beskatulyázni e műveket, nehéz tendenciákba besorolni őket. Hiányzik belőlük az a fajta radikalizmus, amely a korábbi generáció leghűvösebb alkotásaiban is tettenérhető volt. Radikális antiradikalizmus, mondanám a legszívesebben – ám ezzel máris behatárolnám és rögzíteném az alkotásaikat. Az utolsó szó joga legyen hát inkább a csodálkozásé és élvezeté – s persze az örömé, hogy végre színre léphetett az a generáció, amely önfeledten tud élni a szabadsággal, amit harmincéves harccal vívott ki (számára is) a magyar képzőművészet.

 

Katalógusszöveg. A kilencvenes évek magyar művészete. Akademie der Künste, Berlin. A részt vevő művészek: Bak Imre, Baranyai Levente, Birkás Ákos, Bukta Imre, Chilf Mária, Csörgő Attila, El-Hassan Rózsa, Gémes Péter, Gerhes Gábor, Hajdú József, Jovánovics György, Lakner Antal, Maurer Dóra, Mulasics László, Nemes, Sugár János, Szabó & Co., Szabó Dezső, Szegedy-Maszák Zoltán, Szentjóby Tamás, Szirtes János, Trombitás Tamás, Várnai Gyula

 

 

„Élj Párizsban vagy Szatymazon”

Miért került József Attila versébe ez a helynév?

 

Szerkesztem Szatymaz történeti monográfiáját, s írok bele magam is egy fejezetet Szatymaz az irodalomban címmel. Mikszáth Kálmán, Móricz Pál, Móra Ferenc a főszereplő benne, de előfordul Sebők Zsigmond, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Preszly Lóránd, Karinthy Frigyes neve is. Sőt: ki gondolná, Ady tollán is előjön ez a helynév: 1950-ig nem is községnek, hanem csak a széles szegedi határ tanyaközpontjának a neve.

Még meglepőbb, hogy József Attila versébe is bekerült. A három címváltozatban (A tőkések hasznáról, Tőkehaszon-ballada, Haszon) ismert, a villoni ballade-formában írt híres versében olvashatjuk:

 

élj Párizsban vagy Szatymazon, –

mire a béredet kikapnád,

itt állsz és ott ül a haszon.

 

A vers szövege is több változatban maradt fönn, de érdekes, hogy a Szatymazt említő (22.) sor mindegyikben változatlan. A másodikon (23. soron) sem változtatott. A harmadik (24.) sor a legtöbb változatban így szól:

 

a tőkéseké a haszon.

 

József Attila ezt a versét 1932/33 fordulóján írta. Vajon miféle gondolattársítás vonta be versébe Szatymaz nevét? A verselemzések szakirodalma elsiklott e kérdés fölött, pedig a költői műben szereplő földrajzi nevek (például Párizs, Moszkva, London egyfelől, Kiszombor és Szatymaz másfelől) megérdemelné a közelebbi vizsgálódást.

József Attila nem járt Szatymazon, de vasúti megállóján többször átutazott. Ekkor is, de szegedi tartózkodásai idején is föltűnhetett neki e különös név. Talán megérezte benne, hogy idegen eredetű ugyan, de ez az idegenség mégsem olyan, mint a német, francia, szláv; valamiképpen rokon, ahogyan a kutatás tartja, török örökség. Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint mágikus eredetű („nem eladó” jelentésű) személynévből jellegzetesen magyar helynévadással keletkezett, azaz minden képző nélkül a birtokos nevét viselő földrajzi név.

Amikor József Attila e versét írta, a nagyváros és az eldugott zug szélsőségére akart utalni: a tőkés világban a dolgozó ember sem a metropolisban, sem a magányos tanyán nem szabad; a haszonelvű rendszer kegyetlensége mindenütt utoléri. Párizs helyett még több joggal írhatott volna New Yorkot, de nyilván verstani, esetleg szövegesztétikai okokból maradt a magyar szem és fül számára elviselhetőbb Párizs mellett. Az elmaradottságnak és vidékiségnek a közbeszédben általánosan használt helyneveit, Mucsát vagy Csajágröcsögét nem használhatta, hiszen ez a tréfás-gúnyos névadás nem illett a vers véresen komoly hangulatába. Szatymaznál jobban ismerte Öcsödöt, Szabadszállást, Kiszombort; hogy mégsem ezeket emelte versébe, bizonyára egyrészt a szótagszám kényszere, másrészt a rím (a haszon~Szatymazon) döntötte el. Így idéződhetett föl benne a különleges zamatú helynév: Szatymaz.

Miután ezt leírtam, arra gondoltam, megkérdezem a versszerető, József Attilát ismerő olvasókat, főleg kutatókat, nincs-e magyarázatomnál jobb elképzelésük: miért került éppen Szatymaz a költő versébe? Először monográfusát, életművének legjobb ismerőjét, Szabolcsi Miklós akadémikust kérdeztem, borítékba zárva a fönti eszmefuttatást, hogy az én véleményemtől nem befolyásolva vesse papírra a maga gondolatait. De még mielőtt az övét megkaptam volna, eszembe jutott, hogy szokatlan körkérdést bocsássak a nyilvánosság elé: szóljon hozzá mindenki, aki úgy ítéli, épkézláb magyarázattal tud szolgálni e különös kérdésben.

Péter László

 

Riport

RAJNAI ATTILA RIPORTJA:

 

Olaj a bűzre

 

Nógrádi Zsolt, aki az olajbizottság előtt beszámolt a Bács-Kiskun megyei olajmaffia rendszerváltás utáni üzelmeiről, felsorolta főbb szereplőit, és terhelő vallomást tett több magas rangú politikusra, köztük Pintér Sándor belügyminiszterre, akkori országos rendőrfőkapitányra, soha nem tartozott a nagy vagyonnal, cégekkel rendelkező olajosok közé. Csak egyszerű melós volt az olajszőkítő társadalom szigorúan felépített hierarchiájában, ott, ahol minden szereplő kizárólag annyi információt kapott, amennyire a munkája elvégzéséhez feltétlen szüksége volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy vallomása megalapozatlan, az olajosvilág kulcsszereplői sem tagadják ugyanis, hogy a birodalmi méretű illegális üzemanyagüzletek zavartalan működését „külső” segítség nélkül nem lehetett volna évekig fenntartani.

 

Az olajbizottság előtt vallomást tévő Nógrádi Zsolt szüleivel és testvérével egy régi építésű, jelenleg éppen felújítás alatt álló házban lakott Soltvadkerten, amely Kiskőrös és Kecel mellett, gazdagságuknak hála, az „aranyháromszög” néven hírhedtté vált térség harmadik városa Bács-Kiskun megyében. A főutcán lévő félkész ház egy ideje már üres. Az apa, Nógrádi József ötvennégy éves volt, amikor 1998. október huszonötödikén, vasárnap délelőtt eltávozott a Kossuth utcai házból. Azóta semmi hír felőle. Kisebbik fia, a huszonkét éves Nógrádi Ádám csak három nap múlva jelentette édesapja eltűnését a kiskőrösi rendőrkapitányságon. A rendőrök szerint nem látszott kétségbeesettnek apja eltűnése miatt, ezzel együtt egymillió forintot ajánlott fel hivatalosan annak, aki édesapja hollétéről bármiféle információval tud szolgálni. Ám Nógrádi Józsefről a mai napig egyetlen bejelentés sem érkezett. „A Nógrádiak nem jelentős család, a város nyolcvan százaléka nem is ismeri őket” – véli Berkecz László polgármester. „A Jóska nagy természetű, erőszakos ember volt” – mondta egy kosarakkal felpakolt, kerékpárját toló, idős asszony Nógrádiék háza előtt. Egy másik szerint „az öreg Nógrádi idő előtt sírba tette a feleségét”, aki már több mint két éve halott. „Idegileg kikészítette azt a szegény asszonyt, meg rendszeresen verte, és a fiait is az anyjuk ellen nevelte.” Helyi nagygazdákat faggatok az idei termésről, valamint Nógrádiékról: „Nem fogadta be őket igazán a falu, mert nem voltak közibénk valók. A Jóska úgy három évtizede nősült ide, jómódú vadkerti lányt vett feleségül, de nem becsülte meg magát, seftelt, kártyázott, a rendőrök rendszeresen bevitték.”

Krómdíszekkel teleaggatott, hatalmas dzsipekkel és motorokkal érkeznek fiatalok a Szervánszky László tulajdonában lévő, híres soltvadkerti fagyizóhoz (a szegedi Virág cukrászdát is ő üzemeltette 1992-től a múlt év októberéig). Nógrádiékról, a nagy olajos-családról kérdezem őket, de csak nevetnek. Elmesélik, hogy Nógrádi Ádám két hónapja egy Zsiguli aljának hegesztése közben felgyújtotta a saját garázsában lévő műhelyét. A hírt a helyi tűzoltók is megerősítik, szerintük Ádámnak helyén volt az esze, mire kiértek a helyszínre, a fiú már kimentette a tűzből a hegesztőpalackokat, így legalább a ház megmaradt. A garázs és a kocsi viszont a lángok martaléka lett. Ádám lakásán egyébként három hete egy olajlepárló berendezést foglaltak le a fináncok. A vámosok szerint a berendezés alkalmas volt arra, hogy extrakönnyű fűtőolajból desztillálással gázolajat állítsanak elő.

A koronatanú apja a rendszerváltás előtt benzinkutas is volt, abban az időben orgazdaság miatt nyomoztak ellene a rendőrök. Később műanyag kannákat kezdett árulni, majd egy targoncajavító műhelyt nyitott, ugyancsak a házában. A kilencvenes évek kezdetén azonban végleg felhagyott a munkával, és ott kezdett mozogni, ahol a legnagyobb pénzek forogtak. Ezt pedig annak idején és azon a környéken egyedül az olaj jelentette.

Operatív módszerek

1993. december 8-án a kiskunhalasi rendőrkapitányság speciális nyomozói és kommandósai Kiskunhalastól nyolc kilométerre, a zsanai út mellett lévő Beszedics tanyán olajszőkítőket értek tetten, akiket operatív módszerekkel már két hónapja figyeltek. Szalmabálákkal álcázott föld alatti tartályokból épp szőkített olajat szivattyúztak át egy tartályautóba, és még további öt kamion várakozott az üzemanyagra. Az átfejtést Nógrádi József és két fia, Nógrádi Zsolt és a kiskorú Nógrádi Ádám vezényelte. A Volvo tankerkocsi tetején egy Sefti becenevű férfi tartotta a csövet, az övé volt a kamion. „Az egész olyan hihetetlennek tűnt – mondja –, fentről jól lehetett látni, ahogy kék villogóval közeledtek felénk a zsaruk, le is kiáltottam az öregéknek, de azok hülyének néztek. Már majdnem odaértek a rendőrök, amikor szedni kezdte a lábát a Jóska, nem is jutott messzire, csak az egyik fia, a Zsolti.” A kommandósok lefektették a sárba az ott lévőket, miközben az olaj ömlött a földre. Seftinek ez volt a szerencséje. Leparancsolták a tanker tetejéről, és rábízták a szivattyúk leállítását. A kihallgatások egész éjjel folytak a halasi kapitányságon, s a rendőröket leginkább az érdekelte, hogy a hat sofőr hová szállította volna a pirosított fűtőolaj kénsavval „kiszőkített” változatát.

Akkoriban jogszabályi fogalmak még nem voltak a gázolaj-hamisításra, így bizonyítani is csak nehezen lehetett, végül csalás és jövedékkel való visszaélés miatt indítottak eljárást Nógrádi József és Nógrádi Zsolt ellen. Zsolt azonban a rajtaütés estéjén nyakába vette a világot, elszaladt, nem is került elő. Körözése sem vezetett eredményre. A kihallgatások alatt kiderült, elhagyta az országot. Tette elévülése után, tavaly ősszel tért csak haza.

 

Szakmai minimum

A Nógrádi-ügy átkerült a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányságra, ahonnan a rajtaütés után néhány nappal Sefti, három nyomozó társaságában, elindult a Dunántúlra, Sopron környékére, hogy megmutassa a rendőröknek, hol kellett volna leadni a tartálykocsinyi szőkített gázolajat, sőt, a vevőkkel is „összehozta” a zsarukat. Cserébe ellene nem indult eljárás, még a tartálykocsit is visszakapta. Tudomása szerint a vásárlókat sem marasztalták el, ezek az ügyek ugyanis szinte minden megyében rendre elakadtak. Sefti öreg motorosnak számít az olajos szakmában. A rendszerváltás idején Budapest és Szeged között, az E75-ös főút parkolóiban árulta a gázolajat. A tankolást olyan Nizza Zuk kisteherautókból végezték, amelyek platóján egy tartály és egy nagyteljesítményű szivattyú volt. Ilyen mozgó benzinkutakból tankoltak rendszeresen háztartási tüzelőolajat a török kamionosok. „Ez egyszerű, tiszta ügylet volt.” A dízelmotorokba használt gázolaj és a háztartási fűtőolaj (hto) ugyanis abban az időben még ugyanazt a terméket jelentette, csupán az áruk volt különböző. A Mol Rt. tájékoztatása szerint 1990. január elsején a gázolaj ára tizenhárom forint harminc fillér, a hto pedig csak kilenc forint húsz fillér volt. Abban az évben hat alkalommal emelték a dízelolaj árát úgy, hogy közben a hto ára alig változott, árkülönbözetük több alkalommal is húsz forint felett volt literenként. 1991 januárjában a dízelolaj literenkénti ára harmincegy, a hto-é pedig csak tizenegy forint. 1992. április elsejével Szabó Iván akkori pénzügyminiszter több nyugati ország példája nyomán elrendelte az olcsóbb tüzelőolaj megkülönböztető színezését. A dízelolaj ára akkor 38 forint volt, a hto tizennyolc forintba került. Természetesen azonnal megkezdődött a színezett fűtőolaj „bevizsgálása”. Hosszú időn keresztül próbamotorokon tesztelték a vörös üzemanyagot, az árkülönbözet ugyanis felkínálta annak lehetőségét, hogy a színezőanyag kivonásával dízelolajként adják el a fűtőolajat. Házi laboratóriumokban megkezdődtek a kísérletek a színezék kivonására is. A motortesztelések bebizonyították, hogy az erős dízelmotoroknak meg sem kottyan a vörös adalékanyag, csak az üzemanyagszűrőt kell sűrűbben cserélni.

A politika közben úgy viselkedett, mintha a színezéssel mindent megtett volna az üzemanyaggal történő visszaélések megállítása érdekében. Folyamatosan emelték a dízel motorolaj literenkénti árát, ellentétben a színezett fűtőolajéval. 1993. január elsejére a dízelolaj ára elérte a literenkénti hatvan forintot, miközben a piros háztartási tüzelőolaj harmincnyolc forinttal volt olcsóbb, literenként mindössze huszonkét forintba került. A legnagyobb – 44 Ft (!) – 1994-ben volt az árkülönbözet, akkor ugyanis a gázolaj év végére hetvenhat forintba, a hto pedig csak harminckét forintba került. A folyamatosan nyíló árolló pedig megnyitotta az utat az őrült tempójú és méretű olajszőkítésnek.

 

Szőke Tiszántúl

Elhagyott orosz laktanyák, honvédségi üzemanyagraktárak, tönkrement téeszközpontok voltak a legalkalmasabbak a hatalmas mennyiségű háztartási tüzelőolaj tárolására. Ezeken a telepeken nyugodt körülmények között szivattyúzhatták át a gázolajat egyik tartályból a másikba, miközben az átfolyó vörös üzemanyagot, infúziós módszerrel, kénessavval fakították. A savazáskor az üzemanyagból kicsapódott vörös színezőanyagot mészhidrát hozzáadásával ülepítették. A tartályok alján keletkező kocsonyás, mérgező anyagot a szőkítők savgyantának nevezik. A savgyantától az olajosok rendszerint a Kiskunsági Nemzeti Park területén szabadultak meg: a rendszerváltás utáni első kormányzati ciklusban két alkalommal is interpelláltak a képviselők a park védelmében, ugyanis a savgyanta nagy területen tette tönkre a védett növényzetet. 1992. április elseje és 1995. január elseje között – a hto-jegyrendszer bevezetésig – Bács-Kiskun megyében Alsószálláson, Borotán, Fülöpszálláson, Jakabszálláson, Jánoshalmán, Kaskantyún, Kiskőrösön, Kiskunhalason, Kiskunmajsán, Mélykúton, Orgoványon, Pirtón, Szabadszálláson, Szankon és Zsanán foglaltak le a fináncok – húsz és kétszázezer liter között – szőkített fűtőolajat.

A kisavazott, kenőtulajdonságát elvesztő fűtőolajat a „harácsolók” persze nem dúsították sima olajjal, amellyel visszakaphatta volna a viszkozitását, ezért nagyon sok precíz technológiájú, főként japán gyártmányú személygépkocsi adagolóját tette tönkre a savazott üzemanyag. Több autógyár fel akarta függeszteni garanciavállalását Magyarországon, a Shell pedig bejelentette, hogy kivonul hazánkból az üzemanyag-piacon tapasztalható minőségi káosz és tisztességtelen üzleti viszonyok miatt. Mindezekre tekintettel 1995. január elsejével bevezették a fűtőolaj-jegyrendszert. Az igénylést Bács-Kiskun megye vezette nyolcvanhétmillió literrel, a második Jász-Nagykun Szolnok megye volt csaknem hatvanmillióval. E két megye igénye tette ki az ország teljes fűtőolaj-igénylésének majdnem felét.

Hamarosan kiderült, hogy a hto-jegyek könnyűszerrel hamisíthatók. A Mol Rt. statisztikái pedig beigazolták a feltevéseket: a jegyrendszer első néhány hónapjában másfélszer annyi fűtőolaj fogyott, mint amekkora mennyiségre hivatalosan kiadták a jegyeket. Abban a fűtési idényben 389 ezer igénylőnek összesen 292 millió literre adott ki hto-jegyet a Vám- és Pénzügyőrség, ezzel szemben a tényleges hto-fogyasztás 664 millió liter volt. Egyetlen megoldás kínálkozott csak – amit az akkori kormány meg is lépett – : megszűntetni a gázolaj és a hto közti árkülönbözetet. 1995. május elsejétől mindkét energiahordozó 80 forint hatvan fillérbe került literenként. A rendelet életbelépését követően a fűtőolaj-fogyasztás szinte a nullára esett vissza. Mindössze néhány ezer liter kelt el az egész országban több hónap alatt, holott egy évvel korábban havonta csaknem egymillió liter hto-t és ipari tüzelőolajat adtak el.

 

Kenő olaj

A két gázolajtermék árának kiegyenlítésével a hatalmas, „tiszta” pénzszakítás lehetősége megszűnt ugyan, azonban a nagy halak – felhalmozott vagyonuk birtokában – az üzemanyagseft egy költségesebb, de ugyancsak jelentős haszonnal kecsegtető változatát kezdték nagyban űzni: kőolajszármazékokat importáltak Romániából, Szlovákiából, Ukrajnából és Oroszországból. Az importőrök aktuális haszna a vámosok kezébe került, az orsóolaj, az ipari olaj és a mosóbenzin vámtétele ugyanis alacsonyabb volt az üzemanyagénál. A behozatalhoz a Gazdasági Minisztérium engedélye kellett. Az olajcégek az alacsonyabb vámtételeket „szerették alkalmaztatni” a behozott üzemanyag vámolására. A VPOP szúrópróba-szerűen ellenőrizte saját embereit, és több alkalommal foglalt le teljes rakományokat. Ám több esetben még a lefoglalt üzemanyag is következmény nélkül tűnt el egy-egy helyi közösség összetartása révén. A legismertebb eset a kiskőrösi vasútállomáson történt 1996-ban, amikor tizenötmillió liter gázolajat szivattyúztak ki ismeretlen tettesek egyetlen éjszaka leforgása alatt a már lefoglalt szerelvényekből. Ekkora mennyiség elszállításához negyven kamionra van szükség.

A határon, a vámolásra váró tartálykocsik tetején rendszerint ült egy ember. „A hivatalos verzió az volt, hogy az üzemanyagra vigyáznak. A gyakorlatban azonban az volt a dolguk, hogy ha netán felülről spontán ellenőriznék az üzletbe beépített vámosokat, akkor a náluk lévő színezőanyagot beleöntsék a tartályba” – mondja egy, magát csak az olajosok „csicskájának” nevező férfi. A vámpapírokon ugyanis a kedvezőbb vámtételű színezett hto szerepelt, a tartályokban azonban színezetlen gázolaj volt.

2000. április 17-én az olajbizottság nyilvános ülésén Arnold Mihályt, a Vám- és Pénzügyőrség parancsnokát hallgatták meg. A téma a halasztott vámfizetések megszigorítása volt. Arnold Mihály elmondta, hogy a multinacionális cégek tiltakozása ellenére is kénytelenek voltak szigorítani annak idején, mert a visszaélések száma elképesztő méretet öltött. A legtöbb cég hajléktalanok nevén működött, a halasztott vámfizetés engedélyezése után nem fizettek közterheket, a hivatalos tulajdonosok ellen pedig nem volt értelme eljárást indítani. A fizetési halasztások milliárdos nagyságrendűek voltak. „A jövedéki termékek vonatkozásában is állítsuk vissza a régi rendet” – írta 1994. augusztus 4-én Dunai Imre, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkára a VPOP parancsnokának, mert szerinte „igazságtalanul sújtjuk a gazdasági élet korrektül működő szereplőit”.

 

A Világgazdaság (2000. április 18.) szerint Bártfai Béla, a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkára is hasonló tartalmú levelet küldött Arnold Mihálynak, arra kérve őt, „hogy a jövedéki termékeket forgalmazó vállalatok – mindaddig, míg a jogszabály nem módosul – élhessenek a halasztott fizetés lehetőségeivel”.

 

Falnak jelentgetők

A múlt év szeptemberében Karancsi Tibor volt szeghalmi rendőrszázados nyilvánosságra hozta, hogy 1995 májusában a Full Marker Bt. macskási telepén embereivel tetten ért egy üzemanyagot átfejtő társaságot, valamint olajszőkítésre utaló nyomokat talált, azonban felettesei utasítására a telepet el kellett hagynia. Karancsi szerint az ügyet Gál László akkori Békés megyei főkapitány simította el, aki Pintér Sándor országos főkapitány közeli barátja volt. Pintér miniszterré történt kinevezése után Gál László a BM Ellenőrzési és Felügyeleti Hivatalának vezetője lett. Az első vizsgálat szerint Karancsi vádjai alaptalanok voltak, azonban a békési ügyben egyre több dokumentum került elő, s a rágalmak hatására Gál László lemondott.

Szeszák Gyula volt Hajdú Bihar megyei főügyész egy 1993-ban behozott, tíz szerelvényből álló illegális olajszállítmány ügyében jelentést írt Györgyi Kálmán főügyésznek, valamint Pintér Sándor országos rendőrfőkapitánynak. Szeszák szerint az ügyben főszerepet játszott az akkori megyei rendőrfőkapitány, Papp Imre. Szeszáktól az ügyet elvették, őt magát pedig nyugdíjazták. A konkrét olajügy megcáfolhatatlan bizonyítékai alapján azonban később Papp Imrét is felfüggesztették, majd menesztették.

Az 1993. december 8-i rajtaütést a Nógrádi családon az akkori kiskunhalasi rendőrkapitány, Kastyják János személyesen vezette. (A tavaly nyáron fegyelmivel menesztett – utóbb az általa indított munkaügyi perben jogerősen is nyertes – exkapitány kiűzetéséről az ÉS részletes tényfeltáró riportot közölt No szmoking címmel 2000. január 14-én.) Kastyják feletteseinek írt jelentéseiben rendre szerepeltek a környék legnagyobb olajosai, akik időnként komoly beosztású politikusokat is fogadtak. Egyik jelentésében részletesen kitért egy 1998 márciusi Kiskőrösön szervezett kampánygyűlésre, ahol „a társaságban a megye vezető olajmaffiózói voltak”. Ezen a találkozón rövid ideig jelen volt a leendő miniszterelnök is, amikor is „az olajosok támogatásukról biztosították Orbán Viktort”. A Nógrádi-ügy külön érdekessége, hogy a koronatanú másfél éve eltűnt édesapjának barátja és kártyapartnere volt a tázlári – ma Zsanán élő – Sepsi László. A hetvenes évek végén Sepsi együtt seftelt az öreg Nógrádival, mígnem Sepsi börtönbe került. A rendszerváltás után azonban Sepsiből az ország legnagyobb dohány-nagykereskedője lett, és a cigarettapiacon üzleti szerepet kapott Pintér Sándor felesége és Boross Péter egykori miniszterelnök lánya is.

 

Milyen volt szőkesége...

Az olajosok világa az évek során széthullott. Sokan tönkrementek, mert a hto és a gázolajár különbözetének megszűnte után ugyanannyit költöttek, mint akkor, amikor még „szarta az olaj a pénzt”. Az olajcsap elzárásával a korábbi együttműködők között – a kulisszák mögött – harc kezdődött, megcsapolták egymás telepeit, bennragadt tartozásaikat igyekeztek mindenáron, akár erőszakos módon is rendezni. Állítólag Nógrádi József eltűnése is egy rendezetlen számlából adódott. Néhány „csendben” élő, volt olajos azonban mind a mai napig összejár. (Beprotezsáltak hozzájuk, nem mondhatnám, hogy örültek a jelenlétemnek.) Egy nagydarab férfi – aki már külföldön él, de mint mondta, a neve felmerült az olajbizottság előtt – már nem is emlékszik semmire sem. Mindössze annyit „tud” az olajról, hogy „néhány liter kell belőle az autóba”. Egy másik – azóta már legális cégekben és vendéglátásban utazó ötvenes – férfi szerint a legnagyobb röhej, hogy az „olajbizottság elnöke vonattal jár föl a parlamentbe”. Az öreg Nógrádiról azonban még vannak emlékeik: „A Jóska egy dologhoz nagyon értett, a kakaspörkölt készítéshez, túrósgaluskával. Kész specialista volt.” Eltűnésével kapcsolatosan a környék legnagyobb „borban utazó” vállalkozójának nevét említik, akinek üdítőitalgyára is van. (Ezt a feltevést erősíti a HVG 2000. június 17-i száma is.) Állítólag egyedül ez a nagyvállalkozó terjeszti Soltvadkert és Kiskőrös környékén, hogy az öreg Nógrádi külföldön van. Néhány olajos szerint abban az időben nagyon szidták és fenyegették egymást, „úgy látszik, a Jóska húzta a rövidebbet”. Arra a kérdésemre, hogy ki a legnagyobb olajos a megyében, és hogy szerintük is igaz-e, amit Pintér Sándor ez év június 15-én nyilatkozott a Népszabadságban, miszerint magánemberként sohasem járt Bács-Kiskun megyében, csak mosolyogtak. „Erről Sz. Attilát kéne megkérdezni Soltszentimrén” – válaszolták. A megye olajkirályai szerintük a kiskőrösi K. András, a kecskeméti K. Gábor, a kunbajai H. István, a soltszentimrei Sz. Attila, a kisszállási Cs. László, a keceli F. Ferenc, a kiskunhalasi R. Gyula, a bajai F. István. Nekik nem egy benzinkútjuk van, milliárdokat sikerült összehozniuk a „fodrászatból”. Az olajszőkítők bankárai pedig a borsodi V. Béla és a székesfehérvári M. József voltak.

Gazdasági szakemberek szerint az elmúlt tíz év alatt az üzemanyaggal történt visszaélések miatt az államot több mint ötszázmilliárd forint kár érte.

 

JÓZSA MÁRTA RIPORTJA:

 

Bundák és voksok

a romániai helyhatósági választások

 

Az előzetes közvélemény-kutatások szerint a posztkommunista baloldal előretörését, sőt, abszolút győzelmét jelzik az őszi parlamenti választásokon a június 4-én és 18-án tartott romániai helyhatósági választások eredményei. A sajátos körülmények között megtartott, csalásgyanús helyzetektől kísért és választói közöny által sújtott választásokon a demokratikus pártok összefogása ellenére sem sikerült megbuktatni Kolozsvár ultranacionalista polgármesterét, Gheorghe Funart, és Marosvásárhelyen sem aratott babérokat az RMDSZ által is támogatott Demokratikus Konvenció. Pedig a tét nagyobb annál, minthogy ki kormányoz a helyhatóságokban: Románia európai integrációjáról is szól a történet.

