Eörsi István esszéje: A hitvesi ágyban (a Sztálin-versekrõl) • Kiss Endre: Haider a kapuk mögött • Riport egy nyelvvizsgabizonyítványról (Lantai András) • Fesztivál a zenekarnál • Ex libris • Ketten egy új könyvrõl

KOVÁCS ZOLTÁN:

Államfõválasztás

Igazán nem akarok ünneprontó lenni, de akkor ezen is túllennénk, hála istennek: lezajlott a magyar parlamentarizmus legújabb bohózata, az államfõválasztás. Alapjában véve természetesen nem történt semmi egyéb, mint hogy a vonatkozó jogszabályok alapján Mádl Ferenc professzor egy nem túlságosan bonyolult processzus harmadik fordulójában kapott annyi szavazatot, hogy letehesse a parlamenti esküt, bohózatnak inkább azt tartom, ami az államfõválasztás egészére a folyamat során rakódott, amivel ezt az ünnepélyes aktust a magyar politikai elit megterhelte. Nyugodt szívvel mondhatjuk el: minden együtt volt, ami a hazai politikai életre jellemzõ: gyanakvás, hazudozás, álságosság, de mindenekelõtt a tahóság.

Ha jól értem, abban teljes az egyetértés, hogy Mádl professzornak a nemzeti összetartozást kell személyében megjelenítenie, ezért lett volna szükség problémamentes és azonnali megválasztására, ezért sajnálatos, hogy mindez csak a harmadik nekirugaszkodásra sikerült. Széles körû támogatottságra lett volna szükség, ez jól demonstrálta volna a professzor integrációs lehetõségeit, a nemzeti egységet – hangsúlyozta több politikus is. Vagyis azt a nemzeti egységet, amit a magyar Országgyûlés nemhogy képtelen megteremteni, de ipari hatékonysággal jószerivel maga számol fel, azt egy „jól kivitelezett fasza elnökválasztással” kiválóan lehetett volna ellensúlyozni. Hogy egyébként választott képviselõink lazán lenyüvezik meg lepondrózzák a fél országot, a zsidózástól a kormány vonakodik elhatárolódni, nemkülönben a Trianon-revíziós agyrémektõl, és további agyrémek miatt az ország már régesrég százfelé szakadt, az most nem érdekes: a magyar egység egyetlen neuralgikus pontja az, hogy az államfõjelöltnek csak harmadszorra sikerült legitim többséget kapni.

Ennyit az álságosságról.

Csurka Istvánnak hosszú, önjelölt néptribunkodása során alighanem egyetlen megfontolandó kijelentése volt, még a kilencvenes évek elejérõl: azt mondta, hogy amihez Torgyán hozzányúl, az nevetségessé válik. Ne feledjük, akkor õk még koalíciós partnerek voltak, ma formálisan nem azok. A mostani bohózat is azzal kezdõdött, hogy Torgyán József szerepet kapott az államfõválasztásban, ami Magyarország kétségtelenül gyötrelmes és szomorú történelmének egy ünnepélyesen gyötrelmes és szomorú mozzanata. Felelõs államférfi nem gondolhatja komolyan azt, hogy bármilyen alku keretében egy Torgyán József-formátumú ember a Magyar Köztársaság elnöki tisztségének akárcsak közelébe is kerülhet. Természetesen nem gondolta ezt komolyan a Fidesz sem, és a koalíciós gagyizás után már az volt a tét, hogyan kéne Torgyánt eltántorítani attól, amit különben beígértek neki. Természetesen úgy, hogy az még Torgyánnak se tûnjön föl. Azt is a fél ország szívta meg, most is a fél ország lett hülyére véve: becsületes és tiszta szívû emberek indultak Torgyánt megválasztani jelöltnek – akkor, amikor már mindenki tudta, hogy Torgyán nem lesz államfõ – csak azért, hogy a kisgazdaelnök eljátszhassa a legmagasabb méltóságról történõ bölcs és méltóságteli lemondást, miközben rászedett és szemét módon átvert kisgazda csókol kezet földig hajolva, zöld nadrágban, amit Torgyán abbé önmaga nagyságától átnedvesedve tûr.

Ennyit a bohózatról, a politikai felelõsségrõl meg annyit, hogy Antall Józsefnek nehezebb idõkben is volt annyi tartása és bátorsága, hogy Torgyánnal szembenézzen, Csurkát pedig kiiktassa politikai partnerei közül, mégpedig annak ellenére, hogy Orbán Viktorral szemben õ abban a történelmi szituációban tényleg komolyan gondolta és gondolhatta, hogy azok természetes szövetségesei, és nem olyan, mint a mostani koalíció, amelyik egy kormányzati többség szimpla hatalmi szándékával verõdött egybe. Almáspitézés meg bélesevés helyett éppenséggel a konfliktusokkal is szembe lehet nézni – már ha az ember komolyan veszi magát. De nem.

Ez már a hazudozás gondolati ívébe vezet át, ami széles körben tombolt attól fogva, hogy kiderült, az elsõ szavazás után nincs meg a minõsített többség. Elszabadul a pokol, dühöng a posztmodern. Államférfiúink tehetetlenségükben azonnal lenullázzák a titkos szavazás titokjellegének jogfilozófiai lényegét, és anélkül, hogy tudnák, ki hogyan szavazott – hiszen a szavazás titkos volt –, halálos biztonsággal mondják el, ki miként voksolt. Torgyán József eközben Mádl professzor nemzetközi tekintélyének „csorbulatlanságáról” beszél a mikrofonba, majd teljesen váratlanul Dávid Ibolya ront egyet saját magán, és javaslatot tesz a titok relativizálására: legközelebb külön ládába szavazzanak a különbözõ pártok, és akkor minden kiderül – hogy akkor tegyünk most már tényleg hathatós lépéseket a minden tekintetben nyílt titkos szavazásra.

Elsõ napi zárókép: Torgyán a neogótikus ívek alatt levezetésképp bolsevistázik még egy keveset, ez egyben a másnapi nyitókép is: tutira megyünk, ez az, ami mûködik, nem a Fradi, pláne a mezõgazdaság.

Ennyit a tahóságról.

Idõközben – vélhetõen a magyar parlamenti demokrácia totális megóvása érdekében – Áder János házelnöki rendelkezéseket hoz: senki nem utazhat külföldre. Kiderült azonban, hogy Bársony képviselõ (MSZP) már elutazott. „Akkor nem kap napidíjat” – intézkedett a házelnök, de kiderült, hogy Bársony már fölvette. Patt. Pokol és Kelemen képviselõket a repülõtérrõl parancsolta vissza a házelnök: „Ötévenként egyszer van államfõválasztás” – indokolta Áder, majd idõközben az is kiderült, hogy öt évvel ezelõtt maga sem vett részt a szavazáson.

Ennyit a következetességrõl, és hogy mit várhatunk a házelnöki tekintélytõl úgy általában majd a továbbiakban.

A vége viszont mégis felemelõ. Van két ember, akiknek így vagy úgy, de mégiscsak a bõrükre megy a játék, akik mindaddig méltósággal nézték a totális kuplerájt és fegyelmezetten hallgatták a hadovákat. A leköszönõ és az új államfõ beszéde adhatja azt a reményt és bizakodást, amit a magyar parlamenti elit munkássága általában, inkluzíve pedig a kormányerõ Torgyán generalisszimusz helyzetbe hozásával már veszni láttatott. Nem sok ez, de az országos politikai lerongyolódásban föltétlen erõt kell, hogy adjon. Hogy akkor a reményekrõl is egy keveset.

VISSZHANG

Írástudók bárgyulása

Meglehet, perverz vagyok, ám én A kegyetlen színház címû írásban (ÉS, 2000 június 2.) az írástudók György Péter által roppant pátosszal felvázolt árulásánál sokkal elszomorítóbbnak érzem azt, hogy az írás szerzõje – egy semmiképpen sem áruló írástudó – annak egy sarkalatos pontján olyan érvet használ, ami egész egyszerûen hibás, pontosabban: nonszensz.

Lássuk, mirõl van szó. Azt, hogy a sportminiszter válságos magánéletét azért volna joga megszellõztetni a médiáknak, mert „a kormány tagjai reggeltõl estig az erkölcsrõl beszélnek, s közben, lám, miket tesznek”, György Péter csak akkor fogadná el, ha „az egész parlament nem ilyen szexuális normák szerint élne”, s hozzáteszi, hogy „a magyar média megannyi jeles sztárja sem minden esetben a viktoriánus normák megszállott követõje”.

Általánosítva ezt a gondolatot, valakinek csak abban az esetben áll jogában azzal bírálni valaki mást, hogy az általa vallott elvek és saját gyakorlata ellentmondásban állnak, ha õ maga viszont ugyanezeknek az elveknek megfelelõen vezeti az életét. György Péter így egész egyszerûen elvitatja azt a jogot, hogy valakit képmutatónak, álszentnek nevezzünk függetlenül attól, hogy az illetõ elveit egyébiránt nem osztjuk. Morálfilozófiájában a „vizet prédikál, de bort iszik” kritikája csak egy antialkoholista szájából hangozhat el.

A morális kérdésekrõl folyó vitákban ez idáig alapvetõ fegyver volt az, amely arra kívánt rámutatni, hogy az ellenfél sem követi gyakorlatában az általa hangoztatott – s az érv használója által vitatott – eszményeket. Látszatra ez az érvtípus tisztán ad hominem jellegû, valójában azonban sokkal általánosabb: arra használható, hogy felmutassuk, az ellenfél elvei a gyakorlatban megvalósíthatatlanok, követhetetlenek, üresek stb. Ettõl az érvtõl kíván György Péter megfosztani minket, hiszen kimondja, hogy a képmutató viktoriánust csak az igazi, megszállott viktoriánus bírálhatja.

A György Péter elgondolta morális univerzumban tehát álszentek csak az igazhitûek táborában fordulhatnak elõ. Hiszen, ha történetesen nem értek egyet valaki hitvallásával, semmi jogom azt firtatni, vajon õ maga összhangban él, cselekszik-e az elveivel. Ha nem vagyok keresztény, nem mondhatom, hogy semmi bajom a kereszténységgel, de visszatetszõnek tartom, ha egy alapvetõen keresztényietlen magatartású társaság éjjel-nappal a kereszténységrõl prédikál.

Attól tartok, illetve õszintén remélem, hogy ezt azért György Péter sem gondolja így. Meggyõzõdésem azonban, hogy az az egyik legsúlyosabb árulás, amit írástudó elkövethet, ha lemond a racionális gondolkodásról: „meg nem gondolt” gondolatokat ír le. Ezzel ugyanis besorol annak a posztmodern „anything goes” elvnek, azaz inkább elvtelenségnek a táborába, amely egyre csak nõ hazánk és a világ értelmiségi berkeiben, s amely – megkockáztatom – súlyosabb következményekkel jár majd, mint a médiában terjedõ erõszak, a szenzációhajhászás és a magyar sajtónak Körmendy-Ékes Judit szexepiljével mûvelt „párját ritkító” tevékenysége fölötti közöny.

Várkonyi Gábor

filozófus, médiamunkás

Végre

Fáy Miklós 17 év után végre „megértette” Bródy szövegét (István még király, ÉS, 2000. május 19.). Az István, a királyt 17 éve hallottuk elõször a Városligetben, tízezrek társaságában, akik az elõadások után hosszú órákig, lúdbõrzõ háttal, ujjongva tapsoltak, és boldog magyarnak érezték magukat.

Azóta szinte minden helyzetben (egy tó vizén ringatózó csónakban, Sitkén, a Népstadionban, a Nemzeti Színházban, otthon a rádióból, videóról, CD-rõl, az udvarunkon, a kezdeti években szinte hetenként valamelyik lakásból kihallatszóan…) élveztük a zenét és nem utolsósorban a szöveget (amit a gyerekeink és mi is – még most is – hibátlanul együtt éneklünk magunkban a szereplõkkel).

És ilyen hosszú idõ után Fáy Miklóstól kell megtudnunk, hogy Bródy szövege „idõnként zavaróan ernyedt”; „marhaság”, amit Koppány egyik felesége énekel; bizonyos szövegrésznél „jobbat kellett volna kitalálni”; és a „»mi«-t máshová kellett volna tenni” (bár F. M. mentségére legyen mondva, õ is beismeri, hogy akkor ez a „mi” feltehetõen hiányzott volna onnan, ahonnan elvették).

Szóval, ha a mû nem lett volna annyira „része a populáris zenei köztudatnak”, mint amennyire része lett, jobb volna az egészet átírni. Fáy Miklós bizonyosan vállalkozna is egy ilyen feladatra, ha nem félne attól, hogy „minden változtatás csak kizökkentené a hallgatót”.

Valószínûleg Bródy is ettõl félt, amikor „néhány estére” olyan szöveget írt, amit még ennyi idõ után is kívülrõl fújunk.

Szörényi viszont – sajnálatosan – nem ki-, hanem felzökkenti a hallgatót a darab végén hangszórókból elgitározott Himnusszal. Fáy Miklós úgy tudja, hogy a Himnusz „nem tartozik szorosan a darabhoz”. (Feltehetõen olyan felvételrõl hallgatta eddig, amelyrõl – akkoriban biztos nem véletlenül – valóban lehagyták a Himnuszt.)

Egyébként Fáy Miklósnak mindenben igaza van. A „darab” valóban „jó”, még furcsa módon is. Csupán egy dologban téved. Miért csak a My fair lady végén kellene eltrombitálni az angol himnuszt „ezzel az erõvel”? (Bár erõsen kétlem, hogy az angol történelem bármelyik szakaszában is azzal az erõvel kellett volna bírnia egy angol trombitásnak az angol himnusz nyilvános elõadásához, mint amilyen erõvel Szörényiék a magyar Himnusszal zengték tele több millió ember lelkét.)

Kvojka Ferenc

Országimázs

A túró globalizálása címû, -Pb- aláírású glosszával (ÉS, jún. 2.) kapcsolatban a következõ megjegyzéseket kívánom tenni.

Érdeklõdéssel és bármely elfogultságot nélkülözõ jóindulattal vettem kézbe a minden családnak megküldött (ami, úgy tûnik, nem igaz) Magyarország mindannyiunké címû országimázs-kiadványt.

Felháborodásom okai a következõkben foglalhatók össze.

Az adófizetõi pénzembõl pazarlásnak, sõt gusztustalannak tartom a személyi kultuszt, a Ceauşescu-idõkre emlékeztetõ egész oldalas államférfiúi fényképeket, elég lenne azokból sokkal kisebb, sokkal szerényebb is.

Továbbá nem vagyok kíváncsi a koronát szállító rendõrök nevére, mint ahogy megboldogult édesapámnak is vörös posztó volt a Rákosi-érában a hidakat, a Népstadiont építõ kõmûves I., kõmûves II. stb. nevének politikai indíttatású sztárolása.

Az elsõ és hátsó borító belsõ képei, a nagy fekete „valamik” egyszerûen minõsíthetetlenek, kiadói alkalmatlanságot bizonyítanak, a többi belsõ kép színvonala sem éri el az elvárhatót.

Hiányzik a kiadványból egypár történelmi sor Szent István királyról, intelmeirõl, a Szent Korona történetérõl; és például egy fénykép a palástról és István király bármely szobráról vagy arcképérõl.

A kiadvány egyetlenegy használható, konkrét információt sem közöl arról, mikor s hogyan látogatható a korona, a palástról nem is szólva, mintha az nem is lenne. Az is hiányzik, hogy milyen telefonszámon lehet érdeklõdni, esetleg bejelentkezni a korona megtekintésére.

Az országimázsközpont a minisztérium (a Miniszterelnöki Hivatal) egyik fõosztálya, így vélhetõen nincs cégbíróságon bejegyzett jogosultsága kiadói, gazdasági tevékenységre. Ezért minimum egy fegyelmi kijár a jogtalanul tevékenykedõ – így a közbeszerzési törvényt is megsértõ – minisztériumi „felelõs kiadónak”, és egy számvevõszéki ellenõrzés sem ártana.

Istvánné B. Klára

Relativizálás felsõfokon

Szomorú dolog, hogy néha még az olyan okos emberek is tévednek, mint Tuskó Hopkins. Rejtõ Jenõnek ezt a sorát idézte fel bennem Papp László Tamásnak az ÉS 19. számában megjelent Egy magyar Gulag-relativista címû írása. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azért, mivel a szerzõ politikailag nem ért egyet Krausz Tamás nézeteivel. Ez természetesen szíve joga, még akkor is, ha politikai nézeteltérések megvitatásához alkalmasabb vitafórumot is találhatott volna. P. L. T. azonban nem ideológiai síkon vitatkozik, hanem egy számára nyilvánvalóan idegen szakma nevében kívánja relativizálni a történész tudományos munkásságát, melyet az MTA nem is egyszer minõsített már. Mégis helyénvaló lenne felhívni a figyelmét cikkének néhány tartalmi tévedésére, hogy bizonyos tények ne rögzüljenek rosszul. Így például Robert Conquestet, akire szakértõként hivatkozik, a sztálinizmus jelenségének angolszász kutatói, egyebek között Stephen F. Cohen, akit P. L. T. maga is idéz, sem veszik komolyan, nemhogy kútfõként idéznék. Ezzel kapcsolatban figyelmébe ajánlom a Harvest of Sorrow címû könyvérõl folytatott történészvitát, amelyben a P. L. T. által olyan sokat emlegetett szakma nem találta hitelesnek, vagyis bizonyítottnak Conquest téziseit. Persze elõfordulhat, hogy az amerikai és angol egyetemeken is csupa Gulag-relativista ül, akik fõállásban a kommunizmus bûneit racionalizálják, amilyen nagy reneszánsza van neki mostanában arrafele. Egyébként az 1932–33-as nagy éhínséget, melyet a katasztrofális sztálini agrárpolitika idézett elõ, a kérdés egyetlen komoly angolszász kutatója sem vitatta: elegendõ, ha P. L. T. belelapoz Fitzpatrick 1994-ben megjelent Stalin’s Peasants címû könyvébe. Ha P. L. T. tanulmányozta volna a Conquest-könyv keletkezésének hátterét, akkor feltehetõen ismeretében lenne annak a ténynek, hogy az ukrán népirtás gondolatát a nácikkal való kollaborálás miatt emigrációba kényszerült ukrán nacionalista szervezetek, mint például az „Ukrajnai Éhínséget Vizsgáló Bizottság” vetette fel elõször. Az éhínségben „osztályalapú” népirtást bizonyítani eleddig a kérdés egyetlen komoly kutatójának sem sikerült. Valószínûleg nem is akarták megpróbálni.

A nagy éhínség osztályjellegének tagadása miért volna azonos magával a Gulag-relativizálással és a rendszer represszív jellegének tagadásával? P. L. T. cikkének egész logikája a szerzõ oly mértékû tájékozatlanságáról árulkodik, hogy csak ajánlani lehet neki, hogy Krausz Tamásnak a Magyar Hírlapban megjelent cikkei mellett próbáljon megismerkedni más, szaktudományos munkáival is, mielõtt a „szakma” nevében bírálni kezdené (ami egyébként jó „sztálinista” gyakorlat). Akkor vélhetõen tudomása lenne arról, hogy a történész a sztálinizmus bûneit jó tizenöt éve folyamatosan „relativizálja”, s nyilván Trockij-cikkét is ezért zúzták be még 1984-ben. Vagy például sorozatszerkesztõként 1991-ben megjelentette Zemszkov a A Gulag tényekben, adatokban címû tanulmányát; témavezetõje egy fiatal történésznek, akinek PhD-témája a Gulag keletkezése, mûködése és felszámolása; ebben az évben pedig hatszáz oldalas dokumentum- és tanulmánykötetet készül kiadni az általa állítólag tagadott Gulag létezésérõl, amint arra tavaly novemberben fény derült egy általa szervezett nemzetközi Gulag-konferencián. Az olyan apró tévedésekrõl már ne is beszéljünk, hogy Ormos Mária soha nem volt a laikusok által az autentikus történeti szovjetológia mûvelõjeként tisztelt kutató, mivel egészen más a kutatási területe, és hozzáteszem, egy laikust is megszégyenít az a mód, ahogyan P. L. T egy magyar akadémikusról nyilatkozik, akinek jóval több tudományos tevékenység áll a háta mögött, mint a Goebbels-naplójegyzetek sajtó alá rendezése. A két szovjet író, Szinyavszkij és Danyiel esetét pedig nem P. L. T. , de még csak nem is Stephen F. Cohen fedezte fel elõször: az ügy a Szovjetunión belül olyan nagy port vert fel, hogy 62 író levelet írt az SZKP XXIII. kongresszusa elnökségéhez, melyben kezességük ellenében az elítélt írók szabadlábra helyezését kérvényezték. Ligyija Csukovszkaja nyílt levélben bélyegezte meg Solohov szégyenteljes viselkedését, aki nagyon is enyhének tartotta az ítéletet. (A dokumentumok magyarul a Szilágyi Ákos szerkesztette Tovább...tovább...tovább! címû, 1988-ban megjelent kötetben olvashatóak.)

Természetesen nem baj, ha valaki nincs otthon a sztálinizmus nemzetközi, illetve hazai kutatásának tudományos világában. Mielõtt azonban P. L. T. újabb „szakmai” kritikát jelentetne meg a Krausz Tamás szerkesztésében készülõ Gulag-könyvrõl, figyelmébe ajánlom, hogy legközelebb majd legalább a címét olvassa el. Az általa olyan nagyra becsült morális érzék ennyit talán megkövetel.

Bartha Eszter

Új koncepciós per?

Szennyes ideológiai hullám árasztja el Magyarországot is. Konzervatív jelmezbe öltözve (lejáratva konzervativizmust és liberalizmust egyként) egy újjobboldali szellemi offenzíva bontakozik ki, amelynek keretei között a „kommunizmus” és a fasizmus között már nem tesznek különbséget. Míg 1945-ben, illetve az azt követõ évtizedekben – beleértve napjainkat is – a demokratikus országokban törvény írta elõ, hogy fasiszták és antifasiszták között különbséget illik tenni, nálunk ma már ez a különbségtétel is megszûnõben van. Ezen a szellemi atmoszférán belül a „királyi” televízió híradója prózai egyszerûséggel május 9-én már nem a gyõzelem napjáról beszélt, hanem imígyen fogalmazott a kedves, bajuszos, mindig mosolygó bemondó: „Sokfelé megemlékeztek a háború utolsó napjáról.” Eddig még Ausztriában sem jutott el a szélsõjobboldalt is magában foglaló kormánykoalíció.

Sokakat megzavarhat, hogy nálunk a mostani újjobboldali (értsd, korszerû szélsõjobboldali) ideológiai offenzíva megformálásában szép számmal részt vesznek egykori kommunista történészek is. A baloldal elleni általános hangulatkeltés volt a célja annak a „tudományos” konferenciának is, amelyet a Kommunizmus fekete könyve címû francia kiadvány magyarországi megjelenése kapcsán rendeztek, s melyen a fasizmus és a kommunizmus alapvetõ azonosságát fogalmazták meg.

Ebbe az offenzívába illeszkedik Papp László Tamás Egy magyar Gulag-relativista címû irománya is, mely az ÉS május 12-i számában jelent meg. Habár hozzáedzõdtünk a legválogatottabb szellemi termékek fogyasztásához, erre az írásra mégis szeretnék reagálni. Nem is önmagában a magyar fórumos hang lep meg, hanem a politikai denunciálásnak a régi idõket idézõ primitív formája: a leleplezõ-feljelentõ hangvétel, a vitapartner személyiségének besározása, a tudatos és végiggondolt manipuláció. Papp L. T. azért kavarja össze a politikai és tudományos kérdéseket, hogy lejárasson egy közismert, éppen a baloldal újszerû megközelítésében kiemelkedõ szerepet játszó szocialista meggyõzõdésû értelmiségit, aki tudományos teljesítményével és politikai bátorságával sokak megbecsülését vívta ki. A liberális sajtóban Papp úr írása az utóbbi tíz év egyik kétségtelen szellemi mélypontja.

Krausz Tamást mint a Magyar Tudományos Akadémia doktorát ismerjük, aki magyar történészként szakmájában nemzetközi hírnévre tett szert. Az „ép erkölcsi érzékû történészek” (Papp úr szerint Krausz nem tartozik közéjük) sokaságával ellentétben õ nem 1990 után kezdte „leleplezni” a Gulagot, hanem tette ezt akkor, amikor bizony bátorság kellett hozzá. Érdemes Papp urat emlékeztetni arra is, hogy Krausz Tamás Trockijról írott tanulmánya miatt zúzták be 1984-ben (!) a Mozgó Világ 8. számát.

Ma már azonban az ember semmin sem csodálkozik. A szóban forgó cikk hivatkozásainak tanúsága szerint Papp úrnak fogalma sincsen sem a szovjetológiai szakirodalom valamelyest is fontos forrásairól, de hadilábon áll a szovjet és a német történelem alapvetõ tényeivel is. De hát Papp úrnak nem is tudományos céljai vannak.

Õ a korszellemnek megfelelõen, a hatalom bensõsége által védve egy denunciáns koncepciót sugall, olyan szellemi kotyvalékot tár elénk, amelyet érdemes „megfejteni”. A szerzõ három vádpontot fogalmaz meg. Az elsõ vádpont, hogy Krausz nagy ravaszul, „álcázva”, a Baloldali Tömörülés megbízásából a Gulag-relativizmust képviseli. Éppen az a Krausz képviseli ezt, aki már 1987-ben, szerzõtársaival, jelentõs mûvet szentelt Magyarországon elsõként a Gulag áldozatainak. Ezek után csak Papp úr tudhatja, hogy mit jelent a Gulag-relativizmus. Krausztól ugyanis – természetesen – egyetlen idézetet sem tudott felhozni, amely kétségbe vonná a Gulag és a vele kapcsolatos sztálinista bûnök borzalmát és méreteit. Elég a vád, bizonyítani nem szükséges. A nemzetközi tudományos életben általánosan elfogadott, hogy Auschwitz haláltábor, megsemmisítõ tábor volt, a Gulagon ezzel szemben az emberek iparszerû, faji alapon való kiirtása nem történt meg. Ez a borzalom két történelmi formája, a különbözõség kimondása természetesen nem mentség. Miért is volna az? A második vádpont, hogy Krausz történészi „relativizmusa” és politikai meggyõzõdése között eltéphetetlen kapcsolat van, amelyet többé elkonspirálni nem lehet, mert Papp úr ezt is leleplezte. (Arról a szerzõ szemérmesen hallgat, hogy hány történész volt az utóbbi tíz évben – ellentétben Krausszal – pénzért pártelnök és miniszterelnök, pártalkalmazott és nagykövet, miniszter és pártpropagandista.) Papp ugyan nem jelentette ki expressis verbis, hogy a Krauszéhoz hasonló álláspontot képviselõ nyugati történészek is a Baloldali Tömörülés nemzetközi ügynökei volnának, de logikája szerint az összefüggés nyilvánvaló. A koncepció a fontos, a nemzetközi összeesküvés lehetõsége. Szép.

A harmadik vádpont már a szocializmus minden irányzatát a bûn kategóriájába sorolja. A kedves Papp úr slusszpoénja az, hogy Krausz Tamás, aki Gulag-relativista, valamiféle baloldali politika képviselete érdekében fenntartja, hogy a kapitalizmussal szemben történelmileg a szocialista kísérleten kívül nem jött létre más alternatíva. (Pedig ez csak egy empirikus tény rögzítése.) Papp úr mindettõl természetesen elborzad, mert nem tud, nem képes (nem akar?) különbséget tenni olyan fogalmak között, mint bolsevizmus, sztálinizmus, kommunizmus, szocializmus, fasizmus, Auschwitz, Gulag stb., így rejtve marad elõtte az emberi történelem igen jelentõs területe. Ez nem volna baj, de vajon mi szükség van erre az egész összeesküvési teóriára? A csahos csahol, ez rendjén van. De nem mindegy, hogy hol.

Siklósi Attila

Pontosítás

Papp László Tamásnak most olvasom a második írását (Egy magyar Gulag-relativista, ÉS, május 12.), amely tényként ad elõ nem tényeket. Szerinte a Bánat termése címû könyvében – melybõl egyébként a Demokrata 11 folytatásban közölt részleteket – Robert Conquest az ukrajnai, mesterségesen keltett éhínségben éhen haltak számát „ötmillióra teszi”. A Death Roll (Halállajstrom) címû fejezetében, melyben olyan briliáns statisztikai elemzés olvasható, amelyet Nick Eberstadtékon kívül nem sokan produkáltak a szovjet statisztikák terén, a kulcsmondat így hangzik (303. old.): „Subtracting about 500,000 for the Ukrainian dead of the dekulakization of 1929–32, we are left with six million dead in the famine.” Vagyis hatmillió. A különbség egymillió hulla.

Lovas István

Még egyszer a Gulagról

A Kommunizmus fekete könyvét bemutató és elemzõ konferencia apropóján a létezõ szocializmus rémtetteit bagatellizáló történetfelfogásról megjelent cikkemmel darázsfészekbe nyúltam. Írásomat öt hozzászóló is bírálta – eltérõ nézõpontból és hangnemben.

1.) Ungváry Krisztián szerint racionális indokokkal is magyarázható a náci és a kommunista népirtás egyaránt (Racionalitás és történelem ÉS, május 19.). Az ÉS május 12-i számában ennek fordítottját állítottam (Egy magyar Gulag-relativista), Ungvárynak nem sikerült meggyõznie álláspontom helytelenségérõl. A zsidóság (a Szovjetunió elleni támadás után elkezdett) szisztematikus megsemmisítése, a soknemzetiségû kommunista birodalom németek által megszállt részén élõ népek brutális elnyomása és üldözése a Harmadik Birodalom szempontjából kontraproduktív volt. A szovjet lakosság jelentõs része – még a zsidó nemzetiségûek közül is sokan – kirobbanó lelkesedéssel vagy jóindulatú semlegességgel fogadták a Wehrmacht elõrenyomuló csapatait. Az ukránok nem felejtették el az évtizeddel korábban soraikat megtizedelõ éhínséget, de a Baltikum népei sem rajongtak az õket leigázó és rabságban tartó szovjet helytartókért. Hitler azonban kegyetlenül eltiporta a független ukrán államban reménykedõket éppúgy, mint a többi elnyomott kisebbség mozgalmait. Ezzel végleg elidegenítette magától potenciális szövetségeseit: a kommunista rendszerrel szemben illojális nemzetiségeket. A Führer az orosz kollaboránsokban sem bízott, rengetegszer hangsúlyozta: a szlávok kezébe nem szabad fegyvert adni. A nácikhoz átállt Vlaszov tábornok Orosz Felszabadító Hadseregét csak 1945 tavaszán vetették be önálló haderõként. Goebbels is úgy vélte: „Keleti politikánkban sok mindent elérhettünk volna, ha Vlaszov irányelveit már 1941–1942-ben követjük. Mulasztásainkat ezen a téren most már csak nagyon nehezen lehet pótolni.” (Goebbels: Napló. Dunakönyv, 1994. 420. o.)

Elhiszem Ungvárynak, hogy „a Sztójay-kormány a zsidóvagyon újraosztásával akarta megoldani az ország szociális feszültségeit”, de ehhez nem kellett volna megölni a zsidókat, értékeiktõl anélkül is megfoszthatták volna õket. Épphogy a nácik által kinevezett bábkormány tagjainak szélsõségesen irracionális habitusát mutatja, hogy 1944 tavaszán-nyarán szociális feszültségek hosszú távú kezelésével foglalkoztak, holott akkor már minden józanul gondolkodó ember tudta: a németek elvesztették a háborút. Ésszerûen akkor cselekedtek volna, ha beállítottságuk ellenére is védik a zsidókat, reménykedve abban, hogy ezt a gesztust a gyõztesek is értékelik majd.

A statisztikák nem támasztják alá Ungváry azon kijelentését, miszerint a szovjet kollektivizálás azért vált szükségessé, „mert a kisbirtokos struktúrában sokkal kevesebb élelmiszerfelesleg termelõdött, mint a nagy gazdaságokban, melyek alacsonyabb termésátlagok mellett is abszolút értékben többet termeltek”. Rondo Cameron brit gazdaságtörténész arra a következtetésre jutott, hogy a kolhozosítás következtében „a mezõgazdasági termelés csökkent, s az állatállomány az 1928-as szintnek felére-kétharmadára esett viszsza”. Ezen az expanzív külpolitika sem változtatott. A szovjet agrárium „a termelékenység növelésére irányuló masszív kormányzati erõfeszítések ellenére is szinte állandó válság állapotában rekedt meg az egész, háború utáni periódusban”. A „mezõgazdaság szocialista átalakítása” elõtti termésátlagot csak 1957-ben érték el. De ezután is a megmûvelt föld 3 százalékát kitevõ háztáji gazdaságok adták a tejtermelés 20 százalékát, a hústermelés egyharmadát. A további 97 százalékon folyó gazdaságirányításnak köszönhetõen „a szovjet élethez továbbra is hozzátartozott az élelmiszerhiány”. A tradicionálisan gabonaexportõr Oroszország „az 1960-as évektõl kezdve kénytelen volt aranyért gabonát importálni a nyugati országokból”. Hol itt racionalitás? Pusztán az iparosítás financiális problémái miatt nem kellett volna emberek millióit halálra ítélni.

Sztálint nem gazdasági, hanem ideológiai okok motiválták a fordulat végrehajtásában. Két út állt a szovjet establishment elõtt: vagy megõrzi és továbbfejleszti az új gazdaságpolitikát, beismerve ezzel a redisztributív szocialista gazdasági rendszernek, a kommunista diktatúra lényegének mûködésképtelen voltát, vagy a lenini doktrínát alkalmazva éhhalálra ítéli a falut. A szovjet fanatikus kommunisták nem haboztak hullahegyeken is keresztülgázolva megvalósítani az utópiát.

2.) Hegyi Gyula, az MSZP ügyvivõje és frakcióvezetõ-helyettese a jelek szerint a világnézetéhez akarja hozzáigazítani a történelmet (A kommunizmus és a kapitalizmus bûneirõl ÉS, május 19.). „Csak Lenin felelõs az õt félreállító Sztálin bûneiért, vagy Marx is? S ha Marx igen, akkor mit gondoljunk Hegelrõl, Morus Ta másról és az elsõ keresztényekrõl? (...) Vagy Platónról, aki Leninhez hasonlóan a gyakorlatba is megpróbálta átültetni filozófiai tanait?” – teszi fel a kérdést. Úgy gondolom, a kommunizmus elméleti kidolgozói jogilag nem, erkölcsileg viszont mindenképpen felelõsek azért, amire a XX. századból nem lehetünk büszkék. A bolsevizmus elvi fundamentuma a magunk mögött hagyott század elõtti korok terméke.

Amennyiben a jakobinus rémuralom szellemi atyjának elfogadhatjuk Rousseau-t – Robespierre soha nem mulasztotta el, a megtorlásokat igazolandó, tanítómesterére hivatkozni –, úgy Marx is a bolsevik terror intellektuális elõfutárának tekinthetõ, aki mûveiben egyértelmûvé tette: „Csak egy eszköz van, amely a régi társadalom haláltusáját és az új társadalom szülési fájdalmait megrövidítheti: a forradalmi terrorizmus!” Lenin számára nem maradt egyéb teendõ, mint levonni a konzekvenciákat.

Hegyi Gyula sérelmezi az MSZP betûszó cikkemben való szerepeltetését. A párt nevének említésétõl nem tudtam eltekinteni, mivel Krausz Tamás az MSZP Országos Választmányának elnöke által vezetett intézet tudományos fõmunkatársa, a szocialisták Baloldali Tömörülésének emblematikus figurája, az általa szerkesztett és kiadott folyóirat tanácsadó testületében pedig egy MSZP-s képviselõ is helyet foglal. „Az európai demokráciákban ötvenöt esztendeje alapelvnek számít, hogy a holokauszt egyedülálló gonoszságot képvisel az emberiség történelmében, egyedisége nem vonható kétségbe, s aki mégis erre törekszik, az valamilyen módon a nácizmus bûneit relativizálná” – írja Hegyi.

Semmi sem bizonyítja, hogy a szovjet lágerrendszerrel való szembenézés „relativizálná” a nácizmus bûneit. A Timesnak 1992-ben adott interjújában a londoni fõrabbi úgy fogalmazott, hogy ami Boszniában a mohamedánokkal történik, az voltaképpen holokauszt. A vallásos zsidóság illusztris képviselõjének nyilatkozata megkérdõjelezi a Hegyi Gyula által is vallott dogmát, mely szerint „az eredendõen gonosz nácizmus nem hasonlítható öszsze semmilyen más eszmerendszerrel, így a bolsevik kommunizmussal sem”. Ha a méreteiben korlátozottabb boszniai genocídium a soához fogható bûncselekmény, akkor miért ne lenne igaz e kijelentés a sokkal több embert másvilágra küldõ bolsevik rezsimre?

Rudolf Hoess, az auschwitzi haláltábor parancsnoka a nürnbergi perben tett vallomásában elmondta: a népirtás technikáinak kidolgozásában sokat tanultak Sztálin hóhéraitól, akik „egész népcsoportokat semmisítettek meg úgy, hogy kényszermunkában foglalkoztatták õket”.

3.) Megkaptam Lovas István helyreigazítást kérõ levelét az ukrán éhínség áldozatainak számával kapcsolatban (Egy reagálás, ÉS, május 5.). Elismerem a tévedést. Mentségemül csupán az szolgál, hogy Brian Moynahan Orosz évszázada is pontatlan adatot közöl. Tanulmányom írásakor rá támaszkodtam. Könyve 152. oldalán az alábbi mondat szerepel: „A kegyetlenség nem korlátozódott Ukrajnára, ahol Robert Conquest becslése szerint – melyet a kollektivizálásról írott klasszikus könyvében, A bánat betakarításában közölt – ötmillióan haltak meg”.

4.) Bartha Eszter föntebb a szememre veti, hogy relativizálni kívánom Krausz „tudományos munkásságát, melyet az MTA nem is egyszer minõsített már.” (Relativizálás felsõfokon) Krausz Tamás munkásságának értékét nem csupán a Magyar Tudományos Akadémia minõsítette, hanem az ELTE Egyetemi Tanácsa is, amikor több ízben elutasította professzori kinevezését. Tanulmányom kritikusa megismétli példaképének a Magyar Hírlapban közölt vádjait Robert Conquesttel szemben. A lap március 4-i számában megjelent cikk Conquestet a náci megszállók ukrán kollaboránsai által pénzelt szélhámosnak tartja. Mint köztudott, a saját népüket rabszolgasorba dönteni akaró Hitler zsoldjába szegõdött ukrán nacionalisták úgy vélekedtek, a bolsevizmus nem egyéb, mint a zsidók világuralmi törekvéseinek eszköze. Antiszemiták voltak a javából. Conquest azonban bizonyítja: az ukrajnai éhínség a zsidókat ugyanúgy sújtotta. „A Kijevtõl nem messze fekvõ Korosztisiv zsidó falu volt. 1933-ban egyik egykori lakója a falut »az általam ismert falu puszta tetemének« írta le. A zsinagógát kötélverõ üzemmé alakították. A gyermekek éhen haltak” – írja. (Robert Conquest: The Harvest of Sorrow. Oxford University Press, 1987)

5.) A honi ultrabal frontemberét védelmezi szerénységem másik föntebb olvasható ostorozója is, Siklósi Attila, aki rendkívül fájlalja, hogy „a »kommunizmus« és a fasizmus között már nem tesznek különbséget”, és olyan rendezvényre is sor kerülhet, „melyen a fasizmus és a kommunizmus alapvetõ azonosságát fogalmazták meg”. (Új koncepciós per?) Aki ilyet tesz, nem lehet más, csupán szélsõjobboldali. Ezek szerint fasisztának tekinthetõ Jean-Francois Revel, a Francia Akadémia tagja, aki A vörös és fekete fasizmus lényegi azonossága címmel írt tanulmányt a Commentaire 1998 tavaszi számába, és Pierre Chaunu, a Sorbonne professzora, aki a két totalitárius diktatúrát „a második ezredvég gonosz ikreinek” nevezte.

Recenzensem tudni véli: „Auschwitz haláltábor, megsemmisítõ tábor volt, a Gulagon ezzel szemben az emberek iparszerû, faji alapon való kiirtása nem történt meg”. A szovjet koncentrációs táborokban nemcsak az éhség és a kimerültség gyilkolt, hanem az õrök és a kápók, a köztörvényes foglyok is. A Gulágot felügyelõ NKVD-nek elõ volt írva, egy év alatt hány népellenséget kell likvidálnia. Gyakoriak voltak az éhhalált jelentõ fejadagcsökkentések is. Ezt tudósok állítják, például a Harvard Egyetem Orosz Tanulmányok Központjában dolgozó Alekszandr Nyekrics, vagy a Nyílt Társadalom Intézet munkatársa, Kiss Ilona, aki szerint a Szovjetunióban az ötvenes évek elején „normatívában határozták meg, hogy az összes lágerben a fogva tartottak 5 százalékát likvidálni kell”. (Kiss Ilona: Egy kegyetlen évtized. Rubicon, 1999/3).

Érdekes egyébként, hogy mindkét levélíró ecseteli Krausz Tamás elõzõ rendszerbeli hányattatásait, a Mozgó Világ egyik számának 1984-es bezúzását. El sem tudom képzelni, hogy ilyen priusszal hogyan lehetett ugyanazon évtõl az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa. A Kádár-rendszer a valódi ellenzékieket állásvesztéssel, publikációs tilalommal, útlevélbevonással szankcionálta, nem pedig az állampárt legféltettebb titkait õrzõ levéltárba való kinevezéssel.

Papp László Tamás

Hol a boldogság mostanában...?

Lévai Katalin az ÉS 18. számában vitára késztetõ írást közölt Nõi magántörténelem címmel. Beszámolt arról, hogy az Egyenlõ Esélyek Titkársága által meghirdetett rádiós pályázatra 327-en küldték el pályamûvüket. A pályázat nõknek szólt, életük sikertörténetét várta tõlük a pályázat kiírója. Nem volt se foglalkozás szerinti, se életkori megkötés.

Az ilyen pályázaton általában az átlagosnál valamivel nyíltabb, az életükbe nagyobb betekintést engedõ, de az írással se tudományosan, se irodalmi szinten nem foglalkozó emberek szoktak indulni. Lévai Katalin ezt említi is, mégis azt kéri számon ezeken a középkorú vagy idõsebb asszonyokon, ami az átlagos érdeklõdésû, kétkezi munkájú embertõl, de még az értelmiségitõl sem várható el. Értetlenül néz szembe azzal a ténnyel, hogy a nõk a történelem eseményeit a magánéletükön szûrik át, és saját vagy a családjuk sorsán keresztül látják a történelem vagy a politika nagy fordulatait. Úgy vélem, hogy ezzel nemcsak a nõk vannak így. Meggyõzõdésem, hogy kiemelkedõ társadalomtudósok, történészek, politikusok (férfiak) is egyéni élményként élik meg a börtönéveket, a háborút. Még utólag visszatekintve is másképp ítélik meg azokat az eseményeket, amelyeket szerencsésen túléltek, mint azokat, amelyekben anyagi vagy emberi veszteségeik voltak. Ha mindez nem így lenne, nem lenne szükség történelmi távlatra. Akkor öt perccel a történtek után könyveket lehetne írni forradalmakról, gazdasági csodákról és válságokról.

Azon is csodálkozik a tanulmány szerzõje, talán föl is rója, hogy a pályamûvek jellegzetesen nõi írások, szerzõik elsõdleges feladatuknak azt tekintik, hogy jó feleségek és anyák legyenek. Az emberformálás, a családi közösség ápolása talán nem fontos? Ha a pedagógus munkáját hivatásnak tekintjük, akkor a saját gyerekét nevelõ nõét miért nem? Ha a nõk ezt nem érzik alapvetõ feladatuknak, és a társadalom nem ismeri el, akkor nem lesz olyan hely, ahol a majdani felnõttek, a munkájuknak, hivatásuknak élõ emberek kialakulnak. A család befektetés. Rengeteg energiát, lemondást igényel minden tagjától, nemcsak a nõtõl. De talán ez a munka az, ami biztosan megtérül. Azt, amit a szülõk adnak a gyerekeknek – ha okosan mûvelik –, sokszorosan kapják vissza. A gyerekek a szüleiktõl látott mintát átörökítik saját gyerekeikre. Ha ez hólabdaként gurul tovább, világos a társadalom nyeresége is. Boldog családból boldog emberek kerülnek ki, akik a munkájukat is örömmel végzik. Gondoljunk csak bele! Örömmel dolgozó esztergályos, örömmel dolgozó politikus. Túlságosan egyszerûnek vagy ábrándosnak tûnik ez? Természetesen az élet elég bonyolult. De az érzelmileg-értelmileg megalapozott emberek a bonyolult problémák között is könnyebben igazodnak el, mint azok, akik már a családon belül is frusztrálódtak.

Magyarországon most már a harmadik olyan generáció nõ föl, ahol az anya arra kényszerült, hogy állásba menjen, mert a férj jövedelme nem elég a családfönntartásra. A nõk nem választották ezt az utat, hanem a kényszer vitte rá õket. Ez a folyamat a Rákosi-rendszerben indult el. A bevallott vagy be nem vallott cél a családok bomlasztása volt, hogy az összefogásban ne lehessen erõ. Ennek következménye, hogy a gyerek nem az anyától tanul meg beszélni. Nincs jelen az, aki barátságossá tehetné a családi környezetet. A nagymama se tud segíteni, hisz õ is dolgozik. Lehetne sorolni a sok apróságot, ami hiányzik a munkába járó nõk és családjuk életébõl. Kérdés, hogy ezek valóban csak apróságok-e. Ha utcán csellengõ gyerekeket látunk (nyakukban a lakáskulcs madzagon), akik nehezen fejezik ki magukat az anyanyelvükön, ha a napköziben uralkodó állapotokat vagy a gyerekkorú bûnözõk számának emelkedését nézzük, akkor nagyon el kell gondolkodni azon, hogy mindenáron állásba kell-e kényszeríteni a nõket.

A nõi munkavállalók jelentõs része nem alkotó munkát végez, hanem pénzt keres. A pénz pedig nem arra kell, hogy azért olyan szolgáltatáshoz juthasson, amellyel megkönynyítheti a házimunkát, lerövidítheti az arra fordítandó idõt. Keresetét a rezsire fordítja, vagy ebbõl fizeti be a gyerekek ebédjét a napköziben.

Annak érdekében szólok, hogy a valamilyen pálya iránt elhivatottságot érzõ nõk kifejthessék aktivitásukat, hogy választhassanak. Ne anyagi kényszer hatására álljanak munkába, hanem szabadon dönthessenek. Az anyagiakon túl a társadalmi elvárás se kényszerítse bele a nõket a munkavállalásba. Ne legyen „csak” háztartásbeli az, aki feleség és anya szeretne lenni elsõsorban. Ismerje el a társadalom értékes teljesítménynek a családban végzett tevékenységet, a biztonságérzet megteremtését is. Ez a kép persze merõben ellentétes azzal a „ideállal”, amit mostanában a televízió reklámoz: az acélos izmú, a férfit az izgató kölnije miatt energikusan magáévá tevõ nõével. A mindennapokban szerencsére kevés ilyen lánnyal-asszonnyal találkozunk.

