Könyvheti összeállításunk a 14–21. oldalon • Kőrössi P. József: Egy könyvkiadó naplójából • Könyvheti kritikák Bertók László, Bethlen Farkas, Erdős Virág, Füzi László, Garaczi László, Brigitte Hamann, Hazai Attila, Jeles András, Arthur Koestler, Mirko Kovač, Kőrösi Zoltán, José Saramago és Szilágyi Ákos köteteiről, a Beszélő évek antológiáiról és Szabó Lőrinc levelezéséről • Kóczián Péter az államfőválasztásról • Sándor Iván esszéje: Szavak a csendből • Ungvári Tamás: Az új rokokó

MEGYESI GUSZTÁV:

Csórikáim

Jól odadörgetett az ORTT panaszbizottsága a királyi tévé Híradójának, mert a műsor április végén cigányozott cseppet egyik riportjában. „A sugárzott riport alkalmas volt egy etnikai kisebbségi csoport elleni gyűlölet keltésére, illetve annak erősítésére. A riportban megkérdezett polgármester kijelentése nagymértékben sérti az emberi méltóságot” – írta a testület az elmarasztalásban. A riportban megkérdezett polgármester kijelentéséről legyen elég annyi, hogy tényleg kijelentés volt, tényszerűen a zámolyi romákról szólt, akik épp akkoriban költöztek Csórra, letelepedési szándékukat pedig így foglalta szavakba a község első embere: „Az országban, az emberek között nincs helyük, mivel az állatok is az élősködőket kivetik maguk közül.”

Hogy most a királyi televízióban nagy sürgés-forgás van Híradófronton, fegyelmit kapnak a szerkesztők és a riporter, sőt, alkalmatlanság, bunkóság vagy csak szimpla tehetségtelenség miatt kirúgják őket, azt nagyjából el tudjuk képzelni. Mi több, az is valószínű, hogy most néhány hétig pozitív cigányriportokat fogunk látni példás beilleszkedésről, magas szintű kulturális életről, év végére mindösszesen helyrebillen az egyensúly, elvégre miért ne lehetne az emberi méltóságot is egy király–egy cigány kompenzációs alapon mérni.

Ámbár azt mondja egy tévés kollega, hogy az ORTT panaszbizottsága rosszul döntött. Nem a tévé volt a zámolyi romák ellen, hanem a polgármester, a Híradó csak be akarta mutatni a valóságot, márpedig a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a csóri polgármester népe nevében állatoknak tartja a zámolyi romákat, ezt is be kell mutatni, s éppen azért, hogy a társadalom el tudja ítélni a csóriakat.

A társadalom azóta minden bizonnyal elítél.

Csak az a kéj ne lett volna a riporter arcán; vannak nem objektív mércék is, mimika, elégedett mosoly, apró, bíztató csippentés, riporteri azonosulás, hogy mondja, csak mondja, polgármester úr, nagy dobás lesz, végre valaki kimondja az igazságot, hiszen ezért vagyunk itt, de úgy ám persze, hogy ami elhangzott, azt nem mi mondtuk, hanem az alany. A valóság része.

Már nem is tudom, ki mondta, hogy kurziválni nem lehet faarccal, tényszerűen. Abban mindig van valami kéj.

Hanem engem az érdekelne: Csór polgármesterével mi van?

Tegyük fel, hogy a zámolyi cigányok Csór községet ellepve teljesen felforgatták a falut. Büdösek voltak és éjszakánként lármáztak, részegen gyújtogattak, szüzeket és Áfész-boltokat raboltak, munka helyett hegedültek, egyébiránt három fülük van és hat lábuk, valamint a nőknek szakálluk, s élősködtek is. Akkor mi van? Nem arról van szó, hogy állatozni márpedig nem szabad, naponta kap egy a csórinál valamelyest nagyobb közösség férget, nyüvet, hernyót a pofájába, mármint, hogy ő volna az, a tetű; ezek szavak, fasz mondja, s azt is rosszul. De ha már holnap, így fehéresen magam megyek csapatostul Csórra, s letelepszem, akkor mondaná-e nekem Csór első embere, hogy nem vagyok emberek közé való? Melyre minden oka megvolna, hiszen nem vagyok csóri, a csóriság mércéje pedig mindig az, hogy ki mennyire nem csóri.

Két eset lehetséges: mint nem csórit élősködőnek vesznek, s kizavarnak a faluból, személyesen a polgármester dob ki furkósbottal a kezében, s akkor nem szólhat senki semmit, Csór község következetes, a világ origója, ahhoz mér és abból ítélkezik, van csóri és van nem csóri. Akkor ott a zámolyi romának sincs semmi joga. A másik lehetőség, hogy nagyon berúgok. Nem dolgozom, felgyújtom a falut, hegedülök, furcsa orrhangon beszélek, önsajnálattal hangomban, miközben a szemem se áll jól. Konfliktushelyzetben kést rántok, ha kell, embert is ölök, békés napjaimon suhogóban a kerítésnek dőlve szotyolázom, gyereket iskolába be nem adom, lábam vastag és tömzsi, asszonyaim talpán vastag bőrkeményedés, az öltözék túl színes, sok a bizsu, a helyi dögkútig pedig lopott pénzből szerzett gépkocsival megyek.

Élősködöm.

Akkor a csóri polgármester bizony nagyokat kussolna. Esze ágában se lenne állatnak nevezni, lennék legfeljebb kedves öcsém, maximum fenegyerek, s ha a tévé kijönne, s kérdeznék Csór első emberét, nahát, mi van velem, maximum rólam beszélne, nevemet említve, konkrét volna minden bűnöm, büdösségem, nemdolgozásom, az ország, a haza eszébe se jutna rólam, hogy nem vagyok való bele. Hogy abban nekem helyem nincsen. Mert tudná a polgármester, amit ma is tud, hogy minden felsorolt bűnöm külön-külön Csór település lakóira is jellemző, joggingok suhognak, a kocsma büdös, záróra előtt kést rántanak, volt már gyújtogatás, szomszédháború, feljelentés, lopás és iskolakerülés, követelés és nemdolgozás, ha úgy veszem, az országban nincs helye az országnak, emberek között az embereknek.

Vagy mégis az első: a polgármester tán nem is tud róla, de tulajdonképpen azt vágta nem a világ, de elsősorban Csór község arcába, hogy Csóron a legcsóribb ember is bármikor lehet zámolyi roma, végül is az mindig attól függ, a függés meg maga a hajszál.

Dombrád ennél azért előbbre tart.

Dombrád Kék Lagúna Klubja, diszkaja már beruházott: a kocsmában frappánsan oldódott fel minden ellentmondás, bárcákat osztogatnak. Mióta nem kocsma a kocsma, hanem klub, csak tagságival kérhető a sör. Ez jó. Tagságit ugyanis mindenki kaphat, kis, vacak papír az egész, többnyire egyből a sörhöz mérik, néha persze előfordul, hogy napokig kell várni rá, s akkor is csak önéletrajz és két korábbi tag forró ajánlása ellenében adják ki, de a rendszer működik. Az ügyészség most szórakozik persze, mert bizonyos próbavásárláskor kiderült, hogy két fehér bőrű dombrádiból két fehér bőrű dombrádi azonnal megkapta a bárcát, míg két roma dombrádi közül két roma dombrádi nem kapta meg, véletlenszerű adminisztratív akadályok.

Azt én soha nem tudtam eldöntetni, mi a jobb: ha az kap igazolványt, jelet, aki bemehet valahová, vagy pediglen az, aki nem. Mert az is bélyeg, ha nincs igazolványom, mert nem adnak, ráadásul azért nem adnak, mert nem adnak. Korsó sör szempontjából viszont forradalom várható Dombrádon, a diszkót szét fogják verni, tudniillik Dombrád vezetői szerint a községben írmagja sincs a cigányellenességnek, következésképpen bármikor bárki adminisztrációs hiba áldozata lehet, bemenne egy sörre, de nem mehet, mert nincs igazolványa.

Lehet, hogy maga a polgármester jár így, a jegyzővel együtt, ahogyan az már lenni szokott.

Visszhang

Vitriolos Nyugat

Zömében az Arcanum Kiadó digitális Nyugat-kiadása fölötti szomorúságáról szól Schein Gábor Digitalizált Nyugat című kritikája (ÉS, 2000. május 28.). A letargia annak szól, hogy a kiadás nem igazán jól sikerült, mert a recenzens talált benne elírást, hibát bőven etc. etc., s ahogy az ilyenkor dukál, mutat is rá példát. A szerző elvi jelentőségű eszmefuttatást is megkockáztat az irodalom digitalizálásának honi állapotáról, amelyet persze a „Magyarországon eddig kevés jele van” lakonikus megállapítással jellemez. Lehetne persze most hosszan írni, hogy ezen mondat mellé oda illenék tenni a Magyar Elektronikus Könyvtár nem csekély erőfeszítéseit (hogy Horváth Iván kedvenc mondásával éljek, a „populáris regiszterben”), s persze a Neumann-ház kifejezetten minőségi szövegközléseit (mondjuk az „arisztokratikus regiszterben”). Schein Gábor ezt nem teszi, hanem kedvcsinálónak alaposan ledorongolja az Arcanum produkcióját.

Ennek a műveletnek a kiindulópontja az általam elkövetett szerény bevezető tollhegyre tűzése, ami azzal zárul, hogy ha előszót írok, akkor tájékozódjak, hiszen „egy középiskolás tankönyv is megtette volna”. Persze nem túl elegáns és korrekt eljárás egy 4–5 flekkes esszé-dolgozatból egyetlen sort (!) kiragadni, s annak „megrendítő tájékozatlanságaival” mintegy illusztrálni (vajh’ ha az első mondat ilyen, milyen lehet az egész?) írásművet és a kiadványt magát, de az már mégiscsak igazi skandalum, ha egy ilyen vitriolos kritikában olyasmit állít valaki, ami legalábbis bizonytalan, vagy egyszerűen nem igaz.

Miről is van szó? Fejemre olvastatik és joggal, hogy elírtam Ignotus nevét, s felcseréltem Ignotus Pálra. Igaz, észrevettük a kiadóban, de már csak a kiadvány borítóján lehetett korrigálni. Vétkeztem, mea culpa! (A Britannica Hungarica is segített ebben, mert abban néztem meg a konkrét adatokat és ott „maradt” a fejemben a hibás név. Lám, csak használok kézikönyveket!) De azért az mégiscsak nyakatekert okoskodás, hogy Schein azt írja, hogy az „anyagilag Hatvany Lajos és Fenyő Miksa támogatta” sor is merő lapszus, majd megállapítja, hogy Fenyő nem adta, hanem csak „felkutatta” a szükséges pénzt. Hát igen. Majd megjegyzi, hogy írhattam olyat, hogy Osvát kritikus (is) volt, hiszen „nem volt kritikus, még rövid ideig sem”. Most mondhatnám azt, hogy az UMIL azt írja, hogy „szerkesztő, kritikus és író”, meg hogy már 1889-ben a Magyar Kritika munkatársa (kritikaírás nélkül?!). Egyébként Osvát a Nyugatban valóban keveset írt, a „kritikus” fogalma az ő szintjén különben sem azt jelenti, hogy rendszeresen recenzeál, bírál a lapban (annál inkább a szerkesztőségi értekezleteken: „Önmagával is meg nem alkuvó volt, mint a kéziratokkal!” – írja róla Komlós Aladár). De még az sem igaz, hogy a Nyugatban ne írt volna kritikát, Gellért Oszkárról is például, 1926-ban stb. Egyébként mindez tudható – a nekem oly melegen ajánlott – középiskolás tankönyvekből is, például a sok kiadást megért Mohácsy-féléből: „A zseniális szerkesztő, Osvát kritikus volt és nem író, így ítéleteiben sokkal tárgyilagosabb lehetett...” (Mohácsy Károly: Irodalom a középiskola III. osztálya számára. Bp. é. n. Korona Kiadó, 208. o.).

Nem folytatom a „gyalog” csörtét, mert nem igazán jóleső a riposzt. Nagy munka van ebben a digitális Nyugatban, s még talán némi áldozat is. Ám itt az ÉS-ben csak annyi derült ki mindebből, hogy hozzá nem értők megint elrontottak valamit. S amit csináltak, az valahol a középiskolás színt alatt van. Szigorú verdikt. Persze, ha valaki ilyen keménykezűen ítélkezik, s még magas lóról is teszi azt, akkor álljon talán szilárdabb talajra, s amit maga pellengérre tűz, legalább az legyen hibátlan és megkérdőjelezhetetlen. Bizony.

Kokas Károly

elektronikus könyvtáros

Nem rólatok van szó...

(Thomas Mann: Bilse és én, 1906)

Az ÉS-ben Eörsi István (Kultúrarombolás, febr. 18.) és B. Sárközy Péter (Naptha professzor és tanítványai, márc. 3.) révén elindult Lukács–Naphta vita kapcsán a menet közben bekapcsolódott Novák Zoltán megnyilatkozásomat (Maradjunk meg a tényeknél!, ápr. 21.) „a tudomány szelleméhez méltatlan”-nak tartja, „tudománytalan magatartást” ró föl, és szerinte olyan hagyományt folytatok, amelynek „sem a tényekhez, sem a tudomány szelleméhez [sic!] nincs semmi köze” (Mádl Antal „tényei”, máj. 5.). Úgy tűnik, hogy azok az NSZK-beli irodalomtudósok, akiknek az ajánlására, utalva Thomas Mann-kutatásaimra, 1984-ben egy német egyetem díszdoktorává avatott, majd 1993-ban az Alexander von Humboldt Alapítvány díjával jutalmazott – egyébként hazánkban a társadalomtudományok terén elsőnek –, más véleményen vannak.

Szándékom, hogy – Thomas Mann alkotómódszeréből kiindulva és hasznosítva a tizenhárom kötetes életművet, a tízkötetes naplóanyagot, az eddig publikált és a zürichi Thomas Mann-Archívumban fellelhető több ezer levelet – a fenti vitapartnerek felfokozott hangneme helyett „a műalkotás és a műértelmezhetőség talajára” vezessem vissza a vitát, Novák kollégámnál nem járt sikerrel. Sajnálom! Sajnálom azért, mert emlékszem közös beszélgetéseinkre, olvastam a témában publikált írását (kár, hogy a német részközlés elviselhetetlenül rossz), és előttem van az akkor teljesen reménytelennek tűnő küzdelme, amit szándéka szerint a Lukács–Naphta-témával is azok ellen folytatott, akiket ma az „akkori Lukács-kutatás hűbérurainak” nevez. Elszántságát akkor és ma is nagyon tisztelem, de már akkor jeleztem neki, hogy szerintem a Naphta-kérdés kevés muníciót ad a Lukács-téma komplexitásához. Szó szerint ezt mondtam: „Írásában kifejeződő szándék olyan, mintha ágyúval verébre lőne.”

Novák szerint Lukács Naphta-modell voltát „elsősorban nem az író és Lukács nyilatkozatai döntik el”, választ keresni rá azonban nem az absztrakt és értelmezhetetlen „tudomány szellemé”-vel lehet, hanem Thomas Mann öt évtizedes művészi alkotó módszere következetes alkalmazásának beható tanulmányozásával. Ebben ugyanis bizonyos törvényszerűségek megfigyelhetők, amelyek egybecsengenek az író esetenkénti megnyilatkozásaival. Pályája első évtizede végén ezt vissza- és előretekintve így fogalmazta meg: „Nem rólatok van szó, egyáltalán nem, nyugodjatok meg, hanem rólam, rólam... Olvassátok el ezt! Jegyezzétek meg! Ez egy üzenet, egy kis kinyilatkoztatás. Ne kérdezzétek örökké: Ki is legyen ez? Még mindig emberkéket rajzolok, azok körvonalait, és egyáltalán senkit nem ábrázolnak, hacsak engem nem. Ne mondjátok örökké: Ez én vagyok, ez meg ő... Ne zavarjátok fecsegéssel és gyalázkodással [a művész] szabadságát.” Ennyi nekem elég, s hiszem, hogy az éppen 125 éve született Thomas Mann műveit kedvelő magyar olvasóinak is.

Számomra Lukács Györgynek a német irodalomról írt munkái kutatásaimhoz és egyetemi előadásaimhoz, ellentmondásosságaikkal együtt, mindig is ösztönzőleg hatottak. Meredeken kanyargó életpályájának és messzi országokat bejárt filozófusi-esztétikusi teljesítményének értékelése az illetékes szakterületek képviselőinek feladata. Az önnön teljesítményét a nemzetközileg elismert magyar tudós nevével felértékelni igyekvőkkel pedig sem a múltban, sem ma nem óhajtottam/óhajtok közösséget vállalni.

Mádl Antal

Adalék a Magyar Nemzet történetéhez

avagy ki járatta a bolondját Mádl Ferenccel

Én nem tudom, jó-e, ha szelektív az ember emlékezete, ha hiányos, lyukakkal teli marad a hátunk mögött hagyott (közel)múlt. Nem tudom, jó-e, ha torz tükörbe nézve keresünk menekvést lelkiismeretünk elől; előbb vagy utóbb – erről szól a történelem – kiderül ugyanis az igazság. Nem tudom, üdvös-e fittyet hányni a tényekre. Nem tudom, jót tesz-e a léleknek, ha valaki folyton csak sajnálkozik.

A Magyar Nemzet volt szerkesztőbizottsági elnökével, a Mahir új médiatanácsadójával, Kristóf Attilával készült interjú ugyanis (ÉS, 2000. április 21.) sok takargatnivalót rejt magában. Az persze külön tanulmányt, s az újságok türelmes visszalapozását igényelné, mennyiben szolgálta a Magyar Nemzet feltétlen alázattal a koalíció győzelmét (talán elegendő a Princz Gábor által szervezett szűk körű, győzelmi mámorban úszó ebédre utalni az Anno étteremben az 1998-as választások hétvégéjét követő szerdán, amelyre Deutsch Tamás jött el, otthagyva a Fidesz elnökségi ülését, s köszönte meg Magyar Nemzetnek a segítséget), s hogy az újságírónak érdemes-e a – folyton változó – hatalmat szolgálnia. Maradjunk most csupán egyetlen „apróság” felnagyításánál.

Huszonegynéhány éves koromban (interjú)sorozatom volt a Magyar Nemzetben Középnemzedék címmel, majd 1989-ben megjelent a 301-es parcella címen húsz-harminc riportom a történelmi napokról és tettekről, s bő két évtizeddel később megadatott, hogy a lap végnapjait is átélhettem az utolsó, pezsgőbontásos, sírós-nevetős, ám sajtótörténeti jelentőségénél fogva mindenképpen megható lapzártáig.

Az ÉS azon kérdésére, ki és miért vette ki a már betördelt lapból a fúzió miatt aggódó nemzeti szellemű civil szervezetek közleményét, azt nyilatkozta Kristóf Attila: „Hogy ki, azt nem tudom, az ok nyilvánvaló. Egyetlen lap sem publikálna olyan közleményt, amely az üzleti érdekei ellen szól. Ha még nem dőlt volna el az egyesítés, azt mondom, rendben van. De ha már eldőlt, minek hozzuk le, miért kockáztassuk, hogy ötszáz vagy ezer ember lemondja az előfizetést?”

Nos, azon a bizonyos napon, 2000. április 5-én, szerdán történetesen jómagam voltam az ügyeletes belpolitikai szerkesztő, így a deszkben minden fordulópontnak akaratlanul is fül- és szemtanúja lettem. Vannak olyan (sajtó)történeti fejlemények, amelyek nem maradhatnak rejtve.

Aznap – midőn a „vezérkart”, Kristófot és a Fényi házaspárt a Mahir főhadiszállására rendelték a magyar nemzetesek sorsát megpecsételő utolsó egyeztetésre – az egy évvel korábban leváltott, öt évig főszerkesztő Tóth Gábor volt a „fregoli” főszerkesztő-helyettes, Marafkó László pedig a felelős lapszerkesztő. Így a deszkben kötött ki – a belpolitikai ügyeletes segédszerkesztő, Kavin Ferenc vonalán – a szerkesztőbizottság egyik tagjának, Mádl Ferencnek cseppet sem várt hívása. Akkorra már a jogászprofesszor (is) kézhez kapta Kristóf Attila – a Princz Gábor által összetrombitált testület elnöke – elbocsátó szép üzenetét, a szerkesztőbizottság feloszlatásáról szóló levelét. Az akadémikus hívásával azt szerette volna elérni – nem tudta még, nem „illik” könnyet hullajtani a Magyar Nemzetért –, hogy a Nemzeti Kör (melynek tagja a jelenlegi külügyminiszter is, aki magas beosztása előtt tagja volt a szerkesztőbizottságnak) Magyar Nemzetért aggódó közleménye bekerüljön a másnapi számba. A szöveget végül Tóth Gábornak olvasta fel hamarjában telefonon, aki – bár azonnal elismerte a közlemény tartalmi szépségeit – nem rejtette véka alá: ez esetben sem rajta múlik a döntés, ezzel a („beolvadók” listázásával éjt nappallá téve foglalkozó) lapvezetést kell megvárnia. Azt javasolta Mádl Ferencnek, hallottam a telefonbeszélgetést, faxon küldje el a szerkesztőségbe a közlésre szánt szöveget, amely minden bizonnyal illetékes kezekbe kerül, s a profeszszor visszahívása sem várat sokáig magára. (Holott akkoriban tudvalevő volt, Orbán Viktor miniszterelnök már napok óta nem hívta vissza Mádlt, ezzel is jelezvén, nem kíván vitát nyitni a már eldöntött Magyar Nemzet-ügyben. Viszont személyesen látogatta meg Orbánt három héttel később – miután a futárként előre küldött Kövér László fideszes pártelnök hajnalok hajnalán nem jutott dűlőre a professzorral –, hogy megbántottsága ellenére is beadja derekát, s elfogadja a hirtelen reá ruházott köztársaságielnök-jelöltséget.)

A sors fintora, hogy aznap este Mádl jelentkezése púp volt az érintettek hátán, nem is törték magukat, hogy felvegyék vele a kapcsolatot. A deszkben este váratlanul feltűnt a holtsápadt, évekkel korábban komoly szívműtéten átesett Kristóf Attila (aki azóta már a Napi Magyarországgal összevont Magyar Nemzet elnök-főszerkesztőjének, Liszkay Gábor ügyvéd úrnak főtanácsadója Schlecht Csabával – és a viccek szerint Kaya Ibrahimmal – egyetemben), egyetlen szemvillanással „magához rendelte” Tóth Gábort, majd levonultak az egy emelettel lejjebb található főszerkesztői szobába. Tóthtal aznap este már nem találkoz(hat)tunk, holott egyre-másra készültek még oldalak, s ő beugró ügyeletes volt. (Néhány nappal később terjedt el, hogy az egykori főszerkesztővel ekkor közölték: nincs helye a lapnál. Tóth megköszönte a „döntést”, majd rácsapta az ajtót a lap vezetőire és hazament.)

Felbukkant viszont a szintén főszerkesztő-helyettes Szényi Gábor – aki úgy ment el mindenki mellett, mintha leesett kulcsát keresné a földön –, aki azonban nem annyira a már elkészült oldalak iránt mutatott érdeklődést, hanem egy, a SOTE-ról a délután folyamán feladott 128 ezer forintos fizetett hirdetést keresett mind lázasabban, idegbajosabban. Mint kiderült, a filmen kapott, tehát a tördeléskor „nem látszó” hirdetést a – korábban oly nagy becsben tartott, s a lapban mindig kiemelten szerepeltetett – Professzorok Batthyány Köre és a Magyarok Világszövetségének (akkori) elnöksége adta fel közösen, miután a Magyar Nemzet szellemiségének megőrzéséért fogalmazott közleményük két nappal korábban csak könyörtelenül megcsonkított formában – amúgy stílszerűen – a halálozási híreket s egyéb véres, erőszakos eseményeket taglaló Krónika rovatba „fért be”.

Érdemes megjegyezni, hogy Kristóf ekkorra már annyira kézben tartotta a szálakat, hogy amikor a 168 Óra kirobbantotta az Ékes bizonyíték ügyet, ötpercenként kellett a frissen érkezett MTI híradásokat Kristóf vezér kezéhez továbbítani, s csak az általa átformált szöveg kerülhetett napvilágra. Mindez azzal járt, hogy a Magyar Nemzetben a bíróság tárgyilagos nyilatkozata nem, csak Körmendy-Ékes Judit cáfolata jelenhetett meg teljes terjedelmében, kéthasábos címmel tördelve – az aznapi hírek, információk, saját anyagok rovására. (Ekkortájt vált szerkesztési jelszóvá: „Ahogy a Napi Magyarország hozná!”) Így jártunk Kaya Ibrahim németországi kihallgatásával kapcsolatban is, ami még kishírként sem kerülhetett be a lapba, holott csak arról volt szó, hogy a vallomás német szövege megérkezett a hazai ügyészségre.

A „bűnöst”, azaz a megsemmisítésre ítélt hirdetést végül a már levilágított, tehát nyomdába küldött utolsó, úgynevezett Magazin oldalon találták meg. Többórányi oda-vissza faxolás után (nemcsak a főszerkesztő és helyettese lakását járta meg a telefonvonalak között kóborló közlemény, de még a szerkesztőbizottság elnökéét s a Mahir elérhető frontembereiéit is) Kristóf Attila tett pontot a méltatlanul elhúzódott kézivezérléses ügy végére. Az oldalt visszahívták és – a biztonság kedvéért – áttördeltették, veszélyeztetve ezzel a lapzárta időpontját, de semmi sem volt drága. (Ismereteim szerint fizetett hirdetés kivételére a felpuhult Kádár-rendszer óta nem akadt példa a magyar sajtóban, úgyhogy ezt akár érdemes lenne az újságíró-iskolán is tanítani, ha már a szólásszabadságról néha-néha szó esik.)

Telefonált viszont – újra és újra – a szélnek eresztett szerkesztőbizottság legkitartóbb tagja, Mádl Ferenc, aki nem tudta mire vélni, hogy vissza sem hívják az „illetékesek”, holott ezt korábban nem merték volna vele szemben megkockáztatni. (Akkor még nem gondolták volna, hogy köztársaságielnök-jelölt is lehet belőle.) Szényi Gábor végül nem bújhatott ki, „tárgyalnia” kellett Mádl professzorral: többünk füle hallatára ígérte meg neki a felhívás megjelentetését. Mádl másnap ebben a tudatban utazott több hétre külföldre. Ám az „elkallódott” faxot csak igen sokára, Kavin Ferenc önfeláldozó segítségével lelték meg végül, a lelkesedés hiányával küszködve. Hiszen a lapvezetői hármas – miután mentesítette az újságot a veszélyes hirdetéstől – ekkorra már az átveendő munkatársak véglegesített listáján szereplők telefonon való berendeléséről volt hivatva gondoskodni, másnap reggelre, a Mahir főhadiszállására. (Mégis voltak, akik a feledékenység áldozatául estek, márpedig utólagos reklamáció a bankok pénztárában sem lehetséges.)

Másnap, miután kitört a perpatvar a listások és a listáról lemaradottak között, s némelyeken – nem tudván mire vélni a rendezőelvet, amely nevekkel labdázott ide-oda – úrrá lett a teljes értetlenség és kétségbeesés, lapzárta után végül is főszerkesztői kommentárral ellátva egyetlen éjszakára kifüggesztették a Kormos Valériával szemben Kristóf győzelméről árulkodó névsort (Kormos barátnői, leghűségesebb előszobázói ugyanis „helyhiány miatt” kiszorultak az átmentendők közül, tettek is szemrehányást emiatt; Kristóf kegyeltjei viszont mind ott díszelegtek). A lajstromon az alábbi elhivatottak kaptak felhívást keringőre, mégpedig a következő táncrendben: Szényi Gábor, Kristóf Attila, Kormos Valéria, Lőcsei Gabriella, Kő András, Csontos János, Élő Anita, Halász Miklós (a szegedi tudósító), Hernádi Lovas László, Moldoványi Tibor, Regényi Huba, Zsohár Melinda (ő, értesülésünk szerint mint a miniszterelnök földije, sőt, iskolatársa külön kéréssel fordult Orbán Viktorhoz a Fidesz születésnapi tortavágása közben – amely ünnepségen tudósítóként volt –, és ragadta meg a kínálkozó alkalmat), Stier Gábor, Kocsi Margit, Halász Csilla (akit a gazdasági rovat vezetésével hitegettek), Molnár Pál, Vasvári Éva, Zelei Béla, Devich Márton, Rosdy Tamás, Hanthy Kinga, S. Tóth János, Léphaft Pál (a Vajdaságban élő karikaturista), Kertész Gábor (a fotórovat vezetője), Osztovits Ágnes, Faggyas Sándor, Nyiri János, Rácz Judit, Jenik Péter, a korrektor Bodnár Antal és Kozocsa Ilona, a tördelő Steigerwald Róbert és Tóth Zsuzsa, valamint Fekete Marina beíró. Közülük kilencen-tizen azonnal nemet mondtak a gyümölcsözőnek hirdetett együttműködésre, mások viszont kezüket-lábukat törve iparkodtak feliratkozni a listára. Lelkük rajta.

Késő este volt már, mire a faxmasinában „meglelt” Mádl-nyilatkozatra is jutott némi kényszeredett figyelem. Kis idő elteltével a „szerkesztett” (nyilván Kristóf Attilával és a Mahirrel is egyeztetett) változattal a kezében ismét felbukkant a deszkben Szényi Gábor, aki – beíró ügyeletben már nem lévén, maga pedig nem tudván kezelni a számítógépet – Tóth Zsuzsa tördelőnek kezdte szavanként gépbe diktálni (remegő kézzel) a memorandumot. A feléig sem jutottak, midőn betoppant a deszkbe talpig főszerkesztői minőségében Kormos Valéria is, s fennhangon közölte férjével és egyben helyettesével: „Eldőlt, egyik sem jelenik meg, gyere Gabus, megyünk haza!” Kiadták az ukázt és elviharzottak.

A Magyar Narancsban korábban Bonnie és Clyde-nak nevezett páros (az újság megjelenése napján még mindenki mulatott [a hátuk mögött] a belpolitikai szerkesztőség bejárati ajtajára kitűzött fénymásolaton, ám a másnapi lapindító értekezletre játékpisztolyokat is hoztak magukkal viccből, gúnyból – holott az erkölcsileg minősített helyzet inkább elrettentő volt, mint vicces) sajtótörténetileg még felgöngyölítésre váró dicsőséglajstromát gazdagítja, hogy időben sikerült behúzniuk a vészféket, s valóban, sem a fizetett hirdetés, sem a közlemény nem látott akkor napvilágot. Csak Mádl Ferenccel járatták a bolondját.

Akkor még lehetett.

A rolóhúzás estéjén, 2000. április 14-én, pénteken (vasárnap már az Üllői úton Magyar Nemzet fejléccel-álnéven készült a Napi Magyarország, s hétfőtől csak nevében élt Pethő Sándor lapja, a Nemzet) – miközben sietős szállítómunkások vitték az asztalokat, lámpákat, már a székeket húzták ki alólunk, sőt, a számítógépet csomagolták volna el, miközben még új oldalak készültek sebtiben – Kristóf körbejárta az újság legfőbb lapkészítési centrumát, a deszket (a főszerkesztő aszszony ezt elmulasztotta megtenni!), kezet fogott ezzel-azzal, s nem volt szófukar a magyarázkodásban sem, amelynek lényege az volt, ez az ő részéről is áldozat... Mikor végül is hozzám ért, fakó tekintettel csak annyit mondott több mint húsz évet lezárva: „Sajnálom.” „Én meg a lapot” – feleltem búcsúzóul.

Kurcz Béla

Nyilatkozat

A Nemzeti Kör aggodalommal állapítja meg, hogy a nagy múltú és tekintélyű Magyar Nemzet napilap úgy kerül összeolvasztásra egy másik lappal, hogy ezzel kérdésessé válhat eredeti szellemisége és polgári stílusa, melyet e lap több mint hatvan éve őriz.

Az a szándék, amely szerint a lap eddigi valamennyi alkalmazottját elbocsátanák és közülük csak kevés újságírót és szerkesztőt kívánnak az új összetételű lapnál alkalmazni, csak elhalványuló reményt ad a Magyar Nemzet eredeti szellemiségének továbbélésére.

A jelen helyzetben, amikor a két lap összeolvadását már meggátolni nem tudjuk, arra kérjük a kormányt, hasson oda, hogy a Magyar Nemzet évtizedes polgári szellemisége, stílusa és a lap légköre változatlan maradjon, mely nem történhet meg a lap eddigi szerkesztői és újságírói döntő többségének alkalmazása nélkül. Ennek elmulasztása a mérsékelt, polgári, jobbközép szellemiség jelentős gyengülését jelentené, mely egyben a polgári olvasótábor eróziójával is jár, és a polgári kormányt gyengítené.

Budapest, 2000. április 5.

A Nemzeti Kör

A kegyetlen színház (Montague és Capulet)

Az elmúlt hetekben újra és újra fellapoztam Heinrich Böll Katharina Blum elvesztett tisztessége című kisregényét, a múlt század nagyszerű liberális-katolikus írójának szorongással teli művét arról a médiáról, amelyből kiveszőben van a józan megfontolás, a racionális kontroll, s kezelhetetlen erővel uralkodik a szenzáció vadászösztöne, a profit hisztériája, illetve a hisztéria által keltett profit lehetősége. Annak idején, amikor a 90-es évek elején mindannyian a szabad sajtó gyakorlatával ismerkedtünk, kinek-kinek a méltóságteljes, a nyilvánosság előtti érvelések, viták, a becsületesen bevallott nézetek, a feltárt érdekek jártak az eszében: a késő szocializmus ostoba és nevetséges sajtóviszonyai után hirtelen megannyi médiamunkás vált felnőtté. A szabadság szerződése arról szólt, hogy a közérdek képviselete erősebb érdek bármi másnál. Ma is ezt állítjuk, s mégis azt hiszem, hogy némi zavar van mindannyiunk fejében. A kegyetlenség imádata és a magánélet semmibevétele ugyanis nem feltétele, hanem ellensége a nyilvánosság megteremtésének és a tiszta közéletnek.

Mindenekelőtt itt vannak a gyerekek, akik – Apák és fiúk (!) – soha nem felelnek a szüleik vélt vagy valós bűneiért, s akik mégis megszenvedhetik azt. A magam részéről például nem pusztán oktalannak, de kíméletlennek és erkölcstelennek is tartom, hogy a magyar sajtóban különösen fontos szerepet játszó HVG az Indul a Czeizel–Körmendy-Ékes per: Zsebre ment című cikkében részben megemlíti a perben szereplő egyik szülőpár nevét, pontos adatokkal szolgál lakókörzetükről, s részben – kimerítő leírással – könnyen azonosíthatóvá teszi a másik szülőpárt. Azonban a HVG nem pusztán az örökbe adott gyerek keresztnevét közli, de később született húgáét is, akit a lap szerint „ugyancsak örökbe adtak volna”. A HVG szerkesztőségének logikája igen könnyen rekonstruálható: a Czeizel–Körmendy-Ékes ügy szereplői közszereplők, ezért a nyilvánosságnak jogában áll annak minden részletéről tudomást szereznie. S ez rendben is van. Csakhogy van egy másik logika is, és szeretnék emellett érvelni. A perben – minimum – két gyermek érdekelt, nem beszélve az egyik családban nevelkedő többi testvérről. A HVG írása mindkettejük számára olyan helyzetet teremtett, amelyben szüleik – rövidebb vagy hosszabb távon – képtelenek lesznek a maguk által elképzelt és helyesnek tartott módon megbeszélni gyermekeikkel származásuk körülményeit, illetve családjuk történetét. Mind a vidéken, mind a Budapesten nevelkedő gyermek identitása, sorsának alakulása immár jelentős mértékben a nyilvánosság kezében van, illetve az információkkal rendelkező százezrek kezében. Mindez anynyit jelent, hogy a HVG megbüntetett két teljesen ártatlan, perbe nem vont emberi lényt, kíméletlenül beavatkozott sorsuk alakulásába, tudomást sem vett magánszférájukról, hallani sem kívánt emberi méltóságukról. Képtelen vagyok annak a belátására, hogy a közérdeket miként szolgálta, hogy a két gyerek azonosítható lett, mindössze a kegyetlen és – engedtessék meg – szerény szellemi hajlékonyságról és empátiáról tanúbizonyságot tévő újságírói „logika” működött. Ha tetszik, ha nem: a sajtómunkások ebben az esetben állampolgárként súlyos etikai vétséget követtek el, jelentős mértékben rontották a gyerekek életesélyeit. Ide tartozik, hogy a perben a védelmet képviselő Bánáti ügyvéd érvelése is tartalmazott meghökkentő elemeket. Ő ugyanis a gyerek származására utalt, mondván, az olyan hátrányos, hogy inkább örülne a társadalom, hogy ez az egy gyerek megúszta. Kicsit talán keményebben is fogalmazott ennél. Értem én, hogy egy ügyvédnek kötelessége megvédenie védenceit minden létező módon, s tegye is a dolgát. De azért mégsem lehet kijelenteni, hogy a cigányság önmagában véve olyan embertelen és méltatlan állapot, hogy az abból való örökbefogadás a siker záloga. Értem Bánáti doktor érveit, de mégis arra kell felhívnom a figyelmét, hogy gondolja végig érveit cigányként. Nyilvánvaló, hogy amit mondott, az a cigányságra nézve sértő, s maradjunk annyiban, én találkoztam boldog cigányokkal is. Ad analogiam: melyik magyar állampolgárt ne sértene halálra, ha egy amerikai ügyvéd érvelne ugyanígy.

A gyerekek érdekeiről beszélek tehát, arról a helyzetről, amit a média teremtett, s amelyben a nyomás olyan erőteljes, hogy egy idő után már senki sincs abban a helyzetben, hogy megálljon egy percre, s elgondolkozzon azon, hogy miként is tárulnak fel a kegyetlen színház újabb és újabb jelenetei. Egy mondat erejéig: van ennek az ügynek egy kíméletlenül szexista vonása is. Amit a magyar sajtó Körmendy-Ékes Judit fizikai megjelenésével művel, az tényleg párját ritkítja. Nem tisztem eldönteni, s nem is kívánok állást foglalni a tekintetben, hogy az ORTT elnöke milyen törvényeket sértett: arra való a bíróság, hogy ezt megtegye (lásd még: Zsolt Péter Czeizel és Körmendy-Ékes a médiában, ÉS, május 26.). De abban biztos vagyok, hogy a magyar sajtónak nem tiszte egy köztisztviselő 30-as évekbeli hollywoodi bűnös asszonyként való vizuális reprezentációjának megteremtése. Engem mint állampolgárt egy köztisztviselő tetteinek jogi következményei érdekelnek, és teljes mértékben hidegen hagy, hogy az illető nő vagy férfi. Az inkorrektség e tekintetben – amint a gyerekekkel kapcsolatos ügy is – túlmutat önnön jelentőségén.

A gyerekek ügyeivel kapcsolatban van még egy probléma, amelyet idetartozónak ítélek, s ez a legutóbbi, fiatalkorúak által elkövetett gyilkosság: melyben két barát – ha jól értem – előre megfontolt módon végzett egyik osztálytársukkal. S itt ismét a média és a medializált társadalom felelősségéről van szó. Különös módon itt épp a fenti figyelmetlenségből és politikai hisztériából adódó kegyetlenség ellenkezőjének vagyunk a tanúi. Amióta ez a hír megjelent, némiképp értetlenül állok az előtt a tompa közöny előtt, ahogyan a magyar média és a politikai elit reagált minderre. (A nemzetközi példák – a skót iskolások lemészárlásától a littletowni kamaszok által elkövetett gyilkosságokig – azt mutatják, hogy vannak esetek, amikor egy társadalom bizonyos mértékben, s épp a média segítségével, képes arra, hogy kifejezze megrendültségét.)

Legyen világos: semmiféle társadalomtudományos hipotézissel nem rendelkezem arról, hogy miért tette ez a két gyerek, amit tett. Megannyi forgatókönyv elképzelhető, s lehet erről az esetről mint óhatatlanul előálló, társadalmi méretekben bekövetkező üzemi balesetről is beszélni – Littletown után nem egy médiakutató fogalmazott így –, s lehet azt a kegyetlenség és erőszak társadalmi méretekben egyre komolyabb jelenlétének valamely – medializált – összefüggési rendszerével magyarázni. Megannyi, egymást akár kizáró, akár részben alátámasztó hipotézist el tudok képzelni. De nem értem azt, ami most történik. A néma csendet, ami nem a döbbeneté, hanem a közönyé. Akárhogy is történt, az mindannyiunk felelőssége. Mind a tízmillió magyar állampolgáré, különösen a felnőtteké és az értelmiségieké, akik a politikát és a médiát irányítják. Nem tudom, hogy miként a mi felelősségünk, de azt tudom, hogy ha ezt a többes szám első személyt elhárítjuk magunktól, akkor gyakorlatilag a modern társadalom erkölcsi normáit – tehát az individualitás alapjait – vontuk kétségbe. Ez nem liberális–konzervatív kérdés: ez állampolgári öntudat kérdése. Tanúja voltam annak, hogy Littletown után az amerikai média és a politikai elit tehetetlen módon ugyan, de legalább kísérletet tett arra, hogy megértse azt, ami történt. Senki nem vonta kétségbe a többes szám első személyt. Arrafelé ritkán beszélnek összevissza a nemzet nevében, ám annak felelős tagjaiként viselkednek. A magyar parlamentben ezzel a rémséggel kapcsolatban eddig egyetlen kérdés el nem hangzott. Egyetlen párt egyetlen képviselője nem érezte indíttatva magát arra, hogy a nyilvánosság előtt elgondolkozzon.

S a média gyakorlatilag nem szól egy szót sem. Ugyanakkor kiderült, hogy az egyik miniszternek válságban a magánélete, de kérdés, hogy ehhez kinek mi köze. Úgy vélem, ha az érintett miniszternek mennie kell – s vannak olyan napok, amikor csupán a sportéletben való járatlanságom okán nem gondolom ezt –, akkor menjen a szakmai hibáiért. De magánélete az ő magánélete. S már megint senkit sem érdekeltek az érintett családjában élő gyermekek. Ami pedig azt az érvet illeti, hogy a kormány tagjai reggeltől estig az erkölcsről beszélnek, s közben, lám, miket tesznek: ezt csak akkor fogadnám el, ha az egész parlament nem ugyanilyen szexuális normák szerint élne, végül, de nem utolsósorban a magyar média megannyi jeles sztárja sem minden egyes esetben a viktoriánus normák megszállott követője. De ez az ügy is csak arra jó, hogy egy pillanatra se kelljen senkinek a lényegről beszélnie.

A lényeg pedig mindössze annyi, hogy miközben a politikai elit és a média egy része talpig vasban áll egy, az 1990 és 1994 közöttihez hasonló médiaháborúban, eközben nem akarják észrevenni, hogy igencsak tanácsos lenne megválogatniuk az eszközöket. Az egykori médiaháborúnak – amelynek (információ a fiatalabb olvasónak) aktív szereplője voltam, s számos sebet kaptam és adtam – volt egy sajátos etikai normája, nevezetesen: a felek egymás nézeteit és nem rokonait, különösképp nem leszármazottait szidalmazták. A Capulet és Montague nevek akkortájt inkább színházban járták, a Rómeó és Júlia című, a törzsi társadalom iszonyatáról szóló színműben.

Én nem szeretném végignézni mindezt: a gyerekek ugyanis – bármily szokatlanul hangozzék a mi jócskán romlott világunkban – szentek. Minden egyes embernek ugyanazon csorbíthatatlan méltóság jár. Ez a tétel a média nyelvére fordítva annyit jelent, hogy érvre érv lehet a válasz, s a kritika fegyvere legyen erősebb, mint a fegyverek kritikája. Engem például nem hagy nyugodni, hogy mi történt azzal a két gyerekkel. Bevallom, tanácstalan vagyok. Segítségre van szükségem: konzervatívok, liberálisok, kereskedelmimédia-pártiak és -ellenzők nyilvánosságban artikulált, indulatmentes nézeteire. Bizonyos vagyok abban, hogy ennek a két, gyilkosságot elkövető gyereknek a történetéből, másként, a mi történetünkből többet tudhatunk meg magunkról, mint abból a hisztériából, ami a magyar média és politika állóháborújában tanulságként reánk köszön. S végezetül egyetlen hipotézist: míg mi itt a Belvárosban, a felhőkakukkvárban (politikai) hisztériával múlatjuk az időt, addig a magukra maradt, elhagyott gyerekek ugyanilyen módon viselkednek egymással. Úgy vélem, nem tehetjük meg, hogy nyilvános vita, közös gondolkozás nélkül a statisztikai hibaszázalék elméletét kövessük, vagy ami még rosszabb: beérjük a szenzáció és botrány médiabeli kiaknázásával. Úgy vélem, hogy a kegyetlenségekkel kapcsolatos médiabeli reflexiók, illetve azok hiánya szorosan összefüggenek egymással. S aki a demokráciára szavaz, annak vélhetően végig kell gondolnia, hogy minden áldott nap néző kíván-e lenni a kegyetlenség színházában. Az elmúlt hónapok tapasztalata arra int, hogy az erőszak látványába bódult médiareflexió, illetve az emberi jogok, a méltóság semmibevétele immár jóval mélyebb és bonyolultabb jelenség annál, mintsem hogy egyértelműen megfeleltethetnénk bármely pártpolitikai állásponttal, illetve kizárólagos összefüggésbe hozhatnánk bármely parlamenti párt uralkodó filozófiájával. Sőt, ennek az ellenkezője történik. A szenzációvadászat, úgy tűnik, nem ismeri az emelkedett politikai szempontokat, de azt sem hiszem, hogy annak, ami történik, kizárólag a profithajsza lenne a magyarázata. Bizonyos, hogy a piaci részesedésért való agresszív küzdelem komoly szerepet játszik napjaink szégyentörténetében, de nem pusztán erről van szó. Aminek tanúi vagyunk, ismét semmi egyéb, mint az írástudók árulása. Aki újságot ír, aki fényképez, nem feledkezhet meg arról, hogy ő bizony a jóisten kémje. S ez annál igazabb, minél biztosabb valaki abban, hogy az égbolt felette üres és néma.