 

A települési és megyei önkormányzatokban a korábbi államfő, Ion Iliescu vezette Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja (RTDP) nevű, oroszbarátnak és kommunista utódpártnak tartott tömörülés szerezte a legtöbb mandátumot. Az eredménylista azonban azt is jelzi, hogy az RTDP korántsem győzött mindenütt, a három nagy régióban (Erdélyben, Havasalföldön és Moldvában) más-más szempontok játszottak döntő szerepet a szavazáson. Korábban – azaz az 1992-es és 1996-os parlamenti és helyhatósági választásokon – az erdélyi megyékben és a fővárosban zömmel a modernizációpárti erőket tömörítő Demokratikus Konvenció pártjai vezettek, szemben az úgynevezett ókirálysággal (azaz Moldvával és Havasalfölddel), ahol többnyire Iliescu pártja (és több hozzá hasonló reformellenes irányzat) győzött.

Sajátos körülmények között tartották az idei választásokat. Az első forduló előtt néhány nappal titokzatos telefonálók figyelmeztették az ország egyik legnagyobb bankjának betéteseit: a pénzintézet csődközelbe került. Kitört a pánik, akinek pénze volt, azonnal valutát vásárolt, felborult a valutapiac, olyannyira, hogy egy napra még a pénzváltók is bezártak. A bank másnapra igazolta fizetőképességét – ezt Mugur Isarescu miniszterelnök fontosnak tartotta személyesen is megerősíteni –, másnapra viszont csődöt jelentett egy másik pénzintézet, a Nemzeti Fejlesztési Alap, amely a nevével ellentétben nem állami, hanem magáncég; állítólag az egykori Securitate önmagukat a gazdasági életbe átmentett tisztjei alapították. A hoppon maradt kisbefektetők a kampánycsend és a választás ideje alatt csaknem minden nagyvárosban tüntettek a kormány ellen, és a választás bojkottálására bíztatták a szavazókat. Június ötödikén, az első forduló másnapján pedig kiderült: az állítólag ugyancsak szekusok tulajdonában levő Népbank sem tud fizetni betéteseinek.

A lapok sietve közölték: a csődök miatt a nemzetközi hitelminősítők nem tervezik alacsonyabb osztályba sorolni Románia nemzetközi hitelképességét, de azt is megjegyezték: talán azért, mert már nincs hova, a gazdasági adatok bankcsődök nélkül is csődközeli országot jeleznek. David Riley, a Fitsch IBCA londoni hitelminősítő intézet igazgatója azt mondta: sokkal jobban aggasztja annak a veszélye, hogy a közelgő országgyűlési választásokon minden jel szerint visszakerülnek a hatalomba a „meglehetősen gyászos múltú” volt kommunista erők.

 

Szekus ügyek

A kommunista restaurációval való ijesztgetés azonban nem hatott a román választókra. A néhány hónappal korábban Iliescu körül kipattant botrány – az, hogy elnöksége idején, a kilencvenes évek elején úgynevezett „vörös drótot”, azaz állandó információs vonalat tartott fenn a moszkvai vezetéssel – éppúgy nem tántorította el a rá szavazó többséget, mint a vezetőik ellen indított büntetőeljárások. Megvesztegetés és korrupció vádjával több büntetőügy is indult nemcsak Iliescu, hanem a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar ellen is. Ezeket azonban soha senki sem folytatta le, és a mértékadó román közvélemény abban is megosztott, hogy le kell-e egyáltalán folytatni őket. A demokratikus, integrációpárti értelmiségiek közül is többen – például Mircea Dinescu nagy tekintélyű költő-politikus – azt állították: a vezető politikusok esetleges elítélése rombolná az ország tekintélyét, csak az lenne megnyugtató megoldás, ha a választásokon buknának meg.

A politikai kérdések a választás két fordulója között is keveredtek az igazságszolgáltatásiakkal: Funar fia, Sabin Funar ellen a két forduló között rendőrségi vizsgálat indult gázolajcsempészet gyanúja miatt. Constantin Dudu Ionescu belügyminiszter személyesen jelentette be a vizsgálatot, valamint azt, hogy állítólag a román–ukrán ügyletet a kolozsvári polgármester pénzelte a város kasszájából. Ráadásul a csempészettel gyanúsított vállalkozás lapértesülések szerint szoros kapcsolatban áll egy máramarosi céggel, amelynek tulajdonosát viszont ahhoz a Virgil Magureanuhoz fűzik baráti és üzleti szálak, aki a rendszerváltás előtt Securitate-tiszt volt, majd 1997-ig az új köztársaságban is vezethette a titkosszolgálatot. Szekusügye Funarnak már korábban is volt: állítólag Ceauşescu idején megbízásokat kapott és fogadott el attól a Valer Rusu ezredestől, aki karrierjét az egyetlen romániai szamizdat lap, az Ellenpontok felszámolásával kezdte. Rusu a kampány utolsó napján cáfolta, hogy együtt dolgozott volna Funarral. Érdekes – és a politikai erők zsarolhatóságát jelezheti – az a tény is, hogy miután a belügyminiszter bejelentette a Funar család ellen indított vizsgálatot, a Funart soraiból két évvel ezelőtt kizáró Romániai Nemzeti Egységpárt országos vezetése azonnal felszólította tagságát arra, hogy a helyhatósági választás második fordulóján Funarra szavazzanak. Tette ezt annak ellenére, hogy két nappal korábban még elkötelezte magát a Funar-ellenes koalíció mellett. Nem kizárt, hogy végül ezek a támogatók hozták azt a néhány százalékos többséget, amely Funart harmadjára is pozícióhoz juttatta.

Kérdés, hogy a botrányok vagy valami más az oka annak, hogy a június 13-án közzétett előzetes közvélemény-kutatások szerint az első fordulóban több mint 45 százalékkal vezető Funar állt második helyen a kolozsvári polgármesteri székért vívott küzdelemben. Volt tehát olyan pillanat, amikor az a Serban Radulescu volt esélyes, aki az első fordulóban mindössze 15 százalékot ért el (az ő javára lépett vissza az első forduló második helyezettje, Eckstein-Kovács Péter). Eckstein visszalépése egyébként várható volt: a 22 százalékban magyarlakta Kolozsvárott aligha sikerülhetett volna meggyőzni a román szavazókat arról, hogy egy magyar a legjobb jelölt a Funar-ellenes koalíció élén.

A nagy meglepetés azonban nem Kolozsvárott, hanem Bukarestben következett be. A fővárosban, ahol korábban sohasem győzött a kommunista utódpárt, az első fordulóban csaknem húsz százalékkal vezetett az Iliescu-párti jelölt, a Demokratikus Konvenció kormányának korábbi közlekedési minisztere, Traian Basescu előtt. A második fordulóban azonban kiderült: a bukarestiek alighanem csak ijesztgetni, de nem leváltani akarták a kormánypártokat, és szolid többséggel ugyan, de ismét demokrata főpolgármestert választottak.

 

Kolozsvári botrányok

Kolozsvárott elmaradt a meglepetés. Tény, hogy Funart – aki az első forduló estéjén, még a részeredmények közzététele előtt pezsgősüveggel a kezében jelentette be a helyi televízióban később nem igazolódott abszolút győzelmét – a korábban esélytelennek kikiáltott harmadiknak megszorongatnia ugyan sikerült, de legyőznie már nem. Hogy a második fordulóban aratott néhány százalékos győzelmét csak a Kolozsvár köré az asszimilációt elősegítő céllal betelepített, nyolcvan-kilencvenezer fős lakótelepeken élő, az elrománosítás ügyében elkötelezett, és így egységesen mellette szavazó telepeseknek vagy választási csalásnak (is) köszönheti, valószínűleg sohasem derül ki. Funar minden eszközt megragadott a második fordulóban, hogy megtartsa hatalmát, már csak azért is, mert a hatalom látszik számára az egyetlen eszköznek ahhoz, hogy elkerülje a büntetőjogi felelősségre vonást.

Csalásgyanús helyzetek már az első fordulóban is szép számmal akadtak. Az egyik, magyarok lakta belvárosi választókerületben például a választás reggelén hazaküldték a szavazókat, mondván, nincs elég pecsét a szavazáshoz. A végül is lepecsételt, érvényes és érvénytelen szavazólapokat a helyi tömegközlekedési vállalat autóbuszaival vitték el a központi irodákba, ahol órákig hevertek az épület előtti járdán: két-három csendőr vigyázott rájuk, és semmiféle választás ellenőrzésére hivatott személy nem figyelte, hogy nem visznek-e el belőlük, vagy nem hoznak-e újabbakat. A szavazás délelőttjén a megyei választási bizottság elnöke, Grunea bíró még nem tudta megmondani, hogy ki és mikor fogja eldönteni, hogy meghosszabbítható-e a szavazóhelyiségek nyitva tartási ideje. „Gondolhatja – mondta –, hogy nem fogjuk este kilenckor kizavarni a szavazókat csak azért, mert kilenc óra van.” Az érdeklődő magyar újságírók kérdéseire pedig idegesen csak annyit válaszolt: „Mit ugrálnak, hiszen maguk jól állnak” – egyenlőségjelet téve ezzel a határon inneni és túli magyarok, valamint az RMDSZ közé.

A nyitva tartás kérdését végül egy titokzatos telefon döntötte el: a választási bizottság elnökét felhívta bizonyos Muresan úr Bukarestből, az országos választási bizottságtól, és utasította a kolozsváriakat, hogy az urnazárás időpontját módosítsák este kilenc óráról tizenegyre. Hogy Muresan úr kicsoda, azt örökre homály fedi: ilyen nevű alkalmazottja ugyanis nincs a választási bizottságnak. A szavazóhelyiségeket mind ettől, mind Eckstein-Kovács Péter polgármesterjelölt azonnali tiltakozásától függetlenül nyitva tartották, és állítólag ekkor szavazott újra az a több ezer kiskatona, aki a nap első felében egyszer már választott. A katonáktól ugyanis a bevonuláskor elveszik a személyi igazolványukat, helyette a katonakönyvüket használhatják igazolványként – ám a román kereskedelmi Pro TV munkatársai több olyan katonával is találkoztak, akik személyivel is és katonakönyvvel is szavaztak. Ezt a trükköt egyébként már négy évvel ezelőtt is bevetették. Színesítette viszont idén a csalási palettát, hogy az új típusú, műanyag személyi igazolványokról le lehetett kapargatni azt a címkét, amely igazolta: tulajdonosa egyszer már szavazott, így pótlistán másodszor vagy akár többedszer is voksolhatott.

Az adatnyilvántartás ugyanis katasztrofálisnak bizonyult: voltak szavazókörzetek, ahol több százan hiányoztak az eredeti listákról, számukra létesítették a pótlistákat, amelyekre nem volt túl nehéz fölkerülni – főként, ha a szavazni vágyó román nemzetiségű volt. Több száz kolozsvári romát viszont elzavartak a szavazókörzetekből. Ők azért nem választhattak, mert egyáltalán nem voltak személyazonossági papírjaik, ami szintén nem újdonság az országban: a népesség-nyilvántartás állapota egyike a román bulvársajtó kedvenc témáinak.

Nemzetközi megfigyelővel egyetlen választási bizottsági tag sem találkozott. Ennek ellenére Eckstein-Kovács Péter visszalépésekor még látott némi esélyt Funar legyőzésére a második fordulóban. Szerinte megismétlődhetett volna valami ahhoz hasonló, ami 1992-ben történt. Akkor a Demokratikus Konvenció jelöltje 47 százalékot ért el az első fordulóban, ellenfele, Funar csak huszonhetet, aki a második fordulóban viszont fölényesen győzött. Igaz, Radulescu doktor, az integrációt, toleranciát hirdető mostani jelölt nem számíthatott olyan „segítségre”, amilyet Funar kapott az akkori magyar honvédelmi minisztertől: a ’92-es választás két fordulója között hangzott el Für Lajos emlékezetes és valamennyi román lapban bőven idézett kijelentése arról, hogy Magyarország kész akár fegyverrel is megvédeni a határon túli magyarokat. Román és magyar elemzők szerint egyaránt akkor ez segítette a polgármesteri székbe – a jelenlegi eredményeket ismerve legalább tíz évre – Funart.

 

Etnikai kártyák

Marosvásárhely polgármesterének személyét viszont az döntötte el, hogy a fele-fele arányban magyar–román lakosságú város szavazópolgárai közül melyik nemzetiség tagjai mentek el többen szavazni június tizennyolcadikán. Az első fordulóban alig százhatvan szavazaton múlt Fodor Imre korábbi polgármester, RMDSZ-es jelölt abszolút többsége. Háromezer érvénytelennek nyilvánított voks zömmel RMDSZ-es szavazat volt. Lehet, hogy mi is hibásak vagyunk – mondta Fodor –, hiszen az volt a választási jelszavunk, hogy szavazz a tulipánra – előfordulhat, hogy sokan ezért nyomták a pecsétet a párt jelképére és nem a jelkép melletti, a választásra szolgáló kockára. A második fordulóban Fodor Imrének már nem tizenöt különböző román és egy RMDSZ-ellenzéki magyar jelölttel, hanem a román egység szimbólumává kikiáltott RTDP-párti Dorin Floreával kellett megküzdenie. „A világ magyarságának szeme rajtunk áll” – nyilatkozta Fodor némi képzavarral. „Marosvásárhely románsága ugyanis óriási lehetőséget kapott, történelme folyamán először került annak a közelébe, hogy román polgármestert válasszon. Ezért bármit teszünk, a június 18-i második forduló mindenképpen etnikai jelleget kap.”

Fodor nem tévedett. Nagy kérdés persze, hogy volt-e mondandója a románok számára, ugyanis meg sem próbálta a román szavazók egy részét maga mellé állítani, erejét arra összpontosította, hogy igyekezzen – mint kiderült, sikertelenül – aktivizálni azt a huszonötezer magyar szavazót, aki nem ment el az első fordulóra. Négyéves városvezetői tevékenységéből jószerével mindvégig csak a kétnyelvű feliratok elhelyezését emlegette. A kétnyelvűség azonban olykor csak a magyar nyelvet jelentette – a városháza előtt felállított postaládán például, amelyen a polgármesternek szóló ötleteket, javaslatokat lehet bedobni, kizárólag magyar felirat van, úgyhogy a város román polgárai nem is juttatták el hozzá véleményüket. Fodor azzal riogatta magyar választóit: ha nem ő győz, eltűnnek a magyar feliratok, bár ellenfele, Florea jelenlegi prefektus nem említett ilyesmit. Az is lehet persze, hogy Marosvásárhelyen már emlegetni sem kell az unott etnikai kártyákat: anélkül is tudja mindenki, hogy a másik mire gondol.

A „magyarveszélyt” fő érvként elsősorban az erdélyi szavazókra alapozó szélsőjobboldali, nacionalista Nagy Románia Párt (NRP) szokta használni – de a liberális román sajtó is egyre inkább az NRP és az RMDSZ különvitájának tekinti az etnikai kérdést. Erre – látszólag – oka is van: mindkét párt támogatottsága hasonló, 6–7 százalék közötti, s ahol az RMDSZ erős, ott előbb-utóbb megerősödik az NRP is.

A romániai helyhatósági választásoknak mégsem ez a legfontosabb üzenete, hanem a közös román–magyar kérdés: mi várható a négy-hat hónap múlva esedékes parlamenti választásokon? Bár a szavazók többnyire a kormány leváltására és az etnikai ellentétekre koncentráltak, a tét mégsem ez: a legtöbb polgármesteri és képviselői helyet megszerző Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja kormányra kerülése hosszú időre szalonképtelenné teheti az országot, és meghiúsíthatja az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat.

 

TÓDOR JÁNOS RIPORTJA:

 

Ellopták az apám sírját

 

– Ez itt a Lacika. Látja, nénje? Három és fél éves – kiáltja mellettem egy fiatalasszony, s magasra emelve mutatja a szőke kisfiút.

– Nagyon szép gyerek! – mondja hangosan a túloldali sorompó mögül egy fekete fejkendős néni. – Apjuk hogy örült volna, ha megéri...

Kisszelmenci és nagyszelmenci emberek beszélgetnek 25 méterre egymástól. Köztük drótkerítés, elektromos jelzőrendszer, sorompó. Magyarul folyik a társalgás az ukrán–szlovák határon, amely kettévágta a falut. Vagy, ahogy Zelei Miklós könyvének címében írja, kettézárta az egykori magyar községet, amely Trianon után a cseheké lett, majd 1938-ban néhány évre visszakerült az anyaországhoz, hogy aztán 1944-ben, úgy tetszik, mindörökre megpecsételődjön szétszakítottsága: Kisszelmencből szovjet, míg Nagyszelmencből csehszlovák település lett. Később meg, ahogy borult a Szovjetunió és megszűnt Csehszlovákia, ukrán, illetve szlovák. Ugye, hogy mennyire valóságos a világnak ezen a tájékán az, amit máshol abszurdnak hívnak – üzeni a k. und k-s idők Prágájából bizonyos Franz Kafka.

A határon való szabad átkiabálásnak – amit egyébként nem szoktak megengedni a határőrök – oka van: a dolog lényegéből következően itt, a határ kisszelmenci oldalán mutatják be Zelei Miklós író és Adolf Buitenhuis holland fotóművész szociográfiai kötetét, A kettézárt falut. A könyv borítóján látható őrtorony, vagy ahogy az itteni emberek nevezik, a tojó itt van tőlünk kőhajításnyira. Most igazi katona unatkozik odafönn, s nem egy egyenruhás fabábú, mint gyakorta szokott.

 

A kisszelmenci Tóth Vince meséli Zelei könyvében: „Negyvenöt november végén jött hozzánk a határ, rögtön le kellett térgyepelni, avval kezdtem. Akit elfogtak, mindenkit letérgyepeltettek, mert ha már térgyepel, nem tud verekedni. A katona maga volt, elfogott öt embert is, de ha már le vannak térgyepelve, nem mernek fölállni, ha amannak meg puska van a kezében (...) Térgyepeltem én, jaj, de sokat. Húsz évig laktunk a 342-es oszlopnál, a kisszelmenci utcavégen. Mert a határoszlopok számozva vannak, ahol laktunk, ott a 342-es áll. Hatvanöt november végén jöttünk el. (...) Egy tiszt úgy mondta nekem, hogy Csapot a muszkák nem akarták felhagyni, mert onnan mehetnek Magyarországra, Csehbe, Németországba. És ha Kisszelmenc, Palágykomoróc meg Gálocs nem került volna Oroszországhoz, akkor a határ Szürte mellett ment volna el, és Csapnál nagyon hegyesen jött volna ki, ott lett volna jóformán a vasútállomáson, Csap jobb oldalán. Na, ezt nem akarták. És azért vették el Palágyot meg Kisszelmencet, hogy egyenes legyen a határ. (...) Régen két sorra ment a drótkerítés. Nagyszelmenc felől nézve, a cseh utcavégen a sorompó, a cseh sztólba [oszlop], a határszulák [gyalulatlan oszlop], a szovjet sztólba, oszlop, és a szántás. Ezt nézik mindennap, hogy van-e által nyom. A szántásnál van egy út, ahol katonák járnak, vagy traktor. Aztán a kerítések, hosszában minden három méteren egy sztólba, így is lehúzva rajta keresztben a drót, belül szúrósdrót, kívül sima drót, ha hozzáér valaki, akkor rögtön csenget a műszer. Apparátok voltak eldugdosva, szedték körülöttük mindig a füvet, hogy nyezamokányije, na, zamokányije, zárlat ne legyen.

Később már három drótkerítés, majd négy. Rakétacsapda. Az utcavégen meg szulákokat kellett leverni több sorban, hogy meg se lehessen közelíteni a határt. Palánkot csináltattak velünk, hogy át ne lássunk. Végig vasbeton oszlopok, vascsövek, felül szetka [háló], drótháló, kábelek. Már ez megsemmisült, az szedte ki, aki akarta, felében adták-vették, vihették. Most egy kerítés van, a jelzőrendszer, a szántás meg az őrtornyok.”

 

Vince bácsi, mint ahogy a könyvben beszélők közül sokan, sajnos már nem élhette meg, hogy szavait nyomtatásban viszontláthassa. Az 1965-ben elhagyott ház most is ott áll, közvetlenül a határ mellett. Belesve egy óriási tűzhelyet látok, a padlót elborítja a szemét. Kétlépésre a drótkerítéstől, a megsüppedt, deszkaoldalú kútban egy vadnyúl teteme. A szlovák oldalon az ünneplő magyarok háta mögött rendőrautó és néhány egyenruhás. „Nálunk” nem látni sem határőröket, sem policájokat. A nagyszelmenciek átkiabálnak, hogy ugyan már, húzódjon a nép ideát egy kicsit oldalra, mert nemcsak hallani, látni is szeretnék a helyi népdalokat játszó, Budapestről érkezett Hétrét zenekart. „Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, / mert a nagyszelmenci temetőbe temették az öreget. / Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, / viszek majd egy rózsacsokrot az édesapám sírjára” – énekli a szomorú kisszelmenci népdalt a tizenéves szólistalány, s könnyeket csal sokak szemébe. Több ez, mint egyszerű népdal, hiteles szociológiai látlelet ezernél is kevesebb ártatlan lélek emberi észszel felfoghatatlan megnyomorításáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kérte a két ország hatóságait, hogy erre az alkalomra nyissák meg a határt. A szlovákok részéről állítólag nem volt ennek akadálya, az ukránok viszont elutasították a magyar óhajt. Íme a „baráti” ukrán–magyar alapszerződés a gyakorlatban.

 

Egy nagyszelmenci asszony, K. I.-né (az író monogrammal jelölte azokat a riportalanyait, akik a könyv megjelenésekor még élnek) visszaemlékezéséből: „Aztán ahogy teltek az évek, idetették a határt. Itt az udvarunkon ment végig úgy, hogy a kút és a disznóól Csehszlovákia volt, a ház Szovjetunió (...) Nem gondoltuk, hogy így marad. Egyre vártuk, hogy majd csak elmegy innen a határ és összekerül újra a család. De eljött a felnőttkorom is, és nem. 1956. május 9-én férjhez mentem, a szüleim Kisszelmencről még az esküvőmre se jöhettek el. Néztek át. Kijöttek a határhoz, én is közelebb mentem, ahogy fel voltam öltözve menyasszonyi ruhába. Nem is hozom föl ezt a témát ma sem. Nem szoktam róla beszélni.”

 

Házigazdánk, Rigán István és családja sokáig ott lakott a Tóth Vincéék házával átellenben, a határ szomszédságában, de nem jöttek ki a ma is ott élő rutén öregasszonynyal. Szerettek volna Kisszelmenc központjában, az anyósáékkal szemben építkezni, de ott nem sikerült telket venni, így aztán ma a falu másik szélén, a Kisszelmenc 2/a alatt áll a házuk. Ez a postacím, ugyanis a falu egyetlen utcájának nincs neve. A Nagy Testvér szétesésekor bankban őrzött rubeljuk egycsapásra elvesztette az értékét, így az építkezés félbemaradt. A két ember magas téglafalak árnyékában áll az alkalmi épület, amelyben a család lakik. Rigán István azon kevés kisszelmenciek egyike, akiknek van állandó munkájuk. Csapon, egy üzemanyagtelepen dolgozik havi 90 hrivnyáért, ami nagyjából 4000 forintnak felel meg. Felesége, Erika ukrán származású, de szépen beszél magyarul. Ő már a ház körüli munkákat is csak nehezen tudja elvégezni, mivel többször operálták különféle betegségek miatt. Nagyobbik fiuk szakácsnak és cukrásznak tanul Ungváron, Robi, a kisebb, még általánosba jár, pár kilométerre, a palágykomoróci iskolába. Sógornője, Viktória Ungváron dolgozik a nyugdíjfolyósítónál. Tőle tudjuk, hogy a havi nyugdíjak 40–70 hrivnya között mozognak, hetvennél többet csak azok remélhetnek, akik magas állami hivatalt töltöttek be. 39 éves házigazdánk még a Szovjetunió katonája volt, Leningrádban őrizte a rabokat.

– Amikor Amerikában Reagan lett az elnök, behivatott a komiszszár, és megparancsolta, valljam be, miféle rokonságban állok én vele, merthogy engem ugyanúgy hívnak. Sehogy sem akarta elhinni, hogy Reagan nem az Amerikába szakadt nagybátyám...

Rigán István mostanában már tud nevetni saját történetén, de akkoriban ezt nem nagyon merte volna.

A legális bérből – már akinek van olyan – megélni lehetetlenség, ezért aztán a háztáji mellett a kishatármenti árucsere a túlélés záloga.

– A benzin, a cigó [így mondják errefelé a cigarettát – T. J.] meg a tömény szesz megy – okosít ki házigazdánk. – Az üzemanyag nagyjából feleannyiba kerül itt, mint Magyarországon.

– Záhonyba’ mindenkinek van kapcsolata, aki átveszi a benzint. Főleg lisztet és kukoricát hozunk érte, mert az nálunk most nagyon drága – osztja meg velem a határjáró életforma rejtelmeit másnap reggel kávézás közben Rigán Pista sógora. Tegnapelőtt este 11-kor indult, másnap délelőtt 11-kor ért át Magyarországra. Adott-vett, aztán este újra beállt a záhonyi Tisza-híd előtti több kilométeres kocsisorba, de visszatapsolták. Harmadnap hajnalban ért haza.

– Sokallták a kilenc doboz Marlborót, amit hoztam. Mehettem a sor végére – meséli mosolyogva a fiatalember, aztán elkomorul a tekintete. – Ezt már megszoktuk. Azt viszont sehogy sem tudom megemészteni, hogy a magyar határőrök orosznak mondanak minket, s nem hajlandóak magyarul beszélni velünk.

A fiatalember hetente háromszor teszi meg ezt az utat. Előtte egy német tulajdonban lévő ruhagyárban dolgozott, de az útiköltség oda-vissza majdnem több volt, mint a 41 márkás havi (!) bér. Szerinte Kárpátalján több tízezren kénytelenek így csempészkedni az alkalmankénti 1000–1500 forint haszon reményében.

 

A kisszelmenci I. J. poharazgatás közben avatta be az írót a túlélés furfangjaiba: „Davaj, davaj, jobb volt tavaly, nem volt davaj! Remélem, csak olyat mondok, hogy nem akasztanak fel érte. Vagy ha fölakasztanak? Úgyis meg kell dögleni egyszer! Most erre megiszunk. Amíg az a zászló leng, az a törvény van! Igaz? Na, isten, isten! Manyifeszt, manyifeszt, obmanuli ljugyej feszt! Még nem hallottad? Manifeszt, manifeszt, becsapták az embert feszt. Nem ismerős? Csak mert nézel rám, mint Lenin a burzsoáziára! (...) Nekem olyan nevem van, ami lehet orosz, ukrán, szlovák, magyar, mégis szarul élek. (...) Muszka katona, cseh katona, de mindig tudjál mit mondani! Mindig legyen érvényes történeted. Ne feledkezzünk meg azért az üvegről se (...). Ismered a munkácsi sörgyár jelmondatát? A sör már jobb, de még ihatatlan!”

 

A vodka ellenben iható. Először akkor kínált meg bennünket a munkáskabátja alól előhúzott literes üvegből egy kapatos fiatalember, amikor Öcsivel (akinek a valódi keresztneve Andor), a KMKSZ helyi vezetőjével érkezésünk kora éjszakáján botorkáltunk a mintegy hetven lakott portából álló falu egyetlen utcáján a határtól visszafelé. Öcsi megmutatta nekünk, milyen is ez a világszerte hírhedten híres és páratlan drótkerítés és sorompó, amire még a CNN is kíváncsi volt. Sokat nem láttunk belőle, Kisszelmenc főutcáján ugyanis csak egyetlen árva villanykörte pislákolt. Ez viszont nem nagyon zavarta a falu ifjúságát. A lányok karonfogva korzóztak a határig és vissza, a fiúk meg a házak előtti padokon ücsörögve „stírölték” őket.

– Három fekete kocsit láttam, Öcsi! Az előbb húztak el Palágy felé – hadarta izgatottan s némileg dülöngélve barátunk, amikor kiszúrt bennünket.

Öcsi, mint mindig, most is csak mosolygott, úgy, ahogy csak azok a patkolókovácsok tudnak, akiknek manapság is van munkájuk.

– Jönnek le a hegyekből a cigányok lovaskocsikon, úgyhogy hála istennek akad dolog... – mesélte éppen, amikor odalépett hozzánk az embercsempészek réme.

– Biztos afgánok, tamilok vagy más feketék lehettek – mondta aztán sokkal inkább nekünk, mint a hírnöknek.

– Elhozzák a szerencsétleneket idáig, elszedik a dollárjukat, majd magukra hagyják őket azzal, hogy már Szlovákiában vannak...

Mire idáig ért a KMKSZ kisszelmenci aktivistája, komája kabátja alól előkerült a vodka.

– Aztán csíkozott volt-e a matricája? – kérdezi vacsora közben Rigán István, amikor elmeséljük neki a történteket. – Mert arról ismerszik meg, hogy valódi, vagy házi csinálmány a vodka, hogy csíkozott-e a matricája.

Kiülhet arcunkra az értetlenség, mert mutatja az éppen használatos üvegen át a matrica hátsó oldalát... Jól látszanak a ragasztócsíkok.