Ismertem olyan nõt, akirõl mindenki azt tartotta, hogy kiteljesedik az élete a feleség, anya, nagymama szerepben. Mégis volt az életének olyan szakasza, amikor a férje mellett-helyett kellett helyt állnia a munkában. Ameddig lehetõsége volt rá, házvezetõnõt vett föl a háztartás vezetésére. Boldognak érezte magát mind a két élethelyzetben. Szabad akaratából döntött a feleség-anya-nagymama és a dolgozó nõ szerep mellett is.

Szabadnak, szuverénnek lenni azonban nem könnyû. Általában nem az, a férfiak számára sem. Az alapjait gyerekkorban lehet megszerezni. Olyan családban, ahol a gyereket nem lekezelik, hanem teljes értékû embernek tekintik, akinek természetesen még sokat kell tanulnia.

Lévai Katalin

Esszé

EÖRSI ISTVÁN:

A hitvesi ágyban

Felébredek a hitvesi ágyban, 1953. március 6-án, reggel. Vera még alszik. Hol ez az ágy? Alighanem szüleim Visegrádi utcai lakásában. Vagy a Gyergyó utcai albérletben már? Egyremegy. Az ágy külön tér, bárhol elhelyezhetõ. A mi ágyunk, három héttel az esküvõ elõtt. Kikászálódom belõle, bekapcsolom a rádiót. Elõzõ este már félálomban meghallgattuk az orvosi jelentést Sztálin elvtárs állapotáról. Aggódtunk bizonyára, de azért el tudtunk aludni. Hisz nincsen olyan erõ, mely Sztálin elvtársat két vállra fektethetné.

A rádióból lassú, ünnepélyes zene árad. A Lenin-gyászinduló. „Ti szerettétek a népet, és meghaltatok” – de szerencsére szöveg nélkül. A szöveg ugyanis idióta: „...mert meghal mindenki, aki igazán szeret.” Hát a többiek nem halnak meg? Fekszem, hallgatom a zenét, és még ekkor sem gyanítom, hogy a képtelenség mégiscsak bekövetkezett. Aztán egy férfihang beolvassa a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának közleményét Sztálin elvtárs haláláról. Felrázom Verát.

Sírva hallgatjuk a részvéttáviratokat. A magyar kommunisták. A francia kommunisták. A hottentotta és a busman kommunisták. A Béke Világtanács. A Haladó Nõk. A Haladó Szakszervezetek. A Haladó Fogorvosok. Az egész Haladó Emberiség. Azután újra gyászzene. Egymásba kapaszkodva zokogunk az ágyban. Emlékezetem képernyõjén Vera óriási hasára teszem a kezem. De ez képzelgés, hiszen a magzat még csak egy hónapos volt. Most számoltam ki. Évtizedek óta õrzök magamban egy fiktív képet. Talán össze akartam kapcsolni a halált a születéssel?

Miért sírtam? Szerettem Sztálint? Vagy akaratlanul elfogadtam, hogy valamiféle isten, és az istenek halála mindig megrendítõ? Mit tudtam róla? Hogy felszabadította hazámat. Hogy legyõzte Hitlert. Hogy Lenin õrá bízta a világforradalom sorsát. Hogy megtisztította a Szovjetuniót az árulóktól. Mûveiben csodáltam a világos, közérthetõ okfejtést: elsõ tételének talajáról úgy lépdelhetett az olvasó fölfelé, a másodikra, a harmadikra, minthogyha lépcsõn járna. A nyelv nem felépítmény, mert ha az volna, akkor eltûnne az alappal együtt, márpedig a szovjet orosz nyelv struktúráját tekintve azonos a cári orosz nyelvvel. A társadalom és a gazdaság törvényei objektívek, még a szocializmusban is, tehát nem változtathatjuk meg õket önkényesen, vágyaink és érdekeink sugallatára. Ki tagadhatná, hogy ezek világos, cáfolhatatlan gondolatok. Szellemi izgalmat azonban nem gerjesztenek. A Sztálin munkáit gyakran jellemzõ katekizmusjelleg pedig – az egyszerû kérdést követi az egyedül lehetséges felelet, mely már sugallja a következõ kérdést – lelkesült koromban is titkos unalommal töltött el. „Lenin, tudod, õ egy tudós volt” – mondogatta az anyám, a tudomány bámulója. Apám rábólintott erre a megállapításra, mely persze azt is jelentette, hogy Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam. 1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tõlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellõ pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

õ úgy halt meg, hogy tudta jól,

családja,

a dolgozó nép megõrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, elõre néznek,

szûz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

A vers hét szakaszból állt. A Szabad Nép szerkesztõi, Gimes Miklós és Fekete Sándor aránytévesztésnek mondták, hogy az ötvenhat sorból csak néhány szól Sztálinról. „Mihez kell nagyobb formátum – kérdezte Gimes –, pár évig vezetni a Szovjetuniót, vagy pár évtizedig az egész béketábort?” „Csakhogy most Lenin-évforduló lesz” – feleltem makacsul. A mennyiségi szempontú érvelés már akkor sem hatott rám.

De ha nem voltam a népek bölcs vezérének ájult tisztelõje, akkor hogyan értelmezzem kétségbeesett zokogásomat az ágyban? Mert az igazi volt! Különben is ki elõtt alakoskodtam volna? A szintén síró Vera elõtt? Úgy éreztem, hogy egy igen fontos valaki távozott el az életembõl. Vagyis személyes veszteség ért. A mai napig élt valaki, aki mindenütt jelen volt, mindent látott (lényegében), és (végsõ soron) mércéül is szolgált mindenhez. Ezt a meglehetõsen széles körökben elterjedt bizodalmat Nagy László így fogalmazta meg:

Hõseid kiöntött vére új életet adott

nékünk,

újszülött hazámé az õ szívük dobogása,

gyõzni mi is megtanultunk, mindig

csak elõre lépünk,

nem is lépünk, úgy repülünk mi

a boldogságba.

Hatalmunk nagy: halált osztunk,

bitót aljas árulóknak,

jövõnket már megterveztük, kezünk

újat alkot,

puszta vidékre gyárakat és magunknak nyaralókat.

Úgy érezzük, köztünk vagy és

mindezt számon tartod.

Illyés Gyula pedig a Sztálin hetvenedik születésnapjára, 1949-ben kiadott emlékkönyv tanúbizonysága szerint már 1934-ben, egy Azovi-tenger melléki falucska gyermekotthonában átélte, hogy Sztálin mindenütt jelen van: „Nos, gondoltam, ha szemtõl-szembe nem is, de most mégis láthatom Sztálint; olyanformán, mint amikor oldalsó tükörbõl lát meg valakit az ember. És ez a látás lesz az igazi.”

A kommunizmus szovjet változata, mint a fenti idézetekbõl is kitetszik, vallásos világnézet. Csakhogy a vallások szükségképpen válságba kerülnek, ha a fõisten a földön idõzik, mert akkor egy szép napon meg kell halnia. Próféták, megváltók, mellékistenek élhetnek itt, és haláluk után csorbítatlanul röppenhetnek fel az Égi Atya trónusához. De ha a fõisten lelke távozik el közülünk, akkor betölthetetlen ûr marad a helyén, még ha testét bebalzsamozzák is. Ezért a körültekintõbb vallásalapítók a fõistent nem a földön helyezik el. Ebbõl is látható, hogy a kommunizmus szovjet változata vallásos világnézet ugyan, de mint ilyen, fölöttébb tökéletlen. Mégis csak több lépcsõben lehetett megszabadulni tõle. Elõször az isteneitõl, azután az üdvtanától.

1955 áprilisában még azt bizonygattam, hogy „Van hitem, / s nem vagyok csaló.” 1955 januárjában pedig Lukács Györgyrõl írott versemben mesterem mûvekben megtestesülõ teljesítményét állítottam szembe a vallásos mítosszal:

Az idõ szél-korbácsa büntet,

megkövült szentek porba dûlnek –

törékeny testtel görnyed és ír,

papírjai el nem röpülnek.

Ezt a verset a Csillag fõszerkesztõje, a sima beszédû, halk mosolyú Király István azzal adta vissza, hogy a párttal szemben soha senkinek, így Lukácsnak sem lehet igaza. Ez a megokolás is vallásos logikára épül: az egyedül üdvözítõ anyaszentegyházzal szemben sem lehetett soha senkinek igaza. (Ezt a nézetét Király szélesebb összefüggésben, és nyilvánosan is képviselte. Amikor az igazságtalanul bebörtönzött és iszonyatosan megkínzott politikai foglyok, Nagy Imre elsõ miniszterelnöksége idején, kezdtek kiszivárogni a börtönbõl, az önvádtól gyötört kommunista írók fellázadtak a párt fellebbezhetetlen igazságai ellen. „Hiszek a szívnek, a szemnek, / immár õket kérdezem meg: / mi igaz, mi nem?” – írta Benjámin László. Így fogadta meg, hogy konfliktushelyzetben ezentúl inkább érzékeinek és tapasztalatainak hisz, mint a párthatározatoknak. Válasz-esszéjében Király István klasszikus formába öntötte az eszement pártosságot, mondván, hogy a szem nemcsak a látás szerve, hanem a korlátja is. Vagyis a szemünk gátol abban, hogy jobb látószervünk legyen, mint amink van; ilyen jobb látószerv a párt – ha a párt mást mond, mint amit látva látunk, akkor a szemünk téved. Ezzel az okfejtésével busásan kiérdemelte Zelk Zoltán pompás viccét, mely a fáma szerint 1956-ban, a nászútján gratuláló sürgöny formájában érte utol, és valahogy így hangzott: „Remélem, Pista, rájöttél arra, hogy a fasz nemcsak a baszás szerve, hanem a korlátja is.”)

Elsõ lényegbevágó kételyeimet 1953 nyarán fogalmaztam meg, és 1955 elején végleg búcsút intettem a megkövült szenteknek. A kiábrándulásnak ez az elképesztõ sebessége nem engem jellemzett, hanem a kort: fiatal értelmiségiek légiói vedlették le villámgyorsan vallásos Sztálin–Rákosi-hitüket, és több tucatnyi betûvetõ hagyta hátra átalakulása írásos dokumentumait. Közülük érdekes módon azoknak volt több esélyük a megújulásra, akik meggyõzõdésük erejével vettek részt a kollektív elhülyülés elképesztõ színjátékaiban. Az alkalmazkodók megújulni sem tudtak, mert bennük a kiábrándulás katartikus élményét is alkalmazkodás helyettesítette, és ez jó esetben is csak a felszínt bolygatta meg.

Mindez igaz, és mégis messze van az igazságtól. Szeretném hinni, hogy tudatosan sosem hazudtam írás közben, és még a legprimitívebb politikai giccset is õszintén vetettem papírra. A fiatalembert, aki nevemet viseli, szívesebben látom együgyûnek, mint becstelennek, talán mert ez utóbbi nyomorúságból nemigen lehet kigyógyulni. De együgyûségem nem okozhatta, hogy 1951-tõl 1953 nyaráig formai szempontból is sokkal sutább, ügyetlenebb verseket remekeltem, mint mondjuk 1948-ban és l949-ben, amikor még a Nyugat nagy költõinek bûvöletében éltem. Sajnos fel kell tételeznem, hogy „pártos” verseimet az õszinteség legfelszínibb erõforrásai táplálták. Az önmagát folyamatosan felizgató öncsalás dinamikájára gondolok. Meg kell kérdeznem magamtól: lehet-e mentség az õszinteség a hazugságra, nem esztétikai, de legalább morális értelemben, ha ez a hazugság haszonnal jár? Olyan kérdés ez, amelyben benne rejlik a válasz. Csak akkor érdemel megbecsülést az õszinteség, ha szüleményei nem mondanak ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének. És mégis: akibõl ez az akármilyen õszinteség hiányzott, annak nem nyílt esélye a megtisztulásra.

A meggyõzõdéses tévelygõk megrendülését ismét Nagy László soraival érzékeltetem – egy szakaszt idézek Anyakép címû versébõl. Az õ példája is a lelkekben végbemenõ átalakulás rohamtempóját szemlélteti: A nap jegyese címû kötet, amelybõl ez a vers való, 1954-ben jelent meg.

Düh perdít szemembõl könnyet,

én tehetetlenül élek,

számtalan sóhajos lélek

örvényét érzem

s biztatót zümmögnöm dalban

nehéz már, amikor rajtam

orbánc a szégyen.

Ennek az értelmiségi rétegnek a „szégyen” lett a kulcsszava, mihelyt kijózanult. A szégyen és a tehetetlenség, amiért a butító, gyilkos vallásnak nemcsak balekjévé, hanem bûntársává is züllött. „Bûnös vagyok: elhittem bûnödet” – írta Haraszti Sándornak írott versében Benjámin László. Akkor hát csto gyelaty? Mi a teendõ? „Az Eszményt kell – rá tettük életünket – ha körömmel, kikaparni a sárból”, és „A szégyenbõl ez engem is kiválthat” – ez Benjámin változata a témára. Nagy Lászlóval ellentétben õ – akárcsak én – az Eszményt, mármint a kommunizmusét is megmenthetõnek vélte még akkor, feltéve, hogy a szégyent magunkról és ezzel róla is lemossuk. A szégyennel borítottak útjai késõbb szétágaztak: volt, akit akasztófára juttatott ez a gyötrelem, megint másokat – köztük engem – a börtönbe. Olyanok is akadtak, akik befelé fordulva feldolgozták magukban, és – ha történetesen mûvészek voltak – megformálták ezt az indulatanyagot. Mások késõbb elfojtották, maguk elõtt is elhazudták, hogy a forradalom után újra jó lélekkel alkalmazkodhassanak a hatalomhoz. Megint mások vállat rándítottak, „c’est la vie”, és egy életünk van. Ennek a korszaknak a buktatóit még azoknak is nehéz volt elkerülniük, akik az elhallgattatás, sõt üldöztetés veszélyét vállalva polgári kultúrájuk és ízlésük sugallatára távol tartották magukat a Rákosi-korszakban a kollektív szégyentõl. A bûnnel együtt megúszták a katarzis gyötrelmeit is, és Kádár országlása idején – kevés kivételtõl eltekintve – belekényelmesedtek apolitikus tartásukba, melyet ellenzékinek véltek. Észre se vették, hogy lassacskán megszûnik megbélyegzetti státusuk, és fokról fokra beilleszkednek a puhább diktatúra által kínált, elfogadhatóbb keretek közé. Lelkiismeretük eközben már csak azért sem tiltakozott, mert külsõdleges alkalmazkodásukért polgári értékrendjük intaktságával kárpótolhatták magukat. A Kádár-rendszer eltûrte ezt, hiszen így legalább látszólag, a külvilág színe elõtt igazi tekintélyek legitimálták, szellemileg is.

Nekem a legtöbb fejtörést az okozta, hogy miként operálhatom le kommunista pátoszomról a hazugságot. A kommunizmusból ugyanis még sokáig nem ábrándultam ki. Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra meggyõztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat. A sztálini államszörny néhány éves mûködése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelsõ korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi elõnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá. Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért. Arra vágytam, hogy életemmel bizonyíthassam ezt.

Bármilyen mulatságosan hangzik ma: nem utolsósorban ez a vágy vezetett el a forradalomhoz, és ennek leverése után a börtönbe. Ez a vágy és – ismétlem – a szégyen. Elõrelendítõ vágy és hátrasandító szégyen. Ez az ellentmondás, melyet – hadd fakasszam vigyorra olvasóim közül mindazokat, akik okosabbak Hegelnél vagy Marxnál – dialektikusnak nevezek, egész életemre kiható esztétikai irányváltással járt. Továbbra sem lehettem meg pátosz nélkül, hiszen még mindig fel akartam szabadítani az emberiséget a szegénység és az elnyomás alól, de szükségem volt arra is, hogy kiröhögjem a gyilkos hazugságot, mely hazudozóvá silányított. Sõt, magát a pátoszt is iróniába kellett tunkolnom, hogy ne pukkanjon szét a magasztos célok és siralmas lehetõségek közt, a légritka levegõben. Az irónia mögött pedig érzékeltetnem kellett valamiféle szilárd középpontot, azt, hogy iróniám nem recept, melynek segítségével egységes péppé kavarhatók a világ különnemû dolgai, hanem szemléletem és értékrendem sarkalatos része. Létezik egy bizonyos valaki, akit csak rá jellemzõen ironikus viszony fûz önmagához és számos olyan értékhez, melyet kizárólag így védhet meg a devalválódástól.

Heine költészetét régebben is vidáman kóstolgattam, de nem volt égetõen szükségem rá. Ám egyszer csak, 1953-ban vagy l954-ben, szíven ragadott a nagy verseit átható példátlan szimbiózis, a pátosz és a gúny egyidejû, fehér izzású jelenléte:

Cukorborsót mindenkinek,

ha pukkanásig érett!

A mennyet átengedjük a sok

angyalnak és verébnek.

Cukorborsót mindenkinek! Micsoda becsvágyó, eredeti program! Az angyalok és a verebek, ebben a sorrendben, mint a mennyország egyedüli legitim lakosai – mennyivel boldogítóbb humorba tunkolva az ateista pátosz! És a nagy múltú keresztény–zsidó marakodásról micsoda pompás, salamoni ítélettel szolgál a „daß sie alle beide stinken”, hát persze, a rabbi is bûzlik, meg a szerzetes is, a hitvitától bûzlenek, az istenes frázisokba csomagolt gyûlölettõl! Rögvest fordítani kezdtem Heine verseit, elsõsorban a Németországot, és megteltem annak örömével, hogy az igazság – amelyet addig aszkétikusan szigorú nagyúrnak tekintettem – szövetségre léphet az élvezettel. Ez megfelelt a természetemnek. Átengedtem magam Heine vonzásának, minden elõvigyázatosság nélkül, mert éreztem, hogy nem pusztán irodalmi hatás ér, hiszen csupa olyasmit veszek át, ami az én természetembõl is kibimbózott volna, ha hagyom. De nem hagytam, mert történelmünk és az én külön bejáratú történetem azt akarta, hogy élveteg humoromat zárójelbe téve ügyeletes Messiásokra függesszem szemem.

„Okos század közepén / megváltókban bíztam én – / ezen mulatok!” – írtam 1955 áprilisában. Valójában azonban nem mulattam ezen. Folyton-folyvást láttam és hallottam magunkat, ahogy zokogunk a hitvesi ágyban. „Nyugdíjaztunk minden istent” – írtam ugyanebben a versben. Csakhogy közben õrölt a szégyen, amiért 1953 márciusában még a holt istent sem nyugdíjaztam, hanem eleven gyászomba burkoltam õt. Ezt már csak azért sem felejthettem el, mert e gyász költõi gyümölcsöt érlelt, egy öt részbõl álló kompozíciót, amely a halál hónapjában jelent meg az Új Hang fekete keretes különszámában. Tegyük fel, hogy valami varázslat segítségével kiradírozhatom ezt a szörnyûséget fejlõdésem történetébõl. De mi maradna akkor a helyén? Maszatos üresség, ahonnan nem kapaszkodhatok tovább, a következõ stációig. 1953-ban megírtam, és most, 2000-ben meg kell állapítanom, hogy sajnos ez is én voltam egykor. Sajnos? Boldogabb lennék, ha nem írtam volna ilyen verses formájú dokumentumokat, de ezek lelki következményei nélkül talán gyérebb örömmel gondolnék vissza az útra, amelyet bejártam. Hogy a mai olvasó értse, mikrõl beszélek, ide másolom a szóban forgó költemény elsõ és két utolsó részét.

SZTÁLIN

A BETEGSÉG HÍRE.

Az volt a legiszonyúbb,

hogy elvesztette a szót és öntudatát,

ki a világon a legtöbb igazságot

beszélte,

arra borul a némaság,

ki a világról a legtöbbet tud, most

önmagát

sem ismeri – fekszik mozdulatlanul,

remény az ágya, remény száll fölébe,

minden igaz szempárból remény száll

feléje,

s egyszerre az is a semmibe hull.

...........

MI MINDENT VESZTETTÜNK

örökre el!

Gyár volt agya, jelen és jövõ

számára szakadatlan termelõ –

többé ez a gyár

nem munkál soha már,

mert elmosta vér, lerombolta halál!

De termékeit nem rontja az idõ –

vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe,

hordozza véred,

s ahogy lángja lobog,

világítson legbensõbb rejtekedbe,

hogy még azt is megértsed,

amit õ már meg nem alkotott.

A GONDOT, A MUNKÁT,

sose hûlt hitét,

harcát, örömét hagyta reád,

világ,

dolgos ezernyi nép –

az õ bíztató szavát

õrzi és adja gyászában is a párt

tovább,

sebek, verdesõ lobogók, feketék,

könnycsepp, mely vöröslõ szemekben ég,

gyásznapok, halálig feledhetetlenek,

de mind nem elég –

nõnünk kell, emberiség,

hogy közösen betölthessük helyét,

az égbemeredõ, rettenetes ûrt,

hogy jól használjuk izmainkba gyûlt

ölelõ, sújtó, roppant erejét.

A kor irodalmi életének kísérteties követelményrendszerét mi sem szemlélteti jobban, mint hogy egy tekintélyes kritikus gyászversemet pesszimizmusa miatt marasztalta el. Versem ideológiailag hibás, mert nem bízom eléggé abban, hogy a sztálini tanítás Sztálin nélkül is diadalmaskodik. Az égbe meredõ, rettenetes ûrt, amelyrõl beszélek, azon nyomban betöltötték a világ munkásai, parasztjai és értelmiségi dolgozói. Kacagás nélkül vettem tudomásul, mert ekkor még nem ért el Heine hatása, hogy a kommunista siratóvers akkor jó, ha nem szomorúságot áraszt, hanem boldog bizakodást.

Publicisztika

KISS ENDRE:

Haider a kapuk mögött

Jörg Haider felbukkanásával a jobboldali populizmus az európai demokrácia legnagyobb problémájából hirtelenjében akut problémává vált.

A jobboldali populista pártok a politika folklorisztikus elemeinek körébõl már Haider nagy sikere elõtt is kiléptek. Sikereik krízisekbe és beláthatatlan következményekkel járó transzformációs folyamatokba sodorták a hagyományos politikai pártokat, ezek válságát a középjobb formációk esetében szemléltethetjük legkönnyebben, némi figyelemmel azonban a szociáldemokrácia, sõt, a baloldal pártjaiban is tanulmányozhatóak a jobboldali populizmus elõretörésének dezintegráló következményei.

Az elmúlt évtizedben a legszegényebb rétegek képviseletét egyik nagy politikai mozgalom vagy párt sem vállalta fel, érthetõ hát, hogy a jobboldali populizmus elsõsorban az õ mozgalmuk, illetve pártjuk. Ennek kialakulását a politikai közvélemény a kezdetektõl gyanúval és fokozódó bizonytalansággal figyelte, mindenekelõtt azért, mert a populizmusban többnyire „extremizmust” vélt látni, holott a szélsõségesség vádját a populisták folyamatosan tagadták, és a jelek szerint nem is jogtalanul. Ez a populizmus a közelmúlt jobboldali szélsõségeinek nyaktörõ (elsõsorban természetesen mások nyakát törõ) forgatókönyveit nem akarja újrajátszani. Viszont folyamatosan átlépi a demokrácia tabuit, s így a saját helyét mindenképp a politikai szélsõségek között határozza meg, e tény pedig a demokratikus hétköznapokban már eleve extremizmusnak, a közelmúlt jobboldali extremizmusai folytatásának tûnhet. Ezt szimbolizálhatja, hogy az ötvenes-hatvanas években Franz Josef Strauss retorikáját sokan Hitler retorikájához tartották hasonlatosnak.

Valójában a jobboldali populizmus nem kötõdik az extremizmus egyetlen végsõ-, illetve alapértékéhez sem (a szóba jöhetõ lehetõségek: valamely nemzet, vallás, faj-etnikum, utópia, hagyomány vagy anarchia mint végsõ érték), hanem a maga következetes állhatatlanságában az értékeknek jóval eklektikusabb és aktuálisan helyzetekhez idomítható elegyét képviseli. Tudatosan lépi át azt a határt, ami a demokratikus teret az extremizmustól elválasztja, de nem idõzik itt hosszabban, sõt arra törekszik, hogy ismét a demokrácia részének tekintsék. Elfogadtatja magát a demokratikus politika részének úgy, hogy közben tudatosan át- meg átlépi a demokratikus politizálás mindenki számára kötelezõ szerepeit. Szakadatlanul megtöri a demokratikus tabukat, de nem úgy, mint a maga merev értékeihez „metafizikusan” ragaszkodó, s ebben az összefüggésben koherens és következetes jobboldali extremizmus. A jobboldali populizmus minden tabut alkalmi elõnyökért tör meg, és ugyanilyen elõnyökért táncol is vissza a demokratikus legitimitásba. Egyetlen konkrét állásponthoz sem ragaszkodik, bármelyiket képes átmenetileg feláldozni a dinamikus politikai mozgás oltárán. A kettõsség identitását alapvetõen az érdekek kettõssége írja elõ. A demokratikus tabuk állandó megsértésére a saját politikai közönség megszerzése és megtartása érdekében, a demokrácia szabályainak kötelei közé való visszatáncolásra (állandó jogi akciók, a nyilvánosan kimondott szavak példátlanul energikus visszaszívása, vagy az önértelmezés állandó ide-oda oszcillálása révén) pedig a demokratikus politikában való részvétel, illetve a valódi extremizmus marginalizálása érdekében van szükség.

A jobboldali extremizmus a maga merev metafizikus fixációjával alapértékekre épült, s ezen értékek nyomán automatikusan húzza meg a kirekesztés vonalát. Számára nincsenek következmény nélküli ellenségképek, a falra akasztott ellenségképpel tûzharcba keveredik. A jobboldali populizmusnak nincs ilyen, kizárólagosságra törekvõ kirekesztési vonala. Sok oldalt támad és sok oldallal szövetkezik. Természetesen fenntart állandó ellenségképeket, de fenntartja a kijelentéseinek és tetteinek felelõsségétõl való visszatáncolás lehetõségét is, így az élet más területein (gazdaságpolitika, parlament, bizottságok stb.) akár legnyíltabb ellenfeleivel is rugalmasan együttmûködik.

Összefüggõ ideológiát vagy ideológiákat nem hoz létre. Szellemiségére a jobboldali extremizmus régi és új tartalmainak szintézise jellemzõ, de mindenféle metafizikusan fixált, merev alapattitûd nélkül. Célja: benyomulni a jobboldali extremizmus hagyományos politikai tereibe, hogy a szélsõséges nézetek képviselõinek sorában szavazókra tegyen szert. Posztmodern gondolati csírákra emlékeztet ideológiátlan ideológiája, „posztmetafizikus” karaktere, állandó mozgása az állítások és a tagadások között; a posztmodern mindennapi tudatattitûdjének feleltethetõ meg önkényessége, állandóan változó eklektikája, kritikájának tárgyi kidolgozatlansága is. Politikai arculatának kialakításában lehetõség szerint alkalmazkodik a társadalom új értékvilágához, ezzel meg is elõzi a maga merevségébe beleragadó jobboldali extremizmust. Mindenkit meg akar elõzni azoknak a gyûlöletfenoméneknek a kifejezésében, amelyekrõl azt hiszi, hogy szélesebb tömegeket ragadhatnak meg.

Legjellegzetesebb magatartási formája az amõbaszerû hiperaktivitás. Dinamikája a politikai szféra rutinszerûen cselekvõ szereplõit állandó lépéskényszerbe hozza. Ebben kulcsszerep jut a „vezér”-nek, aki a jobboldali populizmus kulcsfigurája. Õ azonban legalább annyira posztmodern „szimulákrum” is, mint valódi politikai szereplõ: szimbolikusan játszsza el az intellektuális és a politikai térben a jobboldali extremizmus mitologikussá növelt vezéralakjának szerepét.

A jobboldali populizmus Jörg Haider aktuális sikere nélkül is útban van a politikai elfogadottság felé. Parazita módon használja ki a mai demokráciák gazdasági, demokráciaelméleti, pszichológiai és történelmi deficitjeit, így komoly esélyei vannak arra, hogy a jelen és talán a jövõ egyik integráló politikai irányává fejlõdjön. Amõbatermészetének megfelelõen képes lehet szervesen befészkelõdni az új „stílusú” politikai közegekbe, ezzel az új politikai világrend establishmentjeinek legnagyobb, átfogó ellensége lehet, egyben azonban a maga parazita módján hosszú távon is együtt élhet ezekkel az establishmentekkel. Ebbe az irányba mutat, hogy a jobboldali populizmus szinte marginalizálja a jobboldali extremizmust és súlyos válságba sodorja a mérsékelt jobboldalt. Útban van egy, az egykori mérsékelt jobboldal és az egykori jobboldali extremizmus közötti új politikai-strukturális hely kialakítása felé.

A globalizáció viszonyaihoz ezer szálon kötõdik. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne beszélni globalizáció elõtti jobboldali populizmusról (ennek elemzésre érdemes klasszikusa lehetne Franz Josef Strauss, az õ gazdaságpolitikájának példája bizonyíthatja azt is, milyen közel kerülhet egy klasszikus, globalizáció elõtti jobboldali populista politikus a globalizáció korai formáihoz), de nem jelenti azt sem, hogy a mai reprezentatív jobboldali populista kizárólag a globalizáció elemeibõl építkezne. A globalizáció eredendõen a politikai keretek demokratikus felépítettségébõl indul ki, ami azonban a demokratikus ellenõrizhetõségtõl igen gyakran elszakad, így a reprezentatív jobboldali populista vezért kifogyhatatlan politikai nyersanyaggal látja el. Számára a globális gazdasági viszonyok a világot behálózó pénzügyi érdekcsoportok uralmának fényes bizonyítékát jelentik, a „normál” átlagpolgár és közember vesztes helyzetének okaként jelennek meg. Egyenesen kapóra jön neki, hogy a globalizáció értékeket nem képvisel és kulturális tartalmakat nem hirdet meg. „Értékközpontú” politizálása önmagában is olyan elem, amely kiemeli a jobboldali populizmust a pártpaletta axiológiai szürkeségébõl, hiszen a nagy pártok épp a globalizáció miatt jelennek meg a társadalom elõtt elsõsorban gyûjtõszervezetekként és nem értékhordozókként. Értékekrõl csak akkor beszélnek, amikor valamely jelentõs értékcsoportból (így „szociális” érzés, „szabadelvûség”, „kereszténység” vagy „nemzetiesség”) éppen ki akarják õket szorítani.

A globalizációra sokban emlékeztetõen alakulnak a reprezentatív jobboldali populizmus új koordinátái az integráció folyamatainak horizontja elõtt is. Ebben az összefüggésben minden olyan konkrétum szerepet játszhat, ami egy integrációs folyamat során a közösség „saját” fennhatóságából „idegen” fennhatóságába kerül át, legyen az a munkamegosztás, a szociális rendszerben való részvétel, a kultúra elidegenülése vagy elidegenítése, a bevándorlás vagy a munkahelyek megszûnése akkor, amikor az adott társadalomban számos „idegen” dolgozik. Európában, különösen pedig az egykori szocialista blokk államaiban a globalizáció és az integráció folyamatai igen közel kerülnek egymáshoz, sok esetben gyakorlatilag egybe is esnek, ezért a jobboldali populizmus gyakran egy és ugyanazon átfogó jelenségként kezeli a globalizációt és az integrációt, kritikáját is így fogalmazza meg. Ennek lényege az idegenellenesség. S ha a migrációprobléma valóságos méreteit elfogultság nélkül vizsgáljuk, a helyzet (s benne a jobboldali populizmus felemelkedõ alakja) a maga komolyságában áll elõttünk.

Haider kormányának spektakuláris kormányra kerülésével a gyakorlati politika egy sor cselekvési nehézség elé került. A demokratikus politika nem követheti hajlékonyan a délelõtt extremista, délután demokrata populista politikai tánclépéseit. A jobboldali populizmus teljes kirekesztésére irányuló akarat korrekt, igazi sikerre azonban csak akkor vezethet, ha eközben csökkenteni lesz képes azoknak a problémáknak és deficiteknek a terheit, amelyek kiteszik a jobboldali populizmus „igazságai”-t, és ezáltal választási sikereihez vezettek. Európa egységének igazi próbája ez. Ha ugyanis Európa Haiderre hivatkozva késlelteti az integrációs folyamatot, a jobboldali populizmus még további tért nyer. Ha viszont felgyorsítja, akkor a jobboldali populizmus igazi arca hamar leleplezõdhet.

ÉLET

1989. június 13-a, az MSZMP Politikai Bizottságának ülése. Németh Miklós, amint rendszert vált: „Elsõként Kaposvár, tehát a szülõváros küldöttsége koszorúzna, másodikként az Országgyûlés delegációja, harmadikként a kormány, utána jönnének az egyházak. (...) Egyetlenegy kérdés maradt nyitva részünkrõl, hogy hogyan oldjuk meg azt, hogy mikor lelépni? A beszédeket végighallgatni-e vagy sem. Ebben megoszlott a Kabinet tagjainak is a véleménye, volt, aki a végig ottmaradni pártján állt, a többség: hogy nem elrohanni, ottmaradni, de azért eljönni a beszéd... Mivel nem beszélünk, és esetleg elhangoznak ott olyan dolgok is... Tehát odamenni elõbb, maradni még egy kicsit, de mire a beszédek elkezdõdnek, addigra már mi nem lennénk ott. (...) Ráérünk a döntést a legutolsó percig nyitva hagyni.”

A PB-jegyzõkönyv (in: Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv, 1996.) tanúsága szerint éppen tizenegy évvel ezelõtt és három nappal a rendszerváltási folyamat legjelentõsebb szimbolikus eseménye, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése elõtt az a rezsim, amely anno az 1956-os forradalom leverésére alapozta legitimációját, azon pöcsölt, hogy mikor kéne jól lelécelni nevezett szimbolikus aktusról. A jelen lévõ Grósz Károly elvtárs, Nyers Rezsõ elvtárs, Jassó Mihály elvtárs, Pozsgay Imre és még megannyi elvtárs mellett Németh Miklós miniszterelnök elvtárs is osztotta azt a PB- és KB-konszenzust, hogy gáz ez az egész, nem kéne nagy ügyet csinálni a temetésbõl, jogi rehabilitációról még csak-csak szó lehet, de politikairól nem, állami újratemetésrõl nem, fáklyásmenetrõl nem, nyilvános köztéri gyülekezésrõl pláne nem, ha meg mégis, akkor ne kelljen beszélni, és fõleg nehogy má’ végig kelljen hallgatni olyan dolgokat is. Németh Miklós (aki, mielõtt elment volna Londonba személyzetisnek, egy bátor öndefiníció keretében közölte, õ mindig is kereszténydemokratának vallotta magát; Giczy György azóta is isten áldását kéri rá) egyébként a PB-ülésen azzal érvelt a kicsit maradás mellett, nehogy az egyházfõk kövessék a kormányt: „Tehát ha észreveszik, hogy mi ott eljövünk, akkor ezek a bíboros, érsek stb. ez mind el fog jönni.”

Különösebb cirkusz nélkül, hazai és nemzetközi figyelemfelkeltés, értsd rendõri fellépés nélkül, de fõleg: különösebb rendszerváltás nélkül letudni az újratemetést – nagyjából ez volt a bukásig érvényes MSZMP PB/KB-konszenzus Grósz elvtárstól Pozsgay és Horn elvtársakon át Németh elvtársig, akik a temetésrõl való illõ „lelépés” protokollkérdése mögé bújva valójában azon filóztak, vajon a történelem színpadáról is le fognak-e lépni egy szép napon. Le.

Tizenegy évvel és egy rendszerrel késõbb, egy ugyancsak verõfényes júniusi napon, az azóta is méltán népszerû Németh Miklós hazajött. Végleg. Brit rendszámú, jobboldali kormányú Volvo kombijából kiszállva narancsszínû üdítõt töltött a TV2 stábjának, különbözõ, részben a magyar nyelvre is emlékeztetõ szavakat ejtett ki a száján, majd elment munkásjuniálisra és lakossági fórumra, és minden szintaktikai-szemantikai tudását összeszedve közölte a hatvani televízióval: „Nem azért jöttem haza, hogy pártelnök legyek (...), de azért sem jöttem, hogy a sor végére álljak. Én valami másért szállok küzdelembe. Ha ez a miniszterelnökség, akkor azért.” Igaz, hogy még két év van hátra a jelenlegi kormány leválthatóságáig; igaz, hogy addig még õsszel és azután is lesz MSZP-kongresszus elég, ahol elkezdheti ambicionálni azt, amit annyira szeretne ambicionálni; igaz, hogy addig még el kellene kezdenie felépítenie magát, meg kéne mondania, mit is jelképez õ voltaképpen ebben a hazában, elképzeléseket kellene vázolnia, politikai víziókat, horribile dictu; de nem, Miklós nem ér rá, Miklós azt tanulta meg a ködös Albionban, hogy a jó menedzser azonnal belecsap a tutiba, önérvényesít, ami belefér, és ez menedzserkörökben olyan alaptulajdonság, mint kutyáknál a vélt saját territórium körbepisilése: ehhez tartsátok magatokat, baszki.

Egyetlenegy kérdés maradt nyitva részünkrõl: hogyan oldjuk meg azt, hogy mikor lelépni?

–sl–

UNGVÁRI TAMÁS:

Az informátor

1927-ben a Komintern, a nemzetközi munkásmozgalom csúcsszervezete Moszkvában ülésezett. Trockij elítélése volt napirenden. A fasiszták által megtizedelt és üldözött olasz küldöttségben a vezetõ Palmiro Togliattit követõ második ember a kizárás és megbélyegzés ellen szavazott. A küldött, Secondino Tranquilli csodálkozva tapasztalta, hogy a sajtóközlemények egyhangú szavazásról számoltak be. „Nem félnek attól, hogy ha egyszer megnyílnak az irattárak, leleplezõdik a hazugságuk?” – kérdezte a küldött a pártvezértõl. Togliatti csak mosolygott. Az archívumok sohasem nyílnak meg. Különben is, tette hozzá, az ilyen fontos döntések szóbeli utasításra születnek.

Ignazio Silone az itáliai irodalom huszadik századi történetének egyik legnagyobb alakja. Arthur Koestlerrel, André Gide-del társszerzõje a Bukott istenség címû kötetnek, amelyik a létezõ szocializmussal rokonszenvezõ nyugati értelmiséget ébresztette rá a sztálinizmus hazugságaira, embertelen elnyomó rendszerére. A Bor és kenyér címû regénye a két háború között Magyarországon is megjelent

Megannyi európai értelmiségihez hasonlóan Silone számos országban lakott, s továbbállt, amikor tartózkodási engedélyét nem hosszabbították meg. Svájcban, ahol elsõ mûvét vetette papírra, s ahol a harmincas évek elején ideggyógyintézetbe került, nemzetközi konferenciát rendeztek Silone tartózkodó álláspontjáról. A Bor és kenyér egy kis kiadónál jelent meg s váratlan világsiker lett. Létezik Silone-kutatóközpont. A könyvtárban, ahová naponta járok, kilencvenegy tanulmány, önálló könyv, tudományos ülésszak jegyzõkönyve lelhetõ fel a mesterrõl. Párizs vagy Berlin kutatói is kötetekkel és konferenciákkal áldoztak a világi szentként ünnepelt Silonének.

Egy ilyen konferencia alkalmából nyitotta fel az Olasz Központi Levéltár egyik tisztviselõje a politikai rendõrség Silonéra vonatkozó anyagát. Természetesen volt anyaga: a szegény sorsú dél-itáliai Silone korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, majd antifasiszta tevékenységet folytatott.

A levéltáros két levélre lett figyelmes. Az egyiket 1929. július 5-én írták Svájcból, a másikat 1930. április 13-án. A címzett bizonyos Emilia Bellone volt.

A levéltáros a fõnökével tanácskozva kiemelte a két levelet az iratcsomóból, így biztosítva, hogy azokhoz Silone-kutató ne férhessen hozzá.

1996-ban, az az évi, Silonéról elnevezett díj odaítélése elõtt az egyik levéltárosnak lelkifurdalása támadt amiatt, hogy titkosított anyagot rejteget. Fõnökei megkérdezése nélkül mindkét levelet kiszivárogtatta a sajtónak Az egyik közlemény szenzációt keltõ címe: A titkosrendõrségnek nem dolgozom többé (La Reppublica, 1996. április 30.). A másiké Bevallom, hogy kémkedtem.

A leleplezést döbbent csend fogadta. A pillanatnyi sokk annyit elért, hogy szakértõket hívtak be a tévéstúdiókba. Többségük – így életrajzírója s egykori barátja, Luce D’Eramo – még a lehetõségét is tagadták, hogy Silone besúgásra vetemedhetett volna, és kétségbe vonták a levelek hitelességét.

Más kutatók, így az észak-karolinai egyetem olaszprofesszora, Alexander de Grand a leleplezés „idõszerûtlenségét” említette. Az olasz jobboldal elõretörésének idején rosszkor jött az antifasiszta hagyomány gyengítése. Nem volt elég, hogy immár Togliattit is közönséges gyilkosként emlegetik?

Egyébként Togliattinak az archívumokról s az igazságról Trockij megbélyegzése idején beszélõ harcostársát ugyan Secondino Tranquillinek hívták, írói neve azonban Ignazio Silone lett – éppen Svájcban, s éppen akkor, amikor megérkezett az egyik kompromittáló levél Emilia Bellone asszonyhoz.

A kompromittáló svájci levél címzettjének bátyja az idõtt a belbiztonsági szolgálat fõfelügyelõje volt, vezetõje annak a külön csoportfõnökségnek, amelyik a római Questurán a felforgató elemek felderítésével és leleplezésével foglalkozott.

Emilia Bellone sohasem bontotta fel a neki címzett levelet, a név csupán egy postafiókot jelölt. Az üzenet a bátyjának szólt, s ezt nemcsak a megszólítás, hanem a hímnemû vonzatok sora is elárulja. A levélben említett körülmények azonosítják a szerzõt: idegklinikán fekszik, nem látogatható, mert fél a leleplezéstõl. Pokoli morális válság gyötri, s csak abban reménykedik, hogy nem ártott végzetesen barátainak és a hazájának.

A körülmények Silonére vallanak, de az aláírás bizonyos Silvestrié. Újabb álnév, újabb rejtelem. Vajon csakugyan a késõbbi nagy író, az egykori kommunista funkcionárius rejtezett az informátoroknál szokásos álnév mögött, vagy valaki más? Továbbá: milyen oka lehetett Silonénak, aki egy idõben egész Nyugat-Európa olasz kommunistáiért felelõs vezetõ volt, a fasisztáknak jelenteni?

Franciaországban évekig tartott a vita, vajon az ellenállás hõse, Jean Moulin besúgó volt-e. A Silone-botrány kirobbanásának idején néhány dokumentum alapján éppen Togliatti mint kollaboráns került terítékre, de az iratokról kiderült, hamisítványok.

Ilyen hamisítványokat a fasiszta államrendõrség is gyártott hajdanán.

A körülmények általi bizonyítás súlyos esetben nem elegendõ. Még az sem, hogy egy ügynök kiadta az antifasiszta vasúti munkások szervezkedõinek névsorát és lebuktatta õket. Ki más lehetett a bûnös, mint Silone-Silvestri? A kommunista sejtek egymás után a rendõrség látókörébe kerültek: tagjaikat letartóztatták, megkínozták, s csak Silone római sejtjét kímélte meg a szerencse.

Silone átutazott Berlinen. Néhány hét múltán az elhárítás felderítette a Vörös Segély pénzeinek titkos útját Itáliába. Silone Marseille-ben bukkant fel, s utána a marseille-i kommunistákat elfogta a rendõrség.

Mindez nem bizonyíték, feltételezés. Mint minden bûnügy esetében, itt is az „érdek” motívumát kellett felderíteni elõször.

1928. április 13-án bomba robbant a milánói kereskedelmi vásáron. Tizennyolcan haltak meg, a tettesek kilétét máig nem sikerült kideríteni. Néhány nap múlva a svájci határon letartóztattak egy hamis útlevéllel utazó fiatalembert, aki bevallotta, hogy a határon túl az Olasz Kommunista Párt egyik vezetõjével, Luigi Longóval lett volna találkozója. Egy elmosódott térképet találtak nála, mely a rendõrség véleménye szerint a Piazza Giulio Cesarét ábrázolta, ahol a robbantás történt. A fiatalembert Romolo Tranquillinek hívták, Ignazio Silone édesöccse volt.

Romolo 1932-ben meghalt a börtönben. Felmentést a kompromittáló levelekre a Silone-kutatók 1996–1999-ig abban találtak, hogy Silone az öccse megmentéséért vette fel a kapcsolatot a politikai rendõrséggel, meglehet, pártja vezetõinek tudtával. Különben pedig a levélíró Silvestri más is lehetett.

Ekkor bukkant rá két kutató, Dario Bocca és Mauro Canali arra a belügyi dossziéra, melyre a Belügyminisztérium elhárítási csoportfõnöke kék tintával azt írta, hogy az Secondino Tranquillitõl, azaz Silonétõl származik.

Silone és Silvestri azonos.

„Szörnyû az egészségi állapotom, s ennek oka a morális válság – írta Tranquilli-Silvestri-Silone a rendõrfõnöknek –, nem tudok aludni, enni, egyetlen perc nyugtom sincs. Megoldásnak a halál kínálkozik. Kettõségben élni lehetetlen lett, lehetetlen. (…) Tudatában vagyok annak, hogy nem ártottam túlságosan a barátaimnak és a hazámnak. A lehetõségeken belül megpróbáltam nem ártani. (…) Abban a reményben írok Önnek, hogy nem akadályozza meg ama tervemet, amelyet két lépcsõben próbálok megvalósítani: elõször felszámolom életem minden hamisságát, kétszínûségét, kettõsségét és titokzatosságát: másodjára új életet kezdek, új alapokon, hogy jóvátegyem mindazt a bûnt, amelyet elkövettem, megváltsam magam…”

Dario Bocca és Mauro Canali L’informatore (Az informátor) címû könyve közli a leveleket. Silvestri majdnem egy évtizedig tartott kapcsolatot Bellonével, jóval elõbb, hogy öccsét, Romolót letartóztatták.

A levelek hitelességét végül Luce D’Eramo igazolta, aki éveken át kitartott Silone ártatlansága mellett.

De az olasz literátorok egy része nem fogadja el, hogy a „világi szentnek” nevezett Ignazio Silone mûvét elsöpörheti a leleplezés. A Corriere della Sera idei április 5-i számában, Indro Montanelli rovatában olvasható: „ai documenti preferisco il mio instinto”. Jobban hiszek a megérzéseimnek, mint a dokumentumoknak. Az újság április 28-i számában Antonio Debenedetti kétségbeesésének adott hangot.