György Péter

Publicisztika

KÓCZIÁN PÉTER:

Rejtett tartalék

Nem a szó hagyományos értelmében vett alkufolyamat, hanem a két legnagyobb kormányzó erő pártpolitikai megegyezése áll annak hátterében, hogy Mádl Ferenc professzor személyében mindenki által elfogadott, konszenzusképes ember lesz a Magyar Köztársaság második elnöke. Aki egyébként az FKGP jelöltállítási gyűlésének idején még nem is tudta, hogy hivatalos verzió szerint ő lesz a kisgazdák államfőjelöltje. Riportunk, amely elsősorban kormánypárti politikusokkal folytatott háttérbeszélgetések során kapott információkra alapul, fényt derít arra is, hogy mely szereplők milyen szempontokat mérlegeltek, amikor a köztársaság legfőbb közjogi méltóságának személyén gondolkodtak.

Az Antall-kormány egyik legcsendesebb, politikai kérdésekben legkevésbé aktív, szürke minisztere a többször ismétlődő politikai patthelyzeteknek és mérsékelt, a pártoktól távolságot tartó közéleti szereplésének köszönheti, hogy hamarosan öt évre a harmadik köztársaság második elnökévé választják.

A közvélemény számára váratlanul, az őt választó politikai elit számára teljesen nyilvánvalóan lett Mádlból a koalíciós pártok elnökjelöltje. Mádl 1995-ben egyszer már indult az elnöki posztért, s a meginterjúvolt kormánypárti politikusok, tanácsadók, befolyásos konzervatív értelmiségiek egyértelmű véleménye szerint ez volt az egyik döntő szempont, hogy ismét ő lett a jelölt. A másik az a szerep, amelyet Mádl részben a polgári pártok összekovácsolásában játszott, részben pedig abban, hogy Orbán Viktort, a Fidesz–Magyar Polgári Párt elnökét elfogadtassa a konzervatív pártok elitjével és szavazóival.

A döntés Orbán Viktor miniszterelnök és Torgyán József kisgazda pártelnök megegyezésének eredménye.

Torgyán személyes ambícióit áldozta fel, cserébe segítséget kért és kapott Orbántól egy nagyszabású stratégia megvalósításához, mely a Kisgazdapárt jövőjét biztosítaná. Még a legszűkebb döntéshozó kör számára sem volt kizárható, hogy Torgyán ringbe száll az elnökjelöltségért. A koalíciós pártok politikusainak ellenállása, a Kisgazdapárt ingatag helyzete, elitjének széthúzása akadályozta meg végül, hogy Torgyán, politikai pályafutásának csúcsaként, köztársasági elnökké választassa magát.

Ő maga egyébként ambivalensen viszonyult a köztársasági elnöki poszthoz. Az utóbbi egy évben kezdett intenzívebben tárgyalni, beszélgetni arról, volna-e esélye. Közvetlen környezete számára végül egyértelművé vált, nagyon szeretne köztársasági elnök lenni, alkalmasnak tartja magát a posztra.

Egy befolyásos, Torgyánhoz közel álló politikus szerint 1998-ban csupán mellékesen merült fel jelölésének lehetősége, ez még a párt titkos terveiben sem szerepelt. A Fidesszel kötött koalíciós szerződésbe csak a pillanat hatása alatt került be a köztársasági elnöki posztra vonatkozó utalás. A párt vezetői arról beszélgettek, mit kérjenek cserébe a Fidesztől, hogy 82 helyen visszaléptették képviselőjelöltjeiket, győzelemre segítve őket. Ekkor merült fel az ötlet, hogy a köztársasági elnököt a Kisgazdapárt jelölhesse. Az nem volt kétséges, hogy a párt első számú jelöltje Torgyán József, a párt elnöke lesz, állította egybehangzóan több vezető kisgazda politikus.

A Fidesz vezetői nem vitatkoztak a javaslaton, kivárásra játszottak: abban reménykedtek, hogy két év múlva valahogy csak elmúlik a vész, s Torgyánból nem lesz köztársaságielnök-jelölt. A Fidesz politikusainak jelentős része alkalmatlannak tartotta populizmusa miatt. Harsánysága nem méltó a tisztséghez, s ami a legfontosabb: a koalíciókötés után ugyanolyan kiszámíthatatlan politikusnak tartották, mint előtte.

Viszont gondosan befogták a szájukat, nehogy felkorbácsolják Torgyán indulatait, s arra késztessék, hogy személyes presztízsügyként fogja fel a jelöltséget. A Fidesz-vezérkar minél csendesebben szerette volna elkerülni Torgyán elnökké választását.

Egy Orbánhoz közel álló politikus szerint, amikor Torgyán az Orbánnal való találkozókon szóba hozta az elnökválasztás ügyét, ugyanazt a papírízű választ kapta, amit a Fidesz a nyilvánosság előtt is mondott: a koalíciós szerződés rendelkezik erről, tietek a jelölés joga.

Orbán válasza azt is jelezte, hogy Torgyánnak fel kell mérnie, van-e támogatója a posztra.

Torgyán számára az egyik legnehezebb döntés volt: állást foglalni saját elnökjelöltsége ügyében. Két szempontot kellett mérlegelnie: a személyes sikert és pártja iránti elkötelezettségét. 1999 nyarán dilemmáit megosztotta egy konzervatív politikussal. Azt mondta, számára komoly gond az elnökválasztás ügye, mert a kisgazda hagyományok alapján a párt joggal várja el, hogy a párt elnöke töltse be a köztársaság első méltóságának tisztét. (Arra utalt ezzel, hogy 1945 után a Kisgazdapárt adta a köztársasági elnököt, a miniszterelnököt és a házelnököt is.) Ez arra kötelezi, hogy vállalja a jelölést. Hozzátette, szerinte képes lenne jól ellátni a feladatot. Majd sorolta ellenérveit is. A kormány hatalmon maradása azt igényli, hogy 2002-ig ő legyen a párt elnöke, mert nélküle az meggyengül. Arra utalt ezzel, hogy komoly véleménykülönbségek, személyi ellentétek vannak a párt második vonalában. Természetéhez is közelebb áll jelenlegi posztja, tette hozzá. A köztársasági elnök szerepe ugyanis nem eléggé aktív.

A Kisgazdapártot ma sok (kisgazda) politikus szerint Torgyán személye tartja össze. A párton belül többfajta elképzelés, személyi csoportosulás küzd egymással, s a legfontosabb kérdésekben – az MSZP-hez való viszonyban, a párt társadalmi bázisának építésében – komoly viták vannak.

Torgyánnak az elmúlt egy évben számos kisgazda politikus mondta, hogy a párt komoly válságba kerülne, ha vállalná a jelöltséget. Sokan hozzátették, hogy ugyanakkor óriási dolog volna, ha a Kisgazdapárt elnöke lenne a köztársasági elnök. A beszélgetésekből úgy tűnik, a többség elfogadta, hogy teljesítménye alapján Torgyán végül is kivívta magának azt a jogot, hogy úgy döntsön, ahogy jónak látja.

A párt elnökségében, a pártot irányító hivatalos testület ülésén erről a témáról nem nagyon beszéltek, a párt vezetői hivatalos megbeszéléseiken kerülték a témát. Torgyán csak négyszemközti megbeszéléseken kérdezgette politikustársai véleményét.

Torgyán ugyanakkor már tavaly ősszel értesült arról – egy, a két párt képviselői közötti nem hivatalos beszélgetésen –, hogy az MDF, a legkisebb koalíciós párt kerek-perec nemet mondana elnökjelöltségére, állította egy vezető MDF-es politikus.

Többek szerint a Fidesz-frakcióban is kétséges volt, hogy kellő számban megszavaznák-e Torgyán jelölését. A parlamenti pletykák szerint az MSZP-s képviselők egy része brahiból megszavazta volna Torgyán elnökségét, csak azért, hogy köztársasági elnökségével lejárassák a koalíciót. AZ MDF elnöke, Dávid Ibolya a kisgazdák nagygyűlését megelőzően a nyilvánosság előtt is megerősítette, hogy nem szavaznak Torgyánra.

A Kisgazdapárt kongresszusára úgy került sor, hogy Torgyán a párt hivatalos testületei előtt nem tisztázta, mit fog mondani a jelöltség ügyében.

Kongresszusi beszédében végül azt mondta, a „kommunizmus erői” elleni harcot még mindig folytatni kell, s ehhez nem a kényelmes, protokolláris elnöki poszton, hanem a jelenlegi helyén van rá szükség. A harcos antikommunista beszédet a küldöttek tapsözöne követte. A párt képviselői jóváhagyták elnökük döntését.

A beszéd utáni szünetben mondta el a párt elnökségének, mit kér cserébe. A javaslat szerint – amit a következő hetekben aztán Kövér László pártelnökkel egyeztetett – a Fidesz és a Kisgazdapárt már most megegyezik abban, hogy melyik körzetben indítanak kisgazda, és melyikben fideszes jelöltet.

Torgyán ezzel többéves játszmába kezdett. Pártja 2002-es sikerét kívánja garantálni, amely így biztosabban számíthat a képviselői helyek számának növelésére, mintha egyedül indulna. A párt ugyanis „ramaty” állapotban van. A közvélemény-kutatások öt és kilenc százalék közé teszik népszerűségét, az időközi választások pedig – mint az 1998-as országgyűlési választások is – azt bizonyították, hogy a koalíciós pártok csak összefogva győzhetik le a szocialistákat s a velük tartó liberális SZDSZ-t. Ha a párt esélyes a kormányra kerülésre, eleve szimpatikusabb a választóknak, jelentősebb támogatásra számíthat a helyi értelmiségiektől, vállalkozóktól, s komolyabb jelölteket nyerhet meg a képviselő-jelöltségre. Ezzel a Kisgazdapárt végre kitörhet a „futottak még” kategóriából, amelyben jelenleg is van. 1998 óta az adja ugyanis a párt erejét, hogy szavazatai nélkül megbukik a jelenlegi kormány. Ezzel szemben Torgyán olyan pártot akar, amely 2002-ben stabilan hoz tíz-tizenöt százaléknyi szavazatot, s később még bővíteni is tudja szavazóbázisát, azaz saját jogán válna nélkülözhetetlenné.

Torgyán maga döntött arról, hogy ki legyen a párt köztársaságielnök-jelöltje. A miniszterelnökkel is saját hatáskörben tárgyalt. A párt vezető testületével csak a Mádllal való beszélgetés után közölte a jelölt személyét. Az elnökség vita nélkül fogadta el döntését.

Mádl Ferenc 1995-ben azért lett az akkor ellenzéki konzervatív pártok és a jobbközép-liberális Fidesz jelöltje a köztársasági elnöki posztra, mert ő volt az egyetlen olyan személy, aki ellen egyetlen párt politikusa sem emelt kifogást. Ez nagy szó volt akkoriban. A jobboldali pártok és a Fidesz politikusai ugyanis nagyon utálták egymást, a volt keresztény-konzervatív pártok pedig az Antall/Boross-kormány ideje alatt halmoztak fel sérelmeket egymással szemben. Fontos szempont továbbá, hogy olyan személyt találjanak, akire egyik párt sem mondhatja, hogy az ő embere. Mádl nem volt tagja egyetlen pártnak sem, nem politizált aktívan; elismert, több nyelven beszélő tudós, ám akinek nem vonható kétségbe politikai meggyőződése. Személyes tulajdonságai közül a nyugodtsága volt a mellette szóló egyik legfontosabb érv.

Mádlt egy ismerőse szerint sokáig kellett kérlelni, hogy vállalja el a jelölést. Nem tartotta magát alkalmasnak, pontosabban, szeretett volna magánál jobb jelöltet találni. Fő érve szerint ő nem politikus. Ám épp emiatt esett rá a választás. Akkor még nem tudta, hogy öt éve az esélytelenek nyugalmával vállalt jelöltség – Göncz Árpád akkori megválasztása az MSZP–SZDSZ abszolút parlamenti többsége birtokában biztos volt – később döntő fontosságúvá válik. Öt évvel később még mindig ő a legjobb.

Mádl Ferenc nyilatkozatai szerint maga is az újságokban olvasta az elnökjelöltek nevét, köztük a sajátját is, de vele erről nem beszélt senki. Egészen a szombati kisgazdagyűlést követő keddig. Akkor jött egy telefonhívás, majd Orbán Viktor és Torgyán József felkereste az ELTE jogi karán, már tudta, miről lesz szó, de még meg kellett győzni, hogy vállalja el a posztot. Egyik közeli ismerőse szerint Mádl szerény ember, ugyanaz volt a problémája, mint 1995-ben: nincs-e nála jobb jelölt. Emellett azt is tisztázták, ki mit ért az elnöki szerepen. Mádlt főleg az elnök függetlenségének problémája izgatta, s az, elfogadja-e a két politikus, hogy ő a nemzet egészének képviseletét és a demokratikus értékek védelmét tartja legfontosabb feladatának.

Mádlt, a jogtudóst, aki egész életében kiváló szakember akart lenni, a politikusok mindig hazafiasságára apellálva tudták meggyőzni, hogy vállalja el az éppen felkínált posztot. 1990-ben az őt addig nem ismerő Antall József miniszterelnök azzal győzte meg, hogy nincs elég embere, s hogy a hazának szüksége van rá. 1995-ben is a hazaszeretetre való hivatkozással győzték meg. 2000-ben ez az érv kiegészült azzal, hogy a polgári Magyarország megvalósításához az ő köztársasági elnökké választása nélkülözhetetlen. Meg persze: ki más, ha ő nem?

A polgári pártok elnökjelöltje sikeres értelmiségiként élte meg a kommunista rendszert, amellyel békésen együtt tudott élni. Az 1956-os forradalom leverése után négy évvel, amikor a börtönök még tele voltak politikai elítéltekkel – köztük Göncz Árpáddal –, Mádl nyugatra, Strasbourgba mehetett ösztöndíjjal tanulni. A hatvanas években azon tudósok közé tartozott, akik párttagság és a rendszerrel való kokettálás nélkül is rendszeresen utazhattak. A három nyelven – angolul, franciául, németül – beszélő Mádl a szocializmus idején a nemzetközileg is jegyzett magyar társadalomtudósok egyikévé, a nemzetközi jog jegyzett kutatójává nőtte ki magát.

A nyolcvanas években a tudományos élet igazgatásának vezető alakja lett: a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának titkára lett. Ez a szervezet döntött arról, melyik kutató érdemes a doktori vagy kandidátusi címre. „Mindenki tudta, hogy a rendszert nyíltan megkérdőjelező társadalomtudományi kutatók nem juthatnak tudományos fokozatokhoz. De ezen túl a nyolcvanas években már nagy volt a szabadság” – mondta egy már akkoriban is kutatóként dolgozó, nem párttag tudós. Miközben Mádl olyan posztokat vállalt a tudományos életben, amelyek a pártapparátus jóváhagyását is igényelték, az MSZMP-be sosem lépett be. De nem vett részt a rendszert támadó ellenzéki tevékenységben sem.

Mádl az MDF-kormány tárca nélküli, majd kulturális, oktatási minisztereként a külvilág előtt színtelen, szagtalan, észrevehetetlen politikusként jelent meg. A színfalak mögött azonban keményebb volt. Egy MDF-es miniszter szerint Mádl nagyon keményen lépett fel az MDF radikálisaival, főleg Csurkával és Lezsákkal szemben. Amikor ők az MDF elnökségi ülésén a jobboldal azóta is kedvenc témájának számító nemzeti alaptantervet támadták meg azzal, hogy nem eléggé nemzeti, Mádl visszaverte érveiket. A vitában csendes, szívós és határozott volt, majd a vita egy pontján azt mondta, ha az MDF átíratja a nat-ot, akkor ő lemondott miniszterként hagyja el az elnökségi ülést.

Az 1994-es választást Mádl úgy értékelte, mint sokan mások is a konzervatív oldalon: a választók nem voltak elég érettek, hagyták magukat „megvezetni” a szocialisták által. Addigra már beleszeretett a politizálásba, s a polgári pártok együttműködésének egyik fő ügynöke lett.

A rendszerváltásig szobatudósként működő jogász a politizálás közepébe vetette magát: O’sváth Györggyel közösen létrehozta a konzervatív értelmiség szűk körű klubját, a Nemzeti Kört, és a komolyabb létszámú Magyar Polgári Együttműködés Egyesületét. Egy közeli ismerőse szerint 1996-tól ő is azon értelmiségiekhez tartozott, akik elfogadták, hogy Orbán Viktornak, a Fidesz-MPP elnökének kell vezetnie a polgári pártok koalícióját s a majdani kormányt. Látványosan támogatta Orbánt, akinek a konzervatív pártok számára komoly eseménynek számító Vigadó-beli beszédét mindkét alkalommal ő ajánlotta a közönség figyelmébe. Ez sokat számított, hiszen 1996 és 1998 között Orbán egyáltalán nem volt szeplőtlen a konzervatív-keresztény pártok választói és politikusai szemében, nem hitték el neki, hogy képes lesz a konzervatív értékek szellemében politizálni.

Mádlról közeli ismerősei azt állítják, hogy konszenzuskereső személyiség. Ezt a tulajdonságát kamatoztatta az egymással haragban álló polgári pártok összebékítésekor, amikor tanácskozásokat szervezett, ahol politikusaik kibeszélhették magukat. Köztársasági elnökként is hasonló szerepet szeretne játszani. Mádl a jelölése utáni magánbeszélgetésekben azt mondta, nagyon örül annak, hogy az ellenzéki pártok is támogatják a jelölését. A vezetőikkel való találkozókon is hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt a nemzeti egység megteremtéséért szeretne dolgozni. Amikor arról kérdezték, hogy ebbe beleérti-e az ellenzéki pártok képviselőivel való rendszeres konzultációkat is, akkor határozott igen volt a válasza, állították ellenzéki politikusok.

A külvilág szemében kissé teszetoszának tűnő, tiszteletreméltó tudós 68 éves korára egy nyolcéves BMW 316-os tulajdonosa, amit maga vezet. Mádl jól menő középosztálybeli életet él. A Rózsadombon lakik egy társasház háromszobás lakásában. Megrögzött kultúrafogyasztó: koncertekre, kiállításokra jár, rengeteg könyvet olvas. Egy ismerőse szerint, ha hivatalosan külföldön jár, s van egy kis ideje, azonnal múzeumba vagy színházi előadásra megy. Tudósként és politikával foglalkozó értelmiségiként egyaránt nagy társasági életet él, nagyon barátságos, nyitott a maga kicsit öreguras, távolságtartó stílusával együtt is – állítják közeli ismerősei.

Főleg a politikai stílus kialakításában lesz majd aktív az elnök, mondta egy politikus barátja. Mádl az elmúlt egy évben azon konzervatív értelmiségiek közé tartozott ugyanis, akik úgy gondolták, eldurvult a politikai viták hangneme, s ebben a jelenlegi kormánypártok is felelősek. Ismerősei szerint Mádl nem szereti, amikor a Fidesz politikusai arrogáns, harcias hangot ütnek meg, de azt sem, ha az ellenzék teszi ugyanezt.

A magyar alkotmány alapján a köztársasági elnök, bár jogköre gyenge, nem eszköztelen. Javasolhat például törvényeket parlamenti tárgyalásra, alkotmánybírósági felülvizsgálatra. Mádl mind közeli ismerősei, mind kormánypárti és ellenzéki politikusok szerint még e kereteken belül sem lesz aktív elnök. Nem annyira a jogi eszközökkel, hanem személyes fellépésével, a színfalak mögötti tevékenységével és nyilvános fellépéseivel próbál majd hatást gyakorolni az ellenzék és a kormánypártok politikusaira. Azt már a sajtóban is elmondta, hogy a szabadságjogokat – a gyülekezés, véleménynyilvánítás stb. jogait – érintő korlátozások ellen feltétlen fellép majd. Ez fontos gesztus a szocialista, liberális ellenzék számára, amely éppen e jogok korlátozásával vádolja a jelenlegi kormánykoalíciót.

Ismerősei szerint ugyanakkor Mádl Ferenc nem lesz gátja a pártok közötti csatározásnak. „Az a meggyőződése, hogy a kemény viták hozzák ki a demokrácia lényegét, a legjobb megoldásokat, a versengő pártrendszert is ez működteti.” A parlamenti demokrácia kereteinek biztosítását tartja majd legfontosabb feladatának, azaz amíg a pártpolitikusok ezt nem veszélyeztetik, nem ütköznek az elnökbe.

Nincs alku, de...

Fideszes, Fidesz-közeli, MDF-es és kisgazda informátoraink különbözőképpen ítélték ugyan meg az elmúlt hetek államfőválasztással és kormányzati struktúraátalakítással kapcsolatos folyamatait, abban azonban egyetértettek, hogy – a politikai elemzők és a sajtó egy részének értelmezésével szemben – a Fidesz és az FKGP között nem köttetett politikai alku, Torgyán József nem volt zsarolási pozícióban, amikor a köztársaságielnök-jelöltséget mérlegelte. Kormányközeli forrásaink azt is egybehangzóan állították, hogy mind Orbán Viktornak, mind Torgyán Józsefnek egyetlen felsőbbrendű szempontja volt, amelyhez képest szinte eltörpült az államfőjelölt konkrét személye: a koalíció stabilitása, a Fidesz–FKGP együttműködés hosszú távú szerkezeti megerősítése, a szavazatmaximálás, a több cikluson át tartó kormányzás esélyének növelése. Abban is teljes volt a konszenzus, hogy a döntések a lehető legszűkebb körben születtek, gyakorlatilag Orbán és Torgyán között, onnan lefelé már nem, vagy csak torzítva jelentek meg információk.

„Az a tény, hogy Torgyán József a pártjából felé áradó korlátlan bizalom dacára nem vállalta a jelöltséget, nem jelent különösebb meglepetést, Mádl Ferenc személye viszont igen. (...) Az, hogy az utolsó pillanatban Torgyán József módosított álláspontján, nem alaptalanul indított meg spekulációkat arról, hogy itt voltaképpen egy bonyolult politikai üzlet köttetett, amelynek egy részét, a 2002-es közös jelöltállítást, nyilvánosságra is hozták” – írta a Tellér Gyula vezette Kormányzati Stratégiai Elemző Központ (Stratek) heti politikai értékelésében, félreérthetetlenül utalva arra, hogy még a bennfentes politikai szereplők is alkuszempontból elemezték a történéseket. A Stratek egyik munkatársa kérdésünkre elmondta, nem ajánlottak konkrét lépéseket a kormányfő számára államfőválasztás-ügyben, de ha kérdezik őket, ugyanazt ajánlják, mint ami végül történt. A fenti elemzésen kívül nem született politikai stratégia, „nem kérdeznek tőlünk olyat, amit maguktól is tudnak”.

A Stratek (amely leginkább egyéni dolgozatokat állít elő, és sokszor „személyes kapcsolatok útján, szóban juttat célba véleményeket”) helyzete így nem különbözik gyökeresen a miniszterelnök ad hoc, egyéni elemzéseket gyártó tanácsadói testületétől, amely információnk szerint ugyancsak nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is ajánljon a kormányfőnek. „Torgyán sose hitte komolyan, hogy államfő lesz. Egy dolog számított: az, hogy államfővé választásával ne Bánk legyen a pártelnök, és így ne hulljon darabjaira a kisgazdapárt” – mondta kérdésünkre a miniszterelnök egyik közvetlen munkatársa. Ezt erősítette meg egyik, Torgyán bizalmasának számító kisgazda informátorunk is, aki szerint komoly veszélyt jelentett volna a párt és így a koalíció egységére nézve, ha a bázisnál népszerűtlen Bánk Attila (és vele: Horváth Béla, Várhelyi András, Boros Imre) vette volna át az FKGP vezetését. Az biztos, hogy Bánk erősen ambicionálta Torgyán államfőségét. Úgy tudjuk egyébként, hogy a sajtóban legesélyesebb köztársaságielnök-jelöltként számon tartott Németh Jánost azért ejtette Orbán és Torgyán, hogy ne kelljen „megbolygatni” az alkotmánybíróság belső szerkezetét.

Elsőrendű szempont volt tehát a koalíció fenntartása, a kétpólusú rendszer jobboldali blokkjának bebetonozása, s ezt szolgálta a Fidesz–Kisgazda közös, „megfelelő arányú” jelöltállítás gyors bejelentése is. A döntés azért is keltett meglepetést, mert április közepén Bánk Attila még azt közölte, hogy „a Független Kisgazdapárt érdekelt a koalíciós együttműködés fennmaradásában, de ez nem jelenti, hogy közösen állítanánk jelöltet a 2002-es választáson”. Bánk akkor arra a hírre reagált, hogy a Fidesz és fideszesített KDNP-sei, a Surján–Harrach-féle Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) bejelentette, még az idén véglegesítik a közös jelöltek listáját. A stratégiai szempontból nem lebecsülendő MKDSZ akár fontos kártya is lehet az egyre renitensebb MDF-fel szemben, s nyilvánvalóan az MKDSZ-nek szóló gesztus Nógrádi László Fidesz/MKDSZ-képviselő közlekedési miniszterré történő kinevezése. A Fidesz–kisgazda megállapodás nyilvánvalóan egy CDU/CSU-szerű, területi megosztásban való közös politizálást jelent, megyénként eltérő prioritásokkal (ha tehát Szabolcsban a kisgazdák népszerűek, ők állíthatnak közös jelöltet). Ugyanakkor a Stratek szerint „valós az a probléma, hogy a koalíciós pártok a társadalom más-más csoportjait lévén képesek megszólítani, túlságos uniformizálódásuk csökkentheti a megnyerhető választópolgárok körét”.

Kormánypárti informátoraink egybehangzó értékelése szerint nem függ össze az államfőválasztás kérdésével, valamiféle Torgyánnak tett engedménnyel a „Matáv-minisztériumnak” tartott KHVM (január-február óta napirenden lévő) feldarabolása, az informatika MEH alá rendelése sem. Pláne, hogy az előzetes hírekkel ellentétben a vízügyet nem, csak a kormányprogramban amúgy is szereplő Nemzeti Földalapot kapják meg a kisgazdák (valamint meg nem erősített információnk szerint a Duna tévét, mint azt Orbán Viktor az MDF frakcióülésén tett látogatásakor állítólag bejelentette). Katona Kálmán egyik munkatársa nem tartotta túlságosan meglepőnek a miniszter menesztését, emlékeztetett arra, hogy Katona többször is konfliktusba keveredett Orbánnal (például az autópálya-építés, a matricák, a Posta informatikai rendszerének érvénytelenített tendere és a maléves „ingyenjegyek” ügyében). „Az a baj veled, hogy mindenről van véleményed” – mondta állítólag Orbán három hete Katonának, az utolsó, különösen éles szóváltás közben. Úgy tudjuk egyébként, a KHVM maga is akarta, hogy az informatika koordinálásával külön miniszter foglalkozzon, azt azonban Katona mindenképpen el akarta kerülni, hogy a MEH-ben, a kancelláriaminiszter alatt egy kézben legyen központosítva az informatikával kapcsolatos rendeletalkotás és törvénykezés.

Ami pedig a koalíciót illeti, érdekes módon, még egy kérdésben egybecsengett forrásaink véleménye: pártállástól függetlenül a kormány külső támogatójának, csendes koalíciós társának tartják a MIÉP-et. „Csurka sokszor kimond olyat, amit mi fel sem vethetünk. Kár, hogy a felvetés módja miatt tabuvá tett fontos kérdéseket” – mondta például a miniszterelnök egyik tanácsadója.

Seres László

Riport

NÓTÁR ILONA:

Segélyért közmunka

Romák megrendszabályozása, vagy munkára való ösztönzés?

A szociális törvény módosítása május elsejétől lépett életbe, melynek értelmében a jövedelempótló támogatás helyett ezentúl szociális segélyben részesülnek a kérelmezők, amiért azonban minimum egy hónapig közmunkát kell végezniük. Koltai Ildikó, a parlament szociális bizottságának fideszes tagja úgy látja: a törvénymódosítás segítség az évek óta munka nélkül élők munkakedvének és önértékelésének javításához. Véleménye szerint ugyanis aki akar, az talál munkát Magyarországon. Bauer Tamás szabad demokrata képviselő szerint viszont az intézkedést valójában a romák „megrendszabályozása” miatt vezették be, hogy a lakosság lássa, a romák munkavégzés nélkül nem kaphatnak támogatást. A megkérdezett szakértők úgy gondolják, a munkanélküliségtől különösen sújtott északi és keleti régiók településein nem a munkakedv, hanem a munkaalkalom hiányzik, az önkormányzatok pedig sem anyagilag, sem infrastrukturálisan nincsenek felkészülve ilyen nagyarányú foglalkoztatásra.

„Segélyből élünk. Hiába dolgoznánk, nincs számunkra munka. Régebben az állatifehérje-feldolgozó üzemben dolgoztam, de amikor átalakult, elküldtek, és azóta csak a jövedelempótlóból élek. Próbálkoztam már több helyen a közeli városokban munkát találni, de sehol nem kellettem. Örülök, ha az önkormányzat ad közmunkát, de egy hónap után megint nem kellek majd sehová. Nem értem, hogy mi haszna van ennek, inkább biztos munkahely kellene” – mondja V. Sándor háromgyermekes szikszói lakos.

Az 1993 óta működő jövedelempótló rendszer megváltoztatása több tízezer tartósan munka nélküli embert érint. Eddig az kapta meg a támogatást, aki kimerítette a munkanélküli-járadékot és havi jövedelme nem haladta meg az öregségi nyugdíjminimum 80 százalékát. Akik támogatásban részesültek, folyamatosan kapcsolatban álltak a munkanélküli-központtal, ahol az éppen esedékes munkát kellett elvállalniuk. A jövedelempótló öszszege szintén az öregségi nyugdíjminimum 80 százaléka, mintegy 13 900 Ft volt.

Ez a támogatás május elsejétől megszűnt, helyette a tartósan munka nélküliek szociális segélyt kapnak, a segélyt csak az veheti igénybe, aki minimum harminc napig hajlandó közhasznú munkát végezni. A havonta járó összeg – az öregségi nyugdíjminimum hetven százaléka, mintegy 11 600 forint – kisebb lesz, mint a jövedelempótló. A segély harminc százalékának biztosítása és a támogatás szétosztása pedig ezentúl az önkormányzatok feladata lesz. (A most megszüntetett jövedelempótló támogatást teljes mértékben a központi költségvetés állta.) A változtatás értelmében az önkormányzatoknak kell majd megfelelő közhasznú foglalkoztatást biztosítaniuk a rászorulóknak. Ennek értelmében a segélykérő köteles minden, számára felajánlott közhasznú munkát elfogadni, amely egy fokkal lehet alacsonyabb igényű, mint a jelenlegi szakképzettsége.

Bizonytalan finanszírozás

„Az új rendelkezés egyrészt a munkanélküliek támogatási rendszerének átalakítását, másfelől a munkára való ösztönzést kívánja betölteni” – nyilatkozta Gács Györgyné, a Szociális és Családügyi Minisztérium osztályvezetője. Elmondta, céljuk az volt, hogy az önkormányzatokra bízzák „ennek a fontos és komoly feladatnak” a megoldását, hiszen a problémákat ők látják legközelebbről. Azt azonban az osztályvezetőnő is elismeri, hogy a segély finanszírozásához szükséges önkormányzati részt nehezen tudják majd vállalni a szegényebb régiók települései. „Azt reméljük, hogy a törvény kiszűri majd mindazokat a segélyezetteket, akik nem dolgoznak, pedig módjukban állna” – mondja az osztályvezetőnő, aki amiatt is aggódik, hogy az önkormányzatok egy hónapon túl nem fognak mindenki számára munkát ajánlani. Véleménye szerint ugyanis az önkormányzatok nehezen tudnak majd új munkalehetőségeket felkutatni, és kevés az olyan beruházó, aki alacsony képzettségűek számára teremtene új munkaalkalmakat.

Hajdú Istvánné, az ózdi önkormányzat szociális irodájának ügyvezető-helyettese szerint az önkormányzat nem tud közhasznú munkát biztosítani minden segélykérő számára. Két közhasznú vállalattal állnak szerződésben, melyek havonta összesen száznegyven embert tudnak foglalkoztatni, a segélyre szorulók pedig megközelítőleg ezren vannak. És ez a létszám a jövedelempótló támogatás megszűntével folyamatosan növekszik. Lesznek olyanok, akiknek egészségi állapotuk miatt nem kell dolgozniuk, mások különböző tanfolyamokon, továbbképzéseken vehetnek részt, de Hajdú Istvánné szerint még így is biztosan sokan maradnak, akiket sem foglalkoztatni, sem taníttatni nem tud majd az ózdi önkormányzat. Számukra egyelőre munkavégzés nélkül folyósítják a szociális segélyt.

A budapesti munkanélküliek foglalkoztatását hat kerületben a Fővárosi Közhasznú Foglalkoztatási Bt. vállalta magára. Kulinyi Márton, a vállalat igazgatója szerint a cég nem lesz képes minden munkanélkülit foglalkoztatni. Ez szerinte azért sem lesz megoldható, mert míg a közhasznú munkáknál a munkabér hetven százalékát visszaigényelhetik az állami költségvetésből, a maradék harmincat pedig a helyi önkormányzatoktól, addig a direkt e célra szervezett közcélú munkákért az önkormányzat maximum napi ezerötszáz forintot fizet nekik. A szociális törvény azt is rögzíti – mondja Kulinyi –, hogy a szakképzettséggel nem rendelkezőknek harmincezer forintot, a középfokú végzettségűeknek negyvenezret, a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek pedig ötvenezer forintot kell havonta biztosítani. „Az erre a célra kapott ezerötszáz forint közel sem elég, ezért amíg erről nem születik megállapodás, közcélú munkára nem alkalmazzuk a segélyre szorulókat”– mondja Kulinyi Márton.

Megrendszabályozás

Bauer Tamás szabad demokrata országgyűlési képviselő egy parlamenti vitában cigányellenesnek minősítette a törvénymódosítást. A képviselő szerint kimondatlanul, de már többször történt utalás arra, hogy az intézkedést a romák „megrendszabályozása” miatt vezették be. Szerinte jelentősége reprezentatív. A kormánypárt bizonyítani akarja, hogy a szavazó lássa: nem olyan könnyen juthat mindenki a jövedelempótló támogatáshoz. Bauer úgy látja, hogy a törvénymódosítás nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket, hiszen azzal, hogy átruházták az önkormányzatokra a felelősséget és az anyagi terheket, megint csak a segélyre szorulók, a szegények helyzetét rontották. „A megfigyelések azt támasztják alá, hogy a rossz anyagi helyzetben lévő kisebbség nem jár jól, ha a helyi szervek osztják szét a nekik járó pénzt” – mondta parlamenti felszólalásában a képviselő.

Koltai Ildikó, a parlament szociális bizottságának fideszes tagja hangsúlyozta, azért volt szükség a törvényre, hogy segítséget nyújtsanak az évek óta nem dolgozó embereknek, hogy „újra visszataláljanak a munka világába”. Koltai tudja, hogy a romák nagy része munkanélküli, és nehéz számukra az elhelyezkedés, de reméli: ez a törvénymódosítás betölti a hozzá fűzött reményeket, és általa sikerül munkába állítani őket. Bár az intézkedés szerint az igénylők egy hónapig kötelesek közhasznú munkát végezni, a politikusnő azt reméli, további együttműködésre is számíthatnak a közhasznú vállalatok és a munkát igénylők között. „Remélem, sikerül visszaállítani az emberek elveszett önértékelését, munkához való kedvét és újra elhelyezkednek különböző vállalatoknál. Mert aki akar, azért Magyarországon tud munkát találni. Szeretnénk megerősíteni őket abban, hogy észrevegyék, igenis szükség van rájuk” – fejezte be mondandóját a szociális bizottság tagja.

Tavaly még büntették

Hogy mennyire megoszlanak a vélemények a kérdéses törvénymódosítás szükségességéről, azt jól szemlélteti egy tavalyi eset, amikor a bíróság első fokon épp azért büntetett meg egy önkormányzatot, mert az közmunka végzéséhez kötötte az átmeneti segély folyósítását.

A karcagi önkormányzat 1992 és 1996 között az átmeneti segélykérőknek a pozitív elbírálás feltételéül szabta, hogy közmunkát végezzenek a városnak. A segélykérőket az önkormányzat tulajdonában lévő városgondnoksághoz irányították, amely formanyomtatványon igazolta, ha a kérelmező „társadalmi munkát” végzett. Az igénylőknek a kétezer forintos segélyért öt napot kellett „önkéntesen” ledolgozniuk. Azonban se a szociális törvény, se a város szociális rendelete nem kötötte előzetes munkavégzéshez az átmeneti segély odaítélését, csupán a rászorultság igazolásától tette függővé.

Az ügy kapcsán indított ombudsmani vizsgálat megállapította a törvénysértést, és indítványozta, hogy hivatali hatalommal való visszaélés alapos gyanúja miatt indítsanak büntetőeljárást a kérelmeket elbíráló Fazekas Sándor polgármester ellen. A nyomozást a megyei főügyészség „célzatos magatartás hiányára” hivatkozva megszüntette, de megállapította, hogy a helyhatóság jogellenesen szabta a segítségnyújtás feltételéül a munkavégzést. Fazekas polgármester azóta a Fidesz-MPP országgyűlési képviselője lett. Tavaly májusban aztán a polgári per során a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság vétkesnek találta a helyhatóságot államigazgatási jogkörben elkövetett károkozásban, és kötelezte a kamatokkal növelt 633 ezer forint felpereseknek történő kifizetésére. Az önkormányzat fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen, a másodfokú tárgyalásra még nem került sor.

Papíron siker

Győri Péter, a Fővárosi Szociális és Lakásügyi Bizottság elnöke szerint a segélyt rászorultság alapján kell folyósítani, emiatt nem lehet „rabszolgasereget” fenntartani. „Papíron lehet, hogy sikeresnek fog tűnni az intézkedés, mert a statisztikai adatok csak a regisztrált munkanélküliekre vonatkoznak majd, azokra pedig nem, akik már korábban kiestek a munkanélküli-ellátó rendszerből.” Szerinte azokban a városokban és megyékben lesznek majd gondok – mint például Szabolcsban vagy Nógrádban –, ahol az önkormányzatoknak jutó összegek nincsenek arányban az emberek szociális, anyagi helyzetével, tényleges segélyigényével.

„A munkára való ösztönzés szép elképzelés, de azzal, hogy egy hónapig munkát biztosítanak a segélykérőnek, nem oldódik meg a probléma. Fontos lenne a valódi munkaalkalmak teremtése mellett az előítéletek, rasszista megkülönböztetés ellen is fellépni, mert az önkormányzatoknál igenis van cigányellenesség” – nyilatkozta Győri Péter.

(A szerző a Roma Sajtóközpont munkatársa)

ÉLET

Martonyi külügyminisztert az Országházban, a Szent Korona és a NATO parlamenti közgyűlése között, félúton érte Trianon. Mármint az, hogy újságírók vették körül, amiért egy nagyon sok nagyon magyar embert tömörítő szövetség azt kérte „nemzetközi szervezetektől”, ugyan vizsgálnák már felül az ismert békediktátumot. Martonyi külügyminiszter pedig úgy magyarázkodott a kormány külpolitikája miatt, mintha mondjuk a miniszterelnök vagy egy kormányzó párt követelte volna a revíziós elmebajt. Ami két dolgot mutat: egyrészt kicsit rossz a fiúk lelkiismerete, másrészt nincs teljesen helyén a fejükben az MVSZ mint olyan.

A szerb írószövetséggel szemben a Magyarok Világszövetsége nem az a fajta civil szervezet, amely későbbi kormányzati gaztettek esetére gyártja a könnyen fogyasztható, historizáló népnemzeti ideológiákat. Az MVSZ még legsúlyosabb pénzügyi és szerepzavarainak idején sem volt az a civil szervezet, amely különösebben meg akarta volna lobbizni a mindenkori kormányzatot, sőt, az elmúlt napokban éppen az Orbán-kormány akarta – nem is befolyásolni, inkább cakonpakk lenyelni a világmagyarokat. Amikor például Orbán miniszterelnök alig leplezetten saját tanácsadóját, Boross Pétert ajánlotta a szövetség figyelmébe, azt hitték nyilván, az MVSZ is olyan meghódítandó szféra, mint a Postabank, az informatika vagy a Deutsch-titkárnő, hogy ha rárakjuk a mancsunkat, akkor a miénk. Hát nem. A hétvégén az MVSZ nagyon jobbosai lenyomták a kevésbé nagyon jobbosokat, jól beintettek a kormány emberének, majd közös akarattal, egy tartózkodással elfogadták a miépes csoport trianoni revízióját, és ha már úgyis ott voltak, hát önmagukról szóló törvény elfogadását is sürgették egyben.

Hogy Borbély Imre regionális elnök szerint az anti-Trianon nem jelent határrevíziót, azt leginkább Gidai Magyar Igazság És Erzsébettel kéne megbeszélnie, aki szerint pedig nagyon is azt jelenti, legyen ez az ő problémájuk. Problémának nekünk éppen elég, hogy a Patrubány Miklós komputeres szórványmagyar (múlt heti outfit: székely népviselet + mobiltelefon) vezette szövetség nem egyszerűen civil szervezetnek, hanem kormányzati überlobbistának, politikacsináló korporatív testületnek képzeli magát, amely kétkamarás parlamentet követel és állandó konzultatív státust a Magyar Állandó Értekezleten. Talán leszokna az MVSZ erről a rossz múltú reflexről, ha a) az Orbán-kormány nyíltan deklarálná, hogy mi közük nekik egy civil szervezethez; b) ezt megerősítendő jövőre már semmi esetre sem folyósítaná neki azt a negyedmilliárd költségvetési forintot, amiből szerény nonprofit létét az idén eltengette. Merthogy ez a mi pénzünk, nem biztos, hogy ezekre akarjuk költeni, és ahogy az állam jobb helyeken kétszáz éve levált az egyházakról, úgy ideje lassan a civil szférától (meg a gazdaságtól, meg a kultúrától stb.) is szépen, békében megválnia. Ehhez persze olyan civil szféra is kell, amely nem attól legitim, hogy a hatalom felé politizál, és nem attól magyar, hogy mindenáron ártani akar a külhoni magyarságnak (állampolgárság és választójog megadásának követelése).

A nemzeti nyomás alá helyezhető kormány külügyminisztere mindenesetre olyan dologért magyarázkodott nyilvánosan, amiért fölösleges volt (legvadabb ellensége sem vádolta a Fidesz-kormányt soha határrevízióval), és olyanról hallgatott, amit pedig időnként jó lenne megmagyaráznia (a fideszes közbeszéd elmiépesedése, a hungarista pártnak tett megannyi gesztus, a szélsőjobbos toleranciaküszöb folyamatos csökkentése). És bizony jó lett volna, ha azt is belemondja a kamerákba, hogy az MVSZ ezek után lesheti, mikor kap akár egyetlen fillért is közpénzből.

Egy ilyen botrányos küldöttgyűlés után talán célszerű volna, ha az MVSZ nevet változtatna. Javaslatunk: Magyarok Határok Nélkül.

–sl–

UNGVÁRI TAMÁS:

Az új rokokó

A kultúra leértékelésébe nem nyuszik bele az értelmiség. Elveszett előjogait harcosan perli vissza. Egykoron szóvivői szerepet vállalt, a társadalmi gondok megszólaltatását. Erkölcsi győzelmet ünnepelt a hétköznapok gondjába ragadt kispolgáron, harcos avantgardistaként a jövőt kémlelte.

A kétpólusú világ múltán ez az értelmiség úgy érezhette, hogy a „történelem” végére érve fogytán azok az ügyek, melyeknek képviseletében felmagasztosulhat. Politikai múltja sem volt salaktalan. A nyugati értelmiség java a harmincas évektől balra sodródott, mondhatjuk Babitscsal, hogy az „örök baloldalra”. Az „örök baloldaliság”-ot azonban a „létező” szocializmus kellőképpen kompromittálta, s az, hogy a baloldal későn ismerte fel veszedelmét. A fasizmus szorításában ez érthető volt, nehezebben az, hogyan sodródhatott egészen a maoizmusig olyan nemes szellem, mint Sartre.

Az értelmiségi kultúrát önnön tévedéseinek bűntudata gyötörte – mióta is? A Ribbentrop–Molotov paktum ébresztette rá, hogy a fasizmus és a kommunizmus alkalmi szövetsége egyszerre lehetetlenítette el a politikai mezőt. Miképpen az is, hogy a második világháborúban Anglia, Amerika és a Szovjetunió szövetsége győzte le a Harmadik Birodalmat.