– Mivel a gyárban gép ragasztja... – osztja meg velünk nevetve a tudást házigazdánk.

 

„1944. november 26-án Kárpátukrajna Népbiztosságai I. Kongresszusának küldöttei honfitársaik akaratát teljesítve elfogadtak egy sorsdöntő dokumentumot – a Kárpátukrajna Ukrajnával való újraegyesüléséről szóló manifesztumot. A történelmi döntés kiállta az idők próbáját. A kárpátaljaiak ezt még egyszer bebizonyították az elnökválasztás idején tanúsított aktivitásukkal, államunk és népe méltó jövője, a stabilitás, a béke és a társadalmi egyetértés mellett téve le voksaikat.”

(Leonyid Kucsma, Ukrajna elnöke. Kárpáti Igaz Szó, 1999. november 27.)

 

– Rengeteget tanultunk a szabadságról, a testvériségről, az egyenlőségről, az önrendelkezési jogról. Hát, ha itt ránézünk a drótkerítésre, ami kettézárja a falut, akkor láthatjuk, hogy valójában mennyit érnek a nagy eszmék, mennyit ér a népek sokat emlegetett önrendelkezési joga – mondja Zelei Miklós, aki Kisszelmenc polgármesterétől megkapta a község fából faragott kulcsát.

– Öt és fél évig dolgoztam Kis- és Nagyszelmenc történetén, s nagyon megszerettem azokat az embereket, akik szóba álltak velem. Bízzunk abban, hogy majd itt is változni fog a világ, amit viszont nagyon nehéz elképzelni. Ugyanis itt 2007–2010 között valószínűleg már állni fog a „schengeni” határ, ami legalább olyan kemény lesz, ha nem keményebb, mint a szovjet vasfüggöny volt. Addig kellene jogokat szerezni, amelyek talán akkor is megőrizhetőek lesznek majd. A könyvben sokan visszaemlékeztek rá, hogy 1968-ig itt is volt a kerítésen egy kis kapu, ahol jelentősebb családi események alkalmával át lehetett menni egyik faluból a másikba. A kishatárforgalom megindításáért a küzdelmet nem szabad föladni, mert félő, ha az EU-s határ bevezetéséig erre nem kerül sor, akkor már soha. Tény ugyanakkor, hogy az eddigi átjárhatóság lehetősége is borzalmasan lecsökken, ugyanis júliustól Szlovákia bevezeti a vízumkényszert Ukrajnával szemben.

A falu kulcsa mellé kapott gyönyörű virágcsokrot az író a szögesdrót kerítésen hajította át a sorompó mögött ünneplő nagyszelmenciek felé. Sajnos a szeretet (pontosabban annak szimbolikus gesztusa) ez esetben sem győzhette le a távolságot és a gravitációt: a csokor útja, akár egy lefülelt határátlépési kísérlet, a nyomjelző sávban ért szomorú véget.

 

 

 

 

PÁRATLAN OLDAL

 

FELHANG

 

„Akkor lesz rend, amikor az SZDSZ három madara, a Roth, a Weiss és a Grün végleg elszáll” – mondta egy Schuster nevű képviselő (MIÉP) a főváros közgyűlésén. Utóbb – az általános felhördülés nyomán – megjegyezte, hogy mondatának nem óhajtott „rasszista felhangot” adni.

Mivel föltételezem, hogy nem hazánk nemzeti lobogóját  kívánta imígyen kifigurázni a képviselő úr, nyilatkozatához csupán egyetlen apró kérdést fűznék: hanem?

t. gy.

 

 

AZ ALVÉGI MEG A FELVÉGI ÍRÓ

 

Történt egyszer, hogy a kis író (vékony) és a nagy író (testes) ugyanazon palotába voltak hivatalosak. Ugyanazon tévéfelvételen árulhatták könyvheti portékájukat. (Az eperszezon épp a végét járta, a könyvszezon következett.) A kis író korán érkezett, polgári foglalkozású lévén, korán akart végezni, hogy menjen a dolgára. Várt. Reája került a sor. Beállították annak rendje s módja szerint a fénybe, a szíve dobogott, nagy levegőt vett, hogy na, akkor most. És ekkor, igen, ekkor fergeteges hátszéllel beviharzott a nagy író. Már puszta megjelenésével is szörnyű zűrzavart keltett. Nem tudott várni egyetlen pillanatig sem. Kiráncigáltatta a kis írót a fényből, ő maga állt be helyette és jóllakott mosollyal árult. A kis író várt. A nagy író még azt sem mondta neki, hogy szerencséd, hogy öregapádnak... A kis író, merthogy fiatal volt, pimasz pofákat vágott, a palota oszlopdíszei meg pláne neki vissza. Megint beállították a fénybe. Elmondta a magáét, még szót is váltott a többi kicsi várakozóval. Távoztában a palota ajtajában, csodák csodája, a nagy írót pillantotta meg. Kedélyesen fecsegett. Talán még most is ott fecseg.

Holnap legyen a ti vendégetek!

Ligeti Hajnalka

 

 

KÖZVETETT BIZONYÍTÉK

 

Girardikalapot viselő ifjak és lányok lepik el a József Attila utcát és színes nyomású röplapokat nyújtanak be a gépkocsik ablakán. A röplapokon egy térkép, amely a Gresham előtti mélygarázs építésével kapcsolatban bevezetendő új közlekedési rendről tájékoztat. A lényeg azonban nem ez, hanem a több hónapos felfordulás valódi célja, amelyet a röplap bevezető mondata ad hírről: „A világ legszebb terét építjük fel Önöknek.” Miért nem ezzel kezdték? Mert a világnak mind ez ideig nem volt legszebb tere. Hisz kinek-kinek más volt a legszebb, vagy pontosabban a legkedvesebb.

A Roosevelt tér azonban komoly eséllyel pályázhat a megtisztelő címre. Végtére is ott van a „spenótház”, meg az Akadémiával átellenben pompázó két szállodaépület, amelyek így együttesen már eddig is a tér képének kivételesen harmonikus egységét adták.

Ezért nincs kizárva, hogy a rombolások és építkezések befejezése után a világnak végre lesz legszebb tere.

És ezzel kétségtelen bizonyítást nyer, hogy a Föld valóban Isten kalapja, mert mi máson lehetne Magyarország a bokréta rajta (a világ legszebb teréről már nem is beszélve).

Pb.

 

 

AUTÓPÁLYA

 

1958-ban világkiállítás volt Brüsszelben. A megnyitóig – a korábbi ígéretek alapján – el kellett készülnie a főváros és Ostende közötti autópályának.

Megtörtént.

1968-ban vitt rajta kocsiján brüsszeli barátom, báró Carlos de Radzitzky a tengerpartra. És folyamatosan szentségelt: alig tíz éve létesült az út, de máris felújításra szorulna. Ilyen az, ha politikai presztízsokokból siettetnek valamit, ahelyett, hogy gondos, alapos, szakavatott munkát igényelnének az útépítőktől, függetlenül mindenféle ígérettől és hozzá kapcsolódó dátumtól.

Mondá ama régi napon Carlos.

-már

ENNIVALÓ

 

A napokban vettem egy félkemény műanyag dobozba csomagolt tízes kiszerelésű tojásszettet. De csak otthon derült ki, hogy nem akármilyen tojások ezek. A dobozon ez olvasható: Magic Eggs, Mágikus Tojások. Gondoltam, étkezés előtt nem árt a mellékelt vásárlói tájékoztatót elolvasni, nehogy aztán én is mágikus legyek valamiképp.

„Tisztelt Vásárlónk! Hazánkban és az európai országok többségében is folyamatos növekedést mutat a szalmonella fertőzések gyakorisága... Ennek egyik oka lehet a háztartásokban, hogy a háziasszonyok nagy része elmulasztja a fertőtlenítéshez szükséges hypós vízzel történő lemosást a tojás felhasználása előtt... Az ön által megvásárolt tojás ózonnal van fertőtlenítve, mely 18 féle kórokozót, köztük 3 féle szalmonella baktériumot pusztít el a tojás héján. Így a legnagyobb nyugalommal használható csecsemők, gyermekek, ifjak, felnőttek és időskorúak ételeinek elkészítéséhez egyaránt.”

Hát legyek negyven napig harántcsíkos, ha ezt megeszem!

Pszilárd

 

 

A PITÁBA

 

Betértem egy frissen megnyílt hamburgereshez, igaz, inkább egy gyrosra. Amíg a soromra vártam, az előttem álló férfinek rakta össze, pakolászta egy lány a hamburgerét. De olyan lassan, hogy azt hittem, beleesik fejjel a csaj a kecsapba. Úgy fogta meg az egy szelet uborkát az uborkavillával, a húspogácsát a pogácsavillával, olyan lassan nyomta bele a mustárt, hogy a pasi már gyanút fogott, talán undorítóan romlott részekből illesztik össze a hamburgerét. Hát ez a csaj, mondom még egyszer, olyan sűrű volt, hogy megállt volna benne a gyorsvonat. Minden mozdulata lassú, flegma, olyan „adok neked ilyen szart” típusú.

Mire bekerült a bucisaláta is, és letette a pasi elé, a pasi már mozdulni se tudott. Aztán végigmérte a készítményt, ami, nem túlzás, olyan harminc centiméter magas lett.

– Mondja, kisasszony, és most hogy fogom én ezt megenni? – kérdezte a pasi.

– Hát azt én nem tudom – nyöszörögte nyállal a szájában a csaj –, én itt szakmai gyakorlaton vagyok, én csak azt tanultam, hogy kell öszszerakni, aztat nem, hogy is kell megenni. De talán így – és hófehér öklével a csaj összenyomott rajta vagy tíz centit. – Ez már befér! – mondta, és lassan hozzám fordult, hogy feltegye a kérdést, mit rakjon a pitámba.

(podmaniczky)

 

 

KÁNIKULA

 

– Erzsike, hogy bírod ezt a meleget? Belőlem már csavarni se kell a vizet.

– Mára meg 37 fokot mondott.

– Hát már kész öngyilkosság a főzés meg a vasalás.

– Nézd már! Figyeljed csak, Ilonka! Nem kéne áttérni erre a mosóporra?

– Melyikre?

– Ehol van e. Aszongya, hogy: „Ezzel már negyven fokban moshat.”

 

Amíg sorban állok a piacon „levesbetétért”, két asszony beszélget mellettem.

– Á, az én fiam semmire nem jó. Nem csinál soha semmit. Az idén is csak arra bírtam rávenni, mióta ez a nagy meleg tart, hogy a virágokat lespriccelje az erkélyen a spriccelővel.

– Oszt ahhoz ugyan miér’ van kedve?

– Azt mondja, hogy olyan a hangja a spriccelőnek, mikor kifúj, mint a pókerautomatának.

P.

 

 

MIT ÉR AZ ALVILÁG, HA MAGYAR?

 

Kisbandi, akit az FBI Floridában őrizetbe vett, állítólag az alvilág pénztárosa címet vívta ki magának hazai munkásságával. Aztán kiderül, hogy ebbéli tevékenységét folytatva bankalapítási célból körülbelül egymilliárd forintot gyűjtött be íróktól, színészektől és egyéb komédiásoktól.

Most gondoljunk bele: melyik országnak van rajtunk kívül ilyen alvilága?

b.

 

 

BONYOLULT CIPŐK

 

Szandálvásárlási lázban égett a család, boltból boltba, mikor az egyik cipőállvány mellett fölakadt a férfi eladó szeme.

Miközben mi próbáltunk, odalépett egy rendkívül intelligens férfi az eladóhoz és 43-as cipőt kért. Az eladó megmutatta a kollekciót, a férfi megmustrálta, majd fölhúzta az orrát, és csak ennyit mondott:

– Ezek nem jók. Én valamivel bonyolultabbra gondoltam – mondta, és már ment is kifelé.

Az eladó, más cinkos híján, rám nézett:

– Bonyolultabbat? Olyat, amin felül van a talp?

p.sz.

 

 

Kritika

BABARCZY ESZTER

 KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

 

 

Civilizáció és háború

 

·       John Lukács: Öt nap Londonban, 1940. május. Európa, 2000. 220 oldal, 1500 Ft

 

Valamikor réges-régen az a szerencse ért, hogy eltaláltam John Lukács vendégprofesszorként tartott órájára az ELTE-n. Arról volt szó, mi a történelem. Kis csoportunk egyre fogyott, ahogy ez a fakultatív óráknál lenni szokott volt az én időmben, míg végül egyedül maradtam. Néhány évvel később Lukács professzor e közös vállalkozás emlékére leült velem kávézni New York-ban, és tovább fűzte a szót, nagyjából ott, ahol tíz évvel azelőtt abbahagyta, csak talán én értettem már többet belőle. „Konzervatívnak lenni könnyű – mondta nekem –, manapság mindenki konzervatív. Én nem. Én reakciós vagyok!” Igazi, rendes, régivágású bon mot. Már annyiban is, hogy jelent valamit, és ez a valami John Lukács történészi életművének magva. Tudják-e vagy sem azok, akik az Európa Kiadónál sorjában megjelenő kötetekben az elegáns történelemírót, vagy Amerikába szakadt hazánk fiának ízes nosztalgiáját szeretik, John Lukács talán egyike az utolsó nagy, provokatívan gondolkodó történészeknek.

Ez a könyv az utolsó darabja egy láncolatnak. Az európai világháború, 1939–41, (1968, magyarul: Európa, 1995), A párviadal. A nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között, 1940. május 10–július 31. (1990, magyarul: Európa, 1993), és az Öt nap Londonban, mint Lukács írja az előszóban, afféle „aránytalan trilógia”, „út a makrokozmikustól a mikrokozmikus történetíráshoz”.

Azt az öt napot, amelynek most teljes könyvet szentelt, az 1940. május 24. és május 28. közti időszakot, Lukács mindig is döntő pillanatnak látta a második világháború történetében: ez az öt nap volt az – mondja, ismételt tanúságot téve a bon mot iránti érzékéről – amikor Hitler nem nyerte meg, a szövetségesek pedig nem veszítették el a háborút, noha nagyon közel álltak hozzá. Ezen öt nap alatt, a „furcsa” vagy, Lukács terminológiájában, a „vonakodó” háború végnapjaiban dőlt el, hogy Nagy-Britannia folytatja-e a háborút Franciaország valószínű kapitulálása és Olaszország feltehető hadba lépése után is, vagy elfogadja Hitlert és ajánlatát az „európai újrarendezésről”, amelynek révén a brit nemzetközösség jelentős terület- és presztízsveszteségekkel ugyan, de ép bőrrel megúszhatja a háborút.

Winston Churchill néhány napja miniszterelnök. A különc, forró fejű és iszákos arisztokrata nem örvend éppen köztiszteletnek az angol konzervatív pártban. Meg kell küzdenie az angol háborús kabinetben nemcsak Chamberlainnel, aki még a harmincas évek végén is – azok a szégyenletes harmincas évek! München! – úgy látta, Hitler úrral lehet tárgyalni, hanem a konzervatív politikus mintaképével, Lord Halifaxszel is, nem beszélve a defetistákról, a Mussolini-hívőkről, a tehetségtelen francia hadvezetésről és a meglehetősen bizalmatlan Rooseveltről.

Lukács ezt az öt napot kultúrtörténészként írja meg: a legváltozatosabb források tükrében mutatja azt, ahogyan a különféle társadalmi osztályok, politikai szereplők és emlékhagyó irodalmárok a mindennapi zűrzavarként megmutatkozó történelmet értékelik. Ez a zűrzavar azonban döntési helyzet, méghozzá olyan döntési helyzet, amelynek tétje mérhetetlenül fontos. Sommásan fogalmazva, tétje az európai civilizáció. Lukács hőse, Churchill – az igazi reakciós – tudja ezt, de rajta kívül talán senki sem tudja. Ezért akar a végsőkig harcolni.  

A tavaly megjelent Években (Európa), ebben a furcsa történelmi esszében, amely a Lukács számára fontos mozzanatokat keresi, az 1940-es évnél egy vacsoráról olvashatunk: egy novemberi estén az angol követ lát vendégül néhány magyar arisztokrata hölgyet. A történet fikció. De, mint Lukács mondja, „…a történelem is »regény« abban a legtágabb (és legmélyebb) értelemben, hogy elbeszélés, fictio, azaz szellemi készítmény – ám olyan készítmény, amely nemcsak függ, hanem szigorúan, igen szigorúan körül is határolt attól, amit valóban és tisztességesen tudunk. Ez utóbbit nevezhetnénk »tényeknek«, csakhogy a factum, a »tény« valami bevégzettet jelent – míg a valóság, mind a múltban, mind a jelenben, elválaszthatatlan az akkor éppen lehetségestől.”  (265. o.)

Erről az éppen lehetségesről szól a fiktív vacsora éppúgy, mint az Öt nap. És ebben a „lehetségesben” ragadható meg, úgy gondolom, John Lukács filozofikus történelme és az a valami, ami a bon mot-k mögött áll, s ami őt – a második világháborús könyvek sugallta kategorizálás ellenére – az európai civilizáció történészévé, méghozzá szenvedélyesen elkötelezett történészévé teszi.

Az Évek szerint a vacsora résztvevői, „…az angol diplomata, meggyőződéses konzervatív, valamint magyar vendégei, főnemesek és katolikusok, nagy birtokokkal és itt-ott kastélyokkal, semmi jót nem várhattak se az oroszoktól, se a kommunizmustól. Egy régi osztály tagjai, akiket a kommunizmus alatt kitelepítenek, ha nem legyilkolnak, míg Hitler alatt úgy-ahogy maradhatnak (legalábbis amíg tevékenyen nem lépnek fel ellene). És mégis tudták, hogy amit a németek és követőik képviselnek, az gonoszabb és veszélyesebb – igen, mert népszerűbb –, mint az oroszok és a kommunizmus. Megvetették azt a közönségességet, amit a nemzetiszocialisták és követőik gonoszságaiban láttak. De volt ebben még valami: az ő régimódi tisztességük. És becsületük. És az a régi civilizáció, amelyhez tartoztak.”

Azután még hozzáteszi: „Ugyanezt elmondhatod Churchillről is. Épp Budapesten kell vacsoráznunk ehhez?” (265. o.)

Minden bizonnyal sokféleképpen lehet olvasni az Öt napot, hiszen félelmetesen gazdag forrásanyagból merít. Én az Évek fiktív vacsorája felől olvasom. Hogy Churchill miért értette meg, amit értett, és miért akarta, amit akart, és hogyan vette rá Angliát, hogy vele együtt akarják – ezt az Öt nap nem tudja feltárni, mert egyetlen típusú forrás sem tudja bemutatni a személyiségnek azt a teljességét, amelyből ilyen horderejű választások fakadnak. A személyiségnek ezt a képét nem lehet darabokból összeállítani, legyenek ezek a darabok bármilyen unikális források. Az Öt nap nem azt mutatja meg, hogy miért volt Churchill Churchill, és miért győzött, hanem azt, hogy mivel kellett megküzdenie, s visszatekintve mennyire rémisztően törékeny ez a győzelem. A személyiség, amelyet Lukács „vérbeli reakciósnak” nevez – ahogy önmagát is szívesen – ez esetben egy olyan kultúra terméke (vagy mondjuk civilizációt), amelynek, Lukács szerint, termékei lehettek volna az angol nagykövetnél vacsorázó arisztokrata magyar hölgyek is.

Az Öt nap végén azt olvashatjuk, hogy az európai civilizáció Churchilltől kapott ötven évet, és ha fennmarad – HA fennmarad –, akkor Churchillt megmentői közé kell számítanunk, még akkor is, ha Kelet-Európát habozás nélkül odavetette Sztálinnak. Hogy kerül ez ide, ebbe a könyvbe, kérdezheti az ember. Talán Lukács megbocsátja nekem, ha azt írom, hogy ez a vérbeli reakciós morgása, a reakciósé, aki nem szereti a modern világot, a demokrácia nagy hullámát, amely a régi civilizációs építményt, a maga hierarchiáival, formáival és gátjaival, összeomlasztotta. Ez az öreg reakciós, végső soron, az európai arisztokráciát, annak kozmopolita kultúráját, tartását és hivatástudatát tekinti az európai civilizáció hordozójának. Ezzel lehet nem egyetérteni, de nem lehet gondolkodás nélkül nem egyetérteni. És különösen nem lehet, hogy ismét idecsúsztassak egy vörös farkacskát, megértenünk a konzervativizmus vagy az európai civilizáció jelentését, ha nem gondolkodtunk el ezen. Tényleg ideje gondolkodni.

 

 

 

EX LIBRIS

RÁCZ PÉTER

 

Magányos a hosszútávfutó és az úszó, de nem az ex libris-író. A könyvekben mindenesetre kedvére dúskálhat mostanság. Akiket ezúttal nem választ, azokról fájdalommal lemond: egy-két Tandori, Vörös István legújabb kötete, vagy Szabó T. Anna régebben megjelentje; átengedi másnak, de suttyomban azért rájár a Harmóniára (nem cigaretta; vajon mi lesz a rövidítetett neve?), aztán ott van a Vulgo legújabb számában egy-két érdekes írás, és még sorolhatná. De marad az alábbiaknál: látás: kép, látás: szó-kép, hangzás: erotika, szó és szó – ezeket olvasta. Kijött ötezerből.

 

Van Gogh válogatott levelei

Az 1964-ben megjelent könyv változatlan utánnyomása, tehát régi ismerős, nekem a 70-es évek közepén még sikerült megvennem, aztán örökre kölcsönadtam valakinek, mint legjobb könyveimmel tenni szoktam volt. Rejtély, miért nem adták már ki hamarabb (szerintem még mindig könyvkiadót lehetne alapítani a már régóta újrakiadásra váró könyvek megjelentetésére). Vincent és Theo van Gogh levelezése akkor kezdődött, amikor felismerték, hogy mindkettejük álma a festészet és a műkereskedelem. Szenvedélyes testvéri szeretet, Vincent anyagi függősége öccsétől (havi 100-150 frank apanázst kapott), de mindenen túl az ügy, az impresszionisták ügye kapcsolta őket össze. Vincent a szülői kívánságnak megfelelően előbb lelkész, de kitanulja a képkereskedő szakmát is nagybátyjánál. Az önfeláldozás, az útkeresés, különösen a szegények iránti mély együttérzés és az őszinte és erős kifejezésre törekvés jellemzi, bármit tesz. Lélegzetelállítóan rövid festői pályájának (37 évéből talán az utolsó tíz-tizenöt adatott meg munkára, de sikerre, eladásra így sem futotta) utolsó néhány éve a kiteljesedésé. Leküzdötte magát a munkásokhoz, parasztokhoz („háztartásomat úgy szervezem meg, ahogy az egy munkáshoz illik”), mert hitelesen festeni csak körükben élve tudta őket – ellenállás a család és a társadalom részéről, „remélem, te a szakadék ellenére továbbra is kezet nyújtasz nekem”. És mert polgári szerelme kikosarazza, egy terhes prostituáltat vesz magához. Hogy szülei, de főleg Theo válaszaiban mi áll, nem tudjuk (mintha teniszezők közül csak az egyiket látnánk), de bármi lett légyen is az, nem provokálhatta őt annyira, mint önmaga természete és helyzete: „Tudom, hogy erős szenvedélyeim vannak, és nézetem szerint életemnek ebben a szakaszában ennek így is kell lennie.” „Kívánom, hogy akik szeretnek engem, megértsék: magatartásom mély érzésből és a szeretet iránti vágyból fakad, tetteimnek nem könnyelműség, önhittség és közömbösség a rugója”, „Munkámban semmi jelét nem érezni annak, hogy a nehézségeken nem sikerül átvergődnöm, különösen, mert nem is kímélem magam”. Természetes észjárás, elegancia és megértés sugárzik a levelekből, tárgyilagos és udvarias marad a legnagyobb válságai idején is. A Theóval folytatott levelezés minden bizonnyal létszükséglet volt számára, hogy felmérje és folyamatosan ellenőrizze emberi és művészi értékeit. „Én a magam részéről dolgozni fogok és itt-ott lesz maradandó a munkámban”, „a rajzolás technikailag meglehetősen könnyen megy nekem”, „nem akarom, hogy alakjaim akadémikus szemmel kifogástalanok legyenek”,  Vincent fokozatosan és tudatosan fejleszti magát a rajzolás, a festészet, a színkezelés terén, s olykor hajlandó engedményekre is a társadalmi érintkezésben („Theo, valamivel jobban kell öltözködnöm”, „Ha itt az ideje, hogy áttörjük a frontot, úgy a havi pénzösszeg kevés...” „Attól tartok, túlságosan is megszokod mellőzöttségemet ... elfelejted, hogy már sok év óta hiányzik nekem az, ami megillet.” A nélkülözések természetesen aláássák egészségét, s az idegrohamok előrevetítik a későbbi tragédiát. Anyjának írja ebben az időben: „Én a szerencsések közé tartozom... egyszerűen nem hagyhatom abba festést.” Emlékezetes esszéjében Artaud a társadalmat és Gachet doktort hibáztatja.

Mitől megrendítők Vincent van Gogh levelei? Attól, hogy fenntartás nélkül őszinte azzal, akitől egzisztenciálisan teljes mértékben függ. Ezzel persze kockára teszi ezt az érzelmileg minden bizonnyal kölcsönös, de társadalmilag egyenlőtlen viszonyt. Miért? Nem azért, hogy felrúgja, hanem azért, mert meg akar győződni feltétlenségéről. A végletekig sebezhető, küzd és védekezik (közelről – ezt nem árt megjegyezni a napraforgók előtt merengve – nehéz fickó lehetett, ápolatlanul, koszosan, rossz fogakkal és nyers modorával). Végül ő maga sebzi meg magát, szó szerint: „Akartam, hogy már vége legyen.” Szobájában a falán képek, a ravatalon napraforgók, öccsének fiókjában mintegy hatszáz levél, szavak, szavak.

(Háttér, 2000. 302 oldal, 1300 Ft)

 

Edmond Jabés: A kérdések könyve

„A szó, amely hozzásegít ahhoz, hogy lássunk, halljunk, álmodjunk és ítéljünk, attól a valóságtól függ, amelyet létrehoz és amely elől elillan” – mondja ... ám itt inkább elbizonytalanodom, ha meg kellene neveznem a beszélőt Edmond Jabés könyvében. Évekkel ezelőtt valaki valamilyen nyelven már kezembe adta ezt a könyvet, akkorról csak a szavak súlyára emlékszem. Most, magyarul olvasva nem sokkal könnyebb a dolgom. A könyv szereplője vagy inkább beszélője Yukel, ezenkívül Sarah, akinek haláláról is szó van; aztán vannak dialógustársak név nélkül, számos rabbi, kiknek  mondásai, metaforái laza hálóját adják a könyv szövedékének. Vannak témák, mint a sivatag, a halál, a magány, az őrület, a bölcsesség, a zsidó lét nehézségei, vannak utalások a holokausztra és későbbi háborúkra, gyászra, gyalázkodó falfeliratokra  – mindezek segíthetnének a könyvet térbe és időbe helyezni, de Jabés nemigen törekszik a helyzet tisztázására. Inkább kérdez, vagyis keres, körbejár, kijelentései megközelítések, még ha állításoknak tetszenek is. Könyvet ír, de nem úgy, ahogy te vagy én, hiszen nála a könyv a zsidó lét alapközege, könyvének témája, egyben formája maga a könyv. Ebben a könyvben kinyilatkoztatásszerű mondatok vannak, emelkedett stílusban, összefüggéseik lazák (éppen ezért a hangsúly a mondatokról gyakran átkerül a mondatok közti kapcsolatra), szerkezetük kihagyásos, a képek komorak, a színek sötétek. A nézés mondatai között pedig – ahol a néző és a nézés tárgya fölcserélődnek, felcserélhetők, néző és nézett és nézés eggyé válik – néhol fölragyognak a látás gyöngyszemei: a képek. Jabés-nak sok ilyen gyöngyszeme van, elsősorban tömör metaforái azok: „A lélek hasonlatos a csend hegyéhez, amit a szó megemel”, „A szó ló, vágtájával felkavarja az utak porát”. A kép azonban nem mindig ilyen éles (verseskönyvet a legjobb darabja után ítélj!), bár várakozást kelt: „A szó szűz”, „A halál hímző lány, mintái közismertek, de a fonalainak színével meglepetést kelt”. Oldott Celan, halmazállapota más, amikor költészet szeretne lenni bölcselet helyett: „De a feledés, a tükörhamus feledés is ott, ahol semmi sem virraszt.”

A tudás azt jelenti, hogy kérdezni tudsz. Jabés ( ki is ő?) itt még nem kérdez, több kötetes egyetlen könyve („a könyv ... a Zsidók országa”) közül ez az első magyarra fordított, benne Yukel, ez a zsidó Zarathustra, csak anyagtalanabb, élettelenebb, elvontabb.