Kettõs élet? A kutatók újraolvassák Silonét és megannyi rejtett kulcsot találnak életmûvében. A Bor és kenyér fõhõsében Silonét sejtették, a kommunistát, aki papként bujkál a rendõrség elõl. Ám ott van a másik alak, Luigi, akit elfognak, megvernek és rákényszerítik, hogy informátor legyen. Ám Luigi ettõl még elkötelezettebben harcol pártjáért. Társai csodálják bátorságát, hõsiességét. Ám õt minden dicséret az árulásra emlékezteti.

Luigi végül bûnbánóan megtér. Az erény, magyarázza, gyakran a bûn gyümölcse.

A Silone-dosszié nincs lezárva. Ha jól olvasom visszhangját, felháborodás helyett a csüggedtség és szomorúság lett úrrá azokon, akiknek ebbe a szakadékba bele kellett nézniük. Megbocsátás és megvetés között viaskodnak a hozzászólók, akárcsak a nemrégiben lezajlott magyar „besúgó” vitában.

Annyit mégis jó tudni, hogy Togliattinak nem volt igaza. Az elmúlt század minden bûnére fény derül.

ANONYMUS RIPORTCSOPORT

Fesztivál a zenekarnál

Fischer Iván lemondását fontolgatja a BFZ élérõl –

Végleg elszakadni látszik a köldökzsinór a fõváros és a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) között. A Fõvárosi Közgyûlés a múlt héten úgy határozott, hogy 2000. augusztus 31-ével felmondja azt a szerzõdést, amelynek alapján eddig pénzt folyósítottak a világhírû együttes számára. Ezzel az együttes megszûnne fõvárosi költségvetési intézményként mûködni, teljes egészében alapítványi fenntartásba kerülne át. A szakítás azonban nem végleges, Budapest – évi 200 millió forint körüli összeggel – továbbra is a BFZ Alapítvány legnagyobb támogatója kíván maradni. Az alapítvány kuratóriuma és a zenészek lapzártánkkal egy idõben hoznak döntést arról, hogy elfogadják-e a fõváros ajánlatát. Fischer Iván, a BFZ vezetõje kérdésünkre kedden kijelentette: a zenekar döntésétõl teszi függõvé, hogy lemond vagy „nagy örömmel újra felveszi a munkát”.

„Annak a lejárató kampánynak, amelyet a fõváros egyes vezetõi az utóbbi hónapokban ellenem (és az Alapítvány ellen) folytattak, egy célja volt: a fõváros meg kíván szabadulni az 1992-ben kötött megállapodás kötelezettségeitõl” – nyilatkozta Fischer Iván saját internetes honlapján idén márciusban. Az akkor vadnak tûnõ kirohanás mára lényegében beigazolódott: a Fõvárosi Közgyûlés június elsején megszavazta a szakítást és felmondta az 1992-ben megkötött keretszerzõdést a Fesztiválzenekarral. Magyarország egyik legsikeresebb komolyzenei együttese várhatóan kénytelen visszatérni a kezdeti felálláshoz: úgynevezett stagione-zenekar lesz, azaz a zenészek szabadúszóként vesznek részt a munkában.

A kezdet kezdete

A Fesztiválzenekar már megalakulásának pillanatában, 1983-ban azt állította magáról, hogy az ország legjobb zenekara. Ennek volt is alapja, hiszen az alapítók (Fischer Iván és Kocsis Zoltán) a magyar szimfonikus zenekarok legjobbjait csábították el, a zenészek pedig jó minõségû, profi hangszereiket hozták magukkal. A Fesztiválzenekar „jó ötletnek bizonyult”: bel- és külföldön egyaránt rendkívüli sikereket ért el, rendszeres vendég lett a nagy nemzetközi fesztiválokon, megnyerte a Philips nemzetközi hanglemezpályázatát, ami egy zenekari tag szerint „a zenei életben egyet jelent a Nobel-díjjal”. Koncertjeiken a magas jegyárak ellenére mindig zsúfolt volt a nézõtér. Csak Magyarországon tizenötezer fõs a törzsközönsége, közülük 3500-an rendszeresen bérletet is vásárolnak. A zenekar népszerûségét többek között „bátor, eredeti mûsorának” köszönheti: számos ismeretlen, kuriózumnak számító darabot adnak elõ magas színvonalon, és nem hanyagolják el a kortárs magyar zenét sem. Fischer ma is élen jár a Mahler-kultusz ápolásában. Gyorsan népszerûvé váltak a gyerekeknek szóló „kakaókoncertek”, és a déli „egyforintos” fõpróbák is.

A hatalmas sikerek nyomán Fischer Iván és Kocsis Zoltán 1992-ben úgy döntött, hogy szakítanak a stagione-rendszerrel és állandósítják a zenekart. Közösen a Fõvárosi Önkormányzattal kétpólusú finanszírozási rendszert dolgoztak ki, mely szerint az együttest mint intézményt az önkormányzat és egy – a magánpénzeket összegyûjtõ – alapítvány tartja fenn. A kettõs finanszírozási rendszer létrehozása Fischer Iván ötlete volt, aki az amerikai, magát privát mecenatúrából eltartó és az európai, állami vagy városi fenntartású zenekartípusok kombinációját akarta létrehozni. Õ maga errõl azt mondta: „A következõkbõl indultam ki: az ország szegény, most jött ki a kommunista korszakból, esély sincs arra, hogy itt kétmilliárd körüli szubvenciót lehessen szerezni. De arra sincs esély, hogy magántámogatók segítségével amerikai típusú zenekart hozzunk létre. Mert nincs annyi gazdag ember, nincs annyi régi cég, nem létezik ez a hagyomány. Próbáljuk meg a kettõ egyensúlyát: a fõváros ad annyi pénzt, amennyi a zenészek fizetését biztosítja, ez ad garanciát arra, hogy nem lesz baj. Egy amerikai stílusú alapítvány pedig majd összegyûjt annyi pénzt, amennyi a koncertrendezéshez hiányzik.”

Közös kilincsek

A fõváros SZDSZ-es vezetõségének tetszett az ötlet, a szereplõk nosztalgiázó visszaemlékezései szerint Demszky Gábor fõpolgármester és Fischer Iván közösen vette nyakába a várost, hogy a zenekarnak támogatókat keressenek. Az önkormányzat azt vállalta, hogy fizeti a zenekar közel hatvan állandó tagjának bérét, amely az egyik zenész közlése szerint „átlagosan még ma is duplája egy operaházi zenész fizetésének”. Az akkor 93 millió forintos támogatás ellenében a Fesztiválzenekar a fõváros saját zenekarává vált, ekkor került a neve elé a Budapesti jelzõ. Emellett tizenhárom gazdálkodószervezettel közösen 1992. március 16-án létrehozták a Budapesti Fesztiválzenekar Alapítványt. Az alapítvány nyitott volt, azaz bárki csatlakozhatott, az alaptõkét – többek között – a Budapest Bank, az Inter-Európa Bank Rt., a Fõvárosi Gázmûvek Rt. adta össze. Demszky és Fischer közös kilincselésének eredményeként az alapítók 126 millió forint indulótõkét fizettek be az alapítvány számlájára. A kuratórium díszelnöknek Göncz Árpád köztársasági elnököt, elnöknek pedig az akkori SZDSZ-es alpolgármestert, Marschall Miklóst választotta. Az igazgatási feladatokkal pedig Körner Tamást, Fischer Iván gyermekkori jó barátját bízták meg.

Marschall Miklós szerint a BFZ nagymértékû önkormányzati támogatását többen ellenezték. Jó néhány zenei szakértõ tiltakozott az ellen, hogy a fõváros hivatalossá tesz egyetlen zenekart; ráadásul az akkor még állami tulajdonú, a BFZ Alapítvány alapítói között található Gázmûvek Rt. szerepvállalása mögött több politikus is önkormányzati hatalommal való visszaélést sejtett, ezért támadták is Marschall Miklóst. „Megszereztünk támogatónak egy csomó céget, biztosítottuk egy nemzetközi hírû zenekar létét, közben voltak olyanok, akik a hátunk mögött SZDSZ-zenekarnak meg zsidózenekarnak nevezték a BFZ-t” – mondta errõl a kuratórium elnöke.

A szerzõdés szerint a fõváros köteles a zenekar adminisztratív, mûvészi és mûszaki dolgozóinak bérét, illetve annak járulékos költségeit biztosítani, míg az Alapítvány állja a zenekar összes többi költségét, „illetve azt a hiányt, ami a zenekar bevételei (jegybevétel, honoráriumok stb.) és költségei között keletkezik”. A szerzõdésben rögzítették azt is, hogy a zenekar mindenkori igazgatóját a fõváros nevezi ki az alapítvány kuratóriumának javaslatára. A zenekar vezetõ karmesterének és a zenekar igazgatójának együtt kell mûködnie.

Ennek a keretszerzõdésnek gyakorlatilag az összes pontja problematikussá vált az eltelt nyolc év alatt, különösen, ami a pénzügyeket illeti. Az önkormányzati vállalás 1992-ben 93 millió forintról szólt, mivel azonban a keretszerzõdés értékállóságot nem említett, az öszszeg reálértéke évrõl évre csökkent, például az 1999-ben kapott 146 millió forint a kezdeti 93 milliónak csupán a felét érte.

Cél a támogatás

A fõváros és az alapítvány kapcsolata – a „mindkét fél nagy örömére”, a „felek kölcsönös megelégedésére” hangnem – a kilencvenes évek közepére változott meg, mindenekelõtt a fõvárosi támogatás értékvesztése és a szerzõdés hiányosságai miatt. A BFZ vezetõi egyre határozottabb hangnemben kértek többet, a fõváros egyre határozottabb hangnemben mondott nemet. Marschall Miklós, a BFZ Alapítvány elnöke és Demszky Gábor fõpolgármester kezdeti barátságos levelei fokozatosan váltak egyre hivatalosabbá, a tegezõdést végül felváltotta a hûvös magázódás. Fischer Iván rosszallását több módon is kifejezte: Schiffer János fõpolgármester-helyettestõl és Körmendy Ferenctõl, a kulturális bizottság SZDSZ-es elnökétõl megvonta a hangversenyekre szóló tiszteletjegyet, késõbb az interneten közzétett angol nyelvû zenei naplójában „kulturális bûnözõknek” nevezte a politikusokat. „Mindig igyekeztem fékezni magam, de nem vagyok tökéletes. Nem tudtam mindig mosolyogni” – mondta errõl Fischer Iván.

A fõvárosi pénzek elapadásáért a világhírû karmester elsõsorban Atkári Jánost tette felelõssé. Az 1994-ben kinevezett fõpolgármester-helyettes már korábban, Demszky Gábor kabinetfõnökeként is ellenezte, hogy a zenekar fõvárosi intézménynyé váljon. Hivatalba lépését követõen azonnal csökkenteni kezdte a fõváros támogatását: bár Demszky Gábor egy levélben még 110 millió forintot ígért az 1995-ös évre a zenekarnak, a fõváros költségvetését végül úgy fogadták el, hogy abban a BFZ neve mellett csak 99 millió forint szerepelt. A hiányzó tizenegymillió forint okozta az elsõ nyilvános vitát, ám a pénzt az együttes annak ellenére sem kapta meg, hogy a zenekar nevében több ezer budapesti polgár tiltakozó levelet küldött Demszky Gábornak. Az anyagi gondok késõbb még komolyabbra fordultak. A támogatás reálértéke csökkent, a zenekar vezetõi egyre többször kényszerültek „kalapozásra”. Segítõ kéz mindig akadt: Fodor Gábor kultuszminiszter személyes keretébõl kaptak egyszeri harmincmillió forintot (ugyanezt egy évvel késõbb Magyar Bálinttól már nem kapták meg), 1997-ben pedig a Fõvárosi Gázmûvek privatizációjában részt vevõ német cég, a Ruhrgas adott százmilliót. Az 1998-as évadot az angol Lord Rothermere harmincötmilliós támogatásával, és a „Magyarország utazó nagykövete” állami cím elnyerésével együtt adományozott negyvenmillió forinttal vészelte át a zenekar. De hiába sikerült több helyrõl is alkalmi támogatást szerezni, a pénz soha nem volt elég, a költségvetésbõl minden évben hiányzott közel százmillió forint. Fischer Iván lassan belátta, hogy az immár felére csökkent fõvárosi szubvenció miatti hiányt lehetetlen alkalmi támogatásokból pótolni.

A pénzzel kapcsolatos indulatok akkor szöktek igazán magasra, amikor 1998-ban Atkári bevezette a zenekarnál a „céltámogatásos” rendszert. Ez azt jelentette, hogy a kismértékben felemelt támogatásból a fõváros visszatartott negyvenmillió forintot. Kifizetésének feltételéül azt szabták, hogy az alapítvány kössön új szerzõdést a fõvárossal. Erre az alapítvány nem volt hajlandó, „túl alacsony szinten rögzítette volna a fõvárosi támogatást, és irreális mértékben a szponzoroktól tette volna függõvé a zenekart. Fõvárosi hatáskörbe vonták volna a kinevezéseket is” – magyarázta a BFZ Alapítvány döntését Fischer Iván. Ugyanez játszódott le 1999-ben is, csakhogy a fõváros ekkor már ötvennégymillió forintot tartott vissza. Egészen addig az alapítvány pótolni tudta a keletkezett hiányt, vagyis a zenészek fizetését az eredeti szinten tartották. A fõváros 1999-es lépése azonban már a BFZ Alapítvány alaptõkéjének felélésével fenyegetett. A zenekar továbbra sem engedett a „zsarolásnak”, így azonban tavaly októberben már nem kaptak fizetést, ezért ülõsztrájkot tartottak a Városháza elõtt, majd elmentek a minisztérium elé is, hiszen a zenekarnak az állam sem nyújtott segítséget. Végül a Fõvárosi Közgyûlés megszavazta a bérek kifizetéséhez szükséges összeget.

Veszekedõ szülõk

Így vagy úgy, de abban az összes szereplõ egyetért, hogy az önkormányzat kétszázmilliója (és a negyvenmilliós normatív állami támogatás) nagyjából a fele annak az öszszegnek, amelyre a zenekarnak idén szüksége lenne. Az alapítvány várhatóan negyvenmilliót képes megszerezni, hozzávetõleg ötvenmillió forint lesz a külföldi turnék bevétele, huszonötmillió a jegy-árbevétel és tíz-húszmillió forint az egyéb, kisebb forrásokból származó jövedelem. Azonban még így is hiányzik 125 millió forint, amit egyelõre senki nem hajlandó pótolni. Ebben a helyzetben született meg az az elképzelés, hogy a zenekar legnagyobb szponzora legyen a fõváros, és – ha az alapítvány semmiképpen nem tudja a hiányzó összeget elõteremteni – térjenek vissza a régi, az úgynevezett stagione-formátumhoz. (Egy ilyen zenekarnál nincs állandó munkaviszony, a zenészek akkor kapnak pénzt, ha játszanak. A tagokat keretszerzõdés köti az együtteshez: a felajánlott koncertek jelentõs részét el kell vállalniuk, cserébe a vezetés õket kéri fel elõször a közremûködésre. Így mûködik a londoni zenekarok többsége, az Európai Kamarazenekar, a Salzburgi Camerata Accademica és még számos más, kiváló együttes.) Fischer Iván elképzelése egyébként részletesen megtekinthetõ a www. ivanfischer.org címû internetes honlapon.

A zenészek mindeközben „nem tudják, mi folyik a fejük felett”, úgy látják, „a tárgyalók nem adják ki lapjaikat, nagy játék folyik, és nem tudni, kinek mi a valódi szándéka”. A zenekar megosztott abban, hogy mennyire elégedettek a mostani fizetésekkel. Az egyedülálló fiatalok, akik külföldre is szerzõdhetnének, úgy érzik, keveset keresnek. Egy idõsebb zenész szerint azonban „az egész nem az õ jövedelmükrõl szól, inkább a hosszú távú mûködésnek nincsenek meg a feltételei”. A Selmeczi utcai próbaház, ahol a zenészekkel beszélgettünk – amit egyébként a fõváros vásárolt 1994-ben a BFZ-nek –, nagyon kellemes hely: elsõ pillantásra nyoma sincs a bizonytalanságnak, szorongásnak. Hogy mit szólnak Fischer Iván döntéséhez, miszerint nem játszik többet Magyarországon, megoszlanak a vélemények. Egyesek „teljes mértékben megértik”, míg mások szerint „ezzel egy kicsit cserbenhagyott minket, hisz ezzel megdõl az a tabu, hogy mindent a zenéért, a zenekarért teszünk”. Ezt Fischer nem egészen így látja: „Itt elsõsorban egy ügyrõl van szó. Mégpedig arról, hogy legyen Magyarországnak egy jó zenekara. Tehát nem elsõsorban a zenészek egzisztenciális sorsáról van szó”. A zenészek Fischer szerint „szeretik úgy átélni ezt a helyzetet, hogy õk tökéletesen tájékozatlan gyerekek, akik fölött veszekednek a válófélben lévõ szülõk”.

Szabad úszók

Annyi bizonyos, hogy „a szabadúszás gondolata teljesen kiakasztotta a zenészeket” – mondta egy informátorunk, aki részt vett a Fõvárosi Közgyûlés múlt heti döntését követõ kuratóriumi ülésen. A japán turnéról épp csak hazaérkezett Fischer Iván itt mondta el, hogy egy beszélgetésen a zenészek többsége abban látná a nagyobb biztonságot, ha a BFZ fõvárosi intézmény maradna. Erre azonban kevés az esély. Az ülésen a kuratórium meghívására részt vevõ Atkári János mindössze a hiányzó szponzorok felhajtásában ígért fõvárosi segítséget. Tette ezt azért, mert Fischer kifogásolta, hogy a fõváros – bár megígérte – végül nem garantálta a támogatás értékállóságát. A zenekarvezetõ azzal érvelt, hogy a zenészek, ha már elveszítik közalkalmazotti státusukat, legalább az inflációkövetésben biztosak lehessenek. Errõl azonban még a kuratóriumon belül is megoszlottak a vélemények. Többen ugyanis – köztük Iványi György és Asbóth Domokos, akik végigtárgyalták a megállapodást – „egyértelmûen elégedettek voltak a kialkudott eredményekkel”.

A BFZ mindenesetre augusztusra feléli az önkormányzat idei évre nyújtott kétszázmillió forintos támogatását. Nemes László igazgató és a fõvárosi vezetõk szerint azért, mert az alapítvány helyett a fõvárosnak kellett állnia a belföldi fellépések költségeit; az alapítvány képviselõi szerint viszont azért, mert a BFZ elköltötte az év második felére szánt összeget is. Az egyeztetések során a felek abban egyetértettek, hogy „a fõvárosi szerepvállalás csökkenésének következménye az intézményi túlköltekezés volt”. Az önkormányzat pedig „a mûködõképesség biztosítása érdekében” a második félévre (2000. szeptember 1. és 2000. december 31. közötti idõszakra) átutalja az alapítvány számlájára a támogatás idõarányos részét, azaz hetvennyolcmillió forintot. (MIÉP-es képviselõk a BFZ ügyének közgyûlési tárgyalásakor módosító javaslatot nyújtottak be, kezdeményezték az intézmény 1998/99-es gazdálkodásának felülvizsgálatát és az alapítvány részletes adóellenõrzését.)

A fõváros, ajánlata értelmében, 2001-tõl öt éven át évi kétszázmillió forintot juttat az alapítványnak, emellett ingyen adja használatba az óbudai próbatermet. A zenekar viszonzásképpen azt vállalja, hogy évadonként 35 szimfonikus, kamarazenei és ifjúsági koncertet tart Budapesten, továbbá a fõvárost valamennyi kiadványában elsõ számú támogatójaként tünteti fel. Az éves támogatás összege a többi fõvárosi kulturális intézmény támogatásával együtt változik, de kikötötték: legfeljebb hét százalékot csökkenhet évente. Arról egyelõre nincs döntés, hogy mi lesz a zenészek sorsa. A BFZ Érdek-képviseleti Tanácsának elnöke, Ács Ákos hiába tiltakozott, hogy a fontos döntéseket a zenészek képviselõi nélkül hozták. A zenészek szerzõdése 2001. augusztus 31-ig szól, legtöbbjük – Ács Ákos és Fischer Iván nyilatkozatai szerint – nem szívesen vállalná az alapítványi zenekarral járó létbizonytalanságot. Így egyelõre kérdéses, mi történik akkor, ha a zenészek többsége nem kíván alapítványi mûködtetésû zenekarnál dolgozni. Errõl lapzártánkkal egy idõben, szerda délután nyilatkoznak a zenészek az alapítvány kuratóriumának. Mindenesetre Nemes László, a 2000. augusztus 31-én megszûnõ BFZ igazgatója már megkongatta a vészharangot. A Fõvárosi Önkormányzatnak címzett levelében azt írta, ha a BFZ nem lesz önkormányzati zenekar, „soha nem lesz olyan márványtábla az óbudai próbaterem oldalán: Ezt a táblát emelték Budapest Fõváros hálás polgárai a Budapesti Fesztiválzenekar 50 éves fennállásának alkalmából, hálásan emlékezve az alapítókra”. Fischer Iván viszont az alapítványi zenekar híve. Kérdésünkre kedden kijelentette: „Saját döntésemet is annak alapján fogom meghozni, hogyan határoz a zenekari tagság többsége. Ha kívánják az alapítványi zenekart, nagy örömmel felvenném újra a munkát, ha nemmel szavaznak, megírom a kuratóriumnak, hogy lemondok, és kérem õket, hogy ne írják alá a szerzõdést a fõvárossal.”

Ez a riport az ELTE Médiatanszék másodéves hallgatóinak (Farkas Eszter, Fiedler Ágnes, Gergely Márton, Kajári Zsófia, Kálmán Ildikó, Mehlhoffer Tamás, Nagy Mercédesz, Nagy Sebestyén, Rácz Johanna, Sánta Edina, Sós Dóra Eszter, Szeli Jolán, Széplaki Rita, Tunyogi Henrik, Turóczy Zsuzsa) közös munkája nyomán jött létre. Az összegyûjtött információkat kurzusvezetõ tanáraik, Ószabó Attila és Vajda Éva rendezték sajtó alá.

Egy orosz lélek élet- és halálrajzai

Idézetek Jevgenyij Popov író Holka László fordítónak írott levelébõl –

Múlt szombaton a Vörösmarty téren dedikált, lapzártánkkor pedig az Írók Boltjában mutatja be A hazafi lelke, avagy különféle közlelemények Fityfiricshez címû, április derekán az Európa Kiadó gondozásában megjelent regényét Jevgenyij Popov író. A könyvet a pangás regényének lehetne nevezni, ha a brezsnyevi korszak végére beköszöntõ tespedést nem töri meg az idõszak névadójának halála, aki tizennyolc éven keresztül állt a szovjet birodalom kormányrúdjánál. A Szibériából Moszkvába elszármazott író tollat ragadott, hogy megörökítse a gyász napjait, azt, hogy milyen hangulat lengte be a „megrendült” fõvárost – de persze alkalmat kerített arra is, hogy felidézze családjának haláleseteit is, életének történéseit is.

Az 53 éves író kizárásáig mindössze hét hónapig és 13 napig volt tagja a Szovjet Írószövetségnek. Neve a szamizdat-irodalomban vált ismertté.

Alább idézeteket közlünk könyve fordítójának faxon feltett kérdéseire faxon adott válaszaiból, amelyeket, ahogy az író fogalmazott, „józan állapotban és éber tudattal vetett papírra”.

– Távolról sem minden magyar hazafi istenítette a szülõföldjén a szovjet hadsereg egyenruhájában ideiglenesen tartózkodó orosz hazafiakat. Milyen közleleményt intézne az õ címükre?

– Ki az az õ, akinek címére, László? A magyarokéra vagy az oroszokéra? Ha ezekére is meg azokéra is, úgy az üzenetem abból fog állni, hogy ezeket is, azokat is üdvözlöm abból az alkalomból, hogy véget ért az idiotisztikus XX. század, és beköszöntött egy másik, amelyikrõl még korai lenne azt mondani, hogy idiotisztikus.

A szovjet hadsereg egyenruhájába bújtatott orosz hazafiaknak a leghatározottabban semmi keresnivalójuk nem volt Magyarországon – csakúgy, mint az ön osztályfõnökének és matektanárjának, akirõl mesélt nekem, hát neki sem volt semmi keresnivalója Sztálingrád alatt, ahonnan gyalog indult haza, és hála Istennek hazaért. Egy patrióta szerintem legjobban teszi, ha otthon üldögél és csinosítja a maga kis területét, nem pedig géppisztollyal lézeng más országokban, mint egy bandita, amitõl csakis kölcsönös gyûlölet támadhat a szívekben és rombolás az otthonokban. Csakhogy az állam hivatalnokaival és globális törekvéseivel mindig ellenséges az egyszerû emberekkel szemben, mivel mindig azon fáradozik, hogy kihasználja a saját céljai érdekében, amely célok ennek az államnak az adott pillanatban valamiért nemesnek, vagy egyszerûen csak hasznosnak látszanak. Úgyhogy szemérmetlenül ki is használja. Cseszteti. Sõt, erõszaktételének áldozatából idõnként kicsikar valami fordított orgazmust, amitõl az ember elveszti az eszét, és azt ordítja: „Hazafi vagyok. Az én hazám a legjobb a világon. Na, majd mindjárt megmutatom ezeknek…” A XX. században a nemzetekben szerfelett sok sérelem halmozódott fel egymással szemben. Hiszen ha jól tudom, a Vörös Hadsereg egyenruhásain kívül Magyarországon egy évszázaddal korábban már megfordult a cári hadsereg is. Cserébe viszont nálunk, a húszas évek elején, a Krímben járt egyet Kun Béla elvtárs (a mocskos orosz Zemljacskával), Szibéria Irkutszk nevû városában pedig mind a mai napig létezik a Vörös Magyarok utcája, akik ott természetesen nemcsak csárdást táncoltak. Ausztria behívta Magyarországra az orosz cárt, Hitler pedig az ön gimnáziumi tanárját és azt a kétszázötvenezer szerencsétlent, akik ott (itt) nyugszanak, idegen földben. A Csehszlovákiának nyújtott „testvéri segítségben” 1968-ban a Szovjetunió mellett a szocializmus más „testvéri népei” is részt vettek. A csehek viszont a mi polgárháborúnk idején gyakorlatilag a kommunisták kezére juttatták Kolcsak admirálist, ami meglehet, eldöntötte annak a háborúnak a végkimenetelét, és hatást gyakorolt a világtörténelem további alakulására. Kedvenc íróm, Jaroslav Hašek a Vörös Hadseregben szolgált és Bugulma város katonai parancsnoka volt. Igaz, rövid ideig, de fennállott a Magyar Tanácsköztársaság (1919-ben). Mindez esztelenség, aminek – ne tekintsék ezt sablonos fordulatnak – nem szabad megismétlõdnie. És ha egyetlen kormány sem ér egy kalap szart sem, akkor felmerül a kérdés, személy szerint milyen mértékben felelõs valamennyi „hazafi” azért, amit az õ Állama egy másik Állam embereivel mûvelt. Hiszen mint azt Vlagyimir Viszockij énekelte, mindig akadt egy ember, „aki nem lõtt”. Nem kell lövöldözni, nem kell fegyveresen idegen országokban mászkálni, nem kell másokat arra tanítani, hogyan is éljen, még kevésbé arra kényszeríteni õt, hogy a mi módunkon és a mi modorunknak megfelelõen éljen. Az ilyesmitõl ugyanis mindenkinek rosszabb lesz, amit azt láthatunk is a század alkonyán.

Amelynek hajnalán a pöcs Lenin, akit lenyûgöztek a részeges Marx eszméi, képes volt beleszuggerálni a soknemzetiségû orosz népbe, hogy a „rabolt holmit rabolni” sokkal jobb, mint csendben élni, gyarapodni, sokasodni. Lenin tanítása megtetszett más nemzeteknek is. Ebben az értelemben Hitler is, Sztálin is méltó tanítványa – nem tudták békésen elosztani gurujuk örökségét, amitõl kitört a második világháború, és azt kétségtelenül Sztálin nyerte meg, aki a saját céljai érdekében behabzsolta csaknem egész Kelet-Európát. Derék népek a „szövetségesek” is, akik kiadták Sztálinnak nemcsak a vlaszovistákat vagy a kozákokat, de az orosz emigránsokat is, errõl Lord Betell könyvében, Az utolsó titokban olvashatunk. Ártatlanok nincsenek ezen a világon, karikírozhatnám Tolsztojt, és, ismétlem, mindenkinek el kell gondolkodnia saját részvételének mértékén a gonosz világméretû üzelmeiben. Bizonyos mértékig még örülök is annak, hogy az egykori szocialista tábor országai szétszéledtek, és meg sem akarják ismerni egymást. Igaza van Varlam Salamovnak – mindenfajta lágerélmény negatív. Ha már éltünk magunkban is, majd felébred az érdeklõdés egymás iránt. Mármint a valódi, nem a fentrõl elrendelt kíváncsiság. (Az idõs költõ, Szemjon Lipkin, aki gyûlölte a szovjethatalmat, ám ezzel együtt harcolt Sztálingrádnál is, elmesélte nekem, hogy volt a fronton egy tréfás mondásuk: „Ha meghalnék, kéretik engem kommunistának tartani. Ha nem, hát nem.”)

– Miután elhalálozott az, aki volt, a gyász napjainak leírása alkalmából a kötet magyar olvasója képet kap arról, ami volt. És mi a helyzet azzal, ami van, azokkal, akik vannak?

– Az, ami van, az annak a mutációja, ami volt. Mózes negyven évig vezette népét a sivatagban, hogy feledtesse a rabságot, mi viszont hetvenesztendõnyi lázálom után, tíz évvel ezelõtt, amikor összeomlottak a kommunizmus díszletei, mintegy a „beérni és megelõzni Mózest” jelszava szerint kezdtünk élni. Ami ugye Hruscsov jelszavát idézi („Beérni és megelõzni Amerikát a hús- és a tejtermelés terén”), vagy éppenséggel az elsõ ötéves tervek idõszakának BÉM nevû szerszámgépeit (mármint „Beérni És Megelõzni”). A durva orosz közmondás, amelyet Dahl szótárának egyik kiadása idéz, azt hirdeti: „A seggnél tágasabbat nem finghatsz”, ennek alátámasztását nap mint nap láthatom. Gyakorlatilag az új Oroszország egész kormánya, egyáltalán, mindenféle fõnökség amonnan való, a „fejlett szocializmus” idejébõl, minden ebbõl fakadó következménnyel, és legfõképpen pszichológiával. Az én országom legfõbb baja, hogy nálunk nem ment végbe valódi dekommunizálás. Persze aligha történhetett volna ilyesmi. Hiszen amikor 1991-ben esély nyílt rá, és az SZKP idõlegesen be volt tiltva, furcsa tárgyalásra került sor, ahol kommunista ítélkezett kommunista felett, az ügyész kommunista volt, a védõügyvéd kommunista volt, de még a bíró is. Egy ilyen per kimenetele elõre eldöntött.

Habár másfelõl lehetséges, hogy ennek a vontatott evolúciónak köszönhetõen az ország elkerülte a második polgárháborút, s a kommunisták, ahelyett, hogy elénekelték volna a dalt, miszerint „bátran harcba szállunk a szovjetek hatalmáért, egy emberként meghalunk a hazáért”, egymás közt osztották fel az ország vagyonát, és bankárok, tõkések, oligarchák lettek, vagyis megint csak fõnökök. Én csak az evolúcióban reménykedem – no meg abban, hogy felnõ egy új nemzedék, amelyik nem ismeri a kommunista rabságot. Igaz, új kísértések csábíthatják, úgymint nacionalizmus vagy „baloldali eszmék” újjáéledése szélsõséges formákban, mint az 1968-as nyugati „diákforradalmaké”, vagy a „vörös brigádoké”, vagy pedig Che Guevara mindmáig létezõ kultuszáé a nyugati baloldali értelmiségiek körében.

S mégis, nem lennék objektív, ha azt mondanám, hogy minden ugyanúgy van nálunk, mint annak idején; aki volt, vagy az õ utódainak, a jelentéktelen Csernyenkónak, vagy Andropovnak, Magyarország (és a hetvenes-nyolcvanas évek orosz ellenzékének) hóhérának uralma alatt. Az emberek másként beszélnek, másként öltözködnek és remélem, másként is gondolkodnak. Valószínû, hogy Oroszországban ma valóban létezik a pluralizmus. Legalábbis a véleményeké. Oroszországban létezik szabad sajtó, nyíltan tevékenykednek a jogvédõ szervezetek, közöttük a PEN-klub központja is, amelyhez van szerencsém tartozni. Oroszországban mindenféle könyvet kiadnak, és számomra, aki ezek közül sokat szamizdatban vagy tamizdatban (nyugati közlésben) olvasott, ez nagyon fontosnak tûnik. Fõleg pedig a felnövekvõ nemzedék szempontjából, amelyiknek esélye nyílik arra, hogy idejében elolvassa ezeket a könyveket, nem pedig húsz-harminc éves késéssel, ahogy ez velünk történt. Oroszországban nincs cenzúra (inkább persze elméletben, mint gyakorlatban). Oroszországban rengeteg a probléma, de ezek általános emberi gondok (a nyomor megnyilvánulásai, a szabad véleménynyilvánításért folyó küzdelem, az egyes állampolgárok küszködése a megélhetésért, kapcsolatai az Állammal), nem pedig szocialistatábor-beliek.

S mégis, mégis… Tessék, a KGB székházát nemrégiben ismét feldíszítették egy Andropov tiszteletére állított emléktáblával, amelyet 1991-ben Feliksz Dzerzsinszkij emlékmûvével együtt távolítottak el; az iskolákban bevezették a nekem személy szerint gyûlöletes katonai oktatást; nem világos, mibe torkollik a második csecsen háború, milyen súlyosak lesznek a következményei. Holnapután elnökválasztás lesz, és én még mindig nem tudom, „mindenki ellen” fogok-e szavazni, vagy pedig a „kisebbik rosszat” választom-e majd. Mindezt egy faluból írom, ahova Szvetlanával, a feleségemmel utaztunk el a tízéves Vászja fiunk iskolai szünidejére. Nappal síeltünk (Moszkva környékén még mindig sok volt a hó) és Vászja erõsen megütötte magát, amikor leesett egy jeges dombról. De nem nyafogott ám, hanem egész este számítógépes játékot játszott, a neve Petyka és a VICS (szójáték, a VICS [Vaszilij Ivanovics Csapajev] ugyanakkor az immunhiányos betegség nevének rövidítése is, amit maguk AIDS-nek hívnak). A játék, valljuk be õszintén, szatirikusan szovjetellenes. Rágalomözönt zúdít a hõsi Vörös Hadseregnek a hõsi, fiatal szovjet Állam megszilárdításában játszott hõsi szerepére. A fiú a „Nyomtatás világa” nevû boltban vásárolta a játékot, ez abban a házban van, ahol tíz éve Jelcin lakott, amikor még kommunista volt. A feleségem új könyvének utómunkálatait végzi, és azt mondja, esze ágában sincs 26-án Moszkvába menni szavazni, és amikor azzal vádolom, hogy apolitikus lény, azzal érvel, hogy hazánk összes bajáról a férfiak tehetnek, részben tehát én is. Meglehet, igaza van. Van egy régi vicc. A szovjet ember a pokolba kerül, az ördögök felajánlják neki, hogy kétféle kínzás között választhat. Az egyik, hogy forró szurkos üstben fõzik, a másik, hogy nyakig merítik a szarba. Az okos szovjet ember persze a szarban állást választja, ám csalódására az ördög néhány perc múlva kiadja parancsot: „Vége a cigarettaszünetnek, kézenállást megkezdeni!”

Nem szeretném, ha a híres szovjet énekben szereplõ fordulat mintájára mi is arra születtünk volna, hogy ezt „a mesét valóra váltsuk”.

– Mely nyelveken jelent meg A hazafi lelke?

– Lefordították finnre, németre, angolra, franciára, hollandra, spanyolra, lengyelre, bolgárra, kínaira. Mindezt 1989 és 1999 között. Örömmel tölt el, hogy ezekhez a nyelvekhez immár a magyar is felsorakozik. Számomra ez nagy megtiszteltetés. Köszönet érte az Európa Kiadónak és személy szerint Holka Lászó elvtársnak. (Itt ismét ízelítõt szerettem volna adni szóhasználatából annak, ami volt, midõn az „orosz hazafiak” efféle csasztuskákat dúdolgattak: „Hóförgeteg az ablakon túl, / Hol kisrigó varjúval kúr / Megvan ennek mélyebb értelme: / Ez Brezsnyev személyes érdeme.” Meg még olyat is költötték, miszerint: „Kimúlt a tavasz, eljõ a nyár / Ki intézte így? Bizony a párt!”) Nem, én komolyan örülök, hogy a könyvem megjelent Magyarországon.

– Mint a hazafias lelkület avatott ismerõjét kérdezem: mi a hazafiság.

– Talán nincs is mit hozzáfûznöm Vörösmarty Mihály Honszeretet címû verséhez, amelyet volt szíves lefordítani nekem. Valamikor egyébként én magam is költöttem verseket erre a témára, bár a költõ megtisztelõ címére nem merészelek igényt tartani: „Sorban állok, sörre várok / Körkörös tiltást hallok / Mégis, mindez szépnek tûnik / Merthogy orosz földön állok. Ha taslit kapok villamoson, / Ha elõzetesbe kísérnek, / Hû uszonyaim jól megmosom, / Így orosz talajt tisztán érnek. Már-már tiszta üdvözülten / Egy perc híján elepedek: / „Örök hála és dicsõség Oroszhon, / Amiért oly nagyon szeretlek!”

– Regényében nem idéz azokból a véleményekbõl, amelyekkel halála óráján illették azt, aki volt. Oly sok év elteltével nem lenne helyénvaló mégis felidézni néhány jellegzetes megjegyzést?

– Már rég nem olvastam a könyvet, de pontosan emlékszem azoknak az éveknek a légkörére. Már nem volt félelmetes a világunk, de végtelenül ocsmány volt minden, meg olyan szürke, ostoba, kopottas és unalmas. Úgy tûnt, mindörökre így is marad, és a barátaimmal gyakran felidéztük Ivan Bunyin Átkozott napok címû elbeszélését a forradalomról szóló könyvébõl. Leírja, miként akasztotta föl magát Szovjet-Oroszország egyik szovjet társbérleti szobájában egy púpos bérlõ, mellkasára azt a feliratot erõsítve: „Lenin királyságának soha vége nem lészen”. Nem akartam úgy lógni, mint a púpos, Nyugatra sem akartam távozni, mert én szeretek a saját házamban lakni, nem pedig házigazdáknál vendégeskedni, ha mégoly szívélyesek is. Ráadásul világéletemben csak irodalommal foglalkoztam, politikával nem. Úgy tûnt számomra, hogy hazám nem-szabadságát felválthatja a lekötelezettség nem-szabadsága azok iránt az emberek (országok) iránt, akik befogadtak. Valamilyen mértékben mi valamennyien, akik maradtunk, vallottuk – függetlenül a kommunizmus iránti gyûlöletünktõl és a baloldali eszme iránti megvetésünktõl – a 68-as francia diákok jelszavát: „Legyetek realisták, követeljetek lehetetlent!” Pontosan így jött létre 1979-ben a nevezetes Metropol almanach, 1980-ban pedig, rögtön a brezsnyevi „olimpiát” követõen a Katalógus almanach. Ezek után a hatóságok az összes közremûködõnél házkutatást tartottak, elkobozták a könyveket és a kéziratokat, valamint mindegyikünk számára átnyújtották a KGB figyelmeztetését, miszerint „úton vagyunk bûncselekmény elkövetése felé”, és ügyészi felügyelet alá kerültünk. Azzal együtt, ismétlem, hogy ez csak irodalom volt. De hát Oroszországban, legalábbis abban az idõben, az irodalom és a politika egymás mellett létezett. Lehet, hogy azt vették zokon, hogy ráadásképpen bejelentettük a független Szépírók Klubjának megalakítását? Lehet, hogy ezek az idióták a mi akciónkban a lengyel Szolidaritás megfelelõjét látták? Ki tudhatja az ilyesmit náluk. Most meg már megkérdezni sincs kitõl. Hiszen nálunk senki semmiért nem felelõs.

És hát az, aki volt, az, aki már életében megszámlálhatatlan mennyiségû vicc hõse lett, amelyeket mindenhol meséltek – ugyan minek kellene róla bármit is mondani, hiszen anélkül is világos mindenki elõtt, hogy ez a roskatag aggastyán, aki papírról is csak nehezen olvasta fel a szavait, maga volt a „fejlett szocializmus” jelképe; ennek újraéledése, remélem, lehetetlenség. A gonosz örök. Mikrobái ott vannak a levegõben, valamennyien belélegzünk, s az egyetlen feladat, hogy megakadályozzuk a fertõzés elterjedését.

LANTAI ANDRÁS RIPORTJA:

Bizonyítékok hiányában felmentve

A szombathelyi polgármester nyelvvizsga-bizonyítványa –

Az ELTE doktori tanácsa június közepén dönt arról, hogy megfosztja-e Szabó Gábor szombathelyi polgármestert doktori címétõl. Mint ismeretes, névtelen bejelentés alapján közokirat-hamisítás gyanújával indult ellene eljárás, amelynek során kiderült, hogy a polgármester nem rendelkezett a doktori cím elnyeréséhez szükséges középfokú nyelvvizsgával. A veszprémi városi ügyészség vezetõje áprilisban bizonyítékok hiányában megszüntette a nyomozást, mert a névtelen levélben szereplõ hamis bizonyítványt nem találták meg.

Az „ügy” tavaly augusztus elején kezdõdött. Az elsõ sajtóhírek szerint a rendõrség vizsgálatot kezdett a szombathelyi polgármester állítólagos hamis nyelvvizsga-bizonyítványa ügyében. A szabadságáról viszszatérõ polgármester közleményben cáfolta, hogy közokirat-hamisítást követett volna el. A vizsgálatot tisztán politikai indíttatásúnak tartotta. A kívülállónak úgy tûnhetett, hogy dr. Szabó Gábor a bizonyítvány bemutatásával azonnal tisztázhatná a helyzetet a nyilvánosság elõtt. Ezt azonban nem tette, és érdemben csak a vizsgálat lezárása után kívánt nyilatkozni. Késõbb egy interjúban dr. Szabó Gábor „karácsonyi ajándékot” ígért a polgároknak. Ezt akkor úgy lehetett értelmezni, hogy a dokumentum létezik, csak valamilyen okból nem akarja megmutatni

A vizsga nem Rigó utcai

A Népszabadság 1999. november 13-i számában megjelent írás szerint a városatyának olyan középfokú nyelvvizsgája van, amelyet a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképzõ Fõiskolán mûködõ Universitas nyelvvizsgabizottság elõtt szerzett meg. A lapnak nyilatkozó Lengyel Zsolt, a Nyelvvizsga Akkreditációs Testület elnöke elmondta: Magyarországon az ELTE Idegennyelvi Továbbképzõ Intézetén kívül huszonötféle nyelvvizsgát lehet tenni. A doktori cím megszerzéséhez vagy a nyelvpótlék igénybevételéhez arra van szükség, hogy az intézet Rigó utcai központja hitelesítse a nyelvvizsgát. A cikkíró közölte azt az értesülését is, hogy dr. Szabó Gábor esetében ez nem történt meg.

A nyomozást az összeférhetetlenség gyanújának elkerülése érdekében nem Szombathelyen, hanem Veszprémben, a városi rendõrkapitányságon folytatták le. A veszprémi rendõrség a nyomozati iratokat 1999. december 10-én vádemelési javaslattal küldte meg a Veszprémi Városi Ügyészségnek. Utóbbi 2000. január 12-én pótnyomozást kért. Február 28-án a veszprémi rendõrkapitányság másodszor is benyújtotta a városi ügyészségnek a vádemelési javaslatot. A nyomozást dr. Iszak Imre vezetõ ügyész április 5-én zárta le bizonyítottság hiányára hivatkozva.

Az ügyészi vizsgálatról kiadott közlemény szerint dr. Szabó Gábor sehol sem tett középfokú nyelvvizsgát. Azt állította, hogy az 1983. évi fõiskolai orosz nyelvvizsgájáról készített igazolást adta át a doktori iroda vezetõjének. Ugyanakkor az ügyészség által az egyetemrõl beszerzett adatok szerint Szabó a jogszabályoknak megfelelõ okiratot csatolt. Ennek másolata azonban ismeretlen körülmények között eltûnt. Így a névtelen bejelentés szerinti okirat-hamisítás nem bizonyosodott be. A ügyész közleményét (lásd keretes írásunkat) az azóta „lefejezett” városi önkormányzati lap, a Savaria Fórum 2000. április 13-i száma teljes terjedelmében ismertette.

A történet a múlt év õszétõl rendszeresen szerepelt a sajtóban, a szombathelyi polgármester és ügye országosan ismert lett. Januárban, a Fidesz szombathelyi szervezetének állásfoglalása ellenére, a párt Vas megyei választmánya kizárta a szervezetbõl dr. Szabó Gábort. Az indoklás szerint azért, mert hónapokig nem adott elfogadható magyarázatot nyelvvizsgája ügyében. Az érintett az ÉS-nek kifejtette, hogy Fidesz-tagságának megvonása mögött a városi és a megyei szervezet rivalizálása áll. A polgármester azt is elmondta: a párt országos elnöksége sem támogatta a Vas megyeiek lépését. A kizárást megelõzõen felajánlotta, hogy az eljárás befejezéséig felfüggeszti tagságát, de önként kilépni nem akart.

„Bebizonyosodott, hogy nem követtem el közokirat-hamisítást” – nyilatkozta az ügyészi eljárás befejezése után, április 7-i sajtótájékoztatóján dr. Szabó Gábor. Az MTI akkori tudósítása szerint a városatyát az elmúlt hónapok meghurcoltatása az ötvenes évek gyakorlatára emlékeztette. Az ELTE doktori tanácsát is hibáztatta, mert az nem szólította fel õt nyelvvizsga-bizonyítványának pótlására. Azt nem tartotta valószínûnek, hogy az egyetem doktori tanácsa lépéseket tenne doktori címének viszszavonására. [Ebben, mint késõbb láthatjuk, tévedett – L. A.] A polgármester szerint súlyos károkat okozott, hogy az általa eredményesen irányított város, ahol az idén hétmilliárd forint értékû fejlesztést hajtanak végre, az elmúlt hónapokban szinte kizárólag a nyelvvizsgaügy kapcsán szerepelt a tudósításokban.

„Bûncselekmény hiányában”

A polgármester április sajtótájékoztatóján azt is hangsúlyozta, hogy bûncselekmény hiányában mentették õt fel, ami nem felel meg az ügyészség álláspontjának. Véleményét megkeresésemre megerõsítette és kijelentette: a bizonyítékok hiányára való hivatkozás csak újabb politikai rágalmazások és publicisztikai találgatások tárgyát képezte. A veszprémi ügyész indoklásában olyan tényállítások is szerepeltek, amelyeket az eljárás során megcáfoltak a tanúk. Az ügyvédem tanácsára csak azért nem fellebbeztük meg az ügyészi

indoklást, hogy ne kelljen ezen a gumicsonton még további egy hónapig rágódnia a közvéleménynek.