A béke gyanús ajándéka a veszteseknél éppúgy, mint a győzteseknél, a megváltó amnézia volt. A korán beköszöntő hidegháború eltakarta, hogy Franciaország nem számolt el a Vichy-kormány brutalitásával, a semleges Ausztria a kollaborációval, Anglia a müncheni egyezménnyel, Csehszlovákia feldarabolásával.

A bűntudat tanácsolhatta éppen a franciáknak a nácizmussal kacérkodó Heidegger újrafelfedezését, és kergette végig értelmiségét a strukturalizmus, majd Foucault és Derrida dekonstrukcionizmusán. Amerikába szakadt gurujáról, Paul de Manról kiderült, hogy fiatal korában fasiszta cikkeket írt. Akik emlékét tisztára mosták, a maguk gyanútlanságára kerestek felmentést. A konkrét, eseti bűntudatot felváltotta az általános, az emberiség sorsáért érzett lelkifurdalás.

A bűntudat sugallhatta Susan Sontag híres szavait: „A fehér faj az emberiség történetének rákfenéje, a fehér faj és csakis az – ideológiájával és találmányaival – felborította bolygónk ökológiai egyensúlyát s fenyegeti az élet egészét.”

Az idézet is idézet Tom Wolfe friss tanulmányából, ahonnan a rokokó kifejezést is elemeltem. Az idézettechnika, az olvasó önkénye által értelmezett „szöveg”, mely önmagát írja, igazolt posztmodern eljárás. Az értelmezésnek nincs erkölcsi súlya vagy fontossága, hiszen éppen az erkölcsi és történelmi ballasztoktól megszabadított szabadságot ünnepli.

Csakugyan: ez a rokokó játékos és a pillanat gyönyöreire ráhangolt szelleme. A következetlenség varázslata, arcoké és álarcoké. A világtörténelmi és grandiózus barokk helyett az intimitás érzése. Pásztorjáték az istenek alkonya helyén. A modern rokokó annyiban folytatása a barokknak, hogy képviselőinek fontosságtudata alig csökkent. A tengeri kagylóból – melytől nevét nyerte a rokokó – más csak zúgást hall. A beavatott azonban dekonstruálja és lekottázza a zajt. A humán értelmiség egy része technonyelvbe vonult viszsza, s az új tudomány főpapja lett. Lerombolja a hagyományt, a régi kánont, a „döglött fehér férfiak” kultúráját, s egyetemi tantárggyá teszi, mint az ismét Tom Wolfe-nál olvasható, a szexipart, a transzvesztiták költészetét, a szappanoperát s a hétköznapok tárgyait.

Egy másik iskolájában a hagyomány örök igazát ünnepli, mint a hermeneutika százéves nagy öregje, Hans-Georg Gadamer, aki szívesen elfeledkezett a Harmadik Birodalom korában írt Herder-könyvéről s ama klasszicista tanulmányairól, melyekben a görögség az új német politika elődjeként tűnt fel.

Jól elrejtett bűntudat munkálkodik itt, a bűntudat mint az erkölcsi felsőbbrendűség forrása. Az ebből fakadó irányzatok két ágra válnak. Egyfelől itt a rokokó marxizmus, persze álöltözetben, mint militáns feminizmus, multikulturalizmus. Ez újabb társadalmi rétegeket akar felszabadítani a posztkolonializmus világában, úgy is mint élcsapat. Másfelől itt kísért a rokokó etnicizmus, végzetfilozófiájával kérlelhetetlenül utasítva el minden történelmi számonkérést, óvatosan mérlegelve a huszadik századi radikalizmusok pusztítását. A történelmet örök veszteségnek értékeli s épít felhőkakukkvárat a sugallatos miszticizmusból.

Ez az értelmiség, mely hajdan – Mannheim Károly szavával – szabadon lebegett, most visszavonult az egyetemek és akadémiák védelmébe. Kisebb, de fizető közösségnek játszik. S kegyetlenebbül, mint valaha. Soha nagyobb gyűlöletet kisebb tétért, ahogyan Henry Kissinger fogalmazta.

Philip Roth legújabb regényének hőse (The Human Stain – Az emberi folt) fekete származású egyetemi tanár, akit zsidónak véltek kollégái. Aztán a feketékre tett megjegyzése miatt rúgják ki intézményéből a kérlelhetetlen politikai korrektek és dekonstrukcionisták.

A dél-afrikai J. M. Coetzee legújabb regényének (Disgrace – Kegyvesztetten) hőse, David Lurie egyetemi tanár, aki tanítványával esett szerelembe. Az egyetemi vészbíróság előtt bevallja eltévelyedését, de nyilvános bűnbánatra nem hajlandó.

Saul Bellow legújabb regényének hőse (Ravelstein) egyetemi tanár, aki a műveltség pusztulásáról írt jeremiádjából gyűjtött vagyont.

A kultúra főpapjait vagy exkommunikáció sújtja eretnekségért, vagy püspöki talár jutalmazza.

Az általános műveltség csökkenése, úgy rémlik, mégsem csökkentette, inkább növelte a tétet. A New York Timesban közzétett házassági hírekben a menyasszony és a vőlegény feltünteti, hol szerzett diplomát. Elitegyetem násza az elitegyetemmel: Yale Harvarddal, Columbia Stanforddal, Oxford Cambridge-dzsel. A rokokó elit műveltséget színlel, míg a köznép a televízió gyorsétkezdéjébe jár. Ezt esztétika-kurzusokon, médiaszakokon elemezni illik, nézni nem.

A hétköznapi embernek nincs szüksége a műveltségre. A posztmodern és posztindusztrialista világ erősen szakosodott. A számítógép-technikák avulási sebessége esztendőnként negyvenszázalékos: ma már maga Bill Gates, a Microsoft óriáscég elnöke sem lenne képes megírni egy forráskódot, hacsak elölről nem kezdi tudományát. A tanulási képesség pedig a leginkább olyan ezoterikus formulák elsajátításán gyakorolható, melyeknek alapja az, hogy nincs érvényes tudás.

Emlékezetes volt Hans Magnus Enzensberger egykor nagy hatású tanulmánya, melyben az írástudatlanság terjedését ünnepelte. Ez a másodlagos írástudatlanság – mely a könyvnyomtatás és a számítógép feltalálása után hódít – a televízió, a bevásárlócentrumok, a szórakozás népének új analfabétizmusa, a céllal s csupán információs szándékkal olvasóké. Enzensberger úgy képzelte, hogy az új írástudatlanság hasítja ki az írástudók ama tartományát, melybe csak annak van belépése, aki a képzelet világába érdek nélkül látogat el.

Félő, mindez gyarló vigasz, s csupán az írástudók felelőtlenségének nyit utat.

Meredekebb zuhanás várt azokra az értelmiségiekre, akiket a politika nyelt el. Václav Havel új, hatszáz oldalas életrajzának utolsó fejezete a kitűnő drámaíró s jelentős ellenzéki lelkiismereti válságáról s hanyatlásáról értekezik. A közéleti értelmiségi az a típus, amelyik sok mindenhez ért, de abban nyilatkozik leginkább, amihez nem ért, írja egy cikk a Commentaryben. A mai közhangulat a teóriába, etnikus mítoszba fulladt értelmiségiről nem sokban különbözik attól, amit 1909-ben fogalmazott meg Mihail Gersenzon orosz kritikus: „a művészi géniusz erejének csalhatatlan jele az intellektuelek gyűlölete.” Vajon csak a kérlelhetetlen Csernyisevszkijre és Dobroljubovra gondolt, vagy már csirájában észrevette, hogyan készíti elő az értelmiség Lenint és Trockijt?

Konrád György és Szelényi Iván klasszikus munkája leírta, hogyan lett a szocialista kísérlet az értelmiség hatalomra jutási kísérlete.

A klasszikus értelmiség, intelligencia ekkor még történelmi szerepet töltött be: a nemzet lelkiismerete volt. Miként csaknem száz esztendővel később Kelet-Európa demokratikus ellenzékeként.

Ez a szerep azonban csökken: a partizánból nem lett hivatásos katona. Vagy ha az lett, úgy annak paródiája. A Magyarok Világszövetségének leköszönő elnöke, egy hajdanvolt poéta nemrégiben azt írta, hogy „A világszövetségi ősgondolat első képviselői az aranybullás II. András, a tatárdúlást átélt IV. Béla és Julianus barát voltak, akik szimbolikus tettükhöz fölszólítást a sorstól kaptak.”

Szerzőnk azonban nem bízza szövetsége sorsát a végzetre. Hanem olyan politikai szerepet szán csoportjának, amelyik megbízatását e misztikus hagyománytól kapja ugyan, viszont mandátumot szerez arra, hogy választott politikai testületek döntését felülbírálja. „Évekkel ezelőtt a maradék erőmmel azt szerettem volna elérni, hogy a világszövetség a mindenkori magyar kormányok »szürke eminenciása« legyen. Független szellem, független »személyiség«, aki még csak egy morzsányit sem kér a politikai hatalomból, de azt elvárja, hogy a legtöbb érzelmi és gondolati információ gazdájaként úgy mondhassa el véleményét mindenről, a külhoni magyarok státusától kezdve az alapszerződések felülvizsgálatáig, hogy a részek és a részletek igazsága helyett az egészet képviselje.”

A politikai hatalmon kívüli, sorsválasztotta erkölcsbíróság ötlete ismert hagymáz. Ősformája az élcsapat, nyelvezete a rokokó marxizmus, az osztálytudat helyére csempészett magyarságtudattal. „A morális felsőbbrendűség az a technika, mely a gyengeelméjűt is méltósággal ruházza fel” – mondta egykoron Marshall McLuhan (s idézi a gondos Tom Wolfe).

A két világháború közötti szellemiséget neobarokként jellemezte Szekfű Gyula. Most itt a neorokokó s megannyi változata. A rövidülő értelmiségi szerepek közül az erkölcsbíróé a legkelendőbb. Ki ítélhet s ki fölött – ezt a kérdést forgatta a „besúgóvita” az ÉS-ben. Mondjon le televíziós szerepéről egy ismert színész, mert egy humoros műsorában megsértette a női nemet, írta egy sokoldalú értelmiségi, maga választotta bíró sok-sok szakma fölött. A politikai nonkonformizmus a politikai korrektség palástját öltötte fel.

A humán értelmiség újólag behatárolt teréből kitörni aligha lehet a szereptévesztő neorokokóval. Az erkölcsi felháborodás csakugyan kiváltságos értelmiségi feladat, de ha nem párosul kellő önmérséklettel, s ügyészi szereppé torzul, az „intelligencia” újabb feltámadására kevés az esély.

A demokráciákban, ahogyan azt már Alexis de Tocqueville észrevette, a többséget elfoglalja az aktív élet, ezért elméjük felületességre hajlamos. Az elmélyülést azonban akadályozhatta a mai közélet megannyi értelmiségi ügyésze, aki felsőbbrendűségi tudattól vezérelt csoportok élére igyekszik. Ki a magyarabb, ki a demokratább kérdések körül forgolódik, holott a jelen kritikája csak a türelemé lehet.

A demokrácia igazi szeretete a mérsékelt szeretet, mondta Pierre Manent. Az új rokokó nem ismeri ezt a mérsékletet.

TANDORI DEZSŐ:

Két rossz dolog, két jó dolog

Ez akkor négy. Ilyen könnyű szívvel írom ezt. Visszatérek az ÉS prózai oldalaira, bár el se tértem én onnat. A lónak négy a lába. Két rossz dolga van, két jó dolga van, mégis megbotlik. Nem? Találtam egy feljegyzést: ah, boldog korból. Ez: „Nem jó rúd jár rám.” Két jó és két rossz rúd, most akkor.

Két jó dolgom dolgában (a jódolgát neki!) felfüggesztem egy evidenciát: „Saját magamtól nem tűrök meg senki mást!” Most can’t help it, két könyv elsodor. Erre az írásra.

A két rossz dolog... az meg: nézzük az elsőt.

Közbevetés: A Császárt kitenni a napra. Beckenbauert? „A Flórit”? Érdekes sikere egy életnek, hogy Ferenc József máig beugrik. Beférne az RTL show-műsorába. (99 százalék emberiség ismerje.) De a „kitenni a napra” = kb. hogy jó kedvet a rossz időhöz. Alain, a filozófus. Nem panaszkodunk örökké az esőre. Süt a nap, ráadásul, midőn ezt írom, tiszta az ég. És különben is megkönnyebbülés volt, mikor a tűzoltók kiverték a szomszéd lakás (egykor a mi lakásunk) ablakát, aztán csak füst jött. Nagyobb a füstje, mint a lángja? Na nem, az a lakás tökre kiégett. Erről mindjárt. (Az egyik rossz dolog.)

Jó így lenni ma hajnalban. Vállamon Totyi, üvöltözik (veréb), rá se nézek, eszi a hajamat (a létezőt), van. Vagyok, mint egy Alain, egy Pascal, egy Montaigne, s még nagyság sem nyomaszt, nekem nincs olyanom, ami nekik így volt. Van azért egyem s másom. (Majdnem kannibáli kijelentés, az „s” a plusz.)

Az egyik jó dolog az e. p. könyve. Elsősorban, hogy megjött a postán. Meghozták. Már eredmény. Irtó rég nem olvastam úgy igazánra semmit. De ezzel én sose voltam máshogy. Emlékszem, 1966-ban, mikor már úgy mentem le Lellére, hogy életem bizonyos mód „eldőlt” (el!), nem tudtam, mi a francot vigyek olvasni. Pedig minden megvolt. Mégis, huszadik olvasásra, a Doktor Jekket vittem, Hyde társaságában. Szűk a lehetőségfantáziám. Ezen a ló tud néha bővíteni valamit. De a ló nekem nem olyan tudományos, mint Ottliknak a bridzs volt.

Szval a „Harmoán”. Egyből tetszett. (Jó könyv!) Na, hogy a szomszéd lakás kigyulladt, már megolvastam a „Harmoán”-t, és ráadásul ott volt az égő lakással közös (dupla) falunkon. Igen, apám a kitelepítés rémének árnyékában (hahaha) adta le 50-ben a felét. Amelyikben milétünk zajlik most, feleségemé, Totyié (Mándytól a név) és kutyánké, az az ostromban le volt szakadva, az a rész lakás. Rég nem olvastam ennyi mindent, mint amennyit a „Harmoán”-ból. Áthallatszott minden tűzoltói szó, meg felhallatszott. Jó, Enschede után mi ez, semmi. De elszállhattunk volna. A gáz központi csapja nem volt meglelve, meg egyáltalán, gáz mindig van a csövekben. Olvasok most folyton ilyet, újságokban. Mi lett volna, ha. És Enschede. Ha belegondolunk: egy európai szabályozatlanság. Nemcsak a sajtfajták baktériumszámát kéne meghatározni, hanem hogy ilyen gyár nincs lakóterületen. Bár istennek az ő égi akarata úgyis mindig betelik.

Történt tehát: megjött az e. p. könyve (előtte beszéltünk, is, kértem a könyvet, e. p.: hogy naná, és jött). Most akkor ez van: egyrészt nagyon megoldotta, hogy családregény. Egy szál erős, szerves ötlet. De mi minden kell az ilyenhez! Mind Schwarzenbeck egyenlítő gólja a Bayern számára, anno. Utána aztán 4:0 az Atletico ellen. De az utolsó percben az a gól nagyon kellett. (0:1-nél.) Ilyenek a mi írói ötleteink. Utána fonalas a nyerés. Ha és amennyiben.

Mondom minap e. p.-éknek, baromi meló lehetett megcsinálni azt, hogy se önismétlés ne legyen... de pillanat. A „Harmoán” (számomra) nagy dobása: hogy mindazt (na ja, „mindazt”), ami férj-feleség, apa-és-fia, család-és-összevissza, mindenféle-és-emberiség balhé, horzsolódás, hornyolódás stb. lehet, nem csekély, e. p. beleviszi az „édesapám” kalap alá.

Ez a kalap: föveg, cilinder nyúllal, melonya és malonya, érti, aki érti. Mondjuk, Beuys kalapja a határ, vagy az én kötött sapkám, pardon, odáig megy. Az „édesapám”-nak egyből ezt a „körútias” felhangját hallottam ki: „Na, mi van, édesapám?” E. p. az emberiséget szólítja meg így (300 év mellesleg történelme alapján, a dolog pari, egyenlő.) Persze, hasfogás (nekem most a sok ülő foglalkozástól megint van!), röhögés könnyig, aztán hogy szívének gyökeréig fájdít. Mert az e. p. könyvében ez is benne van. Nekem egyelőre ez van meg belőle: amit már mondtam, hogy begyűjti a gyűjtőfogalomba (ráviszonyítja, a lelkem!) a begyűjtendőt (mi minden van velünk), hát ez az élet, édesapám. Jeligére. Aztán: önmagához képest is még újakat talál ki. (Azok a szülői értekezletre való nem menések és satöbbi.) Meg a bőség, a bőség, közben a leszorítottság. Jó, hát mindegy, a Gladbach–Offenbach mecscsen is 15:2 volt a kapuralövések aránya, aztán csak 1:0 lett a végeredmény, sebaj, ez a 3 pont kellett a Gladbachnak, mint a falat cukor. De az e. p. könyve brazil foci. Most kicsit pihentetem, s akkor mindig.

Na, ez volt az egyik jó dolog, az egyik rosszat már emlegettem. Vasárnap, délelőtt tizenegy. Mesélem többeknek is (telefonon, személyesen nem nagyon érintkezem, ez a másik rossz dolog, jó, hát nyilván nem jó): vasárnap, kutyánkkal és Totyival itthon vagyok, épp feljöttünk pisából (Szuszival), feleségem családilag vidéken. De tényleg, itt kezdődött: hogy én fegyelmezni tudtam magam. Nem mentem el a szabadság enyhe mámorában borért (talán nincs nyitva a Művész Úr Kisbolt, a Döbrentei utcában), feljöttem a kutyával. És akkor a csöngetés. Sikolyok. Kis szomszédhölgyünk hangja? „Ég a ház!” Ez egy héttel volt Enschede előtt, meg most mindig tüzet látok: „... de mi történt Kölnben” (tévémagazin, szóval, hogy ne csak Septy Fort új gitárját nézzük) (fertőzetesen elemi hatású!!!), gyerek gyertyával, átvilágítja a trikóját, pillanat, a trikó már összeég bőrrel, satöbbi. Kis szomszédnőnk (ha igaz, másnap újságban huszonötször elolvasom) szintén gyertyázott. A mi volt lakás-felünkben. Melyet az ostrom aránylag még megkímélt 55 éve. Mondom valakinek: „Semmi nem volt megbeszélve nekem vasárnap tizenegyre, hogy a franc is csöngetne. Semmi tűz-dolog nem volt megbeszélve. Naná, nem nyitok ilyenkor ajtót.” Harmonia cćlestis.

Aztán még csengettek, majd abbahagyták, és én imádkozásba kezdtem. (Nem tudom, kihez, de lábujjhegyen járva.) Nem az, hogy „a kapitány utolsónak marad a hajón”, az nem annyira egyszerű. Marad, persze, marad, de pl. így, ahogy én. Mi az, hogy „ég a ház”? Egy lakás – az a ház? Hagyjuk Pascalékra a filozófiát. Égett a ház. Gáz volt a csövekben. A tűzoltók szenzációsan hamar kint voltak. Villany lement, naná. Én ezt gondoltam: az ajtó közelében tartózkodom. A hallban kutyánkat csendre bírtam (klasszak az állatok; megérzik, Totyi is hagyta bekalitkázni magát, ő két létező szobánk közül a belsőbbikben, még a legmesszebb a tűztől). És vártam: ha kellek a tűzoltóknak (gondolják netán, biztosabb megnézni, innen mi van, viszonylat a tűz helyéhez), beengedem őket, a francot csináljak akkor. Nem is gondoltam „el”: micsoda vágható füst van már a lépcsőházban. Volt. A kutyánk öreg, egy ilyen hülyeségtől megfullad, gyógyíthatatlan beteg lesz. Totyiról nem is szólok. Nem lehetett volna levinni őket.

Aztán, mindent hallottam: „Elvonulunk, tüzet eloltottuk.” Klasszak voltak a tűzoltók. Jártam én is, még a Rákosi-korszakban, tűzoltódélutánokra. De most másképp gondolkozom róluk. Csak, főleg, ha nincs tűzoltókkal, vagy jogosan behisztiződött emberekkel megbeszélve programod vasárnap tizenegyre, addig nem nyitunk ajtót, amíg nem muszáj.

Én ugyanígy nem járok sehova. Senkivel semmit nem beszélek meg. Tűz se kell hozzá. Miért kéne ahhoz lakástűz, hogy én ne menjek el valahova? Elég, hogy már sok helyen voltam, és tudom, hogy nekem az mennyi(be kerül). Véletlen találkozás, ÉS-cikk, ez lenne a maximum. Borzadok, hogy bárhova „el kell mennem”. Pedig hát kell. A meghalásban az lesz a jó, hogy akkor ezek a viszonylatok nincsenek már. De én ezért akarjak meghalni?

Ezzel a második rosszat is elmondtam, és az irodalomról még valamit. Ad harmoniam (jól mondom?) e. p.: kell a nagy műhöz a formaelv. Kell a szüzsé, a szüzsülé vagy másperfektórium, de a formaelv a fontos. Lásd: Iskola... Próza... és kontra: Buda. (Az Ottlikról meglevő könyv lesz itt a másik jó. Formaelvi rakétáimat, robbanás nélkül, föl is eregettem ezzel. Teregetek és eregetek.

Terítve tovább: a volt lakásunk formaelve az lehetett, hogy már nem csinálom ezt a Tédéékkel. Csak a lakásé, szegény, mondom. Emberről ne halljak e tárgyban.

A gyertyát, ami ott lett felejtve ruhagyullás okozójául, én is ott tudtam volna felejteni. A baj a struktúrában van. Nálunk is úgy kezdődött ez, mint ahogy az e. p. írja. De a folytatások se éppen hajdebajde. Nem?

Szóval, hívom e. p.-éket, mondom, nem az, hogy olvasom a könyvet (és elmondom suttogva, meg ne hallja senki, közben a tűzzel már megküzdöttek bár), ki a zárjelből: elmondom, suttogva, égett a ház, ez volt, és ima, és hogy mi minden volt ima, hogy a kis lakás-felünk kitartson, ne forrósítsa át a közvetlen ide vezető gázcsövet pl., és ima volt nekem az e. p. könyve is, a „Harmoán”, és akkor ez a cikk is elhatározódott.

Hogy mint kapitány a hajón, azt hiszem, mint kapitányként (sic!) egyedül maradtam a házban, de a Totyi és kutyánk élete múlt ezen. Nem szólva róla, hogy Totyi nekem az egyetlen cérnaszál, ami a Nagy Koala Kártyabajnokságokon (Dömi Főmedvémék!) túl az élethez köt.

Jó, és akkor Kelecsényi László könyve Ottlikról: A szabadság enyhe mámora szintén a közös fal mellé került. Érdekes fogalom ez a közös fal, mi? Ami meg Ottlikkal történt, hát attól (hogy eleve védekeznie kell Kelecsényinek, védenie Ottlikot) a könyv még igen jó. Jó, maradjunk ebben. De egy röhej, hogy Ottlikot védeni kell. Mi is előjövünk a könyvben párszor, az e. p. meg én, más-más Ottlik-időnk volt. Nekem eleve érdekes a Kelecsényi-könyvben (a K. O.-ban, Kelecsényi–Ottlik), hogy „Cipi” (Ottlik) régebbi élete, melynek már ismertem részleteit, variánsait, összefoglalva megvan. Meg hogy a bridzs neki egy boldog-boldogtalan, tudósi mennyország volt. Messze lemaradva az én „lovim” az ő bridzsétől, mégis, ugyaninnen értem. Fogalmam sincs, neki kik voltak az olyan partnerei ebben, mint nekem a szerb haverok, a Dragan meg az Alex, de az is zicser, hogy várom velük a viszontlátást. Holott csak az kell, hogy az ember átvágjon Bécsen, bódultan kicsit, azt se tudja, akar-e még valamit aznap, aztán vannak esti versenyek, bemegy az ember az irodára, valahogy együtt ülünk a „pari” Dragannal és az Alexszel, és formába lendülök. Könnyű a dolgom: a tűz alatt főleg a konyhában tartózkodtam, hát a tíz-az-egyhez Kachina Doll (nekem mit sem mondó név egyből evidens). Nagy kézszorongatások utána. Pár nappal a tűz után, pár nappal Enschede előtt.

Ottlikról most sokfelé írtam, be voltam indulva erre. Kelecsényi könyvét annyiszor megolvastam, hogy ki is van. Majd vitatkoznak rajta. Nálam rendben van ez a könyv.

Mi mindent mesélhetek még. Azért jut az eszembe ez a sok „mi minden”, mert a könyv tisztességgel meg van csinálva. Nem kell vele „vitatkoznom”.

Kelecsényinek az a nagyon jó megállapítása – egyebek között –, hogy a Buda afféle ősvadon az Iskola... körül. A Buda, ha akarom, részleteiben olvasandó könyv. Nem regénynek kell olvasni. Kiemelni egy-egy futamot (Kachina Doll, River Bann, Railroder, két különböző napon, 10/1, 6/1, 6/1), magam is úgy vagyok vele már, mint Kellér Andor szerint a – Kellér révén – nevezetes P. Marcell: csak autszájderekre érdemes játszanom, szart se érek a favoritpénzzel, annyi zsugám nincs, hogy érdemben tudjak feltenni; ki kell emelni egy-egy részt a Buda lapjain, lapjairól, egy-egy fejezetet, a fejezetekben szerintem ugyanaz van, és ahogy „édesapám” a hívószó, itt a Buda a hívószó. Nem?

Visszagondoltam „budás” Ottlik-élményeimre. „Cipi” (Ottlik) maradt meg nekem, mint utolsó irodalmi mester. Elszakadtam mindenkitől. Csak nem fogok most délelőtt tizenegykor csöngetésekre ajtót nyitni.

Na igen, ha valaki kísértethajón maradt kapitány, könnyen ragaszkodó. Persze, hajóm nem egészen kísértethajó mégsem.

Mentem a Horváth-kertben (Buuuudááán), a Vérmezőn (történelmünk), olvastam a Déryné-emléke-és-a-krisztinaiklotyó mentében megvásárolt Iskolát. Jó, a Hajnali..., és a novellák (ez utóbbiakról a Karinthy Cini megállapítását helyesen idézi Kelecsényi, bár Györe Balázzsal, állandó telefontársammal, leszögezzük: a Cini nem írta meg azért ezt a Cipiről, anno! na, sebaj), a novellák szerintem is (és sokunk szerint) majdnem mind éltető remekművek... mindegy, lehet vitatkozni. Kár, hogy az Iskola... megjelenése után rögtön, még az Ötvenes Évek végén Ottliknak írt levelem (innen lett atlétikára járó, prózamegbeszélő barátságunk; Ottlik irdatlan művelt ember volt, a költészethez is értett!) valahogy kallódik, nem jön elő a könyvben.

De mindegy, lényeg, hogy meg kell írni, ha valakinek a valami dolgáról jót gondolunk.

Mert nemcsak az e. p. és utólag a Kelecsényi könyve, meg a barátaimmal és ismerőseimmel (részemről olykor gyötrelmesen) folytatott levelezés(em) ima, hanem az illetőknek is valami védő talizmán lehet, hogy azt hallják: szép volt, e. p., szép volt, Kelecsényi Laci!

És... nyögök egyet... kösz, ÉS (kösz, TéDé), próbálom folytatni megint.

(Jó, és a szeretet és a nagyrabecsülés azért is jó dologi érzület, mert nem kell hozzá ajtót nyitni, mint más földrengések fennforgásának esetében.)

A tündérség mint irodalmi tény

Tóth Eszter köszöntése

Tóth Eszternek születésnapja van. Nőről lévén szó, nem írom ide, hányadik. Elég annyi, hogy kétjegyű szám és nulla van a végén. Ilyenkor vesz az ember egy nagy levegőt, s elrugaszkodik a nullától, mint valami rajtkőtől, hogy minden nulla nélkül röviden elmondja, miért szereti és becsüli azt, akiről beszél, valamint hogy a szeretet és a megbecsülés miért tartozik a nyilvánosságra. Éppen ezért nem azzal kezdem, amivel szívem szerint kezdeném, hogy Tóth Eszter szeretetre méltó, hanem azzal, hogy költő. Amikor közelebbről megismertem, akkor jelentek meg a Feltámadás egy betyárnótára késői versei, s jó tizenöt év múlva bukkantam rá egy antikváriumban Meghatott vitatkozás című első kötetére 1948-ból, benne finom vonalú dedikációval barátnőinek, az F.-nővéreknek, akiket már nem ismerhettem, ám Tóth Eszter révén mégis úgy gondolok rájuk, mint ismerőseimre. Ebben a régi kötetben a költőnő így beszél: „tudni akarok minden adatot, /ami majd nem kell a történelemnek. / A mellékest, mit majd az a szita / kiszór: az apró, egyszeri-személyest”, s e költői szándékhoz, azt hiszem, utolsó verseskötetéig tartotta magát. Hozzá kell tennem: ő azt mondta kezdő költőként, hogy tudni akarja az apró, személyes dolgokat, nem pedig azt, hogy ezekről fog beszélni. Verseit az a feszültség élteti, amellyel az apró, egyszeri dolgokat felemeli az általános öszszefüggések közé.

A másik tény, amit rögtön ez után említenem kell, hogy Tóth Eszter (költőként is) költő lánya: apja, Tóth Árpád, akit nagyon korán, még kisgyermekként elveszített, költővé érésekor mestere lett. Tóth Eszternél vissza-visszatérő motívum a Tóth Árpád-versekkel folytatott dialógus, s még fontosabb, bár nem ennyire látványos mozzanat a vers, a versmotívumok eseménytörténetté szervezése. Ez nemcsak a szorosabb értelemben vett költői életműre vonatkozik: Tóth Eszter a fél- és a háromnegyed múlt egyik legkiválóbb ismerője. Idézett jelmondatához híven egészen különböző rendű, rangú és jelentőségű emberek ezreiről tudja az egyszeri-személyest; néhány könnyed, ironikus mondattal maradandó portrékat vázol fel, amelyek mögött felsejlik az adott korszak mentalitása is. Aki ismeri Tóth Árpádról írt könyveit, tudja, miről beszélek, s újabb folyóirat-publikációiból ismét egy nagy lélegzetű, korfestő emlékezés körvonalai sejlenek fel.

Nem hagyhatom említetlenül a gyerekezést sem, mármint a bábdarabokat, a meséket és a Zsebtévé című műsort: a mai középnemzedék gyermekkori emlékeiben ezeken keresztül ott van Tóth Eszter, akkor is, ha nem mindenki tudja, hogy ez ő volt. Még kevesebben tudják, hogy ő maga is a mesehősök bölcsességével, szelíd elszántságával élte és dolgozta végig életének hol hányatott, hol csendesebb korszakait – olyan mese hőseként, amely rólunk is szól. Azokról, akik odafigyelnek rá.

Szerintem ez a tündérség kritériuma az irodalomban. Meg az életben is. A tündérség nem bűvészkedést jelent, nem káprázatot és elkápráztatást. Tündérnek lenni annyi, mint apróságokba belevinni nagy igazságot és költészetet, személyes ismerőssé tenni a választott sokaságot, feltámadást vezényelni egy betyárnótára, pici csúfondárossággal fűszerezni a megértő mosolyt.

Márton László

Interjú

A beteg érdeke a legfőbb törvény

Simon Kornél kardiológussal beszélget Ízing Antal

Dr. Simon Kornél székesfehérvári főorvos és munkatársai a múlt héten vették át a Nyilvánosság Klub Civil kurázsi-díját.

– A szív működése vagy egy munkahely viszonyai a rejtélyesebbek?

– Ezen még nem gondolkodtam. A szív bonyolultabb, mégis könynyebb vele. Ha tudunk tőle értelmeset kérdezni, ő értelmesen válaszol. Közlünk vele valamilyen ingert – így van ez a veteményeskerttel is –, értelmesen válaszol, aztán megint rajtunk a sor.

– Ami a doktor úr tavaly decemberi, HVG-ben megjelent publicisztikáját illeti – Üzlet vagy gyógyítás –, az elég erős inger lehetett a közvetlen környezetének, ahonnan maga az egészségügyi miniszter is kikerült.

– Pontosan mi volt erős benne?

– Az egész írás. Nem nekem, a környezetének. Mindenekelőtt: érzése szerint van-e köze a decemberi cikknek az ön márciusi menesztéséhez?

– Hozzátartozhat a történethez. De ennél mindenképpen többről van szó. Március hatodikán a főigazgatónő összerántotta a társulatot és kihirdette az osztály költözését. Szóbeli bejelentést tettem: nem vagyok hajlandó végrehajtani, mert meggyőződésem elleni. Délután írásba adták, hogy költöznünk kell. Nyolcadikán kellett volna költöznünk, hetedikén Szegedre mentem. Visszafelé utaztam, amikor a munkatársaim felhívtak: beszélni óhajtanak velem. Bementem a kórházba, ott volt mindenki, orvosok és nővérek. Közölték velem, hogy a parancsot nem hajlandók végrehajtani, és ők voltak azok is, akik a közvéleményhez fordultak. Ezzel én nem akarom áthárítani a felelősséget: ugyanezt tettem volna én is. Nem volt más eszközük, mint ahogy nekem sem lett volna már. Velünk az igazgatóság semmiféle tárgyalást nem folytatott, bennünket senki meg nem kérdezett. Nem adtak lehetőséget arra, hogy ezt a mindanynyiunk szerint betegellenes rendelkezést megakadályozzuk.

– Ennyire elszakadt a menedzsment a dolgozóktól?

– Minden vezetésnek szüksége van tömegbázisra, úgyhogy nem fog teljesen elszakadni. De legalább két dolog jobban érdekli őket a tömegbázisnál. Az egyik a kórház talpon maradása – bár nagyon zavarosak az elképzelések, amelyek éppen az akut intézkedések révén ezt a célt reálisan biztosítanák. Ezen túlmenően ők óriási megerősítést kapnak a fenntartó önkormányzattól, és azt hiszem, a magasabb vezetéstől is arra vonatkozóan, hogy az úton végig kell menniük. A költözést az én osztályomnak azért kellett volna végrehajtania, mert az én osztályom nem hoz annyi jövedelmet, mint amennyit szívesen látnának. Ez nem egészen igaz. Ugyanakkor a HVG-cikk valószínűleg nem mindenkinek tetszett a kórházban, és megkockáztatom: följebb sem. De ez csak feltételezés.

– Az osztály az új helyen mitől lesz gazdaságosabb?

– Ezt még senki nem tudta elmagyarázni. Valószínűleg arról volt szó, hogy Simon Kornéltól, aki ilyeneket ír és így gondolkodik, meg kell szabadulni. Dr. Csingár Antal orvos-igazgató Gógl miniszter úr kulcsembere a sürgősségi betegellátási reformban. Ő is kardiológus. Őt valószínűleg zavarta az én reputációm, a betegköröm, az országos, talán nemzetközi ismertségem. Ő a minisztériumi fejlesztésben, ezen a lovon ülve, most már némiképpen személyes okból is – itt hát a harmadik ok – elérkezettnek látta az időt, hogy átrendezze a kórházat, és személy szerint tőlem is megváljon. Ezt én nem állítom százszázalékos felelősséggel, de nagyon sokan esküsznek rá, hogy erről van szó.

– Íme egy mondat a HVG-ből: „Elgondolkoztató az a tény, hogy jó néhányan vannak úgynevezett hiteles emberek, akik manapság nem kaphatók vezető szerepre, feltehetően azért, mert nem hisznek az egészségügy jelenlegi rendszerének működtethetőségében. És vannak szép számmal olyanok, akik – többnyire a »második vonalból« – elvállalják, mert nem látják át a fentieket, vagy ugyan tisztában vannak vele, de személyes ambícióik és érdekeik ennél fontosabbak.”

– Sajnálom, ez az igazság.

– Azt írja még: „Néha az az érzésem, hogy egy hatalmas ólomtömböt akarnak fenyődeszkával odább görgetni, és ahányszor eltörik a fa, mindig akad egy újabb és újabb okos vállalkozó, akinek ötletei vannak, és vezényel az újabb kísérlethez.”

– Vannak persze, akik nem is látják át ezt az egészet. Hiszik, hogy a rendszer működtethető, hogy a fenyődeszka használható. Az első kategória morális, e második pedig inkább mentális. Ők nem tudják felmérni a valós helyzetet, úgy gondolják, hogy a sziklából is tudnak vizet fakasztani. Olyan is akad persze, aki tudja, hogy nem lehet vizet fakasztani, mégis úgy tesz, mintha hinne benne, mert megéri neki.

– Mintha ön is úgy gondolná, hogy vizet fakaszthat.

– Mert?!

– Mert szembehelyezkedik egy ismert beteggel, egy rossz rendszerrel, amelyhez ezerféle szállal lehet boldog megelégedéssel kötődni. Aztán úgy jár, mint egy ünneprontó, egy szabotőr. A felesége mit szól mindehhez?

– Aggódik. Meg aztán a hivatásomból élek, nem másból.

– Tervei?

Azt hagyjuk, az egy másik kérdés. De én attól, hogy a Fidesz-hatalommal szembe kerültem, még nem váltam szocialistává. Ahogy fordítva sem lenne igaz. Soha nem voltam párttag, és nem is tudok párttag módjára gondolkodni, mégis nagyra becsülöm minden becsületes politizáló ember identitását. De nem vagyok, és nem is leszek adu ásza senkinek. Nem azért léptem, hogy engem bárki, bármilyen szerkesztőség, politikai csoport felhasználhasson, előkaphasson a nagygyűlésen a cilinderből. Olyan egyszerű ez. Szóvá tettem valamit, ami tarthatatlan, ami az egészségügyben érintett betegek, ápolók és orvosok számára teljesen kézenfekvő, a változásra mégsem látszik semmi remény.

–

– Az éppen aktuális letéteményesek gyakran személyes sértésnek veszik a kéretlen kritikát. Kibeszélésnek. Már megbocsásson, de hogy gondolta, hogy egy osztályvezető főorvos, az ország legmodernebb belgyógyászati osztályának vezető főorvosa, aki egy frekventált beruházás, a fehérvári kórház alkalmazottja, következmények nélkül írhatja le a HVG-ben: a beteg érdeke a legfőbb törvény.

– Sajnálom, ezt minden orvos ismeri. A szülővárosomban, Nagyatádon, és Kaposvárott meg Pécsett is, ahol dolgoztam, és itt, Fehérvárott is, ahol immáron húsz éve vagyok orvos. És hiába látja ön pontosan az ügyemet, én bizony számoltam ezzel.

– Ön a mai tendenciáról azt írja: merénylet e törvény ellen.

– Sosem voltam se különc, se lázadó. De kapaszkodjon meg! A fehérvári kardiológia az ország egyetlen, ismétlem, egyetlen európai standardoknak megfelelő kardiológiai osztálya. A mai nappal kezdték el bontani a falakat egy olyan osztályon, amit nagy költséggel, célszerűen hoztak létre, ahol még minden új volt, és kérem, kórtermeket alakítanak ki a szociális és speciális vizsgálati helyiségekből. Ez történik.

– Első generációs orvos?

– Igen. Az apám ügyvéd volt.

– Miért lett orvos?

– A barátaim hatására, akik orvosnak tanultak. A pályafutásomat sem szegélyezték efféle esetek. Az értelemnek és a szakmai mentalitásnak mégis van tűréshatára. Vagy tudomásul veszem és etalonnak tekintem a mai szabályokat, vagy azt mondom: a szabályok mögött ott áll a való világ, benne beteggel és gyógyítóval, és a rendszer szabályai nem lehetnek fontosabbak a személynél. Vagy a rendszer éli túl azokat, akik kárát látják, vagy a kárvallottak próbálnak jelezni a rendszer alkotóinak: valami nem stimmel.

– Megtalálták néhányan?

– A kreatív és konstruktív különcökre gondol?

– Azokra.

– Sokan felbukkantak körülöttem olyanok, akik nem képesek alkalmazkodni a szabályokhoz. Kerestek értékvesztett, bukott különcök, pszichopaták, alkoholisták, akik kapcsolódásra vágynak. De kerestek olyanok is, akiknek semmi bajuk, csak kellemetlenek, mert nem szó nélkül illeszkednek be a mindenkori rendszerbe, mert nem olyan alkatúak, mert nem elég nekik, hogy kiaknázhatják a fennálló rendszert, mint az aknázómoly. Visszatérve: a vezetés finanszírozási okokra hivatkozott, én betegérdekre. Menet közben ők maguk is rájöttek a hivatkozásom megalapozottságára. S csak erőlködés, vagyis az én munkatársaim jogos kifogásának kivédésére tett kísérlet az is, hogy oda, ahonnan kipiszkáltak bennünket, most kórtermeket építenek ágyakkal. Közben értékeket veszejtenek. És ezt meg lehet tenni. Rájöttek, hogy valóban betegérdeket sértenek, mégsem átallják a speciális, európai, egyedi részt szétszedni az önigazolás kedvéért. Mintha pótolni próbálnák, amit tényleg elveszítettek. Április 21-én, jóval az események kezdete után a kardiológus kollégium ülésén már megígérték azt is, hogy az új helyen egy hatágyas, modern koronária-őrzőt fognak kialakítani. Mindezzel maguk ismerték be, hogy olyan körülményeket teremtettek, amelyek nem felelnek meg a betegellátás biztonságának.

– Kinek volt hajdan az érdeme az európai szintű osztály létrejötte?

– Dr. Gógl Árpád volt itt akkor a megyei szakfőorvos. Az osztályt én terveztem. Később helyet cseréltünk. Én lettem a megyei szakfőorvos, ő pedig osztályvezető főorvos. Naponta történik meg az a bűnértékű tévedés, hogy a betegellátást azonosítják az intézményfinanszírozással. Ugyebár az orvosnak gyógyítania kell. Az intézménynek pedig bevétel kell. Miután e rendszerben az az intézmény számít jónak, azon vezetés buksijára nyomnak barackot, amelyik több bevételt hoz – és ebből bizony szakmai (!) ranglisták születnek –: a konfliktus adott az orvos és a kórház között, a beteg rovására. Mert tudvalévően nekünk időnként meg kell rendelnünk bizonyos diagnosztikus beavatkozásokat. Mi azokról tudjuk, hogy nyereségesek vagy veszteségesek. Minket ez befolyásol. És kell is, hogy anyagi felelősségünk legyen. De elsősorban gyógyítanunk kell. Erre biztatnék minden orvost. Mert bizony vannak vizsgálatok, amelyeket csak azért végeztetnek el, mert hasznot hoznak, amúgy pedig szükségtelenek. Ez tarthatatlan. Más vizsgálatok szükségesek lennének, de deficitet hoznának, tehát nem ildomos erőltetni azokat. Kérdem én, mi ez. A válaszom szerint ez a rendszer még forrong, nem találta meg a helyét, nem találta meg a nyugvópontot.

– Eredetileg takarékoskodni akartak, amikor az intézményeket ilyesfajta versenybe állították.

– Igen. Csakhogy takarékoskodni minőségi kontroll alapján lehet. Vagyis kórlapok alapján. A mintavételt követően el lehet dönteni, hogy például a Szent György Kórház harminc napjának száz betege körül az a, mondjuk, ezer orvosi cselekedet, amely megtörtént, indokolt, célravezető volt-e, vagy sem. Ez orvoslás. Ebben helye van orvosi vitáknak, és sokkal inkább az orvosi vitáknak, mint pénzügyieknek. Ugyanis a gyógyulás a legfontosabb, a többi ennek alárendelt, de kicsit sem mellékes dolog.

– Fontolóra veszi ezt bárki is?

– Őszintén hiszek benne. Ami velem és a munkatársaimmal történt, az egész fehérvári történet, akármennyire eredménytelennek látszik is – engem elküldtek, az osztály kettéhasadva maradt, a munkatársaim nem érzik magukat biztonságban, az igazgatás maradt, ahogy volt –, azért úgy gondolom, a magyar egészségügyben dolgozóknak tanulságul szolgált. Ha nem érte is el a megfogalmazott célokat, azért hamu alatti parázs maradt. Több a semminél.

– A sajtóban megjelentek szerint a Szent György Kórház harminckét főorvosa egységesen az igazgatóság mellé állt.

– Ez nem igaz. Egyenként, négyszemközt, ha nem is mindnyájan, de elmondták nekem azt, amit a velem történtekről gondolnak. De egyiküknek sem volt mersze ahhoz, hogy mindezt a nyilvánosság előtt megismételje. Hát ez a válaszom arra, hogy ez a rendszer miért működhet. Beszélhettek volna például arról, hogy manapság a legnagyobb csúsztatás az, hogy a szakmailag kiváló orvos nem lehet jó menedzser. A szakmához és az igazgatáshoz ugyanaz a homloklebeny kell. Amikor még a medicinát medicinára játszották, a kórházak igazgatói szaktekintélyek voltak. Ha valaki nem kvalifikálta magát a medicinában, az nem lehetett hiteles a főorvosi kar fölött. Mitől is lett volna? Ez szintén értéktorzítás. A profitorientált gondolkodáson túl és azzal összefüggésben van még valami: tele vagyunk szuperspecialistákkal, akik a maguk területén csodákat művelnek, de nincs már meg a globális szemléletük, nincs már globális specialista. Holott orvos-orvos is kell.

– Zokon veszik, ha a folyosót, a Simon Kornél-ügy szimbólumát hozzák szóba? [A kórház egy rendkívül hosszú folyosóján, amely a műtőt és a kórtermeket köti össze, halt meg, szállítás közben, egy beteg – a szerk.]