(Múlt és Jövő, 1999. 262 oldal, 1500 Ft)

 

Rába György: Remények és csalódások

Amikor megláttam, hogy: Elbeszélések, olyan hirtelen ragadtam magamhoz, hogy nem is értettem. Előre olyan öröm fogott el, mint egyszer régen Jékely Zoltán elbeszéléseinek olvasásakor. Mit vártam, nem is tudom. Új izgalmat. A pontosság izgalmát. Amivel egyszer már elámított, ahogy megfigyelt és leírt egy madarat. Ő, a városi. Hogy Mándy Ivánnak igaza lesz, valószínűsíthető volt, ha egyszer Rába a borítóra meri írni ezeknek az elbeszéléseknek a keletkezéstörténetét. Azt jósolta ugyanis egyszer Mándy Rába György egyik versét olvasván, hogy fog ő még novellát is írni. Az eredmény, girbe-gurba utakon, íme itt van (a helyzet, amikor az apa is, az anya is biztos). Az az igazság, hogy kikívánkoztak Rába Györgyből ezek a novellák, el kellett mondania őket, saját élettörténeteit, egy hosszú és tisztán megélt élet eseményeit, a gyengeségeket, esendőségeket és az erősségeket. Könnyen felfedhető álnevek mögé bújtatja olykor szereplőit (König, a pártcenzor, Faddy Zoltán baloldali író), de akár első, akár harmadik személyben fogalmaz, az önéletrajzi részekben gazdag írásai a leghitelesebbek (A rontás, A puska részei). Ezekhez képest a kitett, majd befogadott kutya története kutyaszemszögből megírva inkább kísérlet és játék, mosolyogni azonban inkább a súlyos élethelyzeteket megélt elbeszélő-szereplő fanyar humorán, bölcsességén van kedvünk (Daliás idők, Egy király a sivatagban). Örülni pedig az író finom metszésű mondatainak, könyörtelenül pontos ábrázolásának tudunk. Rába kiválóan poentíroz, történeteinek csattanója van, de a csattanónál érdekesebbek mondatai, tárgyilagos és őszinte feltárulkozása. Hősei majdnem mindig vesztesek, de morálisan legyőzhetetlenek. Tartásuk van. Bölcsek. Ez az életművük.

(Orpheusz, 2000. 141 oldal, 1200 Ft)

 

Hermann Imre: Perverzió és muzikalitás  – Adalékok a perverzió dinamikájához

Hagyatékában bukkantak rá a majdnem száz évet megélt pszichoanalitikus angolul írt munkájára, amely előbb jelent meg olaszul, és csak most magyarul. A szerző a megkapaszkodási ösztön felfedezésével vált híressé, ebben a könyvében pedig azt a megfigyelését elemzi, hogy a zenei tehetségek között számos perverz személyiséget fedezett fel. Hermann igyekszik megnyugtatni, hogy a perverzió – muzikalitás egybeesés nem vonatkozik minden zeneileg tehetséges emberre (hála az Égnek) és perverzióra nemcsak a hivatásos zenészeknél találunk példát (szintén). Elmélete szerint a fejlődő gyermek először tapintás, szaglás, ízlelés, látás útján tájékozódik. A skizofrén beteg, aki élményeiben nem tudja magát élesen elkülöníteni a külvilágtól, gondolkodásában a kezdeti hőérzékelés mintáját követi, a paranoid gondolkodású pedig a szaglást veszi mintául. Akinél az akusztikus ingerek őrzik meg gyermekkori információközlő szerepüket, ott a valóságérzék és azon belül az erotikus valóságérzék, illetőleg a nemi vágy kielégülése egy korábbi (gyermekkorban még nem, felnőtten perverznek számító) kielégülési formához kötődik – az pedig kézenfekvő, hogy az akusztikus ingereknek a zenészeknél van kitüntetett szerepük.

Mint ismert, Kierkegaard úgy tartja: az érzéki-erotikusat közvetlenül a zene képes kifejezni. Számára a zene a démoni. Tárgya az erotikus érzéki zsenialitás. Konrad Lorenz szerint közösen énekelni annyi, mint kisujjunkat az ördögnek felkínálni. A zene hatására tiszta lelkesedés szabadul fel, ami Lorenzet – mi másra – a libák egy fajtájának ujjongására emlékezteti. De nemcsak a zenének és a hangoknak, hanem a hangszereknek is különleges hatásuk van a zenészekre: Casals állítólag szerelmes volt csellója húrjaiba, a lantról egyeseknek a bujaság jut eszébe, a khitérázó lány pedig a kétes jellem szinonimája. A szakirodalom ismer zongora-fetisizmust: a csillogó burkolatú új zongora orgazmust váltott ki abban, aki rajta játszott. A híres perverzek közül de Sade jó zenész, ügyes táncos volt, aki pusztán (?) a hangjával hatalmába kerítette az asszonyszíveket. Sacher-Mazoch a zene hatásáról írt iskolai dolgozatával nagy feltűnést keltett és írt egy művet A hangok birodalmában. Holdfényes éjszaka címmel is. A perverz muzsikusok körében Hermann elsőként említi Wagner és Liszt érzéki szeretetét (az érintettek nevezték így barátságukat), amelyben ott vibrált az élvezet és a fájdalom minden fajtája (Wagner). Nietzsche szerint Wagner problémái állandóan öt lépés távolságra vannak a kórháztól, de Hermann idézi Nietzsche homoszexuális kapcsolatait is. Csajkovszkij homoszexuális volt, Brahmsnak szexuális gátlásai és (egyúttal) agresszív szado-mazochista hajlamai voltak. A szakirodalom Mahlert brutális és könyörtelen szado-mazochistaként tartja számon. De következik-e ebből bármi is? Zavar-e zeneszeretetünkben? Aligha. Egyébként is e hírességek eseteinél érdekesebbek a pszichoanalitikus szakirodalomból és Hermann saját praxisából vett példák. Ezeknél az akusztikus és vibrációs érzékelések (hangok) erotikus késztetést váltanak ki, amelynek hatására az egó konfliktushelyzetekben archaikus formákhoz tér vissza. Ezt – nézetem szerint – jó tudni.

(Animula, 1999. 98 oldal, 900 Ft)

 

KUKORELLY ENDRE:

 

Elég sokan az ágyban

 

·       Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek. Válogatta, fordította és az utószót írta: Csehy Zoltán. Kalligram, 2000. 207 oldal, 3500 Ft

 

Már az ókori görögöknél is találjuk a baszást. Ami nem annyira meglepő, viszont tény, nincs kétség, ezek a görög-rómaiak mind buzik voltak. Ez szintén nem kéne, hogy meglepjen, lehet amúgy is tudni róluk, és aztán mégiscsak. Mégis meglep. Csontbuzik vagy biszexek, egyszóval buzik, na. Elsősorban pederaszták. És másodsorban. Ilyen töményen erről még nem olvastam.

Csehy Zoltán válogatásában, fordításában és kommentálásával klasszikus versek, az ókortól középkori latin költőkön keresztül Baudelaire latinjáig. Gyengéd szerelmesek (Sulpicia), erotikusok (Ovidius), szoft, középhard és kőkemény pornó költemények, durvaságok is (priapusi versek), szép (  ) könyv, nagy (  ) munka: annyira, hogy a (  ) közé tényleg bármely lelkes jelző beírható. El vagyok képedve.

Először is, talán a legüdvösebb, hogy itt rendesen beszélnek. Ha fütyi kell, akkor fütyi, ha fasz, akkor az, és van baszás és dugás, tömés, kefélés, kúrás, alig akad – talán egyszer Petroniusnál – a szépelgő szeretkezés, nagyon oké, rendes-helyes, kontextusfüggő, a persze sehol nem kodifikált, inkább amolyan „ráütök a szádra”-tiltástól mintegy független szóhasználat. „A modern szeméremnek meg se kell fogalmaznia a tiltást, ha azt akarja, hogy ne beszéljenek róla – írja Michel Foucault A szexualitás történetében (Ádám Péter fordítása) –, elég, ha mindezt rábízza a kölcsönösen egymásra utaló tilalmak játékára: azokra az elhallgatásokra, amelyek magával a némasággal kényszerítik ki a csöndet. Cenzúra.” Itt nincs cenzúra. Ez már majdnem elég is volna. Azonban van még más is: az antik mértéket remekül tartó, meglepően normális (vers)beszéd. Vagy nem is tudom, melyiket kellene előbb említeni, hiszen a magyar irodalmi beszéd prüdériáját lebontó szövegek csak-csak olvashatók már Csáth Géza és Kosztolányi naplóiban, a hazai neoavantgárd egyes alkotóitól (Hajas Tibor) Hazai Attiláig az Arkánum költőitől (András Sándor, Kemenes Géfin László) a Magyar Narancs publicistáiig, ám ilyen jól olvasható antikizálás tényleg nemigen. Kovács András Ferenc Caius Licinius Calvusa említhető.

„Bithyniáé volt / minden, s azé, ki Caesart seggbedugta rég”, ez viszont Csehy Zoltán Calvusa. És az is, hogy „Magnustól rettegnek a férfiak. Ujja vakarja / most a fejét. Mit akar? Férfit akarna szegény...” Mert van ügylet itt terhes asszonnyal (Dioszkoridész: „Terhes nővel akarsz? Akkor sose tedd be elölről”), hatvanéves kurvával (Philodémosz: „csak / hozzá jöjjetek el, semmibe véve korát”),  van az, hogy „Lydia annyira tág, mint...” (Martialis: „Azt terjesztik, hogy tóban dugtam meg e nőcskét, / nem tudom: én a tavat dugtam, ez így hihetőbb”), van feleség Iuvenalisnál („Abban az ágyban, ahol feleség van, nincs nyugalom, csak / perpatvar ... Ordít, hogy fiuzol, sír, hogy kurvázol”), horatiusi „férjes punci”, anya-lánya-duó Markosz Argentariosznál, feleség plusz buzi Martialisnál meg minden, de leginkább dúl a fiúszerelem. Ezt már mondtam: csakhogy annyira erős eme dolog jelenléte a kötetben, szinte csak ez van jelen. Fügekultusz. A füge az analitás jele, és szerzők leginkább fiatal fiúk segglukát kultiválják, a szőrösödőt már nem. Ez nagyjából konszenzuális: „Pelyhesedik ragyogó Ládón, szeretőit elűzte”, így Sztatülliosz Phlakkosz. „Még az aranynál is drágább, ha az arca pihétlen / fénylik” (Tibullus). Ha „meseszép kamasz” „zsenge / szolgafiú van csak kéznél”, az a jó. Szerintük. És az a rossz, hogy „hamarost / ellepi majd a szőr” (Horatius), mint Meleagrosz fiúit: „Inkább nőt akarok! Buzimódra a szőrteli segget / kecskedugó pásztor tömje-kefélje csupán!” Theokritosz Ötödik idilljében Komátász és Lákon ekképp veszekszik: „S arra nem emlékszel, hogy jól megbasztalak épp itt? / És vigyorogva ölelted a tölgyet, rázva a segged? // Erre nem emlékszem, de hogy Eumárász kötözött a / tölgyhöz, s épp ide, arra igen, s megrakta a hátsód!” Catullus még A jó vers védelmében is így háborog: „Szétkúrom farotok, ti meg leszoptok.” A Carmina Priapeaban pedig a kicsi-de-nagybotú Priapus isten imígy fenyegeti a tolvajokat: „Először farodat dugom vörösre, / ha még lopsz, leszopatlak, ócska tolvaj! / Harmadszor, ha megint lopáson érlek, / hogy már végre lakolj a vétkedért meg, / segged szétbaszom, és leszopsz utána.” Most akkor ennek a tolvaj örüljön, vagy ne, ugyebár. Na de mindegy. Mert itt, az biztos, hogy a szexus beszél. És „aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát a hatalom fennhatósága alól”, ahogy Foucault írja. Mindenképp az ezen a könyvön végigfutó, a hatalmi játékot mélyen megvető horatiusi carpe diem!, a „Nincs holnap, se jövő. / Hát igyekezz, / és csak a mának élj!” őszinte, kezdj-vele-amit-akarsz-javaslata mellett, e beszédmód fényében elég ijesztően látszik az a „társadalom”, amely „látványosan vezekel képmutatásáért, terjengősen beszél arról, hogy bizonyos dolgokat kénytelen elhallgatni, makacsul részletezi mindazt, amit nem szabad kimondania, megbélyegzi a hatalmat, amelyet gyakorol, és mindenáron ki akar szabadulni azoknak a törvényeknek a szorításából, amelyek biztosították működését”.

Még valami. Kis lábjegyzet. Az, hogy milyen remek dolog versfordításokat jegyzetekkel olvasni: már azáltal, hogy vannak megjegyzések, válnak nem nélkülözhetővé. Itt beszélgetnek velem – de ezt most nem fejtjük ki.

Egyébként ha benyomod éjfél után az ATV-t, akkor – legalábbis nálunk, a Terézvárosban, nem tudom, máshol mi a helyzet – egy dán pornócsatorna jön be. Vagy norvég. Rendesen bejön. Olyasfajta képek, mint a Pintér József tervezte könyvet illusztráló cseréprajzok, csak nagyobb valamivel a mozgás. Hasonló jelenetek, mint Níkarkhosznál, mikor „egyszer” Hermogenész, a szerző, ez a Níkarkhosz meg Kleobulosz együtt kefélték Arisztodikét, úgymond „a nőt három részre tagoltuk ekképp”: égboltra (száj), tengerre (vulva) és alvilágra (hátsó). „Persze a föld közös.” A pornó unalmas. A föld közös: a pornó pedig unalmas dolog, naponta maximum három-négy óra, ahogy egy komolyabb fajta viccben áll. Zeusz, Poszeidon és Hádész megosztják egymással a kozmoszt.

 

MARGÓCSY ISTVÁN:

 

Az újabb ifjúság regénye

 

·       Bárdos Miklós: Az éjjeli hatos köre. Anonymus, 1999. 117 oldal, 950 Ft

 

„Ez meg mi?”– ezzel a kérdéssel, ezzel az első mondattal indul az elsőkötetes Bárdos Miklós regényének „preambuluma”, azaz a regény főszövege elé függesztett előszava?, mottója?, propozíciója? vagy csak első oldala? – s hogy maga a kérdés, a gesztusba foglalt rákérdezés milyen fontos a szerző s a mű számára, az is bizonyítja, hogy ez az első oldal ugyanezzel a szándékolt tétovasággal is ér véget: „ez mi volt?... Ez meg mit jelentsen?” Sőt: a könyv elolvastán valószínűleg az olvasó számára is elsődlegesen hasonló – természetesen, a könyv kérdésfelvetéséhez, ifjú szereplőinek diskurzusához hasonló módon naiv kérdések fogalmazódnak meg: hát ez meg mi? hát ez mit is jelentsen? Mert Bárdos könyve, miközben minden egyes szövegdarabjával mintegy állandóan rákérdez a környező világra, a világ jelentésességére, a meglévő? elrejtett? jelentés megtalálásának elvi és gyakorlati lehetőségeire és nehézségeire, maga is rászolgál a rákérdezésre és a rácsodálkozásra: szinte nehéz elhinni, hogy egy ilyen kedves, naiv, „ártatlan”, s a szó első jelentésében ifjúsági könyv létre tudott jönni, meg tudott születni, anélkül, hogy kedvessége jámborsággá kopott volna, hogy naivsága butaságba süllyedt volna, hogy ártatlansága képmutatásként lenne értelmezhető, s anélkül, hogy mindenen átütő ifjúsági jellege gyermeteg kolportázs-regénnyé silányodott volna. Bárdosnak e pályakezdő regényével nem kis mutatvány sikerült: megírta, mint ahogy ez minden nemzedék esetében illik, a maga ifjú nemzedékének „csavargó-regényét”, azaz megírta azt az életformát s életszemléletet, mellyel a maga nemzedéke, vagyis a mai huszonévesek budapesti társasága „az éjjeli hatos körén”  belül és kívül (Bárdos szerint) a felnövés és a társadalomba belenövés problémáit megéli és kikerüli, megszenvedi és kicselezi, s úgy írta meg, hogy szövegének világában a kaland és szemlélődés, a semmittevés és fecsegés, a társaság, a társkeresés és társtalanság, a jelentéskeresés és a tanulságnélküliség mind egyszerre tudnak hatni, anélkül, hogy kioltanák egymás erejét. Bárdos regénye az ifjúkori szemlélődés és hányattatás legújabb, igencsak figyelemre méltó nemzedéki áttekintésének tekinthető: újsága és érdekessége, mely messze túlmutat egy nemzedéki beszámoló tárgyszerűségén, épp abban rejlik, hogy körképét mindvégig a kérdő modalitás uralma alatt mutatja be.

De hát miben is ragadható meg ez a kérdő modalitás, ha az szembeszökő, hogy a szövegben a kérdő mondatok nincsenek túlsúlyban? Bárdos Miklós kisregényének talán az a legnagyobb nyelvi-grammatikális trouvaille-ja, hogy miközben folyamatosan elbeszél, kisebb-nagyobb, egymással végső soron összefüggő történeteket mond el, mindvégig megőrzi az elbeszélésnek (mint folyamatnak) és az elbeszéltnek (mint történetnek, cselekménynek, tárgyi világnak) bizonytalanságát: a történetek töredékesen fognak csak megjelenni, s az olvasás során vagy végeztével egy magától értetődően és szervesen egybetartozó fabulának a rekonstruálása aligha fogna sikerülni. S nemcsak azért, merthogy a történetek hiányosan, a hiányokat előre megtervezve vannak megfogalmazva: de elsősorban azért, mert a történetek mindig egy (vagy más) jelenvaló, éppen most megszólaló beszélgetőpartner beszédszólamaként hangzanak el. Bárdos olyan regényt írt, melyben minden csak úgy jelenik meg, ahogy valaki elmond valamit (nem is mindig lehet tudni, ki is az, aki éppen beszél!), a regénynek ugyanis nincsen központi, megszemélyesíthető, egy alakban összesíthető narrátora, narratív beszédszólama. A regény több részből áll, de mindegyik része ugyanúgy, egymástól élesen és látványosan (nyomdatechnikailag is!) elválasztott bekezdésekből áll: ezek a bekezdések az esetek nagyon nagy többségében mind azt foglalják magukba, hogy valaki valamit mondott, motyogott, észrevett vagy kérdezett – valamennyi bekezdés egy-egy igazi, par excellence beszédaktust mutat fel. A különböző beszédaktusok azonban nincsenek összekötve egy felettes én (azaz központi beszélő, egységes narrátor) fikciójával, s ha ugyan mind pragmatikájukat, mind pedig modalitásukat illetően nagyon közel is állnak egymáshoz, a következetes és következményes cselekménymondásnak vagy cselekménymegelevenítésnek a szervessége még csak meg sem kísérti a szerzőt. Ebből következik a regény szövegének szakadékossága, az elhallgatásoknak erős effektivitása, az egyes jeleneteknek és beszéd-szituációknak lírizáló sokértelműsége: az a rákérdezéses beállítottság, mely a könyv egészét áthatja, azáltal nyer igen erőteljes hatást, hogy a kérdezés gesztusát tulajdonképpen elrejti: mindig mond valamit (jobban mondva valaki mindig mond valamit) – a sok és sokféle mondás azonban nem valaminek a határozott kimondását, hanem épp ennek ellenkezőjét, az elbizonytalanítás sokértelműségét fogja felmutatni; ha a szerző rácsodálkozik a világra, azért csodálkozik rá, mert talán túlságosan is sok értelműnek találja...

A regényben, mint ahogy ez egy olyan „igazi” „ifjúsági” regényhez illik, mely az ifjúságot belülről kívánja bemutatni, a szó első értelmében, azaz a hagyományos kalandregények cselekményéhez képest, nem történik semmi; a bemutatott és elbeszélt (közvetítéseken át elmondott) események sehol nincsenek befejezve, mindig hiányosak, ettől rejtélyesek: egyszerre tűnnek fel igen súlyosként, sokat ígérőként, s egyszerre mutatkoznak könnyeden súlytalannak és jelentéktelennek, hősei egyszerre mindennapi és szeretetre méltó módon kisszerűek, valamint nagyralátóak és extenzívek. Bárdos remekül játszik el e mindenütt érvényesített kétértékűséggel: szerzői alapbeállítottságában mintha folyamatosan váltaná egymást egy nemes és kedves ifjúi kiábrándultság naiv bája és kiolthatatlan nosztalgiája – a szerző mintha egyszerre nézné kívülről s belülről saját egyéni állapotát, valamint egész generációját, saját egyéni elképzeléseit, valamint generációs beállítottságát és beidegződéseit. A pikareszk elven felépített „csavargó-regénynek” e legújabb, természetesen posztmodern variációja finoman át van szőve a klasszicista nevelődési regénynek nemes hagyományával is: amikor a szereplők (vagy a megszólaló bekezdések) az időről kezdenek beszélni (mint igen sok igen szép esetben), az idő kérdésével mindig a felnövésnek az eljövendő ígéretes vagy fenyegető, teljes vagy üres felnőttségnek a problémáját idézik meg; Bárdos finom tapintatát s bölcs önmérséklését mutatja, hogy e problémának a körvonalazott megoldását vagy lezárását nemhogy nem kísérli meg, de még a probléma egyértelmű kimondásától is tartózkodik. Ettől nyer regénye (s egyben regényének minden nagy fejezete és kis bekezdése) szép és megnyerő nyitottságot, mely finoman mutat keveset s ígér sokat, s megfordítva is: felmutatásaival egyben meg is vonja az ígéret reményteljes egyértelműségét, s ettől lesz oly megnyerő és csillámló a regény szövegének megfogalmazása: a rácsodálkozás gyermeteg naivitása és a rákérdezés rafinált reflexivitása minden mondatot, minden bekezdést áthat, s mindvégig egy játékos, racionális, de bájosságát és egyszerűségét mégis soha el nem vesztő gyengéd irónia kettőségét érvényesíti.

E kettősség finomságát hadd próbáljuk itt meg két példa idézésével érzékeltetni. Az első olyan, mintha az egyes bekezdések bármelyikében is elhangozhatnék: az egyik szereplő-beszélő, mikor kinéz az ablakon, két megállapítást tesz: „ugyanaz, mint régen”, továbbá: „milyen messzire kerültem.” A helyzet (amely persze semmiben sem különbözik a regény más helyzeteitől) egyszerre mutatja fel a folyamatos állandóságot, annak minden előnyével s elviselhetetlenségével együtt, valamint a messze kerülés elidegenedésének reflexív tapasztalatát, amely mint felismerés persze semmiféle operacionalizálható tanulságot nem rejt magában... A második idézet egy piciny, önmagában csekély érdekű párbeszéd többféle értelmezési lehetőségét csillantja fel: mikor egy fiú kiábrándult állítását („felesleges kör volt”) a lány kétségbe vonja, a fiú nyegle visszakérdeésére („Semmi sem felesleges, mi?) a lány váratlan magyarázatot ad: „inkább mert semmi nem teljesen kör”. Ez a szóváltás, szelíd és elmés átértelmezéseivel akár az egész könyv allegorikus mottója is lehetne; a megszokott magyarázat helyett olyan meglepő, de az egész helyzethez mégis hozzá illő új interpretáció fogalmazódik meg, mely ha mélyebben kiábrándító is, mint a közhelyes, rögtön emelkedetten reményteljes is: hisz szellemes újdonságával mégis a helyzet és a beszédhelyzet további kibontásához nyújt segítséget. Ez pedig egy „ifjúsági” könyv esetében már nem kevés.

 

 

 

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN:

Az ÉS könyve júniusban

 

 

Kívül-belül a lírán

·       Kovács András Ferenc: Kompletórium. Jelenkor, 2000. 432 oldal, 1800 Ft

Mint az a könyv függelékeként közölt jegyzetekből kiderül, Kovács András Ferenc válogatott versgyűjteménye a költő kilenc kötetben kiadott műveinek több mint a felét tartalmazza, valamint néhány új, eddig könyvben nem publikált verset. Ezt a nem túl sokat mondó adatot azért érdemes megjegyezni, mert az újabb magyar költészet is számos olyan példát kínál az életműveket reprezentálni hivatott gyűjtemények terén, amelyek magának a válogatási elvnek az értelmezésére szólítanak, amitől viszont jelen esetben különösebb belátások aligha várhatók. Részletesebb elemzés híján itt csak sejtésként fogalmazható meg, hogy az önálló kötetek kompozíciós sajátosságai a válogatásban nem sérülnek meg különösebben. Lényegében tehát azt lehet mondani, hogy a kötet kitűnő lehetőséget teremt Kovács költészetének áttekintésére az olyan olvasó számára is, aki az utóbbi években esetleg nem volt képes felvenni az egymást követő gyűjtemények publikációs tempóját. Az ilyen típusú kiadványok megjelenésének eseménye által előhívott másik (s talán fontosabb) kérdés, amivel a kritika szembesül, az az életmű alakulásának időbeliségére („fejlődésének” vagy változásának irányaira) vonatkozhatna, amit viszont a Kompletórium esetében avval lehet elhárítani, hogy a szerkesztés elve a kötetek, vagyis nem a versek elkészültének kronológiáját követi, s mint azt a kritika korábban többször is tematizálta, Kovács egymást gyorsan követő versgyűjteményei sohasem csupán az előző után írott, hanem a korábbról felgyülemlett, de kötetbe még nem került szövegek tekintélyes mennyiségét is tartalmazta. A kérdés azonban nemcsak logikai, de poétikai okokból is félretehető, hiszen Kovács költészetének alakulását – eltekintve talán a tematikai súlypontok bizonyos áthelyeződésétől – nemigen célszerű az időbeli kiterjedés elve mentén megközelíteni, annál is kevésbé, mert erről sokkal lényegibb (és a legkevésbé sem kronológiai természetű) mondanivalója van ennek a lírának.

Az a reflexiós kényszer, amelyre a válogatott versgyűjtemény megjelenése alkalomként szolgál, sokkal inkább Kovács költészetének a ‘90-es évek derekán különösen aktív kritikai fogadtatásának bizonyos megtorpanásából vagy alábbhagyásából fakadhat. Az a hozzávetőleges konszenzus, amely akkor kialakult, éppen a Kovács szövegeinek (történelmi értelemben vett) időbeli, radikálisan intertextuális létmódjáról tett kijelentések körül bontakozott ki, s ezek a kijelentések a Kompletórium tükrében sem veszítenek érvényességükből vagy hatékonyságukból. Annak ellenére, hogy ez a körülmény nyilván nem kedvez a kritika aktivitásának, meg kell jegyezni, hogy evvel ellentétben – kevésbé látványosan vagy kevésbé láthatóan – továbbra is létezik egy nagyon is aktív, jellegénél fogva alaposabb és elmélyültebb érdeklődés e költészet iránt, csak ennek színtere az aktuális kritikáról az irodalomtudományi, elemző munka (az eredmények közzétételét tekintve is) lassabb és körülményesebb közegébe helyeződött át. Ami ebből egyelőre látható, az azt sugallja, hogy e líra megértésének útja nem kerülheti el azt a lépést, hogy a versek általában posztmodernként azonosított intertextuális vagy transzhisztorikus önprezentációját át- vagy visszahelyezze a szövegek olvasásának vagy olvashatósági feltételeinek problematikájába. Jelen recenzió az alábbiakban az ezáltal felmerülő szempontok jelzésére igyekszik összpontosítani.

A Kompletórium olvasóinak aligha kerülheti el a figyelmét, hogy Kovács verseinek intertextualitása – amellett, hogy szóhoz juttatja a magyar költészettörténet (diakron és szinkron értelemben is) viszonylag kiterjedt kánonját – előszeretettel idéz fel olyan korokat, illetve olyan szövegeket, amelyek leírására ugyan alkalmazható a „líra” fogalma, mindazonáltal csak egy olyan történeti (valójában nagyon kevéssé történeti) áthasonítás árán, amely megfeledkezik arról, hogy az evvel a kifejezéssel jelölt (viszonylag új keletű) műfaji konvenció nem tekinthető e szövegek eredeti környezetének, viszont – és ez az intertextuális kapcsolat teljesítménye – Kovács által „újraírt” változatuk kétségkívül ezen konvenció szerint olvassa, illetve olvastatja őket. Az, hogy az így létesülő differencia nem elhanyagolható, azt – egyebek mellett – a líraolvasás olyan szokásrendszereinek történeti viszonylagossága jelezheti, mint például a lírai én mint a szövegben megszólaló hangot körülfogó tudat, s így a szöveg intencionalizálását lehetővé tevő alakzata, amely nyilván egészen másként aktivizálódik teremtő individualitásként, egy dallam megszólaltatójaként vagy egy szövegalkotási szabályrendszer végrehajtójaként.