Dr. Szabó Gábor szerint a rendõrségi eljárás során elhangzott tanúvallomások alapján bebizonyosodott, hogy nem 1996 végén, hanem korábbi idõpontban történt meg a nyelvvizsgát igazoló okirat becsatolása. [Arról az 1983. évi fõiskolai bizonyítványról van szó, ami nem számít középfokú nyelvvizsgának, és amelynek másolata eltûnt az egyetem irattárából. A névtelen feljelentõ nézõpontjából pedig az egyetem által elfogadott hamisítványról van szó – L. A.]

Horváth Imre veszprémi városi rendõrkapitány a lezárt üggyel nem kívánt foglalkozni. Iszak Imre, a veszprémi ügyészség vezetõje az ÉS-nek elmondta: a polgármester szíve joga az ügyet úgy interpretálni, ahogy õ gondolja, a hivatalos végzést egyébként közleménye tartalmazza. Az ügyész szerint az a dokumentum minden felvetõdõ kérdésre választ ad, és csak a hatóság véleménye a mérvadó.

A ELTE doktori tanácsa dönt

A ügyészi közleménybõl is kiderül, hogy az ELTE Doktori Szabályzatát több tekintetben nem tartották be, és a Bölcsészettudományi Kar Doktori és Habilitációs Irodájának ügyviteli eljárása szabálytalan volt. Manherz Károly bölcsészkari dékán véleménye szerint nem olyan egyszerû az ügy, hogy a polgármestertõl elveszik a doktori fokozatot, valamelyik munkatársukat pedig megbüntetik és kész. A kérdésben az egyetem doktori tanácsa dönti el, hogy jogilag kell-e, lehet-e lépni. Ezután a kar dékánja, vagyis õ határoz arról, hogy milyen intézkedést kíván tenni az irodát illetõen. A döntés azonban kizárólag az egyetemre tartozik és nem a nyilvánosságra. Más forrásból sikerült megtudnom, hogy õsszel komplett vizsgálatot folytattak le az ügyben, melynek eredményérõl azonban nincsenek ismereteim.

Izsák Lajos, tudományos rektorhelyettes, az egyetem doktori tanácsának elnöke úgy tájékoztatott, hogy a több mint húsz tagú egyetemi doktori tanács félévente kétszer ülésezik. Évente 1200–1300 doktorandusz anyagát terjesztik fel a karok, és ezekrõl kell határozniuk. Az elõterjesztéseket csak a Doktori Szabályzat és jogszabályok be nem tartása esetén utasítja el a testület. A karok által és más egyetemekrõl delegált professzorok legközelebb június közepén (lapzártakor még nem volt végleges idõpont) találkoznak, ekkor kerül napirendre a szombathelyi polgármester doktori címének kérdése. Az egyetem egyik, magát megnevezni nem kívánó tudományos munkatársa elmondta, hogy dr. Szabó Gábor szociológiai tárgyú doktori értekezésérõl elismeréssel nyilatkoztak a dolgozat nagy tekintélyû opponensei. Ez is nehezíti a tanács döntését a doktori cím meghagyásáról vagy visszavonásáról, nem beszélve a jogi vonatkozásokról.

Az általam megkérdezett oktatók többsége bizonytalan volt abban, hogy történt-e már hasonló eset az egyetemen, s ha igen, mikor. Egyikük azonban úgy emlékezett, hogy évekkel ezelõtt a rendõrségi vizsgálat során hamisnak bizonyult nyelvvizsga-bizonyítvány miatt valakit már megfosztottak doktori címétõl. Ami ezt az ügyet illeti, elképzelhetõ, hogy az egyetem doktori tanácsa a döntés jogát a bölcsészkar doktori tanácsának adja át.

Dr. Szabó Gábor az ÉS-nek elmondta, hogy az egyetem felszólítására méltányossági kérelmet adott be doktori címének megtartása érdekében. Arra hivatkozott, hogy most derült ki: bizonyítványa nem felel meg az elõírásoknak. A polgármester furcsállja, hogy a történtek után – utólagos beadás címén – elutasították kérvényét. Bakonyi László, az egyetem oktatási és tudományszervezési osztályvezetõje ezzel az állítással kapcsolatban közölte: tavaly õsszel felszólították Szombathely polgármesterét, hogy mutassa be bizonyítványát. Dr. Szabó ezt követõen adta be a méltányossági kérelmet. Tudomása szerint a hónapokig húzódó ügyben végül Manherz Károly dékán küldte el a címzettnek az elutasító határozatot.

Politikai szándékok?

A szombathelyi polgármester szerint, mint korábban az ÉS-nek adott nyilatkozatában is hangsúlyozta, az ügy mögött politikai szándékok húzódnak meg, a római joggal ellentétes az a büntetõeljárási logika, amely szerint nem a rágalmazónak, hanem a megvádoltnak kell bizonyítani ártatlanságát. Ez a szemlélet és módszer õt a Pelikán elvtársak korára emlékezteti, ami napjainkban is kísért. A névtelen levelet véleménye szerint tanulságos lenne közölni. Megdöbbentõ volt számára, hogy eltûnhetett az általa beadott bizonyítvány. Ugyanígy az is, hogy az ügy kirobbanása után levélben tökéletesnek látszó angol középfokú nyelvvizsga-bizonyítványt küldtek neki. A tökéletes hamisítvánnyal feltételezése szerint provokálni akarták.

Arra a kérdésemre, hogy milyen politikai erõk állhattak az ügy mögött, a polgármester elmondta: korábban szombathelyi vezetõ SZDSZ-es körökbõl érdeklõdtek tõle nyelvvizsgájáról. Erre alapozza azt a véleményét, hogy – bár név szerint nem kíván rágalmazni senkit– a szabad demokratáktól indulhatott ki az ügy.

Wágner András, a szombathelyi önkormányzat SZDSZ-frakciójának vezetõje, a város elõzõ polgármestere nevetségesnek tartja a fenti állítást. Nagyobb baj szerinte az, hogy ezt az egész történetet a város sínyli meg. A szabad demokrata képviselõ szerint sem a befektetõk, sem az állami pénzek kezelõi nem szívesen kötnek szerzõdést olyan várossal, amelynek polgármestere ellen bûncselekmény gyanúja miatt eljárás folyik. Bár õ nem jogász, úgy látja, dr. Szabó Gábornak nem sikerült tisztáznia magát, és kíváncsian várja az egyetemi doktori tanács döntését.

A közelmúltban a szombathelyiek elbuktak például egy szakmailag jól kidolgozott, informatikai fejlesztést tartalmazó OMFB-pályázatot – konkretizálta a nyelvvizsgaügy várost érintõ negatív hatásaira történt utalását Wágner András. Megemlítette a Savaria címû önkormányzati hetilap ügyét. [Május elején a közgyûlés elmozdította a kritikus hangvételû, a polgári koalíciót sem kímélõ hetilapot kiadó közhasznú társaság vezetõjét. A kinevezett utód a fõszerkesztõ tudta nélkül cikkeket tiltott ki a lapból. Azóta a régi garnitúra már nem publikál az újságban – L. A.]

Két fideszes képviselõ kilépése miatt a szombathelyi önkormányzat 29 tagú közgyûlésében április végére kisebbségbe került a polgári koalíció. A 14 koalíciós képviselõ mellett négyen függetlenek, az ellenzékbõl heten szocialisták, négyen szabad demokraták. Dr. Szabó Gábor úgy véli, hogy – akárcsak a korábbi négyéves ciklusban – a függetlenekkel együtt kormányzóképes marad a polgári koalíció.

Epilógus

A doktori tanács döntésérõl nem érdemes találgatni. Ami a jövõt illeti, feltételezhetõ, hogy az „ügy” lassan elcsitul, és a polgármester nem lesz kénytelen méltatlan kérdésekkel, például a nyelvvizsga-bizonyítvánnyal foglalkozni. Amirõl egyébként a városi közgyûlésben – a többség döntése alapján – tavaly augusztus óta egyébként sem eshet szó. Az egyetem doktori tanácsának döntése a lényeg szempontjából alighanem közömbös. A bûnügyet bizonyítékok hiányában lezárták, a polgármester tevékenységét pedig érdemben aligha befolyásolja, hogy van-e doktori címe.

A Veszprémi Városi Ügyészség vezetõjének közleménye

A Veszprémi Városi Ügyészség közokirat-hamisítás bûntette miatt dr. Szabó Gábor szombathelyi polgármester ellen indult bûnügyben a nyomozást bûncselekmény elkövetésének bizonyítottsága hiányában megszüntette.

Ismeretlen személy dr. Szabó Gábor ellen azért tett feljelentést, mert hamis nyelvvizsga-bizonyítványt használt fel doktori címe megszerzésekor. A nyomozás iratai szerint dr. Szabó Gábor 1993. május 5-én jelentkezett doktori cím megszerzése végett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A doktori cím elnyerésének egyik feltétele az volt, hogy a jelölt legalább egy idegen nyelvbõl középfokú állami – vagy azzal egyenértékû – nyelvvizsgával rendelkezzék.

Dr. Szabó Gábor középfokú nyelvvizsgát sehol nem tett. Dr. Szabó Gábor a doktori eljárásra bejelentkezéskor nyelvismeretét nem igazolta. A doktori értekezés megvédése elõtt – 1996 végén – a Doktori és Habilitációs Ügyek Irodáján adott le dr. Szabó Gábor nyelvvizsgát igazoló iratot. Minthogy dr. Szabó Gábor az elõírt nyelvvizsgával nem rendelkezik, arra volt alapos gyanú, hogy a becsatolt vizsgabizonyítvány hamis, ezért õt a közokirat-hamisítás bûntette miatt gyanúsítottként kihallgatták.

Dr. Szabó Gábor a bûncselekmény elkövetését tagadta, azt állította, hogy 1983. évi fõiskolai orosz nyelvvizsgájáról készített igazolást adta át az Iroda vezetõjének. Ez a záróvizsga az elõírt feltételeknek nem felelt meg. Az egyetemrõl beszerzett adatok szerint viszont a jogszabályoknak megfelelõ okiratot csatolt be, amellyel a fentiek szerint bizonyítottan nem rendelkezett.

A vizsgabizonyítványról készített másolat a doktori eljárás iratai közül ismeretlen körülmények között eltûnt, más módon pedig annak tartalma megnyugtatóan nem volt rekonstruálható.

A nyomozás adatai szerint kétségtelen, hogy a doktori eljárásra annak ellenére került sor, hogy dr. Szabó Gábor a megkívánt nyelvvizsga-bizonyítvánnyal nem rendelkezett. A doktori cím esetleges visszavonása az ELTE Doktori Tanácsának hatáskörébe tartozik.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Doktori és Habilitációs Iroda ügyvitelt sértõ, az ELTE Doktori Szabályzatának több tekintetben nem megfelelõ eljárása miatt a nyomozás során nem lehetett kétségtelenül kizárni dr. Szabó Gábor védekezését, azt tehát, hogy a nyelvvizsgát az általa elõadott módon igazolta.

Dr. Szabó Gábor a Városi Ügyészség bizonyítékok hiányára alapított nyomozást megszüntetõ határozata ellen, a határozat kézbesítésétõl számított nyolc napon belül a Veszprém Megyei Fõügyészséghez terjeszthetõ panasszal élhet.

Veszprém, 2000. április 5.

Dr. Iszak Imre

Veszprémi Városi Ügyészség vezetõje

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ:

A beszélgetés magasiskolája

Nexus-konferencia Hollandiában

Végleg hátat fordítottak a Múzsák a civilizációnknak? Vagy csak elrejtõztek, visszavonultak, s onnan figyelik, mihez kezdünk nélkülük? S azután, ha látják, hogy minden összezavarodik, elõjönnek, és újból rendet tesznek?

Vagy lehetséges, hogy egyáltalán nem is tûntek el? S miközben hangosan siratják távozásukat, továbbra is jelen vannak? Nem a mûvészetekre vigyázó hagyományos gondviselõkként, hanem a dialógusra, a beszélgetésre felügyelõ, azt helyes irányba terelõ erõkként? A mûvészetekre kevesebb gondot fordítanak, s inkább az emberek közötti megértést, párbeszédet, „nexust” ápolják, amelynek hiánya a mûvészetekénél is fájóbb tud lenni.

Én legalábbis ilyen minõségükben érzékeltem a jelenlétüket egy összejövetelen, amelyen a mitológia múzsáiról hangzottak el elõadások, és amelyre résztvevõként meghívtak.

A Rob Riemen által Hollandiában alapított, Tilburgban mûködõ Nexus Intézet legutóbbi nemzetközi konferenciájának ez volt a témája: A Múzsák búcsúja. Az intézet az 1991-es megalapítása óta az európai kultúra örökségének felmérését tûzte ki célul, s az eltelt tíz év alatt nemzetközi elismertségre tett szert. A Nexus címû, könyvnyi vastagságú, holland nyelvû folyóiratnak eddig megjelent 25 számában a világ számos ismert és kevésbé ismert értelmiségije tette közzé írásait. Mindegyik szám egy-egy témát jár körül; ez éppúgy lehet a közgazdaság, a teológia, a filozófia, az etika, mint a mûvészet vagy annak valamelyik ága, az építészettõl az irodalomig bezáróan. 1994-tõl Nexus-elõadások címmel évente egy-egy nemzetközileg közismert tudóst vagy mûvészt is felkérnek egy elõadás megtartására. Az eddigi elõadók között szerepelt az irodalomtudós és kritikus Edward W. Said, a Nobel-díjas közgazdász, Amartya K. Sen, a politikus Richard von Weizsäcker, az esszéista és szépíró Claudio Magris, a Párizsban élõ lengyel költõ, Adam Zagajewski, valamint Thomas Mann lánya, Elisabeth Mann Borgese. A soron következõ elõadásra, 2000 õszére az Angliában élõ írót és publicistát, Michael Ignatieffet kérték fel.

A legnagyobb népszerûségnek vitathatatlanul a kétévente rendezett Nexus-konferenciák örvendenek. A huszadik század öröksége címmel 1996-ban kezdõdött el az a sorozat, amelynek elsõ konferenciája A felejtés politikája, a második (1998) a Bálványimádás címet viselte. A harmadik, 2000. május 24-én megrendezett konferenciának, amelyen magam is részt vettem, A Múzsák búcsúja volt a címe, s elsõsorban a mûvészet mai állapotának elemzését tûzte ki célul. „Immár civilizációkként is tudjuk, hogy halandóak vagyunk”, írta 1919-ben Paul Valéry. A résztvevõk ennek hatásairól tartottak elõadásokat, illetve egy-egy elõadás kapcsán közös beszélgetések és viták során ezt a témát járták körül.

A körülbelül 400 fõnyi közönség elõtt George Steiner oxfordi irodalomtudós tartotta meg vitaindító elõadását, amelynek témája egyfelõl a mûvészet nélkülözhetetlensége volt, másfelõl pedig példák segítségével annak érzékeltetése, hogy a mûvészet soha nem volt képes megakadályozni semmilyen borzalmat sem. Az ezt követõ vitában Steinert Homi K. Bhabha indiai irodalomtudós és Joop Doorman holland filozófus faggatta, illetve bírálta. Steiner elsõsorban az irodalomról beszélt; Ian Buruma angol író és publicista a képzõmûvészet mai helyzetérõl kérdezte a legteljesebb Picasso-monográfia szerzõjét, John Richardsont, aki az ötvenes években Picasso legszûkebb baráti köréhez tartozott. A személyes emlékek mellett az avantgárd szerepérõl és lehetõségeirõl, illetve ennek ezredvégi kimerülésérõl is szó esett. A beszélgetésbe késõbb Donald Mitchell zenetörténész, Jean Clair, a párizsi Picasso Múzeum igazgatója, valamint napjaink egyik legnagyobb hatású mûvészetfilozófusa, Arthur C. Danto is bekapcsolódott. Jean Clair egyértelmûen a mûvészet „dehumanizációjának” nevezte azt, ami a jelenkori mûvészetben zajlik, és amire mindenekelõtt a mai angol képzõmûvészek legfiatalabb generációjának munkáiból hozott fel számos vetített példát. Vele szemben Arthur C. Danto a mûvészettörténeti elõzményekre utalva arra hívta fel a figyelmet, hogy amit a mûvészetben „hanyatlásként” értékelnek, arról késõbb gyakran kiderül, hogy egy új kibontakozás elsõ nagy hulláma volt. Jean Clair álláspontjának elmélyítésére Roger Scruton angol filozófus tett kísérletet, aki nemcsak a mûvészetet, hanem korunk teljes kultúráját is egyértelmû hanyatlásként értékelte. A kibontakozó vitában Clair és Scruton álláspontját a képzõmûvészet tárgykörén belül maradva többen is vitatták, ellenpéldákkal támogatva Danto gondolatmenetét. A beszélgetésbe ezen a ponton Tatyjana Tolsztoja Moszkvában élõ, az Egyesült Államokban publikáló publicista és Esther Dyson, számos internet-szolgáltató cég amerikai tulajdonosa is bekapcsolódott – utóbbi mintegy már a XXI. század felõl tekintve vissza. A konferencia utolsó nagy beszélgetésében a nap során elhangzott álláspontok összefoglalása és értékelése következett. George Steiner mellett ebben a vitában az amerikai író és kritikus, Susan Sontag és a költõ Adam Zagajewski vett részt, valamint az úgynevezett posztmodern építészet egyik legnevesebb képviselõje, az amerikai Peter Eisenmann.

A mindvégig nagyszámú közönség elõtt zajló elõadások, beszélgetések és nemritkán heves viták, mint általában a hasonló konferenciák, nem vezetek semmiféle megnyugtató, mindenkit kielégítõ állásponthoz. Az õsi dilemma, miszerint a mûvészet létrehozása és élvezete „genetikailag” van-e belénk programozva, vagy sem, illetve hogy mi haszna a mûvészetnek, ha szemmel láthatóan semmilyen gyakorlati haszna sincsen, éppúgy nem oldódott meg, ahogyan korábban sem. Ami azonban feltûnõ volt: a beszélgetésnek az a kultúrája, amely Európa keleti felében jószerivel ismeretlen jelenség. Számomra a legnagyobb tanulságot az a kölcsönös figyelem nyújtotta, ami a vitapartnerek részérõl megnyilvánult; az ellentétes álláspontok képviselõi nem ellenséget, hanem ellenfelet láttak egymásban, s ennek megfelelõen õszinte igyekezettel próbálták nemcsak megérteni a sajátjukétól eltérõ álláspontokat, hanem azokat magukévá is tenni. Ahogyan például az ízig-vérig konzervatív beállítottságú, s közben mégis rendkívül figyelmes Roger Scruton és az internetguru Esther Dyson, vagy a posztmodernellenes Jean Clair és a nála jóval idõsebb, mindenre üdítõen fogékony Arthur C. Danto egymással vitatkozott, vagy a hangnem, amellyel George Steiner Peter Eisenmann-nak, a berlini holokauszt-emlékmû tervét bírálta, ez utóbbi pedig Steiner álláspontját vitatta, számomra összehasonlíthatatlanul több tanulsággal szolgált, mint az egyes elõadások.

A magyar szellemi életben ugyanis éppen ilyesmivel nem találkozni. Például nyitott konzervativizmussal és a konzervatív álláspontra fogékony liberalizmussal. Vagy a posztmodernt elutasító, mégis rendkívüli érzékenységgel rendelkezõ mûvészetszemlélettel, illetve a posztmodernt pártoló, de közben azért az akadémizmusra is kíváncsi állásponttal. Nem szólva a holokauszt témájával kapcsolatos eltérõ nézõpontokról, amelyekben azonban soha nem kísértett az ízléstelenség árnyéka. A magyar szellemi életben tapasztalható zsigeri elutasítás helyett hasonlóképpen „zsigeri” figyelem szemtanúja lehettem. Átláthatatlan (vakságot eredményezõ) falak közé bezárkózás helyett folyamatos kitekintést tapasztalhattam. Akik nálunk pillanatok alatt ellenségekké torzulnának, azok a tilburgi konferencián ellenfelek maradtak, s úgy vitatkoztak, ahogyan a távol-keleti küzdõsportok résztvevõi harcolnak: elsõsorban nem legyûrni akarják egymást, hanem elsajátítani a másik harcmodorát. Erõfitogtatás helyett küzdelem. A cél nem a gyõzelem, a másik fél fölötti uralom, hanem annak megértése, ami – legalábbis ezen a konferencián – szemmel láthatóan elválaszthatatlan az önismeret gyakorlásától. A másik álláspontja nemcsak arra szolgál, hogy legyõzzem, hanem hogy a saját álláspontomat is ellenõrizzem, netán módosítsam általa. Miközben a nyugat-európai és amerikai résztvevõk némelyike a Múzsák távozását és eltûnését gyászolta, addig én, a kelet-európai, egyfolytában élvezettel gyönyörködtem. A dialógusnak az a magas színvonala és kultúráltsága, amelynek fültanúja lehettem, az eltérõ álláspontok kölcsönös tisztelete, illetve annak lehetõsége, hogy ezek akár közeledjenek is, számomra nagyon is a Múzsák jelenlétét bizonyította. S bár egyszer sem hangzott el a „tolerancia” vagy „felvilágosodás” vagy „dialógus” szó, többet megtudhattam ezekrõl, mint idehaza az oly sok hangzatos, dialógusra többnyire mégsem alkalmas kinyilatkoztatás kapcsán.

MÉSZÁROS TAMÁS:

Se kép, se hang

Meg kell adni, a Miniszterelnöki Hivatal mellett mûködõ stratégiai elemzõk nem estek a fejükre. Egy kiszivárgott dolgozatuk azt javasolja ugyanis a kormányzati píárosoknak, ne nagyon támadják a honába megtért Németh Miklóst, mert egyelõre túlságosan is kimutatható a múltból visszamaradt népszerûsége; inkább várják meg, amíg megszólal: akkor aztán elássa magát úgyis.

Hát bizony, a hatalom birtokosainak ez a ritkán tapasztalható bölcsessége most okkal aggaszthatná a szocialista ellenzéket, amely kétségkívül a Németh-legendából szeretne profitálni, de eleddig – tán ösztönösen, tán tudatosan – kerülte a volt miniszterelnök szerepeltetését; épphogy csak megmutatták a népnek, lássátok feleim szümtükkel, de ne hallgassátok is, mert arra még nem vagyunk felkészülve. Meglehet, ezt maga Németh Miklós is így akarja, tételezzük fel, ott a távolban olyan fokára jutott az önismeretnek, hogy neki sincs túl jó véleménye a saját beszédstílusáról, amely – legalábbis annak a néhány lassúdad mondatnak az alapján, amelyet mostanában mégiscsak elõfogalmazott –, nemigen változott az utóbbi tíz esztendõ során. Az Angliában töltött bankári évek mintha nyom nélkül múltak volna el az egykorvolt megyei párttitkároktól ismert szókészlet és elõadásmód felett: Németh modora ma már egyszerûen maga a kiáltó anakronizmus. Elviselhetetlen, mert primitív és dögunalmas.

Roppant edzésprogramnak kellene itt beindulnia ahhoz, hogy valamelyes esély mutatkozzon az exkormányfõ stiláris feljavítására; kérdés, van-e erre elegendõ idõ és elszántság, na meg képesség az alanyban. Németh Miklósnak hónapok leforgása alatt kellene legalább akkora fejlõdést produkálnia, mint amekkorát az egykor meglehetõsen rosszul artikuláló Orbán Viktor mutatott fel néhány év alatt – ám lássuk be, utóbbinak akkor még nem a gondolkodásával, az attitûdjével volt baj, hanem csupán a technikájával. Mára Orbán ragyogó fellépõ lett, akinek nemcsak a nyakkendõje, de a svádája is tökéletes, viszont rohamosan romlik a nyelvi színvonala; úgy tûnik, párhuzamosan a mondanivaló elsekélyesedésével.

Némethnek azonban annyival nehezebb a dolga, hogy az egykori MSZMP-ben majd mindenkit utolérõ kádáros beszédkaraktertõl, a komótosságtól és az álnyomatékosságtól is meg kellene szabadulnia, ugyanakkor egész politikai-szellemi habitusa változásra szorul. Hiszen szokta is üzenni: az MSZP-nek szociáldemokratává kell válnia, és õ arrafelé tolná a pártot. Nosza, lássuk Németh Miklóst, a szociáldemokratát – akit még azért nincs szerencsénk ismerni, mert annak idején nemigen mutatta ki vonzódását e felfogás iránt.

Ám még nagyobb problémának tetszik, hogy a szocialisták, úgy en bloc jól érzékelhetõ lemaradásban vannak attól, ami Némethnek se megy. Az egyetlen Kovács Lászlón kívül (és vegyük még hozzá az utóbbi idõben háttérbe vonult Kósánét) senki nem képes közülük természetes emberi hangon – értsd: lózungok, frázisok, patentek nélkül – és eredeti tartalmak kifejezésének szándékával beszélni. Márpedig egy ekkora pártnak legalább tucatnyi, fölényes nyelvi kulturáltsággal, megnyerõ hangvétellel fogalmazó korifeusra volna szüksége. Olyanokra, akik sikerrel törhetik meg a Fidesz-papagájok reklámiskolán nevelõdött brutálretorikáját. Ez a módi ugyanis kifulladóban van, mind alkalmatlanabb lesz a közönség figyelmének felkeltésére és fenntartására, mert egyre üresebbek a használatos panelek, és alighanem ezért is egyre agresszívebb a hangnem.

Szóval, bizonnyal lejátszható volna a színpadról ez a meglepõen hamar elöregedõ beszédkultúra, ha volna a helyébe másik. Jobb, értelmesebb, konkrétabb, érthetõbb. A drámatörténet például azt mutatja, hogy igazán átütõ kortárs darabok mindig magukkal hozzák a nyelvhasználat megújítását is; minden korszaknak megjön a maga adekvát hangja, és egyszeriben nyilvánvalóvá teszi, hogy másként kell beszélni, mint eladdig. Ugyanakkor a stílus, mint tudjuk, nem független a tartalomtól; mindig az beszél jól, aki revelativan beszél, amihez persze eredetien kell gondolkodnia is.

A mai kormánypártok abban reménykedhetnek, hogy hiába zápul be a saját szövegük, az ellenzék nem készül fellépni új idõknek új dalaival; a szocialistáktól se futja többre a lejárt szövegeknél. Nézem például Horn Gyulát reggel a televízióban, s az élmény letargikus. Nem azért, mintha bármiféle felháborítót, szörnyûséget, kétségbeejtõt mondana. Nem; Horn csupán végzetesen érdektelen. Semmitmondó. Minden tartalom nélküli frazeológiát használ, vállát vonogatja, tenyereit sûrûn kifelé fordítja, egész metakommunikációja a méltatlankodó emberé: ugyan kérem, hogyan tételezhetnek fel rólam-rólunk ilyesmit, vagy olyasmit, szó sincs errõl meg amarról, egyáltalán, hát nem vitán felüli, mennyire mi vagyunk a legjobbak?! Horn megint a megbántott, ám higgadt és tûrõ jellem jogos sértettségét próbálja sugározni, mint a 94-es kampányban, vaskoronával a fején. De ugyanúgy nem válaszol semmire, mint egész pártja.

A szocialisták ma abból élnek, hogy a Fidesz romlik, ahelyett, hogy õk maguk javulnának. Arra számítanak, hogy ennyi is elég lesz két év múlva. Tévednek. Mert az ellenfél a pocsék modorával együtt is ügyesen és megállás nélkül tematizálja a közéletet, állandóan új meg új tervekrõl, kezdeményezésekrõl, lankadatlan kormányzati tenniakarásról zeng – ami önmagában még nem érne sokat, feltéve, hogy volnának szocialista alternatívák, világos álláspontok, markáns okfejtések. De csupán abból nem lehet koncepcionálisan megélni, hogy hirtelen követeljük a benzinár nyolcforintos csökkentését.

Lengyel László szokta elmondani, hogy véleménye szerint a koalíció behozhatatlan késésben van a 2002-es választásokig, mert ahhoz is késõn kezdett neki, amit egyáltalán elkezdett, egy csomó mindennel pedig nem tart sehol. „Az autópályák nem fogják elérni a fideszes városokat két éven belül” – jósolta nemrég, és lehet, hogy igaza is lesz; a „polgári” vircsaft már nem tudja utolérni magát. De az ország számára legalább akkora baj, hogy a legnagyobb ellenzéki párt állapota, így félidõtájt, még ennél is rosszabb: a közvélemény-kutatások kedvezõ adatai ellenére sincsenek valójában sehol.

Olyanok, mint áramszünet idején a képernyõ: se kép, se hang.

BOROS JÁNOS:

Géntechnikai mozgósítás

A Sloterdijk-vita margójára

Peter Sloterdijk ismét viták középpontjába került Németországban, a bajorországi Elmau kastélyában 1999 nyarán tartott Regeln für den Menschenpark. Ein Antwortbrief über den Humanismus (Az emberpark szabályai. Válasz Heidegger humanizmuslevelére, Die Zeit, 1999. szept. 16., 15–21.) címû elõadásával. A német filozófus sürgeti, hogy az új típusú ember vagy emberiség létrehozására használható géntechnológiát ne szörnyként kezeljük, ne hagyjuk „elvadulni”, hanem amíg erre lehetõségünk és idõnk van, bástyázzuk körül társadalmi szabályokkal és törvényekkel. Az elõadás során, talán a náci eugenikus programok nyomasztó emlékei hatására, többen depressziós hangulatba kerültek, mások felháborodásuknak adtak hangot, és a prompt reakció a sajtóban sem maradt el. A vita heve a legjelentõsebb német nyelvû lapokban (Die Zeit, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurter Rundschau, Süddeutsche Zeitung, Neue Zürcher Zeitung, Der Spiegel) hetekig nem csillapodott.

Sloterdijk a géntechnológiában új lehetõséget lát az emberiség „nagy kérdései” megoldására, melynek során természettudósok és filozófusok ismét együtt dolgozhatnának a világ „jobbá” tételén. (A németországi humán genom-program vezetõje, Jens Reich szerint a géntechnikával alapvetõen négy fõ területen lehet közbeavatkozni: az utódok súlyos öröklött betegségeinek kiküszöbölése, komoly fertõzõ betegségekkel szembeni immunitás, betegségelõidézõ kockázati tényezõk felszámolása, továbbá bizonyos esetekben alapvetõ génstruktúra-átalakítás.) Az emberi nem genetikai felülvizsgálatával új evolúciós lehetõségek tárulhatnak föl, és lesznek, akik a lehetõségeket ki is fogják használni. Ahhoz, hogy e technikák ne kerülhessenek nem kívánt és a társadalom vagy az emberiség egészére nézve veszélyes csoportok („maffiák”) kezébe, idejekorán, tehát most kell a géntechnika által nyújtott lehetõségekkel szembesülnünk és a megfelelõ törvényi szabályozásokat kialakítanunk.

Sloterdijk írásában kiemeli, az újkori humanizmusnak – az embernek a barbárságból való kihozatalának – nem sikerült az embert „végérvényesen” kulturáltabbá, civilizáltabbá, békésebbé szelídíteni. „Aki ma a humanitás és a humanizáló közegek jövõje után kérdez, tulajdonképpen azt akarja tudni, hogy van-e remény, hogy az emberek közt tapasztalható mai elvadulási tendenciák fölött úrrá váljunk.” A humanizmus e századi, végérvényesnek tûnõ csõdje után újra föl kell tenni a kérdést, „Mi szelídíti még az embert, ha a humanizmus mint az emberszelídítés iskolája kudarcot vall”. Az emberiség visszavadulásának veszélyét fokozzák az új közegek, a médiák felszabadító hatású szórakoztató programjai által az emberek hétköznapi bestialitása növekszik. Sloterdijk szerint az újkori humanizmus korának vége, mivel nem tartható tovább az illúzió, hogy a politikai és gazdasági nagystruktúrákat az irodalmi társaság barátias modellje szerint lehetne megszervezni. Az éleslátás, az olvasás, a diszkusszióképesség és -lehetõség adományával „megáldottak” jobban teszik, ha körülnéznek, míg nem késõ, a régi helyett milyen új humanizáló közegeket tudnának létrehozni.

Mi humanizálhatná a jövõ emberiségét? És fõként, hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy az emberiség önpacifikálására és önszelídítésére kidolgozott klasszikus technikák és közegek (humanista nevelés, klasszikus mûveltség stb.) végül is minden létezõ fölötti uralom növeléséhez vezettek? Sloterdijk szerint a humanizmus végsõ soron annak az erõszaknak volt része, amelynek felszámolására állítólag kísérletet tett. Eredménye a Nietzsche/Zarathustra által kritizált törpe ember, szánalmas és megvetésre méltó, a hétköznapok apró nappali és éjjeli örömeinek rabja, a kis házak lakója, akit ugyan akartak, de õ maga semmit sem akar. Sloterdijk javaslatát azzal a Heideggerrel szemben fogalmazza meg, aki kunyhójába visszavonulva a lét õrzõjeként proponálta magát. Szerinte ami a háború és Heidegger korábbi szerepe után érthetõ volt, mára nemcsak elfogadhatatlan filozófusi magatartás, hanem veszélyes is. A filozófia pásztorjátékait föl kell váltani a valódi döntések elõkészítésével és meghozatalával. A mediális „játékok” következtében növekvõ brutalitás és visszabarbarizálódás ellen filozófusoknak, tudósoknak együtt kell fellépniük. Tekintve, hogy az új korszak fémjele a géntechnika lesz, tudatosítanunk kell, hogy „az emberiség következõ hosszú idõszakaszai a fajpolitikai döntések korszakai lesznek”. A géntechnológia talán lehetõséget nyújt egy biztosítható, új típusú humanizmusnak. A klasszikus humanizmus csak játék volt, következmények nélküli fantáziálás az „emberrõl” és „lényegérõl” ahhoz képest, amire az új technikák képesek lesznek. Ha nem figyelünk, az új technológiák valóságosan is új biológiai struktúrájú, világlátású, erejû, moralitású „emberszabású” élõlényeket lesznek képesek létrehozni. Akár olyan „embereket” is, amelyek úgy fognak tekinteni ránk (és ennélfogva „kezelni” bennünket), mint mi a neandervölgyiekre. Ekkor pedig nemhogy új humanizmus nem lesz, de olyan fajta ember sem marad, mint mi vagyunk.

A mai génkutató és környezete, az új technikai és „antropotechnikai” ember észrevétlenül is a szelektor szerepébe kerül, hiszen õ határozza meg az evolúció menetét. Amit korábban az irodalmi humanisták tettek, azt a közeli jövõben az antropotechnikusok fogják tenni. Ez utóbbiak azonban per definitionem elvesztik a humanisták ártatlanságát: tevékenységük eredménye biológiai lesz, belemetszés az emberi nem mélystruktúrájába, valódi génköltészet, génszobrászat, géntechnológia, új szerkezetû valóság. Ha magas fokú géntechnikai, tehát az emberi nemmel kapcsolatos technológiai képességekre teszünk szert, akkor nem lehet többé a széplelkûek kis házaiba meditatíve visszahátrálni, a kihívásra csak az antropotechnikák etikai és jogi „kódexével” lehet válaszolni. Egy ilyen kódex persze nyilvánvalóvá tenné a korábbi humanizmus jellegét is: az ember a humanista nevelés föltalálása óta és a géntechnikával még inkább maga lesz vis maior az ember számára. Ami pedig eddig a politikáról való gondolkodásnak tûnt, az valójában az emberpark szabályainak meghatározása lesz.

A géntechnológiai forradalom kellõs közepén vagyunk, és ami megtehetõ (új genetikus struktúrájú élõlények, akár Übermenschen és Untermenschen, vagy ha tetszik, a Huxley szerinti alfa, béta és gamma emberek), azt a tudomány- és technikatörténet tapasztalatai alapján meg is fogják csinálni; ha nem egy jogállamban, akkor egy törvényen kívüli országban, a sivatagban vagy az õserdõben felépített kutatóközpontban. Ezért mielõtt visszahívhatatlan mutánsok lepik el bolygónkat, elõrelátni, tervezni kell, ki kell dolgozni az „antropotechnikai kódexet”, az antropotechnikai hatalomgyakorlás etikáját. Sloterdijk hangsúlyozza, hogy ennek során szigorúan meg kell húzni a határokat az egyének számára történõ legitim génorvoslási optimalizálás és csoportok illegitim biopolitikája közt.

A sajátságok kifejezett tervezését egyedül a szellemi elit végezheti, a társadalom kulturálisan vezetõ rétegei. Sloterdijk Platón Államférfi dialógusára hivatkozik, hiszen már a görög filozófus beszélt a „reprodukció szabályozásáról”. Miközben sürgeti a géntechnikával való szembesülést, nem tér ki a szabályozott géntechnológiai reprodukció veszélyeire és arra, hogy ki fogja, milyen módszerekkel, milyen értékrend alapján, milyen érdekeket szolgálva eldönteni, hogy mely „emberi” tulajdonságok érdemlik meg az „evolutív antropotechnikai” szaporítást, és melyeket kell felszámolni. Intelligens és nagylelkû emberek géntechnikai létrehozásának lehetõségérõl beszél, ugyanakkor kevés teret hagy a nevelés szerepének a kreatív intelligencia kialakításában, továbbá azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az általa kívánatosnak tartott nagylelkû, azaz morális embereket nem lehet természettudományos módszerekkel „létrehozni”. Ehhez olyan nevelési körülményeket kell teremteni, amelyek hozzájárulnak a minél több morálisan felelõsséget vállaló egyed „kialakulásához”. De semmiféle géntechnológia és semmiféle nevelés nem tudja biztosítani, hogy az egyedek valóban morális lényekké váljanak. A moralitás ugyanis egyedi, „belsõ”, szabad döntés és konzekvensen fönntartott és végigvitt egyéni döntéssorozat eredménye, és nincs az a technológia, amely a kauzális törvények alkalmazásával létrehozhatná. Ha van valami az emberben, ami minden „tudományos”, azaz „kauzális” megközelítés alól kibújik, akkor az éppen a „szabadság” fogalmára épített moralitás. A felvilágosodás eredményeit bizonyos értelemben biológiailag kódolni, rögzíteni, biztosítani és strukturálisan „bensõségesíteni” kívánó filozófus-mérnökök és filozófus-biológusok mindig kénytelenek lesznek megállni a kognitíve okos vagy a biológiailag erõs és életképes egyedeknél, de soha nem fognak „nagylelkû”, morális lényeket produkálni. Amibõl az is következik, hogy a géntechnológia segítségével pusztán egészségesebbek, okosabbak, ügyesebbek vagy gyorsabbak lehetünk, de nem feltétlenül etikusabbak vagy jobbak. Ennélfogva géntechnikailag aligha biztosítható, hogy jövõnk „emberibb” legyen.

LICHTHOF

Móni

Móni rikolt.

Móni rikoltását ember nem lenne képes utánozni, sem semmiféle élõlény, feltehetõen õ maga sem volna képes így rikoltani, ha külön fölkérnék rá, ha mint feladatot kellene megoldania, de most ösztönszerûen, torkaszakadtából rikolt. Ezt a rikoltást voltaképp leírni sem lehetséges: maga a ház és a Lakatosné is elnémul, amikor a Móni rikolt. Van ebben a rikoltásban valami rituális, vallásos, valami, ami még a ceruzalábú nõbõl is néhány másodpercnyi áhítatot vált ki, és mindazokból, akik ezt hallják; a Lakatosné például szóra nyitott szájjal némul el, noha a Lakatos úr tökeivel kapcsolatban tartott értekezését kénytelen ily módon megszakítani, épp a szó (s ráadásul az eszmei mondanivaló) közepén. Nem akkor némul el, amikor a Móni elkezd rikoltani, hanem jóval késõbb; általában a rikoltás derekán is túl. Van egy pont ebben a rikoltásban, ami után a Móni rikoltása már minden képzeletet fölülmúl, s a lakók, akik máskülönben számtalanszor hallották ugyanezt a rikoltást, ilyenkor mindig újra megállnak egy pillanatra, fejüket lehajtják, maguk elé néznek negyedfél percig vagy tovább is, kifejezetten meditatív jelleggel, csöndes áhítattal, vagy pedig az ég felé emelik orcájukat, mint a ceruzalábú nõ e pillanatban, ki hunyorogva néz a napba, aztán félzsódérosra ereszti szempilláit, kicsit lejjebb engedi a tekintetét, csöndben, elgondolkodva pillant a horizontra, a távolt fürkészi, mint aki a épp a világmindenség s a végtelen rejtélyét szándékozik megfejteni, jóllehet az imént még épp nézeteltérése támadt egy általa hagymaagyú kurvának nevezett lakótárssal, s ennek tettleges rendezését függesztette föl e rövid meditáció kedvéért.

Viszont amikor a Móni rikoltása túljut ezen a kifejezetten spirituális ponton, az élet, minthogyha a Móni nem is rikoltott volna, illetve hát nem rikoltana még most is, megy tovább: a Lakatosné befejezi a mondatot a Lakatos úr tökeire vonatkozóan, a ceruzalábú gyepálja tovább a hagymaagyú kurvát.

Noha a Móni ekkorra már a korláton áll.

A Móni egyébiránt nem hirtelen fölindulásból került a korlátra, nem ráugrott, vagy ilyesmi: épp ellenkezõleg, még rikoltás közben bement, megfontoltan, komótosan kihozott egy hokedlit a gangra, szépen fölmászott rá, onnan a korlátra, és most ott egyensúlyoz és rikolt tovább. Csakhogy ez a rikoltás már nem teljesen olyan, mint az iménti, Móni mozdulatai könnyedek, lazák, ugyanakkor majdnem unottak, hasonlatosak egy kiöregedett, enervált kötéltáncoséhoz vagy egy munkanélküli légtornászéhoz, mégis, kénytelen figyelmét valamelyest megosztani az egyensúlyozás és a rikoltás között, ráadásul idõrõl idõre valamelyes artikulációval töri meg a rikoltás elemi voltát, az õsrikoltást, ami a „Leugrok! Mos’ leugrok!” kifejezéshalmaz többszöri ismétlésében csúcsosodik ki, ez azonban semmiképpen nem készteti a ceruzalábút a gyepálás vagy a Lakatosnét a Lakatos úr tökeire vonatkozó értekezés ismételt félbeszakítására.

Egyedül az, mikor visszaszáll a hokedlira a Móni.

A Móni néha visszaszáll a hokedlira, megpihenni, amikor komolyabban kifárad az egyensúlyozásban, és akkor megint gyönyörûen rikolt Nem mondja sem azt, hogy „Leugrok! Leugrok!”, sem azt, hogy „Maj’ akkor megtudod!” , csak rikolt. E rikoltás egy bizonyos pontján az élet a házban megáll megint, majd amikor a Móni visszamászik a korlátra egyensúlyozni, újra elindul. „Leugrik! Leugrik!”, énekli a gangon sétálva Móni háromévesforma lánya; Móni élete párja nem ad életjelt magáról, létezésérõl onnan tudunk, hogy a pöttöm lányka idõnként a „Mondjam, hogy leugrottál?” kérdéssel hamiskásan anyjára pillant, amit Móni válasz nélkül hagy, de a kislány idõrõl idõre „Leugrott! Leugrott!” felkiáltással néz be a gangról a szoba-konyhába.

Végül a Móni, mikor már nincs kedve egyensúlyozni, leül a hokedlira; ilyenkor már nem rikolt. A hirtelen beállott csöndben erõre kap a gyepálás alatt álló hagymaagyú kurva sikoltása, föltámad és kijön a gangra Móni élete párja is, „Abbahagytad, baz’meg…?!”, kérdi asszonyát, „Maj’ megtudod” mondja õ, és a folyamatban lévõ, a Lakatos úr tökeivel kapcsolatos széleskörû közvélemény-kutatás ellenére õk a maguk részérõl unottan bámulnak egymásra.

PÁRATLAN OLDAL

HEREOLIMPIA

A szó jó értelemben véve küzdelmes meccs volt, nem történt durvaság, brutalitás – nyilatkozta a fradista Hesz Máté a BVSC elleni bajnoki döntõ emlékezetes múlt pénteki mérkõzése után. Nem sokkal korábban, játék közben, a vasutas Ibolya Tamás herezacskóját szakították szét és jókorát haraptak a hátába. Hesz szerint a pólómeccseken egyáltalán nem ritkaság, hogy a centereket megmogyorózzák.

Izgalmas sportág ez a vízilabda! Különösen azért, mert a víz alatt jóval több történik, mint a felszínen. Mint tapasztalhatjuk, a mélyben igazán férfias a játék. Olyannyira, hogy a gólok és az eredmény is felejthetõ epizóddá lesznek.

Csak titkon reménykedhetünk abban, hogy Sydneyben nem heretépésbõl rendeznek olimpiát, és ennek ellenére aranyérmet nyerünk.

lantai

VILÁGHÍR

Galvanizált békacomb módjára rándultam össze, amikor a Spektrum tévében a nagy, a világhírû magyar tudóst, Dénes Gábort (!) említette az angolból magyarított szöveg, Gábor Dénes helyett.

Mindig mondtam: nem elég beérni a szólással, mely szerint senki sem próféta a saját hazájában. A pontos fogalmazás (amint a fönti példából is kitetszik): saját hazájában a próféta egy senki.

t–r

MÉDIA-SZTÁROK

A kis sporthírolvasó is médiasztár lett. (Szegény Vitár Róbert, akinek bakijain egy nemzedék nõtt fel, soha nem jutott el idáig.) A kis sporthírolvasónõ családi élete is közérdekû, rendszeresen foglalkoznak vele a pletykalapok. Most nagy cikk tudósít róla, hogy medvét fogadott örökbe, nem tud fõzni és gyakran beszél a férjével. Fénykép is mutatja, amint vidáman turkálnak egy vendéglõi asztalon.

Attól tartok, lassan kimerül a téma.

–odze–

IGAZSÁG, MAGYARUL

A szúrós tekintetû, nemes ragadozóként mosolygó férfi, a MIÉP városi vezetõje sajtóközleményt hoz. A szöveg szerint a megyei közgyûlés elnökének le kellene mondania, hiszen a testület tagjai egymást utaztatják külföldre, tisztségeket osztogatnak, paktumokat kötnek a választók rovására. A pártvezetõ kicsit szabadkozik, merthogy sietett az írással, és lehet, nem mindenütt egyezik alany az állítmánnyal. De hát ezt én úgyis észre szoktam venni, elég kritikusan, így hát ezennel megkér, hogy beírás közben javítsam ki az esetleges hibákat. Megértõen mosolygunk egymásra.

Régebben elõfordult, hogy az agresszív pártos szövegeket változtatás nélkül küldtem át a szerkesztõkhöz. Ez minden pártra vonatkozott. Késõbb kollégák körében idézgettem a legbájosabb kreatúrákat (például: „az irodából elszállított bútorok fedik a valóságot”). Idõvel azonban, kollégáimhoz hasonlóan, a saját magatartásomban ilyenkor tapasztalt rosszindulattól is viszolyogni kezdtem. Most inkább bólogatok és kijavítom a szöveget.