– Semmi kéjt sem érzek a folyosóval kapcsolatban. Nagyon olcsóvá lehet tenni ezzel az ügyet, érzelmi befolyásolásra pedig különösen alkalmas. De kihagyni belőle: torzítás.

– Hol szeret lenni a kórházban a legjobban?

– Az őrzőben.

– Milyen egyszerű!

Pofonegyszerű. Élet és halál között lévő emberek, akiknek az élete a felszereltségen és a felszerelés használóinak tudásán és egyéb feltételeken múlik. Az orvos gyakran visszatér a könyveihez, a könyvekkel él, de annyit és olyan minőségű tudást a magamfajta sehol sem szerezhet, mint a koronária-őrzőben. Kérdezni tudni kell az élő szervezettől, amely ugyanúgy stabilitást, nyugvópontot keres, mint a szóban forgó rendszer, bár az élő szervezet semmit sem hagy válasz nélkül, de ha mégis, az is válasz.

SÁNDOR IVÁN:

Szavak a csendből

A demokrácia fogyatékos magyar változata

Évek óta a magam választotta csendben élek. Jobban hallom így a kérdéseket. Az egyik legújabbat is: mit jelent az, hogy lezárult a rendszerváltás és kialakult az európai demokráciák egyik variánsaként a magyar demokrácia?

Milyen nem lett ez a változat és miért?, milyen lett, és hogyan?

1.

Élt egyszer egy történész, aki annyira megutálta a közéletet, hogy visszavonult a Firenze melletti kis birtokának csendjébe szőlőt művelni.

Guglielmo Ferrero 1921-ben úgy látta: a nyugati civilizációt fenyegető veszély egyik oka az, hogy az alakuló demokráciában nincsenek tisztában azzal, miképpen kell egy államot berendezni és kormányozni. Mindenhol zavar és rendetlenség, írta, az új köztársaságok a népek szemében nem egyebek, mint „a kétségbeesés sugallta megoldások, hogy elkerüljék az erőszakon alapuló diktatúrát”.

A két, már akkor is hagyományokkal rendelkező európai demokrácia, Franciaország és Svájc mellett alakuló új demokráciákat látta ilyeneknek. Ma, amikor szinte minden európai állam demokrácia, Claus Offe, a berlini Humboldt egyetem tudósa mintha az egykori szőlősgazda elemzését folytatná, felsorolja, hogy mi mindent nem biztosít a demokrácia. Például a társadalmi igazságosságot, a korrupciómentes közigazgatást, a polgárok ítélőképességének javulását, „ezzel kapcsolatban a legroszszabb hír az, hogy az (új) demokráciák egyáltalán nem mutatnak természetes tendenciát, hogy saját elveiket rövid vagy hosszú távon érvényre juttassák, és hogy a »gyerekbetegségek« ellen fokozatosan immunizálják magukat... Mind a Dél, mind a Kelet új demokráciáiban vannak »megrekedt« demokratizálódási folyamatok. Halmozódnak annak a bizonyítékai, hogy a demokratizálódás hézagosan történt meg és tartósan fogyatékos maradhat.”

Kétezerre különböző variánsok formálódtak ki a stabil nyugat-európai változat mellett. Nemcsak Keleten és Délen. Itt van „Középen” a legújabb osztrák változat. Formaváltozások érlelődnek az egyesülés után tíz évvel Németországban is. Mindezek nem maradnak majd az egyes országok belügyei. A változások kapcsolódásai hatással lesznek az európai társadalomfejlődésre, az alakuló európai intézményrendszerekre.

2.

Köztudott: ahhoz, hogy egy államszerkezet fentmaradjon és működőképes legyen, rendelkeznie kell valamilyen, a népesség nagy része által elismert rendező elvvel. Közismert, hogy ez századokon át a tekintélytisztelet volt; azt is tudjuk, hogy az európai demokráciákban – melyeket Ferrero nyolcvan éve még kialakulatlanoknak látott – ez az összetett erő a belső egységre törekvés, a közbizalom vágya, az egy fedél alatt élők csökkenő gyanakvása egymás iránt.

Ennek az általánosan elfogadott tárgyalási alapnak a különbözőségei mentén alakulnak ki a mai demokráciák változatai. Van, ahol a közös tárgyalási alap átfogóan érvényesül. Van, ahol részlegesen. Van, ahol fogyatékosan, és ezért deformálódnak a demokrácia alapjai. A nyugati demokráciák most igyekeznek érvényre juttatni az európai intézményrendszerekben a belső egységre való törekvés elvét. Németország is közéjük tartozik, miközben az egyesülés után mutatkoznak eltérések a gazdasági színvonalban, a tradíciókban, a német múlthoz való viszonyban a régi és az új tartományok között. A harmadik variánsban – nálunk is – az összetartó elvekkel szemben vészesen elterjedt a kóros békétlenség, az egymás iránti bizalom hiánya, amiről Claus Offe azt mondja, hogy ugyan „végső soron minden demokrácia védtelen a demokratikus eszközökkel beindított önmegsemmisítés veszélyével szemben”, ám az új demokráciákban halmozódnak erre a bizonyítékok. Azok a megnevezések, amelyeket ő használ – „megrekedt”, „hézagos”, „tartósan fogyatékos” –, mintha a folytatásai, következményei volnának a társadalomfejlődésben annak, amit Bibó István hajdan „zsákutcának”, „hamis helyzetek sorozatának” nevezett.

3.

Közismert, hogy a régióban a történelem terheinek az itt élő népekre nehezedő súlya kizárta azt, hogy a rendszerváltás egyik évről a másikra meghozza a belső egység, az egymás közötti bizalom korszakát. Mégis úgy érezzük, hogy nem volt kötelező az, ami megtörtént. Az ugyanis, hogy a kilencvenes évek végére létrejött a magyar variánsban egy olyan mozzanat, amellyel kapcsolatban emlékeztetnék Bibónak a társadalomfejlődés korábbi szakaszán megfogalmazott felismerésére. Egy „sajátos lelkialkatú” vezető típust ő „hivatásos reakciósnak” és „hivatásos forradalmárnak” nevezett el, mint mondta, két „teljesen terméketlen emberfajtának”, amelyiknél lelki adottság, hogy ő reakciós, illetve forradalmár. Mindkettő „a társadalomban kifejlett erőszakmennyiség ugrásszerű növekedését idézi elő”, a politikai hatalom birtokában szüntelenül összeesküvéseket kreál, „hogy aztán azokat égzengés közepette leplezhesse le”.

Ezt a típust ma demokratikusan megválasztott antidemokratának nevezhetjük. Jellemző rá, hogy gerjeszti azokat a folyamatokat, amelyek a demokratikus államszerkezetet megszilárdító, az intézményeknek plauzibilitást adó, kölcsönös bizalommal szemben működnek.

A demokratikusan megválasztott antidemokrata a választás előtti hosszabb-rövidebb szakaszban magára ölti a demokrata maszkját. A hatalom megszerzése után eldobja. Miközben a hatalmat birtokolja, a nyelvet is próbálja uralma alá vonni. Megváltoztatja a szavak jelentését, amitől már csak egy lépés, hogy a valóság szférái megszűnnek számára létezni, ugyanis egyszerűen nincs nevük. Ő erőszakolja meg mentalitásával és nyelvével a valóságot, amikor például a „hideg polgárháború” közállapotának szellemét terjeszti – amiként a nagyobb kormányzópárt elnöke –, vagy amikor a „hátakban megforgatott kések” politikai harcmodorát vizionálja – amiként a kisebbik kormánypárt elnöke.

4.

A kérdéskör horizontja persze tágabb.

A középkort vizsgálva mondja Huizinga, hogy amikor azt figyelik, miképpen bontakozik ki egy adott történelmi helyzetben a jövő, elfeledkeznek arról, hogy egy „korszak megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük lévő csírája”.

Ha egy komputerbe vezérszavakat táplálnának a huszadik századi magyar társadalomfejlődésről, ott volna közöttük az elveszéstörténet. Ott volna továbbá a (mindenáron való) túléléstörténet. És ott volna a másikkal szembeni kizárásosság története. A komputer megmutatná azt is, hogy a diktatúra szétesésével milyen okok-erővonalak mentén jött létre a parlamentarizmus körülményei között is a hatalmi hierarchikusságot érvényesítő államszerkezet, illetve hogy mi és miért nem valósult meg a nyugatias demokráciák alapjaiból.

Tudatában vagyok annak, hogy azzal a két példával, ami következik, egyáltalán nem merítem ki az okok-előzmények sorozatát. De ennyi talán nem feszíti szét ennek az írásnak a kereteit.

Az első példa – a sok közül tehát – arról szól, ami nélkül nincs belső kohézió, de hiányzik. A másik arról, amivel nincs belső kohézió, de érvényben maradt.

Az organikusan, évszázadok, legalábbis hosszú évtizedek alatt kifejlődött demokráciákban az összetartó erőt köztudottan a polgárság biztosította, értékorientációival.

Természetesen nálunk is felmerül a polgárság mint a demokratikus értékrend képviselője és biztosítéka iránti igény. Szó esik arról a tényről, hogy milyen pusztítást végzett ezen a téren a szocialista korszak. Kevesebb szó esik arról, hogy nálunk a polgárság mint értékrendet, etikát, egységes társadalmi alapokat biztosító kreatív erő tartósan-meghatározóan alig létezett. Legfeljebb időlegesen. Legfeljebb egy-egy évtizedben. Legfeljebb az ország egy-egy városában. Kialakulásának, összetételének körülményei miatt akkor is nemegyszer gyanakvással kísérve. Mentalitásban, kultúrában, művészetben volt formáló ereje. De átfogóan sohasem érvényesült a hatása úgy, hogy hosszú távon eldönthette volna a magyar társadalomfejlődés irányát.

Volt polgárság mint utolsó védbástya (Kassa, Kolozsvár); volt, mint nyugatos nagy irodalom, fővárosi centrummal; volt nosztalgia, búcsú egy értékrendtől, életformától. Ezért nevezhette Hevesi András már 1934-ben az Egy polgár vallomásait a „lassú gyökérvesztés” könyvének. Ezért írhatta Márai három évvel később, hogy ez a polgárság „az utolsó pillanatban születettek nevetséges évjárata”, abból az időből, „amikor még felemelt fejjel lehetett valaki európai”. Az általuk képviselt értékek elveszése volt az egyik oka annak, hogy a magyar társadalom immunrendszere olyan legyengülten fogadta (fogadta el) a nácizmust, majd a holokausztot. Erről a polgárságról írhatta aztán fél évszázaddal később Poszler György Márai-esszéjében: kívülről ledöfték, belülről meghasonlott. Vajon mit lehet, hogyan lehet ebből a kifejletlen, mifelénk – nemcsak az összetétele, hanem az értékrendje miatt – vendégpolgárságból, több nemzedékkel a felszámolása, a belső meghasonlása után életre kelteni? Miközben a nyugati demokráciákban is már más rétegek, társadalmi érdekcsoportok lépnek a hagyományos polgárság helyébe. Habár az, amit polgári mentalitásnak, értékorientációnak mondunk, arrafelé olyan tartósan bedolgozta magát a társadalom alapjaiba, hogy összetartó szerepe ma is érvényesül.

A talaját veszített, felmorzsolt egykori polgárság helyén alakuló mai nem más, mint „retorizált” polgárság. Néhány száz milliárdos, bankember, vállalkozó. Néhány tucat valóban nem csak gyűjtögető, hanem intézményeket is mozgósító kreatív polgár. Kohéziós szerepük korlátozott. A hatalmi technikákat és a nyelvet nem képesek korrigálni. Ezért a mai kormányzat harcmodorában nem honpolgár és honpolgár törekszik egymással párbeszédre vagy vitára, netán küzdelemre. Aki a túloldalon van, az a másik; aki a másik, az nem ellenfél, hanem ellenség. Pethő Sándor neve áruvédjegy a fogyatékos demokrácia „polgári” kormányának lapján. A „polgárinak” nevezett párt a populizmus szövetségese.

Lesz-e, lehet-e a társadalom méltó tárgyalási alapjait biztosító, az állampolgárok egymáshoz és a hatalomhoz való viszonyát a demokratikus értékrend szellemében meghatározó magyar burzsoázia? „Mert ha nem – mondja egyik újabb esszéjében Nádas Péter –, akkor értelmes politikai élet sem lesz.” Azt hiszem, a mai feltételek között, a kreatív polgárság kialakulásában és értékorientáló szerepében reménykedni olyan rózsaszínű álom, mint egy évtizede Konrád Györgyé volt az individuumok Európájáról.

5.

A másik példa – a sok közül –, amivel nincs belső kohézió.

A nyugati demokráciák viszonylag egységes alapjaiban nagy szerepe van a múlthoz, a huszadik századi történelemre elementáris hatást gyakorló második világháborúhoz és a holokauszthoz való egyértelmű viszonynak. Polgáraik ma is „összerándulnak”, és ez kormányaik politikájában konzekvenciákkal jár, ha olyan esemény történik Európában, ami megzavarja ezt a közös emlékezetet.

Csurgó elég távoli, csendes kisváros. Egy áprilisi napon, szavai hatástalanságával a tekintetében, itt beszélt Göncz Árpád arról, hogy a holokauszt eseményeit meg kell ismernie az új nemzedékeknek, mert az önmagunkkal való szembenézés, az egykori események tanulságainak érvényesülése nélkül nem stabil a magyar demokrácia. Volt ott egy ellenzéki képviselő is. Volt ott egy középszintű minisztériumi közhivatalnok is, aki felolvasta az oktatási miniszter levelét.

A miniszter nem volt ott. Neki nem akadt ideje felolvasni a saját levelét, holott az ilyen felhívásokat az európai demokráciák nagy részében a miniszterelnök vagy a legnagyobb kormánypárt elnöke olvassa fel, hogy súlya legyen.

A következő bekezdésekben nem arról a tényről lesz szó, hogy nálunk korántsem tudott a holokauszthoz való viszony a társadalom viszonylagos belső egységét erősítő élménnyé válni. Arról lesz szó, hogy a holokauszt emléktelensége, illetve a róla szóló elég szégyenteljes viták mögött valójában a magyarok és magyarok közötti vita él folyamatosan. Nemcsak annak a tanulsága nem hagyományozódik ugyanis az újabb nemzedékekre, hogy hatvan éve a magyar parlament egymillió – zsidó vallású – magyart fosztott meg emberi jogaitól, majd a magyar kormányzati és fegyveres intézmények transzportáltak a halálba több mint félmillió magyar állampolgárt. Arról sem esik szó, hogy ugyanennek a parlamentnek, ugyanennek a kormányzati-katonai vezetésnek az intézkedései nyomán pusztult el a Don-kanyarban a második magyar hadsereg, zúdult az országra a világháborús részvétel katasztrófája. Több mint fél évszázada nem történt meg a szembenézés azzal, hogy a zsidótörvényeknek, a holokausztnak – magán a tényen túl! – az is a következménye volt, hogy „napvilágra jutott a társadalmi erkölcsi süllyedés, a társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsisága, képmutató gátlástalansága, vagy legjobb esetben rideg törtetése, ami el nem felejthető megrázkódtatást jelentett minden jobb érzésű magyar számára...” (Bibó István)

Valami megmutatta mindkét arcát. A szennyeset is, a tisztát is.

Az emberek közötti árkokat hatalmi erők ássák. Az árkokat mélyítő tébolyokat az erőszak generálja, ami a mentalitásokat is bemocskolja. Az árkok ásása folytatódott később a történelem osztályharcos szakaszában, tartósítva sokak erkölcsi süllyedését és sokak erkölcsi helytállását, hiszen a megfélemlített ember könnyebben kijátszható a másik ellen. Az ötvenhatos forradalom meghozta az egymásratalálást, de az utána következő hosszú korszak, amelyben semmi nem volt az, aminek hirdette magát, fenntartotta a megosztottságot a manipulációs technikáival.

Annak, ami a háború alatt tört fel, messzire visszanyúló előzményei voltak. Kossuth Lajos írta 1882-ben a tiszaeszlári per idején a Függetlenségi Párt vezetőinek: „a faji gyűlölködés, mint »a nemzet életébe mélyen belenyúló közügy... a XIX. század magyarjait a középkorba akarja visszalökni«, miközben a magyar és magyar közötti közgazdászati és társadalmi bajok eltakarására szolgál.”

Az élet alapjaiba bekódolódott megosztási törekvésekről – amelyek mindig „takarókat” keresnek a valóságos ellentétek elfedésére – mondta Vekerdi László a tőle megszokott latolgatásnélküliséggel, amellyel nemcsak a vitapartnert, de ha kell, a barátot sem kíméli, a Nappali hold megjelenésekor: amikor a „zsidókérdésről” beszélnek, amögött mindig a magyar és magyar közötti ellentétről van szó. Miközben a holokausztot mint eseményt elhomályosítják az önszembenézést elvárók és az önszembenézés elől kitérők vitái, a közgondolkodásban az Elveszett Történet helyét elfoglalta az Elveszés Története.

De lehet-e egyáltalán szembenézni a Megérthetetlennel? Nyugat-Németországban megpróbálták. Az új nemzedékek egy, a német múltat a legkevésbé közösen megközelíthető kérdésben eléggé közös tárgyalási alapot és nyelvet tudtak kialakítani. És ez ott rendkívül jótékony hatással volt a németek és németek közötti ellentétek enyhítésére, a demokrácia megalapozásához elengedhetetlen belső egység kialakítására is. Éppen mostanában láthatjuk, hogy a keletnémet tartományokban az ebben a kérdésben is megmutatkozó közös nyelv hiánya milyen polémiákat gerjeszt. Amiként a legújabb osztrák események mutatják, hogy a második világháborús osztrák részvétellel és a holokauszttal való szembenézéshiány miképpen hozza felszínre az osztrákok és osztrákok közötti ellentéteket.

Ilyen „rafináltan” terhelődik rá az állampolgárra az a súly, amit a történelem terhének nevezünk. És ez belejátszik a közérzetbe, a mentalitásba, a másik állampolgárhoz való viszonyba. Azok után, hogy a századközép eseményeit követően miféle újabb terheket kellett elviselni, nem csoda, ha a társadalom gyógyulásra, gyógyításra – demokráciára – vágyik. Minél kevesebb viszályszításra, retorikára, melldöngetésre. Nemigen mutat lelkesedést, ha a kormányzat által gerjesztett „hideg polgárháborúról” hall, rezignáltan figyeli a kisgazda pártelnök arcán elcsattanó csókokat, kétkedéssel hallgatja a gazdasági élet ugrásszerű javulásáról zuhogó híreket, miközben az állampolgárok kétharmada alig vagy egyáltalán nem érzi ezt, egyharmada pedig a legméltatlanabb körülmények között él.

6.

Tudom, hogy ez a két példasor nem fedi le az összes okot, előzményt, amely a fogyatékos variáns kialakulásához vezetett. Lehet szó még a többiről más alkalommal. Azzal is tisztában vagyok, hogy az, amit leírtam, belül maradt a szokványos nyelvi sémákon. Megpróbálok ezért egy másik nézőpontot is érvényesíteni. Ez a művészi nézőpont, és elismerem, kérdéses, meg lehet-e felőle közelíteni a történelem, a társadalmi folyamatok, a politika eseményeit. De tartom magam Beckett gondolatához: a művészi nézőpont az örvény közepére mutat.

Ismert Ottlik Géza Kosztolányi-esszéje. Különösen a többször idézett kódája, amely arról szól, hogy a Boldogság című novellában Esti Kornél Stockholm felé, talán a halál felé utazva, a soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egy kisgyerekkora-beli érzését, az édesanya szeretetének feltétel nélkül biztonságot adó érzését, és ettől a felismeréstől boldogság fogja el.

Ismert, hogy Ottlik azt kérdezi: hát jó, felismerte, és mire megy vele, változtat-e valamit az életén? Ismert, hogy erre a kérdésre azt feleli: tanúságot, bizonyságot kap rá, hogy élni, embernek lenni nagyszabású dolog, mert amit egykor érzett, megismert, azt meg tudta őrizni, az nem képzelgés, hanem az élet kiindulópontja, az egyetlen tárgyalási alap, amit nem szabad veszni hagyni.

A „tárgyalási alap” kiemelésével, remélem, kétségtelenné tudtam tenni, hogy miről próbáltam itt mindvégig beszélni. Akkor is, amikor a hiányát említem, akkor is, amikor a demokrácia új variánsait sorolom.

És most engedjen meg az olvasó egy ugrást Kosztolányitól–Ottliktól, Máraihoz.

Negyvenöt éven át nem gondolt a csiszolatlanul, kéziratban hagyott Szabadulás című prózájára. A kisregényt, tudjuk, csak most adták ki. Ugyanúgy egy körülpillantás, egy találkozás, egy érzés felismerésének a története, mint a Boldogság. Csakhogy Márai nem arról beszél, ami ama tárgyalási alapként megmaradt. Hanem arról, ami elveszett. Azt mondja: elveszett a feltételek nélküli szeretet, a biztonság érzése, és a regény hősét, Sós Erzsébetet ennek a felismerésétől boldogtalanság fogja el. Azt mondja: elveszett az emberi méltóság. Azt mondja: ez az ország nem haza többé, hanem üldözők és üldözöttek vadászterülete. És azt mondja, hogy az, aki itt AZT a tárgyalási alapot őrizni próbálta és ember maradt, az szégyenli, hogy ember, és talán emiatt a szégyen miatt, mivel már nem tud megszabadulni tőle, az életével sem tud mit kezdeni.

Az „Esti Kornél-érzés” és a „Sós Erzsébet-érzés” között elveszett valami a huszadik századi magyar történelemben. Tudjuk, az európai történelemben is. De most nem erről beszélünk. Azt is tudjuk, hogy a következő évtizedekben folytatódott az „elveszéstörténet”. Most, erről is beszélünk.

Az első fogalmazásban maradt kéziratról Márai már egy esztendővel a megírása után feljegyezte, hogy meg kellene írnia a folytatást. Kérdezhetjük: miért nem írta meg? Ez nem tudható. De a naplók nem hagynak kétséget afelől, hogy tisztában volt vele: a „Sós Erzsébet-érzésben” ott van a több, az átfogó, a hosszan érvényesülő, ami annak a tárgyalási alapnak a veszendőségét jelenti. Megkockáztatom: ennek a felismerésnek akkora lehetett a számára a súlya, hogy habár egy-egy részlettel megérintette, egy-egy reflexióban számot vetett vele, de a regénybe foglalásához nem érzett már elég kedvet.

A Kosztolányi–Ottlik–Márai találkozás metszéspont. Több hasonló is volt előtte, és lett még utána. A sorozatuk nélkül nem érthetjük meg azt a kérdést, amit írásom elején tettem fel: milyen nem lett a demokráciaváltozatunk, és miért?; milyen lett, és hogyan?

Nos, ahelyett a fogyatékos változat helyett, amilyen lett, az állampolgárok nagy többsége másra vágyódik. Claus Offe, akihez visszatérek, szépen elemzi, hová vezet a törésvonalak állandó dramatizálása, az örökös viszálykonstruálás. Ahhoz, amit mond, hozzáteszi: látjuk, hová vezetnek az olyan, a demokratikus kormányzástól idegen módszerek, amilyenek a két nagyobb koalíciós párt vezetőjének zárt ajtók mögött hozott paktumai. Ezekről a koalíció harmadik pártjának paktumozásból kihagyott elnöke is azt mondja, hogy nem elég ügyes taktikával kormányozni, hanem demokratikusan kell kormányozni.

Ennek az elejtett mondatnak nagy súlya van. Arra utal, miképpen kormányoz a demokratikusan megválasztott, ám antidemokrata lelkialkatú politikus. Az, hogy erről az európai kereszténydemokrácia elveit valló elnök asszony beszél, aláhúzza: az okok, az előzmények ellenére sem volt azért kötelező, hogy nálunk a demokráciának ilyen változata alakuljon ki.

A kérdés az, hogy talál-e az állampolgár olyan erőket, amelyek a közbizalomra, a demokratikus alapok biztosítására törekednek. És kérdés, hogy ha talál, többségként tudja-e a parlamentbe juttatni ezeket az erőket. Netán – amire kevés a remény – rá tudja-e késztetni a fogyatékos demokrácia hatalmi erőit arra, hogy az intézmények működését az általános szabadság, a közjó, a megnyugvás irányába módosítsák.

A jövő: jövő. Ne törekedjünk az átláthatatlan átlátására. De keressük meg a helyünket a korszak esti kérdései között.

PÁRATLAN OLDAL

ORSZÁGFEJLESZTÉS

Vasárnap délben leragadtunk a közszolgálati M1-es tévé műsora elé. Műfajteremtő félórát láthattunk: A jövő Magyarországa című „országfejlesztő [sic!] magazint”. Sajnos nem mindenkit ismerek az országfejlesztők közül, akik egy polgári enteriőrben beszélgettek arról is, hogy akkor hát mi fejez ki, mi jelképez bennünket, magyarokat leginkább. Kvintesszenciánk – ebben egyetértett dr. Szenes Andrea kulturális tévéalelnök és dr. Tóth az országimázsközponttól –, hogy intellektuális értékeink vannak. Szürkeállomány, barátaim, szürkeállomány. Ez a mi erősségünk! A műsor hasznosságához kétség sem férhet. A gyerekekkel például fogadtam, vajon hányszor sikerül az országimázs-felelősnek kimondania egy olyan mondatot, amelyben az alany és az állítmány számban és személyben kongruál, és (ez már a nehezített fokozat) a mellérendelő mondatok vonatkozó névmásait sikerül-e eltalálnia. Tíz perc alatt nyertem vissza a gyerekek egész havi zsebpénzét.

A legszebb mégis az volt, amit Szenes Andrea mondott. Szerinte a kis ország lélekszámához mérten nagyszámú Nobel-díjasa azzal a kollektív bizakodással tölthet el bennünket, hogy mindannyian lehetünk Nobel-díjasok. (A Nobel-díj úgyszólván itt van a tarsolyunkban.)

Semmiképpen sem szeretném magamra venni a nemzetfőhorgasztó ellenszenves szerepét, de gyanítom, ebben Andrea doktornőnek nincs igaza. Érdemes végignéznünk a magyar Nobel-díjasok névsorát. Egyvalami közöset mindenki fog találni bennük. Mind nagyon okos emberek.

J. Gy. L.

FARAGÁS

Hogy az új évezredben a tudásalapú társadalom a nyerő, nem vitás. De nem akármilyen tudás kell ide, mert aki nincs tisztában a „fából vaskarika”-ügy megoldásával – ha nem megy is el a sunyiba –, ráfarag. Efféle metafizikai jártasságról értesítenek az újságok, hogy például éppen most mit csinálnak a kormányban: „Tovább faragják a hiányt.”

(podmaniczky)

KÉPLET

Nehezen eldönthető kérdés, van-e köze a szavazópolgárnak a politikus házasságon kívüli kapcsolatához, illetve az abból született gyermekhez. Ahány ház, annyi szokás. Szegény Clinton kevesebbért is mit kapott. Más példák viszont azt mutatják, hogy a politikust is emberszámba lehet venni, neki is van magánszférája, megromolhat a házassága, elcsavarhatják a fejét satöbbi. Kínos magyarázkodásra kényszeríttette az egyik bulvárlap, majd a fölröppent hír nyomán az egyik kereskedelmi tévécsatorna híradója a minisztert, aki gyermekeinek nem a családi fészekbe pottyantotta a kistestvért. Alapjában véve semmi közünk sincs hozzá, még akkor sem, ha pártunktól és kormányunktól olykor családi kérdésekben is értékes útmutatás érkezik.

Érdeklődésünk tehát a konkrét eseten túlmutató, és merőben elméleti. Mi, polgárok, akik szeretjük életünket képletek formájában viszontlátni, már annak idején hosszasan foglalkoztunk azzal a lenini képlettel, mely kimondja: szovjethatalom plusz villamosítás=kommunizmus. Ha Leninnek akkor igaza lett volna, akkor igaz lenne, hogy kommunizmus mínusz villamosítás=szovjethatalom. A problémát – hogy úgy mondjuk – az élet levette a napirendről. Ám most, hogy tudjuk, hogy alapesetben három gyerek, három szoba, négy kerék, tisztelettel kérdezzük, akkor ilyen helyzetekben most ez hány szoba és hány kerék?

győri

SZÉP SZÓ

„...a taplók, akik...” – olvasom egy nyilatkozatban (Népszabadság, Budapest-melléklet, május 22., 31. old.), de sem a riportert, sem a szerkesztőt nem hibáztathatom a nyelvi abszurdumért. Mert bár a szövegben semmi nincs, ami irodalmiasnak nevezhető, a mikológia (gombatan) területéről kölcsönzött szó itt valóban metafora: a nyilatkozó szemében ellenszenves embereket jelöl. Igaz, a nyilatkozó – Saly Noémi –, foglalkozására nézve irodalomtörténész, de jól érzékelhetően a biológia az, ami a legjobban vonzza. Még akkor is, amikor arra válaszol, hogy szeretné-e, ha felhőkarcoló épülne az Árpád hídnál (nem szeretné). A magasházak tervezőjét, Finta Józsefet is úgy emlegeti, ahogyan a nyelv szabályai szerint roszszabb esetben sáskákról vagy nyüvekről, jobb esetben meteorológiai jelenségekről (ritkábban szellemi irányzatokról) beszél a magyar ember: „Finta Józsefet az egyik legtehetségesebb, de a legkártékonyabb magyar építésznek tartom” – mondja. Majd így folytatja: „A Szabadság téri Bank Center épülete kétségkívül gyönyörű, csak épp semmi köze nincs... hozzám.”

Miért, az irodalomnak van?

(lévai)

A TÚRÓ GLOBALIZÁLÁSA

Tulajdonképpen arról van szó ebben az országimázsügyben, hogy mi magunkat szeretnénk globalizálni, vagy pontosabban magyarni a globuszt, ahogy azt Örkény István megálmodta.

Az országimázsközpont vezetője, aki jobbnál jobb ötletekkel áll elő, most magyar éttermeket szeretne világszerte. Mint mondjuk a kínai, olasz, görög stb. éttermek. Ezek általában úgy jöttek létre, hogy az éttermeket nyitó nációk gyermekeinek ősei bizonyos történelmi körülmények hatására tömegesen kivándoroltak, például Amerikába, aztán a többi valahogy jött a pekingi országimázsközpont érdemi részvétele nélkül. Itt azonban nyilvánvalóan valami másról van szó. Amint az imázsfelelős nyilatkozatából kiderül, a Magyar Turizmus Rt.-vel közösen hoznának létre magyar étteremláncot. Az étteremlánc nem magyar éttermeket jelent, hanem valami olyan hálózatot, ahol gulyást biztosan nem lehet kapni, mert azzal tele van az imázsunk. Mondjuk túrógombócot lehet kapni, esetleg csuszát. Mindenhol pontosan ugyanolyat, ugyanannyit stb. Ehhez persze globalizálni kell a túrót, mert azt némely kontinensen a nálunk megszokott ízben és alakban nem ismerik. Aztán, ha már van túró, jöhet a lánc.

Az amerikai meg bemegy és megeszi a túrós csuszát. (Ezt egyébként az Országh-féle magyar–angol kéziszótár szerint úgy hívják, hogy small strips of boiled paste strewn with curd.) Szóval megeszi ezt, megtörli a száját, és azt mondja: Oh God, egy fast food ez.

Pb

A BANKÁR

Az Európai Fejlesztési és Beruházási Bank (EBRD) honlapján található egy lista a megpályázható állásokról (http://www.ebrd.com/ english/recruit/Index.htm). Köztük a magyar közvélemény számára is ismerős pozíció: személyzeti és igazgatási alelnök. A bürokrácia szokásos bikkfanyelvén megírt pályázati szöveg hevenyészett fordítása a következő (kiemelések az eredetiben):

Állásleírás

A személyzeti és igazgatási alelnöknek vezető felelőssége van az EBRD személyzeti és igazgatási politikájának kialakításában, egyeztetésében, végrehajtásában és megfelelő ellenőrzésében. Ebben az összefüggésben a személyzeti és igazgatási alelnök különös figyelmet fordít a Bank emberi erőforrás stratégiájának bevezetésére és a Bank költségvetésére, tekintettel a beruházásokra, a hatékony helyiséggazdálkodásra és a bank belső szolgáltatásainak irányelveire és eljárásaira (pl. utaztatás). A személyzeti és igazgatási alelnök felügyeli egy osztály tevékenységét, amely magában foglalja a 67 fős szakmai és kisegítő stábot.

Fontosabb felelősségek

Az alelnök vezető szerepet játszik a személyzeti vezetés irányelveinek és eljárásainak kifejlesztésében, biztosítva, hogy a Bank földrajzilag a lehető legszélesebb bázisról, a lehető legnagyobb tehetségeket vonzza, fenntartsa és megőrizze. E szerepben az alelnök az intézmény „lelkiismereteként” hivatott szolgálni, abban az értelemben, hogy olyan folyamatokat biztosít a részvényeseknek, a vezetőségnek és a dolgozóknak, amelyek mindenki számára igazságosak és átláthatóak.

Az alelnök felelős azért is, hogy az intézmény beszerzési szabályainak és eljárásainak megfelelően gondoskodjon a Bank tulajdonában lévő vagy bérelt ingatlanjainak és berendezéseinek fenntartásáról a Központban és a kirendeltségeken. Az alelnök biztosítja a költségvetés betartását és azt, hogy bármilyen beszerzéssel, bérléssel és/vagy átalakítással kapcsolatos döntés olyan átlátható legyen, hogy az még az elképzelhető legalaposabb, belső vagy külső intézmény által lefolytatott vizsgálat próbáját is kiállja.

Az alelnök személyes példájával megszabja a legerősebb erkölcsi normát és intézkedik azokban az esetekben, amikor ezt a dolgozók nem követik. Az alelnök a Végrehajtó Bizottság és az Igazgatóság tagjainak személyzeti tisztviselőjeként intézkedik azok saját személyzeti ügyeivel kapcsolatban. Ezek intézésekor az alelnöktől elvárt a diplomáciai tapintat, amikor határozott.

Szükséges, hogy az alelnök képes legyen nyíltan beszélni annak érdekében, hogy korrigáljon helyzeteket, amelyek befolyásolhatják az intézmény fejlődését. Az alelnöknek tudni kell bánnia nagy tekintélyű figurákkal a Bankon belül és kívül.

Az Alelnök a Végrehajtó Bizottság tagja és az apparátus vezetőjének szerepében segíti az elnököt azzal, hogy szükség esetén képviseli őt a BAAC [feltehetően az EBRD Igazgatóságán belül működő egyik albizottság, a Business Affairs Advisory Council (Üzleti Ügyek Tanácsadó Testülete) – a szerk.] előtt, a dolgozói gyűlésen, az ad hoc bizottságokban és külső fórumokon. E tekintetben az alelnöknek különleges felelőssége az elnök támogatása, biztosítván a Végrehajtó Bizottság által megszabott vezetői célok következetes betartását.

Az alelnök és az osztály aktívan támogatja az elnököt a párbeszéd-politikában a Bank dolgozóival, részvényeseivel és a közvéleménnyel azokban az ügyekben, amelyek az osztály felelősségi körébe tartoznak. Személyzeti és igazgatási ügyekben az alelnök a legfőbb kapcsolat más nemzetközi intézményekkel, kormánytagokkal, a közvéleménnyel és a helyi közösséggel.

Ez volna tehát a munka, amit el kell végezni. Nyilván azért, mert a korábbi alelnök is ezt csinálta az elmúlt közel tíz évben.

–h-y–

Könyvhét

KŐRÖSSI P. JÓZSEF:

Egy könyvkiadó naplójából

A Liszt Ferenc téren elhangzó „beszéd” változata

Ez nem posztmodern könyvheti megnyitó lesz. Posztmodern könyvheti megnyitót még sohasem írtam. Avantgárdot se tervezek, de szerettem volna meghökkenteni. Istenem.

Arra gondoltam, egy szavam se lesz. Akkor nektek sem lehet egy szavatok se. Majd eljátszom némán az eheti könyvhetit. Hozok ide könyvet, nem akármilyet, az egyik legkedvesebbet, esetleg kortárstól is. Tudjátok, mire/kire gondolok. És megnyitom.

Legnagyobb kihívás kiadónak könyvhéten könyvheti eseménysort megnyitni. Ez a reklám helye lesz. Az biztos. A kiadói könyvreklámé.

A könyv a szerzőé. A kiadóé. A kereskedőé. Az olvasóé. A bamba utókoré. Ember legyen a kiadó a talpán, aki a sorrendet képes eldönteni.

Sokan olvastak már föl ezen a téren. Itt az „Írók” előtt. Az Írók Boltja előtt. (Írókám! Van kedvezmény is). Dettiék előtt. Editék előtt. Robiék előtt. Józsi előtt. Könyvet is égettek, éppen egyik könyvheti napon és éppen a rendszerváltás éveiben. Kézrátétellel az írók nevében lefoglaltuk. Íróké azóta is. Az, ami azelőtt. Hát akkor napló. Naplónyomok.

2000. május 22., hétfő

Nehezen döntöm el, hogy a reggeli gyerekfuvarozás után a kiadóba menjek-e, vagy haza. Marad-e időm például könyvheti naplóírásra is, vagy inkább menjek be, lássuk, történt-e valami a hétvégén. Ami azért sem kizárt, mert a nyomda Sz-ről mára, hétfőre ígérte az összes náluk készülő könyvünk szemleívét, és az nem kevés. Már napok óta erre vár a sajtó és Tarján Tamás. Nem vigasztal, hogy hallom, minden kiadó késik, a nyomdák többsége megintcsak túlvállalta magát, besokallt. Persze, még mielőtt a nyomdák túlvállalták volna magukat, megtették ezt a kiadók is. Akárcsak tíz éve minden könyvhét és téli könyvvásár előtt.

János (Háy) kocsija már a kapu előtt. Mi nyitunk, ez a ritkábbik eset.

Szemleívek. Konrádé és az Ezredvégi beszélgetések. Csak éppen, amit kérnek már napok óta, Péterfy kötetének szemleíve nem érkezett meg. Telefonok. Az elmúlt hetek után D. hangja most a korábbiaknál megnyugtatóbb.

Minden fogadalmam ellenére, miszerint soha többet nem adom az összes könyvheti könyveinket ugyanannak a nyomdának, megintcsak egynél, ráadásul az S-nél kötöttünk ki. A mostani választásnak azonban elsősorban anyagi, tulajdonosokban keresendő oka van.

D. azt mondja, huszonötödikére minden könyvünk megérkezik. 22. van.

Eörsi. Több apró és néhány durva hiba került a válogatott versek kötetébe, a Szögekbe. Ül velem szemben a fotelben és nem érti. A sajtóhibák még elviselhetők. A tördelési hibák már nem annyira. A legsúlyosabb az, amikor E. szándékosan helyesírási hibát akar „ejteni”, s azt a korrektor kijavította.

Hívnak Eörsi szombathelyi könyvbemutatójára. Elmegyek. Hívok egy kaposvári könyvesboltot, nem akarnak-e Eörsi kötetével valamit kezdeni.

L. J-től még mindig nem kaptam szemleívet A Baumgarten alapítvány ünnepei című Téglás János-féle kötetből, ami a könyvhét egyik szakmai szenzációja lehet, hiszen a díjátadásokkor elhangzott összes beszédet tartalmazza jegyzetekkel, amelyek egy hosszú kutatás eredményei.

Háyjal az Év könyve díjról. Nem lehet tudni róla semmit. Pedig volt. A díjátadás maga amolyan letudott feladat lett, amiről csak az érintettek szereztek tudomást. Így volt tavaly is. Titok. Borzalom. Mi mindent tennének – tesznek! – meg egy ilyen jelentős (pénzzel is járó) díj kapcsán bárhol a világban. Nálunk kirakatokba se kerültek ki a díjazott könyvek. Egy könyvbemutató híréért, hogy a mínuszosok közé bekerüljön, közelharcot kell vívni a szerkesztőkkel.

Nem utal a Magyar Könyv Alapítvány. Akárcsak tavaly, ma sincs még szerződése a kincstárral. Május 22-e van.

Leszállítja Debrecenből a Kinizsi nyomda a norannak a Perse-kötetet. Ez a másik tavaszi könyv, amire büszke vagyok. A Cholnoky hat regény és Hunyady Családi albuma után.

Képtelenség fénymásolni a nálam lévő Lovik-kötetet, a Kertelő agárt. Hullik szét, törik, porlik a papír.

G. Brigittával az Írók Boltjában Bródy és Rosenfeld Bella, azaz Fehér Judit levelezésének kiadásáról. Beszélgetésünk alatt gondolok rá: nem lenne-e érdemes egy magyar írók zsidó novelláit csinálni a Magyar novella tematikus sorozatban? (János szerint majd agyoncsapnak érte.) A bolt hátsó traktusában beszélgetünk a függönyök mögött. Esterházy villan fel egy pillanatra.

Otthon. Bognár Robinak telefon: van fordítói tiszteletpéldány a Perse-kötetből.

május 23., kedd

Nem jön ma könyv, pedig a Tamási, Péterfy már nagyon aktuális lenne. Több hete nyomdában vannak. Ez is S-nyomda. D-vel gyors telefon. Minden könyvheti és háttérkönyvünk ki van nyomva, ezt állítja. Úgy legyen. 26-a az utolsó nap, amikor terjesztők még úgy fogadnak könyvet, hogy a vidéki boltjaikba is eljuttatják. Egyelőre csak az Eörsi-kötet könyv. Hiányzik a Péterfy, Háy, Kőrösi, Vathy, Konrád, Baumgarten alapítvány, valamint a háttérkönyvek, az új Örkény-kötet, az Ezredvégi beszélgetések, Upor L. színházi könyve, a Tamási Áron-publicisztika, a Magyar utazók. F. Ági faxon (!) küld a kiadóból több Saád-fényképet haza. Döntsem el, mi kerüljön a borítóra, számítsak árat. Megdöbbenek, amikor kiderül, hogy Kati kötetének önköltsége 1093 forint. Hogy kalkuláljak így árat? Ha azt akarom, hogy az 1000 példány ne legyen veszteséges, 2500 forintért kell adjam a 408 oldalas könyvet, és mind az ezret el kell adnom, hogy ne fizessek rá. Egyelőre a kortársak közül egyedül Konrád könyveit tudjuk viszonylag rövid idő alatt olyan példányszámban eladni, hogy támogatással már ne fizessünk rá.

Lábass telefonon. Késő őszre ki tudom hozni az új könyvét, ha lemond a fényképekről. Lemond. Amíg D-vel beszélek a mobilon, cseng a madzagos telefon. R. úr az o. intézetből. Holnap, szerdán, mehetek az ő bankjukba az én pénzemért.

Hívom a K. nyomdát. Most már legalább egymilliót utalni tudok. Erzsi küld egy faxot, amiből kiderül, hogy a Könyvklub újabb négyszáz illusztrált, Shakespeare-kötetet kér (noran).

Eörsi. Lesz-e árusítás a Kamra-beli könyvbemutatón, és lesz-e a Centrálban, ahol Bálint Éva a műsorvezető. A Kamrában igen, a Centrálban nem.

Bálint Éva. Ugye nem felejtettem el a Centrált, Morcsányi (Magvető), Osztovits (Európa) lesznek a kiadó–vendégek, nálam Eörsi és Péterfy az író–vendég.

Egy nevétnemértem hölgy a rádióból Váradi Juli nevében telefonál, hogy holnap este Morcsányival, Osztovitscsal, Pataki Jutkával, Gyurgyákkal egyenes adásban a Kossuthon. Elmegyek-e? Jó társaság. Elmegyek. Eldöntöm magamban, hogy Gy-vel semmiféle provokációba nem megyek bele.

Újabb telefon. HVG, Murányi G. Ez egy jó nap. Rég várt pénzekről jönnek ígéretes hírek. Váratlan megrendelések vannak, megjöttek az igazolások arról, hogy nincs köztartozás, kellenek a könyveink és hívnak mindenféle sajtóbemutatókra. Mi kell még?

Napló. Este vázlat, reggel beírás. Napló. Ha én valamit megnyitok – egy kiállítást, egy ajtót –, az mindig személyesre sikerül. Ha megnyitok egy nőt…

Nem messze innen, az Astoria aluljárójában, a mindmáig egyetlen klasszikus ideiglenes köztársasági elnökünk, Göncz Árpád azt mondta 1988-ban: szívesebben árulok könyvet, mint hazát. Úgy van. Úgy legyen.

Szép könyveket kívánok? Jókat is!

BÉNYEI TAMÁS:

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Isten vétke

· José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma. Fordította: Pál Ferenc. Európa, 2000. 520 oldal, 1900 Ft

Az úgynevezett Nagy Történeteknek – írja Arundhati Roy Az Apró Dolgok istene című regényében – épp az a titkuk, hogy nincsenek titkaik: akárhol beléphetünk világukba, mindig otthon érezzük magunkat, soha nem akarnak megtéveszteni hátborzongató ijesztgetésekkel és trükkösen váratlan befejezésekkel. Hiába tudjuk, hogyan végződnek, mégis újra meg újra hallani akarjuk őket. Persze nem ugyanaz, ha mondjuk egy mindenki által ismert mesét vagy egy sokak számára szakrális jelentőséggel bíró szöveget mondunk újra. Saramago 1991-es regénye nyilvánvalóan a nagy történetek legérzékenyebbikét, Jézus történetét írja újra, nyíltan vállalva apokrif jellegét. Ezért aztán nem is biztos, hogy mindig otthon érezzük magunkat a regényben – illetve ha mégis, akkor paradox módon talán csak azért, mert Saramago sok szempontból idegenné, otthontalanná tette ezt a „túlságosan is jól ismert történetet” (141).