Kovács intertextuális poétikája ezt a differenciát szükségszerűen térbeliként, egyidejűként is megjeleníti, szerkezetileg nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan – a történeti differenciától egyébként sok esetben egyáltalán nem függetlenül – a „versbe foglalt” közlemény nem irodalmi vagy legalábbis az irodalom mint magaskultúra peremvidékére lokalizálható kódját kettőzi meg, ami megint csak nem független az egymástól egészen távoli nyelvi regiszterek polifóniájától, amelynek viszont szinkróniája mellett ismét megtapasztaltatja diakron vetületét is. Ez arra utalhat, hogy Kovács poétikáját a „líra” feltételrendszere, ennek átléphetősége vagy keresztezhetősége reflektáltan foglalkoztatja, azaz az idézés aktusában létesülő differencia olvasása magábafoglalja a „líra” olvasandóságát, sőt könnyen elképzelhető, hogy a „líra” fogalma éppen ennek a differenciának a neve. Ez persze akkor feltételezhető, ha ez a differencia a szövegben magában is kirajzolódik, vagyis ha léteznek olyan poétikai eljárások, amelyek a szöveg intertextuális létmódjának összefüggésében ezt a differenciát jelenítik meg.

Feltételezhető, hogy ez a differencia érzékelhető írás és hangzás színre vitt konfliktusában, amelyre a Kompletórium számtalan példát kínál. Az eufonikus alakzatok dominanciája Kovács költészetében önmagában is a nyelv hangzó aspektusára irányítja a figyelmet, és szintén ezt támogatja az ismerős vagy kevésbé ismerős (illetve, ellentétben például a Balassi-strófával vagy a felező tizenkettessel, a magyar olvasó számára kevesebb poétikai információval bíró) versformák olyan megidézése, amely a „lírai” jelentésképződést úgy köti ritmikai képletekhez, hogy e folyamatot egy „dallam” azonosításaként vagy megismétléseként hajtatja végre. Ennek megint csak a történeti differencia tekintetében nő meg a jelentősége, hiszen a megadott dallam (Kovácsnál gyakran kontrafaktumszerű) újraszövegezése egy olyan konvenciót (s így egy befogadásformát) tesz megtapasztalhatóvá, amely a megidézett szövegeknek vagy műfajoknak esetenként meghatározó eleme vagy kitüntetett környezete volt (és amely egyébként a populáris kultúra egyik legalapvetőbb idézésformája), mai (illetve: „lírai”) olvasatuk azonban kényszerűen kiiktatja vagy elfelejti ezt. Figyelemreméltó, hogy miközben a hangzás és jelentés hasonlóságára épülő paronomázia alakzata a Kompletórium retorikai rendszerének egyik központja, az „újraszövegezés” ugyancsak domináns műveletei sok esetben éppen ennek az alakzatnak a destrukciójaként, szöveg és hangzás konfliktusaként (allegorikus szétbonthatóságaként, illetve összeilleszthetőségeként) valósulnak meg. Ez érzékelhető például a Nonszensz táncrend és a Két dal Krisztinkának Verlaine- és Goethe-„átirataiban”, az idézeteknek a verssor egysége érdekében végrehajtott, gyakori elliptikus vagy chiasztikus átalakításában, illetve a nevekkel, különösen az idegen nevekkel való rímjátékokban is, amelyek a hangzás aktiválását az írás és a hang, illetve a betű és a hang ellentétének következményeként vagy másik oldalaként hajtják végre. A költői nevek monogramjainak (például a sajáté vagy József Attiláé) fontos szerepét az eddig talán legtöbb figyelemben részesített vers, a József Attila egy sora („a dallam nem változtat szövegén”) „köré” írt J. A. szonettje kapcsán már tárgyalta a kritika, ehhez itt annyit érdemes hozzátenni, hogy a betűvel mint a nyelv nem jelentő anyagszerű szintjével való játék feltehetőleg csak a hangzás aktiválásával való kölcsönviszonyában szituálható Kovács költészetének meghatározó elveként.

Az intertextuális kapcsolatoknak az olvasás retorikájába való „visszahelyezése” természetesen nem kerülheti ki a Kovács költészetének retorikájának kérdéseit sem. A Kompletórium tanúsága szerint legalábbis egy alapvetően nyitottabb és egy alapvetően zártabb szisztémával kell számolni e téren: például a Novecento, a Töredékek a Novecentóból vagy a Lázbeszéd Poundot idézően széttartó referenciális környezete aligha egyeztethető a képi és szintaktikai transzformációk harmonizálhatóságára épülő, összességében talán gyakoribb szövegalkotással. Ez utóbbit példázhatja az, ahogyan a metaforikus helyettesítődések láncolatát a Francia kapcsolatok 5. szakaszában („Fogam közt hasadt mézeskalácsszívben/ Tükörszilánk a szilánkban én az énben/ Még mindig én mint egy tarkófénykép – most/ Röpül a kis golyó türelem egy két há hátraarc”)” a „hátraarc” kifejezés frazeologikus egységének megbontása feltételezi, vagy ahogyan a Bruegeli tél 5. szakaszában („Gazdátlan a tejút folydogál az égen/ Ihatatlan csordul fényes jászolszélen/ Meztelen orcákon fölragyog a szégyen”) a „tejút” szintaktikai tagolása teszi lehetővé a kép és az arc leírása közötti metaforikus „közlekedésnek” és a „jászolszélen” szóban tartalmazott „száj” aktiválásának párhuzamát. A nyíltabb és zártabb kompozíciók kettőssége egyben az intertextuális alakzatok kettős aspektusát is feltárhatja: az idézetek azonosítatlanságában rejlő filológiai kihívás, illetve a töredékes szerkezetek véletlenszerű effektusai (például Apollinaire és Eliot – akár irodalomtörténetinek is nevezhető – „párbeszéde” a Töredékek a Novecentóból utolsó előtti szakaszában) kétségkívül aleatorikus jelleget kölcsönöznek Kovács poétikájának, ugyanakkor az idézetek átalakításának eljárásai sok esetben olyan, például chiasztikus séma szerint valósulnak meg, amelyek nem igazán „rejtik el” (hiszen könnyen helyreállíthatóvá s így azonosíthatóvá teszik) az „idegen” szövegrészt, például: „Elbitangolt múltak megbűnhődőt fiait/ Apám is fölnevelt nagy magyari téka/ Így lettem Pallásnak fanyar ivadéka” (a kötet elejére állított Sibi canit et musis 3. szakaszában).

Az, hogy ez a zárt (vagy legalábbis zártnak ható) tropológia miként határozza meg az intertextusok működését, a legnyilvánvalóbban a kötet azon verseiben válik felismerhetővé, amelyek imitatív viszonyt létesítenek a pretextus(ok)kal, így elsősorban a cento műfajához közelálló darabokban. Mint az Kovács József Attila-átiratain (például a Szárszói variációk The Real World című darabján) megfigyelhető, az idézett szövegrészek elliptikus vagy más jellegű egymásbatördelésével egy olyan variatív szövegtér áll elő, amelynek elemei többféle módon kapcsolódhatnak, illetve folytonosan önnön egykori, illetve (az előzmények és következmények zavaró sémáját elhagyva) lehetséges helyükre utalnak vissza. Az intertextuális alakzatok ezen változatát tekintve is arról van szó, hogy Kovács poétikája magát a „líra” kódját is kiteszi az olvasásnak: a felidézett költő szétszedett és más módon öszszerakott, vagyis a maga potencialitásának horizontjába helyezett nyelvi világa ugyanis lényegében a verssé szerveződés különböző elveit teszi láthatóvá és – ami még fontosabb – felfüggeszti, pontosabban önmagával helyettesíti referenciális környezetét. Ez magyarázhatja azt az átfogó önreflexív gesztusrendszert, amely – némiképp talán redundánsan – a Kompletórium verseinek nagy részében jelen van és amely jól azonosítható tematikus mezőkbe rendeződik (színház, nyelv és szabadság viszonya, könyv és könyvtár, az eltűnés és feltárulkozás természeti folyamatai, a megszemélyesített vagy megszólított vers, emlékezés- és felejtés-szimbolika [például kő, illetve por]), illetve idézett, emblematikus terekben is kifejeződik (az allegorikus terektől egészen a későmodern költészet szimbolikus univerzumáig).

Az önreflexív gesztusokat értelmezve a kritika többször is felhívta a figyelmet arra, hogy Kovács lírájának legfőbb értékképzete magában a költészetben vagy a versben – mint a kulturális és nyelvi emlékezet kitüntetett helyszínében – ragadható meg, arról azonban, hogy milyen (örök, rejtett, lehetséges, lehetetlen stb.) létmódot tulajdonít ennek az eszménynek, már nem alakult ki konszenzus. Szem előtt tartva azt, hogy az ilyen szempontból releváns versek vagy szövegrészek éppen azért lesznek relevánsak, mert a „líra” olvasását egy tematikus szinten is előírják, korántsem meglepő ez a bizonytalanság, hiszen a kérdésben a legegyértelműbben állást foglalni látszó versek is mindig kétségbevonják önnön állításukat, ami – mint a líra önmagáról való tudásának vagy tudatának kettős referenciális modalitása – alighanem szintén az eddig tárgyalt differencia jele, sőt éppen erre hívja fel a figyelmet. A forradalmi tematikájú Mi történt Charentonban? zárlata („S FEJÜNK FÖLÖTT CSATTOGVA HÚZNAK EL/ SEBTÉBEN ÁCSOLT ÁZOTT VÉRPADOK/ S RECSEGVE SZÁLLNAK RÁNK A DESZKATOLLAK”) – egyebek mellett – felfogható Kassák A ló meghal...-ja záróképének egyfajta átirataként, amely a Kassák-műben a ló és a madarak kompozicionális szerepéből kiolvasható „pegazus” sajátos kivégzésének groteszk képzetét is felvillantja, a költészet „halálának” ezen allegóriája azonban nem bontakoztatható ki tökéletesen, hiszen ezt a vers utolsó, gyilkost és áldozatot azonosító szava megakadályozza. A „költészet vége” képzetének egy másik variánsa figyelhető meg a József Attila haja lángol! utolsó előtti szakaszában („A vers befogad, mint a persely –/ Mert nem kell./ Mily sajnálatos...”), ahol „a vers”-nek a megszakított idézetbe való behelyettesítése hívja elő ezt a jelentést, ám visszaolvasva az intertextust az Íme, hát megleltem hazámat megfelelő helyére nemcsak a „nem kell” tárgya kettőződik meg, hanem az is látható lesz, hogy „a vers” olyan kifejezésekkel („e föld”, „hazámat”) válik felcserélhetővé, amelyek révén a haldokló költészet önnön temetőjétől („a földet, ahol nevemet/ hibátlanul írják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet”), a halott a gyásztól válik elválaszthatatlanná. Ha a költészet nem választható el saját gyilkosától, illetve gyászolóitól, azaz ha a líra egy állapota egybeesik ezen állapot előidézőjével vagy megállapításával, akkor ennek aligha lehet más oka, mint az, hogy a „líra” olvashatóvá, „külsővé” tétele csakis a lírán „belül” hajtható végre, és alighanem ebben rejlik Kovács önreflexív gesztusainak ambivalenciája, s talán ez az oka annak, hogy – amint azt az Ars memoriae sugallja („A költészet: Ithaka/ láthatatlan partvidéke,/ A föld pillanata/ egy szó univerzumában”) – a költészet nem képes hozzáférni önnön láthatatlan lényegéhez, amely éppen ezért válik az olvasás kikerülhetetlen tapasztalatává.

 

 

WEHNER TIBOR:

Köz-tér

 

 

Köztéri síremlék

 

A monumentális köztéri objektumok, az emlékművek és a szobrok története arról tanúskodik, hogy az alépítmény, a posztamens az egyszerű kiemelő, a környezettől elválasztó funkción túlmenően nemegyszer jelentéshordozó szerepet is vállalhat. Nem a posztamens plasztikus kidolgozására, kompozícióba vonására – domborművekkel, mellékalakokkal való gazdagítására – szeretnék utalni, hanem arra a törekvésre, amelyet a magyar emlékanyagban pregnáns példaként a hajdani budapesti Szabadság téri úgynevezett Ereklyés Országzászló testesített meg, ami az irredenta szobrok négyeséhez 1928-ban illesztett zászlótartó építmény talapzatában kapott helyet „...az ereklyeföld tartója, amely magába foglalja Csonka-Magyarország összes községeinek, Nagy-Magyarország összes törvényhatóságának képletes földjét, valamint a nevezetesebb történelmi helyek, Muhi puszta, Csele-patak, a 48-as honvéd csataterek földjét, Kossuth, Petőfi szülőházának talajából küldött földet, végül a világháború magyar hősi halottainak Galíciában a Doberdón levő temetőiből küldött földet” – írta az 1934-ben kiadott, Budapest szobrai és emléktáblái című könyvében – Cserhalmi Jenő és Pacher Béla közreműködésével – Liber Endre alpolgármester. Ugyanezen, a szimbolikus tartalmak kifejezése mellett materiálisan is az adott memento jelentéskörét nyomatékosító szándék vezérelte az 1956-os forradalom napjaiban Budapesten a tervezés stádiumában megrekedt emlékműállítási kísérletet, amelyre Boros Géza kutatásai derítettek fényt. Az Emlékművek 56-nak című összefoglaló munka bevezető részében olvashatunk arról, hogy a központi emlékhely létesítői azt javasolták, hogy „A Vérmezőn az ország 19 megyéjéből szállított földből az ország lakosságának részvételével emeljenek hegyet, és a 19 megye jelképéül ültessenek az oldalába 19 facsemetét. A hegyen elhelyezett kőtáblákba véssék be az elesett hősök nevét.” Az ötlet egyik szülőatyja, Vigh Tamás szobrászművész az emlékmű lényegi jellemzőjeként jelölte meg azt, hogy „Annak, hogy köztudottan az ország minden részéből lett volna összehordva, akkor egyfajta mágikus hatása lett volna: létében lett volna az ereje és szépsége, szétbontani nem lehetett volna, mert ha szétbontják, az azt jelenti, hogy a nemzetet bontják széjjel.”

A második világháború harcaiban elesett szovjet katonák köztéri nyughelyét jelző emlékművek összetett problematikáját megkerülve most egy Magyarországon feltehetően egyedülálló köztéri szoborra, illetve posztamensére szeretném felhívni a figyelmet: az Esztergom belvárosának egyik terén 1983-ban felállított, Vörös Béla szobrászművész által megmintázott Haldokló fiú című, bronzból kivitelezett, kőtalapzatra helyezett alkotásra. Az izgalmas, háromszögalapú hasábba foglalt kompozíció, a féltérdre ereszkedő, két kezével a földre támaszkodó meztelen fiúalak szobra az 1920-as évek közepe óta Párizsban, illetve Franciaországban dolgozó művész egyetlen, közösségi térben elhelyezett magyarországi alkotásaként valósult meg, és különös módon – városi köztéren – síremlék gyanánt. Az 1922-ben készült, 130 centiméter magas szobor gipszváltozata a hetvenes évek második felében került az esztergomi Balassa Bálint Múzeumba, követve annak a műegyüttesnek az útját, amelyet a művész 1974-ben ajándékozott szülővárosa gyűjteményének: a háromszázhat kisplasztika – bronz-, elefántcsont-, vas- és műanyagszobor, plakett és érem –, valamint festmény és grafika mellett a Haldokló fiú is a múzeumi kollekciót gyarapította. 1977-ben a gipszet bronzba öntötték és felmerült a mű közösségi térben való elhelyezésének gondolata is, de a szoborállítás ügye a művész haláláig egyre csak halasztódott. Vörös Béla 1983. február 5-én Párizsban elhunyt, és végakaratának megfelelően hamvait Magyarországra hozták és május 19-én helyezték el a Haldokló fiú talapzatában. Így született meg Esztergom különös köztéri síremléke.

A művész születésének 100. évfordulója alkalmából – 1899. december 14-én látta meg a napvilágot – Vörös Béla szobrászművész alkotásai ismét közönség elé kerültek a Balassa Bálint Múzeum kiállításán, és az évfordulóra – Bodri Ferenc szerkesztésében – megjelent az az emlékkönyv, amelynek címlapján is a szobrász e köztéri művének, egyszersmind kevesek által ismert síremlékének reprodukciója látható.

 

 

VÁLYI GÁBOR:

Kiállítás

 

 

Be a múzeumba!

 

A kiállításmegnyitókat kényszeres rendszerességgel látogató művészetjunkie-k általában nem – vagy nem csak – a fűtött terem, a papírpohárban szervírozott bor és ásványvíz, és szokásos félszáraz pogácsaadagjuk csábítja újra a művészet templomaiba. Sőt, nem is feltétlenül a szenvedélybetegekre jellemző leküzdhetetlen sóvárgás az újszerű ingerek minél előbbi begyűjtésére, bár kétségtelenül sok embert motivál a középszerű/förtelmes/izgalmas/forradalmi műtárgyak, performanszok és egyéb közszemlére tett objektumok fölötti intellektuális értekezés elsőségének izgalma. Az igazi megnyitófüggőt a kulturális belterjben való megmerítkezés és megmutatkozás vágya hajtja: egy sokatmondó biccentés egy fontos médiamunkás vagy kurátor felé, az éppen kiállító művészismerősök hátbaveregetése, majd az éppen nem kiállítókkal közös méltatlankodás a hazai művészet áldatlan állapota fölött általában már elég a boldogsághoz. A megnyitófüggő örömét csak a „turisták” megjelenése tudja elrontani: a minden művészettörténeti és esztétikai képzés, valamint a kiállítók szakmai munkájának és magánéletének beható ismerete nélkül betoppanó amatőrök műkedvelők, önjelölt kritikusok és egyéb, csak úgy benéző urbánus létformák váratlan felbukkanása nemcsak az ünnep családias jellegébe rondít bele: a tömegben a valódi műértő alól kicsúszik az esemény addig oly underground talaja, és hirtelen szinte feleslegesnek érzi magát, hiszen nélküle is akad közönsége az általában senkit sem érdeklő művészetnek.

E hosszú, lélektani jellegű felvezető fényében talán könnyebben értelmezhető az a szituáció, ami június 6-án a Műcsarnokban kialakult. A még másfél órával a megnyitó megkezdése után is a múzeum lépcsőjén, előcsarnokában és kiállítótermeiben nyüzsgő fiatal horda legalább akkora csapást mérhetett a művészet igazi barátainak idegrendszerére, amekkorát legutoljára a Vörös Hadseregnek sikerült a cári családra, amikor szöges bakancsukkal végiggázoltak a Téli Palota intarziás parkettjén. Bármerre is nézett az ember, csak úgy nyüzsögtek a komoly kortárs csellisták, biciklis futárok, fotósok, dj-k, újságírók, fotómodellek, reklámszövegírók, a normális esetben csak a stroboszkópok fényében látható, szétesett party-arcok, piacelemzők és még ki tudja hány városi törzs tagjai. A dj. Palotai és Yonderboi által szolgáltatott zenére szocializáló közönség – Beke László kifejezésével élve – „egy új művésznemzedék” művei kedvéért töltötte a forró késő délutáni órákat valamelyik budapesti kiülős hely helyett a vásznak, színesnyomatok és videoinstallációk között. Végül is jogos: az új művésznemzedék újszerű kiállításmegnyitóján a közönség új generációja nyüzsög saját belterjében. Jó sokan vannak.

Ami nem meglepő a Petrányi Zsolt Kurátor által tető alá hozott kiállítás koncepcióját, tematikáját – vagy nevezzük, ahogy akarjuk – tekintve. A katalógus szerint az Áthallás cím egyrészt a vékony falakon keresztül átszűrődő hangokra, másrészt a technika tökéletlensége miatt a mi telefonunkba beszüremlő idegen párbeszédekre utal. Erre a témára írták, rajzolták, festették, fotózták, számítógépmanipulálták, videóvágták, installálták, mixelték és öntötték szilikonba saját elképzeléseiket az 1959 és 1981 között született művészek, összesen huszonketten. A populáris kultúra – úgy is mint média, divat, formatervezés, autók, zene, mozi és egyáltalán, a művészet mint fogyasztási cikk – és a kép (és hang- és film-) -előállítási és reprodukciós technikák egymásrahatásainak, egymásba való átúszásainak, áthallásainak különböző aspektusait feszegető alkotások könnyen befogadhatóak, értelmezhetőek az egyébként az iroda és a Ráckert, a party-k mélynyomói és az ágy közötti úton legfeljebb egy-egy kung fu-filmet, tévéhíradót vagy divatlapot fogyasztó, a magas kultúra dekódolása terén a legjobb indulattal is csak lelkes amatőröknek nevezhető fiatal közönség (vö.: szélesebb néprétegek) számára.

Hogy csak néhány példát említsek: Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes Storyboardja tizenvalahány festett képpel és a hozzájuk tartozó dialógusfoszlányokkal nekem jobban működik – játszik az érzelmeimmel, elgondolkoztat a saját életemről, egy kis időre kihúz a kiállító teremből egy másik világba – , mint jó néhány közepes költségvetésű művészfilm. Gálik András és Havas Bálint sokszor a Twin Peaksnél, az X-aktáknál és Stephen King regényeinél is több lidércnyomást sugárzó fotói – melyek többnyire a tévében, vagy újságokban látott képek élethű makettjei után készültek – a kis kiállítási táblák elolvasása előtt engem is átejtettek. Benczúr Emese videoinstallációja tökéletesen fejezi ki képben és hangban a nyugalom szó jelentését. Nagy Kriszta fotóalapú festményei – amellett, hogy hihetetlenül szépek – a divatlapok és képes magazinok nyelvén mondanak sokkal többet a művészet mai állásáról, mint amennyit egy gyorsbeszédű esztéta két óra alatt össze tud hordani. A „roxy” és a tokiói „teevee graphics” videói alá hangadó dj. Palotai az elmúlt negyvenegynéhány év zenei terméséből válogatta össze azt a több száz kiállást (zenei szaknyelven break), ahol a főtéma szünetel, az atmoszférikus hangok és a pszichedélia meg elszabadulnak. A közel nyolcvanperces hangkollázs a legzseniálisabb zene, amit az elmúlt években hallottam (a Palotai-kompozíció Yonderboi által újraértelmezett változata a kiállítás egyébként is szimpatikus katalógusának melléklete), pedig magam is zenefüggő és vagyok (és nem azért fényezem a hazai elektronikus tánczenei underground úttörőjét, mert egyébként nagyon jó barátom és egy rádiónál dolgozunk). A felsoroltakon kívül még jó sok érdekes és szórakoztató dekódolnivaló akad.

Bármennyire posztmodern vagy azon túlmutató kiállítás is ez, megmarad a falakon, a tévéképernyőn, a vetítővásznakon; a számítógépes animációs, CD-ROM- és website-művészek elképzeléseiről nem kaphatunk itt képet. Ez persze lehet amiatt is, hogy az áthallás két fél kommunikációja egy kívülálló szemszögéből, és ebbe a keretbe nem fér bele a közönség interakciója a művekkel. Egy két óra alatt áthallhatóak huszonkét fiatal művész beszélgetései – egymással, a megnyitófüggő művészetfanatikusokkal, meg azokkal, akik megértik, miről beszélnek. Tényleg olyan ez, mint a buszon elcsípett beszélgetések: lesz olyan, amit nem értesz, ha meg igen, lesz közte olyan, ami érdekel. És lesz olyan, amelynek hallatán csóválod a fejed.

 

(Az Áthallás című kiállítás a Műcsarnokban)

 

 

KOLTAI TAMÁS:

Színház

 

 

Top 18

 

Nem volt sem fesztivál, sem találkozó az idei országos színházi szemle, de legalább elég jó előadások gyűltek össze június 4. és 11. között Budapesten. Ez is valami. Hogy nem kellett szégyenkezni a színvonal miatt, és még a vitatható minőség is gondolatébresztő tanulsággal járt. Illesse dicséret mindenekelőtt a válogató válogatottat, a futballcsapatnyi előzsűrit, amely tudta a dolgát, nem nézett se istent, se embert, csak a saját jól fölfogott ízlését. Megérdemlik, hogy ideírjam a nevüket, mert a hivatalos program összeállítói elfeledkeztek róluk: Bal József, Csizmadia Tibor, Felföldi Anikó, Kézdy György, Khell Zsolt, Lökös Ildikó, Sándor L. István, Solténszky Tibor, Szűcs Katalin, Tímár Éva, Zeke Edit. Komoly tanulság ez a jövőre nézve. Ha hosszú távon Pécsre költözik a találkozó, ami igencsak üdvös lenne, nem szabad engedni a szuverén, elfogulatlan válogatásból. E tekintetben bármilyen engedmény csődhöz vezet. Ha az „egyenlőség” és a „sokszínűség” elve érvényesül, vagyis lehetővé válik, hogy a színházak nevezzék be produkcióikat, sőt szorgalmazzák, hogy minden műfaj képviselje magát, akkor elkerülhetetlen a reprezentatív középszer uralma. Ha valaki attól fél, hogy a kizsűrizettek meg találnak sértődni, ne szervezzen fesztivált. Ál előzsűrikre sincs szükség. Aki válogat – egy ember vagy tizenegy –, vállalja a nevét, lakcímét, telefonszámát és ízlését. Védje meg magát. Adja föl a leckét. Mondja meg, hogy mire megy ki a játék. Kínáljon vitatémákat a szakmai nyilvánosságnak.

Persze, ha létezik ilyen. A jelenlegi találkozók azért általálkozók, mert nincs miről eszmét cserélni, a színháznak nincs tétje. A színház ma nem fontos. Fogyasztási cikkeket gyártó üzem, amely vegyesboltot tart fenn, hogy termékeiből havonta kis mennyiségeket adjon el, mivel nem bízik a nagy szériák tartós sikerében. Pécs legfontosabb feladata lenne megteremteni a szakmai nyilvánosságot a színházi alapműködés kérdéseinek napirendre tűzésére. A szakma egyhetes jelenlétére nemcsak azért van szükség, hogy a pécsi lakosság naponta sztárokkal sétáljon szemben a korzón, hanem elsősorban azért, hogy kötetlen, mégis szervezett kommunikáció jöjjön létre esztétikai, etikai, működéstani kérdésekről, vagy például arról, hogyan képes a színházi szakma artikulálni közös érdekeit, és milyen módon tud fellépni ezen közös érdekek védelmében.

Voltak ugyan rejtett viták a mostani budapesti találkozón is (azért mondom, hogy rejtettek, mert aki színésszel beszéltem, nem tudott róluk), részt vettem az egyiken, másfél tucatnyian kellemesen elbeszélgettünk arról, alkotó-e a színész. (Persze, arra lyukadtunk ki, hogy alkotó lenne, ha olyanok lennének a viszonyok, hogy módja lenne alkotni.) Egy másik összejövetelen, mint hallottam, az hangzott el, hogy Budapesten nincs színház, csak vidéken, és hogy harmincöt év fölött nincs rendező, csak alatta – még jó, hogy erre nem mentem el. Az ilyen verdikteket kellene elkerülni, mielőtt teljesen diszkreditáljuk magunkat.

A mostani „seregszemle”, ha valamire, éppen arra volt jó, hogy figyelmeztessen a színházidegen szelektálás és kategorizálás abszurditására. Ha műveket és alkotókat megpróbálunk beszorítani nem létező kreclikbe, magunk is benn szorulunk. Itt van mindjárt a használhatatlan „posztmodern”. A harmincöt év fölötti Ascher Sweeney Toddja legalább annyira posztmodern lenne, ha ez a szó a színházban jelentene valamit, mint a Mayenburg lapos szociodrámáját, a Lángarcot költőien földolgozó Zsótér (szintén elmúlt). A Kórház, Bakony szürreális groteszkje (Pintér Béla még innen van, megúszta a szelekciót) a hóttrealizmusból indul ki, még ha parodisztikusan is; ráadásul semmi alternatívat nem látok benne – pláne nem a Stúdió „K” García Márquezében –, ha a hivatásos Vígszínház Iglicéhez, ehhez a se füle, se farka szövegeléshez hasonlítom, ami Börcsök Enikőtől és megint csak Zsótértól lett pajkos mulatság. (Lehet, hogy posztmodern. Vagy infravéna. Vagy ultratransz.)