Elvégre a magyar igazság is csak akkor szép, ha tényleg magyarul szól.

Bakos András

ÉRETTSÉGI LOGIKÁBÓL?

A golyóstollakra ráizzadnak a matematikatételekkel küszködõ ujjak, eközben naiv lélekként a középfokú intézmény központi számát hívom. Hosszasan kicsöng, majd szaggatottra vált. Nem veszi fel senki. A tudakozó megnyugtat, hogy jó a szám. Sokadszori tárcsázásra végre megkönyörül rajtam a kollégium portásnõje s érdeklõdésemre nagy titokban közli: nem lett volna szabad felvennie, mert ugye, tudom, miért.

Átvillan az agyamon, s már tudom. A bombariadók miatt, hogy ne szórakozhasson senki az érettségizõkkel. Ez eddig rendben is lenne, de mi van akkor, ha egy õrült tényleg bombát helyezett el az intézményben? Vagy amirõl nem tudunk, az nincs?

-õs -bor

A LABDA MEG A BABA

A magyar polgár most nagy zavarban van. Nem tudja ugyanis eldönteni, hogy mi a teendõ akkor, ha egy miniszternek házasságon kívül gyermeke születik. Ahány ország, annyi szokás. Egy európai nagyhatalom elsõ számú közjogi méltóságánál is elõfordult ilyesmi, de nem csináltak ügyet belõle. Hogy az USA-ban mi lenne egy ilyen esemény következménye, az kiszámíthatatlan. Ott már egy szivar is hatalmas botrányt tud kavarni, a titkárnõvel folytatott viszony pedig biztos bukás. Annyi bizonyos, hogy nálunk a miniszter „a házasságon kívül született gyermeke körül kialakult botrány miatt” nem kíván lemondani. Úgy érzi, hogy miniszteri tisztségét kizárólag az eddig végzett szakmai tevékenysége minõsíti. Igaza van.

De õszintén reméljük, hogy a gyerekkel nagyobb sikerei lesznek.

P.

EGYHÁZFIK

Idézet a Népszabadság állandó tárcaírójának legutóbbi, Országzászló címû mûvébõl: „A zászlót a katolikus egyházfi megszentelte, a két protestáns egyházfi megáldotta...”

Kérdéseim: 1. Pap nem volt jelen? 2. Sekrestyéseknek és templomszolgáknak jogukban áll-e fölszentelniük bármit is? 3. Nem volna-e némileg meglepõ, ha a zsinagógában a samesz énekelne a kántor helyett?

tim-

Az elveszett Nyugat

Voltam a minap Bécsben, nagyon kellemes volt, egészen véletlenül úgy hozta a sors, hogy volt nálam egy rakás pénz, és bárhová (na jó: majdnem bárhová, de ahová nem, oda Budapesten sem) beülhettem vele (kisvendéglõbe, pizzériába, cukrászdába, pubba); a város tisztább, rendezettebb, gondozottabb, lazább, lezserebb és még mindig jobban mûködik, mint Budapest, sõt még azt az egy dolgot is meg tudtam venni (a közhiedelem ellenére vannak még ilyen extra árucikkek), amelyet egy hónapja hiába kerestem itthon; és nagyon jó volt a tengeri lazacfilé a Nordseeben, a kolbász és hurka a Heurigerben, meg a tányérról köröskörül lelógó (de a budai Szent Jupáténál vékonyabb, ezért értelmiségi gyomorba is beférõ) Wienerschnitzel a Figlmüllernél; és továbbra is szép a schönbrunni park, meg a Brueghelek, Arcimboldók, Rembrandtok a Kunsthistorisches Museumban, de nekem volt valami szörnyû, gyötrõ hiányérzetem.

Minduntalan visszagondoltam 1981-re, amikor elõször jártam itt, koldusszegényen, a hivatalosan beválthatón kívül kicsempészett dollárral (nagyon kereste a finánc, de mi gyõztünk), de akkor olyan extázis töltött el, amilyenhez most még csak halványan hasonlót sem éreztem. Most is nyugaton voltam (Budapesthez képest), de akkor NYUGATON; akkor egy laktanyából szabadultam ki rövid idõre (szokás volt barakknak nevezni, de szerintem inkább laktanya volt, hiszen végül is a szögesdróton belül szabadon mozoghattunk), amelyet Magyarországnak hívtak; most ugyanaz a Magyarország egy jó nagy szeméttelep (a szó konkrét és elvont értelmében egyaránt), ahonnan azonban teljesen szabad a kijárás, nem kell hozzá semmiféle engedély, csak pénz, pénz és végül még esetleg pénz; nem volt az égvilágon semmi különös, semmi felemelõ, semmi torokszorongató abban, hogy Bécsben vagyok, kiugrottam Bécsbe és lébecoltam egy kicsit, kész, passz. Elvették tõlem azt a Bécset, a csodát, a Nyugatot, azt a rendkívüli szabadságérzetet, amely csakis akkor foghatott el, amikor kimenõt kaptunk a laktanyából, azt, amit a szegény, szerencsétlen (mert eleve szabadnak született) nyugatiak nem ismerhettek, mivel nem volt Nyugatuk, ahová mehettek volna; õk maguk voltak a Nyugat, és errõl fogalmuk sem volt. És most már én sem mehetek többé Nyugatra, mert azt immár kisbetûvel kell írni, mint nemecsek ernõ nevét; talán ebben is a gittegylet keze van benne, ki tudja.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy akkor azt képzelte az ember: milyen jó lenne csak úgy, bármikor átruccanhatni Bécsbe, ahogy mondjuk a londoniak ruccannak Párizsba, nem nagy dolog, csak át a szomszédba, laza hétvégi program; azt hittük akkor, hogy az lenne az igazi szabadság. Hát most, amikor már mi is ruccanhatunk (ismétlem: csak pénz kell hozzá, nem engedély, és e kettõnek a hiányát nem lehet egy lapon említeni), az derült ki, hogy ez a szabadság smafu ahhoz képest, amit akkor éreztünk, amikor kiszabadultunk abból az utált, nyomorult, embertelen, megalázó, kibaszott laktanyából. Ahhoz képest, ami most itt van, még ha nem is éppen a Kánaán, semmi sem lehet annyival jobb, mint amennyivel a Nyugat akkor volt jobb annál, ami akkor itt volt. A végén még kiderül: visszasírom a laktanyát, csupán mert még mindig szeretnék úgy Nyugatra menni, de már nem lehet.

Az egyetlen vigaszom az, hogy velem egykorú barátaim gyerekei (nekem sajnos nincs; annak idején elsumákoltam a családalapítás államilag elõírt feladatát) ezt a szöveget már meg se fogják érteni.

Árokszállásy Zoltán

Kritika

MENYHÉRT ANNA

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Mit keres a hõs a mesében?

· Király Levente: A legkisebb. JAK–Kijárat, 2000. 78 oldal, 650 Ft

Király Levente kötetének világa, hangneme, hangulata furcsán kettõs érzést kelt: a versek egyfelõl nagyon pontosan fogalmaznak, kiegyensúlyozottak, csöndesek, nyugodtak, sõt, talán túl nyugodtak, másfelõl homályosak, fátyolosak, nehezen értelmezhetõk. Erre a kettõsségre számomra magyarázat az utolsó fejezet (Keresgélés egy messzi házban) felõl kínálkozik, amelyben feltûnõen sokszor szerepel a mese, a mesélés. A mese világára jellemzõ, hogy pontos leírásai is hiányérzetet kelthetnek, mert nem mindenre van magyarázat, mert a mese hõse ismeretlen vidékeken jár, s az útjába kerülõ tájakat, tárgyakat és alakokat idegen szemmel nézi, titkos, allegorikus jelentéseiket nem ismeri, s így saját cselekedetei is – bár konkrétak, egyszerûek és megindokolhatók – rejtélyes többletjelentést hordoznak, amellyel csak a mesevilág többi szereplõje van tisztában. A mesehõs feladata – a rá váró próbatételek kiállásán túl – ebben az értelemben az, hogy kalandja végén õ is birtokába kerüljön annak a tudásnak, amellyel megtett útját értelmezheti, az õt kísérõ olvasóval együtt.

Persze a kötetnek nem minden verse fûzhetõ fel erre a szálra, de mégis, innen nézve mintha mesevilágba kalauzolna, mintha egy olyan világot hozna létre, ahol a mese a mesérõl szól, vagyis: a három, egymástól nagyon különbözõ világokat bemutató fejezet közül az elsõ (Három pillantás a csoportképre) az „én” mesébe indulása elõtti állapotát körvonalazná; az emberi viszonyokat, azok hatalmi, érzelmi aspektusait és a leírhatóság, a „fikcióteremtés” problémáit. A fejezet címadó versében egy fényképhez kapcsolódik a képen látottakról szóló két történet, két mese, aminek révén szépen érzékeltetõdik a nézõpontok eltéréseinek és egybeeséseinek jelentõsége. (A nézõpontokkal való játék általában is fontos: elõfordul, hogy ugyanazok a sorok, némi módosítással, több versbe is belekerülnek, s így e versek egymást értelmezik, illetve: érdekes, ahogy a második rész utolsó verse a megelõzõ 15 vers módosított elsõ soraiból áll össze.) A kötet címadó versének (A legkisebb) „hõse” rendelkezik a mese/fikcióalkotás képességével, s éppen emiatt konfrontálódik másokkal: befolyásolni próbálja mások meséjét, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy õ maga is szereplõje csak saját meséjének: „bömbölnek hogy hagyjam abba, / mert én csinálom, hogy verjenek (…) nem bántanak engem / csak hagyjam, hogy a fényképen / a legkisebb hazamenjen.”

A második fejezet (Pelyhes felhõ, kék háttérrel) furcsa, titokzatosnak tûnõ alakokkal (a Kardinális, szirének, angyalok) és színhelyekkel ismertet meg minket, s különösek (de néha talán éppen a különösségre és a sokatmondásra való törekvés miatt túlontúl ismerõsek – „Minden éjjel rajzolnom kell. / Álmomban köröket rajzolok a porba” – A kísértés köre) a címekben megjelenõ témái is (ítélet, megmenekülés, kísértés, bukás, zuhanás, felejtés); mindez álomszerû hangulatban, ahol a dolgok, bár megfoghatók, mégis képlékenyek, egymásba átfordulhatnak. A szirének dalában például a ház tengerré válik, ahol ott úsznak a már a harmadik versben (A helyzet urai) szereplõ mesei alakok, kísérõk, „a macska, a varjú és egy róka”. Ha tartjuk magunkat a mese-meséhez, azt mondhatjuk, innen a „baljós elõjelek” (A felejtés pora), valamint a több versben felbukkanó „ez nem az”-attitûd, a saját világból származó elvárások be nem teljesülése az idegen világban („Kulcs nincsen lábtörlõ alatt / nem vezetnek sehová vérnyomok” – Három jelentés a zuhanásról).

A harmadik részt a tájak, terek, évszakok és elemeik uralják, s itt válik explicitté a mese-téma. A dolgok egymásba való áttûnési képessége fokozódik, s ezzel realitásuk, behatárolhatóságuk csökken („de amikor azt hiszed majd / hogy ismered már mint a tenyered / akkor mindig történni fog valami” – Völgy). A mesehõs „keresgél”, „tapogatózik”, idegen tájakon jár, amelyeknek szabályai, mûködési elvei sokszor nem átláthatók számára. A „messzi házból” az erdõbe jut, „ahol a mesék kezdõdnek” (Mese a házról), majd útvonalmegadást kap: „az erdõ közepéhez érve egy tisztásra jutsz” (Fehér folyó), feladatokat teljesít, a mesei segítõk utasításait követve: „a domb tetején egy ló van kikötve a fához / ha kettõt bólint eloldozhatod”, hogy aztán, a próbák és a közben elkövetett hibák után utólag értelmezhesse, mi miért történt, mi az, amit véghez vitt. Hogy elnyerje azt a tudást, amely a „jutalomhoz”, a célhoz elvezeti: „három napig vársz a porban ülve (…) és addigra tudni fogod azt is / hogy kinek bólints kétszer” (Mese a próbáról); hogy õ is tudja a „varázsigét”.

De mi is a célja ennek a mese-menetnek? Az utolsó vers, A dallam felfedezése adhat választ erre. A dallam-tematika pedig korábban is felbukkant már, s így kérdés, hogy „én” és dallam viszonya hogyan módosul, s hogy hogyan hozható összefüggésbe ez a viszony mese, mesélõ és mesehõs viszonyával. A kötet során a dallamkeresésbõl felfedezés lesz. Míg a tenger elöntötte házból a dalra gondolás vezet ki („Ne vegyél levegõt, gondolj csak a dalra”), s míg eleinte okként (hogy minek az okaként, az nem egyértelmû) szerepel az, hogy „Mert dallam nem vezet sehová, / kezdettõl fogva hang vagyok” (Három jelentés a zuhanásról), a keresés pedig nem vezet a várt eredményre (A dallam megkeresése egy házban történik, ahol sötét van, és ezért nem látni a zongoránál a kottát), addig, mintegy válaszul, az utolsó vers így fogalmaz: „Zenének indult, és nem az lett belõle”, „Nem ennek indult, és mégis / ez lett belõle”, „kottázás vég nélkül”. A dallam tehát felfedezhetõ, s a feladat a kottázás. Ez az elképzelés illeszkedik ahhoz, amely a mese–mesélõ–mesehõs viszonyból bontható ki: ahogyan a mese uralja, vezeti a hõst, és ahogyan mégis õ mesél, értelmezni igyekszik, miközben tudja, sok mindent nem ért, belátja a „mertek” esendõségét és szükségességét, azt, hogy oksági kapcsolatok nélkül cél sem jelölhetõ ki, s hogy a cél nélkül az ok sem értelmezhetõ, úgy a dallam is egyszerre önálló, és mégis csak a kottázás által létezõ.

Nem biztos tehát, hogy a mese hõse a tudás birtokába jut kalandja végére, és ez persze nem baj, mert azt jelenti, nem hiszi, hogy egy világ szabályai teljes mértékben elsajátíthatók, hogy a mesélés révén a mese teljesen uralhatóvá válik. Az utolsó vers „kottázásában” ez a belátás rejlik. Ugyanakkor ez a felfogás poétikailag mégis mintha egy költészettörténetileg korábbi állapotba futna bele. Példaként hozhatjuk Szabó Lõrinc Tücsökzenéjét, ahol kottázásról lehetett már hallani, de még inkább a „birkózás az anyaggal / hogy formát találhasson” sorokban jelentkezõ, erõsen tankönyvízû, s a nyugatos vagy újholdas esztétikák konzervatívabbjait az e hagyományra való reflexió nélkül felidézõ szemléletet. A kötet, a mese meséje, a maga kiegyensúlyozott módján szép ívet rajzol. Ha valamit hiányolok belõle, az talán a keresés komolyságából adódó patetikus hangnemet, a sokatmondó különösséget ellensúlyozó irónia, önirónia, aminek Király Levente egyébként, találó paródiái és az e kötetben található néhány trubadúr-vers tanúsága szerint nincs híjával.

EX LIBRIS

KÁROLYI CSABA

Megvolt hát a 71. könyvhét is. A múlt heti számunkban közreadtam tizenöt „hivatalos” könyvheti könyvrõl szóló recenziót. Tudni kell, hogy ilyenkor hivatalos könyvheti lista készül, és erre épül a könyvheti katalógus. Megjelenik azonban még legalább ugyanennyi kötet, melyek nem hivatalosan könyvhetiek. Míg a két hagyományos antológia mindig a könyvhét hivatalos slágerei közé tartozik, addig Halász Margit és Orbán János Dénes kötete most nem került a listára, ki tudja, miért. Mivel legalább annyira érdekesek lehetnek, mint számos „hivatalos” kötet, a magam módján szeretném rájuk is idõben felhívni a figyelmet. Persze a jó könyvek csak erõsítik a kínálatot, és az olvasónak édes mindegy, hogy egy számára érdekes kötet benne van-e a katalógusban – igen, feltéve, ha az a könyv egyáltalán eljut hozzá. Persze lehet azt mondani, hogy személyes ízlésem és elfogultságaim alapján kritizálom a könyvheti listát (és fogok beszélni az antológiákról is), de hát mi más alapján tenném. Én másként állítottam volna össze, te másként beszélnél róla. Nézzük elõször a két, összességében mindig garantáltan megbízható antológiát!

Szép versek 2000

Mit is lehetne kezdeni ötvenkét magyar költõ száznegyvenhat versével? Lehetett olvasni õket tavalyi lapokban, s most újra – Keresztury Tibor figyelmes, körültekintõ válogatásában. Miközben elmélkedhetnénk azon, mit produkált a magyar költészet az elmúlt évben, ne feledjük, hogy itt egy személy produkcióját szemléljük, aki bármennyire is értõ válogató (merthogy az), mindenekelõtt személyes ízléssel, elfogultságokkal bír (mi mással bírna). Ennek ellenére jól érzékelhetõen az egészrõl szeretne képet adni, talán ízlését is néha kérdõre vonva. Ezért is teszi névsorba a szerzõket, ezért válogat be olyanoktól is számára még elfogadható verset, akik költészetéért tudhatóan általában nem túlzottan rajong. S ezért nem állít fel tematikai blokkokat, miként a korábbi válogató, Bán Zoltán András tette, akitõl két éve vette át az antológia összeállításának hálátlan munkáját. Mindkét szerkesztésmódnak megvan a jogosultsága, a Kereszturyé az egyes költõk legfrissebb munkáinak követése szempontjából áttekinthetõbb. Ágh Istvántól Zalán Tiborig sokféle szemléletû, poétikai beállítottságú költõ található Keresztury válogatottjában, indokoltan megválasztott kedvenceinek, mondjuk Oravecznek, Parti Nagynak, Petrinek, Orbánnak bátran adhat több teret, és nem fukarkodik a hellyel, ha arra érdemes hosszú verset talál (Szijj Ferenc, Tolnai Ottó). Néhány esetben – az egész antológia minõségi anyagának ismeretében érthetetlen módon – bekerültek olyan szövegek, melyeket csak a körkép sokszínûbbé tétele indokolhat (például Nagy Gáspár). Néha több vagy más verset is be lehetett volna tenni (például Visky András, illetve Nádasdy Ádám esetében). Néha a szerkesztés az én elvárásaim bírálatává is vált (például Tornai József esetében). Nagyon helyesen és joggal kaptak elegendõ lapoldalt a legfiatalabbak: Grecsó Krisztián, Karafiáth Orsolya, Király Levente, Szálinger Balázs, Varró Dániel. Mivel itt nincs mód arra, hogy egy-egy költõ legújabb teljesítményét esetleg az eddigi életmûhöz vagy az összképhez képest felmérjük – hiszen csak szemezgetni lehetett a szerkesztõnek minden egyes költõi termésbõl –, hadd emeljek ki néhány verset, melyet most különösen örömmel olvastam ebben az összeállításban. Úgyis kevés verset emlegetünk csak cím szerint, szerzõje megnevezése nélkül (mert hiszen annyira bevett darab már, hogy a szerzõt úgyis tudjuk), álljanak hát itt most csak a verscímek, a szerzõket lehet keresgetni, ha nem tudnád még kapásból, kedves versolvasó: Berlin, A gazdag nõ szeretõje, Dél-Lengyelország Kristóf nélkül, Mit kell tudnia Istennek? Eladtam magam, Kerékpárvázlat, Holtak szellemével társalog, Öregkor, Hajnali kicsiny ellágyulás, Az ígéretekrõl. Két verset külön ki kell emeljek még, személyes elfogultságaim jelzésére: az egyik Parti Nagy Lajos Holaha zanzák címû nagyszabású játéka, a másik Tóth Krisztina Óda az ötvenes férfiakhoz címû megrendítõen szép ódája (vagy inkább elégiája?). S még valami: jó, hogy megint fényképekkel kezdõdik a Szép versek, láthatjuk legalább, na nem azt, hogy ki beszél a versekben, de azt igen, hogy ki veszi fel értük a honoráriumot. A Rába-versekért például egy jóképû, konzervatív öltözetû fiatalember, a Térey-versekért a bártulajdonos legkisebb fia, a Karafiáth-versekért pedig Leonardo da Vinci krakkói hermelines hölgye.

(Összeállította és szerkesztette: Keresztury Tibor, Magvetõ, 2000. 230 oldal, 1290 Ft)

Körkép 2000

(Tizenkilenc mai magyar író kisprózája)

Miként a Szép versek, a Körkép is újra írófotókkal kezdõdik. Három fotó ismétlõdik: a Parti Nagyé, a Podmaniczkyé és a Tandorié. (Podmaniczky a diverzáns katonai raktáros álruhájában.) A tizenkilenc szerzõ húsz írásából álló kötetet – idén elõször – Réz Pál állította össze. Õ nagyjából a korábbi válogató, Körmendy Zsuzsanna koncepcióját követte – egy kispróza-antológia összeállításakor kevesebb a szerkesztésbeli játéktér, mint egy versantológia esetében. Lehet vacakolni azzal, mi fér bele a kispróza fogalmába. Réz a hagyományokhoz híven – helyesen – lazán kezelte a mûfaji megkötést: egyaránt beválogatott regényrészletet (Márton László), naplót (Gábor Miklós), ÉS-egyperceseket (Békés Pál), az eredetileg szintén az ÉS-ben, tárcaként megjelent tolltartó-írást, melynek átdolgozott sorozatából aztán regény kerekedett (Parti Nagy Lajos), az eredeti megjelenési helyén, a 2000-ben a Tanulmány, publicisztika kategóriába sorolt szöveget, mely egyébként minden jel szerint regényrészlet (Závada Pál) és szabályos tárcanovellát (Tar Sándor). Lehet aztán játszani az írások elrendezésével. Réz nem követi a névsort, ha jól látom, a klasszikusabb formáktól a különösebb írásmódok irányába halad a válogatás. Szabó Magda remek novellája, a Teréz esztendeje méltán áll az élen. Igazán veretes, a történeten túl a sorsról is sokat tudó írás. E minõségében nincs a kötetben hozzá fogható, hacsak nem a Krasznahorkai Lászlóé. Az egyetlen, akitõl két, bár rövid szöveg található: Parti Nagy Lajos. A szerzõ – mint már e két antológiából is sejthetõ – nagyon jó formában van. A legjobb formáját hozza Békés Pál is Bélyeggyûjteményével. Závada érezhetõen most már egyértelmûen nagy formában gondolkodik, ez a szövege is igényli a készülõ regénybeli szövegkörnyezetet. Számomra az idei Körkép-felfedezett Pósfai György – prózája üde, barátságos, játékos és szellemes. Jeles András szövege érthetõ okokból került a könyv végére. Ez az írás a József és testvérei-történet átírása egyfajta parasztbibliai nyelvre. Stílusbravúr és korlenyomat. Különösen érdekes, ha figyelembe vesszük a jeles rendezõ könyvhétre megjelent vallomásos naplóját is, a Büntetõszázadot, melyben egészen más stílust érvényesít. (És ott is Borges-mottó van, mint Orbán János Dénesnél.) Ha patetikusan kívánnánk szólni: lehet, hogy született egy író? Bár sok jó elmúlt évben megjelent prózaszöveg hiányzik ebbõl az antológiából (jelzésszerûen: Tolnai Ottó, Láng Zsolt, Vörös István vagy Kiss Ottó, s ha már Márton tavalyi regényébõl részlet van, lehetne a tavalyi Bodor-regénybõl is, jó, jó, ez már kötözködés, nem tette be az összeállító Bán Zoltán András és Gabriel García Márquez novelláját sem), ugyanakkor ami bekerült, az tényleg mind erre érdemes anyag. Mondhatnánk: jó termésbõl persze könnyû jó válogatást csinálni. Ha nem tévedek, a szövegek majdnem a fele a Holmiban jelent meg. Kérdés, hogy ennyire jó-e a Holmi prózarovata, vagy ennyire egyezik-e a Körkép szerkesztõjének ízlése a Holmi szerkesztõjének ízlésével.

(Összeállította: Réz Pál. Magvetõ, 2000. 324 oldal, 1290 Ft)

Halász Margit: Csillagkerti szonáta

Halász Margit új kötetének több mint a fele az ÉS-ben jelent meg. (A kötet elsõ felének, a Csillagkerti szonátának a teljes tizenöt fejezete, a Bordó biciklinek pedig a tizenötbõl hat fejezete. A legjobb fejezetek simán bekerülhettek volna a Körképbe.) Bár természetesen nem érdemes vacakolni a mûfaji megnevezéssel, a Csillagkerti szonáta tényleg inkább novellafüzér (egyébként a Forgószél címû korábbi kötet tanyasi világának újrafeldolgozása), a Bordó bicikli meg inkább kisregény (tematikusan egy csillagkerti figura, Sanyika, azaz Botos Sándor biciklis ózdi kalandjának „tanulságos” története), aki nem hiszi, járjon utána. Ettõl függetlenül szerintem a Bordó bicikli a jobb. A remek részletekben igencsak bõvelkedõ Csillagkerti szonáta a végére kicsit elfárad. A tanya világának rajza megint egészen eredeti, a szereplõk szinte mint egy cseh filmben, úgy állnak elõttünk (a III. és a VII. fejezet egészen kiváló). Kicsit nosztalgikus, kicsit varázslatos, kicsit rövidre zárt világ ez, mint a szereplõk, az olvasó is könnyedén belakja. Csak elõbb-utóbb elvágyódik innen mindegyik. Nem mintha feltétlenül ennél jobb helyre vágyna, hanem csak mert kíváncsi. A legjobban megteremtett és belakott helyek is unalmassá tudnak válni egy pillanatban. Miként Botos Sanyika, ugyanúgy az olvasó számára is. A bordó bicikli és a Bordó bicikli kiutat mutathat ebbõl a helyzetbõl. A figurának egyébként tulajdonképpen nem jelent kiutat a „bicikliút”, a szerzõnek jelenthet. Sanyika végül visszatér a Csillagkertbe. Ez a második munka ugyanakkor nemcsak azért jelenthet változást a szerzõ számára, mert tematikusan más világba vezet, hanem a hangvétel korrekciója miatt is. A Csillagkerthez való elbeszélõi viszony kezdett idillikussá válni, az ózdi történet elmondása az elbeszélõmód újragondolásával is járt. Kicentizettebb, feszesebb lett a történetmondás. Nemcsak a szereplõk világa hasonlít Tar Sándor hõseinek világára, de a narráció is sok mindenben az õ nyomdokain halad. Halász Margit egyébként egyik figurája nevével is tiszteleg Tarnak (Laboda Tar Sándor Minden messze van címû hosszabb elbeszélésének hõse volt). Sok mondatának szerzõjéül pedig, ha egy irodalmi vetélkedõben felolvasnák, Tart lehetne tippelni (például: „Mindenki tudta a gyárban, hogy Laboda bolondul a kiselejtezett mechanikus írógépekért...”). Mégsem stílusutánzat, amit olvasunk. Halásznak saját írói világa van, fanyar, ám nem barátságtalan világ, humoros és pontos, ironikus és szikár, könnyed, nem tragikus, ugyanakkor nem naiv és nem reflexió nélküli. Halász Margit olyan író, akinek újabb munkáira mindig kíváncsiak lehetünk, mert tartogathatnak meglepetéseket és kellemes ráismeréseket egyaránt.

(Jelenkor, 2000. 146 oldal, 1400 Ft)

Orbán János Dénes: Vajda Albert csütörtököt mond

Orbán János Dénes pedig olyan író, akire már elsõ novelláskötetekor érdemes figyelnünk. Ez a könyv sokszínû, eredeti, ambiciózus és nagyon tudatos prózaírót mutat meg, olyan prózaírót, akit egyébként költõként már ismerhetünk. Gyors egymásutánban három verseskötete jelent meg Kolozsváron 1995 óta, majd ezeket követte idén a negyedik verseskönyv, a Párbaj a Grand Hotelben, amely az elsõ három könyv anyagát tartalmazza. Kivételes költõi indulás volt az övé, mindenki odafigyelt rá. De ki gondolta volna, hogy prózaíróként is ilyen tehetséges? Tavaly októberben egyszerre két figyelemre méltó novella jelent meg a tollából, az egyik A zákhányos csuda volt a Jelenkorban, a másik A név és az álnév a 2000-ben. Mindkettõ benne is lehetne akár a Körképben. Mindkettõ benne is van viszont most a kötetben, tíz másikkal együtt. Az élen álló Borges-mottó nem véletlen, a szerzõ valóban sokat tanult az argentin mestertõl, leginkább észjárásbeli csavarosságot meg mesterségbeli kísérletezgetést és relativizmust. Bár például biztosan hatott rá a Bodor Ádám-féle prózavilág is, nem az az írói célja most, hogy egy beszédmódot kidolgozzon a maga számára, hanem inkább azzal próbálkozik indulásképpen, mit próbálkozik, szinte azzal dicsekszik és kérkedik, mennyi mindent tud õ, ha akar. És tényleg tud. Van itt székely nyelvjárásban elõadott (lám, a rejtélyes Jeles-párhuzam!), posztmodern zárlattal ellátott transzszilván népi történet (A zákhányos csuda), kiváló Csáth Géza-paródia (A nagy P), Carver modorában megírt minimalista szöveg, melynek alcímeként ott is szerepel a kamaszos hevületû öntudatos ajánlás: A minimalistáknak (Napszerû), aztán a második ciklusban több szöveg, melyek a borgesi lecke megemésztésérõl tanúskodnak, s a befejezõ novella, a Nagycsütörtök, amely Bodor és Csiki László nyomdokain halad. Borges nyomán fiktív világkönyvtár-beli kalandozás tanúi is lehetünk, Arisztotelésztõl Kafkán át Jókaiig. Az egyik szöveg – a borgesi észjárás magyar anyagra alkalmazásaként – nem más, mint egy merész esszéisztikus eszmefuttatás novellaként eladva, Makkai Sándor Ördögszekér címû 1925-ben (valóban) megjelent regényérõl. Jó prózaírói indulás ez a kötet, egyedül az alcímét érzem modorosnak (próz), és a mottóbeli mondatba lehetne még belekötni, mely Borgesnél, ha tényleg ott van, nyilván máshogy értelmezõdik, mint egy induló írónál, de azért nem kifejezetten rossz mondat. Így szól: „Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz.”

(Jelenkor, 2000. 120 oldal, 1200 Ft)

BODOR BÉLA:

A Tandori Tandori Tandori Tan

· Tandori-NatRoid-Univ Tandoori: Ködös Iker. Irgalmatlan történetek. Ab Ovo, 2000. 170 oldal, 1600 Ft

Az írók idõnként kötetbe szokták gyûjteni rövidebb írásaikat, elbeszéléseiket, tárcáikat, jegyzeteiket. Tandori nem – õ kötetbe írja õket. Az összeöltött szövegek új megvilágításba kerülnek: „Totyi a vállamon áll és énekel. Február van, neki már tavaszodik, a fények által. Maradjunk ennyiben: ez a könyv talán úgy fele részt legalább a fények által kopogtatódott, másolódott össze.” A bevezetõt (Irgalmatlan történet: könyvünk) három (mondjuk) novella (Élet Benõ, Baalbek Szálló, Kis Bálkirály) követi, aztán három hangjáték (Nafnaf Prince és Narinji, Klakk és Frakk és Musztafa, Vér és virághab – ez pár éve regénnyé bõvült) következik, utána három nehezen meghatározható kispróza áll (Ködös Iker, Pannónia–Provansz, Hitman), az elsõ kettõ össze is függ kissé, és a könyvet (Ósdi Utazósdi, Tõrmellék) jegyzetek, útirajzok zárják. Áll bennük minden fülkefény, egyszerre egymás után, mielõtt a vonat megáll. Vagy elmegy. Ami ugyanaz.

Elsõ feltételes megálló: ha okosan és fegyelmezetten végigutazunk ezen a könyvön, szépen lecsendesítve az emlékezetünket (mert hát megjelentek ezek már, és bizonyára sokan olvastuk a legtöbb darabját), nekünk, naiv olvasóknak azon kell elcsodálkoznunk, hogy mennyire nem lehet érezni benne az idõt. Pedig szinte mindig az idõ csinál valamit: elmúlik az egyik (a megfelelõ) pillanat, egy másikban éppen egy helyre kerül lehajló fej és zuhanó festékesdoboz; de mintha nem a valamerre sodródás vektorai metszenék egymást ilyenkor, csak az egymás fölött lengedezõ idõhálók rácsa kerülne fedésbe váratlanul, és ilyenkor valaki kivettetik addigi életébõl. Mindenki lépik egyet, világában, mintha sakktáblán, egy(néhány) pozícióval odébb kerül. És ezek az alakok csak ritkán Tandori valódi életének fõszereplõi. Elterjedt vélekedés, hogy Tandori mindig ugyanazt, életének jelentéktelen eseményeit írja meg, ezernyi változatban. Ez azonban nincs így. Csakugyan, itt is elõfordulnak szép számmal lovak, madarak, lóversenyek (sapkák most nem), szállodák, írói mindennapok. Nemivás, megintivás. („A test nem kívánja, csak a lélek” – írta a Vér és virághab-regényben.) Köztük azonban fiktív alakok lõdörögnek; és a valóságosságról mint olyanról is érdemes elgondolkodnunk.

Második feltételes megálló: ha részesei voltunk egy eseménynek, mely felülírt formában megjelenik Tandori szövegében, nem biztos, hogy pontosan ráismerünk. Mondok egy példát. Tudni kell: a négy fejezetfélébe sorolt szövegek elõtt afféle bevezetõk állnak. Ezek fûzik egy szálra az egész könyvet, és tulajdonképpen egy szinttel el is csúsztatják a mûveket, melyek félig-meddig illusztratív szerepet kapnak: a könyv a szövegek történetét mondja el, és ennek a (nem nagyon terjedelmes) történetnek a betétei maguk a novellák, hangjátékok stb., melyek azt mutatják meg, hogy milyenek a történet szereplõi (maguk a történetek). Bonyolultan hangzik, de ha a könyvben látjuk, evidens. Szóval az elsõ három történet vignettáján ezt írja: „A Kis Bálkirály nem a mai igényem szerinti novella. De egy pályázaton valami díjat kapott, s akkor Mándy Ivántól vehettem át a díjat. S mint Aljosa a sztarosztának, kezet csókoltam neki. Ez messzi-régi-világi gesztus volt, kis legenda.” Én erre az esetre úgy emlékszem, hogy Tandori egy pillanatig ráfektette az arcát Mándy kézfejére. Valószerûbb is így talán, mert úgy gondolom, hogy normális férfiember elrántja a kezét, ha valaki meg akarja csókolni. Persze lehet, hogy (két lépés távolságból) rosszul láttam, és mindaz, amit gondolok, alaptalan. De az sem lehetetlen, hogy Tandori változtatja meg némiképp korábbi gesztusának jelentését. Visszamenõleg szakralizálja. Vagy pedig a gesztusnak én az egyik felére figyeltem fel, míg Tandori a másikat tartotta kiemelendõnek. Én a gesztus gyermekiségét, esztétikumát, õ a lehetséges jelentését.

A lényeg az, hogy Tandori ezeket a dolgokat nem szopja az ujjából, de azért nem is hagyja úgy, ahogy (az életében) készen találja. A legteljesebb félreértésnek tartom, amikor Ács Pál azt írja a 2000-ben, hogy „a természetbõl kiemelt veréb nem közönséges veréb többé, hanem afféle eleven ready-made”. Nem talált mûtárgy, hanem talált gond – mindenféle köznapi és heideggeri értelmekben –, aminek õ aztán gondozója és médiuma lesz egyszerre. Még kevésbé elfogadható állítás (szintén Ácstól), hogy „Tandori élete és mûve közé kitehetõ az egyenlõségjel”. Az persze nagyon helyes, hogy bevezeti a gesztus kategóriáját. Az említett kéz(csók?) sem cselekvésként, nem realitásként, hanem késõbb megírandó irodalmi alapanyagként „realizálódott”. Sok szó esett (J. Austin nyomán) azokról a nyelvi egységekrõl, melyek valójában maguk a cselekvések. Tandori munkásságában helyénvaló ennek ikerjelenségérõl, a közlés típusú cselekvésrõl (talán aktusbeszédrõl), a gesztusról beszélni. Samu veréb lábnyomának megtapintása és ottmaradt melegének érzékelése az íróasztalon olyan cselekvés, mely a mû része, de maga nem mû.

Harmadik feltételes megálló: ha már szóba hoztam a Vér és virághab regényváltozatát, meg kell említenem, hogy az újabb Tandori-opusok sokkal kevésbé rögtönzöttek, mint a korábbiak. Sokéves munka eredményeként rögzülnek, szerkezetileg tisztábbak, áttekinthetõbbek (mindennek ára van: kevésbé érzõdik belõlük a spontaneitás, az alkotó aktus és a mû belsõ beszédének egyidejûsége), szerkesztettebbek, mûszerûbbek, tehát míg az ürge (ld. Ottlik) egyre többet szövegelt show-mûsorokban és pódiumon, addig egyre kevesebbet szövegelt a szövegeiben; azokat inkább csak dumába keretezte, de hagyta a mûveket a saját nyelvükön szólni. Kivárta, míg a mondókájuk végére jutnak. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de az tény, hogy ennek folytán egymáshoz képest igencsak eltérõ nívót képviselõ elemekre esik szét a korábban egységesnek tûnõ Tandori-irodalmiság. A kritikusok nyilván örülnek ennek, mert könnyebb minõsíteni, szétválogatni feledhetõre és maradandóra.

Másfelõl, ahogy (bevett idétlen szóval élve) kevésbé „életesek” lettek a szóban forgó Tandori-írások (persze ez csak némelyikükre vonatkozik), úgy jelennek meg bennük egyre határozottabban az irodalomtörténeti allúziók. Azzal az eszközzel is él Tandori, hogy más mû szereplõjét látja vendégül munkájában. Legtöbbször Camus L’Étranger (nálunk Közöny címen futó) regényének hõse, Meursault tûnik fel, legújabban már Mörczó alakban is. Meg máshonnan ismerõs fordulatok, fõleg amerikai kemény krimik elemei, de ez persze a NatRoid-regények óta nem újdonság.

Röviden és végezetül: az új Tandori-könyvben folytatódik az író visszatekintõ revíziója, aminek során különbözõ szerzõi alteregói felülírják a korábbi évek szerepjátékában beszédmódjuk szerint elkülönített kváziszerzõket és pszeudonarrátorokat. Úgy tûnik, mintha egyfajta önfelszámolás felé közeledne bõvülése során a mûegyüttes. Ugyanakkor határozottan egy centrumot látok kirajzolódni, mely felé áramlik, vagy ami körül örvénylik az egész. Ha unalmasan leegyszerûsítve próbálnám megfogalmazni ezt a központi gondolatot, talán azt mondanám: a világban való idegenség adottságának és a gondoskodó szeretet lehetõségének egymás mellett állása a lélekben és az értelemben – ez az a probléma, ami Tandorit egy életen át foglalkoztatja. Könyve bevezetõjében Gertrude Stein 1922-es Földrajz és (szín)játékok címû könyvének az irodalmárok által rojtosra idézett verssorán rágódik: „egy rózsa az egy rózsa az egy rózsa az egy rózsa”. (Ez a bevett fordítás, õ másképp próbálja, de ez most mindegy.) A könyv címlapján (lásd fent) három szerzõ-név olvasható. Az olvasóra vár a feladat, hogy meggondolja: mit jelent ezekre nézve a rózsa bizonyossága.

VÖRÖS ISTVÁN:

A gyanú gyors Visszaigazolása

· Nagy Gabriella: Vállalok bérbe sírni. Palatinus, 2000. 108 oldal, 880 Ft

Mi a különbség a reklám és a hirdetés között? A reklám pénzen váltott hazugsági lehetõség, a hirdetõ viszont ajánlatot tesz. Például arra, hogy vállalja a sírást helyettünk. A reklámposzter óriási, kitakarja a tájat, bármit, ami mögötte van, a hirdetés apró. Ha egy könyv címe ilyen apróhirdetés, akkor abból sok mindenre következtethetünk. Elõször is a szerzõ alázatára. De aztán arra is rájöhetünk, hogy ez az alázat már óriásplakát, szemtelenség, tréfa, kitakarása egész más érzelmeknek. Ironizált exhibicionizmussal fedett önmutogatás. A cím azt ígéri, hogy szerepversekkel lesz dolgunk. A szerzõ ajánlatot tesz az olvasónak. Arra, hogy helyettünk lesz mi. Az olvasó föladhatja önmagát, persze nem tudom, ebbe belefér-e, hogy az olvasást is abbahagyja, nyilván nem; boldogan nézheti, hogy valaki helyette õt játssza.

Az én tehát elsimul, megint új viszonyt alakít ki önmagával. A szövegek nagy része ebben az apróhirdetés-gyûjteményben valakihez intézett monológ. Az olvasó és a versben beszélõ szerepei megtelnek élettel. A madame dalában például így: „durvasággal ne lohassza / kerítõkedvemet, (...) mert arany színû bár / az én testem, / csupán lehelet, / üvegpohár”, az apróhirdetés nyitott üzenetei konkrét személyhez szólnak, a versek ezáltal egyszerre teremtik meg a szöveg innensõ és túlsó oldalán álló személyt.

Ezeknek a hirdetéseknek a tárgyát az érzelmek képezik, de a szövegek nem érzelmesek, a bérbe síró szakmájának, a bérbe sírásnak nagy mestere, õ nem adja át magát az érzelmeknek, hanem úgy bánik velük, mint asztalos a fával vagy az eszközeivel, vagy a kész munkadarabbal, ide-oda rakja õket a mûhelyben, javítja, kicseréli, eladja õket. A Casus bella donna-beli hang ilyen triviális iróniával utasítja el az érzelmekbe való belépést: „szívét // tárogassa széjjel, / ontsa fájdalmait, de másra, / ne rám”. A bérbe sírás mint szakma sokban megfeleltethetõ a versírásnak. Mintha az iménti idézet szkepszise mögött most meg valami alázatot lelhetnénk föl. A kötet címe ebbe az irányba fordítva azt jelenti, írok verset a ti örömötökre, pontosabban megkönnyebbülésetekre. Hogy mi ebben az alázat? Annak az elfogadása, hogy a költészetnek lehet szerepe, feladata, nem pusztán mozgás absztrakt esztétikai térben. Hiszen a kettõ különben se zárja ki egymást. Igazán jó verset csak a lehetetlen ellenében lehet írni. Ezért az igazán jó vers valamiképp mindig vereség. Nagy Gabriella elsõ könyvében nagyon is tudatosan méri föl a lehetséges határait, azt, amit az általa teremtett hangok, az általa alkalmazott irónia segítségével el tud mondani, és azt, amit nem. Hogy hol is van az a „ne mondd soha a mondhatatlant”. Húzódik egy határ a versekben szóló nõi hangok ösztönös szemtelensége és a verset mûködtetõ szerzõ iróniája között, és egy másik, amely mindkettõjüket valamin belülre és valamin pedig kívülre rendeli.

A kívül és a belül állandó kettõsségével játszik ez a könyv. Saját maga se akar bizonyos lenni olyan dolgokban, melyekben az olvasót is bizonytalanságban hagyja. Tekintsük például a Csapnabe-dalt! Tekinthetõ a szöveg a kötetbõl már jól ismert feminisque irány egy jellegzetes darabjának. Ha egykor beszéltek szocreálról, majd szó esett, véleményem szerint tartalommal meg nem töltve, kapreálról, akkor manapság találkozhatunk kat.reállal és fem.reállal. Költõnõnk persze kívül helyezkedik az ilyen moralizáló irályokon, de mint a méhész a kasba, benyúl és kivesz onnan. Nem moralizál, hanem kifiguráz. Ezt értem feminisque-en és ebbõl a szemszögbõl a szöveg olvasható úgy is, mint a férfinak önként alárendelõdõ nõ dala: „Csapna be kérném, / Ügyesen tivornyázzon / a szavakkal”, de a harmadik sor már arra is figyelmeztet, hogy merõben más szituációba is behelyezhetõ a monológ. Értelme tehát kibõvül, belsõ határai relativizálódnak. A gyanút a vers hamarosan igazolja: „fosszon ki, mint // nagymenõ, és ne / emeljen fel aztán”. Ez a finom, tagadó rájátszás József Attilára több új határt is kijelöl a verssel kapcsolatban, ami persze a vers horizontjának kiterjesztését jelenti, a határokat nemcsak kijelölve, hanem légiesítve is. Ha a József Attila-vers megszólítottja az Úr, akkor az itt megszólított úr szintén lehet õ. Egy szexuális szerepektõl terhelt Úr. Vagy egy vele csak ilyen szerepeken keresztül kapcsolatot létesíteni tudó nõ. De mivel megidéztetett József Attila szelleme, és föntebb is a szavakat emlegette a nõi hang, meglehet, hogy itt magának a költészetnek a férfiként való megszólításáról van szó. Mégsem ars poetika ez, a költészet területén kívülrõl beszél, aki beszél, de sokat akar tõle, azt, hogy „kétségben hagyjon (...) az empátiának ne / engedjen utat (...) sötét legyen és / szórakoztató”. A férfimúzsa játszhat férfiszerepet is, csak ne hazudjon. Pörögjön a hirdetések világa, de torpanjon meg a reklámoké.

Ketten egy új könyvrôl

· Kukorelly Endre: Rom, avagy a Szovjetónió története. Jelenkor, 2000. 122 oldal, 1100 Ft

KÁLMÁN C. GYÖRGY:

A kurzív élet

Valami megint változott.

A tavalyi könyvhétre Kukorelly Endre összegyûjtött jó sok szöveget, a legkülönbözõbb alkalomból írott és a legkülönfélébb módon megformált írásokat, s olvasója élvezettel barangolhatott közöttük-bennük, találgathatta, hol is van „az igazi” Kukorelly. Az a könyv bemutató is volt, játékos erõdemonstráció: ennyi mindent lehet csinálni, nincsenek mûfaji és terjedelmi korlátok. Az írás öröme érzõdött rajtuk, de itt éppenséggel nem valami magánörömre kell gondolni, hiszen beléjük íródott a társalgás, a csevegés, az (irodalmi, újságírói, kulturális) életben való részvétel is. Mintha Kukorelly folytonos beszélgetésben volna: ha megkérdeznek, akkor válaszolok, azt, ami éppen eszembe jut, s amennyire épp képes vagyok; én is kérdezek, nem nagyon körmönfontan, és talán fölöslegesen, de hát engem ez érdekel.