Nem tudom, a Nobel-díjat Saramagónak odaítélő svéd akadémikusok olvasták-e ezt a regényt, az mindenesetre jó, hogy a jelek szerint nem fűtötték őket olyasfajta indulatok, mint amelyek Rushdie meghurcoltatásához vezettek. Saramago regényét ugyanis nyugodtan nevezhetjük a kereszténység Sátáni versekjének, amennyiben apokrif részletei közül jó néhány nyilvánvalóan szentségtörő módon mond ellent az újtestamentumi hagyománynak. Hogy csak a legszembetűnőbb példákat említsem: Mária nem szűz, amikor Jézus – József és az Úr közös erőfeszítéseinek eredményeként – megfogan, a Jézus születését anyjának hírül hozó angyalról, aki később négy évig Jézus nevelője, kiderül, hogy maga az Ördög, Jézus pedig haláláig testi és lelki szerelemben él együtt Magdalai Máriával.

A „szentségtörések” jelentős része abból fakad, hogy Saramago humanizálja a szakrális történetet: „ne háborodjon fel senki amiatt, hogy ilyen prózai apróságokkal töltjük az idejét, Isten története nemcsak istenes dolgokból áll” (466). A szent történet megváltoztatása azonban nem jelent egyben profanizálást is, hiszen a szakrális jelleg nem tűnik el, csak átértelmeződik és áthelyeződik az emberi világba. Jézus fogantatása például valóban csoda, József és Mária pedig valóban szentek, de nem azért, mert isteni küldetést teljesítenek; szentségük természete Isten előtt is rejtély, hiszen „vannak olyan dolgok, melyeket maga Isten sem ért, noha ő alkotta meg őket” (25). És a földi dolgokból születik meg „az egyetlen lehetséges történet” (17). A regény gyakran „áthalad” egy-egy újtestamentumi passzuson, mind a négy evangéliumból bőven merítve, s úgy lábal ki belőlük, hogy az ismert szövegrész beolvadjon az egyetlen igaz történet elbeszélésébe (ezek a nehéz váltások jól érvényesülnek Pál Ferenc igen meggyőzőnek ható fordításában).

Az apokrif (vagy szentségtörő) változtatások legfőbb oka az, hogy Saramago az újtestamentumi történetbe beilleszt egy hangsúlyozottan emberi, hétköznapi moralitást, amely váratlanul új fényben láttatja az ismert elemeket. Jézus például úgy dönt, nem támasztja fel Lázárt, de nem pusztán azért, hogy Saramago verziója mindenáron ellentmondjon a kanonikus történetnek, hanem azért, mert – mint Jézus mondja – senki nem követhetett el annyi bűnt, hogy kétszer kelljen meghalnia (485). A regény szempontjából legfontosabb következményekkel járó apokrif változtatás mégsem ez, hanem az az esemény (helyesebben az esemény új értelmezése), amely köré Saramago regénye szerveződik, József (s egyben az eseményeket irányító Isten) bűne (146): amikor megtudja (persze nem angyali közvetítéssel, hanem három katona beszélgetését kihallgatva), hogy Heródes parancsot adott a betlehemi csecsemők megölésére, József csak a saját fiát menti és nem szól a betlehemieknek, s így Jézus életének ára a többi csecsemő halála. A regény első kétszáz oldala (talán a legjobb része) József története, ha úgy tetszik, evangéliuma. Van a szövegben (lehet, hogy nemcsak a magyarban) egy különös elírás, amely számomra az egész saramagói átirat kulcsát adja: miután a bűntudattól gyötört József ártatlanul kereszthalált hal, minden éjjel visszatérő rémálmát elsőszülöttje, Jézus örökli, s amikor anyja aggódva álmáról kérdezi, Jézus nem válaszol és elfordítja a fejét. Ekkor, az apáról a fiúra szálló öröklődő álom kapcsán, a Máriától való elfordulás pillanatában ír a szöveg, tévedésből, és mégis törvényszerűen, Jézus helyett Józsefet (199).

Saramago könyvének legfontosabb apokrif vonása épp az elírás által válik világossá: tulajdonképpen nem is Jézus evangéliumát olvassuk, a Jé zusé mellett – de inkább helyett – a többi szereplő történetét is látjuk. Jézus jelenléte és jelenlétének módja az evangéliumban (mármint ebben) a szöveg egyik legfontosabb kérdése. A címnek a létező evangéliumokkal egybeolvasott birtokos szerkezete Jézus szerzőségét ígéri, de nyilvánvalóan nem erről van szó, hiszen az elbeszélő itt is Saramago megszokottan bőbeszédű, felváltva tudálékos, közhelyes és érzelmes többes szám első személyű narrátora. A regény a Jézus-történetet egy család és egy közösség életének kontextusába helyezi, ahol a legérdekesebb szereplő nem is Jézus, hanem a többiek: Jézus szülei, Jakab, a féltékeny testvér, és József, a fiatalabb testvér, aki nem meri nyíltan szeretni Jézust, Magdalai Mária és Márta, a szomszédok és ismerősök. Jézus életének utolsó napjai itt alig néhány oldalt foglalnak el. Jézus története eleve a könyv kétharmadát kitevő József-történet folytatásaként és ismétléseként jelenik meg, és a főszereplőt majdnem végig úgy látjuk, mint a keresztre feszítést ábrázoló metszeten, amelynek leírásával a regény indul: tekintetek, vágyak és gyűlölködések metszéspontjában. Jézus József és Mária elsőszülöttje, aki apja (és isten) vétkét cipeli magával, s aki, miután tudomást szerez e vétek természetéről, kamaszos becsületességében megtagadja szüleit, elhagyja Názáretet, és igazából soha többé nem képes bensőségesen beszélni anyjával. Beolvad a családtörténetbe számos bibliai epizód és csodatétel, például a kánai menyegző, ahol Jézus anyja kérésére így kérdez vissza: „Mi közöm nékem tehozzád, oh asszony?” (János 2.5; a regényben 389). Ha úgy tetszik, Saramago regénye arról szól, hogyan mondhatta ki Jézus ezeket az emberi léptékkel mérve hihetetlenül kegyetlen szavakat.

A kiválasztottságának tudatával küszködő Jézus („Kiválasztott vagy, nem választhatsz” – mondja neki az Úr) önmagában nem is volna regényszereplő, inkább evangéliumba vagy tézisdrámába illik; teológiai vitái Istennel és az Ördöggel a regény legkevésbé érdekes részei. A legellenszenvesebb szereplő pedig minden bizonnyal maga a szerfelett gyakorlatias és leginkább egy gátlástalan politikusra vagy impresszárióra emlékeztető Úr, akinek a megtestesülés leginkább valami nagyszabású promóciós kampányt jelent, hogy az elkövetkező időben ne csak egyetlen kis nép imádja. Az égi és a földi szférához így megfordítva rendelődik hozzá a szent és a profán jelző: az elbeszélő többnyire az Úrnak és a teológiai fejtegetéseknek tartja fenn a frivol hangnemet, míg az igazán fontos misztériumok a regényben mindig az emberi világból erednek. Ettől válik igazi regénnyé Saramago könyve, s ennek köszönhető az is, hogy a „túlságosan is jól ismert történet” nem a kanonikus ősforrás apokrif változataként hat, hanem magától értetődő elbeszélésként: „így történt, nem így történt, és minden úgy lesz, ahogyan elmondjuk” (225).

És ezért tudjuk ezt a nagyon is Nagy Történetet úgy olvasni, mintha nem ismernénk a végét. Bár, ha jobban meggondoljuk, másként talán nem is lehet igazán olvasni.

BORBÉLY SZILÁRD:

„Mintha alul minden teher”

· Bertók László: Februári kés–Új versek, 1998–1999. Magvető, 2000, 80 oldal, 1290 Ft

Bertók László költészetét – a szakma és a pályatársak részéről egyaránt – az utóbbi tíz évben a folyamatos elismerő méltatás fogadta – és méltán. Ezt a mondhatni „kanonikus” elismertséget olyan külsőségek is jelzik, mint például a Magyar Költészet Kincsestára sorozatban napvilágot látott, a költő által válogatott és jóváhagyott reprezentatív, az életművet bemutató gyűjtemény (Válogatott versek, 1999). Kutatva a megérdemelt siker okait, többféle magyarázati lehetőség vetődne fel. Mivel azonban épp nem ez a feladatom, hanem egy nagyon is élő és alakulásban lévő költészet újabb verseinek a bemutatása, erre csak utalok.

Bertók László pályája csúcsán olyan költőként kerül az irodalmi érdeklődés homlokterébe, aki kitartóan és megalkuvás nélkül dolgozva, költészetének megújításával váratlan fordulatot hajtott végre. Nemcsak arról van szó, hogy az eredmények és tapasztalatok halmozódásával összegződés, vagy hirtelen nyelvi, költői erősödés történt ebben az életműben, hanem tudatos és elhatározott váltásra került sor. E költészet alakulástörténetét figyelve az válik beláthatóvá, hogy Bertók László poétikája határozott, de nem végletes törést és egyúttal törlést élt át a nyolcvanas évek közepe táján, amikor megjelent az immár jellegzetesen Bertók-szonettek sorozata. Ez az elődlegesen poétikai természetű váltás, sőt még sarkítottabban fogalmazva formai alapú átrendeződés, amely a sajátosan átértelmezett vers-alak („alak-szonett”, ahogy a régiek mondták volt) bevezetésével az anyagkezelés: a metrika és a prozódia, a rímtechnika, a versmondattan és sorképzés stb. gyakorlati gondjait vetette fel. Mindez a költői termés számára azt eredményezte, hogy a nyelv anyagszerűségében és önmagára irányulásában vált e szonettek számára (és ezáltal természetesen olvasóik számára is) befogadhatóvá. Ez pedig határozott ellépést jelentett Bertók László számára attól a költői köznyelvtől, amely indulását és – a nyolcvanas évek közepéig – nyelvének (ki)alakulását befolyásolta. Különösen akkor jelentős ez a tény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy pályáján a váltás épp azt megelőzően történt, hogy a 89-es év kirajzolta „szellemtörténeti” törés a politika és erkölcs szétválasztásával az addig létező egyik nagy hagyományú irodalmi beszéd alapját kezdte ki. Az erre épült írói stratégiák és poétikák többnyire ez után kerültek válságba. Vagyis épp akkor, amikor Bertók László költészete azóta is tartó önmegújítási kísérletébe kezdett.

Ez után a – kicsit hosszúra nyúlt és most itt kellőleg (ki) nem bogozgatható – kitérő után visszatérve a költőnek az elmúlt két évben keletkezett Újabb verseinek bemutatásához, mindenekelőtt arról kellene beszélni, hogy újabb váltás és újabb lehetőségek körvonalazódnak költészetében. Az ezt a versgyűjteményt megelőző Deszkatavasz (1995–1997 a versek keletkezési ideje) volt az a kötet, amely szakított a szonettek addig kizárólagos formájával, és visszatért a nyelvileg uralt, retorikailag feszesen szerkesztett „szabadversek” (vö. Szilágyi Márton: Mintha, már, nem, ÉS, 1998. június 5.) hagyományához. A jelentéstulajdonítás felszabadítása azonban izgalmasan változatossá, megnyugtató módon rögzíthetetlenné, nehezen feltárhatóvá tette ezeket a költeményeket. Az újabb versek – úgy tűnik fel – visszatérnek az „önmegszólító” versbeszédhez, azonban már egy más nyelvi világban, megváltozott módon teszik ezt.

Különös volt az „önmegszólító vers” poétikájának alkalmazása a hatvanas-nyolcvanas évek magyar költészetében. A Németh G. Bélától származó fogalom visszatérő módon felbukkan a líraértelmező írásokban. Bertók László költészetével kapcsolatban annál is inkább indokolt erről röviden szót ejteni, hiszen versei többsége – a szonettek óta – mintha leginkább ide volna sorolható. Vagyis a megszólító és a felszólító „mód” a legtöbb versben megjelenik, tehát az önmegszólító vers értelmezési hagyományt követve is megközelíthetővé válnak ezáltal. Poétikai tanulságként az is megfogalmazható, hogy Bertók László szonettaktualizálása, a szabályos strófaképlet átalakítása (a sorok lerövidítése kétféleképpen ritmizálható nyolcszótagosra, valamint a rímszerkezet redukálása) a kései József Attila közelébe helyezi ezt a költészetet. A viszonylag gyakran felbukkanó kell, kellene alakok viszont költői beszédét ahhoz a hatvanas-hetvenes évek poétikáira emlékeztető nyelvi magatartással is rokonítják, amely a költői beszédet morálisan is kitűntetett helyzetbe emelte, és kijelentései kinyilatkoztatások erejével szólaltak meg. Az eldöntetlenség pozíciója Bertók László utóbbi két kötetében már a szonettkorszak poétikai tanulságait hordozva csupán áthallásszerűen engedi érvényesülni a korábbi korszak versnyelvét.

Bizonyos megszorításokkal mondható ez metaforahasználatáról is. A korábbi poétikai jegyek törlése mögött felbukkanó folytonosság, amely például a szonett-alak beléptetésével a posztmodern fordulat felől is értelmezhető költészeti fordulatban megőrzi a személy („figurájának, imágójának, a beszéd és az értékelés központjának” – Margócsy István; 2000, 1993.) visszanyerhetőségének nemesen konzervatív tartását. Az ezzel fölerősödő nyelvi magatartás a felszólítás modalitásában előhív olyan nyelvi megoldásokat, amelyek immár meglepően hatnak ebben a költészetben. Így például nem tűnik szerencsésnek a szociolektusra ráutaló, azt új összefüggésbe emelni akaró zabszem-frazéma felhasználása a Kiterjedés (14. old.) című szövegben. A vendégszövegek használata során nem mindig sikeres a költői szöveg korpuszába történő re-kontextualizálás. Hasonlóképpen kevésbé teherbíró ez a nyelv a politikai szenvedélyesség morális ítéletmondása tekintetében. Például a logikai szervezettség válik értelmezhetetlenné egy felháborodottságról tudósító vers (Élvezet) esetében. Ugyanis nem válik világossá, hogyan érthető a „hogy a közös élvezetet / el ne rontsd” (33. old.) fordulat, ha eldönthetetlenné válik, vajon hány „alanya” van a versnek.

Mind az előző, mind a mostani kötet az összegzés és a lemondás jegyében épített kötetszerkezetet mutat: erre utaló jelek a nyelvi-formai egyszerűsödés, az ünnepélyes metaforizáltság háttérbe szorulása. Egy recenzensi gyors következtetés mindjárt ezt mondatná a mostani kötetet záró haikukból szerkesztett füzérekkel kapcsolatban is, hogy „mindez a gnómatikusság, a végső tömörítés irányába mutat”. De nem, ez jócskán túlzás lenne, hiszen a nagyobbrészt alkalmi darabok inkább talán a formai kísérletezéssel hozhatók összefüggésbe. Mint ahogy a kötet kiemelkedő darabjai sem itt találhatóak, hanem az igen erős verseket (Fagyos, Kulcs, Novemberi) tartalmazó első (Árnyék), illetve az ebben a kötetben is felbukkanó szonetteket is bemutató Például című második ciklusban (Ki úszik el?). A lazítottan retorizált, a jelentéstulajdonítás lehetőségeit tekintve elbizonytalanítottabb versek egy kiemelkedő és jelentős költői erővel megformált költészet jelenlétét mutatják fel. Ahol az olvasók egy idős mester önmegújító pályaértelmezésének újabb váratlan eredményeivel találkozhatnak.

JÁNOSSY LAJOS:

Feri a hegyről

· Hazai Attila: Szex a nappaliban Balassi, 2000. 190 oldal, 1600 Ft

Feri későn érkezett haza, mert sokáig üldögélt barátjával a Liszt Ferenc téri teraszok egyikén. Kávéztak és az életről beszélgettek Oszkárral, ezen belül is Hazai Attila Szex a nappaliban című, frissen megjelent novelláskötetéről, ahogy Feri – avagy Hazai szöveggyűjteményéről, ahogy Oszkár fogalmazott.

Emlékezz vissza, kezdte Oszkár, emlékezz csak, hogy amikor Hazai elkezdte a publikálást, már akkor is felhívtam a figyelmedet azokra a veszélyekre, amelyek Hazai vitathatatlan erényei mellett, de azokkal szoros összefüggésben felmerültek bennem. Mindaz az üdeség és szabadság, ami az írásait kezdettől fogva jellemezte, az európai prózahagyományokkal való bátor szembeszegülés, az amerikai újpróza termékeny érintése, a párbeszédek pörgő használata, a groteszktől az abszurdig húzódó elemek leleményes beépítése az írásainak szuverén világot és hanghordozást adott. Ugyanakkor számomra, aki bevallottan az európai kultúrán nevelkedtem, mégiscsak felmerült az alapvető kérdés, hogy a szövegeknek ez a redukált nyelve és szituáltsága olyan szűkre szabja az ábrázolt világ kereteit, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen a rövidzárlat, az írói eszközök kimerülnek és ad absurdum saját paródiájukba fordulnak, mondta Oszkár fokozatosan belemelegedve. A posztmodern, minimalista popirodalom átveszi a vele adekvát zenei technokozmosz monotóniáját. Na, de várj egy pillanatig, vágott közbe Feri. Még nem fejeztem be, állította le a másik, mégpedig azért nem, mert itt van ez a könyv, ami, úgy látom, beteljesítette a jóslataimat. Ugyanis ezekben a szövegekben pontosan azt veszem észre, hogy Hazai megunta önmagát, megunta a figuráit és a helyszíneit, nem fejezi be az írásokat, mint például az Emberrablás a Dob utcában, vagy a Rózsaszín por esetében, megítélésem szerint teljesen véletlenszerűen és esetlegesen magukra hagyja őket pőre szövegszerűségükben, odadobja az olvasónak, kezdjen vele, amit akar. Természetesen akadnak a kötetben kisprózák, amik még erőteljesen emlékeztetnek a Szilvia szüzességének, Hazai első novellagyűjteményének darabjaira, így a címadó, Szex a nappaliban, ahol egy majom farkalja meg az elbeszélő feleségét, vagy a Menyus választása, ahol egy csendes és unalmas délután fordul kegyetlen gyilkosságba, de míg a Szilviában a fentiekhez hasonló fordulatok a legjobb értelemben meglepetésszerűek és őrülten ötletesek voltak, addig a Nappaliban már fáradtnak, kényszeresnek és hogy stílusosak legyünk, kiheréltnek tűnnek. Feri megemelkedett a székből. Kis pillanat, ülj nyugodtan, elmondom, aztán te jössz, intette le Oszkár. Tehát egyrészt ezt látom, másrészt pedig ezúttal, és erre mondhatjuk deskriptíve, hogy új húzás Hazainál, szóval ezúttal más retorikai alakzatokkal is dolgozik, afféle esszéisztikus modellekben töpreng az élet milyenségéről, mint a Gondolatokban és A lélek feszültségében, mondanivalója alátámasztására sztoikus szerzőket citál, monológjai közben egy képzeletbeli hallgató-olvasó felé fordul, beszélyeit valamiféle hallgatósághoz intézi, akiknek a türelmére és megértésére apellál, az egyébként filozófiailag banális, irodalmilag pedig igencsak kérdéses gondolatok befogadására. Hazai visszajutott arra a kockára, ahonnan elindította a „Ki nevet a végén” című társasjátékát, ott áll, de szerintem már csak ő nevet, fejezte be Oszkár, és önelégülten hátradőlt a székében.

Jó, nagyjából fel voltam készülve erre, kapkodta a levegőt Feri, de arra azért nem számítottam, hogy ilyen pökhendin bújik elő belőled az européer, a megvesztegethetetlen metafizikus vállalkozó, aki bulldózerével bármit, ami az útjába kerül, egyszerűen ledózerol. A folytonos fogalmi, tehát minősítési kényszered lassan egy bernhardi eszelősre emlékeztet. De rendben van, felveszem a kesztyűt, és bölcselkedésre bölcsességgel válaszolok, Oszkár itt felkapta a fejét. Nem kell megsértődni, folytatta Feri, semmi meglepőt nem fogok mondani, csupán ismét idézném Susan Sonntagot, akinek Az értelmezés ellen című remeke a Holmiban valamikor megjelent, valószínűleg nem véletlenül közvetlenül Hazai Rezső kérdése című novellája előtt. Sonntag az esszéjét így zárja, remélem a lényeget tekintve hűen idézem, mondta Feri: „A művészettel kapcsolatos bármiféle kommentárnak ma az a feladata, hogy a műalkotásokat – és hasonlóképpen tulajdon benyomásainkat – valóságossá tegye számunkra, nem pedig az, hogy kevésbé valóságossá. A kritikának azt kell megmutatnia, miként van az, ami van, ezt kurziváljuk, tette hozzá Feri, nem pedig azt kell közölnie, mit jelent”, ezt is aláhúzhatjuk, nyomatékosított Feri. És a zárómondat: „Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk.” Na már most Hazaival kapcsolatban ez a megállapítás igen fontos, ugyanis Hazai novellái kibújnak az értelmezés hagyományos, hagyományőrző elmélete és gyakorlata alól. Írásai pont azért jók, mert nem számolnak, ha akarod, akkor leszámolnak a prózavilág fennkölt mitológiájával és toposzaival, arról és úgy beszélnek, ami van. A dolog maga jelenik meg teljes önadekvációjában, mondta Feri és Oszkárra pillantott, aki nyugtalanul morzsolgatta a cigarettáját, és ha a beszélgetés kedvéért ezt a közös szótárt használjuk, akkor hadd tegyem hozzá, hogy a popart minősítést szerintem joggal használtad, csakhogy részemről ez abszolút pozitív minőség, mert pontosan egy olyan művészi attitűdre utal, ami amúgy Hazai sajátja is, melynek értelmében bármi műalkotássá tehető és ez a bármi igaz természetesen a szövegekre is. Hazainál viszont mindez egy plusz csellel is meg van firkálva, miszerint a Hazai-szövegek pszeudó talált tárgyak, gyakran bejátszák a szappanoperák dialógjait, alulstilizáltságuk tudatos szerzői gesztus, amely még jobban elbizonytalanítja művészi hitelüket, ezzel szemben felerősíti meztelenségüket, aminek következtében az olvasó izgalmas zavarba jön. Hazai a dolgot magát nézi, akár egy Pinty-mesét mond el, akár Karcsi bácsiról számol be, aki elejtette a kolbászt, akár egy agyba tartó vérrögről értekezik. Hazai azt sejteti, hogy bármi dolog fenoménja és szubsztanciája egymásnak megfeleltethető, számára minden látvány, kontemplációs tárgy, amely nem Maya fátylának végtelen redőjű leplébe burkolt létező, hanem formája és tartalma egy és ugyanaz. Ha az anyagról beszél, akkor tényleg az anyagról beszél, ha arról, hogy mennyire szeret kúrni, akkor erről a szenvedélyéről, ha egy gyilkosságról, akkor vérről és késről. Ennyi az egész és ha ebben te monotóniát látsz és szűkösséget, unalmat és paródiát, akkor mindebben igazat is adhatok neked, azzal a patikamérlegre való különbséggel, hogy mindez nekem kedvemre való, mert rólam beszél, mert arról a csajról beszél ott, hadarta Feri és a másik asztalnál ülő lányra mutatott, és arról a robogós csávóról, aki most érkezett, és amúgy pedig rólad is, fejezte be Feri és Oszkárra mutatott.

Hát rólam nem, vágta oda Oszkár, fizetek szólt a pincérnek. Feri a zsebébe nyúlt, pénzt tett az asztalra, felült a biciklijére és távozott. Ezért érkezett későn haza a hegyre, ahol most előtte fekszik Hazai A szar című műve, Oszkár is otthon ül, előtte kedvenc Kosztolányija. A könyvek fölött mindkettőnek egy-egy dzsoint szépséges rakétáján matat a keze.

ANGYALOSI GERGELY:

Szökés a jelenből

· Arthur Koestler: Érkezés és indulás. Fordította Makovecz Benjamin. Osiris, 2000. 195 oldal, 1780 Ft

Koestler A láthatatlan írás című önéletrajzi művének végén beszél erről a regényről, az elsőről, amelyet angol nyelven írt. Ez 1942–43-ban történt. A magyar fordítás (mely egyébként jó stílusú és élvezetes) mindenesetre egy 1969-es „first publishing”-ra épül; érdekes dátum. Európa politikai arculatának redői és kiemelkedései ugyanis tektonikusan átrendeződtek a hatvanas évek végére, a döntő különbségek ellenére némiképpen ahhoz hasonlatosan, ahogy az Érkezés és indulás főhőse megéli saját krízisét.

Ma 1968 főleg azoknak szolgál hivatkozási alapul, akik úgy vélik: a marxizmus különböző változatain, illetve a „létező szocializmus” megreformálhatóságába vetett hiten alapuló baloldaliság zsákutcája lett világossá akkor. Pedig hát az az év az úgynevezett „jobboldaliság”, vagy a politikai konzervativizmus hadállásait is átrendezte. Egészen biztosan megszűnt például annak a lehetősége, hogy valaki ép elmével és őszinte naivitással hihessen a mérséklődő egyenlőtlenségek és a mind általánosabbá váló jólét társadalmának világméretű megvalósulásában. Újra kellett fogalmazni a krédókat és a hitvallásokat (már akinek sikerült), és a többség előtt alighanem akkor sem nyílt más lehetőség, mint amiről Koestler a regény végén több mint három évtizeddel korábban írt: inkább „mindennek ellenére”, mintsem „valamiért” maradni az egyik oldalon, vagy éppen átállni a másikra.

Az Érkezés és indulás az írói szándék szerint tézisregény, vagyis „arról szól”, hogyan érkezik meg a kommunista mozgalomból Neutráliába, vagyis egy pontosan nem azonosítható senki földjére a második világháború kellős közepén egy – természetesen középosztálybeli, természetesen nem zsidó származású – értelmiségi. (Ha proletár vagy zsidó lenne, akkor nem teljesen szabadon választotta volna a baloldalt.) Ez a megérkezés menekülés, megcsömörlés, a kudarc, a kiüresedés bevallása is egyben. Testi-lelki határhelyzet, amelyben csak annyi a bizonyosság, hogy semmi sem folytatható úgy, mint korábban volt; ugyanakkor a másik oldalra való átállás egy pillanatra sem válik valós lehetőséggé. Szóval pontosan Koestler szituációja a negyvenes évek elején. Maga a Peter Slavek nevű főszereplő persze egy sor olyan jellemvonással is rendelkezik, amelyek nem azonosíthatóak a szerző életrajza alapján. A legnagyobb különbség az életkorban mutatkozik: a regénybeli figura mindössze huszonkét éves, míg Koestler a mű írásakor már túl van az emberélet útjának felén. Mi a jelentősége ennek? Talán az, hogy hitelesebben vélte ábrázolhatni a fanatikus hit és a totális kiábrándulás szélsőséges változását egy fiatalabb ember alakjában. Mintha úgy érezte volna, hogy érett férfihoz nem illik az ilyesmi; pedig ezernyi hasonló példát láthatott életútja során. Ahogy a prózapoétikával foglalkozók mondják: a műfaji valószínűség határai másutt húzódnak, mint a doxáé, a köznapi tapasztalaté. Azt viszont nem látta, hogy ebből bizonyos esztétikai problémák származnak, amelyek másfelől hiteltelenebbé teszik a figurát. A regénybeli Peter ugyanis olyan műveltségről, ékesszólásról, összetett történelemlátásról tesz tanúbizonyságot, hogy a mű közepe táján nagyjából megszűnik az olvasó képzelőerejének tápot adó figura lenni: az író nézeteinek puszta szócsöve lesz.

Nyilván nem ez az egyetlen poétikai gond a regényben, hiszen minden tézisregénynek a didaxis a legnagyobb veszedelme. Márpedig az Érkezés és indulás mai szemmel nézve iszonytatóan didaktikus mű. Még akkor is az, ha elfogadjuk, hogy némi magyarázó jelleg elválaszthatatlan a műfajtól. Ha azonban sikerül ráhangolni magunkat, hogy úgy mondjam, a „történelmi hullámhosszra”, sokkal elnézőbbek leszünk. Kifejezetten izgalmas irodalomtörténeti jelenségként kezelhetjük így ezt

a művet, melyet utóbb még szerzője is elnéző iróniával szemlélt. (Hiszen, mint visszaemlékezéseiben írja, nem csupán világnézeti, hanem nyelvi krízist is át kellett élnie akkoriban; s ez utóbbinak jóval kevésbé láthatta előre a következményeit.) A didaxis ugyanis három párhuzamos és egymással metonimikusan összefüggő síkon valósul meg: a politikai-ideológiai tételszerűségről részben már szóltunk. Az Érkezés és indulás azonban még két nagy eszmeáramlatot is reprezentál, nevezetesen az egzisztencializmust és a pszichoanalízist.

Ami az egzisztencializmust illeti: jóformán egyazon évben íródik későbbi ismerősének, Sartre-nak ifjúkori alapművével, a Lét és a semmivel, ami azt is jelenti, hogy közvetlen hatásról egyik oldalról sem beszélhetünk. Pedig sok a hasonlóság, különösen az emberi létezésmód sajátos időbeliségének és a létbe-vetettségnek a megfogalmazása tekintetében. Tudható persze, hogy Koestler már a harmincas évek elején ismerte Heidegger műveit. A Dasein halálhoz viszonyulásából és szorongató időbeliségéből azonban inkább a francia egzisztencialistákéra emlékeztető következtetéseket vont le, vagyis az erkölcsi választás szükségszerűsége és ugyanakkor megalapozhatatlansága faszcinálta. Peter Slavek választásait mindvégig a puszta jelenben létezéstől való iszonyodás határozza meg. Mindig valamilyen jövőbe kell menekülnie önmaga elől, „előznie kell önmagát”, ahogy Heidegger mondta. A jelen az önmagával való szembesülés tűrhetetlen kényszere: „kövület vagyok a fagyott idő kristályában”, „a kristályos űr, a jelen foglya vagyok” – érzi. A jelen egyenlő a rémületes semmivel, amelyet ki kell tölteni, meg kell szüntetni valamilyen jövőbe mutató tevékenységgel, valamilyen kollektívában való feloldódással. Koestler talán az első kísérletet teszi ebben a regényben, hogy ugyanabból a pszichológiai karakterből vezesse le a fasiszta és a kommunista „forradalmár” típusát. Bernard, a másik oldal képviselője szintén a Petert megmentő Soniához jár analízisbe: ő is horror vacui élményétől menekül.

Ez az egzisztencialista alapélmény, vagyis a pőre létezéstől való viszolygás azonban csak az egyik összetevője a politikai mozgalmak iránti vonzódásnak. A mélyebben meghúzódó indítékok feltárásához már valóban a pszichoanalízisre van szükség. Sem Koestler, sem Sartre nem tudja megkerülni a freudizmust, noha mindketten erősen kritikai álláspontra jutnak. Koestler Sonia alakjában fogalmazza meg fenntartásait az analitikussal mint „embertípussal” szemben; ugyanakkor érezhető mélységes tisztelete a lélekelemzés és képviselői iránt. A regényben leírt analízis néhol mosolyogtatóan rövidre zárt, de a gondos írói kidolgozás mutatja, hogy milyen sokat jelentett Freud a szerző számára. Szerinte csak az analízis hozhatta felszínre a a mozgalmárok lelki alkatának másik alapvonását (s ezt aztán egyes szám első személyben majdnem ugyanúgy kifejti A láthatatlan írásban), vagyis a bűntudatot. A felnőtté váláshoz e bűntudat megismerésén, a gyökereihez való leásáson keresztül vezet az út. A megoldás pedig nem a bűntudat megsemmisítése vagy elvesztése (ez képtelenség), hanem annak megakadályozása, hogy uralkodhassék az Én felett. Peter megtanul együtt élni a bűntudatával és így egy csapásra megszabadul a pszichoanalízis látszat-relativizmusától is. Nem kell totálisan megtagadnia korábbi önmagát, bekapcsolódhat a nagy hazugság ellen folytatott küzdelembe – bár csupán részigazságok nevében.

Mindez így leírva nyilván igencsak szájbarágósan hangzik. Nos, a regény kétségívül túl okoskodó; mindazonáltal nem csupán nagy eszmék illusztrációja. Koestler ugyanis nem rossz író; és nem mellékesen, igen okos ember. Ennek megfelelően találunk néhány igen jól megírt oldalt a testiségről (a szenvedő és az erotikus oldalról egyaránt). A vegyes transzport című rész pedig a korai holokauszt-irodalom egyik megrendítő szépséggel megírt darabja. Csak örülhetünk neki, hogy végre ez a könyv is megszólalt magyarul – vajon mit tudnak kezdeni vele a mai huszonévesek az ideológiák teljes felbomlásának korszakában?

GILBERT EDIT:

Cárok, mai kontúrral

· Szilágyi Ákos: Borisz sztár és a sztárevicsek. Raszputyintól Putyinig. Helikon, 2000. 330 oldal, 1600 Ft

Szilágyi Ákos termékeny szerző. Írásai összekötik az orosz tradíciót a posztmodern politika-, eszme- és művészetfilozófiai gondolkozással (Barthes-tal, Baudrillard-ral, Virilióval). Most megjelenő könyvében az utóbbi tíz év szovjet-orosz politikatörténetére koncentrál, és jól működő kóddal látja el a kaotikusnak, ésszel felérhetetlennek tűnő vezetői személycserék kavalkádját. A szerző naprakész, könyvében a tegnapi nap gyakran már lábjegyzetekbe került aktualitásának is mintegy eleve kihagyott, bekalkulált helye van a felfestett orosz posztmodern politikai ikonosztázon. Érződik, hogy a legtermészetesebben mozog a kinti világban, tudja, miről beszélnek az emberek, ismeri a közvélemény-kutatások eredményeit, kívülről fújja a napisajtót. S ami a jelenlegi összefüggésben a legfontosabb: nézi a televíziójukat. Gazdagon argumentált koncepciója arra épül, hogy a látható média hatalma oszthatatlan, hogy a tévé formálja – az ő fogalomhasználatával: alkotja, helyettesíti, szimulálja – az orosz valóságot. (A már esélytelen, erélytelen „feltámadóművész”, Jelcin nem utolsósorban azzal nyerte meg a választásokat, írja, hogy bedobta a köztudatba a televízió megszüntetésének rémképét.) A szerző számos apró, érzékletes tévébeállítással, találó vizuális példával illusztrálja e médiavalóság valóságosságát, s bizonyítja hatását a közvetlen jövő eseményein.

Szilágyi Ákos orosz filológusként, neoavantgárd költőként, filmesztétaként és a modernitás teoretikusaként is konzekvens önmagával. E látszólag különálló területeket ugyanaz a gondolatháló és hevület fonja össze. A szerző munkássága példa arra, hogyan lehet egy kultúra mély, alapos ismeretét kamatoztatni globális problémák megközelítésekor. Azzal, hogy az orosz tradíció továbbéléseként és egyben deszakralizációjaként, profanizációjaként mutatja be jelenük politikai valóságát, megteremt egyfajta – sokak számára provokatív – folyamatosságot az orosz történelemben. Személyes történelemírás az övé, kétségtelenül létező referenciapontokkal. Értelmezői tevékenysége ráismertető, ezzel együtt irritáló hatást vált ki. Revelatív, heurisztikus, mert fényt vet arra, hogy a fél- és közelmúlt pártfőtitkárai, elnökei és új „cárjai” ugyanazzal a karakterkészlettel rendelkeznek, amivel elődeik, hasonló kanonizációs folyamaton mennek át, s akit a nép elfogad közülük, az ismert minta szerint teszi: a karizmaátvándorlás karneváli pillanatában válik örökössé, jelöltetik ki utódnak. Jelcin óta e processzusban döntő szerepet kap a pénz. A legutóbbi fejlemények azt demonstrálják, hogy (részben) a nyugatiak pénzével és pr-technológiájával, jól megcsinált show-műsorral minden korábbi hatás kiváltható. A kívánt módon, a kívánt személyt tudják hatalmi helyzetbe juttatni, bármily csekély volt akár csak néhány hónappal azelőtt a támogatottsága. Mindössze ismerni kell az orosz lélek és történelem forgatókönyvét, s olyan klisékre játszani, amelyek feltétlenül hatnak. A visszarendeződés polgárháborús következményének felszított félelme így fordította Jelcin oldalára a közhangulatot a kommunista ellenjelölttel szemben. A „telerém”, Zsirinovszkij is posztmodern figura, hiszen a képi szimulálás és a szó, a játék és az élvezet szintjén tartja: mediatizálja, virtuálisan valósítja meg fenyegetéseit.

Szilágyi Ákos többnyire meggyőzően alkalmazza a szimulákrum modelljét a posztmodern világállapotra, s ezen belül az oroszra. A kép állítja elő a valóságot. Tévéforradalmak, stúdióforradalmárok, kép-politikusok vannak már csak, s aki nem tudja kihasználni a látványban rejlő lehetőséget, akit nem állítanak be oly módon, hogy az találkozzon a néző fogyasztói igényeivel, menthetetlenül veszít. Minden kiszámított, megtervezett. Aki nincs képben, nem létezik. Hátrányait, esetlenségét is előnyére lehet fordítani a profi arculattervezés által. Jelcin bumfordiságából, testességéből, nyerseségéből, iszákosságából így született meg az odamondó, odavágó, egyszerű és belevaló orosz alakja, akitől nem kell tartani, aki a miénk. Nagy étvágyú, nagy természetű, uralkodni tudó cártípus. De Gorbacsov szómágiája és charme-ja is hatott valameddig. Az, hogy tud artikuláltan, papír nélkül beszélni, hogy jól kommunikál, hogy szép, intelligens és szuperelegáns feleségével az országhatárokon kívül bárhol szalonképes, nyugati közvetítéssel fogyaszthatóvá vált ideig-óráig. A megfelelő pillanatban azonban kiszorította a tankra mászó Jelcin tettereje, pontosabban annak képi manifesztációja. Bukását nem kis mértékben a veje által a puccsisták „fogságában” készített házi videónak is köszönhette, melyen Gorbacsov borostásan panaszkodott: becsapták azok, akikben megbízott. Ekkor veszített végérvényesen, hiszen erélytelennek, baleknak bizonyult, amit az orosz nép nem bocsát meg uralkodójának. A legutóbbi elnök, Putyin is profi közönségmegdolgozó technikák eredményeképpen került a köztudatba. Ő az a sportos, fiatal, visszafogott humorú, zárkózott és komoly férfi, aki szigorával rendet hoz a beteg – beteg elnöktől kapott, átörökített – országba. Testi jelentéktelensége, stílustalansága, sőt KGB-s múltja sem akadály, ellenkezőleg: egytől egyig megfordítható, ahogyan ez le is játszódik a szemünk előtt, jól irányított, ütemesen vezérelt pr-akciók formájában a „medvekompánia”: politikai fegyvertársai képezte háttér előtt.

Gondolatmenetébe, az igazi és a virtuális közti átmenetekbe azonban a szerző helyenként óhatatlanul belebonyolódik. „Gorbacsov nem virtuális főtitkár volt, hanem igazi. (...) Ámde Gorbacsov nem volt képes pártfőtitkárrá válni. (...) Gorbacsov álfőtitkárnak, hamis főtitkárnak bizonyult.” (492. o.) A cárcsinálás processzusának konvertálása sztárcsinálásra vagy a hamis cárok, trónkövetelők: az álcárok konszenzuális lelepleződésének bemutatása mind nyelvileg, mind ideológiailag bombasztikus konceptusok. Csak mintha kicsit sok lenne belőlük. Szilágyi tobzódik invenciójának, nyelvi leleményeinek, kreativitásának és műveltségének hálójában. Analógiáinak erejétől nem tud szabadulni, meghatározásai, fordulatai, helyzetfeltáró moduljai gyakorta ismétlődnek. Ugyanazt többször leírja. Mintegy hasonul az elemzett anyaghoz. Ő is szómágus, szószátyár lesz, nem csekély a könyvön belüli és más publikációival közös gondolatmeneteinek száma. Szívesen etimologizál és fordítja át az oroszt a magyarba (andropomorfizálás, kompromat, sovesti.net; az utóbbiak kapcsán az internet leleplező, kompromittáló információkat gyűjtő oldalait nyitja fel). A tartalomjegyzék címszavai rámenősek, allúziókra épülnek (Video-bolsevista világ-összeesküvés, A dumafranci, A pankrátor, Epilógus: Mein Kampec, Két anti-Jelcin egy csárdában, Filmhősre várva, Szentimentális utazás Moszkvából Pétervárra). A kötetcím erőteljesen, rendkívül egyértelműen foglalja mondanivalóját – nyelvbe. Az alcím zseniális; az eredet és a vég: Raszputyin és Putyin nevének egybeesésére épít. Kétségtelen, hogy Szilágyi Ákos ideologémáinak túlnyomó része is kifejező, pontos: a főzés, a nyers(anyag) puhításának metaforikájával írja le a posztmodern imázsgyártást, történelem helyett a történeti gondolkodás végéről beszél, radikális mellérendelést, végforradalmakat, törmelékkultúrát, embervégződést, utóembert, véglényt emleget. Ilyen töménységben azonban tálalása csömörrel fenyeget. Túlírja, szétírja koncepcióját. Túlhajtja az orosz avantgárdtól tanult nyelvteremtő játékosságot, de a lehetségesnél ritkábban támaszkodik művészeti példákra. Szilágyi következetes abban, hogy maga az élet, a politika került idézőjelbe, vált a szórakoztatás médiumává, mégis elbírt volna e bő terjedelem – a szerző eredeti szakmájához híven – több irodalmat. Hiányolom a – különben igen szórakoztató és meggyőző – könyvből a művészeti élet „képbe hozatalát”, a kevésbé direkten átmediatizált ágakban leképeződő jelenségek, jelentések feltárását.

LÁNG ZSOLT:

Rébusz

· Bethlen Farkas: Erdély története I. A mohácsi csatától a váradi békekötésig (1526–1538), I–II. könyv. Fordította Bodor András. A jegyzeteket írta és a mutatókat összeállította Pálffy Géza. Enciklopédia–Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2000. 246 oldal, 1500 Ft

Mielőtt Bethlen Farkas írói erényeit méltatnám, hadd essék szó az olvasás gyönyörűségéről. A rétegekről.

Először is ki kell emelni a páratlanul gazdag jegyzetanyagot, amely a könyv alján széles sávban szinte folyamatosan végigfut. E kövér lábjegyzet egyáltalán nem fékezi az olvasást, illetve amennyiben fékezi, annyiban gazdagítja is, hiszen eléri azt, hogy máris Bethlen dolgozószobájában találjuk magunkat, hogy lássuk, milyen könyvek és iratok vannak körülötte, épp melyik oldalon felütve, kövessük, honnan, mit húz ki, hová told be, és személyes emlékeit mozgósítva, kibe kiket gyúr bele. A jegyzetanyag úgy működik, mint egy nagyon jó CD-ROM (amilyen ritkán készül): 411 szóra lehet „rákattintani”, és voltaképpen maga a jegyzetanyag is folyamatosan „kattog”, kalandos messzeségekbe juttatva böngészőjét (például arról is olvashatunk egy rövid elmélkedést, hogy Bács György vajon nem Bácsi Ferenc királyi titkár-e, vagy arról, hogy Solymanus nevét ma már Szülejmánnak írjuk, mindazonáltal a régiesebb formájában, Szolimánként szerepel a szövegben). A jegyzetkészítő Pálffy Géza (ő írta azt az emlékezetes tanulmányt a törökkori Magyarország hírszerzéséről) látványos törekvése, hogy a mű és a kor szereplőiről mindent lejegyezzen, és így egy hihetetlenül gazdag arcképcsarnokot tár elénk, ahol valóban ott van mindenki, a királytól egy egyszerű katonatisztig bezárólag.

Másodszor essék szó a fordításról, a mondatfűzésről, amely miközben a mai magyar nyelvhasználatot követi, mégiscsak megőrzi a latin fordulatokat; valószínűleg a maguk korában ezek igencsak megszokottak, bejáratottak, közhelyesek lehettek, mára azonban az újdonság friss érzetét keltik, hangzatosságuk már-már arra ösztönzi az olvasót, hogy felemelkedjék asztalától, és fennhangon kezdjen olvasni („a rásütött bélyeg megsebzett lelkébe a fájdalom igen mély gyökereit eresztette”; „arra kényszerül, hogy vitorláit a balsorsnak feszítse ki”; „inkább az életnek adja magát, mintsem a halálnak”).

De legelőször természetesen a gyönyörűség eredendő forrásáról kellene írnom: magáról a műről. Ami e keretek között csak korlátozott módon lehetséges. Semmiképpen nem lehet azzal az aprólékossággal megtenni, amivel maga a mű készült, azzal a higgadt és mindennel számoló körültekintéssel, ami a szerző munkáját jellemzi. Nem, mégsem száraz, unalmas harctéri beszámolók ezek! Netán árvaszéki vagy kincstári jegyzőkönyvek gondos kompilációja. Valóságos figurák jelleme rajzolódik ki; Bethlen Farkas főképp a negatív szereplők vonatkozásában igen irodalmi (lásd a véreskezű Gritti figuráját); aprólékosnak pedig oly módon is az, hogy példának okáért szélviharokról is beszámol, ecseteli, milyen konkrét károkat okoztak; kedvenc katasztrófája az éhínség, arról nagyon szuggesztív képekkel tudósít („sokan megtébolyodtak, továbbá mindenféle korú és mindkét nemű emberek csaknem meztelenül jártak, és utálatos ételekkel táplálkoztak”). És mindenkor tudna mesélni sok egyebet is, tudna ízesen mesélni, de rebbenve, jótanulós igyekezettel tér vissza a felvett gombolyaghoz, mondván, nehogy úgy tűnjék, hogy kitűzött célján túl csatangolna (ám aki tudni akarja, mi egyéb történt, annak tanácsokat ad, hol nézhet utána).