Ha Spiró Szappanoperáját Vincze János rendezésében elavult realizmusnak értjük félre, és nem tetszik, hogy a szereplők a múltjukat mesélik el egy elvont térben (előszobában), akkor dobjuk a szemétre a rituális-retorikus Szophoklészt is (kétezer éves), aki ugyanezt csinálja. Megnézvén viszont a zalaegerszegiek Hegedűs a háztetőnjét Bagó Bertalan rendezésében, Kulka Jánossal Tevje szerepében, sürgősen felejtsük el a Broadway-mázas opuszt, a korábban látott operistákkal, operettistákkal, dörmögődömötörökkel, és jól figyeljük meg (ritka élvezetben lehet részünk), hogyan kell egy sokszorosított licencből eredeti zenés drámát alkotni. (Gratuláció a díszlet- és jelmeztervező Adriana Grandnak.) Lehet bajunk a színészhiányos kecskeméti Tragédiával, de vegyük észre, hogy Bodolay tartalmat töltött a millenniumi sorozat tiszteletére színpadainkon totálisan kiürített Madáchba. Vagy nézzük a találkozó hazai író-sztárját, Tasnádi Istvánt, aki két művel szerepelt; az erős Kleist-adaptáció Közellenséggel, amelyhez Schilling Árpád megtalálta a hozzáillő drámai formát, és ugyanezt tette Znamenák István Kaposváron a Világjobbítókkal, mivelhogy szemkápráztató technikai és színészi tűzijátékot lőtt a nem létező darab fölé.

Még a hisztérikus sikerű szegedi Gyalog galoppban sem találok kivetnivalót: ez az ügyes és üres paródiasziporka bárhol (a Pesti Színházban is) megállja a helyét, mint évadvégi levezető mozgás. Legföljebb azt kellene megkérdezni, hogy az úgynevezett Nemzeti Színházakban – Szegeden is, Pécsett is, Miskolcon is – májusra, amikor már halvány emlék egy-két évadközi magvasabb bemutató, miért a prózai és zenés szellemi olcsóságok uralják a nagyszínházi repertoárt. Hogy fér ez össze a reprezentatív (úgynevezett) „nemzeti színházi” értékteremtéssel? És van, ahol még így is a pénzügyi összeomlás felé gyaloggaloppoznak.

Megérne egy misét a társulatok elemzése. A katonásoké, a zalaegerszegieké, a stúdiókásoké, a debrecenieké (igazán helyes volt tőlük Kárpáti Péter Tótferije, a most végzett Rusznyák Gábor ígéretes rendező), a nyíregyháziaké. Utóbbiak Botho Strauss-előadását (A viszontlátás trilógiája) Máté Gábor rendezésében rég fölfedezhette volna a hazai értelmiségi elit, ha érdekelné a színház – és ha lenne hozzá érzéke.

Vannak színészvesztesei a találkozónak. Elsősorban Eszenyi Enikő, aki perfekt Blanche DuBois-t játszott (a zsűrit nyilván megzavarta a szokatlan tény, hogy Börcsök Enikő, Fullajtár Andrea és Szirtes Ági személyében más remek színésznők is voltak), másrészt Kulka János (nem mintha a méltatlanul kallódó Gálffi László nem lett volna díjra érdemesíthető Butleyként, az erősen elértéktelenedett, jóformán vacaknak tekinthető Simon Gray-darabban), akinek Tevjéje bitang nagy alakítás.

Mindezzel együtt: sose legyen rosszabb. Kelemen József briliáns kaposvári Vízkeresztjével, amely valahogy elfelejtődött meghívódni, a tizennyolcas mezőny egy híján húsz lehetett volna. De ahogy Molnár Ferenc mondja, ne akarjuk a legjobbat, elégedjünk meg a jóval.

 

(Országos Színházi Találkozó, június 4–11.)

 

 

PINTÉR TIBOR:

Zene

 

 

Két szerep keres  hét szereplőt

 

Igazi kuriózum, hogy egy teljes Händel-opera, döntően magyar szereplőkkel elhangozzék Magyarországon, ha nem is színpadi, de koncertszerű előadásban. Még inkább különlegessé tette az eseményt, hogy e mostani koncert egyúttal az Orlando magyarországi bemutatója is volt. Philipp Pickett karmester budapesti mesterkurzusának anyagául választotta Händel 1733-as – Winton Dean szavaival – „zeneileg talán leggazdagabb operáját”. Pickett pályáztatásra bocsátotta az Orlando valamennyi szerepét, hogy a kurzus végén a legkiválóbbak szólaltassák meg a teljes művet koncertelőadáson.

A címszerepben Artur Sztefanowicz kontratenor lépett fel, aki az eszeveszett Lóránt valóban észveszejtő áriáit a legnagyobb fegyelemmel, lehengerlő virtuozitással, hajlékonysággal és a szélsőséges lélekállapotokat rendkívüli érzékenységgel szólaltatta meg. Az őrülési jelenetben (a reménytelenül szerelmes Orlando Angelicát és vetélytársát, Medorót hallucinálva látja az alvilágban) a lelki hasadtságot és szétesést, egyúttal az önkontrollba való görcsös kapaszkodást is hallatlan plaszticitással jelenítette meg. González Mónika igazi príma donna jelenség: világít, teret kér és teremt magának, Angelicája a már beérett operaénekesnő alakítása, aki nemigen állhatta meg, hogy el ne játsszon valamit szerepéből. Problematikus, hogy koncertelőadáson hol a határa a színpadi gesztusok és a mimika alkalmazásának. González határozottan érzékeltetni kívánta: az Orlando nem oratórium, s hogy e szűkös keretekben is megvalósítható a felszabadult színjáték. Csak sajnálni lehet, hogy énekes partnerei gyakran egyáltalán nem kapcsolódtak be ebbe az árnyalt játékba. González Mónika hangja döntően nem, illetve nem csak a barokk bel canto hagyományából táplálkozik, és így – noha alakítása példás – mégis okozott némi stílustörést a darab zeneiségében. (Nem érdektelen megemlíteni, hogy a Carmen operaházi előadásában az egyik legkiválóbb énekes teljesítmény az övé: két ilyen eltérő stílust nehéz lenne egy szezonban élesen elhatárolni.) A régizenei bel canto tradíció fiatal hazai képviselője, Hamvasi Szilvia énekelte Dorinda szerepét. Az alakítás González ellentéte. Hamvasinak nincsenek komolyabb színpadi tapasztalatai, előadása oratorikus jellegű, ám éppen az Angelica, Medoro és Dorinda tercettjében – alighanem González hatására – nemcsak megszólalt, hanem meg is jelent az operai jelleg. Dorinda szerepe frissen, elbűvölően, hajlékonyan és a koloratúrákban biztos virtuozitással hangzott el. Hamvasi Szilvia a barokk énekes előadóművészet egyik legnagyobb szopránígérete. Philipp Pickett rokonszenves, de megkérdőjelezhető döntése volt, hogy Medoro szerepében négy fiatal kontratenor mutatkozzék be. Bizonyára mindannyiukban látott lehetőséget, de az előadás ezt a reményt csak felerészben váltotta be. Viszont ez a kurzusok zárókoncertjeire jellemző módon versenyhelyzetet teremtett. Blaskovits László színtelen és vérszegény, illetve Patay Péter vékony, erőtlen alakításával szemben jól szerepelt Csapó József finom, muzikális, de még nem kellőképpen képzett hangjával. A négyes legjobbjának egyértelműen Bárány Péter bizonyult: Hamvasi Szilvia mellett a fiatal énekesnemzedék másik nagy tehetsége ő. Zoroastro, a mágus (aki Zarathusztra/Zoroaster operabéli utódja és Sarastro elődje) szerepén hárman osztoztak. A különbségek ezúttal is világosan kirajzolódtak: Altorjay Tamás számára nem különösebb nehézséget jelentett az egyharmad szerep: megbízhatóan, világosan szólaltatta meg a varázslót, ám stílusbeli differencia itt is érzékelhető volt, Laborfalvi Soós Béla rossz értelemben „torokszorítóan” énekelt, zárt artikulációja és fedett, tompa hangszíne nem varázsolta a néző elé a varázslót. Benkő Pál viszont nagy volumenű, súlyos baszszusként szólalt meg. Benkő mélysége nagy terű, öblös, átütő erejű, a figurákban, futamokban azonban elnehezül, és ez a kivételesen drámai erejű hang – mely méltó lenne akár Verdihez is – ilyenkor kicsúszik a helyes hangképzési pozícióból.

A rendhagyó módon értékes produkció zenekara, a Savaria Barokk Együttes példásan helytállt. Pickett világos kontúrú, végiggondolt instruálásával mindvégig szabadon irányította az együttest, a vonósok és a fúvósok közötti hangolási problémán kívül a continuo-kíséret (Nagy Ottó, Ratkó Ágnes) lehetett volna figyelmesebb. Pickett méltó partnere volt Vitárius Piroska koncertmester, illetve az első oboás Salvi Nóra, valamint a furulyaszólók játékosai: Kállay Gábor és Kállay Katalin.

 

(Händel: Orlando. Budapesti Kamaraopera. Kiscelli Barokk Romtemplom, 2000. június 18.)

 

 

FÁY MIKLÓS:    

Zene

 

 

Mahler és a Sors könyve

 

Gyerekkoromban volt egy kedvenc játékom az utcán, az volt a lényege, hogy ki kellett játszani a Sors könyvét. Leléptem a járdáról, átmentem az utca másik oldalára, váltogattam az iskolába vezető útvonalakat, hogy ne úgy viselkedjem, mint ahogy az a Sors könyvében meg van írva. A játék lényege az örökös vesztés volt, mert hiába lép le valaki a járdáról, ha a Sors könyvében éppen az van írva, hogy egy pillanatra le kell lépni a járdáról stb. Gustav Mahler ugyanezt a viccet próbálta meg elsütni élete vége felé, amikor közeledett a Kilencedik szimfóniához. Szimfóniában a kilenc baljós szám, Beethoven, Schubert, Bruckner, Dvorák mind itt akadt el, ezért Mahler a kilencediknek tervezett szimfóniáját Dal a Földről-nek nevezte el, aztán megírta a Kilencediket, mondván, hogy az már valójában a Tizedik. Valami zavart még ekkor is érezhetett, mert gyorsan belekezdett a tizedikbe is, az igazi Tizedikbe, hogy a veszély végleg elmúljon, de a Sors másképp jegyezte mindezt elő a könyvében, és Mahler 1911-ben meghalt.

Ha nyolcvankilenc évvel később mégis megjelenik egy lemez Mahler Tizedik szimfóniájaként, az tehát nem azt jelenti, hogy Mahler nyert, és valamilyen úton-módon mégis kijátszotta a Sorsot, hanem hogy valakik a legjobb szándékkal visszaélnek a nevével. A valakik természetesen nem csalók, csak megveszekedett Mahler-hívők, akik szeretnék, ha lenne még egy zenemű, ami olyan, mintha a mester írta volna, ezért a vázlatok alapján befejezik a befejezetlent, vállalva, hogy ez nem az, de mégis hasonló. A valakik megjelölés jelen esetben Deryck Cooke zeneszerzőt jelöli, illetve három segítőjét, Berthold Goldschmidtet, Colin és David Matthewst, továbbá Sir Simon Rattle karmestert, aki a Tizedik szimfónia selyeminges bajnoka, csodálatos tehetségű muzsikus, jelenleg a Berlini Filharmonikusok főzeneigazgatója. A baj az, hogy a sok tehetség és munka alighanem rossz ügyet szolgál.

Rossz az ügy azért is, mert Mahler nem véletlenül írt kilenc szimfóniát. Úgy értem: az idejéből – szűken – futotta volna a Tizedikre is, de ő inkább a Kilencedik javításával foglalkozott. Mahler nem az a szerző, akiben sok maradt volna elmondatlanul: miután a Kilencedik szimfóniában kivégezte műveinek hősét, önmagát, a Tizedikre a jelek szerint már nem maradt mondanivalója. Az az öttételes mű, amelyet a késő utódok 1964-re összeraktak a vázlatok alapján, az legfeljebb egy Mahler-szimfónia paródiája, eléggé hasonlít a hangzása, de nem pont olyan, elég hosszú, de széteső, időnként zajos, időnként elhaló, próbára téve a legkiválóbb minőségű lemezjátszókat és erősítőket is, de nem személyes, hiszen nem is egy személy munkája, és a több ember együtt sem Gustav Mahler.

A baj azonban nem csupán az, hogy a Tizedik, bár Mahler és nem Cooke neve alatt fut, mégsem Mahler műve, hanem hogy rossz fényt vet Mahlerre, mintha egy ilyen vagy olyan, de mégis valamilyen Woody Allen-film helyett Kern András remekbe szabott rendezését kellene megtekinteni. A hallgatóban addig esetleg csak bujkáló fenntartásokat a Tizedik csak megerősíti. Szóval ez ilyen? Jajgatás, nyavalygás, éretlenség, sebed a világ-szomorkodás, egyszemélyes univerzum, a főszerepben halandó önmagammal? Álmisztika és nyüszítő halálfélelem, neurózis és végletes önzés? Ez lenne a nagy Gustav Mahler? A kényelmetlen érzésen legfeljebb egy egy számjegyű Mahler-szimfónia segíthet.

 

(Mahler: 10. szimfónia – EMI 2000)

 

 

ÉS Irodalom

 

GORDON AGÁTA:

 

Jobblét

 

 

16.

Kutyából kellett szerezni újat, mert a schnauzer típusú nem győzhette feladatait egymaga, unatkozott is. A kecskék viszont örökké eltünedeztek az erdőben, és hiába mekegték végig utánuk a határt, akármikor csak estére kerültek elő, jól belakva, kigömbölyödve. Néhány napon belül azután látogatóra számíthattak a szőlőskertekből, legalább egy felháborodott gazdára, aki a bányából megmaradt, kifakult munkásruhában ballagott át hozzájuk. Tartsák zárva a kecskéket, követelték, vagy agyonütik, amelyiket a szőlőben kapják.

A társa beszélt az öregekkel, és mindig nagyon udvarias volt, őszinte megbánással kért bocsánatot, ígérgetett, és kártérítést ajánlott fel. Az öregek sem kicsinyeskedtek. Megenyhültek, és keserűen legyintve eltekintettek a gyökereztetett szőlővesszők vagy a megtaposott zöldségágyak kifizetésétől.

Ő ezt rendjén valónak érezte így, és magában fogadkozott, hogy nem engedi a kecskéit egész nap zárva tartani, a társa viszont valóban elszégyellte magát, és kapva kapott a juhászkutyán, amit a réti pásztor kínált oda nekik.

A pásztor igazi volt, szőrös, gumicsizmás, zsíros kalapos, érthetetlen beszédű, akivel rendre összetalálkoztak a falu felé, amint a birkáitól jó messzire álldogált vagy heverészett a három kutyájával. Ez csak úgy hozzászegődött, mesélte a kutyáról, akit oda akart adni, és bemutatta a tudományát. A combjára csapott és elkárogta a kutya nevét, mire az ugrott, fülelt, készen állt. Kerítsd meg, uszította a pásztor, és a kutya elinalt ugatva a birkák után, a hátukba kerülve, csaholva, táncikálva hajtotta őket a pásztor felé. Az meg füttyentett egyet, akkor a kutya abbahagyta a terelést és visszarohant.

Ő is beleegyezett a kutyába, aki göndör barna szőrű volt, megbicsakló fülekkel és egy sárga meg egy szürkés szemmel. Mert a kecskék már olyankor is eltünedeztek, ha a sarkukban járt egy kampós bottal. Egy percre kellett elbámészkodnia a zöldülő erdőben, s nem azt figyelni, hogy a piszkosfehér vagy a vöröske merrefelé indul meg egy óvatlan pillanatban, már szem elől is veszítette őket. Aztán botladozhatott az erdő sűrű alján a nyomukba, sőt inkább elébük vágni, hogy visszaforduljanak.

De akkor legyen még egy macskájuk is, kérte cserébe a társától. Hogy legközelebb már ne kergessék vissza a faluba azt a vöröstarka macskát, aki az utolsó portától egy darabon el szokta kísérni őket. Kilesi, mikor járnak arra és már előttük szaladni kezd, alig látszik ki a magas fűből, azután lapul, figyelget, bevár. Ők meg a rétnél tapsolva, fújva visszazavarják, mert nem az övék és bajba kerülhet. Most már jöhessen velük, ha ennyire akar, győzködte a társát.

A következő délután, amikor a szamárral hazafelé mentek a faluból, elébük iramodott a macska, kis piros guriga a fűben, vadászgatva, tisztes távolból kísérte őket hazafelé. A szamár hátán egy keskeny szőnyeg volt, amire két nagy táskát varrtak zsákból, a táskákban volt a nyulak tápja meg az abrak, egyformán, nehogy egyik oldal elhúzza a másikat. Csakhogy a szőnyeg folyton félrecsúszott a szamár hátán, meg kellett állni vele és megigazítani, nehogy leessen róla.

Így a macskára nem annyira figyeltek, a rétnél pedig megálltak pihenni. A birkákat sehol sem látták, de a pásztor egyszercsak előbukkant a nyárasból a barna kutyájával, aki szimatolva fülelt, majd eliramodott a rétbe, mintha meglátott volna valamit. A társa kapott észbe és kezdett utána ordítani, a pásztor is fütyült neki, de mintha meg se hallotta volna, veszettül ugatott valakit, nem messze a rétben álló óriás almafától. Az átható, rövid vernyogástól hirtelen megindult a szamár és sebesen szaporázta az erdő felé, ő meg utána futott, mert a szőnyeg a zsákokkal már félig lecsúszott a hátáról.

A rakományt érte utol, amely az erdő bejáratánál hevert az úton, a szamár nem messze tőle a szélső fákat legelészte, hívásra nem mozdult, ha közelítette, kitért. Be kellett várnia a társát, mert a teherszőnyeget nem bírta elvinni egyedül.

A társa madzagon húzta maga után a barna kutyát. Elintézte, mondta neki, amikor odaértek, a kezébe nyomta a madzag végét, egy marék árpával megközelítette a szamarat, elkapta a kötőfékét és visszavezette a zsákokhoz. Ő csak addig engedte el a madzagot, amíg visszaemelték a szamár hátára a terhet, és a kis barna kutya már ott se volt.

 

17.

Ha kisütött a nap, nyár volt márciustól, lekívánkoztak a pulóverek, sapkák, duplazoknik, és mászó, repkedő bogarak bújtak elő, s minden ami reves volt, korhadt, málló, poros és penészes, olyankor kigyúlt. A friss zöldikék, a magzatmázas levelek, rügyek, fűszálak meg áttetszőn világítottak és sugárzó zöld mélyükben látni engedték a működést. Azután lassan fáradtabbak lettek a zöldek és érettebb a megvilágítás, de így maradt minden késő őszig, az összes napsütötte pillanat.

A kecskék a szamárral a gyümölcsöst legelték körbe, ők meg az istálló mögött elosontak a szomszédhoz, úgy, hogy észre ne vegyék őket az állatok, mert akkor a nyomukba iramodtak. A szomszéd olyankor járt a szőlőjébe, ha jó idő volt, egy kismotorral pöfögött föl egyesben, és még sohasem váltott sebességet. Ahol a téesz útjáról egy éles lejtővel rákanyarodott a saját szilvafás ösvényére, mindig óvatosan felborult, mert az idős szomszéd fájós lábú volt, nem tudta megtartani magát. A kezei is fájtak, vastag, szürkén repedezett ujjai alig hajoltak, és már a mama sem tudott följárni, hogy megkösse a szaladó szőlőt, mint régen.

A társa vállalta, hogy segítenek neki, visznek át pár kanna vizet, hátára adják a permetezőt, kötöznek, a szomszéd pedig kínálgatta őket fröccsel, paprikás szalámival a déli pihenőn. Maguk talán még kapálni se tudnak, beszélgetett el velük, rosszallás nélkül, inkább csak hogy mennyi elképzelhetetlenül különös dolog van az életben. Ő persze azt felelte, hogy de, dehogynem, ezt félig-meddig így is gondolta, amíg nem látta kapálni a szomszédot.

Azon nem látszott, hogy fárasztaná a kapa, vagy megfájdítaná a derekát, precíz, egyenletes, jóleső mozdulatokkal kapált. Egyforma volt minden kapavágás iránya, mélysége, lendülete. Pendülve vágta el a fényes kapa a lágy gyökereket és zizzenve morzsálta szét a talajt. Ilyen volt a szomszéd kapálása, ha végigért, a sort a gumicsizmából vágott papucs nyomai mértanilag díszítették, és a tiszta nyirkos föld szabályosan dombosodott a tövek körül.

Így ők nem tudtak, és még nem is hittek abban, hogy ez a múlékony mintázat volna az értelem a dologban. Ha tessék-lássék el is kapálgattak, a kaszálást végképp nem értették, noha naponta kaszáltak néhány zsák gyenge füvet a nyulaknak. A szomszéd kikalapálta a kaszájukat, amikor látta, hogy kínlódnak vele, azután megmutatta, hogyan kell kaszálni. Beállt a szilvafás ösvényre, amelyet térdig benőttek a kalászos füvek, lendített, suhintva fordult és egyetlen mozdulattal csaknem körbekaszálta magát. Sántított egyet előre, aztán újra lendített és suhintott, a másik oldalánál vastag, tömött rendben, megfésülve hevert a levágott fű.

Vigyék csak el a nyulaknak, kínálta büszkén a szomszéd, amit kaszált hirtelen, amikor meghallották a bőgést. Bőgést vagy sírást, hörgő, fuldokló emberi sikoltozást, hosszan, fel-felerősödve. Őz, nézett őrá a szomszéd, vagy kecske, tette hozzá a jajgató ordításra fülelve, ők meg sietve indultak a két zsák fűvel hazafelé, mert a kecskéket pillantották meg a szilvasor felé rohanni, nyomukban a vidáman dübörgő szamárral.

Hőte, nete! – hadonásztak a zsákokkal a megvadult kis nyáj felé, amely megtorpant és visszafordult az erdei útra, az istállójuk felé. Kicsivel utánuk értek haza, és megint hallották a rekedt síró sikoltást messziről.

 

18.

Röviddel a kecskék után értek az istállóhoz, és bedobták a füves zsákokat a nyulakhoz. Már nem hallották a sírást, de nyomban indultak a gyümölcsös felé maguk után hívogatva a nyájat, mert a vörös kecskét kipányvázva hagyták odafönn. Ő volt az egyetlen, aki szabályos kört legelt a dúsan kizöldült szántóban, és a többiek is a közelben maradtak, ha nem tartott velük.

A pányva félig feltekeredett a fiatal akácra, amihez kötötték, a pányva végén ott hevert a vörös kecske fennakadt szemmel, kilógó nyelvvel panaszosan nyöszörgött. Tanácstalanul álltak fölötte, míg a nyáj a szamárral közönyösen legelészett. A kecskén sérülések voltak, szőre csapzottan összeállt a gerincén, a tőgyéből vér szivárgott. Halkan jajgatott ahogy lábra állították és nem tartotta magát egy pillanatig sem, az első patái megrándultak, mintha indulni akarna, de a hátulja bénán lógott.

Figyelték a haldokló állatot és nem értették, mi történt vele. A kötél nem tekeredett a nyakára, a fa nem dőlt rá, éhen-szomjan nem pusztulhatott, zöld almát egészben nem nyelhetett, mert az almafa távolabb volt. Leguggolt hozzá és megsimogatta az arcát, mire a kecske vékony hangon elmekegte magát. Ez a mekegés megcsavarta a gyomrát és ahogy óvatosan együtt érezve lélegzett, titokban hálát érzett, amiért nem fáj semmije. A társa leoldotta a pányvát és akkurátosan föltekerte. Megtámadta egy vadállat, mondta bizonytalanul, mert a kecske valóban úgy nézett ki, mintha félig agyoncsapta volna egy oroszlán, akinek ismeretlen okból ott kellett hagynia a zsákmányát, még mielőtt igazán nekilátott.

Egy szőnyegen cipelték le a disznóólba és már nem is maradt idejük kihívni hozzá az állatorvost.

Legközelebb akkor történt ilyen, amikor az erdő szélére építettek egy kis karámot a három maradék gidának, hogy elválasszák őket az anyjuktól. Egy terebélyes hárscsoport alatt állt a karám, a gidák nem fértek ki a sűrűn levert akáchusángok között, volt benn szénarácsuk, rönkök, amin ugrálhattak, só és víz.

Sokáig odasütött a nap, és a hársak alatt mindig találhattak hűset is. Tágas karám volt közel a házhoz, odaköltözött a szamár is, hogy ne a legelőn unatkozzon a nagy kecskékkel és kéznél legyen, ha szükség van rá.

Egy reggel gyereksírásra ébredtek, bömbölésre, sikoltozásra. A társa rohant ki elsőnek a házból, még látta, ahogy a szamár a gida sovány kis gerincére ráharap, és ide-oda rángatva tiporja. A társa ordítva rontott a karámba, akkorra a szamár elengedte a kiskecskét, aki visítva jajgatott és már nem bírt lábra állni. Egy darabig tanácstalanul álltak. Hallgatták, és nem értették.      

 

19.

A pincébe jó ideje már csak ő járt, a társának semmi dolga nem akadt ott soha. Ő mindennap legalább kétszer kinyitotta a szakállas pinceajtót, letette a tejesfazekat a maradék tejjel az ajtó mellé, vagy felrakott egy diót a pinceajtó kirágott felső sarkába, és beleszagolt a nyirkos-hűvös pincesötétbe. Valahogy friss volt mégis a pinceszagú levegő, már az öreg gazdától megtudták, hogy igen jó pince. Ha sokat esett, a pincében is csepegni kezdtek a boltozat téglái, a szellőzés viszont működött. A pince legmélyén, a hátsó falban volt egy kisablaknyi mélyedés, ő azt hitte, hogy a gyertyának, de a tetején belógott egy kályhacsődarab, ugyanolyan, amilyenben a ház mögött, a gyümölcsösben szoktak elbotlani.

Két-három méter, saccolta a társa, amikor a halványra érett májusi cseresznyét szedegetve meglátták a kürtőt, és azt találgatták, hogy milyen mélyen lehet a pince. Ledobtak egy lyukas diót, nem hallottak koppanást, de amikor legközelebb a pincébe ment, a gyertyatartó vakablakban ott volt a lyukas dió, igaz, egyéb dióhéjdarabkákkal, száraz levélkével, maréknyi morzsás földdel és egy fekete házatlan csigával együtt.

Azt mégse tudta elképzelni, hogy a kürtőn csúszdázik le a pele a pincébe minden éjszaka. Pedig minden éjszaka jött egy pele és elvitte a diót az ajtóról, kevéske zörgéssel, motozással, amely különben is inkább barátságos volt, mint félelmetes. Jött a pele a dióért, lehetett gondolni, és aludni szépen tovább.

Bénázik, gondolta egy éjszaka, amikor a szokottnál tovább tartott a pelének elvinni a védelmi díjat. Nemcsak motozás hallatszott, hanem megcsúszó, karmos kaparászás, és mintha a tejesfazék is megzördült volna, aztán végre csend lett és ő álomba mélázott azon, hogy vajon ki jött most a pincébe, egy új pele, pele és családja, vagy pele és irigyei.

Reggel a fazékért ment, hogy még fejés előtt ihassanak egy kis tejszínes kávét. Sok maradt tegnap, morfogott amint felhozta a hasas cserépfazekat és az asztalra tette. Meg hogy május végére a diófák kilombosodnak, a kisház besötétedik. Mert ahogy leemelte a fedőt, valami úszott a tejben, egy kivehetetlen szürke folt. És a fedő is fordítva volt rajta, észlelte hirtelen, amit az előbb látott: hogy a fedőnek használt gömbölyű peremű alumínium tálka most nem a homorú oldalával fölfelé volt a fazékon, hanem átfordulva.

Az egész fazekat kivitte, és a kutya lábosába öntötte, ami benne volt. Egy püffedt, pucér pele csobbant a lábosba utoljára, szétázott szőre fekete bőrként borította.

 

20.

A macskát vitték orvoshoz, amikor az erdő szélén összetalálkoztak a félszemű cigányaszszonnyal. Nézzék, mennyit találtam, mutatta összefogott kötőjét, amely tele volt gombával. Tüsökalja gomba, magyarázta a társának, maguknál is van, tette hozzá hamiskásan.  Ebből sejthették, hogy az ő birtokukon jutott a csemegéhez. Nehogy baja legyen tőle, mondta ő az öregasszonynak, mert feltételezte róla, hogy nem kereste ki ezeket a példányokat egy gombahatározóból, de az csak legyintett. Ismeri ezt a gombát, ötven éve eszi: jól megfőzi és jó.

Csak olyat szednek, amilyet ismernek, három-négy félét, a galócákat meg eltapossák, mondta neki a társa, hogy ne képzelje már enciklopédikus tudás birtokosának az öregaszszonyt, és elábrándoztak egy jó gombás tojásról. Nekik is van ilyen gombájuk, jutott eszébe, és a társa is emlékezett rá a gyümölcsösben.

A macska közben hallgatott. Mióta betették a zsákba, a zsákot pedig a kosárba, nem is nagyon mocorgott. Reggel jött meg, kicsit kóválygott és furcsán fintorogva lihegett. Arra gyanakodtak, hogy a szomszédos présházak környékén ehetett valami patkányirtót, de alig nyalt a tejből, ami pedig jó ellenméreg, és hályogos szemmel gunnyasztott.