Az idei könyvheti Kukorelly-kötet sokkal inkább a lineáris olvasásra buzdít, és nem a sokféleségben való gyönyörködésre, hanem az egységesség felfedezésére szólít föl. Nem mintha olyan egyszerû volna a szövegek mûfaját meghatározni: a kötet egésze olykor közelít az emlékirat, a napló vagy akár a családregény mûfajaihoz (s a rövid narratívák persze minduntalan a novellát juttatják az eszünkbe); sok részletében tekinthetõ politikai vagy történelmi esszék sorozatának, a Kóda talált versek ciklusa, s persze az egyes szövegek (vagy legtöbbjük) nagy nehezen beleférnek a tárca kategóriájába. Mégis: ez a mûfajokat (ismét) vegyítõ vagy keresztbeszelõ kötet meglepõen egynemû. Kukorelly úgy tesz, mintha „klasszicizálódott” volna, elhiteti olvasójával, hogy nyugodtan megközelítheti e szövegeket elég hagyományos módon is, olvassa csak a könyvet az elejétõl a végéig, és bátran aggassza rá valamely neki kedves mûfaj jegyeit, közben folyamatosan azon mesterkedik, hogy megtörje az egyenesvonalúságot, kijátssza a várakozásokat, kizökkentsen és megzavarjon. (Érzek itt némi hasonlatosságot Esterházy új kötetével: az egyszerûség, a „letisztultság”, az „olvashatóság” látszólagos. Mindezen kategóriák önmagukat lerombolónak, de legalábbis kétértelmûnek vagy gyanúsnak bizonyulnak.)

Megpróbálom hát összefoglalni, elemi recenzensi kötelesség, mi is van ebben a könyvben. Van benne 23 szöveg (szép prímszám, Alban Berg kedvenc száma), közülük 21 számozott és dátumozott, az utolsó elõtti számot és a Hab címet viseli, az utolsó csak a Kóda címet. A szövegek középpontjában a „szovjetónió” és a „rom” szavak állnak, még ha nem is mindig explicit formában: mindezt pedig az elsõ szöveg alapozza meg, amelynek elbeszélõje egy hajdani szovjet katonai bázis romjait fedezi fel Németországban. Ez az élmény válik a reflexiók kiindulópontjává: a szövegekben sorra felbukkannak az elbeszélõ saját „szovjet-tapasztalatai”, családja történetének a szocializmussal és a Szovjetunióval összefüggõ bizonyos részletei, és a szocializmus alatti élet egyes vonásai. Az elbeszélõ számtalan kísérletet tesz, hogy definiálja, megragadja, mi is az a „szovjetónió”: ugyanis nem a valahai világbirodalomról van egyszerûen szó, hanem egy életformáról, szabályrendszerrõl, tájról és természetrõl, társadalmi érintkezésrõl és magánéletrõl, dalokról és versekrõl. A szövegek tehát valamennyien meghatározási kísérletek, körülírások, illusztrációk, amelyekben nagy szerepet kap a „rom”, a rombolás, a romlottság és a romlás motívuma. Ugyanakkor semmi kiszámított és kiszámítható, semmi tudóskodó vagy pontosságra törekvõ, semmi görcsös és elszánt, semmi végleges nincs ebben a próbálkozásban: a szövegek elbeszélõje inkább tétovázik és elkalandozik, körbejár és fogást keres.

El lehet mélázni azon, mit is jelent az alcímben az a bizonyos kurzív ó. Lehetne azon spekulálni, hogy az ónra, erre a szürkés fémre kell gondolnunk; vagy talán a csodálkozás vagy megrökönyödés indulatszavát (az ót) kell megnyomnunk a szóban. Vagy hogy így kerülõdik ki az a helyesírási probléma, hogy a Szovjetunió szót hosszú ú-val ejtjük, ám röviddel írjuk. (Kedves barátaim, B. A. és N. Á. fedezték fel vagy húsz éve a Magyar Nemzet hasábjain, hogy amikor egy ismert agg nyelvvédõ hölgy a hosszú és rövid ú ejtési-írási eltéréseinek problémájára akarta felhívni a figyelmet, a következõ példasor szaladt ki a tolla alól: unió, Szovjetunió, unom, utálom. Azóta sem tudom, szándékos volt-e.) Vagy a gyermekkor félreírását-elhallását rögzíti (hiszen van elég szó a gyermekkorról a szövegekben). Vagy egyszerûen pici rejtély, kizökkentés, figyelemfelkeltés, amin fennakad a szem. Vagy hogy a szó nagyon hasonlítson annak a hatalmas országnak a nevére, de mégse az legyen, hanem több és más, terminus, ami magyarázandó és kifejtendõ.

Ha végigkövetjük az elbeszélõt ezen az úton, belepillantunk a magyar ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbe, a szovjet világ egyes részleteibe, de a jegyzetek még a kommunista világról szóló irodalom jeleseihez (Gide-hez, Nabokovhoz) is elvezetnek. A kötet – az elsõ szöveg ironikusan ezt sugallja – alapvetõen komcsizás volna, vagyis éppen hogy átgondoltatja, mivel és miként kellene és lehetne számot vetnünk, amikor az elmúlt ötven évrõl beszélünk. Hogy vajon mi van a hívõ kommunistákkal, a Szovjetunió becsapottjaival, a legvidámabb láger mítoszával, a felelõsséggel, a szembenézéssel. Hogy hogyan „viszonyul” „a Nyugat” hozzánk. Hogy milyen lelki, társadalomtörténeti, magatartásbeli alapjai vannak a totális diktatúrának, hogy hogyan telepszik rá ez a diktatúra a mindennapokra, a gondolkodásra, a családra – hogyan lesz mindebbõl rom, „szovjetónió”.

De legyen világos: nem politikai esszét olvasunk. Aki ezekbõl az írásokból beszél, az csak egy „civil”, aki közülünk való, hozzánk hasonlóan tájékozott ember, elgondolkozik ezen-azon, neveltetése és életútja bizonyára más (mindenkié más), de sokunkéval sokban megegyezik. Olvasottságával nem akar lenyûgözni, megállapításaiban nem is olyan nagyon mély vagy éles, vagy tisztánlátó, csak épp a szemünk láttára elmélkedik, és ez máris magával ragad. Meg érzékletes, jól találja el a hangot, vannak remekül megtalált szavai, mondatai, szituációi, szereplõi, történetei. (Ezért nevezik írónak.) Másrészt legyen világos az is, hogy nem családtörténet, amit olvasunk – csak annak töredékei, néhány szereplõ, néhány esemény megidézése –, és nem is önéletírás, csak amennyiben az elbeszélõ minduntalan a legkéznéllevõbbel, önmagával példálózik, saját élményeibõl indul ki, és azokhoz jut el. Hogy melyik rendelõdik a másik alá – az esszé önéletrajzi indíttatású, a történetmondás társadalomtörténeti elmélkedésbe fut ki, a családregény-motívum politikai kérdésekhez vezet el –, az kérdés: kérdés, amelyet teljesen fölösleges megválaszolni.

A kötetet záró két szöveg (a Hab és a Kóda) azt véteti észre, hogy Kukorellytõl immár (tényleg csak most?) nem idegen az erõs, retorikus zárlat. Az eszköztelenség, a folytonos regiszterváltás („stílustörés”), a félbehagyott vagy „elrontott” mondatok, a szavak keresgélése persze maguk is mind a retorika részei; de nemcsak a kötet, az egyes szövegek befejezése is most mintha inkább megfelelne a hatásosság „hagyományosabb” konvencióinak. Egyben élesen megvilágítja, mintegy hátulról, a kötet egészét is. Ha eddig a tétova, kicsit zavart, reflexív, töprengõ elbeszélõt láttuk magunk elõtt, akkor a versbe tördelt (átírt?) 1949 és 1952 közötti börtöniratok nagyon egyértelmû, nagyon határozott állásfoglalást közvetítenek. Nincs legvidámabb barakk, csak barakk van. Nincs ügyes vagy kevésbé ügyes kollaboráció. Nincs elviselhetõség, nincsenek „mégiscsak” okos emberek, nincs alku. És vége van-e? „Hogy akármit beadnak neked, mert megünnepeltetik veled, és te beveszed, legalábbis elfogadod, mert nem tudsz az ünnep elõl kitérni, ez a szovjetónió. Legapróbb hülyeségeket és legnagyobb gaztetteket, ugyanaz a lánc. Ne hidd, hogy nem. Ne hidd el.” Vége van-e?

Ez is retorikus befejezés.

ZOLTÁN GÁBOR:

Minden jogos és mégse minden

A könyv nagy része 1998-ban az ÉS tárcatárában jelent meg, a most kijött kötet mégsem tárcagyûjtemény, hanem esszé. Esszé, amelyben – mondhatnánk – az író arra tesz kísérletet, hogy fölmérje a kommunista világrendszer bukása utáni helyzetet.

A kommunizmus nemcsak létünk külsõ kereteit szabta meg, hanem többé-kevésbé mindnyájunkba beépült, bele a gondolatainkba, a szókészletünkbe. Kukorelly nem a rendszer történetével foglalkozik, nála a „nagy elbeszélés” nem ott ér véget, ahol, mint oly szépen mondja, „a bolsevik puccs beszart”, õ már azelõtt se egy nagy történetet, csak sok kicsi és kínos történetet lát. Nem azzal foglalkozik tehát, hogy elmondja, mi történt, mondjuk 1917-tõl 98-ig, hanem azzal, hogy mit lehet mondani azok után. A romhalmazon motyogó meg ágáló emberek érdeklik. A szövegek.

Abban semmi különöset nem találok, hogy a szerzõ viszonyulása a komcsikhoz mindjárt az elsõ laptól kezdve eldöntött és kinyilvánított; mondhatni: negatív, és ez nem nagyon változik a késõbbiekben, sõt. Annál érdekesebbnek találom, hogy esszéje nem valamilyen tétel köré épül. Kukorelly nem állít föl elméletet a bolsevizmus eredetére vagy lényegére vonatkozólag, de más gondolkodóktól se kölcsönöz efféle vezérgondolatot, mely aztán esszéjének gerincéül szolgálhatna. Pedig egy elmélet segítene abban, hogy a kommunista rendszerrõl elgondoltakat rendszerezni lehessen, ám ilyen rendszerezés, építkezés igényérõl a Rom esetében nem beszélhetünk.

Kukorelly nem igyekszik a jelenségeket egymástól megkülönböztetni, így például az, hogy szovjetónió, nála egyaránt jelenti a Szovjetunió nevû államot, azon belül Oroszországot, azon kívül a csatlós országokat, és jelenti még a nyugati szimpatizánsok körét, általában a baloldali gondolkodást, valamint jelent még sok egyebet, ami trabantszürke és büdös. Egyáltalán, Kukorelly nem választ el jelenséget lényegtõl. Nem vacakol vele, hogy a hazánk viszonyait negyven éven át meghatározó valami mennyiben vezethetõ le, mondjuk, a magyar komcsik személyiségébõl, az orosz néplélekbõl, a pravoszláviából, Sztálin vagy Lenin szándékaiból, a marxista elmélet torzulásaiból, magából Marxból. Írja is, hogy tanúja volt a „vissza Marxhoz” olvasómozgalomnak, és noha átrágta magát a Grundrissén, már akkor a kételkedõ pozícióját foglalta el – õ nem hitt és nem hisz abban, hogy viszsza lehetne jutni, hogy meg lehetne találni a lényeget és ahhoz képest a hibát. Az egész a hibás, úgy, ahogy van, és a hiba neve szovjetónió.

A könyv módszere nem a rendszerezés, hanem a halmozás. Halmozás a romokon. Sok szakmunkát és emlékiratot ismert meg és dolgozott bele mûvébe, de Kukorelly az idézett gyöngyszemeket nem elemzi, inkább csak fölmutatja, azért ez szép!, ilyenféle gesztusokkal. Ha számokat használ, például, hogy hány millió embert öltek meg a kommunisták ekkor meg ekkor, szinte mindig érzékelteti, hogy kételkedik az adatok pontosságában, egyáltalán, hogy kételkedik a számokban, magában a számolásban mint olyanban. Fölteszi magának a kérdést, hogy egymillió, azt vajon hány nullával kell írni. Ezzel az erõvel utána járhatna. De nem.

A rendszer természetéhez tartozott, hogy lehetetlen volt teljesen kívül maradni belõle. Jan Palach, aki fölgyújtotta magát, tiltakozásul, meg az ötvenhatos hõsök, mondja Kukorelly, talán csak õk nem legitimálták a rendszert. Mindenki más, aki a komcsik alatt élte az életét, valamilyen mértékben együttmûködött velük. Mérték van, de nincs hitelesítve. Ez a bökkenõ: nincs általánosan elfogadott mértéke annak, hogy egy adott együttmûködés hol helyezkedik el a skálán. Palach és Sztálin között. Mivel nincs, nem egyértelmû, hogy most így utólag ki milyen beszédet engedhet meg magának. Ki komcsizhat, és milyen hangosan? Szabad-e fogatlanul komcsizni, például, vagy csak ápolt fogazattal? De mi van, ha valakinek épp a komcsik vasökle miatt nincs foga? Annak kuss? Pedig mintha a kelleténél többet beszélnének azok, akik annak idején belül voltak.

Kukorelly azt mondja, jogos minden indulat. Ugyanakkor azt is mondja, jobb olyankor kívül maradni. Másrészt az se tetszik neki, amikor „egy fiatal szakember” kifogásokat emel „egy öregember, egy résztvevõ” ötvenhatos tárgyú könyve ellen. Amikor a történész kritikáját teszi kritikája tárgyává, akkor válik végképp nyilvánvalóvá, hogy szerzõnk nemcsak a kommunista párton maradt kívül, hanem ragaszkodik a kívülálló pozíciójához a szakmákat illetõen is. Jóllehet a Rom témája megközelíthetõ volna a történettudomány meg a filozófia meg még számos más tudomány felõl, Kukorelly gondosan távol tartja magát a szakszerûségtõl, és ezt tudtul adja gesztusaival, odavetett félmondataival: „nincs kedvem kiismerni magam”, mondja. Hajlamos vagyok méltányolni álláspontját. Mert nem derül-e ki lépten-nyomon tudományos állításokról, hogy azokat személyes elfogultságok alakították, hogy a formailag roppant tudományos megfogalmazások mögött érdekeltségek vagy hitek állnak? Szakma, ez azt jelenti, hogy elfogadott és ellenõrizhetõ kritériumok szerint járunk el – úgy látom, a gyakorlatban ilyen kritériumok nincsenek, és ha vannak, nem arra vannak, hogy betartsák õket, hanem hogy érdekeket, érdekcsoportokat védjenek. Továbbá elég nehéz lenne megoldani, hogy a társadalom minden tagja minden egyes véleményalkotás elõtt beleássa magát a szaktudományokba, például a vízlépcsõk ügyében. Hogyha nem ismerem a teljes hidrológiai és halbiológiai és mittodoménmilyen szakirodalmat, meg a közgazdaságtant úgy általában, akkor mondhatom-e, hogy legyen vízlépcsõ, avagy ne? Döntsenek a szakemberek, akik, azért ez tudható, érdekeltek? (Ez a vízlépcsõ-példa azért van itt, mert Kukorellynél is szerepel.)

Megértem a szerzõ szakmaellenességét, és értékelem szókimondását, ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem volna jó, ha közben mások viszont nem törekednének a lehetõ legszakszerûbb fogalmazásra.

Kimaradni a kommunista pártból, a komcsizásból, a komcsizás szakmai kritikájából, mindezek erkölcs vagy ízlés által meghatározott döntések. Kukorelly nem teszi világossá, hogy szerinte erkölcsrõl vagy ízlésrõl van szó. Talán mert úgy tartja, a szétválasztásnak nincs is értelme. Pedig esszéjében nem mást tesz, mint hogy ütköztet egy bizonyos ízlést vagy erkölcsöt azzal az ízléstelenséggel és/vagy erkölcstelenséggel, ami a szovjetónió, és ami sajnálatos módon túlélte a hasonló nevû államalakulatot. A Rom jelentõségét nemcsak abban látom, hogy fölemlegeti a közelmúlt olyan ügyeit, melyeket nem szabad se elfelejteni, se megszokni, hanem abban is, hogy témájává teszi az etikát; mivelhogy olyan írói nemzedékhez tartozó író munkája, mely nemzedék színre lépése óta mindvégig, egyénenként persze más-más módon és mértékben, de tartózkodott erkölcsi kérdések taglalásától. Fõképpen ezáltal különböztették meg magukat az elõttük járóktól. Ebben a könyvben Kukorelly Endre kísérletet tesz arra, hogy körülírja a mindeddig rejtett ethoszt.

Mûvészet

BÁRON GYÖRGY:

Film

Lola fut

Már megint nagyon hülyének nézték a magyar mozinézõt, nem elõször és nem utoljára. Nem háborgok én már többet ezen, elhatároztam, akkor sem, ha legközelebb a Hamlet filmváltozatát A helsingöri sorozatgyilkos cím alatt forgalmazzák, lelkük rajta; ám föl nem foghatom, miért gondolják egyesek, hogy honi nézõ kizárólag idiotikus címmel csábító filmre ül be a moziba. A Sammy Lee kis világából nálunk már negyven évvel ezelõtt Sztriptízbár a Sohóban lett, késõbb a Felolvasónõbõl Ártatlan gyönyör, mostanában a Notting Hillbõl Sztárom a párom, a Blair Witch-tervbõl Ideglelés, a Rénszarvasok játékából Hulla, hó, telizsák. Utóbbi nem karácsonyi mese, hanem kemény krimi, miként a Sztriptízbár a Sohóban és az Ártatlan gyönyör sem szoftpornó volt, hanem mûvészfilm, képzelem, hogy káromkodhattak az átvert nézõk. Rejtély, miért gondolják a forgalmazók, hogy magyar piacon csak erõsen lebutított címmel lehet eladni azt a filmet, ami szolid, korrekt címmel arat kasszasikert az amerikai és európai bulvárfilmszínházakban. Két eset képzelhetõ el. Az egyik: a magyar mozijáró eredendõen ostobább a világ más tájain popcornt rágcsálóknál – ez ellen hadd horgadjon föl egészséges nemzeti önérzetünk. A másik, hogy az idõk során meghülyítették – a fenti példák ez utóbbit valószínûsítik.

A mostanában bemutatott A lé meg a Lola az új német filmmûvészet egyik legizgalmasabb darabja, annak ellenére, hogy magyar címe a Lolka és Bolkára vagy a Minden lében két kanálra hajaz. Rendezõjének, producerének bizonyára fogalma sincs, hogyan kell a filmet jól eladni, õk beérték a tárgyszerû Lola rennt (angol verzióban: Run Lola Run) címmel, alighanem már a tönk szélére kerültek emiatt. Ha így van, kár lenne értük, mert a rémes magyar cím szemkápráztató filmet takar. A történet azzal kezdõdik, hogy a Manni nevû piti bûnözõ százezer márkát szállít egy nejlonszatyorban, ám a metrón megpillant két ellenõrt, s ettõl olyan ideges lesz, hogy a pénzt az ülésen felejti, gazdaggá téve egy rongyos csövest. A százezret húsz perc múlva kell átadnia megbízóinak, akik (vele ellentétben) kõkemény profik, s akik hidegvérrel keresztüllövik Mannit, ha nem szállítja a címbéli lét. Hõsünknek tehát húsz perce van az életébõl – hacsak nem szerez valahonnan százezret, ám ez az õ helyzetében merõben kilátástalannak tûnik. Manni összeomlik, végsõ kétségbeesésében zokogva-remegve felhívja szerelmét, Lolát. „Várj, mondja Lola, ne csinálj semmi õrültséget, megoldjuk, húsz percen belül ott vagyok!”

Lolának tehát húsz perce van arra, hogy szerezzen százezer márkát, s megmentse szerelme életét. Ismerõs alaphelyzet, peregnek a másodpercek, a filmidõ azonos lesz a valódival, ahogy halad elõre az óramutató, úgy nõ a feszültség, hasonló dramaturgiai vázra épült a Délidõ – ott a hõsnek két órája volt –, és a már említett Sammy Lee kis világa (utóbbiban, ha jól emlékszem, egy napja, szintén pénzszerzésre). Lola fut hát, ám néhány másodpercet késik, Manni meggondolatlan tettre szánja rá magát, lövés, halál…

A filmbõl – és a történetbõl – húsz perc telt el. Újraindul a mese. Ismét csöng a telefon, Lola és Manni kap újabb húsz percet a sorstól. Lola fut megint, most minden másképpen alakul, másokba ütközik és másképp, más ütemben szalad át a garázsból kihajtó autó elõtt (melyben apja kollégája ül, s amely az egyik verzióban elüti, a másik kettõben nem), az autó, mely az elõzõ epizódban sikeresen lefékezett az utcán cipelt hatalmas táblaüveg elõtt, most nagy csörömpöléssel belerohan, Lola fut, ugyanazok az utcák, ugyanazok a járókelõk, minden kicsit eltolva, megint nem sikerül, újabb rossz vég; aztán harmadszor is csöng a telefon, megint húszpercnyi esély, Lola újból rohan, ugyanazok az utcák, ugyanazok a járókelõk, autók, megint a szörnyû bankárpapa, hivatalában a sótlan szeretõjével, most talán…

Egyazon történet némi eltolással, több verzióban, régi dramaturgiai séma ez is. Már Kuroszava élt vele A vihar kapujában címû remekében, késõbb Kieslowski a Véletlenben, nemrég pedig a Sliding Doorsban láthattuk (magyarított jópofa címén: A nõ kétszer). Az új német film egyik legnagyobb tehetségének (méltán) kikiáltott Tom Tykwer filmjének dramaturgiai képlete tiszta, egyszerû és hatásos. Férfi, nõ, százezer márka és húsz perc. Háromszor ugyanaz. Lola fut, keresztül Berlinen, három verzióban, apró elmozdulások, csúszások történnek csupán, ám ezek mindent megváltoztatnak, néhány másodpercnyi késés, egy lépésnyi botlás, s nincs ütközés, baleset, még bent van a papa, már elment a papa, hõseink meghalnak vagy boldogan élnek tovább.

Úgy pereg a három rövid történet, akár egy gyorsra vágott videoklip, a sokoldalú Tykwer kemény, ütõs technorap zenéjére (melyhez váratlanul bevágja a Tea for Two álmosító, édeskés futamait). Filmje a futásról szól, s a formája is futás. Rohan a nõ és rohan a kamera, vérre menõ, lihegtetõ hajszában. Minden kép, minden beállítás meglepetéseket kínál, éles szem kell, hogy észrevegyük. Ezt az elsõ látásra kõkemény, céltudatos filmet, mely úgy halad a céltábla középpontja felé, akár Örkény példázatában a kilõtt nyíl, léha játékok, rejtett utalások finom hálója szövi át. A történet, a figurák a korai Fassbindert idézik, Lola üvegtörõ sikolya Grass–Schlöndorff Bádogdobjából ismerõs. Tykwer hibátlanul rakja össze bonyolult filmpuzzle-jét. Az apró elmozdulások virtuóz játéka mögött matematikai pontosságú szerkesztés, következetesen végiggondolt koncepció érzõdik. A színészek erõteljes, nyers játékmodora Fassbinder és Herzog filmjeire emlékeztet. Ez a játékstílus, szemben az amerikai filmsztárokéval, nem az átélésre épít, hanem a jelenlétre: a játszó alkalmazkodik a képhez, s nem a kép a színészhez. A filmidõ bõ felében Lolát látjuk futni Berlin utcáin. Ez a futás komoly színészi teljesítmény, súlyos jelenlét. Az igazi színészet, filmen biztosan, jelenlét: a többi rutin, technika, tanulható, csiszolható, szükség esetén elõvehetõ, akár nyúl a bûvészcilinderbõl.

A lé meg a Lola (nehéz e címet viszolygás nélkül leírni) azon kevés mai film egyike, melyben nincs egyetlen elrontott beállítás, fölösleges képsor sem. Hibátlan munka, ami nem jelenti, hogy remekmû volna (a remekmûvek, tudjuk, többnyire elragadó hibákkal zsúfoltak). Olyan film ez, amelynek alkotója maradéktalanul megvalósítja célját, ellentmondást nem tûrõen, már-már könyörtelenül. Elragadja a nézõt, nem hagyva neki idõt megállásra. Csak akkor vesszük észre, hogy vége az eszeveszett futásnak, amikor a moziban felgyulladnak a fények, váratlanul és erõszakosan.

(Tom Tykwer: A lé meg a Lola – [német])

STÕHR LÓRÁNT:

Film

Családi géppuska-tûzfészek

1.

Nem tudom feledni azt a két arcot. Velem jönnek mindenfelé. Napok óta nem hagynak békén. Lerázhatatlanok. Pedig semmi rendkívüli sincs rajtuk. Hétköznapi kamaszarcok. Védtelenek. Még nem jöttek rá arra, amire oly sokan az õ korukban, hogy a púder és a festék milyen kiváló álca. Nem kendõzik el hibáikat, sõt tüntetnek csúnyaságukkal. Dacosan viselik pattanásaikat, sebhelyeiket, homlokukba lógó kócos hajukat, szétsírt szemüket. Kísértetek õk, holdkórosak, halálsápadt arcuk fehéren világít a falak, ágyak, ruhák sötétjébõl. Belül eközben az inakban, idegekben, mirigyekben, a húsban rejtõzködõ ellenséggel birkóznak. A szexualitás ólómnehezékként telepedik lelkükre és görcsössé torzítja testüket, amibõl, akár Egon Schiele valamelyik aktján, csak a szem izzik beteges fényességgel. Kívül s belül ellenséges hadseregként sorakozik fel a világ. Tekintetük védmûvei mögé vonulnak.

Hadszíntér a lélek, a test, a szoba, a ház, a föld, a tenger. Hadszíntér a család. A lány és a fiú: nõvér s fivér. A testvérek közötti csekély életkori résen, az egyazon hús-vérbõl szerkesztett magasfeszültségû vágykondenzátor két lemeze közt, szikrák ütnek át. Hentergõzõ verekedésekben, földszagú birkózásban csillapodik a vágyuk. Jess és Tom nem szerelmesek egymásba. Jessnek Tom, Tomnak Jess van éppen kéznél bajaiban. Jess szexuális kapcsolatokkal kísérletezik, Tom maga mögött szeretné hagyni szüzessége kínját. Tehetetlensége feszítõ féltékenységgé nõ. Egyedül vannak mindketten, megalázottságuk és kielégítetlenségük, magányuk és haragjuk egyre csak nõ, és a másik felé taszítja õket. A semmi közepén álló házban nincs más irány, amerre érzelmeik áramolhatnának. Biztonságos fészekbõl üres mezõvé vált a család. Az emeletes vidéki kúria csak a szél és az esõ elõl óv, szólni igazán nincs kihez. Az anya kivonult a családból, figyelmét újszülött csecsemõje köti le. A férj szexuális érdeklõdése az ideiglenesen megközelíthetetlen anyától az éppencsak felserdült lány felé fordult: apának már nem nevezhetõ ezután. A londoni kapcsolatok a kamaszok mögött maradtak, a mérföldekre fekvõ elsõ település helyi suttyóiban nem könnyû barátra lelniük. Tom és Jess életének elsõ éles játszmája a meggyengült, áttetszõvé vált védõhálók között a felnõtt szerepek elsajátításáért folyik. Így lesz a végén Tom Jessnek a férfi és Jess Tomnak a nõ.

Jess és Tom halottfehér arca mögött ott sötétlik a ház és a táj, lépteik körül csontig hatoló jeges szelek ólálkodnak. Vajúdó anyjukkal a kórház felé száguldó autó tetõablakába kiállva vörösre csípett orcával dacolnak a fagyos éjszakai levegõvel. Devon fenséges sziklái és a kõcsipkéket megállíthatatlanul korbácsoló tenger nem izzítják fel a kamaszszenvedélyeket, inkább csak konok rosszkedvre hangolnak. Az örökösen borult ég alatt a szürke kövek, az acélszürke tenger és a haragoszöld fû hideg színei belopják magukat a házak belsejébe. A régi kúria falai közül, a helybéli kórház termeibõl, a londoni lakótelepi lakásból egyaránt számûzetett a melegség. A feszült némaságból elõtörõ zörejek fájdalmasan élesek, mint a sziklapárkány kiszögellései. Beleissza magát az idegekbe ez a sok hideg, minden baljós rezzenésre fokozott választ ad a szervezet. Túl sok a hûvösség ebben a világban, a rossz szinte szántszándékkal hajtja egymáshoz a testvéreket.

2.

A Tarantino-filmek és a Rosencrantz-színészeként ismert Tim Roth elsõ rendezését, a Hadszíntér címû angol filmet elárasztó negativitás az idõben elõrehaladva határozott formát nyer az apa alakjában. A történet eleinte ennél gazdagabbnak ígérkezik. A néma tevés-vevésekbõl, lefojtott párbeszédekbõl, az idõnként felcsattanó hangokból, kipattanó zörejekbõl összeálló nyomasztó családi atmoszféra a táj vadságával párhuzamba állítva megfelelõ hátteret biztosít a szexualitással kísérletezgetõ nõvér s fivér kapcsolata számára, amelynek erõs lökést ad a közúti baleset miatt meginduló, a gyerekek szeme elõtt lezajló szülés. Az anya a gondoskodó szülõ szerepét maga mögött hagyva az egyik oldalon kivonult a kamaszok életébõl, a másik oldalon viszont mint nemiségét fennen hirdetõ aszszony lépett be. Tom mindig egy hálóinges-otthonkás, vastag térdzoknis nõt, egy újszülöttjérõl foggal-körömmel gondoskodó kismamát talál otthon vonzó anyja helyén. A fiú arcán tükrözõdõ utálat és megvetés a magzatvíz elfolyásakor a saját anyjával szemben feltörõ érzelmek egészen új repertoárjának nyitánya. A megdöbbenés és a szégyen önti el, amikor Jess barátnõjének lágyan ringatózó kebleit a vizes ruha résein át kutatja, majd tekintetét visszafordítja a szoptatáskor elõkerülõ telt, lógó anyamellre. Máskor meg a hitvesi ágyban fekvõ megereszkedett hasú asszony és a nagy pocakú férfi szentimentális kettõsének groteszk szánalmasságával kénytelen szembenézni. Ezek a furcsa találkozások és tapasztalások – amelyek a Hadszíntér fontos felfedezései – tovább hajtják-ûzik nõvére felé, aki a tudás birtokosa, a szexualitás titkos tanának ismerõje.

A forgatókönyvíró, Alexander Stuart, aki az 1989-ben kiadott és nagy port felvert azonos címû regényét dolgozta át filmre, ezen a ponton új motívumot visz a történetbe, ami aztán egyre jobban eluralkodik az anyagon, és fokozatosan elszürkíti annak kezdeti, izgalmas sokszínûségét. Apa és lánya szexuális kapcsolata, amirõl a fiú véletlen szerez tudomást, a nézõ pedig még nála is kevesebb bizonyossággal rendelkezhet, akár további árnyalatokkal is gazdagíthatná a hétköznapinak látszó család érzelmi életének különös palettáját. A fiú és a lány között kezdõdõ zsarolósdi kimondatlanul is kimondott tétje a beavatás. Jess a hallgatásért cserébe barátnõjét ajánlja fel. A kamaszosan félénk és ügyetlen fiú és a mindvégig rosszalló és kelletlen idõsebb nõ próbálkozásai egymás testével a Hadszíntér egyik legkínosabb jelenetéhez vezetnek. A jelenet hátborzongató erejét azonban zárójelbe teszi, hogy a családon belüli rejtett viszonyok szövedéke úgysem tartható fenn, miután Stuart az apa-lánya közötti szexuális kapcsolatot – az Eljövendõ szép napok incestus-jelenetének finom ambivalenciájával szemben – egy kegyetlenül erõszakos nemi aktus formájában rajzolta fel. Jessnek a szégyenen túl nem fûzõdik érdeke ahhoz, hogy folytatódjon megerõszakolásának sorozata, Tom pedig nem annyira cinikus, hogy némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe beletörõdjön nõvére kizsákmányolásába. Tom céljai innentõl fogva teljesen egyértelmûek, még ha az oda vezetõ utakat zárkózottsága folytán nem is leli meg rögtön. A testvérpár szexuális és érzelmi egymásra találására, ugyanakkor a romlott világgal szemben kötött kamaszos dacszövetségére egyaránt utaló rejtélyes zárókép megoldatlanságokat takar és nem tudja feledtetni, hogy a kamaszkor furcsa lelki és testi tapasztalatait öszszetetten megvilágító történet fokozatosan a divatos témák hatásvadász feldolgozásainak szintjére süllyed.

A film két felejthetetlen kamaszarca, a két amatõré, Ray Winstone-é és Lara Belmonté, sovány, fehér testük, ügyetlen, szögletes kamaszmozdulataik, és a II. Edwardban, a Wittgensteinben vagy éppen az Orlandóban megcsodált Tilda Swinton lemeztelenített kismamateste, magától értetõdõ anyai gondoskodása és figyelme folyamatosan ellenpontozza a történet ficamait. Hármuk védtelen ottléte átsugárzik a Hadszíntér filmkockáin. Mellettük Freddie Cunliffe apafigurája a valódi szülõi szeretet és az erõszakos vérfertõzõ kapcsolat naiv és megkérdõjelezhetetlen egységét sugározza.

Tim Roth apjának ajánlja mûvét.

(Tim Roth: Hadszíntér)

VÉGSÕ ZOLTÁN:

Zene

Modern rokokó

Improvizálni jó, a közös muzsikálás talán legnagyobb öröme egymás megtalálása és az a hullámhossz, amelyen a zenészek kénytelenek együtt rezegni mûalkotásuk folyományaként. Gondolhatnánk, nincs kötöttség és forma, mihez idomulni kellene, holott a legbonyolultabb, velejünkig hatoló zenei struktúrát kell létrehozni. Amolyan összegzõ szándék fedezhetõ fel az expresszív gesztusban, a rendkívüli kitörési vágyban, köszönhetõen a táptalajt nyújtó elemek megszámlálhatatlanságának. Egy falatnak túl sok is a Bálványos Társulat, új cd-jüket legalább ötször nehezebbnek érzem, mint a csillogó korong súlya önmagában. A rétegek halmozása nem a kibogozhatatlanságot jelenti, inkább gondolhatunk a zene bábeli nyelvzavarára, de nincs mit tenni, ez az alkotás közege, itt élünk, a mûvész pedig természetesen reflektál; ha úgy tetszik: zsigeri módon.

A cd tematikájában és szerkezetében nem koncepcionális, egy hosszas folyamatzene hét kiragadott része képezi az anyag egészét. Amolyan lenyomatfélével van dolgunk: ahogyan a fülszöveg jelzi, a társulat gyakran szánja muzsikáját társmûvészetek mellé, mégsem az alkalmazott mûfaji jelleg domborodik ki. Elsõ meghallgatásra feltûnõ a szinesztetikus látásmód, az elõre elhatározott hangulatok a programzene csíráját hordozzák magukban, de az impresszió visszatükrözésénél többrõl van szó. Improvizáció lévén, az egyetlen tendenciózusan használt formaelem az imitáció, igen tág értelmezéssel. A barokk basso continuo hagyományait idézi Jávorka Ádám pizzicato játéka brácsán, csak a számozott harmóniamenetek hiányoznak. Helyettük Bálványos Judit avantgárd, a 12 fokúság határait jócskán feszegetõ szép altszaxofon-szólamai és Vincze Zsuzsa gyakorta klasszicizáló figurációi ragadják magukkal a hallgatót. Másutt Varga Zsolt klapping-technikával szólaltatja meg a tenorszaxofont, annak folyamatos, kissé variálódó lüktetésével és hangszíntelenségével behatol intimszféránkba, amely köré a többiek lágy, piano fátylat vonnak. A dallammal egyenrangú szereppel bír a hangszín, illetve a hangszerek megszólaltatási lehetõségeinek végletes kihasználása, mert nemcsak a hang lehet zenei eszköz, hanem a zaj is, amellyel esetenként sokkal inkább vizualizálásra késztethetõ a hallgató. A tájkép hangszerekkel történõ megrajzolása nagy technikai tudást kíván és azt, amit sehol nem tanítanak: az invenciót. Megdöbbentõ a szemerkélõ esõ mögé enyhe mennydörgést varázsolni, ezt követõen pedig a bogárrajzást bemutatni mindenféle speciális effektek nélkül, pusztán hagyományos hangszerekkel. Ugyanakkor a legerõsebben érezhetõ hatás a klasszikus mûveltség, lépten-nyomon visszaköszön a sokévi gyakorlás, a precíz játékmodor és a Bálványos Társulat által felépített saját harmónia kiszámíthatósága. A különféle habitusú zenészek fõ erényként mutatják fel az egymás iránti alázatot, fõszerepet egyikõjük sem vállalt, és az egységes hangzásvilágnak ennyi pont elegendõ.

Fonák történet, de igaz. Mai, fiatal, alkotó zenészek az egyik kitörési pontként a régi zene felé fordulást találják meg, ötvözve azt az improvizáció adta lehetõségekkel. Ez minden bizonnyal nem elegendõ a teljes kitárulkozáshoz és továbblépéshez, folyamatzenét nem lehet egy pályafutás végéig darabolni. Adott a jól körülépíthetõ nyelvezet, ez megfontoltan formába is önthetõ, amely nagyon könnyen új kamarastílust szülhet. A szándék felvillantása ezennel megtörtént.

(Bálványos Társulat: Cím nélkül – 2000, szerzõi kiadás)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Ez komédia?

Olyan az eleje Gogol Háztûznézõjének a kaposvári Csiky Gergely Színházban, mintha a levegõbe emelkedne a színpad. Pedig csak egy horizontfüggönyre festett hagymakupola ereszkedik le a háttérben, attól érezzük úgy, hogy a szoba repül fölfelé, velünk együtt. Elrugaszkodik a valóságtól, pár méterrel a föld fölött lebeg Keszég László rendezésében a darab. Az égbõl száll alá a fõszereplõ jókora ágya – az oblomovi tunyaságnak az orosz irodalomból jól ismert monumentális jelképe –, gyûrt vászonból göngyölõdik lefelé, amíg kisimul és elfoglalja helyét. Valcz Gábor díszlete látószögével, arányaival, a reális képet épp hogy eltorzító mértéktelenségével erõsen meghatározza az elõadást. Túlméretezett fiókos szekrény ékesíti a lányos ház szalonját, több ember is elfér benne kényelmesen. Teteje teraszként szolgál egy kisebbfajta zenekarnak, amely tevékenyen részt vesz a játékban, Márkos Albert zenéjét mintegy kíséretként, muzikális és ritmikai effektként használva a szereplõk megszólalásai mellett, között és helyett.

Lehetséges aláfestése mindez egy olyan darabnak, amely groteszk figurák sorát vonultatja föl, s maga a fõ téma sem nélkülözi az irrealitás finom vibrációját. A fiók-Oblomov Podkoljoszin házasodási terve úgy lebeg az elhatározás és a valódi szándék között, hogy egy percig se vehetjük komolyan, a nekikészülõdés és a vonakodás lelki koreográfiájából a cselekvésképtelenség csinos kis sasszéja bontakoztatható ki. Vele szemben megjelenik a buzgó barát, Kocskarjov, akinek nógatásaiból, ha akarjuk, kihallhatjuk a segítõkészséget, de a nõs ember siettetõ kárörömét is. A kérõk valódi „figurák”, mindegyikük más-más, ugyancsak tipikusan orosz csodabogár. Házasságszerzõ asszonyság, szolga, a menyasszonyra felügyelõ nénike és végül maga a butuska menyasszony – kész a komédiai panoptikum.

Keszég burleszkre élezi ki a játékstílust, marionettként mozgatja a szereplõket, legalábbis egy részüket, fõként a zsánerfigurákat. A kérõk egyenkénti bevezetése és gátlásos barátkozása a legalkalmasabb erre. A szolgálót játszó Urbanovits Krisztina minden csöngetésre bukfencekkel siet ajtót nyitni. Bezerédi Zoltán mûhasát elõretolva akrobataként veti magát a pamlagra. Nyári Oszkár szökdécselve közlekedik, mintha tócsákat kerülgetne. Znamenák István tengerészként az ablakon keresztül horgászik. Karácsony Tamás szakállasan az orosz klasszikus darabok kereskedõparódiáját adja. Bevallom, nagyon rövid ideig szórakoztatnak el ezek az apró játékok, ahogy Nagy Viktor szolgájának zajos puffanásokkal kísért, falramászással végzõdõ berohanásait is hamar elunom. Különösebb értelmüket sem látom, mivel esetlegesek, nem visznek közelebb a jellemhez – Znamenák néhány meghatóan esett pillanatát kivéve –, ahhoz viszont, hogy önálló mutatványszámok, színésztechnikai bravurstiklik legyenek, amilyenek például Jiří Menzelrõl élnek élénken az emlékezetemben, nem elég kidolgozottak.

Lázár Kati tágra nyitott szemmel jelzi ijedtségét a kérõk siserahada láttán, Molnár Piroska a házasságszerzõ jóindulatú erõszakosságának sablonját formálja saját egyéniségére; mindketten elég mélyen gyökereznek a realizmusban ahhoz, hogysem megelégednének általános gegekkel. Kelemen József és Spindler Béla szerencsés baráti páros; elõbbi ösztövér mozgékonysága jótékonyan kiegészíti utóbbi kerekded lajhárságát. Kelemen Kocskarjovja rosszindulat nélkül sürgölõdik barátja kiházasítása érdekében, izgékony tüsténkedései tele vannak vitalitással. Spindler mint Podkoljoszin viszont – Sweeney Toddtól örökölt szakállával – mackós, tohonya babaként, bájos mosolyával, csillogó szemével maga a tehetetlen, moccanatlan és mozdíthatatlan tanácstalanság. Õ jár a legközelebb ahhoz, hogy megéreztessen valamit Gogol szorongásos világából, amely a komikus fölszín alatt húzódik, s megmagyarázza, hogy a võlegény – többek között – miért retten vissza Német Mónika csipogó csirke menyasszonyától.

Igazat adok annak a szereplõnek, aki méltatlankodik, mikor valaki „tiszta komédiának” nevezi a leánykérési cécót. „Ez komédia?”, kérdezi az illetõ, s magam is úgy gondolom, sokkal több annál, inkább bizarr tragigroteszk, elfojtások, gátlások és félszegségek felemás fölszakadása, amiben legalább annyi szánandó, megható és kétségbeesett momentum van, mint ahány komikus. Ha nem több. Eddig még egyetlen harsányan vígjátéki Háztûznézõben sem találtam maradéktalan élvezetet. Annál többet ama régesrégi Efrosz-rendezésben, amely monomániákusok, becsavarodott magányosok, félresiklott életûek arcképcsarnokát rajzolta föl, a vágyakozás, a menekülés és a megkísértett jövõ ábrázolását pedig telehímezte költõi metaforákkal és szimbolikus képekkel. A bánatos melankóliából facsart humor, az esetlenség komikus lírája, pláne, ha Gogol adja alá a lovat (és a darabot), más minõség, mint az emberi tartalomtól megfosztott, untató burleszk.

(Gogol: Háztûznézõ – kaposvári Csiky Gergely Színház

HALÁSZ PÉTER:

Zene

Kár...

Olcsó szóviccre futja csak a Carmen-felújítás emlékeit összegezve. De miért is kell sajnálkozni? Mert ügyetlenkedések éktelenítik az Operaház legnépszerûbb repertoárdarabjának új színpadra állítását? Mert stílust és eleganciát hírbõl sem ismer a vendégkarmester? Mert sápadt a címszereplõ alakítása? Elég lenne ennyi is, engem mégis a rosszkedvû, fásult hangulat bánt leginkább, amivel kikászálódtam az operaházi zsöllyébõl.

Szinetár Miklós fõigazgató Münsterbõl importálta saját rendezését. Alapötlete, hogy a spanyol történetet feldúsítja egy (amerikai?) turistacsoport jövés-menésével. Miközben a bennszülöttek privát sorsukat, személyes örömeiket és tragédiáikat élik, a fényképezõgéppel loholó idegenek mindebbõl csak a szórakozásukat szolgáló látványosságot, az utazással együtt járó, csiklandó élményeket veszik észre. Mutatnak nekik mindent: színes sokadalmat, csempésztanyát, bikaviadalt, s aztán fáradságuk jutalmául õk vehetik elõször észre Carmen meggyilkolását is. Shocking!

Minket, vagyis az értetlenül bámészkodó közönséget képviselik a színpadon csetlõ-botló voyeurök – gondolnám, s egybõl szégyellném is leselkedésüket, ha lenne itt egyáltalán mit meglesni. Ha lenne olyan emberi dráma, olyan, a kívülállók számára felfoghatatlan, titkos kapcsolatrendszer, amibe csak pirulva láthatnánk bele. Termékeny perspektíva is lehetne a magántörténet és a nyilvánosság egymásba játszó kettõssége: elszakadni a zabolátlan cigánylány és a fess altiszt kilátástalan szerelmének unalmas kliséjétõl, és mélyebbre ásva eljutni a Carmen egyik alapproblémájához, két különbözõ alkatú ember kommunikáció-képtelenségének vétlen tragédiájához. De ehhez nem elég felvázolni, ki is kellene dolgozni a két szféra egymásmellettiségét.

Hogy milyen alapszinten sincsen végiggondolva ez a rendezés, legyen elég a színpadkép (Csikós Attila munkája) okozta kuszasággal bemutatnom. Egyetlen díszletben játsszák a négy felvonást. Két épületrészlet rendezi be a dohánygyár elõtti utcarészletet és a sevillai aréna bejáratát. Jó, de mit keresnek ezek az elemek a városszéli kocsmában vagy éppen sziklás hegyvidéken? (Óvatos csempészek, akik a város fõterén telepszenek le megpihenni!) Nem vitatom: el lehet játszani a Carment egyetlen térben is, de ez bizonyosan nem lehet az egyik felvonás tere. Ha a valószerûség igényével felépített utcakép egyúttal tavernául és a hegyi tájul is szolgál, ezzel éppen a maga vállalta színházi konvencióból ûz csúfot. Hozzájön még ehhez egy kerekeken begördíthetõ, emeletes díszletelem, amely hol strázsa, hol budoár, hol kõszál akarna lenni – lássa bele, akinek futja a fantáziájából.

A zenei irányítást Will Humburg kezébe tette le a színház; fogalmam sincs, miért. Vállmagasság feletti hadonászása, felteszem, szenvedélyt hivatott sugallni, egyformán felfelé ütött taktusain aligha könnyû eligazodni. Mintha csak a színpadon dirigáló turistahajcsárt utánozná, korbáccsal hajszolja az elõadást. Akár követik partnerei, akár nem, õ tûzön-vízen keresztül tartja hajszolt tempóit. Ha bármelyik énekes ellenszegülni mer, rögvest azon veszi észre magát, hogy a zenekar máris elszáguldott mellette. Humburg hangos, gyors, ápolatlan és agresszív Carmenje fényévekre esik a franciás könnyedség ideáljától.