Bethlen Farkas 40 esztendősen hal meg, munkájában a mohácsi csatavesztésől 1609-ig jutott. Halála után testvére, Elek, a családi birtokon, Keresden (igen, Keresd létező helyszín, nem úgy, mint Nekeresd!) kezdi meg a mű kinyomtatását, Váradról és Kolozsvárról hozatott nyomdagépeken; s eljutnak a 832-ik lapig, amikor a Thököly-féle betörés miatt abba kell hagyni a munkát. A könyveket és a kéziratokat befalazzák, jobb időkre várva. Nagy részük megsemmisül, elkallódik, amikor Benkő József száz esztendővel később Szebenben megjelenteti, akkor már ritkaságszámba mennek az első kiadás befejezetlen kötetei (Benkő három aranyat adott értük, ami szép summa volt).

Tulajdonképpen már a Bethlen munkája is CD-ROM-szerűen építkező, több tucat forrásmunkára alapozó, vendégszövegeket beiktató (a mű négyötöde), beszámolókat, leveleket, emlékezéseket egymással összevető, kommentáros munka. Bethlen Farkas talán nem annyira személyes és költői, mint unokaöccse, Miklós, nem annyira színes és kalandozó, mint Cserei, vagy annyira életszerű, mint Rozsnyói, nem annyira hatásos, mint Szalárdi (és nem is anynyira transzszilván), nem annyira eleven, mint Szamosközi, ám a felsoroltak erényei benne is megvannak. Munkájának legfőbb erénye azonban a világos, áttekinthető szerkesztés. Kerek, egymáshoz kapcsolódó elbeszéléseket fűz egymáshoz. Kerüli a moralizálást, a filozofikus elmélkedést, az ítélkezést. Frázisokkal nem pumpálja föl hazafiúi keblét. Ha valamit nem tud eldönteni, akkor két-három változatban is elmeséli. Jól mesél. A mohácsi csatáról természetesen tudom, hogy vesztes csata volt, de ahogy Bethlen felidézi az eseményeket, olvasás közben olykor azt gondoltam, hogy most aztán mégiscsak győzni fogunk. Jó volt mohácsozni egy kicsit... Mi is lett volna, ha Mohácsnál nem... És jöhettek a további hák: ha Szapolyai idejében érkezik, ha Fugger pénzt ad, ha Dózsa nem lázong, ha a pápa nem szervez kereszteseket... és így tovább.

A könyvet egyébiránt gyakran úgy emlegetik: a befalazott História… Bethlen Farkas munkája annak idején a Historia de rebus Transsylvanicis címmel jelent meg. Nekünk sok minden már egészen mást mond, a rebus sem az, ami egykor volt. Mai értelemben inkább csak talány – talányos dolgot jelent, olyasmit, mint amilyenek példának okáért a régmúlt nyomozásra ösztökélő történetei.

HAHNER PÉTER:

Az eltűnt rendszer

· Beszélő évek. 1957–1968. A Kádár-korszak története. I. rész. Szerk. Révész Sándor. Stencil Kulturális Alapítvány, 2000. 620 oldal, 3200 Ft

Nehéz dolog olyan könyvet írni és szerkeszteni a Kádár-korszakról, amely nem vádirat és nem apológia, nem sárdobálás és nem szerecsenmosdatás. Hogyan lehet pontosan érzékeltetni egyrészt a szőnyeg alá söpört rengeteg mocskot, ami mindvégig az orrunk alá bűzölgött, másrészt pedig a diktatúra fokozatos fellazulását, a hírhedt falak lassú és csikorgó, de folyamatos távolodását? Hogyan lehet megmagyarázni a mai fiataloknak, hogy amikor az ember nyugatról lépte át a határt, elkeseredett, amikor pedig keletről, akkor megkönnyebbült? Talán úgy, ahogy ennek a kötetnek a szerkesztője tette: egymás mellé helyezve azokat a mozaikdarabkákat, visszaemlékezéseket, adatsorokat, statisztikai táblázatokat, fényképeket és verseket, amelyek önmagukban töredékek, együtt azonban mégiscsak felvillantanak valamit egy történelmi időszakról, amelyről néha úgy érezzük, hogy elnyelte a múlt örvénye, máskor pedig úgy tűnik, nem is ért még véget. Nagy szükség van ilyen könyvekre, mert pár éve egy csinos, húsz év körüli diáklány nekem szegezte a kérdést: „Mondja, milyen volt kommunista rendszerben élni?” „Ejnye, hát nem emlékszik?”, kérdeztem csodálkozva. „Nem, hiszen én még akkor nagyon fiatal voltam!” Ugyan már, gondoltam, ha ő most húszéves, akkor mennyi is volt mondjuk nyolcvanhatban? Utánaszámoltam, nyeltem egyet, hirtelen nagyon öregnek éreztem magam, és csak ennyit tudtam mondani: „Hát… ha majd egyszer megkérdik magától, milyen volt a huszadik században élni, akkor gondoljon rám.”

Talán ilyen könyveket kellene a kezébe adni. Neki is, és annak az egész új korosztálynak, amely felnőtt körülöttünk, és régi, május elsejei fényképeink láttán, a legismertebb Lenin-portrékra pillantva könnyedén megkérdi: „Ki az ott a képen?…” Ilyen könyveket kellene adnunk nekik, és sok-sok régi fotót, híradórészleteket, hallgassák csak meg Rátonyi Róbert „konferanszait” a szilveszteri műsorokban, a táncdalfesztivál slágereit, Dobos Attila és Magay Klementina dalait, olvassanak Kisdobost, Tábortüzet, Új Tükört, Pajtást és Magyar Ifjúságot. Meg kellene mutatni nekik, milyen volt egy régi Ikarusz busz, egy csomag Terv cigaretta, az orkánkabát, a tekercses magnó, a fekete-fehér Orion tévé. Ilyen foszlányokból kellene összeraknunk múltunkat – és jó lesz sietni, hamarosan ezeket sem fogjuk megtalálni többé.

A múltat nem lehet újjáéleszteni. A kirakós játék (szép magyar nevén pázzl…) akkor sem pótolja a festményt vagy a fotót, ha valamennyi részlete a helyére került. Akkor is csak egy diribdarabokból álló, vágásoktól szabdalt, nyilvánvalóan mesterséges csinálmány lesz, akárcsak az írott történelem, nem az egységes képet látjuk, az élő valóságot, hanem az illesztések labirintusát. És milyen messze vagyunk még attól, hogy valamennyi darabkát összegyűjthessünk! De hozzá kell látni, mégpedig minél sürgősebben, mert a fiatalabbak hamarosan azt sem fogják tudni, ki volt az a Kádár János, akinek az árnyékában eltöltöttük fiatalságunkat.

Az ő korát idézi fel ez a kötet versekkel, fényképekkel, visszaemlékezésekkel, rövid tanulmányokkal, történelmi dokumentumokkal és műelemzésekkel. A magam részéről nagy örömmel olvastam a kor leghíresebb könyveinek, az egykori bestsellereknek vagy ajánlott olvasmányoknak józan, tárgyilagos átértékeléseit. A szövegek egy része már megjelent a Beszélő folyóiratban, amely hónapról hónapra egy egész rovatot szentelt a Kádár-korszak éveinek, de az itt közzétett cikkek mintegy egyötöde újdonság lesz azok számára is, akik olvasták a folyóiratot. Minden évről megtudhatjuk, milyen viták foglalkoztatták az újságírókat, milyen könyvek arattak sikert, milyen filmeket vetítettek a mozikban, mit játszottak a színházak, és mikor indult meg A Szabó család című sorozat a rádióban. És azt is, hogy hány embert végeztek ki 1956 után, kik voltak a „tanácsvezető bírák”, és milyen volt az élet a börtönökben. Rendkívül érdekes, gazdag válogatás ez múltunk dokumentumaiból, versantológia és dokumentumgyűjtemény, kronológia és műelemzéskötet, amely ugyanúgy használható emlékezetünk felfrissítésére, mint történelmi segédkönyv gyanánt.

VISKY ANDRÁS:

Szövegtörténések

· Garaczi László: Az olyanok, mint te. Jelenkor, 2000. 150 oldal, 1200 Ft

A reneszánsz típusú színház térformájáról írt, Le Rouge et or című, könyvnyi terjedelmű, esszéjében George Banu a nézőteret – Platón barlanghasonlatával vonva párhuzamot – világosbarlangnak tekinti, amelyben a néző, akire – a XIX. század óta legalábbis – az előadás idejére ráoltják a villanyt, nem a falra vetített ideákat szemléli, hanem a Valóság és az Élet fantomjátékának a tanúja, a mesterséges fények illúzióvilágában. Ebben a színházban – a várostéren előadott játékokhoz képest – a néző „biztonságban van”, nem kell „részt vennie” és „beleavatkoznia”, hiszen őt, a nézőt, az előadás alatt nem nézik, a konvenció szerinti egyetlen valóságos tette az előadás lebontása, megszüntetése, mondjuk így: dekonstrukciója, átsegítése tehát a nemlétbe, a fölszabadító taps segítségével. A Prédales első jelenete alapjában véve a barlanghasonlatra épül, két író, Egon és Chrystel, társaiktól leszakadva, eltévedtek a föld alatti üregben, ám a kiút megtalálása mindenekelőtt írói-dramaturgiai probléma, a – szövegben egyébiránt „megfelelően” kétértelmű – „melóra” vonatkozik, a darabra, amelyet valahogyan be kellene fejezni. Az időalagútként is funkcionáló expozíció után egy, a darabban később előbukkanó mondat, egy idézet tehát visszavezet bennünket a színmű „reális” idejébe, amely azonban nem egyéb, mint az írás tulajdonképpeni folyamata. A színmű ideje, „realitása” az író fantáziavilágában nyer egyedül értelmet, a darab írója, Egon, a barlangi szituációba első hallásra-látásra sehogyan sem illeszkedő idézet után lehunyja a szemét, belép az írás idejébe, majd pedig, az epilógusjelenetben, kinyitja a szemét és befejeződik az írásmű, vele együtt, írói döntésként, vége van az előadásnak is, mégpedig olymódon, hogy „beúszik a képbe egy terrorista, jelzésszerűen sorra lepuffantja az írókat, elsötétedik a szín”. Az első jelenetben fölvázolt barlangi atmoszféra – „távoli neszek, csöpög a víz, denevérsurrogás, suttogás, kísérteties atmoszféra” – akusztikailag mintegy beburkolja az egész előadást – „ez a hangfüggöny, illetve ennek variációi hallatszódhatnak a jelenetek között”, olvassuk a szubtextusban –, az írás ideje ugyanis a belső hallásé/látásé – Egon: „Ez kell nekem, a totál darknesz”; „Én a fülemmel látok” –, a színpad tere pedig és a színházi előadás a szövegtörténés realitásához viszonyítva arra alkalmas, hogy az írást (a folyamatot) és az Írást (az önmagát értelmező szöveget) állítsa elénk, egyetlen realitásként. A szín végső elsötétedése előtti színpadi történés ugyanis legfennebb csak „jelzésszerű” mása a szövegtörténésnek, ebben a – mesterséges, mert színházi – megvilágításban a jelen időt magának kisajátító színház egyedül lehetséges létmódja a nem színház, azaz a színpadra állított írás és az Írás teátruma.

Az olyanok, mint te „színdarabjai” – színdarab: teátrális fragmentumok – azt a konstans – nota bene: a hivatásos színjátszással egyidős – problémát vizsgálják, vajon mi a viszonya az Írásnak és a Színháznak, hiszen amennyiben a Szerző a Színész jelenidejében osztozik, akkor a színdarab legadekvátabb „kiadása” a színpadon megy végbe, nem-könyvként; az előadás legadekvátabb reprezentációja pedig a könyvben történhet meg, nem-színházként. Színház és Írás prédaként és ragadozóként lesik egymást, egyik is, másik is a magának kisajátított és hatalmilag körülkerített magaslesen terpeszkedik, ahonnan, úgy véli, van rálátása a másikra, minden esélye megvan hát arra, hogy bekebelezze és megszüntesse a másikat. Garaczi szerint azonban a – színház vagy az írás időbeni primátusára vonatkozó – illúzió, más szóval a játéktér és a nézőtér közötti senkiföldje olyannyira áttetszővé vált, hogy a két felségterület – a színészé és a nézőé, az íróé és az olvasóé – egymásba hatolt, nincs értelme tehát úgy viselkedni, mintha.

Az egymástól elkülönített terek az élettér agresszív egymásba hatolása (Prédales, Fesd feketére!) és agresszív különállása (Csodálatos vadállatok), nemkülönben agreszszív egymásba hatoló különállása, valamint agresszív különálló egymásba hatolása (Prédales, Fesd feketére!, Csodálatos vadállatok) – bocs! bocs! bocs! – révén mutatódik fel, így a darabok vérbő humora ellenére Garaczi a színházi nevetés, illetőleg a színházi sírás – a tragikus félelem és részvét – újrafogalmazását is véghezviszi. Vérbő – értsd: horrorisztikus – humor, de humor, gyermeki-kamaszos kegyetlenkedés, ami lehetőséget nyújt arra, hogy a Garaczi-színház ne poénvadász irodalmi(as) kabaré legyen – csudajól szórakozni –, sem pedig szocio-pszichomachia, amely a saját helyzetéhez képest bűntudatos (pesti) színjátszást alkalmasint arra kényszeríti, hogy belvárosi színpadokon kukkolja a lepattant külvárosi életsorsokat. Az olyanok, mint te című kötetben együvé került színművek olvasatunk szerint lehetetlennek és folyamatosan történőnek mutatják fel a színházi negyedik (átlátszó) fal mögött történő mintha-reprezentációkat, következésképpen a Garaczi-írás elénk állított csapdája az, hogy a szerző igen szellemesen ugyan, de legfennebb csak számára aktuális írói problémákat feszeget a színpadon. „Az olyanok, mint te... (legyint, Loydnak) szeretik más farkával verni a csalánt.” A replika második mondata Márton László-idézet a Nagyratörőből, az első pedig a kötetcím. Az idézet – technika! – és a kötetcím együtt, valamint az előtte álló mondata Erikához – „Ellopod és elkajánkodod az életünket” – azt az értelmezési lehetőséget veti fel, melynek során a színházi illúzió nem színházi alternatívája a félelem és a részvét megélésének az esélyévé váljék azoknak, akik a színház vagy az olvasás játékterében együvé kerültek. A darab írójának, Egonnak a teátrális kifakadása – „Nincsenek inspiráló konfliktusok...” – azt is jelent(het)i, hogy a játéktéren kívüli konfliktusok nem inspirálóak, és itt nincs különbség a cselekvést utánzó, illetőleg a nem-cselekvés-dramaturgiák között. Hiszen Etienne, a Fesd feketére! szereplője az éppen történő dráma forgatókönyvét írja, amelynek maga is – a színházi mindenható átváltozás révén – cigány-szereplőjévé válik, az utolsó jelenetben pedig mindhiába szeretné megmenteni Nórát a haláltól – „Ez nem játék, Nóra!” –, ezen a ponton, a élet fölmutatásának a pillanatában az írói döntés is lényegében behatárolt, „Nóra magába rántja a kést”.

Garaczi László színháza a maga egészében „szép színészi feladat”, amiképpen a haza Esterházy Péter Búcsúszimfóniájában. Az olyanok, mint te nem színmű, hanem könyvcím; címzés tehát, rendezői utasítás, nem-dráma. Csehov sem írt Platonov című darabot, mi játszunk Platonov címmel egy Csehov-darabot, amely olyan, mint mi, alapvetően tehát nem tudjuk, milyen, ezért játszszuk el újra és újra.

KISS KATALIN:

„folyton újít a folyton új jelen”

· Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése. Sajtó alá rendezte: Kabdebó Lóránt. Magvető, 2000. 720 oldal, 2800 Ft

Egyes életművek vagy azok szegmentumai nemegyszer életrajzi tényekre irányítják az olvasó figyelmét. Még akkor is így van ez, ha magukat a műveket nem feltétlenül az alkotó biográfiai személyiségéből kell megérteni. A vélt és valós életrajzi elemek viaskodnak egymással, a szerzőt, amennyiben szükségünk van rá, mostani irodalomszemléletünk mindenekelőtt a művekből, szövegekből kiindulva megalkothatónak tételezi. A Korzáti Erzsébet-szerelem is vélt és valós életrajzi tényekhez kapcsolja a Szabó Lőrinc-líra egy-egy fejezetét, az egyes költemények mellett mindenekelőtt a Tücsökzenét és A huszonhatodik évet. Ez utóbbi ciklus mögé olvasható, annak „hátországaként” elgondolható az alábbiakban ismertetni kívánt Korzáti Erzsébet–Szabó Lőrinc leveleskönyv, mely a Szabó Lőrinc-centenárium évében, a Miskolci Egyetemen működő Szabó Lőrinc-műhely szöveggondozói tevékenysége nyomán, Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina szerkesztésében jelent meg.

A megelőző köteteket kiegészítve-korrigálva e mostani jegyzetelt kiadás is a majdani kritikai kiadás elvi-gyakorlati lehetőségének megteremtésén fáradozik, új elrendezésben kínálja fel a már megjelent és a még publikálatlan alapszövegeket, amelyekre egy kritikai igényű kiadás, valamint a mindenkori „újraolvasás” támaszkodhat. A szóban forgó kötet a dokumentumok összeállításának módszerét illetően követi olyan korábbi dokumentumkiadások szerkesztési elvét, mint a Napló, levelek, cikkek (1974), a Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944) és (1945–1957), az Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920-as évekről (1979), a Bírákhoz és barátokhoz (Napló és védőbeszédek 1945-ből), valamint a Vers és valóság 12. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok (1990).

Szabó Lőrinc önmagával lefolytatott dialógusainak sorába illeszthető a Huszonöt év bevezetése gyanánt közölt Erzsike című írás, egy fejezete annak a szerelmeket és barátságokat történetbe foglaló „emlékezésnek”, mely az életmű (ön)értelmezéseként is értelmezhető Vers s Valóság versmagyarázatainak lediktálása után keletkezett. Az „önkiteregetés” igényével fellépő és A huszonhatodik év „előhangjaként” is elgondolható dokumentum az emlékezet szelektáló munkája révén („Csak kiemelkedőbb eseményeket fogok érinteni, részleteket itt-ott csak elárul a sok levél…”) az események egyébként is nehezen megállapítható kronológiáját egy történethez igazítja, így az „élettények” rendezéséből adódó sűrítés még megrendítőbben idézheti meg Korzáti Erzsébet emlékét: „Az utolsó éjszakán fölbonthatta a leveleinket és emlékeinket őrző kis koffert. De a levelek elolvasása, ha ugyan olvasta őket, már nem tartotta vissza a földön. A levelek közé beletette a későbbi A huszonhatodik év két első szonettjének a kéziratát, amelyet szépen lemásolva utolsó látogatásomkor, pénteken este adtam át neki; a két verset már ismerte, és különlegesen örült neki.”

A huszonhatodik év szonettjeinek beszédmódja sem mutatja az emlékek elvesztését, ezt bizonyíthatja a különböző jelenetek, helyszínek emlékezetben tartása. „Kép, – ni, mint kislány, a Nemzetiben//Szent-Iván-éj lepke-tündére voltál://fiókodban motozok…” – íme a 32. szonettjének, a Túlélt mesének a „felütése”. A képzelt dialógus itt a „hősnő” életének egy esetleges mozzanatát rögzíti meg, vágja ki. Az ideolvasható emlékezés (Erzsike) és annak jegyzete is fölfejti ezt a szálat, a következőképpen: „A Nemzeti Színház 1909. október 29-én mutatta be Shakespeare Szent Iván éji álom című vígjátékának felújítását Hevesi Sándor rendezésében.” Vékes Endre – mert azt is megtudjuk, hogy ő az emléktárgy birtoklója – tehát nem képeslapot, hanem művészi fényképet őriz Korzáti Erzsébetnek erről a szerepléséről. De ha mindezt nem tudnánk, vagy a már létező filológiai olvasat aktualizálásának lehetőségét elvetnénk, a lírai te még akkor is megalkotható a vers(ek) szövegéből A huszonhatodik év hősnőjét, legalábbis a vers(ek) nem áll(nak) ellen egy ilyen olvasási műveletnek.

A most elővett, több mint hétszáz oldalas dokumentumkötet, melynek bőséges jegyzetapparátusát már kiemeltük, szerkezetét tekintve három fő részre tagolódik, Mi hárman (1920–1930) fejezetcím alatt, de külön egységként közölve szerepelnek Szabó Lőrincné Mikes Klára és Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, valamint Szabó Lőrinc és Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, levelei: a húszas évek „hármas drámájának” dokumentumai. A hozzá írt Szabó Lőrinc-levelek mellett Korzáti Erzsébetnek a napló, a levél, illetőleg az emlékezés határán álló írásait, verseit öleli fel az előzőnél töredékesebb anyagot felvonultató Folyton átlengsz (1930–1950) címet viselő második nagyobb egység, és külön fejezet (Erősebben vagy, mióta nem vagy – 1950–1993) tartalmazza a huszonöt éves szerelem utóéletének dokumentumait.

A szeretett nő, akivel nem élt együtt, felfedett háromszög-helyzet, a Pesti Napló meg nem érkezett és sokat emlegetett július 22.-i száma, benne a bonyodalmakat elindító Köszönöm, hogy szerettelek című verssel, előtte és utána levelek, levélfogalmazványok, levéltöredékek, napló-levelek Balatonszemesről, Bakonybélből, Enschedeből, Hévízről, Kisőrsszőlőhegyről, Igalból, Marienbadból, Noszlopról, Ótátrafüredről, Sóstóhegyről, Tihanyból… Beszédes, egymásnak felelgető adatok, melyek – módosítva az életműről kialakult képet – támasztékul szolgálnak A huszonhatodik év jobb megértéséhez, de önmagukban is kikerülhetetlenek, amennyiben magánviszonyokba vagy a gyakorlati élet pillanatnyi kérdéseibe engednek bepillantást.

BEDECS LÁSZLÓ:

Az érzékszervi megfigyelő

· Kőrösi Zoltán: Orrocskák. Palatinus, 2000. 295 oldal, 1500 Ft

„A nyár a boldogság és a szerelem évszaka. Akkor is, ha október van.” Az efféle mondatai győztek meg arról, hogy Kőrösi Zoltán könyve jó könyv. Szerelmes regény, visszafogott, pontos és kellőképpen titokzatos.

A helyszín Budapest, az időpont 1999. októberének utolsó és novemberének első két hete. A történet – amíg csak egyetlen történet – különösnek egyáltalán nem nevezhető. Elsősorban egy beteljesülve is beteljesületlen szerelem villanásai látszanak, melyekért érdemes lenne élni, és melyekért – és tán ez a könyv fő kérdése: miért? – nem lehet élni. A talán Kőrösi előző könyvéből (Hentesek kézikönyve) áthozott hentesfiú vidékről Pestre indul állást keresni, menekülve a pusztuló környezet és a vágóhíd hús és vér valósága elől. A városban találkozik az álmaiból előlépő nővel, két hét próbaidő, majd csalódottan vissza oda, ahonnan a történet indult, a Keszthely melletti mészárszékre. Csakhogy a problémák itt a könyvet befejezve születnek, apróságok ugyan, egy-egy elejtett mondat, egy-egy éppen csak odatett bekezdés válik az utolsó mondatok fényében fontossá, a történetet összefoglalni próbálókat próbára tevőkké. Merthogy a belépőnél, az első oldalakon a főhős épp egy állapotos nő köldökéhez hajtja a fejét, és ez a nő ugyanúgy Katalin, mint a kaland gyönyörűséges nője, aki viszont a könyv vége szerint nem lehetne azonos a gömbölyödő hasúval, bár vannak arra utaló jelek, hogy talán mégis. Ez a feladvány például könnyen lehet minden olvasó első kérdése, de nem hiszem, hogy lesz valaki is, aki megfejtéssel tud majd szolgálni.

Ezzel persze azt is állítom, hogy az Orrocskákat nem lehet csak egyszer elolvasni. Az egyébként is öszszekeveredő szálak, melyek ugyanakkor mindig elhitetik, hogy végül különválaszthatók, amúgy is nagy figyelmet követelnek, de azzal, hogy végül semmit sem tudunk, csak még inkább arra késztetnek, hogy egyenként is próbáljuk őket felfejteni. Mert a főtörténet mögött, vagy inkább mellett még három történet részletei térnek vissza a négy fejezetben, a fejezetek egy-egy részeként. A háromból valójában csak egy kapcsolódik szorosan a központi eseménysorhoz, egy csak nagyon áttételesen, és így beláthatatlan távlatokat nyitva, a harmadik pedig szinte nem is kapcsolódik, annak nyilvánvalóan más funkciója van. Ez a harmadik ugyanis Rákosi, Gerő Ernő és Kádár politikai pályájának néhány momentumát idézi fel, feltűnően semleges hangon, irónia és az ideológiai ítéletmondás lehetősége nélkül. Kádár például legjellemzőbben a híres utolsó beszédekor jelenik meg, ugyanúgy, ahogy Kornisnál, és ugyanolyan módon válva irodalmi eseménnyé, mint ott. Egy lényeges momentum azonban mégis más: Kőrösi szövege nem politizál, nem azért szólaltatja meg ezeket az alakokat, hogy történelmi leckét adjon, épp ellenkezőleg: azért, hogy a regény terébe bevonva őket mesehőst formáljon belőlük, játsszon velük, mint olyan figurákkal, akiknek a döntéseiben – és azokban a döntésekben –, melyektől az ő életük alakult, legalább olyan mértékben jelen volt az esetlegesség és a törvényszerűség, a szerelem és a kalandvágy, mint a csak a fikcióban élő alakokéiban, és fordítva. Kádárt talán ezért nevezi sajátos barátsággal Jánosnak a szöveg, ahogy Rákosit Mátyásnak stb. Mintha az elbeszélő a lehető legtermészetesebben, ugyanakkor szükségszerűen csak a szöveg terén belül állhatna, csak az általa megteremtett szöveghatárok közül beszélhetne.

Néhol úgy tűnik, tételmondatok bizonyítására épül a könyv. Szentenciaszerű alapkijelentések törik meg az elbeszélést, általában külön bekezdésként, és mindegyik legalább ötször visszatér. A legerősebb talán az, amelyik egyben a regény zárómondata is: „Ami lesz, az már úgyis megtörtént, s ami megtörtént, az már soha nem is változik.” De ehhez kapcsolódik az „Ami volt, az van, ami van, az volt” mondat, de az „Amit kimondunk, azzal meg is születik, aminek viszont nincs neve, nem is biztos, hogy létezik” is. Némelyik közhelyesen hangzik, és nem hiszem, hogy képes megtartani a szövegben rárakott súlyt. Így például a nagy felkiáltás a regény utolsó oldalain, miszerint a szerelem az egyetlen, amiért érdemes élni, bizonyára több körültekintést érdemelt volna, bár azzal, hogy alább pontosít, tudniillik hogy egy bizonyos szerelemért tényleg érdemes, sokat javít a helyzeten. Az efféle aforizmakereskedelem ellenére persze nem válik Kőrösi regénye intellektuális prózává, hiszen sohasem megy valódi kérdésekkel állításai mögé, csak használja őket, néhol a ködért, néhol a fogódzókért, és kulcsokat kínál a könyvhöz, melyeket persze nem kötelező elfogadni.

De méltán nevezhető érzékeny, pontos prózának, melyben minden szó a helyén van. A szép, néhol lírai sajátosságokkal bíró megoldások és bekezdések dallama, ritmusa, íve örömöt okoz a fülnek, és mellesleg gördülékennyé, élvezetessé teszi az olvasást. Kár, hogy ez a líraiság sok mívességet is szül, és gyakran csúszik szentimentalizmusba, ahol már árnyékok, madárkák, csillagmilliárdok és minden van. A neveket is negédesnek érzem, ráadásul túl direktek is: Bárány Ádám és Farkas Katalin.

Azt azonban ne feledjük, hogy egy nagyon is fontos rétegében Budapestről is szól ez a könyv, nyitottan és szenvedélyesen. Az alcíme szerint „nagy-budapesti-szerelmes-regény” központjában az Andrássy útnak az Oktogon és a Hősök tere közti szakasza van, mert – ahogy olvassuk – talán ott lehet a legtöbbet megtudni a város illatáról, amibe az itt élt és élő népek tárgyainak illata vegyül, meg azokról a láthatatlan nyomokról, melyeket az itt lakók hagytak és hagynak, akiknek közös ismérve, hogy „nem úgy élnek, ahogy megérdemelnék”. Nagyon figyelmesen, az apróságokra is szót szentelve tér vissza Budapest mint téma, sokszor elismételve például azt, hogy „mindenki tudja, Budapest a beteljesült szerelmek és a boldog álmok városa”. Hát igen, most már mindenki.

CSONTOS ERIKA:

Ufószinkron

· Erdős Virág: Lenni jó. Magvető, 2000. 83 oldal , 1290 Ft

Képzeljünk el egy tucat enyhén emberszerű, kócos gömbvillámot, amint karikás szemmel, vidor vagy fancsali ábrázattal kandikálnak. Hát éppen ilyen kerek fejű, uniszex lényecskék leskelődnek Mészáross Márta grafikus jóvoltából Erdős Virág harmadik könyvének oldalain.

Mielőtt azonban beleolvasnánk, tanulságos összevetnünk a szerző előző könyveivel, mivel – noha jól elkülöníthetők a stílusváltások – a három kötet szervesen kapcsolódik egymáshoz. Az első, az Udvarok Kornis Péter fotóihoz írt „alkalmazott” prózaversekből állt, amelyek azonban önállóan is megállják a helyüket. Csuhai István értő, felfedező kritikája mutat rá a szövegbeli én kvázi-hiányára, különleges mivoltára (Jelenkor, 1994 május). A második kötet, a Belső udvar már a próza felé mozdul el, bár a kihagyásos, elharapott mondatok, a szövegek erős ritmizáltsága itt is megmarad. Nagy Gabriella míves, ihletett recenziója pedig a gyermeki nézőpont kitüntetett szerepére hívja fel a figyelmet. (ÉS, 1999. március 5.) Kár, hogy Bedecs László A nők ideje című – egyébként dicsérő – dolgozata kapásból lenőiprózázza az opust (Sárkányfű, 1999/1–2).

Erdős Virág prózájának egyik fő erőssége szerintem is világlátásának unikuma, ami már a második könyvénél sem csupán női szemüveget jelent. Még kevésbé érvényes bármiféle kizárólagos női szemüveg a tizenegy hosszabb-rövidebb kisprózát tartalmazó harmadik kötetre, jóllehet a Na ne című írás felületes olvasatban itt is megkaphatja a feminista jelzőt. Amúgy a kötet megtévesztő, szolid pöttyöskönyv címéről is – miszerint Lenni jó – rögvest kiderül, hogy egy novellakezdő állítás – Szegénynek lenni jó – csonkított változata, s a passzus még gyanúsabban folytatódik : „(..) Rendőrnek is jó, meg bűzbogárnak is, de ott például nincsen meg az erkölcsi fölény.” (Verzió)

A Lenni jó radikális gyarlósággyűjtemény, merész kesztyűdobálás, van benne valami – a szerzővel szólva – programozott vonzódás a sárhoz. A bemutatott világpanoráma erőteljessége, hatékonysága a nézőpont provokatív infantilitásából is fakad. „Szerintem a nyál, az olyan, amit nem szabadna hagyni. Mondjuk olvastam egy ufóról, akinek az orrából egyszer csak kijött a takony, de a nyál az azért mégis más.”

Szintén Erdős-féle specialitás ez a sajátos egyes szám első személy, amelynek semmi köze a személyességhez. Egyfajta legkisebb közös többszörös. Ez a stilizált beszédmód a kollektív önismeret titkos bugyrainak bugyuta és gonosz hangocskáit kierősítő belső szinkronná válik.

Így darálódhatnak bele az én-elbeszélő szövegeibe a slágerek életbölcsességnek álcázott közhelyeiből meg a reklámszlogenekből összegyúrt közvélemény-formáló kreténségek: „a rendszeres és minden szempontból kielégítő testápolás éppúgy életünk szerves része, mint a húgy vagy a takony, meg még egy egész sor olyasvalami, amiről az ember csak úgy ránézésre nem is nagyon gondolná.” Így lendülnek akcióba a tudattalanból felöklendezett előítéletek: „Utazom a piros metrón, Batthyány, Moszkva, Déli, odanézek, hát ott ül egy ufó. (...) Még csodálkoztam is, hogy miért hagyták leülni. Az ilyeneknek állni kéne (...) Vagy röpüljenek, ha tetszik, hülye ufók.” Így elevenednek meg – szó szerint – az idióta idiómák, pejoratív szólásmondások – a Verzió című írásban például a szegényeket „pikk-pakk lenyomjuk a rácson. Nemhiába mondják, hogy csatornatöltelék.”

A helyszínek és az idő itt és mostnak tűnő konkrétsága (Balzsam–2000) már a címekben is megmutatkozik, miközben a szerző, a groteszk fantasztikum gogoli eszközeivel, illetve parafrazeálással gyorsan el is távolít. A Józsefváros fölött az ég Wenders botcsinálta légi küldöncét egy hajléktalan csapzott figurájára kopírozza, a Csodák csodája... blaszfémikus evangéliuma médiasztárokkal felpumpált, remek remake. A Luca gyerekszereplői Jézus megkísértését játsszák újra világvégi mászókák között. A Jelenés (game over) című kitűnő, kötetzáró összegző hétbekezdésnyi kispróza János evangelista jövendöléseire épül rá. Az apokalipszis hírnökeként előbukkanó hét angyal itt hi-tech masinák, digitális monitorok, virtuális gyilkosságok képében jelenik meg.

A kötet további erénye a szövegek invenciózus strukturálása: a rövid bekezdések szekvenciák füzéreként működnek. Ezzel a poétikailag mindig megújított téma és variációk módszerrel zongorázza végig a szerző az identitás képlékenységére, a másság kirekesztettségére, a szegénységre mint hívószavakra írt röpiratszerű verzióit. Van ugyanis írásainak valami Szerény javaslat-féle, szarkasztikus, swifti hevülete, ahogyan a borzalmakat a nevetségesség szélsőségeibe konvertálja – s olykor valódi akasztófahumor lengi be a szövegeket. A Na ne című kispróza tízsoros miniatűrjei egyszerre értelmezhetők egyetlen nő életének fordulópontjaiként – miközben minden bekezdés megannyi morbid létsztori, rapid sorsszimulátor.

A kötetszerkesztést dicséri, hogy a világképileg is egységes tizenegy szöveg éppen a kellő helyére került, s az írások közti rajzocskák – a mufurc portrék sorozatjellege miatt – még jobban összefűzik őket. Néha azonban két írást egybelátva derül ki, hogy ami kisebb fesztávon érvényes, az hosszabb terjedelemben kevésbé hatásos. Az 1999 alapötlete hétköznapi horrorhírek abszurd adminisztrálása egy magyar anya naplójában – ám a brutális halálnemekkel megspékelt bekezdések sorozatban gyengítik egymást.

Jellegzetes humorforrás a várhatóságot megcáfoló, az állításokat átépítő mondatszerkezet, de szövegkohéziós ötletként is előfordul azonosító és azonosított állandó viszonylagosítása, például kedvenc novellámban, az Ufókban, ahol a bekezdések előrehaladtával folyamatosan telítődik a cím jelentése. Mivel az Ufókból lettek kicsippentve a hátsó borító csalimondatai is, mire odaérünk az olvasással, az ufóság az egész könyvre rámutató metaforává hízik.

Az Erdős-féle prózastílus – amely már a lehető legkisebb kiszerelésben, akár egy jelzős szókapcsolatban is felismerhető – természetesen széles irodalmi hátországra támaszkodik. Prózája grammatikai-szemléleti atyafiságban van a groteszkig feszített szolidaritásból, radikálisan kifordított közhelyekből építkező Parti Nagy-életművel, s szóképeinek plaszticitása is rokona mestere nyelvi leleményességének: „Röpködök a felhők fölött, bámészkodom, pöntyögök, alattam meg mint a ropi, dőlnek a hidak.” De joggal juthat eszünkbe Garaczi felturbózott, haláli humora: „úszás után szabad volt a tetemekkel játszani”. Térey ritmikailag is kidekázott mondatszerkesztése, bombabiztos jelzőválasztása, Hazai tabudöntögetései szintén rokoníthatóak a szerző törekvéseivel.

Aki jól fülel, ebből az oszlopos tagokban bővelkedő kórusból már eltéveszthetetlenül kihallhatja Erdős Virág „magyar hangját”.

KOVÁCS ESZTER:

Cserebomlás

· Mirko Kovač: Malvina Trifkovič életrajza. Fordította: Radics Viktória. JAK–Osiris, 2000. 110 oldal, 1400 Ft

A JAK Műfordító Füzetek legújabb darabjaként az 1938-ban született (nem éppen JAK-korosztályú) szerb Mirko Kovač könyvét olvashatjuk (noha JAK-korosztályú volt akkor, amikor a regényt írta – a Malvina Trifkovič életrajza ugyanis 1971-ben jelent meg). Hogy ezt a könyvet most miért az elsősorban fiatal kortárs szerzőkre szakosodott sorozatnak kellett kiadnia, ne firtassuk – volt már ilyenre példa korábban is, mindannyiszor (ahogyan most is) olyan könyvekről volt szó, amelyeket érdemes volt kiadni.

A viszonylag tekintélyes életművet magáénak tudható Kovačnak eddig egy elbeszélésgyűjteménye (Nővérem, Elida, 1965), két regénye (Égi jegyesek, 1987; Bevezetés a másik életbe, 1988) és egy esszékötete (Európai költésrothadás, 1986) olvasható magyarul. Jelen kötet (elsősorban) egy kisregényt, valamint „fordítói utószó helyett” két rövid részletet tartalmaz a szerző – mondjuk így – elméleti munkásságából, nevezetesen A dokumentaritás formaelve című esszéből és a Summa poetica című poémából (mindkettő olvasható egészben a már említett esszékötetben, ott Borbély János, itt Radics Viktória fordításában). Nem véletlenül hangsúlyozom és tartom lényegesnek megemlíteni ezeket az írásokat (gondolom, ugyanezért kerültek be a kötetbe is): tulajdonképpen mindkettő rövid összefoglalás Kovač írói elképzeléseiről, módszereiről, céljairól, irodalmiról és nem irodalmiról, fiktívről és valóságosról, dokumentációról és képzeletről, ezek egymásra hatásáról és egymásra utaltságáról – olyan poétikai eljárásokról, amelyek a Malvina Trifkovič életrajzát alapvetően meghatározzák. „A hatvanas évek végén, míg ezt a kisregényt [a Malvinát – K. E.] írtam, nyomon követtem, mint viselkedik az »esztétikán kívüli anyag«, ami ebben az esetben, míg be nem épült a műbe, puszta hulladék volt, az írás processzusa azonban finom benső ragyogássá változtatta. (…) Nekem most úgy tűnik, hogy ezek a száraz idézetek gazdagították a mű nyelvét, fikcióvá változtak, miközben a fiktív részek valóságossá váltak. Az anyagnak ez a cserebomlása kiegyenlítette a végleteket, és összesimította a fikciót meg a valóságot; minden egybeforrt… Gyakran hangsúlyoztam, hogy a Malvinát a limlomból szedtem föl.”

A szemétdombról ily módon öszszekapirgált Malvina Trifkovič valóság, fikció, fikción belüli valóság és fikción belüli fikció olykor kibogozhatatlan kavalkádja. A szöveg tizenöt kéziratból (A-tól O-ig), valamint egy, A 15 kézirat végső áttekintése címet viselő, a kéziratok névtelen szerkesztőjéhez szóló levélből tevődik össze – a levél a mi olvasatunkban természetesen ugyanúgy a fikció, a Mirko Kovač által írt kisregény része –, a könyvbéli fikció szerint ugyanakkor nem része a regénynek. A kéziratok a fikció szerint eredetiek, dokumentumok, amely dokumentumokhoz azonban (már a fikción belül is) hozzányúl valaki, ugyanúgy, mint Mirko Kovač, öszszekapirgálja, majd egymáshoz csiszolja őket, sőt, ha kell, hamisít is – azaz a kovači „Te azért vagy, hogy a tények tömegét rendezd” maxima értelmében a szerkesztő a kéziratkupacot irodalommá, (a fikción belül) fikcióvá teszi. Valóság és fikció, tény és irodalom összjátéka figyelhető meg az egyes – egészen különböző szerzőjű és műfajú – kéziratok esetében is: némelyik direkt irodalomként íródott, némelyik pedig egyszerűen dokumentum.

A Malvina Trifkovič életrajza – a szöveg „kéziratos” jellegéből adódóan – igencsak fragmentált, szó sincs arról, hogy Malvina Trifkovič életrajzát kapnánk a maga teljességében, sőt. Amennyit egyáltalán megtudunk Malvina életéről, az viszonylag röviden elmesélhető: ifjúkorában egy pesti pravoszláv nőintézet ígéretes növendéke (valamikor a század első évtizedeiben, a történések ideje egyébként csak utólag következtethető ki, a regény végéig ugyanis egyetlen időmegjelölés sincsen a szövegben); az intézetből azonban megszökik egy katolikus horváttal – a szigorú pravoszláv apa ezért kitagadja leányát. Malvinát hajlamai inkább a nőkhöz vonzzák, nem is férjével, hanem annak nővérével, Katarinával él együtt – noha nem ezért, de férjétől elválik, a férj horvát nacionalista bátyjának aktív közreműködésével. Katarina, bár Malvinával él, terhes lesz, és – Malvina szavait idézve – „szülés közben, reám szegezett tekintettel halt meg. A nagyszoba padlóján feküdt megbüntetve, rémülten, korbácsom sújtásai alatt, amit don Peter Blaz nyomott a kezembe a bűnös nő korbácsolása végett”. Katarina gyermekét Malvina nem szereti, de felneveli. Tizenhét évesen (1948-ban, itt szerepel először dátum) a lány – miután a férfi megerőszakolta – hozzámegy az „Államvédelmi Hivatal szemrevaló ösztöndíjasához”. Egy hónapnyi házasság után mindketten brutális gyilkosság áldozatai lesznek, melynek oka-célja, tettesei nem ismertek, legfeljebb csak sejthetők. Malvina Trifkovič öregkorára kolostorba vonul.

Még egy ilyen szűkre szabott elbeszélésből is kiderül, hogy nem Malvina életéről van szó, illetve nagyon sok egyéb dolog mellett, amúgy mellékesen Malvina Trifkovič életrajza is elmesélődik a Malvina Trifkovič életrajzában. A tizenöt kéziratból mindössze négyet tulajdoníthatunk Malvinának, a többi kéziratban csupán szereplő, illetve az sem – néhány szövegrészlet csak igen áttételesen kapcsolható a címszereplő (aki tehát nem főszereplő, olyan ebben a regényben nincsen) életútjához.

A Malvina Trifkovič nem Malvináról, hanem szerbekről és horvátokról, vonzalmakról és gyűlöletről, bűnről és bűnhődésről szól, a végtelenül vegyes stílusú, műfajú, hangvételű, és éppen ezért egymással hihetetlen feszültségben álló kéziratoknak köszönhetően – szikár végrendelet, érzéki vallomás, érzelmes pátosz, kíméletlen jegyzőkönyv, precíz bírósági szakvélemény stb. követik egymást – igen távolságtartóan. Kovač nem fejt ki semmit (a tény puszta tény marad), nem enged közel senkihez és semmihez – ez is a Summa poeticában vázolt írói program része: „amint valamit a könyvedbe emelsz / az ellentétét is fűzd hozzá rögvest.” A tények felsorolásával, a dokumentálással, az ellentétezéssel, valóság és fikció vibráló feszültségével azonban nemcsak személytelenít és távolít, egyszersmind azt is hangsúlyozza, hogy a világ dolgai nem önmagukban, hanem egymáshoz képest mutatják meg magukat és mondanak valamit a világról.

BOMBITZ ATTILA:

Századvégi Ardhingello

· Füzi László: Lakatlan Sziget I–III. Kalligram, 2000. 328 oldal, 2100 Ft

Feltűnő érzékenységgel reagálnak az utóbbi időben a szellem magánzói a személyes tér szűkülésére. S ellenválaszként talán ezért képeződnek egyre gazdagabb ihletettségű geopoétikai terek. Ilyen hely lett a villamos Szabadkája, a halászó ember Szajlája, a miért Szicíliája, az ösvény Szefforisza, most pedig (újra) a Sziget, a Lakatlan. Mégis: csak kell egy hely. Ráadásul – vagy véletlenszerűen – csupa sz-szel kezdődő köztes tér: mintha lamentációba burkolt sziszegések törnének elő a helyet felfedő és kitaláló mondatok védtelenségéből.