Az állatorvos vidám volt, mint rendesen. De amikor végre előhúzták a zsákból a macskát és kiderült, hogy útközben megdöglött, teljesen elkomorult. Nyakig érő nájlonkesztyűt húzott, zsákostul-kosarastul hátravitte a macskát a szemétégetőhöz és ott vágta le a fejét. Elküldi veszettségvizsgálatra, mondta nekik, és hogy reméli, nem nagyon ölelgették. De mitől veszett volna meg, ellenkezett a társa, mire az orvos azt felelte, hogy bármitől. Ott a tanya körül. Mókustól, másik macskától, patkánytól, egértől... csak a rókákat vakcinázzák.

Hazafelé azért leszögezték, hogy nem lehetett veszett. Fogadniuk kellett volna a dokival, hogy negatív eredményt kapnak a kórházban. Mire megfejték a kecskéket és ellátták a nyulakat, már csaknem besötétedett. Fürgén és éhesen végezték a dolgukat, ő a tejet szűrte, a társa vízért ment és amikor megjött, a zsebeiből kirakott az asztalra egy csomó szép, fehér húsú gombát. Tüsökalja, mondta és hozzáfogott megfőzni egy hagymával meg két tojással. Hamarabb kész lett, mint ő a tejes edények elmosásával, de akkor aztán egy pillanat alatt bekapták a gombát nagy karéj kenyérrel együtt.

Hamar mosakodtak és nyugovóra tértek, hallgatva hevertek, egyszer csak a társa rászólt, hogy ne sírjon. Nem sír, válaszolt neki bizonytalanul, noha valóban nem sírt, éppen eszébe se jutott a macska, hanem a veszettségre gondolt és sűrűn nyelt, úgy érezte, folyton elönti a nyelvét a nyál. Felkelt és elővett magának két ruhazsebkendőt, köpött néhányat az éjjeli vödörbe és visszafeküdt, akkor a társa elkérte az egyik zsebkendőt.   

Így nem lehet aludni, jöttek rá perceken belül a telinyálzott zsebkendőkről. Rossz érzéssel csavarta magára a takarót, elővett egy tiszta lepedőt, kiült a karosszékbe és tovább nyáladzott. A társa nagyokat köpött az éjjelibe és előszedte a polcról a gombászkönyvet. Na vajon mit ettünk, kezdte homlokát ráncolva lapozgatni, ő meg úgy érezte, hogy ez inkább a veszettség lehet. Semmiképpen nem ért volna ki a vécére, az éjjeli vödörig is alig jutott el, úgy megcsikaródott hirtelen a hasa, a mosogató vájlingot pedig már a társa tette elé, mert ugyanakkor kezdett hányni is.

Innentől nem tudtak egymásnak segíteni, mert egyszerre hánytak, fostak és nyálzottak felváltva görnyedezve a ház oldalánál, a rövid szünetekben pedig remegve és halálos gyengeségben vacogtak. A társa még bírt dobálni a tűzre, káromkodva és köpködve makacsul kereste a tüsökalja gombát. Csak néhány hasonlót talált, a mérges rajzok mind kezdtek hasonlítani a megevett gomba emlékképeihez, de a társa hiába mutogatta neki, ő egyre azt hajtogatta, hogy megvesztek.

Néhány óra múlva már nem ömlött belőlük semmi nedv, az összes takarót magukra húzták a felfűtött szobában, kimerülten és hangosan vacogva kuporogtak a fotelokban. Atropin-mérgezés, olvasta a társa, aki végre megtalálta a tüneteket egy ártalmatlannak tűnő, mindössze egy lábszárcsonttal jelölt, fehér gomba képe alatt. Elfogyasztása után egy–három órán belül fokozott nyálelválasztás, hányás, hasmenés. Ettől kicsit megnyugodtak, és a zárójeles rész, hogy súlyosabb esetekben tüdővizenyő, majd halál, már elhanyagolhatónak tűnt.

Kivilágosodott, mire elaludtak, és fényes délben ébredtek föl, hangos ugatásra, nyerítezésre. Az állatorvos lovagolt fel, neki már megtelefonálták az eredményt az állatkórházból. Negatív volt.

 

21.

A társa ígérte meg a távoli szomszédnak, hogy majd tanúskodnak. De mit láttunk mi, kérdezte ő a társát, csak a hűlt helyét. A szomszéd viszont nem tágított. Megmondom én, hogy maguk mit láttak, köszörülte meg a torkát. Kiszaladtak az erdőből a nagy dübbenésre, és a szembe dombon láttak világítani egy darus kocsit, dübörögtek a láncfűrészek, vagy négyen gallyaztak, utána felcsörlőzték a diófát a teherautóra. Maguk még a rendszámot is ki tudták venni a hátulján, amikor az befordult az erdőbe, ahonnét a falut elkerülve lehet rámenni az országútra. Csak azt már elfelejtettük, felelte a társa szigorúan, és a szomszéd beleegyezett, hogy így is jó lesz.

Kelletlenkedtek, amikor megjött az idézés a bíróságra, reggel kilencre idézték őket tanúskodni. Akárhogy nézegették a szomszéd menetrendjét, hajnali fél hatkor indult a vonat az állomásról. Az állomás jó messzire esett a falutól, vagyis nekik egy órával korábban kellett indulniuk a birtokról a vonathoz. És még egy órával korábban fölkelniük, etetni, itatni, megfejni, kipányvázni, átöltözni, de már reggel fél hétre a városba érnek, viszszafelé pedig csak délután lesz vonatuk.

Kicsit bedohosodtak a hónapok óta használatlan városi ruháik, fél ötkor még morogva öltözködtek, ő a cipőjét bokszolta, a társa meg elcsomagolta a sült húst, amit a menetrenddel együtt hozott a távoli szomszéd. Maguk biztos szeretik a nyulat, tette le a kislábast, amibe a felesége pakolt. Ő meg azt válaszolta, hogy persze, noha idáig eszükbe se jutott, hogy nyulat is ehetnének.

Késve és fázva indultak, de az erdő fölött már kifényesedett az ég, és amint kiértek a fák közül, már melengetett a napsütés. Ragyogásban ereszkedtek a rétig, amely jól berendezett volt, mint egy tágas, levegős nappali. Zöld szőnyegének közepén nagy barna kanapé volt a kidőlt fa, amelynek odvába tüzet szokott rakni a pásztor. Komód lett az elterebélyesedett bodzás ringó sötétkék árnyékával, és padlóváza a habos-virágos öreg almafa. A kalászos füvek a bő harmattól behajoltak az ösvényre, térden fölülig csurom vizesek lettek, a cipők minden lépésnél cuppanva szívták-nyomták a vizet.

Végigrohantak a falun és az öltözéküknek már nem számított, hogy átvágtak a sínek felőli legelőn is. Az állomástól százméternyire jártak, már hallották a mozdony füttyét, a zakatolást és a fékezést. Felkapaszkodtak a magas töltésre, és éppen egyszerre indultak el egymás felé a vonattal. Ezt lekéstük, fújtatott a társa és megálltak a töltés tetején. Valami integetett feléjük a közelgő mozdony ablakából, és ahogy elhaladt mellettük, súlyosan legyintett egy szakadó félszárny, a mozdony ablakrácsába csapódott nyakatört galambé.

Elhúzó vagonok feketéje szabdalta a sárga rámpacsíkokat és a dombok selyemzöldjét. Sínek villóztak a zakatolás ritmusára, majd utolsót villant az agresszív korareggel. Amit a vonat szelének gondoltak, az utolsó vagon után is tovább tépázta őket, hirtelen rájuk sötétedett és a dombtető fölött fenyegetni kezdett a villámlás.

 

22.

Hirtelen olyan idő lett, mintha pünkösd és mindenszentek között hintázna, a hajnal melengető nyári bája eltűnt, őszvégi szürke szél hajszolta a fiatal lombokat és csapkodni kezdte a hideg eső sűrű, ferde pásztáival. Bőrig ázva értek a sötét kocsmába, minden lépéssel tócsákat hagytak maguk után az olajos padlón és csöpögött a víz a hajukból. A ballonkabátokat ki kellett facsarni mielőtt egy-egy szék támláján odahúzták száradni a kályhához, amelyben kis tűz lobogott.

A bányászbusszal elmehetnének az elágazóig, onnan már valami csak bevinné magukat a városba, mondta nekik a kocsmáros, amikor köhögve megállt a busz a kocsma előtt. Ő a társára nézett, mert a maga részéről befejezettnek tekintette az utazást, de a társa felpattant és a kabátokért nyúlt. Elöl álltak a buszban és nézték, hogyan kerülgeti a hólyagos pocsolyákat. Vadul kalimpált az ablaktörlő és két ütem között kiláttak a fák között úszó párafelhőkre.

Húsz perc múlva már a főút nagy emelkedőjén kaptattak fölfelé egy apró koszos kis autóban, amely fölvette őket az elágazónál. Elöl vizes az ülés, mert beázik, mondta a sofőr, mire ő készséggel bevackolódott hátulra, a társa pedig legyintett, mert már így is elég ázottak voltak. Nem működött az ablaktörlő, huzat volt, a sofőr cigarettázott, erélyesen felpörgette a motort minden sebességváltásnál, és jól érződött, hogy dobálja őket a viharos szembeszél.

Egyesben jutottak az emelkedő tetejére, ahol eléjük tárult a párafényes táj, megritkultak a felhők és kitűnni készült a nap. Az út nagy bukkanókkal futott tova, mint egy hullámvasút, minden hullám háta és völgye látszott egy pillanatra, és az üres úton, amíg beláthatták, egyedül ők dacoltak az esős széllel. Teljes sebességgel száguldottak, a kilométeróra mutatója a hatvanat kerülgette, zörgött, kattogott, brummogott, csörgött az egész kis autó. Egy percre vakítón feltündökölt a nedves úttest, balra az erdő és jobbra lenn a mély zöld búzavetés.

A harmadik hullámhegyről ereszkedtek, amikor az erdőből kirontott és a ragyogásban átfutott előttük egy szarvas. A sofőr a fékbe lépett, a szarvast pedig követte hat társa. Az utolsót kapták telibe amint megpördültek a vizes úton. Az autó a szarvassal együtt borult az útról a mélybe, mint két összegabalyodott nagy bogár, a vetett völgy aljáig bucskázott és felfordulva megállt. Nem messze tőle hörgött a szarvas, a falka egy kimerevített messzi pillanatból még visszanézett, mielőtt eltűnt. Gyöngyház fényű kövér eső eredt el újra.

 

ZOLTÁN GÁBOR:

 

Elsőkéz

 

– Adjon Isten jó napot – mondta a parancsnok helyettese.

Amazok hallgattak. Meg volt mondva, hogy a szájukat nem nyithatják ki. Ha kinyitják, „megnézhetik magukat”.

– Köszöntem – mondta a parancsnok helyettese. Közelebb ment a csoporthoz. Az őrök közül az egyik bólintott, szomorkásan, mintha azt mondaná: „Így van ez, de hát mit lehet ezektől várni?”

– Mifelénk, ha valaki köszön, annak visszaköszönnek – mondta a parancsnok helyettese. Most már csak egynek a csoportból. Egyetlenegynek. Közelről.

B. L. egy békés kisvárosban született. Szülőházának ablakaiból egyik oldalon szelíd vonalú szőlőhegyeket lehetett látni, másikon a cukrászdára meg a zeneiskolára volt kilátás. Apja orvos, anyja tanítónő volt. Volt egy tíz évvel idősebb nővére, amíg kicsi volt, ő babusgatta, később a bizalmasa lett, meg a tanulótársa. Így tehát valósággal két anyja volt, két szép és fiatal, türelmes és gyöngéd anyja. Apja, B. G., kevesebb időt töltött vele, ám értett hozzá, hogy abban a kevés időben mindent fölfogjon és megértsen, ami gyermekében megszólal, és értett ahhoz is, hogy megválaszoljon mindenre, de ahhoz is, hogy hallgasson és elhúzódjon, ha arra van szükség.

B. L. négyéves korától tanult zongorázni, tízévesen versenyt nyert fuvolával, ám hogy hivatásos zenész legyen, arról hallani sem akart. Nem a gyakorlás volt ellenére, hanem a versengés. Hogy másokat le kelljen győznie. Talán félelem is volt benne: mi lesz, ha egyszer nem ő kerül a legelső helyre? Nővére elfogadta a döntését, de reménykedett, hogy hátha még meggondolja magát. Anyja megnyugodott, jó volt neki úgy is, ha B. L. – ahogyan mondta – építész lesz. Mindig is ügyesen rajzolt. A városban akkoriban épült néhány újszerű stílusú ház, B. L. érdeklődve figyelte az építkezéseket meg a vitákat, mert persze voltak, akik örültek ezeknek a meglepetésházaknak, és voltak, akik legszívesebben, alighogy kinőttek a földből, máris a földdel tették volna egyenlővé őket. B. L. a vitákba nemigen szólt bele. Készült, hogy egyszer ő emel majd házat, valamelyik ismerős tér sarkába. Remélte, hogy ha meglesz, az a ház is ismerőse lesz a városlakóknak, szokásos, és inkább kellemes, mint kellemetlen látvány. A város pedig kicsit más lesz tőle, de tényleg csak kicsit, és nem lesz majd könnyű szavakat találni rá, hogy mennyiben.

– Adjon Isten – mondta B. L. Pedig hát mondva volt, hogy „senki, egy árva szót se”.

Az első pofont a parancsnok helyettesétől kapta B. L. Korán őszülő, piros arcú férfi volt. Amikor átvette a gondjára bízottakat, a legtöbbjüktől nem kérdezett semmit, pillantása simán átsiklott alakjukon. B. L.-től, miután felvilágosította, hogy hibázott, amikor az utasítás ellenére hangot adott ki magából, kérdezett néhány dolgot.

Mert a tekintet, miután siklott, és még csak nem is érintett, megtalálta keresett tárgyát: B. L.-t.

– Megadom az engedélyt: beszélj!

A hang nem volt se hangos, se halk. Olyan kérdések voltak, hogy ordítva is föl lehetett volna tenni őket, vagy belehajolva az elébe táruló arcba, suttogóra fogva.

A parancsnok helyettese mosolygott.

Ahogy egy tó hajnali, még sima tükrét meg kell, hogy borzolja az első szél, ahogy a frissen sült kenyeret meg kell, hogy szegje a kés, úgy kellett megérkezni az első ütésnek B. L. arcára. A parancsnok látta, hogy olyan arc ez, az életben még pofon nem érte; amilyen az egész test: ép. B. L.-nek csontja se tört soha. Bőrén nem voltak forradások, hegek, nyomok: tiszta, üres bőr volt. Füzet, augusztus végén, amikor a gyerek már kézbe kapja, de még nem gyűr lapjaiba szamárfület, még nem firkál illatos lapjaira, és nem tép belőle kicsi fecniket, hogy szétrágja és lenyelje.

Ha valakit vertek már, az más eset. Akit sokat vertek, az lehet már akár érzéketlen is. Vagy lehetnek bizonyos technikái: hogy például ordít, kettő helyett, abból a meggondolásból, hogy hamarabb abbamarad a verés. Az ilyen persze nem mindig jár jól. Lehet, hogy elsőre agyonverik. Csak hogy túllegyenek rajta. Olyasmi ez, mint a kérdésre gondosan előkészített, de mégse odaillő válasz. Rossz beszéd.

A parancsnok helyettese nem volt tanult ember, még ha teljesen iskolázatlannak se lehetett volna nevezni. Ám ehhez nagyon értett: első látásra kiszűrte az olyanokat, mint B. L.

Négyen-öten, akik közel voltak, észrevették a mosolyát. Körbevették a kettőt: B. L.-t és a parancsnok piros arcú helyettesét.

Mert maguktól sose jöttek volna rá, miféle arc ez. De ilyen az ember: tanulékony. A parancsnok helyettese rávezette őket.

Egyikük se tudhatta, lesz-e sírás, vagy üvöltés akár, az után az immár elkerülhetetlen legelső ütés után, esetleg hogy mondatok hangzanak majd, szabatos, könyörgő vagy magyarázkodó mondatok, vagy bármi más, micsoda. Azt se tudhatták, a parancsnok helyettese tudja-e, mire számít ütése után, illetve hogy van-e esetleg valamilyen csapásiránya, vagyis hogy el akar-e érni egy bizonyos konkrét eredményt, a fölsorolt lehetőségek egyikét, vagy talán valami egészen másmilyet, hogy tehát ilyen elérendő célnak megfelelően helyezi el az ütést B. L. arcán, és szabja meg annak erejét, vagy inkább a természetesség igénye vezérli, és ahogy esik, úgy puffan.

Akik úgy helyezkedtek, hogy a parancsnok helyettesét látták szemből, persze lemaradtak B. L. arcának látványáról, a tekintetéről. De kárpótlást nyerhettek nemcsak a parancsnok helyettesének arcában és tekintetében, hanem B. L. testének, alakjának látványában is.

Ruházata akkor viszonylag tiszta volt még. Nadrágján ott voltak ugyan a szállítójármű padlódeszkáinak lenyomatai, a csíkok, de mégis inkább a nagyon kicsi, szokatlanul formás fenék, meg a vékony derék volt emlékezetes. A kötelékek a csuklón, és az elfehéredett, szinte már kék, finomujjú kezek.

A parancsnok helyettese az ütés után köpött egyet. Föltett még egypár kérdést. Aztán hasba rúgta B. L.-t. Az már, látszott, csak levezetés volt neki.

A többiek sorra kezelésbe vették B. L.-t. Becsületes, de reménytelen próbálkozások voltak ezek, hogy átéljék, amit az élt át, közvetlenül előttük és a szemük láttára, aki rang szerint csak a parancsnok helyettese volt, valójában sok tekintetben az első: a mindenható után mindjárt az első közülük.

De a mindenhatót ki látta színről színre? És ki tanult tőle bármit, valamit?

B. L. nem sokáig élt. Hogy pontosan nyolc napot, vagy hatot, vagy csak hármat, később arra senki nem emlékezett.

 

PETŐCZ ADNRÁS:

 

Egykor volt házibarátaink

 

Csáti bácsi

Csáti bácsit a kölcsönzőből vettük ki, így mondta az apám.

Elmentünk a kölcsönzőbe, és kikértük a Csáti bácsit. Merthogy szükségünk volt rá, mert a Csáti bácsi nagyon jól tudott autót vezetni, és mi meg vettünk egy autót, na persze, nem én, hogy jönnék én ahhoz, ilyesmit legfeljebb a barátom, a Pisze állíthatna, hogy tud venni egy autót, szerintem egy gyerek, az nem vehet autót, mivelhogy nincs neki rá pénze, meg jogosítványa sincsen, meg nem is lehet.

Szóval a szüleim vették az autót.

És akkor kikölcsönöztük a Csáti bácsit, az apám barátja mondta, hogy csináljuk ezt, mert őket is ő tanította meg autót vezetni. És aztán apám állandóan azt énekelte reggel a fürdőszobában, borotválkozás közben, hogy „Csáti bácsi, talán csak tréfa, na látja, mi már csak nevetünk magá-h-án”, ezt énekelte, és a Csáti bácsi jött is, reggel megérkezett, odagördült a ház elé a saját autójával, és csöngetett, és aztán már ott is volt, és kérdezte apámat, hogy hova megyünk, és akkor apám mondta neki, hogy hova, és akkor beültek a kocsiba, és már mentek is, de nem úgy, hogy apám vezetett, hanem a Csáti bácsi vezetett, amit már akkor sem értettem, hogy miért, mert így hogyan is tudott volna vezetni tanulni az apám.

Persze, az igazság az, hogy az apámnak már volt jogosítványa, csak nem volt gyakorlata. Azért kellett a Csáti bácsi, hogy legyen neki gyakorlata. De nem lett, mert nem ő, hanem a Csáti bácsi vezetett mindig, épp ez volt a baj.

Csáti bácsi különben öreg motoros volt, így mondta az apám, meg régi káder. Vezetett már sok nagy fejesnek, merthogy pártközponti sofőr volt, mielőtt nyugdíjazták, és éppen ezért nagyon tudott vezetni, merthogy az a sok régi fejes, az mind rábízta az életét egykor, ezért aztán nyilván nagyon tudott vezetni.

Persze, szerintem ez mind nem igaz.

Először is, olyan nagy fejeseknek nem nagyon vezethetett a Csáti bácsi, mert ha vezetett volna olyan nagy fejeseknek, akkor valami baromi jó nyugdíja lett volna, és akkor nem szorult volna arra, hogy mindenféle kezdő autósnak autósoktatást vállaljon, kevés pénzért, olyan nagy pénzt ugyanis nem kérhetett, mondta is az apám, hogy a Csáti bácsi csak baráti áron jött el, hogy nagyon baráti az, amit kér, meg biztosan számít arra is, hogy kap valami jó ebédet, ha jön, és, hogy az anyám főzzön neki valami jó ebédet, ha már jön a Csáti bácsi, mert a Csáti bácsi nagyon szereti a hasát, ami meg is látszik rajta, mert van neki hasa rendesen.

Másodszor pedig azért, mert a Csáti bácsi ugyancsak gyengén vezetett, ezt úgy magamban mindig megállapítottam, csak nem mertem mondani, nehogy megsértődjön a Csáti bácsi, apámnak meg szintén nem mertem mondani, mert szegény még a Csáti bácsinál is gyöngébb viszonyban volt az autóvezetéssel.

Egyszóval hétvégeken ott ültem az apámmal az apám kocsijában, meg a Csáti bácsival, és csak néztem, hogy milyen rosszul vezet a Csáti bácsi.

Először is állandóan az út közepén ment.

Valahogy a Csáti bácsinak olyan, hogy sáv meg záróvonal meg ilyesmi, szóval az valahogy nem jutott el a tudatáig, hogy ilyesmi is létezik, nyilván a régi időkben neki ilyesmivel nem kellett törődnie, ezért aztán nem is foglalkozott a dologgal, ordítottak is vele az autósok, hogy nem ismered a sávokat, te barom!, nem lehet elférni tőled, hülye vén fasz!, ilyenkor a Csáti bácsi mindig megsértődött, és azt mondta magában, hogy te vagy a vén fasz, így félhangosan mondta, meg azt is hozzátette, hogy nahát.

Ezt a nahát-dolgot nagyon szerette. Amikor valaki ráordított, mindig azt mondta, kicsit csodálkozva, kicsit szomorúan, hogy nahát.

Másodszor is a Csáti bácsi nem ismerte normálisan a sebességváltót.

A városban mindig csak hármasban ment, mondván, hogy a városban nem kell négyesbe váltani, mert a négyes az az utazósebesség, azt az országúton kell használni, amikor már nagyon gyorsan megy az ember. Ezért aztán a Csáti bácsi, szegény, mindig hármasban húzatta az autót, merthogy a városban azért csak-csak szeretett gyorsan menni, megszokta még a káderes időkből, hogy szabad neki mennie rendesen, ezért aztán ment is, rettegett a család, amikor nyolcvannal vette a kanyart a Felszab térnél, bőgött a motor, amúgy istenesen, merthogy a hármasból nem engedett az öreg. Hiába, voltak azért neki elvei. Tényleg csak az M7-esen tette négyesbe a sebváltót, negyven felett már szakszerűen négyes sebességre kapcsolt, és elővigyázatosan nem is ment hatvan fölé soha.

Ha meglátta maga körül a végtelen magyar tájat, akkor mindig lelassított. Csak lakott területen ment hatvan felett. De akkor mindig csak hármas sebességben.

Élmény volt vele autózni.

Amikor apám már olyan sokat üldögélt a Csáti bácsi mellett, hogy egyszer-egyszer rá is lehetett bízni az autót, akkoriban kezdődtek legendás családi autóskirándulásaink. Ezek során  a Csáti bácsi ment elöl a saját Zaporozsecével, mi meg utána az alig féléves Zsigulinkkal. Szerettem a Zaporozsecet gyerekkoromban, olyan szépen fütyült, miközben hatvan kilométer per órával suhant a Balaton felé az M7-esen. Csak a sebesség volt kicsit bosszantó. Bár a legtöbb autót, amelyik megelőzött minket, visszaelőztük a lakott területeknél. Arrafelé Csáti bácsi már ismét elemében volt.

Aztán valahogy mégis elhidegültünk a Csáti bácsitól.

Elmaradtak a közös autókázások, bár apám soha nem tanult meg rendesen vezetni. Inkább csak elegünk lett a Csáti bácsiból meg az autójából. Végül egy alkalommal, amikor nagyon siettünk valahova vidékre, a Zaporozsec lerobbant, szerelőt kellett hozzá hívnunk. Kihívtuk a szerelőt, és továbbindultunk a Zsigulival, merthogy időre kellett mennünk.

Ennyi maradt meg az emlékezetemben a Csáti bácsiból.

Ma is látom, ahogy a jó öreg Zaporozsecével együtt ott áll az út mellett, és utánunk integet, kicsit fáradtan, szomorúan.

Mint aki nem érti, hogyan is alakultak így közös dolgaink.

 

CZÁBÁR LÁSZLÓ:

Tárcatár

 

 

Sörmeccs

 

Az első szombaton zuhogott az eső, a másodikon nem telt ki a létszám, mert az egyik házas ember a komája lányának keresztelőjére volt hivatalos, a harmadik hétvégén három legényember nem került elő a városból, a negyedik szombaton azonban lejátszották a nőtlenek és a házasok focimeccsét. Addigra a legényeknek elment tőle a kedve egy kicsit, a házasok reszketegre izgulták magukat, és a szomszéd falusi vendégbíró visszamondta a részvételt. Ezen a szombaton viszont, ha tartalékosokkal is, de felálltak a csapatok, pompásan csillogott a napfény a műselyem gatyákon, a pótbíró ünneplő cipőjén. Lomha léptű, nyugdíjas bányászt választottak meg bírónak, és sikerült lebeszélniük róla a sötétkék zakót, fehér ingben, drapp pantallóban lépett a pályára.

A nőtlenek pirosban, a házasok frissen vasalt kékben játszottak. Az oldalvonal mentén szotyolázó feleségekről még a gyóntatójuk sem tudhatta volna, kinek szurkolnak a pálya szélén, kinek a lelkük mélyén, pedig az ifjú pap nevét is felírták a kocsma falára, a nőtlen csapat egyik és egyetlen jelenlévő tartalékosaként. A hajadonok számosabban toporogtak a kerítés mellett, mivel nekik nem kellett ebédet főzniük, és titokban közülük is jó néhánynak félrevert a szíve.

Bőszen kergették a labdát az építőállványon, ásón, gázpedálon edzett és fáradt lábak, össze-összecsattantak a sörhasak, fájós bokák, mire a kapus kutyája mindannyiszor felvonított. Az elején nem jöttek rá, miért orgonál az átkozott tyúktolvaja, a pótbíró azonban idejében megneszelte, hogy vonítás után bizton sípolhat, szabálytalanság történt, ha látta ő, ha nem. A kutya azonban nem volt érzékeny se lesre, se gólra, így aztán a házasok az első félidőben kettő-nullra vezettek, és ezt egy-egy üveg sörrel ünnepelték meg a szünetben. Egyikük közben hazaszaladt, hátha megérkezett a felesége a szlovákiai társasutazásról, de boldogan, idejében érkezett vissza.

A második félidőben semmi haragra-örömre érdemes nem történt, csak az önkéntes kutya figyelmét vonták el egyre inkább a kapu mögött rotyogó üstből szállongó illatok, szagok, mígnem végleg magára hagyta feladatával a bírót a birkagulyás kedvéért. Az meg teli talppal ügetett fel-alá a pályán, és lihegtében mindegyre megfújta a sípot, amire a műfogsorával úgy ráharapott, mintha abba az egybe kapaszkodhatna ezen a világon. Ilyenkor a játék leállt, a szabadnapos sofőrök, kőművesek előbb tanácstalanul – és talán a szusszanásnyi szünetért hálásan – bámultak a bíróra, amint viszont levegőhöz jutottak, családi állapotuktól függetlenül, egyöntetűen, válogatatlan szavakkal utasították rendre. Ő elnézést kért a sípja mellől, és aztán tovább fújta lassú futása közben.

Legtöbb gondja egy kisbajszú, sovány férfival akadt, aki csak azért játszhatott  a nőtlenek csapatában, mert idejében elvált a házasok középhátvédjének lányától. Ez az ember megtanult futballozni valamelyest a megyei bajnokságban, igaz, elég régen ahhoz, hogy elfelejtse vagy ne bírja hasznosítani már a tudományát. „De fejben még jó”, mondták a partvonalon túl, a szemétkupacokon, sörösrekeszeken üldögélő korosabb ítészek, akik közül páran a Magyarország-Mexikó meccset is látták, bár leginkább arra emlékeztek belőle, hogy Pesten nehéz visszatalálni az Almási térre, a különbuszhoz.