Ulbrich Andreát nagyon ígéretes Carmennek véltem az elsõ felvonásban. A finom aprómunkával felépített, cizellált Habanera és Seguidilla nem kihívó erotikát, inkább rafináltan csábító, visszafojtott nõiességet sejtetett. De aztán kiderült: a visszafogott dinamika nem a figyelem felkeltését szolgáló, ravasz eszköz, hanem a hang korlátaiból fakadó kényszer. A Cigánydal és a Kártyaária ingerküszöb alatti feszültségéért kárpótolt valamelyest a két duett, amelyben inkább a lelki folyamatok ívének kibontása, mintsem a személyiség izzása érvényesült. E jelenetek sikerébõl kivette részét Wendler Attila is, aki jórészt azt az alaposan felépített Don José-figurát hozta, amit Galgóczi Judit pár éve Szegeden beléplántált. Esetlen, gyámoltalan alak õ, a végzet véletlen kiválasztottja, aki hõsi pózában is inkább tragikomikus, mintsem férfias. Szívszorító, ahogy aztán összeomlott egzisztenciájának romjai alól, valósággal síri árnyként lép elõ az aréna ünnepi ellenfényében, hogy fogvacogtató félelmében öljön.

A Micaelát éneklõ Frankó Tündérõl gyorsan kopik a lírai szoprán hamvassága. A karcosabb duett után az ária elszánt fûtöttsége hozta egyensúlyba teljesítménye mérlegét. Anatolij Fokanovot mindig inkább plakatív hatásokra építõ, mintsem pszichologizáló énekesként ismertük, s Escamillóként nem is áll rosszul neki a statikus, szoborszerû merevség. Lehetne persze hajlékonyabb a hang, és szívesen hallanánk több érzékenységet a IV. felvonás miniatûr kettõsében, az opera egyetlen zavartalanul õszinte pillanatában. Az epizodisták közül problémamentes éneklésével kiragyogott González Mónika, és helyén volt a két jómadár szerepében Vághelyi Gábor és Pataki Attila, nem szégyellve az operettes hangvételt és viselkedést sem. Jó formában, aktívan és megbízhatóan énekelt a kórus (karigazgató: Katona Anikó), felszabadult színpadi és zenei jelenlétével komoly nyereséget jelentett (Gupcsó Gyöngyvér és Szebellédi Valéria vezetésével) a gyerekkar.

(Bizet: Carmen – Magyar Állami Operaház, május 20.)

FÁY MIKLÓS:

Zene

Slágerek népe

Miért kell mindenkit hülyének nézni? Ül Kovács Kati és Haumann Péter a stúdióban. Haumann azt kérdezi: „Mondd, Kati, te szereted a kacsákat?” Kati erre azt mondja: „Attól függ, milyen kacsákat. Az igaziakat igen, de a hírlapi kacsákat nem szeretem.” Nem valami elmés párbeszéd, de van ilyen. Ám ha a tévében alákevernek erre egy nagy nevetést, akkor botrányos. Mert akkor kiderül, hogy ez viccnek van szánva, pedig nagyon nem vicces, és hiába képzeli azt valaki, hogy ha a gép nevet, akkor otthon is nevet valaki, ez szerencsére még nem igaz, egy közepes nevetéshez is kellene valami humorszerût produkálni, lehet régi, lehet szakállas, de legalább vicc legyen, mert ilyen olcsón nem megy.

Kár ennyire tuskó szöveget írni a két mûsorvezetõnek, mert õk nem tehetnek semmirõl. Jól választották ki a fõhõsöket: Haumannt szeretik azok, akik ilyen nosztalgiamûsort néznek, Kovács Kati maga a sláger, annak minden elõnyös és hátrányos jellemzõjével, vagyis az egész mûsorban van valami. Hogy mi, azt nem olyan könnyû egybõl megmondani. Az biztos, hogy nem fantázia, nem lelemény, nem stílus. Viszont látható egyfelõl a közszolgálati szerencsétlenkedés, hogy kövessük a kereskedelmi adókat, csináljuk meg a magunk Dáridóját. Aztán a szocialista tévébõl megmaradt beidegzõdések, hogy bejön riszálva valami fószer, szól a zene, tánckar, szövegíró Szenes Iván, és ennyi már elég is. Nem elég, de majdnem. A Slágertévében olcsó a díszlet, egyszerû a forgatókönyv, de nincs szükség többre: dalok kellenek. Dalok pedig vannak, nem mindig slágerek, de a tematikus válogatás (most egy kis május, most egy kis kacsa) nemcsak elbírja ezt, hanem lehetõséget is jelent, hogy a közismert dalocskák közé bekeverjenek néhányat, ami sláger is lehetett volna.

Egy meghallgatást mindenesetre kiírhattak volna a közremûködõ mûvészek számára, mert így, a fotelból nézve nehéz belátni, hogy mi is lehetett az elv, amely alapján kiválasztották õket. Nyilván nem az énekhang, mert akkor Csonka András aligha kapott volna meghívást. Nyilván nem is a megnyerõ külsõ, rokonszenves pódiumi lét, mert akkor Rátonyi Hajni sem grimaszolhatna annyit. Persze, nem kell mindenkinek egyformán mérni, lehet változó az elv. Például meghívhatták Verebély Ivánt a pocakjáért, Auksz Évát a hosszú nyakáért, Mihályi Gyõzõt azért, mert olyan régivágású módon fess ember, Hûvösvölgyi Ildikót pedig már nem is tudom, hogy miért. Nem olyan fontos, egy ilyen slágermûsor miatt nem érdemes sokat bosszankodni.

Mondom inkább a jót. Kaszás Attila. Õ sem utolérhetetlen orgánum, de furcsa ez a színészi becsületesség, hogy minden megjelenésében megpróbál valami jellemet formálni, valami más figurát a színre vinni. Hol felhajtja magányosan a zakója hajtókáját, hol züllötten lötyögi a kacsa-csa-csa-csát. Nem sok, de minimumnak rokonszenves. Mondok még egy jót, vele viszont sietni kell, mert már most is csak szûken van a jók között, és folyamatosan lefelé megy: Détár Enikõ. Ügyes nõ, feltûnõ a baljóslatú kancsalságával, mozogni is tud, hangja is van, de az idõ egyre kegyetlenebbül bánik el vele, õ pedig egyre makacsabban nem hajlandó tudomást venni errõl. Múltkor egy igazán különös jelenetnek voltam a tanúja az Andrássy úton. (Ha kell, eskü alatt is vallom, hogy így igaz, ahogy mesélem.) Egy fiatal pasas elment az újságos mellett, és a megdöbbenéstõl szinte felkiáltva mondta a mellette sétálónak: „Détár Enikõ van a Playboyban? Hát az meg kit érdekel?” Az újságosnak több se kellett. Kihajolt a bódéból, levette az újságot, kinyitotta, szörnyülködött, roszszul retusált ráncokat mutatott a piszkos körmével, plasztikai mûtétekre hívta föl a figyelmet. Vajon miért teszi ilyesminek ki magát egy különben tehetséges énekes színésznõ?

(Slágertévé – június 4, M1)

SZKÁROSI OSZTATLAN:

Zene

Adynkarnáció

Adva van egy nemzetközi hírû és formátumú magyar mûvész, aki történetesen Kanadában él évtizedek óta, ebbõl kifolyólag itthoni ismertsége a magyar avantgárd mûvészekéhez hasonló: szakmai körökben kétségtelen, egyébként fehérség. Adva van másrészt egy magyar költõ, a nagyok egyik legnagyobbika, akirõl utcák, terek elnevezve, viszont mivel magyarul írt, külföldön szakmai körökben esetleg a nevét hallották már – ráadásul olyan atavisztikus költõi nyelvet alkotott, hogy praktice lefordíthatatlan, ezért még fordításban is csak becsszóra hiszik el, hogy valaki.

A magyar mûvészt Kántor Istvánnak hívják, a világ avantgárd mûvészetének topján inkább Monty Cantsinként ismerik – úgynevezett kemény (heavy) performer, zenész, video- és elektronikus mûvész. Kántor immár hosszúnak nevezhetõ mûvészi pályájának stációit és változatos mûvészi megnyilatkozásait két motívum és két mély ihletés kíséri végig: a véré (például vérvétel, véradás elektronikus performansz közepette) és a fentebb hivatkozott magyar költõé, Ady Endréé, akinek versei, sorai, motívumai rendre megjelentek munkáiban.

Kántor elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor nem bírta tovább: ezt a mély ihletést teljességében és a saját mûvészi személyisége tükrében akarta felmutatni. Legkedvesebb – különösen Ady radikális, korai korszakából származó – verseibõl Ady-songokat készített, majd ezeket cédén megjelentette. A megzenésítés és a vokális elõadás, az ének a személyes, alkotói viszony kifejezõdése is egyben: kreatív interpretáció. A hibátlanul eredeti szövegek személyes mûvészi hitellel szólalnak meg. Kántor-mûvekké válnak – így Ady a fülünk elõtt inkarnálódik saját magává.

A megrázó, felkavaró mûvészi hatás forrása egyrészt az, hogy Kántor a költõi életmû legmélyebb gyökereiig nyúl vissza. Ady-recepciójának mindig is egyik legérzékenyebb pontja elsõ köteteinek (Új versek, Vér és arany, Az Illés szekerén) nyelvi-szellemi interpretációja volt. A sajátosan barbár nyelvi gazdagságot hagyományosan inkább a posztszimbolista hatással kötötték össze – kevesebb hangsúlyt kapott, hogy ugyanaz a hatás formálja az európai történeti avantgárd nyelvét és érzékenységét is. Vagyis Ady korai kötetei mély inspirációjukat illetõen – sajátosan magyar kontextusban – egyívásúak a század elsõ éveinek proavantgárd költõiével; ezek a versek a magyar avantgárd egyik (születésében elhalt) pályáját sejtetik. Másrészt ugyanakkor ennek a szellemi felismerésnek mai, autentikus módon kell nyelvet, testet, formát, hangot adni, hogy a hatás egyszerre legyen kortársi (mint minden korok nagy mûvészetéé) és atavisztikus, ódon, titokzatos. Hogy egyszerre tudja megszólítani a jelent és az idõk mélységét. Mindehhez pedig nagyon világosnak kell lenni: Kántor konzseniális munkája hatásában elementáris, szerkezetében világosan rendezett. A lemez zenei világa alapvetõen a sanzon hangvételére, motívumaira, hagyományára támaszkodik úgy, hogy a kompozíciók hangi dramaturgiája a motívumvezetés sanzonhû egyszerûségét az elektronikus hangszerelés erõteljes dinamikájával párosítja. (Erre az eljárásra ad példát a lemez két kimagasló dala, A Nincsen himnusza és a Halál a síneken.) A sanzonszerkezet és -hatás kettõs hangvilágába a megfelelõ pontokon finoman illeszkedik egy-egy jól megválasztott „stílusidegen”, „mai” hanghatás: sziréna, hangtorzítás, éles vágás stb. Vagyis az ódon és a kortársi szétválaszthatatlanul szervesül. A lemezegész ilyen alapdarabjai közé pontos arányérzékkel kerülnek nem sanzonihletésû, avantgárd típusú elektronikus interpretációk (például Az õszi lárma).

Erre a professzionális felelõsséggel felépített szellemi és zenei szerkezetre épül rá Kántor szuverén vokális interpretációja, amely a dallamot és az effektszerûséget a test egészére kiterjedõ hangképzés zsigeriségével teszi elementárissá. Ez a mûvészi artikuláció – vagyis az intellektuális tisztánlátás és a zsigeri mélység érzéki szimbiózisa – pontosan megfelel az Adyénak: Ady sajátos, utánozhatatlan költõi nyelve ugyanezen a véres kódon nyílik.

(Heap of Ruins. István Kántor sings Endre Ady. Kantor Music, 2000.)

SZUROMI PÁL:

Köz-tér

Fej, írás és oszloptest

Néhány évvel ezelõtt egy nyilvános fórumon azt kérdeztem Melocco Miklóstól, véleménye szerint a szegedi köztereken akadnak-e kvalitásos plasztikák. Rövid csönd, aztán tömör, kíméletlen válasz. Nem, nincsenek, itt egyáltalán nincsenek jó szobrok. Némi zúgolódás a közönség soraiban, majd csendesen folytatódott minden. Miért idézem e jelentéktelennek tûnõ emléket? Leginkább azért, mert mára húsba vágó aktualitása lett. Annál is inkább, mivel az utóbbi esztendõkben Melocco egyre-másra Szegednek dolgozik. Három éve avattuk nagy léptékû, figurális, szimbolikus plasztikáját, az 56-os mementót, amely meglehetõsen visszhangtalan maradt. Mostanában pedig egyenesen a Széchenyi téren sereglettünk össze, hogy Klebelsberg Kunó portré-emlékmûvével szembesüljünk (május 21.).

Ami azt illeti: Nemeskürty István szépen, velõsen beszélt a legendás kultuszminiszterrõl. Hogy hiába volt német származék, mégis magyarabbnak bizonyult a legtöbb magyarnál. Számára az oktatás, a kultúra bázisai kimondottan szentek voltak, szinte erre tette fel az életét (1931-ben például a GDP 15 százalékát szerezte meg). Kár, hogy magáról az újdonsült kõplasztikáról, az alkotóról alig-alig esett szó. Mintha Melocco Miklós csupán mellékszereplõ lett volna. Ez egyébként egyre inkább kortársi jelenséggé válik. Figyeljük meg a szoboravatások tévés kommentálását! Elõször a mûalkotás témájáról hallunk, majd a megjelent politikai vezetõk neve következik. Ám hogy ki alkotta a mûvet, s hogyan tette ezt – errõl a legritkább esetben értesülünk.

Úgy néz ki, mintha napjainkban a körítés fontosabb lenne, mint a testet öltött lényeg.

Pedig Melocco Klebelsberg-mûve korántsem szokványos, mindennapi munka. Elegáns, nyurga, már-már gótikus küllemû az egyik oldalon. Másfelõl viszont rendkívül eleven, dinamikus hatású. Aligha kétséges: a hazai portrészobrászat nemigen ismeri az efféle nyújtott, törékeny megoldásokat. Miként a szegedi fõtér többi szoboralakját is az életszerû vaskosság, tömörség élteti. Mégse mondhatjuk: az alkotó nagyképûen fittyet hányt a környezeti adottságokra. Elvégre õ is méltóságos, már-már heroikus mûvet teremtett. Ami különben Melocco munkásságában is félig-meddig unikum. Más kérdés, hogy itt azért mégiscsak egy intellektuális, szellemi lényt kellett megidéznie. Ezek az esszenciák pedig közel sem elõre, netán oldalra terjeszkednek. Inkább a fenyõ a rokonuk, az égbe törõ magasság. Alighanem az alkotó is efféle meggondolásokhoz igazodott.

De akad itt más, alapvetõbb dolog is. Vegyük például az antik császárszobrok szerkezeti tipológiáját. Adva van egy szabályos, vájatolt oszloptest, rajta az uralkodó karakteres portréja. Nos, lényegében Melocco is e bevált, hagyományos felállásra aspirált. Más szóval: klaszszikus eszményeinek is tisztesen eleget tett. Egészében mégis friss, korszerû hangvételû emlékmûvet láthatunk. Az oszlop felsõ és alsó harmadát ugyanis csavaros, hajladozó kõtáblák övezik. Ezek amolyan füzet- és papírlapok, amelyeken sorra-rendre ott látjuk felírva Klebelsberg mûveit, létesítményeit. Feltûnik azonban, hogy a lenti „palástok” jóval feszesebbek, architektonikusabbak, mint a fej alatt megjelenõ barokkos mozgalmasságú elemek. Mintha a portréban megtestesülõ szikárabb, racionálisabb vonások itt köszönnének vissza.

Melocco mûvét egyébként úgy is felfoghatjuk, akár egy egész alakos kompozíciót. Csak itt a testi, magassági zónát a sokatmondó tettek virtuális közege helyettesíti. Ahogy Széchenyi mondta: „A tett az elsõ, a szó a második.” Innen adódik, hogy a szobrász emlékmûve voltaképpen egy gondolati tézist reprezentál. Azt, hogy a történelmi, erkölcsi magasságot igazában csak a jótékony, progresszív cselekedetek biztosíthatják. Úgyhogy Klebelsberg átszellemült, lírai arcmása nem csupán a fizika törvényének engedelmeskedik, amikor jóval a fejünk fölé emelkedik. Ott a helye, ez a pozíciója. Amit a középen felbukkanó oszlop és tengelyváz is határozottan megerõsít. Már csak azért is, mert itt mindenképp formai, jelentéstani váltópontnál vagyunk. Méghozzá az általánosabb emberi értékek egyetemesebb jelzésénél. Mert az oszlop eredendõen a földi és az égi világ összekötõje.

Majdnem életfa.

A szegedi emberek természetesen sokat diskurálnak az újdonsült szoborról. Mondják: zavaros, zsúfolt a háttere (városháza ablaksorai). Aztán a plasztika arányrendjénél is hibádzik valami (mondják: gnóm). És van is ennek némi alapja. A magam részérõl mégis örülök Melocco Miklós Klebelsberg-emlékmûvének. Fõként azért, mivel újszerû, tanulságos szobortípus született. Holott e kiváló manierista mûvész voltaképp nem tett mást, mint hogy talányosan összekombinálta eddigi eredményeit. Ami korábban érzékeny, mozgalmas vagy szélfútta drapéria volt (lásd: Ady-, Radnóti-mûvek), az most omlékony, dinamikus papírformát öltött. Miként a zsámbéki oszlopfõ vagy a Kanyó-síremlék verbális tanulsága is akaratlanul kísérte az alkotót. És mindebbõl valami kikezdhetetlenül meloccós, egyedi mûalkotás keletkezett.

Nem árt rögzíteni: Klebelsberg Kunó sírhelye ugyancsak Szegeden található (Fogadalmi templom). Ezen az emlékmûvön azt olvashatjuk: Rólad a kövek beszélnek. Eddig ez csak fellengzõs rébusznak hatott. Mostantól viszont esztétikai, dokumentáris realitása lett

HEMRIK LÁSZLÓ:

Tárlat

Fedésben

A mûvész bármennyire is szeretne újabb és újabb kalandokba keveredni, szabadsága korlátozott. Kissé nyugtalanító, soha el nem csituló belsõ hang adja értésére, hogy csak abban az esetben léphet tovább, teremthet egy új törvények szerint mûködõ mûvészi univerzumot, ha már mindent elvégzett a régiben, ha ott már minden a helyére került, és nincs esély arra, hogy további hozadéka legyen a maradásnak. De még a legfelkészültebb mûvészek sem lehetnek biztosak abban, hogy valaminek a végére jártak, ergo az említett hang soha sem hagyja nyugton õket, így bizonyos problémák egész pályafutásukat végigkísérik.

Petrányi Zsolt az Olaj/Vászon kiállításhoz készült katalógusban Kopasz Tamás kilencvenes évek elsõ felében készült festményei kapcsán az erõs felületi lakkozást említi lényeges ismérvként. Ennek a sajátos eljárásnak köszönhetõen a mûvek valódi olvashatósága csökken, azaz a nézõ sohasem láthatja a végeredményt, míg a mûvész önmaga korlátozásával kénytelen a „befejezhetetlen”-t megalkotni. Ez a jelenség tovább él Kopasz munkásságában, csak más eljárási viszonyok között.

A kiállítás prológusának tekinthetõ két kis remekmû (Négypuhaujjbegy I–II.) olyan festészeti munkák, melyekben két festõi akarat dolgozik egy idõben. Az egyik filozofikusabb, gondterheltebb, míg a másik ösztönösebb és gyermekibb. A gondolat vizuális kiszolgáltatásának õszinte gesztusát mintha egy komoly, szkeptikus, ugyanakkor gyakorlatias erõ próbálná a háttérbe szorítani. Ezt a küzdelmet fogalmazza meg a prológus, s vetíti elõre a térben-idõben utána következõ történéseket. Releváns mûnek érzem továbbá a kiállítás centrumába helyezett Vaspajzs címû kompozíciót is. Ez a fémszobor lényegében elõzménye a többi, itt látható plasztikának, míg gondolatisága ekvivalens a festészeti munkákban megjelenõ szellemi tartalommal.

A pajzs nemesi címerek jellegzetes szimbóluma. Harci eszköz, de nem gyilkolásra való, mint a kard. A pajzs elsõdleges rendeltetése, a teknõsök feltörhetetlen páncélzatához hasonlóan, hogy megvédje a lágy részeket, eltakarja, láthatatlanná tegye a lényeget. A lényeg pedig nem más, mint maga a misztériummal teli élet. És mivel az élet állandóan védelemre szorul, gyakorta lesz fedésben, takarásban.

Kopasz Tamás különféle módokon kísérli meg elrejteni azt, amit makacs kitartással szándékozik megmutatni. Az Idegen I–II.címû festményeken például az örvénylõ, egymásba gabalyodó gesztusok szinte egymás testén taposva verekszik magukat a felszínre, így lényegében önmagukat takarják el, oltják ki a nézõ elõtt, míg a Roló I–II. címû munkákban az anyagra helyezett pasztózus faktúra nyugalma, áttörhetetlensége jelöli ki a védelmi zónát. Ám a Rolók esetében összetettebb játékot folytat a mûvész, hiszen a festékréteget valódi rolókra hordta fel, mely tárgyak maguk is arra szolgálnak – többek között –, hogy kizárják bizonyos látványok megismerésébõl a kíváncsiskodó szemet. De Kopasz Tamás következetesen ragaszkodik a már fentebb említett problémafelvetéshez, hiszen a rolókon olyan sebeket ejt, szakadásokat idéz elõ, melyek a lényeges tartalmak viszonylagos átjárását teszik lehetõvé. A Godot Galéria-beli kiállítás tulajdonképpeni gerincét a Befejezhetetlen sorozatok fémszobrai alkotják. Az a nyughatatlan energia, mely korábban a vásznakat és a papírfelületeket töltötte meg feszültséggel, most térbeli alakzatokban pulzál, igaz, a szobrok erõtere, indulata (még) nem éri el a festmények intenzitását. Ez nyilvánvalóan a nagyobb fegyelmezettséget kívánó, összetettebb, aprólékosabb alkotási folyamatnak tudható be. A Kopasz-festmények lírai absztrakciója és konceptuális üzenete ezekben a fémtestekben-mellkasokban-pajzsokban reinkarnálódik, így a szobrok esetében sem válik minden láthatóvá. A mûtárgyak a falon helyezkednek el – már-már nevezhetjük õket reliefeknek is –, tehát nem körbejárhatóak, ráadásul a kompozíciók úgy épülnek fel, hogy a falhoz közelebb esõ – lényegi? – elem fölé egy fémpalást, -pajzs csúszik, s takarja el – részben – a mögötte lévõ tartományt.

A kiállítás címe Révület. Vajon e szó mennyire körüljárható? Olyasmit jelent, hogy átnézni, beleszédülni az ismeretlenbe, az élet már említett misztériumába. Ehhez pedig transzállapot, szakrális megrendülés, narkotikus befolyásoltság, esetleg szerelmi vagy mûvészi hevület szükséges. Kopasz Tamás makacs elszántsággal mutatja fel a révület élményének töredékes – soha nem teljes – mûvészi alakzatait, melyek minden esetben a kalandvágy és a korlátozott szabadság gyermekei.

(Kopasz Tamás Révület címû kiállítása június 16-ig látható a Godot Galériában)

ÉS Irodalom

GORDON AGÁTA:

Jobblét

3.

A szamarat nem dísznek vették, vagy óriás kerti törpének, de nem is fûnyírónak, mint a kecskéket. Azt sem várták tõle, hogy ha egy forintot beleetetnek, adjon majd vissza másfelet, mint a nyulaktól. A szamár erõgép, az anyagmozgatás õsi eszköze, amely nélkül a világháló talán ki sem alakulhatott volna.

Amikor hazavezették a harmadik falu határából, mindketten elégedettek voltak a vásárral, noha õ némileg nagyolta a szamarat. Kisebbre számított, olyanra, amilyet parányi kordé elé fogva látott egy cirkuszban, de ez az állat magas volt és testes. Rövid szürke szõre ezüstösen csillogott, a tompora almázott volt, mint egy lónak. A juhász befogta a kedvükért egy kétkerekû kis szekérbe és próbaútra mentek. Nee! – indította érdes és fenyegetõ hangon a szamarat, majd amikor a kövesúton nekiiramodott, a gyeplõt hátrahúzva, rekedten hõõ-t ordított. A szamár könnyedén húzta a kocsit, amelyen hárman ültek, az ostorra, gyeplõszárra, vezényszavakra hallgatott, megállt, elindult, kanyarodott, még curikkolt is.

Na és megvan még rá a málhanyereg is, mutatott a juhász egy fûrészbakszerû alkalmatosságot, a szamár hátára tette és a hasa alatt megszíjazta. Ráakasztják a hátizsákjukat, tette hozzá, és ezzel mindkettõjüket meggyõzte. Majd hosszú száron vezetgetik maguk után a csacsit, aki engedelmesen kocog a nyomukban és mindent elcipel, az erdõrõl a tüzelõt, a faluból a bevásárlást, hazahordja a szénát, szalmát, abrakot mindig, mert terepjáró ráadásul, nem számít neki a sár, a kátyú, a hó, a jég. Akár õk maguk is felülhetnek a hátára.

Két ilyet elvisz, mint maga, hetvenkedett a juhász a társának, és bement a házba egy kancsó borért, mert úgy nézett ki, hogy most megveszik a szamarat, késõbb a szekeret is, málhanyerget pedig majd fabrikálnak maguknak, lelkesedett a társa. Elégedetten nézelõdtek a juhász hátsó verandájáról a selymes õszi napsütésben. Párlépésnyire egy lerágott kérgû fácskához volt kötve a szamaruk, mellette röfögött a disznóól, kövér kendermagos tyúkok kapirgáltak körülötte, és néhány fehér jérce.

Egyre a szamarat nézték, ezüstös almáit a szõrén, lokátorozó füleit, ahogy dobbantott egyet-egyet a túl közel merészkedõ tyúkokra, vagy megremegtette az oldalát, hogy elhessentse magáról a legyeket. Õ is csak véletlenül pillantott a disznóólra, ahol két elvásott deszka között hirtelen kinyúlt a koca orra és a nyakánál fogva berántotta az egyik óvatlan csirkét. Késõbb, a társa magyarázatának fényénél rekonstruálta így a villanásnyi eseményt, amelybõl valójában annyit észlelt, hogy egy kinnrekedt félszárny kis zökkenõvel eltûnik az ólban a két vásott deszka között.

A társa már a szamáron indult hazafelé, megülte a szõrén, a sarkával noszogatta, rángatta a zablát a szájában és kiáltozott: Hõõ! Nee!! Hõtenete! Õ vitte a hátizsákot és nem irigykedett a társára. A kínálást, hogy cseréljenek, most szamaragoljon õ, egyre elutasította. A szamár egyenetlen tempóban haladt, néha megiramodott, máskor visszafordult és nagy köröket tett, vagy az út menti fák alacsony ágai alá vitte a társát. Õ maga elmélázott a vezényszavakon, hogy miért „hõ” a tiltás, és miért „ne” a biztatás, miközben elégedetten gyalogolt szamaragló társa mellett.

És mit akart a disznó a csirkével, kérdezte végre hangosan, amikor eszébe jutott a ragadozás. Mindenevõ, vont vállat a társa a hirtelen lecövekelõ szamáron.

4.

A pele csöndes, félénk rágcsáló, olyasforma, mint a mókus, csak kisebb és szürke. Gyümölcsöt eszik, és diót, mogyorót. Mindenütt laktak pelék, az istállóban, a padláson, a pincében, a féltetõ alatt, a fáskamrában és eleinte a szobában is. Senki sem félt a pelétõl, õ maga sem, a társa pedig szeretett volna megfogni egyet, és kalickában nézegetni.

Õ a zajoktól félt, neszektõl, súrlódástól, reccsenéstõl, nyiszorgástól, koppanástól, megiramodástól, ezektõl is csak sötétedéstõl odakinn. Ilyenkor szokta a társa karját szorongatni, aki nem félt, és azt sem értette, hogy õ vajon mitõl. Ha sötéttel értek haza, legföljebb egy-egy sietõs állatot észlelhettek szerényen kitérni az útjukból, a gazdák olyankor már régen a falvakba tértek, és senki nem csámborgott a sötét dombokon.

Azért igyekeztek estére már a házban lenni vagy a ház körül. Ha nagyon ugattak kinn a kutyák, a társa ki szokott menni körülnézni. Néha kiabált is, hogy ki van ott?!, ki az?!, de soha nem felelt senki. Idõvel õ is hozzászokott, hogy nincs mitõl, de azért megdermedve hallgatta éjszakánként az erdõ zúgását, amely egyszerre szólt kinn és benn, hol halkan, mintha messzirõl szólna, hol süketítõn, mint egy forgalmas autópálya.

A társát nem azért zavarta a pele, mert félt volna az éjszakai zajoktól, hanem mert éjszaka, mielõtt álomba merültek volna, állandóan motozás verte fel õket. A padlásról jött a hang, máskor a pincébõl, volt, hogy a szûk folyosóról, zörgés, reszelés, ropogás, utána csönd, majd kezdõdött elölrõl. A társa kelt föl, meggyújtott egy gyertyát és körülnézett, de többnyire semmit sem látott.

Egyszer különösen pontosan betájolták a neszeket, és a társa kinyitotta a pinceajtót is, mert a makacs reszelés onnan hangzott. Az ajtó fölsõ sarka meg volt rágva, és ahogy továbbvilágított a gyertyával a téglaboltozaton, egy féltéglányi résben megpillantott csillogni két fekete gyöngyszemet. Hozd a seprût, szólt oda neki, és megpiszkálta a lebukott kis állatot, aki erre még jobban bebújt a résbe.

A társa nem adta fel, és addig mesterkedett, míg a pele egyszer csak kiugrott a résbõl, és egy szürke villanással eltûnt a folyosón álló gáztûzhely mögött, majd mikor onnan is menekülnie kellett, nem a kinyitott bejárati ajtót választotta, hanem a szobába villant, a könyvespolc mögé.

Többet nem fog felébreszteni, fenyegetõzött a társa, amikor az ajtó halvány fényudvarában feltûnt a macska. Az ölében hozta be a szobába, és feltette a polcra, a pele közelébe. Itt valakinek meg kell halni, érezte õ, és felkavarodva húzódott ki a folyosóra, amikor a vérfagyasztó hajsza kezdõdött. A pele cikázott a polcokon, majd szekrény mögött, végül megbújt a penészes piros karosszék huzata alatt. A macska egy pillanatra zavarba jött, mintha nyomot veszített volna, de a másik pillanatban már könyörtelenül a karosszék huzatára vetette magát.

Akkor hangzott fel a zümmögés. Mintha egy támadó öngyilkos darázsfürt zuhant volna a szobába. Vagy egy madár-nagy légy akarna kijutni a bezárt ablakon, dühösen az üvegnek csapódva. Mire õ rémülten körülnézett, a vad, páni dongás elnémult, a macska az ajtó felé futott zsákmányával. A társa odaugrott és kiengedte az éjszakába.

A társa aludt el hamarabb, legalábbis nem válaszolt, amikor õ suttogva megkérdezte tõle, hogy hallja-e. A rágást, reszelést, motozást a plafon alól.

5.

A nyúltartást a társa szerezte és ingyen volt, jól fölhizlalt süldõ nyulakkal kellett majd visszaadni a kölcsönt, a ketrecek és az elsõ (nagy) nyúlnemzedék árát.

Tíz új áldozat, dörzsölhették volna a kezüket, ha jövõbe látó kéjgyilkosok, de kifejezetten nem voltak azok. Így azt számlálgatták, hogyan lesz tíz új áldozatból három hónap elteltével legkevesebb negyven új áldozat, de az is lehet, hogy kilencven, ha mondjuk minden elsõbálos nyúlleány tíz kicsi nyúlnak ad életet és azokat példásan föl is neveli, egyetlen papájuk óvó figyelmétõl övezve.

Az áldozatokat egy kisteher hozta föl a frissen meszelt istállóig, a fülüknél fogva kapkodta ki az útifakkokból a nyulakat a sofõr, egyben tenyésztõ, és dobálta be õket a falak mentén háromemeletesen körbefutó horganyzott ketrecekbe,

Csak egyet ejtett el, egy fehéret, akinek barna pettyes orra volt, barna kiscsizmái, fülei és farka. Amint földet ért, eliszkolt az erdõbe, de utána vetették magukat a kezdettõl izguló kutyák, (az óvatos macskahordozók), és csaholva bekerítették.

Õk meg rohantak a kutyák után és féltették a nyulat az ebektõl, ám annak kutyabaja nem lett azon kívül, hogy halálos ijedelmében a szemét szorosan lecsukva döglöttnek tette magát. Az istállóban már magához tért, szaglászva mocorgott, õ kapta a tízes számú ketrecet.

Még sokáig nézegették a tíz új lakót, osztogatták nekik a szénát, kis dunsztosüvegekben a vizet és maréknyi lucernaillatú nyúltápot, õk meg sunnyogva lapítottak mind a három szinten, a megalkuvóbbak már elfogadtak egy-egy szálat a szárított füvekbõl, és fürge szimatolással próbáltak jó húsnyulak lenni.

Gondosan bezárták õket éjszakára és fölmentek a házba, tervezgettek és még sokáig hallgatták az istállóból felszûrõdõ furcsa hangokat. Döndülve domborodtak és homorodtak a bádoglemezek a ketrecsorok emeletei között, és falsul fölzengtek rá a ponthegesztett rácsok az új lakók egy-egy megriadt mozdulatára. Ez a zene zajlott az erdei csöndben még késõ éjjel is, ritmustalanul és atonálisan.

Korán keltek és lesiettek az istállóba, hogy ellássák az állatokat. Ahogy beléptek, fölzengett a hajnalra elhallgató fémes lárma. Már vártak minket, mondta a társának, míg jólesõen körbevizslatták az új gazdaságot. Csak amikor a marék táppal odáig jutott, akkor látta meg az elterült tízest, aki nem zörgette az etetõrácsait, nem követte õt a sarokból tekintetével, mert hevertében piros szeme már elhomályosult.

6.

A térképen is rajta van, mondta a távoli szomszéd, akinek a szemben lévõ dombon volt a présháza. A házikó melletti diófáról beszélt, amely hatalmas koronájával a ház és a domb fölé magasodott, fekete ága-bogával beszõtte a távolba kékülõ erdõs-lankás oldalakat.

Ez a terebély régóta bontogatta a szomszéd présházát. A rengeteg lehulló lomb megülte és nedvesen tartotta a cserepeket, a cserepeket szivárgósra puhították a telek, a szivárgó cserepek alatti gerendák nyirkosan elkorhadtak, a tetõlécek hullámot vetettek és a hullámok völgyeiben kettényíltak. A megtört tetõlécek elbiccentették a tetõt, a berogyó tetõ miatt leázott és mállani kezdett hátul a vastag vályogfal. Akkor se adja el, makacskodott a távoli szomszéd, és õk igazat adtak neki. Nincs az a pénz, amiért megöletnék ezt a százéves hatalmasságot, aki a környezõ dombok szívébe mélyesztette a gyökerét.

A diófát hetente meg akarták venni, ahogy az övéiket is. Terepjárós, láncfûrészes emberek bukkantak fel újra meg újra, méricskéltek és ajánlatot tettek a diófákra. Õk is ellenálltak, hiába ígértek a kisház körüli fákért annyi pénzt, amenynyit egyévi nyúlszaporulatért kaphattak, vagy amennyibõl két lóra futotta volna, szekerestül.

Egy hûvös, lombtalan estén még az erdõben mászkáltak közel a házhoz, kirugdosták a vastagabb, korhadt ágakat az avarból és egy fatörzshöz csapkodva tüzelõ méretûre aprították, azután behordták a szín alá. Már összegyûjtöttek egyheti fát, rájuk sötétedett, de még egyre keresgéltek és aprítottak.

A domb mögül kelni kezdett a kerek hold, mintha tûz harapózna fölfelé, és éles árnyékokkal árasztotta el az erdõt. A saját zajukat hallgatták, az avarzörgést, a korhadt ágak lassú reccsenését, vagy a csontszárazak éles, tiszta ütõdését. Avar- és füstszag keveredett a vékonyan induló keringés csecsemõ lélegzetével.

A messzirõl ropogó recsegésrõl egy pillanatig azt hitték, hogy tüzet támasztott valóban a hold. Egyre erõsödött az akadozva dõlõ ropogás, majd egy dobbanás érte el õket tompa hangon, de akkora erõvel, hogy a talpuk alatt érezték a távoli becsapódást. Lezuhant egy helikopter, viccelõdött a társa. Vagy kivágtak egy fát, gondolta õ.

Másnap reggel átjött hozzájuk a távoli szomszéd. Hozott egy kanna bort, aminek a felét már megitta az úton, lesújtott volt és haragos, ellopták a térképfát a présháza mellõl. Tudja, hogy ki volt az, feljelenti és meghurcolja, fenyegetõzött és véres szemét megdörzsölte az öklével. Azután elkérte a szamarat a szekérrel, hogy hazafuvarozza az otthagyott maradékot.

Ahogy kiértek az erdõbõl, meglátták az üres, kifosztott szemközti dombot. Meglopva érezték magukat õk is, és átmentek a szomszéddal megnézni a pusztítást. Könynyezett a hatalmas lemészárolt tönk, a házikó elõtt embervastag ágak és törött gallyak hevertek áthatolhatatlanul és lesodort véres cseréptörmelék. Körben a gyümölcsfák megtépázottan, törött ágakkal álltak. Csak a törzset vitték el, mondta a szomszéd, egy fûrésszel darabolni kezdte az ágakat, hogy felférjenek a szekérre, és ígért nekik is egy kocsi fát a szamárért cserébe.

Szürkületkor kopogott be az ablakukon az ostornyéllel, és remegõ hangon hívta ki õket, mert lefeküdt a szamár. Hogyhogy lefeküdt, faggatták a társával a távoli szomszédot, amíg beleléptek a gumicsizmába. Már ide jöttek fölfelé az utolsó kocsi fával, magyarázta a szomszéd, ahogy elindultak. Hûvös légáramlat csapta meg õket a domb aljából, amint kiértek a fák közül, és az erõsen lejtõ út közepénél ott állt keresztbefordulva a megrakott kis szekér, elõtte ott hevert a szamár az oldalán, eltorlaszolva az utat. A hámot már kicsatolta rajta a szomszéd, hogy jobban kapjon levegõt, õ meg levette a szerszámot a fejérõl. Gyöngén horkantott a szamár kimutatva nagy sárgászöld fogait, és egy keskeny rést véres szeme-fehérjébõl.

7.

Hamarosan rogyadozva felállt, és hazaballagott velük, a szekeret egy lovas gazdával húzatták haza másnap. Infarktusa volt, vélekedtek a szamárról, akinek ettõl fogva kímélõ életmód járt. Szekeret nem húzott többé, kevés málhával terhelték néha, inkább csak azért, hogy megsétáltassák. A társa bosszankodott a haszontalan állat miatt, õ maga viszont megkönynyebbült, egyszerûbbnek érezte a cipekedést, mint a szamár irányítását. Így elálldogált a szamár az óljában vagy egy fához kötve az erdõszélen. Hanyatt fekve hempergett, ha talált egy szárazabb helyet, és harsányan énekelt, amikor kinn feledték a hideg, apró szemû esõn.

Biztos, hogy a hóra vártak, õk is meg az állatok is a késõ õsz nyirkos napjain. Csepegett a sötétszürke erdõ szünet nélkül, a súlyos ködben színüket veszítették a lombok. A kutyák a szerszámosba húzódtak, és gödröt ástak maguknak a tízhektós szüretelõkád alá, a nyulak egykedvûen tüsszögtek a bedeszkázott ablakú istállóban, a viselõs kecskék ázottan kísértettek a ködben a fák közt, és némaság volt, csak varjúhang vagy messzi ugatás.

Mindannyian kényelmetlenül csúszkáltak a felázott agyagos utakon, a lelapult vizes füvû ösvényeken vagy nyálkás avaron. Hideg volt, a ruhák, cipõk, zoknik és a levethetetlen bundák mindig nedvesek és sárosak, rossz érzés volt bennük lenni vagy újra felvenni õket, és fölösleges kimosni.

Már háromkor az éjszakára készültek, bezárták az állatokat, megtöltötték vízzel a vödröket és fával a kosarakat, hogy a korán beálló sötétben már ne kelljen csúszkálniuk az udvaron. Hétkor már úgy érezték, hogy jócskán az éjszakába nyúltak, s csak az óra miatt maradtak fenn tovább, teáztak, kártyáztak, olvastak és rádióztak, egyre ritkábban tervezgették az iszonyú távolba veszõ, ködökön és õszön túli jövõt.

Valaminek történnie kellett. Az elsõ jel egy reggelen az erdõ kék ruhája volt: finom vastag zúzmara ült a legapróbb gallyon is, minden fának minden ágán és az avaron. Kicsit hidegebb lett az idõ és szárazabb, az ázott szürkésbarnákat híg fehéres-kék váltotta fel még a tisztásokon és a réten is. Könnyebb volt hordani a nyúltápos hátizsákot, könynyebb volt tüzelõt gyûjteni és fûrészelni, a szûnni nem tudó ámulattól.

Egy délután indult a havazás, talán abban a pillanatban, amikor rossz érzéssel bevágta a nehezen záródó külsõ ajtót és elindultak a faluba tápért. Nem számítottak sok jóra, de a szokatlanul hideg szél és az arcukba vágott derce szinte fájt. Mire leértek, már szürkén terpeszkedett a dermedt sáron az aprószemû jeges hó, vita nélkül, átfagyva ültek be a kocsmába megpihenni.

A társa megvette a fél mázsa tápot, havasan ért vissza a kocsmába és azt mondta, hogy enyhült a hideg, õ kinézett és a homályló ablakon át csak sûrû puha tolladzást látott, amely szinte eltakarta a túloldal házait. Nevetgélve kapkodtak a pelyhek után az iskolából hazaszéledõ gyerekek, a hangjuk nem szûrõdött be a kocsmába, csak látnivaló volt a kerge boldog hócsodálás.

Hazaindultak és mire az erdõt elérték, már egyenletes középnagy tapadó pelyhek suhogtak lefelé az égbõl, a sár eltûnt és a fû meg az avar is fehérlett, az erdõ vakítón felülírva nyílott ki elõttük. Letették egy kicsit a zsákokat, kipirulva gõzölögtek, forró kezükrõl zsebre gyûrték a kesztyûket és a kabátokat a hátizsákra kötözték. A gyorsan sötétedõ üvegkékben fényesség volt és elragadtatás a levegõben, billegtek, mint a hópihék a zsákokkal haza.

A kutyák csaholva rohantak eléjük, az istálló sarkánál vérnyomokat leltek és a kecskeól ajtaja elõtt egy elpottyant, kihûlt kisgidát.

8.

Az elsõ gidájuk lett volna, és gondosan készültek érkezésére. Nyakig szalmában heverésztek a kecskék az istálló melletti színben, ahová a nyulak miatt kerültek át. A színnek két nagy fakapuja volt egymással szemben, az erdõ felé az egyik, az udvarra a másik, amelyik fél szárnyában egy kisajtó is szolgált a szekértelen közlekedés végett. Õk a kis szekeret az istálló melletti nagy hársfa alatt tartották, a szín erdei kapuját pedig beszögelték, belülrõl kis szalmabálákkal szigetelték, és az udvar felõli kapun a kiskaput használták õk is és a vidáman beköltözõ hat kecske is.

A szín mellett két fedett tornácos disznóól volt, de õk határozottan soha nem kívántak sertést tartani, a saját fogyasztásukra pedig különösen nem. Az egyik tornácos kis ólat tervezték szülõszobának, mindig az éppen ellõ kecske és kicsinye számára, a másik tornác oldalát bedeszkázták, ott telelt a szamár.

A külön ketrecekben élõ nyulak szociálisan fejlett, békés–nyugodt állatoknak tûntek a közös szálláson állandón rangsorvitákat kirobbantó kecskenyáj mellett. Négy kecskéjük egy helyrõl származott, egy messzire költözõ cigánytól vették õket, aki egy ablaktalan szobában tartotta õket. Két nagyszarvú volt, egy piszkosfehér és egy barnásfekete, volt egy fiatalabb vörös és egy serdülõ gödölye. A legkisebbet, a serdülõ gödölyét mindannyian sokat piszkálták, a jó helyekrõl ellökdösték és megöklelgették. A barnásfekete és a vörös egymással is gyakran összezördültek, ágaskodva öklelõztek, a piszkos fehérke pedig szelíden távoltartotta magát a verekedéstõl, õ legföljebb a gödölyét utasította maga mögé olykor.

A bakkecske kölcsön volt a juhásztól és bizonyos elkülönültségben élt, a lányok nem húztak ujjat vele. Mind a négyen kíméletlenül csépelték viszont a hatodik kecskét, akit a faluból hozott föl nekik a tanítónõ férje, mert a kislányuk megunta már, megenni pedig nem volt szívük. Fekete-fehér foltos, szarvatlan kecske volt, állandóan mekegve menekült a többi elõl, csak a gödölyével akaszkodott össze néha, akitõl testesebb és erõsebb létére is meg-megfutamodott. Majd összeszoknak, mondta a társa, de titokban mindketten kedveztek néha a hatodik kecskének, akit a többiek rendre elvertek az abrak vagy a friss széna mellõl. Õ tõgyelt ki elõször, és megduzzadt piros tõgye láttán elkülönítették õt a kis disznóólba, ahol bánatosan mekegett a szabadon bóklászó nyáj után, és nem akart elleni. Úgy vélték, hogy elhamarkodták a különzárást, s visszaeresztették õt a mostoha többiek közé.

Azon a havas királykék koraalkonyon csak öt kecske kérõdzött békésen a színben, nem messze a kiskapu elõtt kihûlt gidától. A hatodikra a párja bukkant rá, vérnyomok és halk hörgés vezette õt a disznóól félig behavazott tornácára. Az oldalán feküdt a hatodik egy kevés havas szalmán, sírósan elmekegte magát néha és megpróbált lábra állni. Hátul a farka alatt kitüremkedett belõle valami, de nem még egy gida volt, hanem egy gidányi lilás–eres buborék belsõségekkel.

Kiellette a méhét, mondta a társa amikor odaért hozzá a nyulaktól, õ meg összegörnyedve nézte, hogyan forgatja bevérzett szemét a kecske. Készségesen hozta a talicskát, egy rongyszõnyeget feláldozva megágyaztak benne, beemelték, betakargatták. A társa elindult vele a faluba az állatorvoshoz, õ pedig otthon maradt egyedül. Hátravitte a megfagyott kiskecskét, aki lehet, hogy már halva is született a sok öklelõdzéstõl, amelyben az anyjának része volt. Mi külön zártuk, de õ nem akarta, magyarázkodott még neki, és szórt utána egy lapát fahamut.

Lelkifurdalva várta a társát, amiért nem ment vele és a könnyebb végét fogta meg a dolognak. Vizet hordott a házba, fûtött, megetette a nyulakat és várt. Legalább világos van, gondolta ki-ki nézve a puha fényes éjszakába a fák közé, ahol a szép hó mindenütt mintha széles kivilágított utakat nyitott volna. A társa kecske és talicska nélkül érkezett, a bejárat elõtt hangosan dobogva verte le a lábáról a havat, és zavarta helyükre a tobzódó kutyákat. Visszapakoltuk a dokival, jelentette bizakodva attól, hogy megtett minden telhetõt.