A belső terek otthontalanságához azonban hozzájárul az önös énezéssel történő állandó szembenézés is. Ez a szétoszlatott és -osztódott én, aki amnéziájával, hajnalhasadásával és szárnytörésével még képes írásművé alakítani az újrafogalmazódó káoszt, a hagyományok hiteltelen újrastrukturálódását. Ez a maradék én összes bizonytalanságával fogja magát, és bár a legszívesebben elköltözne melegebb vidékekre, ellenáll. Maradék portáját és portékáját őrzi a vágtán. Nem az írástudók kötelességéből. Egzisztenciális csakért.

A térképen az áll: deserto. Lakatlan. Mert a mondatok, a bekezdések, az esetleges tematikus részletek ezúttal nem egy önös énről szólnak. E fragmentáris nem naplóban, nem esszében és nem irodalomtörténetben, ha Füzi László magáról is szól, rögtön társat – elérhetetlen szigetlakót – keres, idéz és olvas. Almanachszerűen három év története e könyv. Történeti-politikai utalás, hónapnyi, napnyi esemény mégsem kérhető rajta számon. Az történt az elmúlt években, ami gondolható, olvasható és emlékezhető. Feltűnő tehát, mennyire erősen és határozottan kizáratott a külvilág zaja a könyvből. A Lakatlan Sziget olvasónapló, meditáció, jelen és múlt pillanatainak korrespondenciája, sokszor egymástól távoli szerzők virtuális disputája, olykor túlságosan is személyes vallomás – egyszóval: palackposta. A feladó, a szerepében és feladatában fáradni, mi több, szomorodni látszó jegyzetkészítő arcéle be-bevillan a sorok közé. Megüti néhány mondat. A címzettet, ha hagyja.

A Szigeten szellemárnyak és -történetek bolyonganak. Megfér egymás mellett Baudrillard és KAF, az Ilia-legenda és a III/III, Németh László és Kundera, Palics, Zugló, Erdély és Kárpátalja, Baka István és Kapuściński – a kérdés csak annyi, mit tudsz belakni e virtuális térből és a másik énből? Megtalálod-e magad a tájban? Feltalálod-e nyomod a másikban? Mert kimondatik az is, hogy már nem nevezhetők meg a legjobbak, és hogy tömegtermeljük a romló szöveget. Beszéljen bármiről is a naplóíró, mindvégig a dolgok és történések egzisztenciális érintettsége a legfontosabb tét. S ez mindinkább a személyes gyermekkorról, a generációs váltásokról, a határlétről írt meditációkban nyeri el érvényességét. A gyökértelenség, a nem tudás és a sehova nem tartozás képőrzése maradandó gesztus. A hagyományból való kiesésnek, a szakralitás elveszítésének, az össznemzeti kultúra programatikus kioltásának tényközlése már túl van minden baljóslatú rezignáltságon. Mert túllép rajta.

A naplóíró ugyanis határegzisztenciára vall. Mert nem tartja magát „irodalmárnak”. Mert a leszűkített identitástól való félelme visszatartja attól, hogy egyetlen szerepbe zuhanjon bele. A kételyek, a maga munkájával kapcsolatos kételyek nem engedik meg, hogy a kínálkozó szerepek egyikével vagy másikával teljes egészében azonosuljon, miközben mindent megtesz értük, valami el is rántja tőlük. Az azonosulás és az elszakadás kettőse hol az írás felé, hol a szerkesztés-szervezés felé taszítja, az elvonulás hajlama a család irányába, elvontságtól a gyakorlatig és vissza. Identitása, ha van, csak ebben a folytonos vibrálásban (menekülésben?) ragadható meg, a kiválás és az elmerülés egymást követő kísérleteiben. A Lakatlan Sziget lakója egy századvégi Ardhingello.

Tedd lakhatóvá. Rajzolj térképet. Kezdd összeolvasni. A Morbus Hungaricusnak Füzi László Szigete ellenáll.

PÁLYI ANDRÁS:

„Egy autentikus illető”

· Jeles András: Büntetőszázad. Kijárat, 2000. 184 oldal, 980 Ft

Jeles András, akinek első filmje, A kis Valentinó a legutóbbi szakmai toplista szerint is az elmúlt évszázad legjelentősebb tizenkét magyar filmje közt található (amiből is ezen az égtájon az következik, hogy egyszer s mindenkorra filmrendezőnek illendő őt tekintenünk), azt írja Büntetőszázad című naplója (?) első oldalán: „Születésem évében egy autentikus illető ezt a megállapítást tette: »Európának vége van... Semmi olyat nem látok, aminek még másnapja lehetne.«” Nem tartja szükségesnek elárulni, kit idéz, s ha hozzáveszem, hogy Jeles 1945 tavaszán született, amikor szép számmal hangzottak el ilyesféle kijelentések (egyébként teljes joggal), akkor elég széles körben kellene keresnem az illetőt. Ha érdekelne. De inkább Jeles érdekel. Ez a Büntetőszázad ugyanis különös könyv. Első sorával rabul ejt, s az utolsóval sem enged el. Hogy miért? Talán egyszerűen mert egy autentikus illető céduláit, noteszlapjait, ötleteit, mindenféle feljegyzését olvasom. De hát mitől hiteles? Miben áll az, amit hitelességnek nevezünk?

Jelest is alighanem ez izgatja a legjobban. Azt is mondhatnám, hogy ebben a könyvben nem filmrendezőként áll előttünk, hanem a hitelesség szenvedélyes kutatójaként. Maga a filmkészítés jószerivel szóba se kerül, talán csak egy Rilke-idézet kapcsán („A láthatót, hogy ismét láthatatlanná tegyük”), amihez hozzáfűzi: „Igen, ez az egyszerű megfogalmazása mindannak, ami számomra a film tulajdonképpeni célja.” Aki tehát a filmrendező műhelyébe akar belesni, ezúttal nem sokra jut. Vagy mégis? Hol másutt lenne a filmrendező műhelye, mint a fejében? A láthatót láthatatlanná tenni – ez akár filmrendezői ars poetica is lehet. Elsősorban mégis szellemi attitűd. Ám a hitelesség mibenlétének a megragadásához természetesen jól jönne némi fogódzó, kiindulópont. Pilinszky, Kafka, Camus, Simone Weil, Rilke... Akikre hivatkozik, akiket olvas, idéz: a névsor önmagáért beszél. Vegyük csak Pilinszkyt; neki amúgy is megkülönböztetett helye van a Jeles-féle panteonban. Ő volt az az írástudó, aki kivételes invencióval vágta ki magát a Jeleséhez hasonló csapdahelyzetből: a katolicizmus szakrális nyelvét használta esztétikai nyelvként. Jelesnek ez már nem megy, az ő szemében ez az értékrend végképp devalválódott. Maga a kereszténység nem egyéb, mint „majmok a szentélyben”, amelynek fő jelképe egy „közszemlére kitett hulla”; méltán kérdi hát: ha se a tudomány, se a művészet nem tesz képessé bennünket az áttörésre, ugyan „miért pont azon a helyen sikerülne, amit ISTEN-nek neveztünk el?” Az üres ég megkerülhetetlen tényét úgy fogalmazza meg, hogy végérvényesen „magunk között vagyunk”. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy Pilinszky szemkápráztató stiláris mutatványa nem ismételhető meg. Ahogy egyébként Kafkáé, Camus-é és a többieké sem. Van egy pont, ahol minden autentikus illető egy szál maga marad. A Büntetőszázad ennek a magánynak a legfőbb dokumentuma, vallomás a kor megragadhatatlan és bejárhatatlan viszonylagosságáról.

Mivégre hát „»Istenre« terelni a szót minduntalan”? Őt ez „a Nagy Levin motyogására” emlékezteti, aki a sivatagban étlen-szomjan előételekről, mártásokról tart élménybeszámolót a csonttá aszott legionáriusoknak. Hisz amiképp „Sade márki monoton blaszfémiái az egzisztencia árvaságát és jóra való szomjúságát éreztetik –, úgy keverik gyanúba Tolsztoj grófot az imamalomként pörgő, untig ismételt istenkedések”. Manapság ugyanis, túl azon, amit Simone Weil úgy fogalmaz meg, hogy „egyre szomjazzuk a totalitarizmust és undorodunk is tőle”, „elképzelhetetlennek látszik bármilyen meggyőződésre, üdvtanra és hasonlókra hivatkozni”; hajlamosak vagyunk hát Jelestől kézenfekvő igazságként elfogadni, hogy „hamarabb lennék gyilkos, mint az, aki (...) szomjúságát imával csillapítja”. Egyáltalán mi az, amit még szomjazunk, miközben „a jelen a bűnözés pragmatizmusában él, túl van a szomjúságon”?

Túl a szomjúságon, túl a blaszfémián... Mi jöhet még? „Naiv botorkálás, akarat nélküli nyitottság a mély felé?” Itt óhatatlanul előkerül Nietzsche, hisz ő mondja, hogy az akaratunk tett „fennkölt torzszülötté” bennünket. De ő mondja azt is, hogy „ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant”. Ez fontos. Jeles alighanem azért nyúl vissza újra és újra az elveszett szakrális nyelvhez, az abszolútumok világához, mert a lényegi kérdések megfogalmazásához nincs kellő profán szókincse. Ez nem csupán az ő gondja, egy egész koré; kulturális identitásválságnak is szokták nevezni. Köznapi nyelven legfeljebb ennyi mondható ki: „»Megszabadulni a bűntől« – ez érthető, de naiv vagy hazug ambíció. Marad tehát az egyetlen lehetőség: látni az embert, úgy, amint van.” Legfeljebb megállapíthatja, hogy „ami felé törekszem, magától íródik, készen előttem áll”.

De ez egyúttal a legtöbb. „Köztes létet éltem, akár egy démon” – írja egyes szám első személyben, de nem csupán önmagáról, hisz „a kétes átmenet” idején „őkelme (...) nem csak a kombinációk ura, de (...) a sakkfigurákba is beléköltözik”. Miközben tehát az istennek nevezett pont elvesztette hitelességét, a démonnak nevezett pont fix maradt; ez alighanem a kor nagy paradoxona. Az „életellenes korszak, amelyben éltünk”, mondja, attól aljas igazán, hogy hiányzik róla a figyelmeztető felirat: „Itt sem ifjú, sem vén, sem férfi, sem nő, sem ilyen, sem olyan, – semmi sem lehetsz, hacsak nem valami démon. Felebarátom, hordd – vagy ásd el magad!”

Jeles elhordta magát, elvonult egy göcseji faluba, akár Nádas Péter. Nem szerepel, nem rendez (nem is ajánlják fel neki? egy darabig legalább a színházak hívták), viszont egyre többet ír. Pilinszky mondogatta, hogy a magyar irodalom felettébb szegény igazi vallomásos művekben. Most eggyel gazdagabb lett: a Büntetőszázad a maga szaggatott, sok apró feljegyzésből álló nyelvén valójában vallomásregény, belső történet, sors- és fejlődésrajz, amely elvezet a végső, mondhatni eszkatológikus kérdésfelvetéshez, amikor „a haláltudat” egyszerűen „lezárja előlünk a lét nem számunkra való dimenzióit”. Azaz „a halál interpretálja érzékeink számára a valóságot”.

Becsukom a könyvet, de úgy érzem, ezzel az ismerettel vissza kell lapozzak az elejére. És újra kezdem az olvasást. Megéri.

MÁRTON LÁSZLÓ:

Egy törekvő fiatalember

· Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktátor tanulóévei. Fordította: Kajtár Mária és Szántó Tamás. Európa, 2000. 672 oldal, 2800 Ft

Mottó gyanánt Hans Magnus Enzensberger néhány sora kívánkozik ide: „ez ugyan soha nem viszi semmire / azt hiszem schnittler a neve / schnittler hitler vagy valami hasonló”. Brigitte Hamann a tudós történész módszereivel afféle ellen-Varázshegyet írt. 1908 elején egy Adolf Hitler nevű, tizennyolc esztendős árva fiú (vagy ahogyan a szerzőnő a terjedelmes műben mindvégig nevezi, H.) Felső-Ausztriából Bécsbe költözik szerencsét próbálni. A szerencse azonban sehogyan sem szegődik mellé. A képzőművészeti akadémiára nem veszik fel, tartalék pénze néhány hónap alatt elfogy, megélhetése nincs, testi munkához gyenge, szakmát nem tanult; se családja, se az égvilágon senkije nincs. Mi lesz tehát vele? Az lesz, ami sok tízezer sorstársával: lecsúszik, lerongyolódik, reménytelenül tengeti a kilencven évvel ezelőtti nagyvárosi hajléktalanok életét. Aztán mégiscsak rámosolyog a szerencse, már ahogyan egy hajléktalanra mosolyogni tud: egy menhelyen összeismerkedik egy Rudolf Hanisch nevű csavargóval, aki állandó keresethez juttatja (H. képeslapokat rajzol, Hanisch pedig eladja őket), majd besegíti a Szociális Lakásalapítvány vadonatúj legényszállására, ahol H. több mint három évet tölt viszonylag rendezett körülmények között. Éh- és fagyhaláltól többé nem kell tartania, de a felemelkedésre eztán sincs esélye. H. festeget, olvasgat, ismerkedik a korabeli Ausztria politikai áramlataival, példaképeket választ, egyre többet és egyre hevesebben vitatkozik. 1913-ban nagykorú lesz, pénzhez jut, Münchenbe költözik; 1914-ben önként jelentkezik a német hadseregbe, és, akárcsak Hans Castorp, ő is eltűnik az első világháború forgatagában.

Mindez benne van Brigitte Hamann könyvében, de a könyv nem erről szól, hanem arról, hogy a szegény sorsú, árva fiú (a sablonba öntött, könnyen emészthető ismeretek habzsolója) miféle szellemi kincsekkel rakhatta meg tarisznyáját. H. ugyanis, ellentétben Thomas Mann hősével, néhány év múlva ismét felbukkan, és megkezdi politikai karrierjét, amelyet egy másik német író gúnyos gyűlölettel „megállíthatatlan fellendülésnek” nevezett.

A szerzőnő vállalkozása azért egyedülálló, mert nem Hitler-életrajz írására szánta magát, de nem is a nemzetiszocializmus ideológiájának gyökereit kutatja általánosságban, hanem a két kérdéskör metszetét tárja fel. Milyen volt a századfordulós Bécs politikai, közéleti légköre? – egyrészt ez érdekli. Milyen politikai, etnikai, vallási és szociális feszültségek miféle gyűlöleteket szítottak? Milyen eszmékben és ideológiákban csapódtak ki? Milyen volt a korabeli tömegkultúra? Egyáltalán, mi húzódott meg a sokat emlegetett századfordulós bécsi kulturális pezsgés mögött?

Másrészt: adva van egy rossz helyzetben levő, többszörösen frusztrált fiatalember, aki túlságosan aktív ahhoz, hogy közömbösen vegetáljon, viszont nem elég tehetséges és nem eléggé képzett ahhoz, hogy alkotói vagy szakmai pályát fusson be. Rájön, hogy a polgári társadalomba nem tud beilleszkedni, viszont arra is rájön, hogy akaratát rá tudja kényszeríteni másokra. Összefüggő, átfogó műveltsége nincs; elmélyült, vizsgálódó gondolkodásra nem hajlamos; ehelyett vannak sokfelől összehordott, felületes ismeretpaneljei. Nem bűnöző, nem gazember, nem szadista, nincsenek sem perverz hajlamai, sem démonikus vonásai, még csak nem is különösebben antiszemita (Hamann sorra veszi és aprólékos nyomozással cáfolja a H.-ról keringő közkeletű hiedelmeket); éppen csak egy szerencsétlen flótás, aki papírforma szerint soha nem viszi semmire. Ahová csak fordul a történész, ahány visszaemlékezést idéz, mindenütt banális tények, jelentéktelen emberek; sehol semmi ördögi szörnyűség. S ebből a szerencsétlen flótásból utóbb a huszadik századi történelem egyik negatív főszereplője lett.

Brigitte Hamann nem von le tanulságokat, legalábbis nem a kínálkozókat vonja le. Nem állítja, hogy H. maradhatott volna jelentéktelen, „rendes” ember, noha maradhatott volna; sem azt, hogy a békebeli Monarchiában (amelyre olyan jólesik visszaemlékeznünk) ezrével nyüzsögtek a potenciális kis hitlerek, mert azt a politikai képességet, ami führerré, majd birodalmi kancellárrá tette, a könyvben szereplő H. tudta (utóbb, a weimari Németországban) felmutatni. Hamann nyomatékosan figyelmeztet rá: „Bécsi körülményeiből H. karrierje mindenesetre nem vezethető le, sőt ez az időszak semmiféle fogódzót nem kínál arra nézve, hogy későbbi énjét értelmezni lehessen”. Másfelől azonban „H.-ra még birodalmi kancellár korában is alaposan rányomta bélyegét a bécsi századforduló német nemzeti korszelleme”.

Ha mégis van tanulsága ennek az alapos forráskutatással előkészített, gondosan megírt könyvnek, úgy a fentiekből adódó szomorú paradoxonra érdemes felfigyelnünk. Nem a századfordulós Bécs, illetve Monarchia ismeretében fogjuk jobban érteni Hitlert, hanem fordítva, a hatalom felé menetelő, parancsuralmat és világpusztulást hozó, „érett” Hitler észjárásából és személyiségéből fogjuk jobban megérteni az első világháború előtti Közép-Európát. Hamann szétfejti, amit Hitler összegyúrt egy látszólag egységes masszává, az egész nagynémet ideológiai kelléktárat, s emlékezetre méltó portrékat rajzol azokról a politikusokról, elsősorban Karl Luegerről, Georg Schönererről, Franz Steinről és Karl Hermann Wolfról, akik számottevő hatást gyakoroltak a fiatal Hitlerre; egyszersmind részletes elemzését adja e hatások politikai természetének.

Ezek után lehet moralizálni magányos tömegről és meg nem gondolt gondolatról (a darwinizmusig bezárólag), ám közben az is eszünkbe jut: vajon a mai közép-európai tömegtársadalmak eszmetérképét miféle politikusok pszichoprogramja alapján készítik majd el a túlélők utódai? Kinek lesz előfutára X., Y. vagy Z. most élő és működő szélsőséges pártvezér? Vagy valamelyest mégis immunissá váltak a parancsuralmi uszítással szemben a társadalmak? Vagy a posztmodern értékközömbösségben bízhatunk, ahol „minden elmegy”, és elmegy az ellenkezője is? Vagy abban, hogy a globalizált világban a legtöbb terror megyei szinten zajlik?

Mindez messzire visz Brigitte Hamann könyvétől. Engem inkább egy narratív jellegű probléma foglalkoztat. Ha egy történész monografikus feldolgozásra vállalkozik, írói értelemben többnyire „szereti” hősét, akkor is, ha elítéli bizonyos (vagy éppen összes) gondolatait és tetteit. Hiába teremt távolságot a tárgyszerűség követelménye: a hőst, a negatív hőst is meg kell érteni, észjárását és motívumait rekonstruálni kell, majd meg kell formálni (és persze adatokkal alá kell támasztani), ehhez pedig nélkülözhetetlen egyfajta narratív jellegű szeretet. Ebben az értelemben Hamann kétségkívül „szerette” Erzsébet királynét vagy Rudolf trónörököst, korábbi könyveinek címszereplőit (noha velük szemben sem adja fel a kellő distanciát), az ifjú H.-t azonban szemmel láthatóan „nem szereti”. A H. ifjúkorára vonatkozó forrásanyag gyér, és meglehetősen semmitmondó, illetve nem szavahihető, a Mein Kampf forrásértéke meg éppenséggel nulla. Tudjuk, hogy Hitler igyekezett a róla szóló régi dokumentumokat eltüntetni. Ám így is szembeötlő (különösen a Habsburgok sorstragédiáival összevetve), mennyire szegényesek a jellemvonások, mennyire kicsinyes az ifjúkori életrajz tétje.

Brigitte Hamann könyvének tulajdonképpeni főszereplője Bécs, amelyet az ifjú H. nem tudott meghódítani.

Művészet

EÖRSI ISTVÁN:

Ünneprontó leszek

Tavaly Wuppertalban a színpad közepén magasodott a poétikus szikla, a padlóra mozgó csíkokat vetítettek, a tökéletes táncosok ezért eleve mozgó erőtérben végezték bűvöletes mutatványaikat. „Pina Bausch legújabb műve” – ez vagy valami ehhez hasonló volt az előadás címe. Bámultam a kondenzált ízlést és mozgáskultúrát, amelyet minden táncos minden egyes mozdulata árasztott magából. Csodáltam a szólószámok akrobatikus könnyedségét, ötletgazdagságát. De teljesen lelombozott, hogy az előadás folyamán egyetlen emberi viszonylat sem alakult ki a színpadon. Se konfliktus, se testvériesülés, de még igazi idill sem, hanem csak negédeskedés. Fényűző környezetben gondtalan fiatalemberek évődtek egymással.

1981-ben láttam először Pina Bausch műveit, egyszerre nyolcat, a kölni színházi világtalálkozón. E nyolc előadás együtt nem került annyiba, mint a wuppertali vagy az idei vígszínházi mutatvány. Azok a produkciók emberi viszonylatokban voltak gazdagok. Az egyik este egy lakóközösség nagy szobájában, félig vetett ágy, székek, asztal és szekrény között, egy nyitott ablak előterében tökéletes táncosok lazán és szenvedélyesen eltáncolták a Macbeth érzelmi világát, konfliktusrendszerét. Új színházi világ nyílt meg előttem (mint korábban, Belgrádban, Zadek Othellóját bámulva), és majd szétvetett a harag, amiért a mi vacak, álakadémikus pártállami színházkultúránk elfalazza előlünk a modernség színpadait.

Múlt héten a Vígszínházban a szikla nem a színpad közepét, hanem a hátterét foglalta el, mohával szépen befedve, vizet bugyogtatva magából, és csak az első felvonás végén nyomult és billent előbbre, hogy a második részben zöldellő, meredek játéktérré lényegüljön át. Ismét módom nyílt arra, hogy bámuljam a szólószámok akrobatikus könnyedségét, mozgáskultúráját, amely áthatotta minden táncos minden mozdulatát. És ismét meg kellett állapítanom, hogy a színpadon egyetlen emberi viszonylat sem alakult ki, csak évődések és enyelgések, vicces kis mutatványok (tökéletes előadásban). Elképzelhető persze olyan tánc, mely az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését mutatja be, a sok akadályt, mely miatt nem juthatunk el lélektől lélekig. De Wuppertalban és a Vígszínházban sem ezt láttam. E két produkcióval kapcsolatban fel sem vethető, ami a korábbi Bausch-művek élvezete közben nyugtalanított: hogy milyen világban élünk.

A magyarországi előadás még jobban elkeserített, mint a wuppertali. Azt kellett ugyanis olvasnom, hogy Pina Bauscht ezúttal magyar élmények ihlették. Magyar táj Bausch szemével – ez Tölgyesi Gábor Magyar Hírlap-beli kritikájának címe. Pina Bausch magyar képeslapja – ez M. G. P. írásának felirata a Népszabadságban. Bánatosan az ablakomhoz lépek, szemben velem a Gellérthegy zöldellő sziklavidéke – áhá, tehát ez a magyar táj. És hol a magyar kultúra, meg a magyar élmények? Nem próbálok válaszolni erre, mert még a kérdés is nevetséges. Fiatal emberek vizet öntenek csöbörből vödörbe. A földön leányok kuporognak, és időnként bedugják fejüket a vízsugárba, kacagnak, és élvezik a vizet. A Népszabadság kritikusa így értékeli ezt a visszatérő motívumot: „A nőket vödörből csorgatott vízzel lemossák. Vallásos megtisztulást látunk, a szenvedélyek keresése közben a páros kapcsolatok újrakeresztelik a titokzatos mosollyal a világba pillantó asszonyokat.” Titokzatos mosoly és bűbáj dúsan csorog, testi jóérzés is, természetes kacérság, de se vallási megtisztulás, se szenvedély, és még páros kapcsolatok sem, becsületszavamra. A szenvedély a káprázatos szólótáncokban ad hírt magáról, de ott sincs tárgya, semmilyen vonatkozási rendszerbe nincs beillesztve, és konfliktusok, sőt összefüggések nélkül adja át helyét egy másik tökéletes szólónak, másik tárgytalan szenvedélynek. Egy fiatalember a karjára húz egy harisnyát, majd visszagörgeti innen egy lány lábára. A másik harisnyával is így tesz. Igen bájos, kacagtató ötlet. De milyen emberi viszonyt fejez ki, így, elszigetelt epizódként? Következmények nélküli, negédes viszonyt. Ha ilyen motívumokban fejeződik ki a magyar lélek és kultúra specifikuma, amelyet a művészek nálunk felfedeztek, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar lelket Pina Bauschékig a legmélyebben a népszínmű hazai klasszikusai tárták fel.

Nem szívesen írom ezt itt ilyen tökéletes művészekről, akiknek nem is olyan régen még világot feszegető mondanivalójuk volt. De kikívánkozik belőlem az elkeseredés, amelyet a kritikai elmék és a közönség igénytelen sznobériája vált ki belőlem sok-sok éve már. A közönséget még megértem: pénzéért elragadtatást óhajt átélni, és át is éli, ha törik, ha szakad. De a kritikusoknak legalább évente egyszer vagy kétszer szembe kellene szegülniük a hierarchikus, tekintélyuralmi szemlélettel, mely a magyar történelem nyomorúságaiból táplálkozik. Nálunk a hierarchia csúcsain napfürdőző igazi tehetségek sok problémát felvető műveit nem kritikával tisztelik meg, hanem a hódolat virágaival. Róluk írva a kritikusok csuklanak az elragadtatástól, egy-egy új könyvre egyből rányomják a halhatatlanság pecsétjét, vagy az egyszerűség kedvéért remekműnek kiáltják ki őket, és még azt sem tisztázzák, hogy a szóban forgó munka Gergely Sándor vagy Franz Kafka regényeihez képest érdemelte-e ki ezt a minősítést. A Magyar Hírlap kritikusa Pina Bausch vígszínházi darabjáról írva Nádas Pétert idézi, aki a testek filozófusának nevezte a művésznőt, és Esterházy Pétert, aki szerint a tánctörténet Bausch előtti és utáni korszakra osztható fel. Vajon erre az előadásra is érvényesek-e ezek a meghatározások? És egyáltalán: mit jelentenek? A „testek filozófusa” megjelölés konkrétan nem értelmezhető, csak metaforikusan, de metaforikusan minden nagy táncművészre illik. Ami pedig a tánctörténet felosztását illeti: nem foglalkoztam a tánc világtörténetével, de attól tartok, hogy Esterházy bon mot-ja is érvényes minden nagy táncművészre és minden nagy koreográfusra. A költészet például felosztható Villon előtti és Villon utáni lírára, továbbá Goethe, Heine, Baudelaire, Whitman stb. előtti és utáni lírára is. Az alkalom persze aranyköpésekre ingerelhet bennünket bármikor, és a szeretet túlzásokra csábít, ezzel nincs is baj. De amikor a kritikusok ilyesfajta készen talált bölcsességek segítségével megúszni akarják a kritikát, és amikor tekintélyek segítségével tekintélyeket támogatnak, nem aktuális teljesítményük miatt, hanem azért, mert már amúgy is tekintélyek, akkor engem keserűség fog el, és eltökélem, hogy ismét, még egyszer ünneprontó leszek, pardon, pardon, és megírok egy efféle cikket. Már a nézőtéren is, a tomboló közönség sűrű közegében elfogott a bénító rosszkedv. Nem mentem el a fogadásra, ahová pedig hivatalos voltam, mert a Pina Bausch művészete iránt 1981 óta érzett csodálatommal nem bírtam összeegyeztetni azt a keserűséget, amelyet a vígszínházi hibátlan produkció gondtalan és gondolattalan tökélye váltott ki belőlem.

(Pina Bausch: Egy előadás – Vígszínház)

KAÁN ZSUZSA:

Tánc

Zöld föld

Az ember bement a Vígszínházba és elámult: függöny semmi, annál több virág: virágtenger a nyílt színpadon, száz és száz friss szegfű, „lábon”, barack- és mályvaszínben. Amikor aztán megtelt a nézőtér, elkezdődött egy bizarr szituációsorozat, amelybe belepusztultak a szegfűk és beleremegtek a lelkek.

A Wuppertali Táncszínház, az 1995-ös Nelken (Szegfűk) című összeállítás után most vadonatúj darabot hozott, Egy előadás munkacímen. A premier végére a végleges is megszületett. „Németül Wiesenland, magyarul: Zöld föld” – mondta Pina Bausch.

A nyitott színpadon csak egy hatalmas hegy, ragyogó zöld, friss gyep borítja, meg dús aljnövényzet, és hallani, ahogy a csendben eleven harmat permetezi.

Nők jönnek és fiatal férfiak, mindenki csinál valamit: egymásra vizet locsolnak, rezsón ételt melegítenek, fürdenek és fürdetnek, törülköznek, szerelmeskednek és énekelnek. Életet játszanak.

A Szegfűk azt sugallta, hogy a Wuppertali Táncszínház társulatában nem kell a kőkemény tánctechnika. A szituációsorozatok egymásutánja és egymásra rétegeződése mint struktúra maradt, a Zöld föld mégis hihetetlenül más. A változást a már-már idillikus hangulat jelzi, és a táncosság visszatérése.

A mód, ahogy a német posztexpresszionizmus polgárpukkasztó, provokatív nagyasszonya most valami lebegően tiszta, ezredvégi posztimpresszionizmust teremt.

Gyanítom, hogy ebben legfőképp a hegyoldal a ludas, amely a második részben már vízszintes-lankás dombként funkcionál. Ezen aztán lehet heverészni, kergetőzni, nyolc párnak összeborulva meghitten andalogni, tehát a színpad síkjából, kvázi a nagyvárosi létből kiszakadni, kikapcsolódni, kirándulni... Banális lenne egy pillanatra is azt képzelnem, hogy a Gellérthegy jelképes mása. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Tény viszont, hogy Pina Bausch és csapata beleszeretett Budapestbe, s hogy a Zöld föld nekünk is készült.

A táncosok például tánc közben Budapest betűit is felrajzolták a levegőbe. Ez is feladat volt, egy a „kérdések” közül. Hírlik ugyanis, hogy Pina Bausch már nemigen koreografál. Csak kérdez és szerkeszt. Bemegy a próbára és felteszi a kérdéseit. Mi az, hogy nő? Mi az, hogy férfi? Mi az, hogy Budapest? A táncosok pedig improvizálnak. Pina Bausch a táncosok által komponált válaszokból építkezik. S hogy ezt a módszert mégis mindenki rendjén valónak találja, az nemcsak Pina Bausch óriási tekintélyének köszönhető. Hosszú távon ez nem lenne elég. Kell, hogy táncosai értsék: bármennyire is fontos, amit személy szerint kitalálnak, ők mégis csak a Pina Bausch-féle táncszínház eszközei és nem alkotói.

Wuppertalban ezt jelenti a kreatív csapatmunka és a profizmus, amellyel a koreográfusnő az egészre felteszi a pontot, miközben kitűnő táncosai is megtapasztalhatják a művészi szabadság valódiságát.

Ettől lesz az új darab élet- és természetigenlő, no meg attól, hogy Pina Bausch eljutott oda, hogy ezt megengedje. Úgy látszik, boldog és reménykedőbb, mint valaha. Ezért nemcsak a táncosoknak, de a nézőnek is megadatik, hogy legalább Egy előadás idejére boldognak érezze magát.

(Pina Bausch: Egy előadás – Vígszínház)

BÁN ZSÓFIA:

Fotográfia

Vagy-vágy

A helyzet a következő: 1) vagy van benned vágy aziránt, hogy megnézd, mi történik egy pillangó két szárnycsapása között – vagy nincs; 2) vagy van benned vágy aziránt, hogy azt is lásd, mi történik akkor, amikor éppen lehunyod a szemed egy szempillantásnyi időre – vagy éppen hogy nincs; 3) vagy van benned vágy aziránt, hogy tetten érd, amint éppen moccan az idő – vagy nincs; 4) vagy van benned vágy aziránt, hogy a valamiből valamivé válás szertartásán részt vegyél – vagy eszed ágában sincs. (Mindig, mindenhol kétféle ember van.)

Amennyiben úgy tapasztalnád, hogy a fentiekben felsorolt dolgok után van benned érzékelhető, kitapintható, sőt már-már nyugtalanítóan feszítő vágy, akkor a Mai Manó összes termeiben jó helyen vagy, mert a falakon most látható fényképek mintha éppen az effajta titkos vágyakat elégítenék ki. Ezen túlmenően, olyasfajta kérdéseket tesznek fel, amilyeneket mi magunk röstellnénk feltenni, pedig valójában nincs olyan, ami az ezekre adott válaszoknál jobban érdekelne minket. Olyasmik, hogy: mi az esemény? Mi a történés? (S van-e különbség a kettő között?) Van-e ezeknek behatárolható kezdetük és végük? Egyáltalán, érdemes-e ezekkel a fogalmakkal operálni? Vagy inkább engedjük át magunkat a folyamatos jelennek, ami az élet adott grammatikai alakja? Tóth György fényképei mintha Gertrude Stein írásmódjának filozófiáját fogalmaznák át a fény és kép kombinált struktúrájába. „Repetition with a difference.” Azaz: ismétlés különbséggel. (Ez lehetne a képek címe a régebbi Lány vázával vagy Öregúr pipával összetételű címek nyomán.) A különbség pedig éppen az ismétlések (expozíciók) közében elmúló időből adódnak. A képeken tehát láthatóvá válnak az idő közei – idő közben vagyunk. Összefoglalva: vagyunk (és ebbe, tudjuk, más is belehalt már).

A képek gyakran a lassú, alig érzékelhető átváltozások, metamorfózisok folyamatát követik nyomon (lásd például a Lolita átváltozása sorozatot), ahol a még és a már határvonala összemosódik és lehetetlennek látszik annak megállapítása, hogy pontosan melyik az a pillanat, amelyik végérvényesen – és olykor végzetesen – átalakít egy érzést, egy testet, egy pillantást, egy gondolatot, s mikor már éppen azt hinnénk, hogy megvan, elkaptuk, hirtelen beszippant egy másik dimenzió. Tóth képei mintha egy emlékezési folyamatot lassítva játszanának vissza, az emlékezés azonban itt nem múltbéli eseményekre vonatkozik, hanem a jelenre. A time lapse photography technikájának fordítottját kapjuk: nem felgyorsítva, hanem lassítva látjuk az időt. Van Torzó című kép is, ám e fényképek elmondása szerint minden szükségszerűen torzó, a teljességet egybe, egyszerre nem kaphatjuk meg – és ez így van jól, azt a súlyt úgysem bírnánk el. A portrék többsége is mintha erről tanúskodna: az idő folyamatában a fixált fókuszú, „eszszenciális” portré többnyire lehetetlen, illetve gyakran hazugság. Utoljára talán a kubizmusban volt érzékelhető a folyamatosan változó idő és perspektíva problémájának e kitartó ostromlása (lásd például a Hátulról is én nézlek című sorozatot). Az emlékezés, tudjuk, folyamatosan része annak, amit és ahogyan látunk a jelenben, hiszen nem nézünk meg mindent úgy, mintha először látnánk, hanem korábban szerzett tapasztalatokból, emlékekből építjük fel azt, amit, úgymond, „látunk”. Elég egy pillantás a szemem sarkából, hogy tudjam: az ott egy szék, amott pedig édesanyám fényképe. Tudom, hogy az, de nem feltétlenül látom. Ha pedig látom, akkor is mindig más és más. A meghatározatlansági tényező itt is diadalmaskodik. Ez a tényező az, amit Tóth György fényképei megkísérelnek – nem leküzdeni, mert azt, úgy tűnik, nem lehet és nem is szabad, mert magát az életet oltanánk ki vele – de legalább (és ez nem kevés) megfogalmazni, ábrázolni. Sikere blaszfémia-gyanús.

Tóth képeinek megvannak a nyilvánvaló művészettörténeti elődei, emlékei, ám ezeket is pontosan úgy fogalmazza át, miként képein az előző pillanat emlékét a sokszoros expozíció segítségével. Be-, illetve elmozdulva, de látjuk például Man Ray képeit (pl. Emese), vagy Picasso, illetve Braque festményeit, ám elsősorban talán Duchamp Lépcsőn lemenő aktja jut róluk eszembe azzal a különbséggel, hogy míg Duchamp szintén egy időben történő folyamat fázisait mutatja be ugyanazon a képsíkon, festményén jól látható a részleteire lebontott történés kezdete, közepe és vége, azaz valamiféle jól látható irányt, irányzékot ábrázol, ahol az eseménynek megvannak a jól látható keretei, s egyáltalán: egyértelműen felismerhető az Esemény. Tóth képein ezek nem általánosan adott tényezők, s a képek éppen ezt a hiányt problematizálják, vagy ha úgy tetszik, ezt mutatják fel. Az idő-, a test- és térhatárok itt elmosódottak, ám éppen ez a látszólagos „hiány” sugallja a lét teljességét és folyamatosságát. Csak aki felülről, kívülről néz, az látja az elváló kontúrokat, a mintázatot, aki viszont benne van, az nem tudja, hogy néz ki a tervrajz – csak éli.

A tanulság tehát: vagy van benned vágy vagy nincs.

Vagy-vágy.

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Fesztivál hava

Itt a június, egymás sarkát tapossák a fesztiválok. A határon túli színházak kisvárdai felvonulásának két nap múlva jószerivel már vége is. A résztvevők, ha sietnek, a záróünnepség elbliccelésével holnapután még odaérnek az országos színházi találkozó legelejére, amit az idén Budapesten tartanak. (Nemcsak az elejét, az egészet.) A bőszek újabb tíz nap múlva visszaautózhatnak az M3-ason Miskolcig – érdemes havi matricát venni, addig a benzinárakat sem emelik kettőnél többször –, a Magyar Színházak Fesztiválja 2000 című monstre öszszejövetelre. S akinek ennyi jó kevés, az motorikus feszültségét levezetheti a hónap végén kezdődő győri tánctalálkozón. (Megéri a hathetes matrica.)

Ez már döfi, dobban a színházszerető szív, van itt esemény, pezseg a szakmai élet, dúl a tapasztalatcsere, dagadhat a kebel, mily fontos is a teátrum.

Ne tessék gúnyt orrontani, tényleg jó, hogy ennyi a fesztivál, legföljebb az a kérdés, össze kell-e így zsúfolódniuk, lehúzva a naptárt, ráadásul nyáridőben, a hétvégi kiskert- és strandszezon bevezető csúcsszakaszán. Nem tudom, számoltak-e a szervezők a színházba járók szokásainak megváltozásával. Az idősebbek talán emlékeznek: régen a hétvégeken dupla előadások voltak, vasárnap néha három is. Ma sok helyen, főleg vidéken, tavasztól kezdve nem szívesen játszanak hétvégén, mert a nézők péntektől hétfőig víkendeznek. Miskolcon viszont, úgy látom, nem aggódnak emiatt, olyannyira nem, hogy több előadást azonos időpontban tartanak. Remélem, nem csalódnak majd, és a miskolciak – abban biztos vagyok, hogy ők alkotják a fesztiválközönség kilencvenkilenc százalékát – megtöltik a nézőteret az összes helyszínen, a koncerteket is beszámítva mind a harminchatszor. (Úgy vagyok ezzel, ahogy Mercutio mondja a Rómeó és Júliában: kiteszem a kardom az asztalra, aztán isten adja, hogy ne legyen rá szükség.)

Most, hogy van sok fesztivál, már csak az a kérdés, mire valók. Ez idáig a kisvárdai hasonlított leginkább egy értelmes találkozóra, tekintettel a szakmai részvétel jelentős arányára, a vitákon elhangzott kemény esztétikai bírálatokra és az ezekről folytatott nyilvános párbeszédre. Az utóbbi időben éreztem némi fellazulást. Nem lenne jó, ha a szakmai hitelesség gyöngülne holmi reprezentatív ünnepélyesség kedvéért. A részvétel és a regionalitás elve szerinti arányosítás, ha más részről nem egészül ki a vitathatatlan tekintélyek által kimondott értékítéletekkel, ugyanabba a gettósodásba viheti vissza a találkozót, ami az indulását jellemezte, és amiből sikerült kikapaszkodnia. Megértem én, hogy valamit valamiért, s a támogatásért cserébe a magas minisztérium a maga képére és hasonlatosságára akarja formálni a fesztivált (nemcsak a kisvárdait), rendben van, mi, öregebbek, átéltünk már ilyet, túl is éltük, legföljebb azt hittük, hogy még egyszer már nem tér vissza; mindez azonban nem mentség arra (s az erről való panaszkodás sem fogadható el), hogy a szervezők nem tudják megnyerni zsűrizésre a legjobb, vélemény- és vitaképes színházi szakembereket, és csak azokat. Vagy akkor a fesztiválnak annyi.

Miskolcon előzsűrizés volt, de kérdés, hogy voltaképpen minek. Vajon milyen áttekintésre elég az az egy hónap, ami a hattagú bizottság rendelkezésére állt? Hány előadást nézhettek meg élőben? (A videómegtekintésről inkább ne beszéljünk.) Ehhez képest még furcsább, hogy nemcsak egy évadból „válogattak”, hanem reprezentációs célzattal az utóbbi években bemutatott (s még műsoron levő vagy fölújítható) produkciókból, ráadásul úgy, hogy minden képviselve legyen az operától a kabaréig, a táncszínháztól az egyszemélyes színházig, a musicaltől a gyerekszínházig, az operettől a mozgásszínházig, az ókonzervatívtól az avantgárdig, a határon túltól a tengerentúlig, ráadásul minden méretben, nagy, kis, még kisebb, legkisebb színpadig, utcákig-terekig, művháztól kávéházig, és így tovább, asszonykám, adj egy kis kimenőt. Mi jöhet ki ebből? Az, ami kijött: jó, közepes és szörnyűséges előadások. Mint amilyen a sokévi átlag. Ha azt akarták elérni, hogy Miskolcon is lássák, milyen a magyar átlag, elérték. Legföljebb kár volt hozzá előzsűrizni. Ha valaki, mondjuk Hegyi Árpád Jutocsa harmincszor vakon rábök az országos repertoárra, hasonló eredményt kap. A jelenlegi kínálatból hat ugyanilyen fesztivált lehetne kihozni; az előzsűri javaslataiból hármat. (Kicsit jobb minőségűt, ha a nagyszínpadi javaslatoknak nemcsak a hetede jön be. Igaz, bejött három plusz előadás, javaslat nélkül.)

Újfent kérem az olvasót, ne gyanítson iróniát. Igenis, jó, ha egy fesztivál az átlaggal szembesít, nehogy elbízzuk magunkat. Az idei országos találkozó Budapesten ezzel szemben klasszikus fesztivál: válogatás. És jó válogatás. Nem is tudom, hogy történt. Illetve tudom: nem valósult (mert nem valósulhatott) meg az a bornírt ötlet, hogy tizenegy válogató javaslatát fölülbírálja egy fellebbviteli bizottság. Így aztán tizenegy válogató válogatásába nem szólt bele senki, ők maguk vitatták meg és döntötték el a programot. Volt köztük rendező, színész, tervező, dramaturg és kritikus. Biztosan nem egyforma az ízlésük, de nem blamálták magukat és egymást. Más nyilván másképp választott volna, én például biztosan megpróbáltam volna átverekedni a kaposvári Vízkeresztet, ami minimum az általam látott öt legjobb között van – szerencsétlenségemre összesen száznegyvenet láttam –, de ez már a szubjektivitás területe, és a tizenegyek szubjektivitásából kétségtelen objektív minőség jött ki. Lehet a listás előadásokról vitatkozni, lesznek ugyanis viták, ezúttal gyakorló szakmabeliek – színészek, rendezők – is fölvetettek vitakérdéseket, el is fognak jönni, nincs kizárva, hogy az egész dolog hasonlítani fog egy igazi fesztiválra. (Ha szabadna, pótlólag egy téma: csakugyan az a legfontosabb a színitanodában, hogy egyes tanárok megtartsák az óráikat? Nem az, hogy ne tartsák meg?)

Az országos találkozókra nemrég új javaslat született. Jövőre és attól kezdve minden évben legyen Pécsett. Vivát! Épkézláb, kitűnő ötlet. Annyi pénzből, amennyibe az idén Miskolc kerül, előzetes számítások szerint kijön két pécsi fesztivál. Hogy ne örüljünk nagyon, mindjárt elkezdődött a míszmacholás. Hogy ezt át kell gondolni, és ki vehet majd részt, és kell-e válogatás, és ha kell, a kritikusok ne legyenek benne. (Persze, állati zsenáns, hogy valakik száznegyvenet látnak és még véleményük is van.) De hát majd csak kinövünk egyszer a dedóból. Többen biztatásul külföldi példákat emlegetnek, Avignont, Amszterdamot, Salzburgot (hogy majd a mi regionális operafesztiválunk is olyan lesz). Hohó, egy percre. A provincia és az exkluzivitás között több lépcső van. Talán néznénk meg előbb, hogyan csinálnak nagyszerű és nagy hírű fesztiválokat földrajzi környezetünkben. Nemrég karcsú paksamétát hozott a postás: a nyitrai fesztivál anyagát. (Européereink figyelmébe: Nyitra, Pozsonytól nem messze, Szlovák Köztársaság.) A csomag az elmúlt két fesztivál gyönyörűséges, kétnyelvű műsorfüzeteit tartalmazta – világhírességek vendégjátékaival és a szlovák színház legjobbjainak újdonságaival, hogy ezeket egyszerre, egy helyen lehessen látni, és hírüket szétvinni –, valamint az idei meghívottak névsorát, tájékoztatást a kiegészítő programokról, színházi tárgyú vetítésekről, workshopokról, konferenciákról (köztük a kritikusokéról), s végül névre szóló meghívást, biztosítva róla, hogy fedezik a költségeimet. Csak jelzem, hogy a nyitrai fesztivált szeptember 22. és 27. között tartják.