A bányász-bíró a kisbajszú elvált futballista majd’ minden megmozdulását lefújta. Egyesek szerint azért, mert fel sem foghatta, hogy az éppen mit csinál, azaz szabályszerű-e a tanult csele, a többség szerint azért, mert unokahúga volt az elhagyott asszonyka. Végül a legény-csapat leállt, és a sípmester leváltását kezdte követelni. A pótbírónak azonban nem volt tartalékosa, s aki mégis jelentkezett a helyére, azt a nézőközönség szavazta le, merthogy közmunkás az önkormányzatnál és nincsen tekintélye. Már nehogy itt próbáljon szert tenni rá! Kaszálja csak a temetőt.

Ekkor megkondult a kondér. „Igyekezzetek, mert mindjárt kész a gulyás”, kiáltotta be a civódó felek közé a szakácskodó szobafestő (szintén közmunkás jelenleg). Visszaállt ki-ki a posztjára, csak a bíró nem lépett pályára ezután, önérzetében sértve, vagy pihenésre vágyva a partvonalon kívülről követte az eseményeket. „Önigazgassátok magatokat, ha az kell nektek”, mormogta maga elé, mert hangosan azért nem merte kimondani, nehogy válaszul felhánytorgassák a munkásőri múltját.

A második félidő közepe táján Lada fékezett a pálya mellett. Három férfi szállt ki belőle: két legény- és egy házasember. Emeletes villát építettek Pest fényesebb felében, de mindenki úgy tudta, csak kirúgtak ott a hámból; ha munkába járnak, nem kaphatnak munkanélküli segélyt. Vállalták inkább a züllött hírüket. Most ledobták a malteros nadrágjukat, és tettre készen, vagyis jó előre felvett műselyem gatyában indultak a pálya felé, mint akik másnaposan is bírják erővel. A házas ember a lánya válása miatt bánatos középhátvédet váltotta fel, a két nőtlen a másik csapatot frissítette, olyannyira, hogy nemsokára kettő-kettőre állt a meccs. Igaz, a legények második gólját a közönség követelte ki a bírótól, mivel az most már zihálása közben sem fújta meg a sípot.

Úgy nézett ki, békés döntetlen lesz a vége. A szobafestő is újra megkongatta az üstöt, hogy „emberek, elfő a gulyás”. A partvonal mögül is sürgették a bírót, rekessze be a találkozót, mert jön a bérlő. A műút kanyarában, az erdő alatt látták a fehér Suzukiját. Ez a szomszéd falusi bádogos és cukrász vette bérbe a futballpályát kaszálónak, és ez olyan ádáz ember, feljelentheti a népeket, amiért letapossák a füvet. De mire elátkozhatták volna, a Suzuki tovahúzott. A körorvos ült benne egy idegen nővel és egy rendőrrel.

Mire pedig a kedélyekből kiszellőzött az aggály és a zavar, és a bíró is annyi erőre kapott, hogy képes lett volna lefújni a mérkőzést,  a legények berúgták harmadik góljukat. Az ifjúság önfeledten hurrázott, és a lelkesedéssel együtt néhány menyecskében is úgy feltört a szerelmes emlék, hogy megéljenezték a nőtlen csatárt s a férjük vereségét. Igen ám, de valaki, nem is akárki, hanem a tekintélyes (bár nyugdíjas) tsz-könyvelő elkiáltotta magát, hogy a gól időn túl esett. Erre gyors, izgatott óraegyeztetés vette kezdetét, egymás órájának becsmérlésétől kísérve. Tény, hogy néhány megványadt, öregebb csuklón ötvenes évekbeli Pobjeda időmérő ketyegett, néhány fiatal karon pedig olcsó műanyag, habár hangtalanul.

Az idő múlása más téren is gondot okozott. Kezdett odakozmálni a birkagulyás, a kutya sem állta a szagát, és újra vonításba fogott. Ugyanakkor a kerítés tövén melegedőben volt a sör. Rövidültek az árnyékok, és egy idősebb falusfél arról pusmogott a házasok csapatával, nyugodjanak bele a vereségbe, és ő fizeti helyettük a győztesek italát. Most derült ki, hogy önérzet is van a világon, de még az Isten háta mögött is, tehát sem a vereséget, sem a sörpénzt nem fogadják el a házasok. A másik csapatnál eközben azzal próbálkozott valaki: ismerjék el, hogy a gól előtt lejárt az idő. Jobb a békesség. A meccs addig tart, amíg le nem fújják, felelték azok, egy kissé henye módon.

Ezzel a bíróra maradt a döntés. „Miért mindig velem szúrnak ki?” – tette fel a kérdést, habár csak magának, a nyugdíjas bányász, mintegy élete összegzéseként.

Az egyik házas ember úgy próbált érvényt szerezni az igazságának, hogy felpofozta az ellenfél csapatában játszó fiát. Lehurrogta, aki látta.

Mindenki a pályán tolongott már, taposta a bérlő teheneinek téli takarmányát.

Egy asszony, aki a templom kulcsát is kezelte különben, azért fohászkodott fel az égre, jöjjön el mégiscsak a bérlő, és kergesse le őket a gyepről. (A pap addigra elment egy kis Trabanton.)

A tömkelegből eközben, a viszályt másra hagyva rendre-sorra kiszivárgott a nőtlenek csapata, és a forró kondér mellett kortyolni kezdte jogos sörét. A pályán tovább folyt a vita a gólokról, az időről, és ha egyszer már felfakadt az egyik, egymást követte a többi sérelem. A rosszul kimért kárpótlási földekről, a szemetes konténerek helyéről és helyzetéről, a telefonszereléssel szélhámoskodó messzi cégről, a gyerekjátszótér állapotáról hangzottak el félig kimondott, teljesen értett mondatok. Valaki azt mondta: áhám! Mindenki tudta, hogy az aszály miatt panaszkodik. Ühüm – értettek egyet vele.

Amint az élet visszazökkent így a hétköznapi kerékvágásba, a házas emberek is elunták, a feleségükre bízták a sirámot és a dühöt, elindultak haza, mosdani. Már-már eltűntek a kerítés kocsma felöli szöglete mögött, amikor a pályán bölcs döntés született, bár nem tudni, ki agyalta ki. Játsszák újra a meccset jövő szombaton. A bérlő meg le van... Akárcsak a fű.

A fű estére tényleg közösen le volt... És sörösüveggel is tele volt.

 

LACKFI JÁNOS:

 

 

Zuglói elégia

 

Anna Ahmatovának

 

Házfalra ragasztott sárga négyzetekbe

rajzolva jár-kel némely ember,

és virágot locsol,

csorran egy félmosoly,

lecsippenti a száraz levelet,

két ujja közt morzsolja el, s a csipet

hamvas port a levegőbe hinti,

és száll a benti por, akár a kinti...

Haj fénye, penge éle, mi marad hát?

 

És mint bálából a használt ruhák,

testetlen hull rám esti szomjuság,

érzem a mások alkoholszagát,

agát

a versem,

zsebembe rejtem,

lelakatolják a bolti rolókat,

koratavasz, a kékek, a sárgák húsos

          feje lekókad.

Haj fénye, penge éle, mi marad hát?

 

És majd elköltözöm, itt az ablaknyi teret

másik papírból metszett sziluett tölti meg,

én messze, más ablak mögött, hol máshogy

          vág be a szél,

asztalomon pohárban bíbor vagy opálosan

           fehér

boldogság, ébenfa késsel bontogatom

a postám, s ablakom előtt, mint sok kinőtt

          rokon,

táncukat ropják a mosott ruhák,

roggyant nadrágok, blúzok, dagadt

          bubák,

eső gyűlik a horpadt udvaron,

s a kapuig pont kijön a tíz lépés, tudom.

Haj színe, penge íve, mi marad hát?

 

TÉREY JÁNOS:

 

 

Nulla a köbön

 

Már imádkoznak ellenem,

megrontásomra térdepelnek?

Csak egy Chimaera-féle szerzet

zörömböl a tanszékeken.

 

Félnótás gnóm, irígy felem:

egész nótára sose tellett?

Már imádkoznak ellenem,

megrontásomra térdepelnek.

 

Fölülírni nem kenyerem

dalocskáit a gyökereknek.

Koccanj inkább egy ittfelejtett

páncélököllel, ne velem.

(S imáddal ne nyúzd Istenem.)

 

VARGA VIRÁG:

 

Gyűjtemény

 

Gyermekkorában rémeket

gyűjtögetett, míg más bélyeget.

Ahogy sötét gombolyaggá

gubancolódott össze az éjszaka,

álom által bebábozódva feküdt

lúdtoll, töltött pihepuha paplan

alatt s mereven, akár a tégla.

 

De ha az ébrenlét nem engedte el,

lánc a karóhoz kötött kutyát,

hallani vélte skorpió-paták

trappolását a tölgyfaágy alól,

s felhólyagosodott a falióra

számlapja, mint vízihullán a bőr.

Éjfél sem volt, máris befogta őt

szellemraj-gyűrű, köd sűrűsödött,

párolt mandulatej, mégis látta

saját forró lélegzetét, s villanyt

gyújtani hogyan tudott volna

félelemtől áramütötten?

 

Évek múltak, gyorsan,

ahogy mennek fel az árak,

s ő hollywoodi filmekből tanulta,

hogy a félelem neve: Kampókéz,

a történelemkönyvből: Hitler és

Sztálin, a munkahelyén pedig

a konkurens cég képviselője.

Egy este épp lefeküdni készült,

szobája szűk volt mint az álom,

arcába barázdát vájt a homlokáról

lecsorgó fáradtság. Az ágy alól

feldübörgött újra az apró paták

tarappja, de voltak váratlan

vendégek: Hitler és Sztálin

mint két Lotti, a konkurens

cég képviselője, Sir Dracula.

 

 

Ahogy ott

 

Harmadnapján a kórházi létnek

egy könyvet hoztál be, az volt

a címe: Portugália.

Keményfedeles könyv,

de egy helyen már a borító levált.

Kinyitottam, homlokomon

visszafelé ütötte el az időt az ér,

sós levegő áramlott

 a szobaajtón keresztül,

hullám csapott be, s mi újra

apró kavicsok, a lábainál

feküdtünk. Majd Pampilhosában

szálltunk le a vonatról, hol még

betonjárda sem volt,

lábunk nyomán por verődött fel,

mint tengeren a köd.

Egy ivóba tértünk,

hol portóit vettünk magunkhoz

és csókokat, mielőtt

beszívott volna minket

a még nagyobb szivacs,

az éjszaka, egy lámpaoszlop

földbe döfött lándzsájának

dőltem, kezemben egy félig

telt üveggel, hajamba túrtál,

te őrizd meg magadnak,

ahogy ott álltam.

 

 

Hat

 

politikai hatalom

gazdasági hatalom

a végzet hatalma

nagyhatalom

 

a hatalom akarása

a szerelem hatalma

a költészet hatalma

kishatalom

 

hatalmas Isten!

karhatalom

hat alma

hat alom

 

hat a lom

 

 

ZSILLE GÁBOR:

 

Megvallanálak, meg én

 

Mint újszülött macskakölyök, vakon kereslek.

Megvallanálak, meg én, de oly unalmasak

e mondatok, hogy inkább kertekről beszélek

s filozófiáról, megspékelve csipetnyi

iróniával. Múlt éjjel, egy kiskocsmában

mindenhatóságodról vitáztunk, s jómagam

azon a véleményen voltam: a hétnapos

teremtéstörténet stimmel, ám megeshet, hogy

csapnivalóan biliárdozol. Ha csend van,

minden egészen más. Ha csend van, azt gondolom:

reggel verébcsapat voltál, délben nyikorgó

játszótéri hinta, vagy egy kislány éneke.

A kocsmából sörtől szédülten ténferegtem

haza, rettentő mellékutcákon, rettentő

alakok között. Angyalaid hordoztak, hogy

kőbe ne üssem lábamat? Magányos voltam

és annyira védtelen, hogy senki sem bántott.

 

 

Antibes, Marsala, Trouville

 

Azok a tengerparti városok talán nem is

léteznek. A hosszú, lapos part vitorlásokkal, a móló

magnézium-fénye, a házak éles kontúrja

alkonyattájt, az ég, a mészkő sziklák: a festők

kóklersága az egész. Néha Csontváry kezdi rá, néha

Kandinszkij, vagy a francia impresszionisták.

A tengerparti városokban mindig koranyár

van, mindig koraősz, langyos keleti szél fúj és

sirályok rajzanak. Nem történik soha semmi:

a halászok könnyű vásznakban járnak, az öböl

estéről estére gyönyörű, s a zöldes parti

lépcsőkön halpénz szárad. Az élet ott szép lehet,

gondoljuk, de nem érzünk vágyat, hogy kipróbáljuk.

 

Sport

KOLLÁTH GYÖRGY:

 

Doppingolás és képmutatás

 

Mintha (szinte) senki sem akarná komolyan venni a Sydneyből, az olimpia házigazdái részéről érkező jelzéseket. Pedig ők – alig kódoltan – azt üzenik a világnak, hogy szeptemberben csakis „tiszta” sportolókat várnak. Így aki márciusig nem állt le a „kokszolással”, az be se nevezzen. A példamutatást elsősorban a hazai sportolóknál kezdik (számon kérni is). Az auszik ugyanis nem virtuális bűnözőnek tekintik megtévedt sportolójukat, hanem lebukás esetén tőle minden pennyt visszaszereznek. Minderre talán az olimpia nemzetközi politikai gazdái is sejtelmesen mosolyognak csak. Egyelőre kétséges, hogy kora ősszel a „hagyományos” mintából is ki tudják-e mutatni a doppingszert. Ugyanakkor a helyiek szorgalmazzák a vérvétel útján való ellenőrzést is. Ez utóbbi pedig jó eséllyel lebuktatná a doppingolókat és a növekedési hormont – igen nagy tételben – fogyasztókat. Az ausztrálok jó előre szóltak, hogy már a határon komoly poggyászellenőrzés lesz. Bevallom, tetszik az ausztrál állami sportvezetés következetes, igényes és egyértelmű hozzáállása. Ezúttal nem tűrik el a visszaélést – vallják. Itthon, doppigfronton négy hír van: 1) az úgynevezett Szekeres-ügy úgy áll, ahogyan azt e lap hasábjain Megyesi Gusztáv bemutatta; 2) még ki sem robbant a honi foci második doppingesete, de már készen van a menlevél. Szedte a focista a tiltott szert ugyan, de megmondta, így senki semmiért nem felel; 3) egy vidéki bíróságon rövidesen megkezdődik az első doppingbűnügy tárgyalása, ahol történetesen egy testépítő fiú felel a saját(os) gyógyszerfogyasztásért; 4) a leendő magyar olimpikonok is aláírtak egy papírt, melyben megfogadták a „tiszta” felkészülést. Készek ezért az anyagi felelősséget is vállalni. Mindenki ígéri, hogy az esetleges lebukást nyilvánosságra hozza.

Egyetemi hírek és tapasztalatok alapján mégsem ajánlanám, hogy túlzottan nyugodtak legyünk. A jog(ász) igazolhatja Murhpyvel: ami megeshet, az meg is fog történni. Lássuk, még az idén mire számíthatunk:

A sportszerető szurkoló aligha tudja beleképzelni magát a vívódó sportoló helyébe. A dilemma: mi legyek, naiv fiú, tiszta, hiszékeny balek, vagy nagy bajnok és nemzeti hős? Van-e új, ügyeletes csodaszer, vagy a kontrollt lehet megbundázni? Pontosak-e az itthoni labor mérései, s mi van, ha odakint fejlettebbek a műszerek? Lehet-e bírni a milliós „gyógyszerszámlát”? Tud-e, segít-e baj esetén a sportdiplomácia? Ha mások kockáztathatnak, akkor mi legyen a mi taktikánk? Ellenben a Btk., a polgári jog vagy a munkajogi szerződésszegés és kártérítési visszafizetés, ösztöndíjmegvonás, másfajta jogi macera nemigen foglalkoztatja a „szenzitív” sportágak kiválasztottjait. A sportolói és a szurkolói attitűd ellentétes. Erről két mondat az internetről. „A győztesek éppen azt csinálják, amit a vesztesek félnek megtenni.” „Az életed felkiáltójel legyen, ne pedig magyarázkodás.”

Alapvető paradoxon a doppingmizéria kapcsán a 60-as évek ellentmondása: szerettük a lángost, de megvetettük a lángossütőt. Írásom – elsősorban jogi szempontból – arról szól, hogy semmire sem megyünk azzal a képmutatással, cinizmussal és közönnyel, ami a doppingügyeket gyakran jellemzi.

A sportot ma sok veszély fenyegeti: elüzletiesedés, erőszak a küzdőtéren, a stadionban és annak környékén, nacionalizmus, politika stb. Nem állítanám, hogy ezek könnyen kezelhető nehézségek, múló vagy simán orvosolható tehertételek. De vallom, hogy nem mérhetőek ahhoz a veszélyhez, amit a doppingolás jelent. A dopping ugyanis rákos sejtburjánzás a sportban, amely elpusztíthatja a mai értelemben vett versenyszerű testedzést, a sportot. Ha negatív vízióként eltűrnénk a kokszolást, akkor nemcsak a legjobb gyógyszergyár győzne, hanem végül az ember, maga a sportoló is kiiktatható lenne a rendszerből. Hiszen érzései, személyisége, bizonytalansági faktorai miatt géppel könnyen helyettesíthető, sőt az utóbbi olcsón reprodukálható. (Amint a sakk-komputer üzemszerűen veri a világ legjobb „élő” játékosát, az ember s általa a régi értelemben vett játék nagyrészt elveszíti érdekességét.) Attól tartok, a (sport)politikai döntéshozók – egységes mércét követelve és egymásra mutogatva – még nem mernek szembenézni a valós kihívásokkal. Inkább dekáznak, közbeeső, kompromisszumos változatokat keresnek.

Egyelőre nem igaz, hogy már teljesen átitatta és tönkretette a dopping a testkultúrát. A mintegy száz (hagyományos vagy újszerű) sportformának még csak körülbelül az egyötödét fertőzte meg a tiltott teljesítményfokozás. Lista helyett egy vészes fejleményről szólnék. Nem a csórók, hanem a sportarisztokraták körében erősödik a kábítószerrel való tuningolás (tenisz, futball), s a legnagyobb sztárok és példaképek is belekerül(het)nek az ördögi körbe. Sokan pedig éppen az ő érdekükben sürgetik a liberalizációt. Csakhogy ezt megtenni majdnem olyan képmutatás lenne (legalábbis jogi értelemben), mint megengedni, hogy kicsit szabad legyen lopni, erőszakot alkalmazni vagy mást tönkretenni. Némelyek nem akarják belátni, hogy a dopping nem mindig és nem csak egészséget sért vagy veszélyeztet, hanem a piacgazdasággal, az üzleti normákkal ellentétes, jogtalan csalás is.

Az önmaguk körül forgó diktatúrák rendszerkonform sajátossága a hazugság, a képmutatás és az, hogy kell a siker, mindenáron. Nem tudnám azonban megfejteni, mi az oka, hogy a plurális, piaci elvű, demokratikus jogállamok is sokszor megtörnek és betlit mondanak, ha a sztárok „csínytevéseiről” volna szó. Nem pusztán magyar sajátosság tehát a politikai, állami ambivalencia. Sajnos, ez a kételvűség nap mint nap látható. Előre kiegyeznek, lepacsiznak a bukott versenyzővel, mondván, ha jó leszel, megvédünk. Lefegyverző is ez, mivel a szó elfedi a tettet (hiába köztörvényes és közvádas bűnügy a doppingdeliktum, sőt a Btk. 244. §-a alapján annak aktív „utómunkálata” lehet akár bűnpártolás is, már nyomozás sem indul), s végül mindenki az ország érdekére hivatkozik. Romboló és bénító is ez a hozzáállás, mivel szinte senkinek sem érdeke a tisztázás, a megelőzés, sőt, az a korrekt helyzetértékelés sem, amelyből vétkek, felelősök, intézkednivalók következnének. Lehet ugyan szervezni 5–6 millió forintból antidopping-show-t, de az csak színház, nem az eltökélt tettek fóruma. Végül (?): ez a fajta hozzáállás diszkrimináló is, mivel nem jut mindenkinek kiemelt bánásmód. A „kálót” az a néhány „kishal” jelenti, akit fel lehet áldozni és ország-világ előtt felmutatni.

Sajnos szakmám, a jog is szégyenletesen teljesít doppingügyben. Az egyetemen 8–10 órában lehetne csak átfogóan bemutatni a jogi szarvashibákat. Itt mindössze pár rövid jelzésre futja. Feloldhatatlan ellentmondás feszül a doppingvétségen ért sportoló feltétlen eltiltása és ugyanennek a tettnek a hazai vétkességi (tehát vagy szándékos, vagy gondatlan, de a Btk.-ban egyenesen célzatos) elkövetési magatartása között. Dióhéjban a jog szempontjából: maximum egy évig terjedő szabadságvesztésre számíthat a doppingszert előállító vegyész, az egyéb közreműködő s a doppingoló is. A bűnös szer kiskereskedője két évet, a nagykereskedő pedig akár öt évet is kaphat. Ötévnyi, vagy súlyosabb esetben még ennél is nagyobb büntetést kaphat az, aki gyermeket kokszol. Ha nem volna a Btk.-ban önálló tényállás erre, akkor is fennállna a büntetendő csalás, testi sértés vagy a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés. A Btk. ugyanakkor enged jogi egérutat is az úgynevezett tevékeny megbánás számára. A büntetőjog szerint a jogi értelemben vett, közönséges prostituált viszont nem bűnöző, de az ő haszonélvezői, például futtatói, szobáztatói azok. A Btk. szerint az öngyilkos sem vonható felelősségre, ha tettét megúszsza, ellenben a segítő közreműködője meglakol. Mármost ha az önsértés a büntető kódexben általában ritka kivétel, akkor miért üldözi – más jogi, etikai stb. út helyett – a legszigorúbb jogág még azt is, aki a verseny kapcsán, tiltott módon, kávézik vagy alkoholizál?! Ám ha a Btk. ezt bő egy éve így rendeli, akkor pedig miért nem csinál semmit e téren a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás? A jogbiztonság hiányát hozhatja, hogy még ma sem tudni pontosan: csak a versenyszerű sportoló tartozik-e a Btk. ernyője alá, avagy a szabadidős, háztömb körüli kocogó is? A mai jog nem zárja ki, hogy egy hatósági előírás egy juniális szkanderbajnokát törvényen kívül helyezze, ha közben ivott is vagy – horribile dictu – előtte éjszaka félt egyedül a sötétben?!

Senki sem tudja, hogy a (sport)világ megnyerheti-e a küzdelmet doppingfronton. Nosztalgiázni pedig értelmetlen volna. Lássuk be: egykor, régen, a győztes kapott egy olajágat; ma esetleg egy olajkonszern jár és jut neki. A hazai vagy a nemzetközi „doppingjog” körülbelül olyan, mint nyereg a tehénen: talán eredeti, de nem az igazi. Ebben a helyzetben döntően a közhatalommal hadonászni nem elég és nem is korrekt. A dolgok újragondolásához adódnék egy régi elv: aki csak büntetéssel nevel, az hazugságra tanít.

 

JÓLESZ GYÖRGY:

 

A zászlós ember

fantázia

 

Több olyan balesetről is tudunk, ami, ha passzíve is, de hozzásegített a szabvány célzászló végleges arculatának kialakulásához.

Az első érdekes (és fájdalmas) módon a sakkal függ össze. 1934-ben, Monte-Vecchióban úgynevezett kerti sakkjátszmákat rendeztek. A baleset a Bakkarash–Kotorek mérkőzésen történt. Kotorek elnézte Bakkarash egy lépését, és ez a vezérébe került. Noha Bakkarashsal baráti viszonyban volt, mégis kiszaladta száján, hogy „dögölj meg”. Ekkor egy részeg autós, aki valamiért elvesztette uralmát a volán fölött, letért a szomszédos útról, be a kertbe, és nekihajtott egyenesen a sakkasztalnak, Bakkarasht halálra gázolva. (Kotoreknek utóbb rögeszméjévé vált, hogy a tragédiát voltaképpen az ő indulatos kifakadása váltotta ki. Mardosó lelkiismerete elől az italhoz menekült, néhány év alatt alkoholista roncs lett belőle; de ez már másik történet.) Mikor kiderült, hogy a vétkes autós valójában hivatásos autóversenyző, a Nemzetközi Sakkszövetség leiratban vonta kérdőre a Nemzetközi Autó- és Motorsport Szövetséget. Utóbbi sajnálkozását fejezte ki az eset miatt, és – példa nélkül álló gesztussal – elrendelte, hogy az addig használatos fehér célzászlók helyett sakktáblamintást alkalmazzanak, örök mementóul. (A sakkszövetség pedig egyszer s mindenkorra betiltotta a szabadtéri versenyeket.)

 

1942-ben, szintén Monte-Vecchióban esett meg a következő. François Picou behajtott a célegyenesbe Ferrarijával. A zászlós ember (egy Torlo nevű) az előírás szerint lecsapott a zászlóval, ami azonban kirepült a kezéből, éppen Picou arcába. Az első isteni csoda az volt, hogy a zászlónak a selyme és nem a nyele érte a versenyzőt. A második isteni csoda, hogy Picou, noha a zászló három-négy másodpercig az arcára feszült, míg a szél le nem tépte róla, megőrizte lélekjelenlétét, nem hajtott neki senkinek és semminek. Hanem amikor megállt és kiszállt, elvesztette önkontrollját és ádáz dühvel támadt Torlóra, aki – vétkességének tudatában – meg sem próbált védekezni. A fotóriporterek beavatkozásának köszönhetően úszta meg nyolc napon belül gyógyuló sérüléssel.

Ez után az eset után vette be a Szövetség a szabályzatba, hogy a célzászló nem lehet 1,4157 kilogrammnál nagyobb tömegű. A zászlókezelői státust alkalmassági vizsgához kötötte, a zászlókezelőket pedig rendszeres edzésre kötelezte.

(Sajnos, Torlón mindez már nem segített. Az eset után idegei felmondták a szolgálatot. A versenyek előtt hideg veríték lepte el, keze-lába remegett, olykor sírógörcsöt kapott, helyettest kellett állítani. Néhány hónap után maga kérvényezte elbocsátását.)

 

1964-ig a Szabályzat szempontjából közömbös volt a zászló nyelének anyaga. Ám ekkor egy versenyen, pontosabban, utána az angol Bacon panaszt tett, hogy a zászlónyélből szálka ment a kezébe. Felettesei legyintettek, de Bacon a Zászlókezelők Szakszervezetéhez fordult (mert ilyen is volt: The Flagmen’s Trade Union). A szakszervezet nyomására az esetet kivizsgálták, majd elrendelték, hogy a hatályba lépéstől számítva autóversenyeken csak műanyag nyelű zászlókat szabad alkalmazni.

A nyeleket egyébként a Taylor&Taylor nevű cég szállította, és olyan híresztelések kaptak lábra, hogy a Taylor&Taylor lepénzelte Bacont, hogy (szimulált) szálkás balesetével egyengesse a cég útját az autóverseny piacán. Ilyesmi azonban az üzleti világban meglehetősen valószínűtlen, és mint ilyen, erősen kérdésessé teszi a történet hitelességét.

 

Sokkal hitelesebb (hiszen fénykép is van róla) az a történet, amelyben a zászló életet mentett! 1972-ben Porto Anitrában egy, az ottani állatkertből megszökött puma (Felis concolor) szabadult be a pályára. A közönség soraiba a számos homokzsák, a palánkok és kordonok miatt nem akart felugrani, így célba vette a pályán látható egyetlen élőlényt, a zászlós embert. Aki természetesen halálosan megrémült, de ítélőképességének azért annyira a birtokában maradt, hogy belássa, futással próbálkoznia értelmetlen. Ehelyett szembefordult az állattal, és zászlójával nyolcasokat írt le a levegőben, szemkápráztató gyorsasággal. A puma (Felis concolor) az ide-oda csapkodó pepita selyem látványától meghökkenve leült a földre. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az őt üldöző fővadász bejusson a pályára és kábító lövedékkel eltalálja.

Hat évvel ezelőtt Dietmar Zimmermann zászlókezelő megszakította a szerencsehozó levélláncot. A dunkeldorfi Stauffer Nagydíj egyik futamán olyan energikusan csapott le a zászlóval, hogy azt a csuklóizülete nem bírta. Csuklója fölött a bőr megdagadt és kékes színezetet nyert. Zimmermann-nak a legelemibb kézmozdulatok is éles fájdalmat okoztak. Harmadnap megtalálta a levelet, melyről elfeledkezett, és nyolc példányban továbbküldte. Két hét múlva meg is gyógyult.