A kecske beledöglik, ha orvost lát, viccelt másnap az állatorvos, mielõtt elindultak hazafelé a talicskával.

9.

A tízest még elásták az erdõben, ott ahonnét visszahozták, néhány fányira az istállótól. Mereven puffant a kis gödörben, ahogy a társa kíméletesen beívelte és a visszatakart fekete föld benyomódott fehér bundájába.

A fehér bunda cafatjaival néhány nap múlva találkoztak itt-ott a ház körül, mert a tízest kikaparták és felzabálták a sakál kutyák. Több baj sokáig nem következett, már-már aggodalom nélkül tudott belépni a szúrósodó szagú istállóba, ahol békésen erõsödtek a gyenge kis állatok.

Egy különösen hideg januári éjszakán fialt meg az elsõ anya, reggel egy rózsaszín pihés, mogorva kisnyúl hevert a ketrec egyik sarkában a rácson, a másik sarokban pedig az apatikus anya szénázott. Az elletõdoboz puha kis fészkében maradó rózsaszín vénségeket is hagyta kihûlni, még ötöt.

A társa egyesével kidobálta a hideg falatkákat az istállóajtón, a kutyák azonnal átvették a ritmust és egy finom roppantás–nyelés után már ágaskodtak a következõért. A nyulak fürgén fintorogva rágcsáltak, nem tudhatták, mi történik, láthatóan nem is érdekelte õket az a hang, amellyel a kutyák eltûntették az újszülötteket. Az õ gyomrát viszont felkavarta, legalább jóllaknak, gondolt a dolog egyetlen hasznára inkább.

Azért csak gyarapodtak és sokasodtak, a reggeli viziten egyre több állatkát kellett számba venni, megvizsgálgatni és etetni, itatni. Becsületesen megpróbálták gondját viselni a rájuk bízott lelkeknek, de a gyönge és fürge nyulak megátalkodottan igyekeztek kicsúszni a kezükbõl. Ha mást nem is, tüsszögni mindenki elkezdett, a por, a huzat, a szellõzetlenség miatt, vagy idegességbõl. Sok szõrös talpacska kifekélyesedett a ponthegesztett rácsokon, az anyák golyvát növesztettek, étvágytalanná váltak, vagy az emlõik dagadtak be gennyesen. A kisnyulak pedig hulldogáltak a tetanusztól, az anyák gyöngédtelenségétõl, fertõzéstõl és járványoktól.

Jóddal, gézzel, vattával, nyúlerõsítõ szerekkel jöttek reggelenként az istállóba, almoltak és etettek, majd kidobálták a hullákat és kezelték a betegeket. A végén a fölápolt anyák közül kiválasztották aznapi partnerét az apanyúlnak. Mert az anyák még itt is, így is, mindegyre minden hónapban vérbõ szeméremréssel ivarzottak, és megpróbáltak újra meg újra fölnevelni néhány gyermeket.

Havonta egy hajnalon a talicskára szerelt ketrecben tolták el a vágósúlyú süldõket a faluba. Felváltva futólépésben eresztették a talicskát lefelé a dombról, nehogy elkéssék a szállítást, és a két emelet nyúl vidáman imbolygott a gödrös mezei ösvényen a ponyvás teherautó felé.

BAKOS ANDRÁS:

A kovács

A kovács hajnalban kerékpárra ül és bemegy a kórházba a feleségéhez. A Kórház utcán a munkába indulók látják, ahogy lendületesen tapossa a pedált. Egyenes derékkal ül a nyeregben, a fejét fölemeli; jó illatú és kellemesen hûvös a szél.

Az asszony hosszú idõ után végre teherbe esett, és eleinte minden rendben is volt. Nemrég azonban rosszullétek, fájdalmak jelentkeztek. Elõször azt gondolták, ezek a másállapot természetes tünetei. A nõgyógyász is ezt mondta. Meg azt, hogy a fájdalommal lehetõség szerint nem kell törõdni, idõvel elmúlik, aztán a késõbbi örömök úgyis kárpótolják majd az édesanyát. A tünetek azonban makacsul visszatértek. Végül egy éjjel kihívták az ügyeletet, de ez az orvos sem tudott mondani semmi okosat; idegesen tett-vett, és inkább kihívta a mentõt.

A kovács elõször nem is tudta, melyik épületbe menjen. Megszólított néhány fehér köpenyest, akik nem tudták megmondani, hol találná meg a feleségét. Ahová küldték, ott nem volt, végül egy másik osztályon találkozott egy doktornõvel, aki a nevet meghallva váratlanul azt mondta neki, hogy már várta. Itt nyilván mindenki azt hiszi, hogy rendben mennek a dolgok, gondolta a kovács, a doktornõ viszont azt mondta neki, hogy a felesége fél órával ezelõtt meghalt.

„Elállíthatatlan vérzés a hasüregben.” Ennél nem mondhat többet, közölte a doktornõ, és látszott, nehezére esik, de mégsem válaszolt a kérdésekre; mennie kellett, odahívott valakit, aki, miután egy pillanatig döbbenten nézett a kovács arcába, jó szándékkal azt javasolta neki, hogy a proszektúrán érdeklõdjön, ott biztos többet tudnak mondani.

A kovács végül inkább átment a nõgyógyászati osztály folyosójára, leült a padra. Oda, ahová azok szoktak ülni, akiknek éppen szül valakijük. Nyílt egy ajtó, és a kovács meglátta a felesége nõgyógyászát; az orvos is megismerte a kovácsot, sápadtan hunyorgott, amit nagyobb városokban köszönésnek is lehet érteni, aztán elfordult, kulcsra zárta az ajtót, és szótlanul elment. Néhány perc múlva, amikor két másik kollégájával együtt jött visszafelé, a kovács toppantva fölállt és megszólította; „Doktor úr, nem érzi úgy, hogy beszélnünk kellene?” Aztán látta már, az orvos és a kollégái is hozzá jöttek. Belépett a szobába elõttük. Nem a felesége volt nõgyógyásza beszélt hozzá, hanem a középen ülõ. Azt mondta, „amennyiben hiba történt, az intézmény vállalja a felelõsséget”.

A kovács tudomásul vette, amit mondtak. Ám napokkal késõbb valakitõl azt hallotta, hogy a városban úgy beszélik, a tragédia elkerülhetõ lett volna, ha idõben észreveszik a bajt, a felesége azonban nem járt rendesen az ellenõrzésekre. A nyilvánvalóan rosszindulatú pletyka nagyon elkeserítette. Közben ugyanis kiderült: a nõgyógyász, akihez egyébként a felesége soron kívül is járt, nem vette észre, hogy az asszony terhessége méhen kívüli. Amikor a kovács ezt szóba hozta, a kórházigazgató azt mondta, az igazságügyi orvosszakértõi vélemény megszületéséig mindez csak feltételezés. A kórház nem hivatalosan azzal védekezett, hogy ha így is történt, nem biztos, hogy meg lehet állapítani a szakmai hibát. Ilyen típusú, nagyon nehezen észrevehetõ méhen kívüli terhesség egy ekkora városban háromszáz év alatt egyszer fordul elõ. Ezt a valószínûségszámítást az osztályvezetõ fõorvos végezte el, a kórházigazgató kérésére. Nekem is megmutatták ezt a számítást, amikor megkérdeztem az igazgatót, mi a véleménye.

A kovács azt mondja, tíz éven át próbálkoztak, és „csak nagyon óvatosan” örültek, amikor úgy nézett ki, sikerült.

A kovács szürke szemû, világos hajú, inas férfi.

Miközben beszélt, ritkán pislogva, figyelmesen nézett, s ez a fegyelmezett figyelés, úgy tûnt, az eset óta lehetett jellemzõ rá; így nyomhatta el a zavarodottság gesztusait, melyeket nyilván csodálkozva fedezett föl magán a gyász elsõ napjaiban. Egy hónap múlva jött el hozzám, és azt kérte, írjam meg az újságban a történetüket, de mindenképpen hagyjam ki belõle a kislányt, akit nemrég magukhoz vettek, s aki pont azon a napon lett törvényesen is az övék, amelyen az aszszony meghalt. A kovács hosszan magyarázta, egy hónappal ezelõtt nem jött volna el ezért hozzám, és a feleségét nyilván én sem tudom visszaadni neki. A városban elterjedt pletyka azonban, legalábbis az õ fogalmai szerint, „teljesen új helyzetet teremtett”. Miután kikísértem, és elbúcsúztunk az irodaház kapujában, idebenn, a szobámban megcsörrent a telefon.

A feleségem hívott.

Bármikor máskor, erõsítettem meg magamban a kívánságot újra és újra, miközben a kováccsal beszéltem, csak ne most, ne ezen a napon, és, ha lehet, ne is ezen a héten. S közben tudtam, hogy nincs már hátra olyan sok idõ, akár már az elõzõ héten is elindulhatott volna a szülés. A kovács érkezésérõl már egy hete tudtam, felhívott, hogy el szeretné mondani a történetet, amirõl hetek óta beszélnek a városban, megállapodtunk, hogy május tizenkettedikén tíz órára jön hozzám. Mégis, szerettem volna, ha az utolsó napon úgy alakul, hogy nem tudok eljönni a találkozóra.

Az a kedves, mély nõi hang azt mondta, hogy ne ijedjek meg, de már a klinikáról hív. Reggel, amikor elbúcsúztunk, azt mondta, be akar menni a városba, a piacra, és most már tényleg vesz tizenöt naposkacsát. A helyüket a hét végén elkészítettük az udvarban. El is indult a kosárral, aztán a buszon elfolyt a magzatvíz.

Harminc kilométerre voltunk egymástól, és attól féltem, hogy ha busszal indulok, lemaradok. Ráadásul a táskáért is haza kellett menni; az utazótáskáért, amibe már hetekkel ezelõtt összeválogatta, mire lesz szüksége odabenn, a klinikán. Felhívtam apámat, átjött értem autóval. Hazamentünk a táskáért, aztán be a klinikára. A feleségem a folyosón várt, hálóingben, én is fölvettem a zöld mûtõsruhát. Ugyanabban a szobában maradtunk magunkra, ahol öt éve a nagyobbik fiunk született: magas, támla nélküli székek, mint a bárokban, talán azért, hogy aki rajta ül, ne érezze magát kényelemben és biztonságban, s ne aludjon el. Két fehér, párnázott asztal, mosdó, a szülõággyal szemben, közvetlenül a mennyezet alatt régies számlapú óra. A vajúdó anyuka láthatja, mennyi idõ telik el a fájások között.

A feleségem elhelyezkedett az ágyon, és kedvesen kérlelt, hogy most aztán tényleg ne legyen csönd. Beszéljek, ne hagyjam abba.

Beszéltem a városról, amit õ sohasem látott, és ahol már öt éve dolgozom.

Egy történet a háború után kivándorolt sváb konzervgyárosról, aki a két világégés között az egyik legnagyobb munkaadó volt ebben a városban, bármelyik munkásának szívesen adott kölcsönt, és mindig vissza is kapta a pénzt. A háború elsõ évében hizlaldát épített, a disznókat konzervgyári hulladékon nevelte fel, és késõbb, az egyre értéktelenebb bér mellé mindig kolbászt és szalonnát is adott a munkásainak. Azt mondta nekik, bízzanak csak, egyszer úgyis véget ér ez az „eszetlenség”.

Egy másik történet a gyûjtõrõl, aki több ezer régi aprónyomtatványt õriz, van neki sóhivatali bárcája, hídpénzjegye, útkoptatási adó befizetését igazoló dokumentuma, és jegye az elsõ sorba az ötven éve lebontott fõtéri faszínház Szentivánéji álomjára.

A zeneiskola klarinéttanáráról, aki nemrég Franciaországban járt egy csoporttal, és kuruc indulókat játszott egy vidámpark bejáratánál, tárogatón. Élvezte, ahogy gyûltek körülötte, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik dal szövegét három francia katona énekli, kifogástalan magyarsággal. Azt hitte, idegenlégiósok, mikor azonban egy percre levette a szájáról a hangszert, és megszólította õket, kiderült, nem tudnak magyarul. Csak bólogattak mosolyogva, hallgatták egy ideig a játékát, aztán eloldalogtak a sörsátrak felé. Bercsényirõl a szabadságharc után huszáralakulatot neveztek el a francia hadseregben, a gárda idõközben ejtõernyõs alakulattá szervezõdött, a név azonban megmaradt, és a régi szokás is: aki ide kerül, annak meg kell tanulnia a Nagy-Bercsényi Miklósról szóló kurucnótát.

Aztán egy-két különös véletlen. Például: ülök a buszon, és egy múlt századvégi francia regényt olvasok egy vallástagadó filozófus megtérésérõl. A megtérés leírása gondolkodóba ejt, s jólesik ezen a témán gondolkodni; közben megáll a busz az egyik faluban, fölnézek, és látom, két öreg apáca száll föl, leülnek az elõttem lévõ páros ülésre, pedig másutt is lenne hely, és nem tudom, mit kereshetnek hét közben errefelé. Egyikük hátrafordul, s mintha azt ellenõrizné, nem ismer-e véletlen, hosszan fürkészi az arcomat, aztán mosolytalanul visszafordul.

Még néhány érdekes véletlen, melyeken már megtanult mosolyogni az ember. Idõnk, mint a tenger, mondta nyugodtan és figyelmesen a feleségem.

A szõke nõvér, aki a szobába lépett, hasonlított arra az anyukára, aki az ágytámla fölött lévõ bekeretezett képen õszinte tévéreklám-nevetéssel öleli meztelen kisfiát. A nõ is meztelen, szinte a gyerekkel takarja el a melleit. Fityulás diáklányok léptek egymás után a szobába a nõvér mögött, aztán fegyelmezett csöndben figyelték, mi történik. A szõke megvizsgálta a feleségemet, erõsen, de nyilván óvatosan megtapogatta a hasát, aztán sokatmondóan bólogatott. Az egyik diáklány kérdezett valamit, mire a nõvér bólogatott és mosolyogva egy latin kifejezést használt. A feleségem szokása szerint megkérdezte, mit mondott, a nõvér arcán azonban erre halványabb lett a mosoly, némi bosszúsággal válaszolt.

Nem véletlen, hogy áttért a latinra. Nem akarja, hogy a feleségem „elkezdjen agyalni, amikor arra semmi oka sincs”.

És igaz, nekünk nem is lehet ilyen esetben más választásunk, csakis az, hogy megpróbáljuk mindvégig megõrizni a nyugalmat. A szõke kiment, aztán néhány perc múlva viszszatért, most már a kisnõvérek nélkül, egy infúziós állvánnyal, s azt magyarázta békülékenyen, hogy amit most fölszerel, az segíti a szülést. Ez volt az, amirõl nem akart velünk beszélni, mi azonban tudtuk, mi ez: megint oxitocint kell kapnia a feleségemnek, ez az anyag sürgeti a méh összehúzódását. Most is az a helyzet tehát, ami az elsõ szülésnél, nehezebben húzódik össze a méh.

Ezt meg is mondhatta volna, mondta halkan a feleségem.

A szõke egy idõsebb, vörösesfekete hajú idõs nõvérnek adta át a nyitott ajtó kilincsét. Elnézést kért, és megmondta, azért jött, hogy fölszerelje a mikrofont. Mosolyogva, kíváncsian figyelte az arcunkat, ahogy bekapcsolta a mûszert, és a szobát betöltötte a kisfiam szapora szívverése. A szívverés el-eltûnik, magyarázta, de nem kell megijedni, az anyuka nyugodtan odanyúlhat a mûszerhez, és megkeresheti a hangot; „nem kell félni, nem pusztulhat el, bírja a gyûrõdést”. Amikor a feleségem megmondta, hogy fel szeretne kelni, járni egyet, és levetheti-e addig a mikrofont, az idõs nõvér elismerõen mosolygott, mintha a konyhán dolgozna, s apró jelekbõl felismerni vélné a nagy étvágyat az elõször látott gyerekben. Kiment és behozott egy válltáskaszerû mûszert, ami a tokja alapján a katonai sugármérõhöz hasonlított leginkább. Átdugta a csatlakozásokat, a hang így is hallatszott. Az ajtóból még visszanézett ránk.

Az ablaknál álltunk, figyeltük az autókat, az ágy melletti hangszóróból egyenletesen hallatszott a dobogás. Jó volt így, ám a feleségem hirtelen megfordult, elindult az ágy felé, a közelgõ fájdalomtól remegve fölült az ágyra, lehajtotta, aztán felemelte a fejét, és mélyet sóhajtott; azt mondta, inkább visszafekszik, úgy mégis jobb. Késõbb hirtelen mozdulattal megint fölkelt, s miközben szótlanul segítettem neki, megértettem, a fájdalom immár képes pillanatok alatt megváltoztatni a kedélyállapotát, ez a szenvedés kezdete, mely elsõsorban nem a testet, hanem a lelket dolgozza meg. És közben én sem tudtam elkerülni, hogy ne gondoljak ismét a kovácsra meg arra, hogyan is magyarázzam meg magam számára ezt a véletlent, miközben nincs más lehetõség, csak várakozni, és nyugalmat adni, és nem gondolni arra, mennyire kiszolgáltat a véletleneknek ez az erõs reménykedés.

Az idõs nõvér jelenléte is megnyugtató volt, õ azonban három órával azután, hogy fölszerelte a mikrofont, mosolyogva megsimította a feleségem kezét, és bejelentette, hogy tényleg sajnálja, de lejárt a munkaideje. A szõke maradt: idõnként bejött, hogy ellenõrizze, minden a terve szerint halad-e. Az összehúzódás idõvel erõsödött, a méhszáj azonban három vagy négy vizsgálat után sem tágult. Még egyet, aztán még egyet csavartak az infúzió csapján; az állítást néhány perc múlva a fájdalmak erõsödése nyugtázta. A feleségem a gázcsövet fogta, s amikor jött a fájás, a szájához szorította; fájdalomcsillapító gázzal kevert levegõ volt benne. Azt mondta, így jobb, sokkal jobb, bárcsak ne lenne rosszabb. De jobban fáj, mint a múltkor, és keserû arccal, könnyezve ingatja fejét a párnán. S a következõ fájásoknál már nem tudta visszatartani a hangját. Kinyílt az ajtó, bejött az orvos, mögötte a szõke és egy középkorú nõvér, az orvos vizsgált, aztán meggyorsultak a mozdulatai. „Azonnal kezdõdik”, mondta emelt hangon, és a két nõ kapkodó, de céltudatos mozdulatokkal pillanatok alatt mindent odakészített. Helyükre kerültek az állványok, rá a két láb. A feleségem azt kiáltotta, hogy begörcsölt a lába, a középkorú, ismeretlen nõvér sápadtan, nagy igyekezettel kezdte masszírozni, ám a görcs láthatóan nem enyhült.

A baba arca szürke, mázas, a szem csukva, mint egy játékbabáé; az orvos hangosan, de nyugodtan beszél, s amikor kell, teljes súlyával rátámaszkodik a méhre. Teljesen elõcsúszik az apró test. S akkor a kezembe fogom én is a csipeszt. „Már tapasztalt az apuka”: a szõke nõvér mosolyogva tartja felém a fogókkal elszorított köldökzsinórt, amit az itteni szokások szerint az apás szüléseknél mindig az apa vág el. A gyereket elviszik a függöny mögé. Néhány hosszú másodperc, aztán a szõke megszólal: erõs kisfiú.

Az anyukának lehetõleg a saját lábán kell átmennie a megfigyelõbe. Támaszkodnia azért szabad. Átkísértem, és közben eszembe jutott: nem mondtam meg a titkárnõnek, hogy ha a kovács visszajönne valami miatt, nehogy megmondja neki, hová mentem. De hát nyilván nem mondja meg.

Az ágy mellett ültem, az üvegfalú szobában, nyílt az ajtó, a szõke nõvér hozta a bepólyázott, fekete hajú kisbabát. Akik fölöltöztették, oldalra simították és el is választották a haját. Aludt, ám ahogy az ágyra tették, az anyja mellé, legörbült, remegni kezdett a szája; ilyenkor, emlékszem, sajnálja magát a kisgyerek. Erre én is könnyezni kezdtem. Mindent elterveztem, aztán persze sok minden másképp alakult: reggel korán viszem el az óvodába a bátyját, délután együtt jövünk be meglátogatni anyát és a kistestvért. Vasárnap elmegyünk a piacra, kiskacsákért. Hétfõn pedig, miután megérkezik a hivatalos válasz a kórházból, megírom az újságban a kovács történetét. Kedden eljövök szabadságra.

A feleségem újra nyugodtan, komolyan figyelte az arcomat. Bejött a nõvér, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem maradhatok tovább.

Tárcatár

Az irodalmi élet

A magyar író kijelentette, hogy minden megvan. Minden megvan, mondta a magyar író.

Valóban megvolt mindene a magyar írónak. Nem kell angyal a mindenséghez, nem kell angyal a mindenhez. Angyal a hallgatáshoz kell. A magyar írónak volt istene, népe, háza, kertje, felesége, férje, szeretõje, gyereke, számlatömbje, végbélrákja, barátja és ellensége, lova, kardja, vára, havi baja, gázkamrája, francia náthája, tollas kiskalapja, szorulása, teveszõr zakója, hat ujja, önéletrajza, angyala, akasztófája, vérzése, magömlése, párttagkönyve, mindene megvolt, semmije sem volt. Minden megvan, mondta a magyar író.

Még nem elég, tette hozzá némi tûnõdés után.

A magyar írót arra akarták rávenni díjakkal, fényes kitüntetésekkel, emelt honoráriumokkal, fizetett külföldi utakkal, országos ünnepléssel, támogatással, tûréssel, tiltással, számûzetéssel, kínzással, kivégzéssel, egyszóval arra bírták volna rá minden áron a magyarok, hogy tudjon többet, mint õk, a magyarok. A magyar író néha megpróbálta, de többnyire csak röhögött, mint a fakutya, írt, vérzett, írt, s maradt olyan ostoba, mint a népe.

Volt egyszer egy magyar író, akinek volt egy kedvese is. A magyar író éppen a hímtagjáról beszélt. Vasárnap délután volt, egetunt, hasas felhõk heverésztek Budapest fölött. A hímtagjáról szólt, dünnyögött valamit a magyar író, amidõn a kedvese, ez a kicsi, bölcs nõ egyszerre odafordult hozzá, egészen közel hajolt az arcához, és figyelmesen elbámulta, nézte a magyar író kedvese a magyar író arcát, majd halkan annyit mondott, hiszen amikor a hímtagodról beszélsz, kedvesem, mikoron a tagodról dünnyögsz, szólsz, kiáltasz, sóhajtasz valamit, akkor egészen megnyúlik az arcod!

Hogy vagy, drágám?, kérdezte másnap reggel a magyar író, és érezte, hogy megnyúlik az arca.

Azt írja az újság, szólt a magyar író reggelizés közben, és megnyúlt az arca.

A magyarok, a mi bölcs népünk, kezdte egy konferencián a magyar író, és máris megnyúlt az arca.

Húsz deka párizsit, öt tojást, fél kiló kenyeret, kisasszony, sorolta a sarki közértben, és megnyúlt az arca.

A kormány, kiáltotta zaklatottan, és megnyúlt az arca.

Jót írtam?, kérdezte a szerkesztõt, és megnyúlt az arca.

Keresztrejtvényt fejtett a magyar író kedvese, tûnõdve rágcsálta a ceruzát, dörzsgumiját morzsolgatta, majd tûnõdve kérdezte, három magyar író, Frau Bovary, Dezsõ Kosztolányi és te, és csak két betû, mi az?

Csak két betû?, kérdezte a magyar író.

Én, mondta, és megnyúlt az arca.

Megint emelik a benzint, morogta, és megnyúlt az arca.

Az édesanyám, szólt halkan, és megnyúlt az arca.

Vérzek, kiáltotta, és megnyúlt az arca.

Írok, hörögte, és megnyúlt az arca.

Ágyban párnák közt, suttogta, és megnyúlt az arca.

Kapjátok be, mondta, és megnyúlt az arca.

Minden megvan, mondta, és megnyúlt az arca.

Meghalok, hörögte, és valóban meghalt, és végre normális méretû lett az arca, mert nem nyúlt meg, akkora volt, amekkora, olyan, amilyen, olyan volt a magyar író arca, amilyennek mindig is lennie kellett volna.

Egyszer a magyar író szemére vetették, hogy nem talált föl semmit, se regényt, se eposzt, se rímet, az ég adta világon semmi komoly dolgot nem talált föl, mire a magyar író toporzékolni kezdett, és azt üvöltötte, hogy a magyar regényt õ találta föl,

a magyar regényt!, sikította,

a magyar regényt!, suttogta, kikerekedett szemmel,

a magyar regényt, hörögte.

Jó, a magyar regényt talán igen, válaszolták, bár õszintén szólva, azt sem siette el.

Egyszer a magyar író elment írni. Nem ment nagyon messze, csak írni ment, de mire visszaért, nem találta a magyarokat. A magyarok addigra elmentek, õt meg, szegényt, ott felejtették. Összepakolt és elment a népe Napnyugatnak, Napkeletnek, Délre vagy Nápolyba.

Magyarok!, kiáltotta a magyar író, de senki sem felelt, mert csak a nyírfák maradtak neki, meg Isten. Így élt a magyar író, mígnem egyszer megint elment, írni ment. S amíg odavolt, egy magyar, ki a régi mesékbõl hallotta, hogy a nyírfák közt talán maradt egy író, visszament, hogy megkeresse õt.

Van itt kérem, tisztelettel, egy magyar író?, kiáltotta, de senki sem válaszolt, mert csak nyírfák voltak ott, meg Isten. Így maradt ott a magyar író, ott van most is, néha elmegy írni, néha visszajön. Vérzik. Az irodalmi élet.

Isten odahajolt a magyar íróhoz, nézte figyelmesen, majd szólt, tudod-e, fiam, ha rólam beszélsz, mennyire megnyúlik az arcod?

A szavak tudnak-e szeretni?, kérdezte a magyar író a szavakat, ám a szavak hallgattak. A szavak nem válaszoltak. Legalább engem szerettek-e?, kérdezte a magyar író. A szavak hallgattak. Nem nyúltak meg. A nyírfák, Isten és az irodalmi élet.

A magyar írónak coitus közben gyönyörû gondolat jutott eszébe. Úgynevezett lovagló helyzetben szerelmeskedtek, ezért a magyar író két ujjal megemelte az asszonyt, majd óvatosan, hogy meg ne sértse, maga mellé helyezte, s azt suttogta neki, folytassa csak egyedül, mindjárt jön, mert eszébe jutott valami gyönyörû, és az íróasztalánál legott leírta, hogy a húsban mennyi távolság van, mégis a lélek van legtávolabb, a lélek, majd visszament az asszonyhoz, aki addig egyedül volt, és elsuttogta neki ezt a mondatot, mire a felesége keserûen elmosolyodott, és azt válaszolta, három éve, négy hónapja és két napja a dubrovniki tengerparton már leírta ezt, már mondta ezt nekem, ismételte, és ahogy beszélt, észrevette a magyar író, mennyire megnyúlik az asszonya kicsi, kedves arca.

Élt egyszer egy magyar író, aki azt találta ki, inkább õ veri magát, csakhogy ezt más ne tehesse, ne verhesse õt az Isten, a felesége, a többi magyar író, a népe. Nem volt ez rossz elgondolás. A dolog éppen csak abban hibádzott, hogy ez a magyar író rendre nagyobbat ütött magán, amekkorát ütött volna rajta az Isten, a felesége, vagy a népe.

Volt egy magyar író, aki nagyon alázatos volt a többi magyar íróval, a középszerû magyar írókkal, a kicsikkel, a rosszakkal, a kevésbé eredetiekkel, a dilettánsokkal, a mûveiket földicsérte, bíztatta õket, vállukról a hajhavat lesöpörte, levelezett velük, kölcsön adott nekik, az ajtóban elõre engedte õket, csak mert jól tudta, mi mindent köszönhet nekik. Az irodalmi élet.

KOVÁCS ANDRÁS FERENC:

Don Giovanni – Férfidal

Petri Györgynek

Válófélben a szép világ

Megveszekedett némber.

Vad akarattal vág pofon:

Hol õ verem, hol én ver.

Hol test, hol lélek. Elvitáz-

Gat értem volt a ninccsel:

Döngeti szívem ajtaját,

Dühöng, megráz, kilincsel.

Elválik majd a hû világ,

Mint megridegült asszon:

Fogsor mögött sír, szétgyaláz,

Hogy magába rohasszon...

Utánam fölgyûlt dolgaim

A sárba kidobálja –

De megható, akár a bûn

S a sárgarigó bája.

Apránként pusztul, ráng a mû

Sok drága rigolyája.

1.

Juhar termése

pereg Sorsom visszája

kút mélyén nyugszik

Földi javakat koldul

az égi hatalomtól

2.

Vesémbe lát a

porcikafû Teája

Minden porcikám

érzi A nyilvántartott

polgár tragikomikumát

3.

Sédkenderfüvet

adjatok Epét ha hányok

nyugodjon gyomrom

– veri egekbe öklét

a duzzogó poéta

Weissbrunn, 1999. IX. 17

SOMLYÓ GYÖRGY:

Kheira

Hommage à Diogenész

– ... Ez Esgyé telefonja... Kérem hagyjon üzenetet...

– Semmi... Nem fontos... Csak egy kicsit szerettem volna

magamra találni...

Mióta

Hommage à Sziszüphosz

... mióta az eszemet tudom hajszoltan

hajszolva csak a verset görgetem

magam elõtt – mint a gyerek a gurigát

a (szent) szkarabeusz a galacsint –

hogy ne is mondjam mint a sziklát a

titán (akit egyik elsõ versemben

megidéztem illendõ ódai módra

vakmerõ szapphói strófákban)

máris azzal a titáni tudattal

hogy az isteni átok elõl sose lesz

menekvés... (hová is lehetne?)

Hosszú

Hommage à Pegaszosz

... ébredés és elalvás között (beleértve

az éjszakai felriadásokat is) folytonosan

ott sajog 13ügyemben a múzsai ló félhold-

patája de mégse érek el soha a Helikónhoz

sohasem fakasztom fel a Hippokréné forrás

vizét (micsoda kép- és mítosz-zavar de

mi más idézhetné fel ezt a képtelen hely-

zetet) mintha a ló volna a lovas és a

lovas a ló...

C.I.N.I.

Hommage à Pindarosz

Minden halott jó. A legjobb. (vö: A legjobb

a víz. I. olimpiai óda – ie. V. század). Feleim

akik még nem lettetek por és hamu, de a hús és vér

oly romlandó zûrzavarába bezárva éltek

velem együtt – haragudjak-e a porra és hamura

a sárra és mocsokra amivé lettek a voltak? Töprengjek-e azon

hogy jót vagy semmit? A semmirõl? Hiszen a legrosszabbnak is

volt egy jó szava ha nem hozzám hát tehozzád vagy másvalakihez egy

feledhetetlen megmozdulása a labdatéren egy szemevillanása amely

– ha nem is arany, de – mint éjszakában égõ

tûz, kicsillog a fejedelmi kincs közepébõl? (lásd: ugyanott)

Feleim, mit akartok

a föld alatt lakozóktól itt a földön? Igazságot? a férgek

jonhaiban vándorlóktól? Jóságot? a semmitõl? Voltak aki voltak

lettek aki lettek és nem lesznek soha többé. Legjobb

a víz. Világra szüli a magzatot. A föld színén fenntartja az élõt.

Ismeretlen útján sodorja a holtat. Legjobb a víz.

Évelõ

Hommage a virágoknak

... az évelõ (még mindig évelõ) bíborlilás

ciklámen mely a teraszon e télutón megint

kivirágzott – vadabbul mint az elsõ tavaszán

messzire ágaskodva a nap felé

ma reggel egyszerre lehanyatlott

sokáévelt és ívelt elgyöngült szárai

beleroskadtak ebbe a váratlan kései

õrjöngõ ifjúságba Már semmi érvelés

nem hozza vissza hosszú évelését...

Mikro-Ars-Po

Hommage à Borges

Nem a hittanórán

csak don Jorge Luistól tanultam

(ha nem épp õ találta ki)

hogy a héberek

a galamb félárnyának

nevezték az est beálltát

Ha csak az árnyat mondták volna

oda se neki rá se rázzunk

de e fél árny mögött ott lapul

maga a költészet

penumbra de la paloma

nincs felezése

maga a mag a mag-poétika

elsõ demonstrációja

az idõtlen minden legkisebb

részecskéjében – egész

SPORT

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:

Lósport

Augurok, béljósok, körök közepén állók, a Fõvárosi Közterület-fenntartó gyepmesterei, organikus építészek, a polgári kormány kuratóriumi döntnökei és államtitkár-helyettesei, valamint a Feszty-körkép fõ-, és mellékalakjai állítják, hogy magyar embert annyira talán a világon semmi kevésbé nem érdekel, mint a Kentucky derby, amit évente egyszer a nevezett amerikai állam Louisville nevû városában rendeznek. Lovak rohannak körbe-körbe elliptikus pályán, nyergükben kistermetû humanoidok szeleburdi ruházatban, emberek fogadnak, a lovak közül melyikek, milyen sorrendben futnak majd át a célvonalon, s ezen a fogadáson komplikált szisztéma szerint nyernek vagy veszítenek, inkább veszítenek, közben Bud Light típusú dobozos sört szorongatnak kezükben (melynek már az égvilágon semmi köze Ceške Budejovicéhez), illetve egy Mint Julep nevû helyi Bourbon whisky alapú mentás koktéltól buta részegek; tombol a prolizsúr.

Az állítás hamis. Mióta a megszûnés felé kocog a drukkolható hazai sport (kivéve Dunaferr és pécsi kosár), azóta tapasztalataim szerint a magyar emberek egyre nagyobb számban fordulnak egzotikus tévéadókon követhetõ, a Kárpát-medence szempontjából marginálisnak tekinthetõ sportesemények felé. Dübörög az Afrika-kupa, a szumo, a baszk pétanque, az ai-jalai, a jamaikai bob és a pakisztáni krikett, az NBA, az NHL, az NFL, találkoztam már baseballrajongóval is, miért ne érdekelné a magyar embert a Kentucky derby?! Globalizálódunk.

A magyar ember szívéhez persze közelebb áll Longchamp vagy Ascott vagy Epsom, ahol mégis csak a francia nagypolgárság, a brit arisztokrácia, szaudi olajsejkek zsakettjei és kalapkölteményei és Versace-burnuszai adnak egymásnak randevút, annyival otthonosabb, nem pedig több tízezer amerikai pronyó flanelingben, baseballsapkában, pont, mintha most léptek volna ki a plazából nagyméretû, gördülõ bevásárlókosarat sörrel és más lipidlerakódást elõsegítõ hulladéktápanyaggal csurig pakoltan tolva a négy kerékhez, majd bepakolás után a három szoba felé hajtatva. Pedig a Kentucky derby az amerikai lósport csúcsa, akár magyar vonatkozásnak is felfoghatjuk (mely, mint tudjuk, érdeklõdést csigázó tényezõ), hogy 1775-ben egy Transsylvania Convention nevû lovasgyüldébõl eredeztetik. Minden évben megtartották azóta ebben a XVI. Lajos francia királyról elnevezett, a Mason-Dixon vonaltól épp egy leheletnyit délre esõ, ezért aztán rabszolgatartó-hajlandóságúnak gondolt városban.

A Kentucky derby Amerika egyik legnagyobb bulija, a hároméves telivérek másfél mérföldes versenye „a világsport két legnagyszerûbb perce” évenként, ahogy a szenzációk puffogtatására mindig hajlamos amerikai sajtó fogalmaz. John Steinbeck 1956-os tudósítása szerint ha a Kentucky derby nem május elsõ szombatján, hanem november elsõ keddjén lenne, akkor a nyertes lónak négyévente mindig esélye lenne, hogy megválasszák elnöknek (elsõ fordulóban, kétharmados többséggel). Egy jelentõs déli író, William Faulkner homályosult tekintettel a régi Délrõl áradozott a Sports Illustratedben publikált riportjában, míg egy jelentõs déli újságíró, Hunter S. Thompson húsz évvel késõbb, a hetvenes évek elején, a prosztóságról meg az Amerikai Álom tarthatatlanságáról írt a Kentucky derby kapcsán, meg arról, miként hülyítette a sutyerákokat, hogy a Fekete Párducok nevû radikális fekete szervezet a derbyn csap össze a Nemzeti Gárdával, mindezt a rá jellemzõ rezignált grandezzával, s mintegy megelõlegezve a két évvel késõbbi Félelem és reszketés Las Vegasbant.

A Kentucky derby sajátossága, hogy az esélyes ló két évtizede nem nyert (utoljára 1979-ben a Spectacular Bid nevû állat), a több millió dolláros lény kicsit félrelép, megbicsaklik, a dubai emír, Mohammed al-Maktoum sejk meg – miután kirúgta az argentin trénert, meg a filippínó zsokét – lógó orral megy haza, most sem sikerült. Örömmel jelentem, az idén viszont megtört a jég, a favoritnak kikiáltott Fusaichi Pegasus, a jó nevû Mr. Prospector gyermeke rajt-cél gyõzelmet aratott, lenyomta a nyomában lihegõ China Visitet és Captain Steve-et, így a négymillió dolláros ló szuperló maradt s nem a körülmények áldozata. Én ennek örülök, hiszen Fusaichi Pegasus a képek tanúsága szerint elegáns és meseszép, trénere, az angol Neil Drysdale már életében bebocsátást nyert a nemzetközi lósport Dicsõségcsarnokába. Kedvencem a ló tulajdonosa, a japán befektetési bankár Fusao Sekiguchi, aki kiválóan jeleníti meg a figurát, melyet elvárunk egy internacionális lónagymenõtõl. Sekiguchi-san latin maffiafilmek kedvelõje lehet, haja izomból hátrabrillantinozott, bajusza nyírt, mint Jávor Pálé, blézere sárga selyem, tekintete meg mint egy száz év elõtti japán emigránsé a packázó perui bevándorlási hivatalnok elõtt, mikor arra gondol, nem baj öreg, az unokám elnök lesz itt, ebben a te országodban, és az is marad bármi áron.

A Kentucky derby egyik hirdetése szerint nincs jobb dolog a világon, mint haverokkal lógni, csípõs dixie-kaját zabálni, mentás whiskyt inni, sporteseményen lenni és közben profitot termelni; szabad és hagyományos, globál és kapitalista, Anarchist Aristocrat (hogy egy T’door által kedvelt lónévvel is dobálózzak, mert azért az egészben a lónevek a legjobbak), az újonnan alakult magyar Hayek Társaság örökbe is fogadhatná a Kentucky derbyt (vagy fordítva), ez a nevezett verseny tanulsága és üzenete a magyar közönségnek, aki e helynevet eleddig csak a paníros csirke kontextusában ismerte.

KELECSÉNYI LÁSZLÓ:

Il vecchio

Vénülünk, felebarátaim, elfelejtenek minket. Gólokat, meccseket, gyõzelmeket töröl emlékezetébõl a háládatlan utókor. Vágó István vetélkedõjének szimpatikus ifjú játékosa sem tudta, ki volt a legtöbbször válogatott focista. (Fazekas, Hidegkúti, Albert, Bozsik?) Ez még nem lett volna baj, a futballtörténet nem tartozik az általános mûveltséghez (mondom én, még ha bõsz fociõrültek megorrolnak is ezért). Ám játékosunk megszavaztatta a stúdióban ülõ közönséget, akik (naná!) Flórit, a Császárt hozták ki gyõztesnek. A helyes válasz, azaz Cucu, a legkisebb százalékot kapta (Torgyán elnök intézte ezt is? Nem tudom). Mindenesetre jégre vitték szerencsétlen srácot, aki el is veszítette addig halmozott nyereményét, mind. Hitt a tömegeknek, szegény feje.

Pedig micsoda góllal búcsúzott a századikon Bozsik József a válogatottságtól. Ország-világ láthatta, közvetítette már a tévé, amint úgy tizennyolc-húszról rászúrta a Népstadionban, hatvankettõ tavaszán. Az uruguayi kapus percekig az identitását kereste. Hiába, a chilei vébékeretbe már nem fért be. Túl öregnek számított.

Il vecchio!

(Nem) jó az öreg a háznál.

Miként annak számított négy évvel késõbb Tichy Lajos (sírhely az óbudai temetõben), nem is vitték ki az angliai vb-re. Illetve, mégis kivitték, az utolsó pillanatban benevezték – nézõnek. Egy hórihorgas gyõri focista helyére került, annak a formaruhájában lötyögte végig a lelátón a meccseket. (Másik vébé, másik kapitány: Sándor Csikar Svájcban a fogát csikorgatja a Wankdorf-stadionban. Az eredmény ismert.)

Gólokkal vett elégtételt magának a mellõzésért. Marseille évében egy vacak kis Közép-Európai Kupa meccsen olyan hátrahúzós gólt rúgott a Laziónak, Rómában, hogy az egész olasz sportsajtó róla cikkezett. Akkor és ott aggatták rá a címkét – il vecchio – tiszteletbõl, csodálatból. Rúgott õ ilyet, többet is. Például egy magyar bajnoki meccsen a Hungária körúton az MTK-nak az ötvenes évek végén.

Minden gólja közül a leglátványosabb – és talán a legfontosabb –, amit Rancaguában rúgott az angoloknak. Springett kapus (élve vagy halva) ma is errõl álmodik lidércóráiban. Ahogy mi magyarok Latisevrõl. Nincs olyan futballmagyar (ezt a kategóriát még nem ismerhette Németh László), aki ne átkozná ezt a nevet.

Vagy az a mérkõzésfordító két gól a Népstadionban. Sporttörténeti legenda már, meg se történt. 3:2-re vezet a Vasas egy nyáresti bajnokin 1964-ben. Tichynek nem megy a játék, Botond (eredeti nevének megfejtõi vállonveregethetik magukat) leradírozza õt a pályáról. Öt perc van hátra. Már csak négy. S akkor gyors egymásutánban két gólt rúg szigorú õrzõje mellõl. Társai a vállukon viszik az öltözõbe.

Bozsik és Tichy. Vajon hány bajnokin és válogatott meccsen játszottak együtt. A 8-as és a 10-es mez. Vagy az 5-ös és a 9-es? Rosszakaratú kibuktató kérdés a Testnevelési Egyetem felvételijén sporttörténetbõl.

Na és ki volt Púpos, Kocka és Bolond?

Ja persze, az Almássy téri galeri tagjai, ugye?

Felejtsük el õket egészen.

A mesének vége, gyerekek. Jó éjt.

KÕRÖSI ZOLTÁN:

Illatos fû

Évekkel ezelõtt, valahogy ilyentájt, a szezon utolsó harmadához közeledve a Tanoda utcai pályán volt egy meccsünk. Illetve akkoriban nagyon sokat játszottunk a Tanoda utcában, tekintve, hogy a Budapesti Labdarúgó Szövetség a Vegyész sporttelepét jelölte ki a saját pálya nélküli csapatoknak, így nekünk is. Az már aztán többé-kevésbé a szerencse és a pályagondnoknak juttatott zsebpénz függvénye volt, hogy a hátsó, salakos pályára, vagy a füvesre mentünk, ha a két csapat sebtében összedobta a beugrót, mindenki jobban járt.

Május vége lehetett, de ezt inkább csak gondolom, mint tudom. És valami reggeli kezdés, hiszen szinte hûvös volt még a levegõ, a Móricz Zsigmond körtér, ahol találkoztunk, csaknem teljesen kihalt, s a villamos is üresen zötyögött végig velünk a Fehérvári úton.

Kinek jutna eszébe vasárnap kora reggel felkelni?

Nekünk.

Kókadt, poros lombok a panelházak között.

És amikor beértünk a Tanoda utcai sporttelepre, a kékre mázolt vaskorlátra könyököltünk, láttuk, hogy a füves pálya fölött ködszerû, fehéres párafelhõcskék úsznak, nyilván a hajnali harmatot szívja fel a napsütés, meg-meglebbenõ, apró felhõk siklanak súlytalan könnyûséggel, és ahogy lejjebb ereszkednek, máris összeérnek az árnyékukkal, majd felszállnak újra, alattuk mégis csillognak a fûszálak, vagyis külön-külön csillog minden egyes fûszál, és ha odébb lépsz, nem csupán a vízcseppecskék fénytörése változik meg, de alig észrevehetõ rezdülésekkel hullámozni kezd a pálya, mintha enyhe szél borzolná, hogy máris mozdulatlanná váljon újra, és érezzük: a sötétzöld, világosabb zöld foltokból édes, nyers illat árad, a frissen vágott, nedves fû szaga.

Nem tudom, kivel játszottunk azon a napon, nem tudom, mi lett az eredmény. A hátsó, salakos pályáról sok éles, világos emléket õrzök: az ISC elleni meccset, amikor L., az egyik középpályásunk egy belépõ után két marokkal salakot dobálva kergette végig a partvonal mentén az ellenfél beállósát; azt a napot, amikor F., a középhátvédünk úgy rúgott a tizenhatosról egy kapásgólt, hogy abba eleve be volt építve a lassított felvétel is, majd húsz perc múltán az egyik szögletzászlót kitépve hadakozott az öt Pozsár fivér egyikével, aki éppen középcsatárt játszott... A pofozkodás, amikor B. (tekintve, hogy harmadszor is átjátszották) csinovnyiknak nevezte az Államigazgatási Fõiskola jobbszélsõjét, mire az cserébe B. fajspecifikus orrára tett megjegyzéseket... Meg persze mindenféle gólok, cselek, átadások, rúgások. Az izzadság. A salak a zokniban.

A következõ években a Gamma-pályára jártunk, néha a BEAC-ra is, a MAFC-ra, aztán meg a Kábelre, a budafoki Pannonplasthoz, Angyalföldre, a Láng Vasashoz, és Újpestre, a Tungsramhoz, a Vízmûre és a Bajza utcai Magyar Pamutra.

A BEAC helyén sportcsarnok épült, a Nagytétényi Kinizsin az M0-áshoz vezetõ autóút van ma már. A Gammára azt mondták, világkiállítási terület lesz. A Magyar Acél. Egyszer valaki biztosan összeírja majd a megszûnt budapesti focipályákat, mind-mind az elfutásokat, a tértölelõ átadásokat, az önfeláldozó szereléseket, a deszkákkal alátámasztott kapufákat, az öltözõket, a folyosói tablóképeket, a gazzal benõtt vagy leaszfaltozott gólokat.

A Tanoda utcai füves pályáról arra a reggelre emlékszem.

Könyököltünk a kékre mázolt vaskorláton, tizennégy-tizenöt fiú, hûvös volt a levegõ, pedig már erõsen sütött a nap. A táskák mögöttünk, a lelátón, sorban. A zöld mezõ és a fehér csíkok. A háló fehérsége, a piros szögletzászlók. A párás levegõ, a napszag, a ködfoltok, a fû illata.

Bármikor fel tudom idézni. Megvan, mintha azok az illatmolekulák romlatlanul és kitörölhetetlenül befészkelõdtek volna. A futball szaga.