A két hét múlva nyíló miskolci fesztiválról nem kaptam hivatalos postai értesítést.

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ:

mátrix

Zarathusztra álma

Uhrin Benedek. Így hívják Pannónia-alsón Zarathusztra álmát! Ahhoz, hogy valójában mit jelent a tiszta szellem számára Uhrin Benedek, messzebbről kell kezdeni. Ez a messziség egyrészről a csillagokból sugárzik, sky news, másrészről a mikrovilág, a gének birodalmából tör felénk. Amióta a tévé végérvényesen a virtuális birodalom része lett, én már csak olyan csatornát nézek, ahol a technikai, a szellemi és a gazdasági eszközök roppant szegényesek. Ha nézem a Z vagy a Budapest-, esetleg az ATV-t, olyat láthatok, amit tévében soha. A vérvalóság néha szétspriccel a stúdióban, a bemondónő kosztümje éppúgy vérben úszik, akár vendége. A modern vizuális antropológiai kutatások terepe tehát itt van, empirikus alapon, vajon miként viselkedik az embertől származott elektronikus idom, ha adásban van. Láttam például egy beszélgetést Nagy Feró kocsmájában Illés Lajossal. Az egyórás szellemi zárt ülésen folytatott beszélgetésben a felek egyáltalán nem érdeklődtek egymás iránt, nem is tudtak egymásnak kérdéseket feltenni és azokra válaszokat adni. Annyi kiderült, hogy Illés Lajos a Kossuth-díj ellenére sértett, s a rákfene a techno. Ha ezt az információmennyiséget elosztjuk egy órára, megsaccolhatjuk, hogy egy ilyen jellegű műsorban mennyi paraszthaikut, pantomimet, no-színházat, body-artot s más egyéb akciót láthatunk. De nem tudtam az elektronikus antropológiai jelenség nevét, nem tudtam megragadni, a tökét elkapni. A stúdióban blattolt sztiptíz, vagy az egyiptomi turistaútról készített home-video nem kívánkozott egy mederbe, amíg…

Egy langymeleg este jelent meg otthonom áldozati oltárán Uhrin Benedek. Hetven év körüli, parókás férfi, szemüvegben. Apró szem, körbe ráncok. Csokornyakkendő s penge száj. Az esztétikai genius loci a Z TV-ben tökéletes, a riporternő halottzöld kosztümben, frissen fodrászolt szőke hajjal kérdez, udvariasan. Olyan, mintha ő is néző lenne, csak kapott egy mikrofont. A stúdió tere kidolgozott, tömegével behordott virágkazlak rémítenek, a horizontot lambéria zárja, az adás alatt végig érezni az enyhe finnszauna-feelinget. A tér szellemi konzisztenciája behúzza az operatőrt is, hozzányúl a trükkgombhoz, s Uhrin Benedek fejéből nemsokára a keze nyúlik ki. Döbbenetes. Ám ha a hármas egység ily szépen fennáll, nézzük, mi történik. Uhrin énekel egy saját számot. Nekem ez tetszik: „a szeretetnél nincs élesebb fegyver, vessétek hát be”, de ennél sokkal forradalmibb, hogy a play back hamis. Uhrin nagysága, hogy lenullázta a play back technika filozófiai lényegét, hisz azért találták ki, hogy ne legyen többé hamis hang. Fülsértően hamis, de emiatt egy kicsit bekattanok. Ez olyan rossz, hogy már jó. Talán ezt hívja Beavis és Butthead a jó szuperlatívuszának, vagyis sirálynak. Uhrin ének közben a virágokat tapizza, majd legyez a levegőben, mint egy agg hattyú. Nekem Örkény, Kafka, Fuks és Ionescu ugrott be. Godot pedig tuti, hogy megjön.

A kazettát elvittem egy intellektuális körbe s megszavaztattam. Mindenki egyetértett, hogy Dixi soha nem volt ilyen erős, és a Jancsó-féle Juhász Jácint Bt. zenekaránál van karcosabb Magyarország is, azt az uhrinok lakják.

De még mesélek. A Kiskutya című slágerében egy hölgy, kedvesen mosolyogva, a vokál, végigugatja a dalt. Utána meghajol. Nem ad ki más hangot a palotapincsi-imitátor, csak ugat. Azt már később tudtam meg, hogy rázizzentek Uhrin Benedekre a punkegyüttesek, s feldolgozták őt is, meg a számait is. A kőhülyeség elméleti szempontból is elég érdekes, de nem érné meg az írás fáradságát. Ám a jelenség sokrétű. Kiderül a riportból, hogy 31 évet a MOM-ban dolgozott. Huuu! Azért az... A felesége elhagyta, rokkant fiát (rokkantnyugdíj: huszonkétezer) maga neveli. Írt több regényt, egyet kiragadva, a Szépség áldozata címen. Hiába, Keleten az abszurdnak van egy kis brechtiánus beütése + matyócsipke. A szoció torkodra gyűri a röhögést. A sors itt a legnagyobb közhely. Uhrin élete kőnehéz lehetett, és most kőnehéz dilettantizmussal körözi le Freddy Klugert a Rémálom az Elm utcában-ból. Ha nem szeretnék egy csomó embert, esküszöm, az öngyilkosságra gondoltam volna, amíg hallgattam a hamis play backet. Fassbinder Uhrin Benedeken keresztül üzent. A paróka alól kilógott a rögzítőszalag. Jel egy ufonaután. Kapkodok, mert kislisszan a kezemből.

Az interneten funklubja van. Az az érzésem, hogy tényleg véget ért a lineáris idő, s minden egyszerre van. A nézettségi index egy angyal, mely megjelöli az igazak homlokát.

Mielőtt aludni térek, magamhoz szorítom Uhrin-trikót viselő mackómat s elalszom. Egy dalt hallok, hamisat, szépet: „a nagy bolygók nem bántják a kisbolygókat...”, s mire a „szegényeknek adjatok kenyeret” sora száll a fülcsatornámban, már alszom.

(Uhrin Benedek)

FÁY MIKLÓS:

Zene

Flip bácsia csúcson

Azért rosszak az olyan történetek, amelyeknek idősebb emberek a főszereplői, mert a végük mindig ugyanaz. Tolsztoj útra kel és meghal, Márai lő, Hrabal repül, Chet Baker visszatér és meghal, meghal, meghal. Flip Phillips végre főhőse lesz egy lemeznek, amely új, nem válogatás, nem valaki másnak a kedvéért készítik, hanem csakis miatta, és ... Állj, állj, Flip Phillips él. Nyolcvanöt múlt márciusban, de él, helyes kis bácsi, akinek ebédért kellene totyognia valami olcsóbb kis helyre, de ő inkább szaxofonozik.

Nem sikertelen élet sikeres zárószakaszáról van szó, Flip Phillips nagymenő volt egész életében, csak túl sokan voltak nála is nagyobb menők: Lester Young, Ben Webster, Coleman Hawkins, Illinois Jacket. Ezek mellett nem lehet mást csinálni, mint csöndben lenni, fújdogálni, figyelgetni. Flip Phillips ennél többet is tudott, játszott a maga kemény, rekedtes, ritmikus, kiabálós stílusában. Egyszer állítólag Illinois Jacketet le is játszotta a színről, de még ez is kevés volt. Megmaradt sidemannek, furcsán, kissé félúton, mint aki túl jó ahhoz, hogy reklámversikéket faragjon, de nem elég ahhoz, hogy kötetbe gyűjtsék a válogatott verseit.

Flip papának valószínűleg ennyi is megfelelt volna. Szegény olasz családban, Brooklynban három lehetőség volt, a zene, a sport és a maffia. Flip nem ölt és nem rabolt, inkább sportolt, baseballjátékosnak indult, aztán meghallotta a szaxofont – és elkezdett klarinétozni. A klarinéttól már csak egy ugrás a tenorszaxofon, Benny Goodman, Red Norvo, később pedig Woody Herman zenekara, a hatvanas években pedig saját kvartett, tizenöt éven át napi robot Floridában. Jó élet ez is, nincs vele semmi baj, csupa zene, azt csinálhatja az ember, ami a legjobb a világon, de valamiért több keveredett ki belőle. A hetvenes évektől Phillips újra feltűnik New Yorkban, a nyolcvanas évektől újra lemezre kezd játszani. A kilencvenes évek közepén kiadják válogatott felvételeit, és 2000-re megjelenik első nagy saját albuma. Ha az ember élete százhúsz-százharminc évig tartana, akkor Flip Phillips éppen a megfelelő tempót találta meg magának.

Az egészben az a furcsa, hogy Flip nem a természeti törvények tagadása. Töppedt, májfoltos arcú, ősz, kopasz bácsi, aki folyton az emlékeiről mesél, mi történt ‘39 telén és ‘52 novemberében. De ha fölveszi a szaxofont, akkor kiderül, hogy a tüdeje működik, fújni tud, az ujjai odamennek a megfelelő billentyűhöz, a hang ugyanaz a rekedtes, levegős, ritmikus zizegés. Nincs lelassulás, ugyanolyan érzelmesen fújja meg a balladákat, mint egy sokszorosan kiábrándult, de még többszörösen szerelmes férfi, aztán megrázza magát, és súlyosan, de lendülettel játssza a gyorsabb számokat. Nem szégyeníti meg a zenei környezetét, sőt, érezhető, hogy vigyáznak rá a most együtt játszó fiatalabb ászok, de Flipre érdemes vigyázni, mert olyanokat mond, amit másoktól ma már nem hallani. Flip Phillips egy nagy korszak hírmondója, aki időnként már önmagáról is múlt időben beszél, de mesélni, azt nagyon tud.

(Flip Phillips: Swing is the Thing! – Verve, Universal, 2000)

ÉS Irodalom

GORDON AGÁTA:

Jobblét

0.

A boltos öt órakor nyitotta ki a kocsmát, akkor már melengetett a napsütés a bejárat előtti teraszon és szivárgott, folydogált, csurgott, ömlött, áradt a legapróbb zugokból is, a csőkorlát végére gyűlő páracseppből, vagy a libegő akáclevélkék belsejéből. Betértek a hajnali vonattal utazók egy pohárkára, nem sokkal később jöttek a bányászbuszra várók, néhány gazda, aki a szőlőbe igyekezett, átballagott a sánta sintér meginni az első féldecijét, és már az erdőből jött a félszemű cigányasszony a batyujával.

Így álldogáltak néhányan az olajos padlójú, büdös teremben, ahová vidáman besütött a nap a kitárt ajtón és a füstös ablakokon át, megszivárványozta az alumínium hamutartókat meg a kopott padló bársonyfeketéjét. Csak az asszony ült egy asztalka mellé, egyik oldalán a batyujával, a másikon egy fekete kutyával, aki vékony madzaggal a széktámlához volt kötve.

Hirtelen rájuk csapódott a kitárt ajtó és gorombán elsötétedett a kocsma. Egy pillanatra felgyulladt a villany, aztán nagy csattanással elment, és a kocsmáros elkáromkodta magát, mert megállt a kávégép, becsukódott a pénztár, elhallgatott a rádió és kihunyt a flipper kacsintgatása. Az egyik bányász nyitotta ki az ajtót, nehogy itt hagyja őket a busz, kinn már hűvösen dörgött-zuhogott, a nyálas szél betódult a kocsmába és érezni lehetett a dinnyeszagot az áporodott levegőben.

Csöndben várt a félhomályos kocsma, csak addig élénkült meg, amíg a boltos meggyújtott két gyertyát a pulton és rászólt a sántára, hogy hozzon be gallyat a fészerből. Türelmesen lobogott a tűz, és bőrig ázva megérkezett ő meg a társa. Csicsogott a cipőjük, a hajukból csöpögött a víz és a kabátjaikból is facsarni lehetett. Nem kaphattak kávét, se teát az áramszünet miatt, erre egy-egy pálinkával odahúzódtak a kályha mellé, és lassan gőzölögni kezdtek.

Akkor a civilizáció áradata ismét hátára kapta a kocsmát és a kigyúló neon megvakította a hirtelen rakott rőzsetüzet a kis dobkályhában. Eszelősen felrikoltott a hajnali rádió, bekapcsolt a flipper és kattogva hozta rendbe magát a kivilágított bikinijű nő, amely díszítette. Idegesen sóhajtott a kávégép, csörrenve kinyílt a kassza és egy bányász megint kinézett a zivatarba, mert már késett a busz.

Ilyen lehet a világ odaátról, mondta neki a társa, míg ő csalódottan nézett körül, amiért a kocsma már nem volt menedék, és a kinti esőfal megszűnt mozgósító fenyegetés lenni a villany sápadt pásztájában. Szeretett volna visszahúzódni a siváran megvilágított, réstelen felszínről, mint egy bogár. A cigányasszony fekete kutyája a másik oldalára fordult és elnyújtózott, ameddig a székhez kötött madzag engedte. Nyakán a göndör szőrben kinyílt egy mély fekélyes seb a dróttól, ami a nyakörve volt és most felvillant a roncsolt húsban.

Hajnalban pünkösd volt, most meg mindenszent lett, súgta a társának, amikor egy csattanással könnyedén újra sötétbe borultak és csöndbe.

1.

A késő őszi első alkalom sem tűnt nehéznek vagy fájdalmasnak. Előreláthatónak előrelátható volt, de nem kellett odanézni.

Fekhetett az ajtóban, ahogy csupaszodtak a fák és deresedtek a hajnalok, egyre kisebbre kucorodott, de azért mégis útban volt.

Néha bevitte magával a koszmós kis csontzsákot, és kamillával kimosta a csipát a szeméből. Rossz volt ránézni. Szánalom, tehetetlenség, lelkifurdalás, undor, és akkor még nem is hasonlította senkihez, sem semmihez, és tanulsága sem volt.

A kutyák nyíltan kiröhögték és gúnyt űztek belőle: két foggal csippentették föl, egyikük a nyakánál, a másik a farkát, és óvatosságot tettetve így hurcolászták az udvaron.

Rájuk szólt, ha észrevette, hogy már megint cibálják, és egyszer elvitte a doktorhoz, aki általában jót kacagott a póruljárt állatokon, most is nevetett, csóválta a fejét és kedvesen jóváhagyta a kamillázást.

Teszedle, tűnjel, hagydbékén, nemlátodhogybeteg – rontott ki, amikor meglátta a konyhaablakból, hogy már megint viszik, a seprűvel csépelte a tuskó kutyákat, őt meg visszatette a küszöbre és kezet mosott. Miért a küszöb, jutott eszébe majdnem mindig egy pillanatra, mert hideg vasküszöb volt, és ugyanannyi időre a válasz is, hogy az ajtó alatt kiszivárgó melegért, csak abban nem volt biztos, hogy kiszivárog.

Már sötétedett, és alig látta, amikor egy este kilépett az utolsó kosár fáért, de rögtön tudta, persze. Ugyanott feküdt, ugyanúgy, csak mintha kevésbé lenne már hideg neki a vasküszöb, és mélyebbre ejtette a fejét. Eddig tanácstalan volt és értetlen, de most azonnal tudta, mit kell tennie. A merev kis test alá csúsztatta a szemétlapátot, és jól eltartva magától hátravitte. Aztán visszajött és a kályha aljából egy lapát hamut is vitt utána.

Az egész nem tűnt nehéznek vagy fájdalmasnak, sőt, még egy kevés alig számba vehető elégedettség is képződött, amint a kosár fával végre átlépett az üres küszöbön.

2.

Rend volt, ettől érezte tisztának, mint egy cellát, a kicsi házat, és az erdőt is. Ahogy el tudott rendeződni az a rengeteg lomb lenn és fenn, vagy a kidőlt törzsek, vagy egy halom aprított fa. Meg a ház szemben az istállóval a hideg napsütésben, a napsütötte irtás az erdő egy zugában, a messze húzódó erdő hét falu határában.

A lankás, nagy szántók között az erdő mély, vízmosásos sűrűje, a sűrűben az irtások husángos, tönkös, járhatatlan fénymezői, és az ő rég művelt tisztásuk, amelyből a szomszéd dombhátról csak annyi látszott, hogy egy széles sávban a lombok csak a fölöttük álló fák derekáig érnek. Ott a birtok, kereste szemével a távolinak tűnő erdőfalban ezt a kis csuszamlást, ha távolabb sétált. Az alig kivehető sáv jelentette a hektáros szántót, amelyet egy domb széles, erdős hátába hasítottak.

A falvak felé és a szélvédett déli oldalak szőlői közé bemélyedt erdei szekérutak vittek, a táblák között széles, gyalult földutak haladtak, keresztül-kasul pedig célszerű kis ösvények járták. A ritkán használt utak begyepesedtek, a megsüllyedt nyomok mellett új sávok kezdtek tisztulni, ha az arra járók letörtek vagy kivágtak egy-egy belógó gallyat vagy husángot. Lassan tűntek el a járatlan ösvények, még jól láthatók voltak a leágazások az erdő fő útjairól, azután egyszer csak irány nélkül vesztek a sűrűbe. Létük szétszivárgott a fák közt, mint a mohos, málló falaké vagy a beomlott boltozatú pincéké, amelyekbe váratlanul botlottak sétáikon.

Egy nyári napon, a legtávolabbi faluból szekereztek föl először a birtokra. Az idős gazda némán hajtotta a lovakat, zörgött-rázkódott a vasalt kerekű szekér a gödrös, meredek erdei úton. Ő félt és folyton le akart szállni, mert úgy érezte, hogy a két nekifeszülve izzadó ló nem bírja fölfelé húzni őket szekerestül, felborulnak az agyrázkódtató nagy zekkenőkön, vagy lerántja a szekérről egy belógó karmos ág. Erősen kapaszkodott, míg a társa élénken bámult körös-körül, végre egy rémítően éles kanyarral kizökkentek a fák közül és megálltak egy hatalmas, lankás kutyatejmező kellős közepén.

Hogy itt mi volt, legyintgetett a gazda a magába roskadt birtokon. Olyan bor! Asztali szőlő, parázs barack, aranyalma, jó pálinkának való szilva, szutykos-édes korai körte. Fölfelé intett, a tisztás közepén elkerített liget felé, ahol a gyümölcsfák ritkás, terebélyes lombkoronáiban érő gyümölcsök világítottak.

Ő már a házat keresve nézett körül, az erdő felé lejtő sarokban látta a vakolatlan, vörös téglaistállót a kocsiszín feketére korhadt, lógó ajtajával, és attól nem messze egy mohás tetősíkot, de házat, amiben lakni lehet, sehol. Két ló, két tehén, négy süldő mindig volt, mondta az öreg, amikor kilábaltak a kutyatejből az istálló elé. És baromfi, mutatta meg a disznóól fölötti kis félemeletet, soha egyetlenegyet se ragadott el a féreg. Itt meg a szekér, nézett be a kocsiszínbe, ahol egy sánta konyhakredenc állt.

A napozó istállóval szemben, egy természetes teraszon pedig ott volt mégis a ház, mint egy képecske, meszelt fala kivilágított a felnyurgult füvek közül, mögötte rögtön a fölmagasodó domboldal, körül az erdőtől elhajló diófák. Nyakig érő csalánt hajtogatott szét maga előtt a gazda föl a házig, izzadtan és csípős virágporosan botlottak a nyomában, majd fújtatva néztek körül a teraszról, amíg az öreg a lakattal bajlódott.

Balra a sugárzó kutyatejmező zümmögött fehéren, jobbra a fák sűrűje susogott, és a ház előtt a diófák lombja aranyosra szűrte a vakító poros fényt, mielőtt elnyelte az erdő. Tartja a meleget, mint egy dunyha, kényelmesen, mondta a gazda, amint kitárult a vasajtó és beléptek a ház hűvösébe. A szűk folyosóról jobbra és balra egy-egy cementlapos cellácska nyílt, mindegyikbe bezsúfolva egy kihúzhatós rekamié két fotellal, a végében pedig néhány lépcső vitt a pincébe. A bútort is itt hagyom, tette hozzá, amikor kibújtak a levegőre, és ő végre rájött, hogy ez volna a ház, az erdei ház, ahol lakni akarnak, amit meg akarnak venni. Még maradnának kicsit bámészkodni, beleszagolni a levegőbe, mielőtt döntenek, mondta a társa az öregnek, miközben együtt belévesztek a kutyatejbe, ahol lassan rángatták maguk után a szekeret a legelésző lovak.

Ő meg körbejárta a házat, felküzdötte magát a ház mögé, ahol a földig ért a mohás tető hiányos cserépsoraival, és elkezdődött a gyümölcsös rozsdás drótkerítése. Düledezve merültek az elszürkült kerítésoszlopok a kutyatejbe, roskadoztak a sebes törzsű, koros fák, fiatal akáchusángok tetejébe kúszott a szőlő, száraz gallyakkal vegyes függöny volt a széthasadt meggyfa lombja, féloldalasan zöldült ki egy szürke törzsű alma, a hatalmas körtét befutotta a borostyán. Az erdő vad zöldje előtt kultúra voltak mégis, elsüllyedt civilizáció.

Azután visszabotladozott a ház elé, két törött, sötét ablak között egy rozsdás vasajtó, nézte, majd belépett pinceszagú sötétjébe, álldogált az egyik pókhálós, szürke falú, nyirkos kis szobában, ahol szinte gyöngyözött a piros, penészes rekamié. Összerezzent, amikor meghallotta a társa lépteit, és egy ideig nem szóltak semmit.

Az aranyos-árnyas udvaron mondta a társa, hogy rendben van a ház. Semmi baja. Kimeszelik, üvegeznek, átrakják a tetőt, fűtenek, szellőztetnek, berendezik. Lekaszálják az udvart az istállóig, felszántatják a földet, kigazolják a gyümölcsöst. Közben fölfedeztek egy szuvas pogácsalábú asztalt, a fészerben megtalálták a százéves szüretelőkádat, hogy abban fürödhetnének, azután a kútnál húztak egy vödör vizet és szomjasan ízlelgették a csorgó, zümmögő melegben. Mielőtt az istálló mögötti gyalogösvényre tértek, még egyszer benéztek az istállóba, ahol már poros humusszá vált a régi trágya, a rejtett tyúkpadlásra és a kocsiszínbe. Amint kitárták a lógó, korhadt deszkakaput, a sánta konyhakredenc fióktalan zugából egy szúrós, fekete szempár meredt rájuk, két gonosz kis gyöngy, majd szürke árnyékával zörögve elillant a szekrény mélyeiben.

Mogyorós pele, mondta a társa, meg hogy estére már vissza is jöhetnének, és igen, ő is úgy érezte, hogy otthonukat hagyják oda éppen, ahol annyi dolguk volna. Estére már a felsikált, kipókhálózott, megszellőztetett kis ház előtt, kis tűz mellett hallgathatnák az erdő neszeit. A rendet körös-körül.

(Folytatjuk)

CZÁBÁR LÁSZLÓ:

TÁRCATÁR

Profik

Az idős asszonynak, az idősek otthonában ellopták a naplóját. Nagyalakú kockás füzetbe írta feljegyzéseit, többnyire az emlékeit, mint jó néhány profi, aki azt is beleírja regényébe, hogy ő azt kockás füzetbe írja. Sose értettem, miért lenne fontos ez. Ha eltűnik az írás, mindegy, hova írták.

Profi írók füzetét különben nem szokás ellopni, hiszen ki se tudna mit kezdeni vele. Közreadott ötletet, mondatot már bátran és szabadon tulajdonítanak el, mint a közkincseket általában. A profik füzete biztonságban van tehát, és csakis azért lehet fontos, hogy a profik fontoskodhassanak vele. Attól profik. Rég van gépírt változatuk róla. Esetleg egy példány a feleségüknél, egy a szeretőjüknél, letétben.

Azt viszont az idősebb profik is tudják, hogy nem az ellopható kézirat a fontos, hanem amit nem írtak meg, vagy koronként másképp írták meg, mint akarták volna, ha telik erejükből, és elég mély a fiókjuk, hogy elrejthessék. Arról van szó, amiről szó se lehetett. Amit magukban hallgatásra ítéltek, vagy amit elhallgattattak bennük mások „a nehéz időkben”. Leginkább az a fontos, amit érdemesnek, ám fölöslegesnek tartottak leírni, mivel „az adott körülmények között” úgyse jelenhetne meg. Ezt gondolták. Nem is a regényükön gondolkodtak, a füzetükön még annyira sem, hanem azon, hogy gondolkodnak. Erre ment rá a könyvíró erejük.

Léteztek ilyen körülmények. Voltak olyan idők. Most olyan idők vannak, amikor azokra az időkre szokás emlékezni. Meg is lehet élni ebből, mint élemedett úriasszonyoknak a múltjukból. Elő lehetne szedni a régi füzeteket. De oly ritkák a régi füzetek, mintha tényleg lopkodták volna valakik. Jórészt maguk a profik, akik nem írták tele a lapokat, és így valójában magukat lopták meg.

Az idős hölgy az idősek otthonában még olyanabb időkre emlékezett naplóírás közben. Gyerekeinek, unokáinak szánta a közléseit. Egy kicsit igazolta, mégsem mentegette magát. Leginkább mégis szórakozásból írt. Idősek otthonában már csak ilyen szellemi élmények vannak többnyire. Legfőbb élmény az, hogy az író még képes írni, emlékezni, és van egy füzete.

Igen ám, de olyan élmények is vannak, hogy a nővérkék naphosszat ügyet sem vetnek az irkálgató idős hölgyekre, vagy hogy szegényes a koszt, egyszerűen. Vagy hogy az ágyszomszéd kiesett a közgyógyellátásból, mert háromszáz forinttal több a nyugdíja, mint amennyi ingyen patikaszerre jogosít. Kellett neki annyit dolgozni ama emlékbeli időkben! – és mégsem eleget ahhoz, hogy ne menhelyen töltse ki az idejét.

De lehet, hogy csak túl sokat ugatott éjjel a betonozott udvaron az őrző-védő kutya, és ezzel beíratta magát a naplóba.

Profik figyelmét itt érzem szükségesnek felhívni arra, hogy nem az emlékekért, hanem a jelenkori kutyaugatás lejegyzése miatt lopják a kockás füzeteket. Leülnek aztán a nővérszobában a nővérek, hatalmasakat röhögnek a hajdani szerelmeken, szakításokon, állásvesztéseken, határmódosításokon – de csakis a róluk szóló három mondatot keresik eközben. Jaj, de nagyon elkomorulnak, amikor megtalálják! Máris le van vénkurvázva a naplóíró. Mert mi az, hogy nem csak hogy ki nem irtják, még el sem tapossák a csótányt, mielőtt az ágy alá menekül? Sem szíves felkérésre, sem azért a pénzért, amivel az idős hölgyek kipótolják a minimálbérüket.

Kedves profi írók és ápolók! Tudjuk tehát, hogy az ilyen napló zömmel régmúlt dolgokról szól, az idősek otthonában töltött idővel fordítottan arányos terjedelemben, és alig pár mondat jut az itt átvészelt jelennek. De ami jut, az kijár. A jelent pedig, ugyebár, a nővérek és a szobatársak testesítik meg. Mintegy kiszorítják az azelőtti életet. Képesek rá.

Naplója eltűnésének másnapján saját bőrén érezte ezt az idős hölgy. Nem mosták le a bőrét. Olyan célzások hangzottak el, hogy kipirult a bőre. Nem olyan célzások mégsem, hogy a lopásra, vagyis az ő titkainak nyilvánosságra kerülésére lehetett volna bizonyítékot szerezni belőlük. Restelkedett, sőt szégyenkezett az idős hölgy, titkainak leleplezése éppoly gyanúba keverte, mintha ellopott volna valamit, talán egyenest a saját múltját. A lopásra viszont nem derült fény, miközben minden legbensőbb tulajdona szégyenletesnek hatott kiteregetve. Bárki turkálhatott benne, mint kilakoltatáskor vagy puszta lomtalanításkor a járdára kirakott fiókokban.

Az idős hölgynek hajdan csakugyan volt olyan szekreterje, amelybe elrejthette főbűnét: hogy ő kétszer is rámosolygott egy vízépítő mérnökre a korzón. Ezt már akkor leírta, szép lila rondbetűkkel. A szekreter odalett, a vallomásnak, ha volt is, ismeretlen volt az olvasója, őt magát nem azonosíthatta. De így is bűntudatot okozott neki. Emberöltőn át nem vezetett naplót emiatt. Igaz, közben háború is volt.

Mostanra azonban úgy érezte, túl van két emberöltőn és az ilyen szégyenen. És lám, megint és mégis... Igaz, a nővérkék éppúgy nem szóltak, mint a kukázó olvasók, köztük rekviráló katonák, kitelepítési biztosok. De ő tudta.

Azok is tudták. Az egészet, egyben. A csótányok járás-kelésével együtt az ő átkelését a frontvonalon, a háború alatt. Mintha a nővéreket jelentette volna fel a gyenge koszt miatt, amikor arról a közélelmezési felelősről írt, az ötvenes évek elejéről. Lepedője tisztátalansága az idősek otthonában mintha régi szerelme tisztaságát is kétségbe vonná. Azt a hősi halált halt tüzértisztet most ugyanúgy idézik meg, mint a szobatárs húgyszagát.

Kimondatlanul, de sértőn valóságosan. Egyik a másikra vallott. Egyik a másikába ért. Kioltotta egyik a másikát. Az idős hölgynek egyszeriben csak jelen ideje lett.

Otrombább beavatkozás volt ez az idő folyásába, mint amilyeneket profi írók könyvekben elkövetnek. Az idős asszony múltja végtelen volt még tegnap, a lopás előtt; és most éreznie kellett, hogy a jelen ideje véges.

Ez, kedves profi írótársaim, bárhonnan nézem, etikaival felérő esztétikai vétség. Bele lehet halni. Az alkotói lelkiismeret némileg érzékenyebb, mint a háborús bűnösöké.

Ennek még következményei is vannak. Ha már úgysem tisztelik, az ember magával viszi inkább az összes emlékét, ahogy mondani szokták – többnyire az ápolók és az írók. Az elmúlás ekkor olyan, még a regényekben is, mintha egy idős asszony a jövőbe menekítené előre emlékeit. Semmi nem marad utána, mert ilyen profikra, ápolókra nem akar hagyni semmit. Az nem tudható csupán, hogy holtában írhat-e naplót, aki oda, a saját jövőjébe átkerült.

Adalékként még annyit közölhetek itt, hogy a naplóíró idős hölgy az összes üres füzetét, amelybe emlékeit az alig pár mondatra érdemesült mára elegyítve leírta volna még, odaajándékozta a nővéreknek. Magyarázatként azt közölte velük, annyira reszket már a keze, hogy ő többé sose írhat.

ORBÁN OTTÓ:

Hatvan fölött

Kommentár W. S. Öregek című verséhez

Hatvan fölött az ember hajnali ötkor ébred, és a piszkosszürke fényben,

bombatölcsérek és csorba tűzfalak között,

egy romváros utcáin tántorog,

s kézzel kizsarolt gyönyörének mocska pecsételi ősz ágyékát...

Hatvan fölött az ember a bélpoklosok kereplőjét pörgeti

egy all star csontzenekarnak szolgáltatva ritmusalapot.

Hatvan fölött az ember nem indul lakókocsiján a mennybe üdvözülni,

s a gondoskodó államról is tudja azt, hogy kedvenc szófordulatai

a „főbelövendő” s a „helyben fölkoncoltatik”.

Hatvan fölött az idő fundamentalista szelleme

pokolgépet rejt életfontosságú szerveinkbe,

hogy így robbantsa ránk a javíthatatlan világot,

s merénylete nyomán nem is marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei

és utódainkon vigyorgó, sárga koponyáink.

DOBAI LILI:

Milyen áron

mit fizetek és ki

nyújtja be a

számlát pont

amikor a pénzek

rendben lenni

látszanak folyik a

folyószámla

kincsezik a

kötvény a

befektetések is

megtérülésben vannak

éppen éppen

minden csak

úgy és azért hogy

netovább

?

PEER KRISZTIÁN:

Egy barátság nyilvános kivégzése

Láttam-e már akkor a farkast,

ahogy álmomban egyszer a hiúzfejű embert,

és utána még sokszor ugyanazt az álmot,

mindig felkészületlenül, mert nem akkor jött,

mikor a szoba belső sötétjéből, megnyugodva,

visszakívánkoztam a gonosz közelébe,

végigálmodni, hogy legyen vége, akárki győz.

Láttam-e akkor a farkast,

ahogy egyszer a valóságban,

hihető helyszínen, egyedül, egyedüliként.

Az is a képzelet játéka volt,

játék, amelyben nyerő stratégiája

csak a kezdőnek van – és az a képzelet.

És ahogy láttam árnyék csíkozta, köröző példányt,

alvó utánzatot.

Láttam-e akkor, vagy csak ráfogtam,

hogy ő dobálta szét a játékokat?

És ha akkor nem nevet rajtam a teljes legénység,

és nem szedi össze helyettem a játék áldozatait...

Levetem tetteim terhét,

minden elbizonytalanodik: az okok, az elkövető,

magukra maradnak a tények –

csúnya mészárosmunka:

több év sunyizás után egy őszinteségi roham –

a körülményekre kenem.

Egy nem-vagy-a-barátom után egy mert-mi-a-barátság.

Eddig azért kerülgettem, hogy legyen visszaút. Jól érted.

Koccintsunk!

Nem a pia beszél belőlem, nehogy beadd magadnak;

segítek, hogy lásd, amit mindig a hátad mögött –

kérdezz meg bárkit a jelenlévők közül.

Ha lett volna valami, bábu, ami csak most dőlt el,

ha nem minden

már az első puhatolódzó pillanatban,

vagy ha ez annyira egyszerű lenne, hogy:

bocs, ez van – ezt meg képzelted,

ha kialakult volna bármi a hárítás előtt.

Még most is hibázhatnék – de elbohóckodom.

Helyesbítek, súlyosbítok.

Megfutamodott a célszemély –

innentől súlytalan duma.

Elvesztettem egy barátot,

aki nem volt a barátom,

egy távoli bolygó szeretetét.

Nem hiányzik, a megbánás

– a jelenet is: hátha megszeretnek – már a közönségnek

szól. Most megpróbálom jobban átérezni,

hogy ne legyek ennyire sérthetetlen és felszínes

TÉREY JÁNOS:

Nagyszabás

„Mert ezer esztendő annyi előtted,

mint a tegnapi nap, mely elmúlt,

és mint egy őrjárási idő éjjel."

Zsoltárok, 90.4

1

Körút csak az, mi rendszert alkot

Más körutak partnereként.

Egymaga: pusztába szalasztott

Görbeösvény lesz jószerént.

Gyűrű képében egyesülnek

Görbék – össznémet májusünnep,

Wagneriánus nagyszabás,

Megismételt ősrobbanás.

Kataklizmák után a rendszer

Kiépül semmi perc alatt,

S a városházi élcsapat

Bizonyít számos fürge tettel.

Aranyfácánok asztalát

Roskasztják roppant vadkacsák.

2

Königsbergtől Strassburgig ábránd

A Negyedik Birodalom;

Borongj, Bruder, balvégzet átkán,

S hogy ki legel a birtokon...

Keskeny fejekre száll a vérvád.

Feledtessen mogorva szcénát

A tiszta lap, s a tisztaszesz.

A kilobbant emlékezet

Már mindörökre mozdulatlan,

Mint holtágban a víztükör.

Mit májusünnep! Néma kör,

Kocogás babelsbergi parkban.

Illatminta: dőner-hegyek

Rontják vaníliás leged.

3

A klasszikus Walpurgis-éjjel

Üzenete rossz célba ért.

Ki pöröl wotáni tökéllyel

A végső jogorvoslatért?

A sztráda külországi ködbe

Fut, szélkerék forog fölötte.

Józanitó tapasztalás,

Hogy nincsen többé Nagyszabás,

És amiként nincs Nagyszabás sem,

Nincs Breslau és Drezda sem,

De van pár hallgatag verem,

Mit fölemleget a Jad Vásem.

Majd – győzve minden hitvitán –

Fölzeng a Tannhäuser-nyitány.

Sport

PETŐCZ ANDRÁS:

Metálgladiátorok

Japánban új sport hozza lázba a publikumot, a robotok küzdősportja, tudhattuk meg nemrégiben az egyik kereskedelmi tévécsatorna tudósításából.

Az új sport jellegében leginkább a szabadfogású birkózás és a pankráció sajátos keveréke, zárt, kerítéssel védett arénában zajlik. (A kerítés egyelőre a sportolókat védi a mámoros szurkolóktól, de ez a későbbiekben változhat.) Pontozásos győzelmet arat az a versenyző, amelyik megfelelő időkereten belül eredményesebben szedi darabokra ellenfelét, illetve kiütéses győztest is avatnak, ha valamelyik versenyző feladja, harcképtelenné válik, vagy megsemmisül. A kör alakú birkózószőnyegről egyébként tilos lemenni, büntetőpontot kap az a versenyző, aki ilyesmire vetemedne.

Tudni kell, persze, hogy ebben a sportban az edzőknek a szokásosnál is nagyobb szerep jut.

A harcra tenyészett robotok, metálgladiátorok ugyanis végig, az egész küzdelem alatt az edző, pontosabban a tervező irányítása alatt állnak, önállóan képtelenek cselekedni, távirányító utasítására ütik-verik az ellenfelet. Ha ez így van, márpedig a tudósításból ez derült ki, akkor boldogan jelenthetem, hogy ismét megelőztük a japánokat, ugyanis harminc évvel ezelőtt ez a fajta küzdősport már ismert volt Óbudán, a Hunor utcában, ahol távirányításos autóinkkal rendszeresen űztük ennek kevésbé agresszív változatát, a távirányításos karambolt. A különbség legfeljebb annyi volt, hogy mi nem feltétlenül törekedtünk értékes járműveink tönkretételére.

A japán változat esetében csupán annyi az újdonság, hogy a konstruktőrök kifejezetten harci robotokat hoztak létre, azok kiállítása, tervezése egyértelműen a küzdősport érdekében történt.

Kicsit értetlenül állok a hír előtt, és attól is félek, hogy gyorsan megcáfolnak majd az események. Nem igazán értem ugyanis, hogy miért van szükség távirányításra, hogy miért nem olyan harci eszközt kreálnak végre a japánok, amelyik önállóan dönt, és üt is, ha arról van szó. Nem hiszem, hogy bármiféle gondot jelentene az új évezred küszöbén egy olyan gladiátort készíteni, amelyik végre odacsap, ha arról van szó, hogy oda kell csapni; amelyik végre bevág egyet a másiknak, ha érzékeli, hogy a másik jelen merészel lenni a felségterületén.

Kicsit zavar engem ez a technikai impotencia.

Még egy metálgladiátort sem képesek létrehozni ezek a japánok önállóan, hogy ezt is nekünk, itt, kicsiny hazánkban, közelebbről pedig az ÉS hasábjain kell kitalálnunk a számukra, semmi kreativitás nincs bennük, ez már tényleg dühítő. Miből áll néhány chipet belerakni abba a szerencsétlen fémkollekcióba, kicsit megbuherálni, hogy tisztában legyen azzal, kit is kell tönkrevágnia, aztán be az arénába, és kezdődhet a meccs? Nem kellene már anynyit vacakolnunk mindenféle gombnyomogatással, azt gondolom.

Ha az igazi metálpankráció létrejön végre, akkor valóban új korszak kezdődik az emberiség történetében. Szinte látom, hogy a sok tízezres stadionban üvöltve biztatják a szurkolók kedvenc robotukat, ahogy felzúg az „üsd ki, üsd ki!”, vagy a kevésbé szalonképes „öld meg!”, és látom azt is, ahogy összecsap a két szurkolótábor a meccset követően, hiszen az azonosulási vágy óriási, egyik szurkolótábor sem lesz képes majd elviselni, hogy nem az ő fémkollekciója győzedelmeskedett.

Vajon lesz-e bátorsága a bírónak félbeszakítania a mérkőzést abban az esetben, ha a közönség becsmérlő kifejezéseket kiabál valamelyik küzdőfélre, szidja annak anyját (tervezőjét), vagy arra utal, hogy az illető gladiátor rézből készült és nem vasból? Ezek ma még megválaszolatlan kérdések.

Mindenesetre tény: új napra virradtunk. Megkezdődött a metálgladiátorok lázas tervezése, új és új lények születnek felkészült mérnökök irányítása mellett.

A gladiátorok persze – helytelen módon – egymást akarják legyőzni, ott, az arénában, vakon követik tervezőjük utasításait, nem ismerik fel ellenfeleikben a társat, azt, akivel valójában azonosak az érdekeik.

Szép lesz majd, ha egyszer mégis. Ha eljön majd az a gladiátor, aki ügyesebb is, okosabb is a többieknél, és megérti végre, mi az ő tényleges küldetése.

Azt a metálgladiátort hívhatnánk mondjuk Spartacusnak.

KOLLÁTH GYÖRGY:

Dolgozatjavítás közben

A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán (leánykori nevén a TF-en) vizsgaidőszak van. A hallgatók nagy része a hírekből ismert név és arc (például friss világbajnok, európai élversenyző, magyar bajnok, vagy sikeres sportvezető). Tudásukról (házi) dolgozatban adnak számot. A témaválasztást illetően szabad a gazda. Így az előttem lévő dolgozatok a sporttörténet, a sportdiplomácia, a nemzetközi sportkapcsolatok és egyes sportrendezvények érdekességei mellett húsba vágó itthoni sportproblémákkal is foglalkoznak. A nívó rendkívül magas. Egy szépen megírt történeti elemzés éppúgy ötöst érdemelhet, mint egy nyers, őszinte, a mai sportközállapotokat jellemző elemzés. A dolgozatokban rengeteg olyan megállapítást találtam, amelyeket kár volna elfelejteni. Sajnos, a vizsgaidőszak után már a kutya sem kíváncsi az innen meríthető információkra, tanulságokra és „gyöngyszemekre”. Engedelmükkel – gyakorlatilag szó szerint – egymás mellé raknék itt néhány olyan szemelvényt, amely a hazai sport számára érdekes, jellemző, felemelő vagy éppen elkeserítő lehet.

A magyar mumus. Amikor az első olimpiai játékok kijelölt színhelye, Athén váratlanul ódzkodni kezdett az 1896-os játékok megrendezésétől, az „alapító atyák” legnevesebbje, a francia Coubertin báró a honfoglalás millenniumi ünnepségére készülő Budapestnek ajánlotta fel a rendezés jogát. Ám a világ atlétái – akkor még sok más sportág művelőit is e névvel illették – mégsem magyar pályákon mérték össze erejüket. A magyar kormányzat különféle – és nem is egészen ok nélkül való – megfontolásokból nem vállalta a rendezést. És egy kevéssé ismert adat: Coubertin az emlékirataiban világosan utal arra, hogy a budapesti lehetőséget csak a görögök sakkban tartására kívánta felhasználni.

Ki mire való? Egykori élsportoló, aki a nemzetközi sportszervezetekben képviseli az országot, s akit leginkább lehet szidni a magyar versenyzővel szemben „ellenséges” bírói-pontozói döntések után – némi túlzással így hangzik a magyar sportdiplomata közkeletű definíciója.

Dopping-kaleidoszkóp. (Két tételben, két forrásból)

a) Doppingügyben időnként az orvosok sem túl egyértelműek. Néhány évvel ezelőtt a sporthetilapban több héten keresztül, bekeretezett, nagybetűs írásban jelent meg egy közismert orvos telefonszáma. Őt lehetett volna bármikor felhívni, hogy doppingügyben tanácsot adjon. Jómagam akkoriban egy betegségemre kaptam egy bizonyos gyógyszert. Az orvosom, tudván, hogy sportoló vagyok, bizton állította, hogy az bizony nem minősül doppingszernek. De azért én tutira akartam menni. Nem voltam rest és felhívtam a számot. Vagy ki volt kapcsolva, vagy nem vette föl senki. Aztán egyszer, nagy nehezen sikerült elérni a szóban forgó orvost. Közölte is: most nem ér rá. Hát erről ennyit.

Persze én nem adtam fel olyan könnyen. Személyes kapcsolataim révén sikerült beszélnem egy másik orvossal a Sportkórház laboratóriumából. Ebben az országban ennél magasabb fórum ilyen ügyben nincs. Két érdekes dolgot tudtam meg: az egyik, hogy a hirdető orvos is mindig hozzájuk fordul kérdéseivel. A másik (a legszebb a dologban), hogy fogalmuk sem volt róla: a szóban forgó gyógyszer rajta van-e a listán, vagy nincs. Egész egyszerűen, biztos ami biztos alapon, inkább ajánlottak egy másikat. Kérdem én, ha már itt sem tudnak választ adni az embernek, akkor hol tudnak? Jelzem, nem ritka, külföldről behozott, speciális szérumról van szó, hanem egyszerű, itthon is bármikor, bármelyik patikában kapható gyógyszerről.

b) Két-három évvel ezelőtt egy volt NDK-s úszónő vizeletében túl magas értékű férfi nemi hormont találtak. Azzal védekezett, hogy előző nap sok sört ivott, ettől lett ilyen. Ezt be is bizonyította, nyolc sör után produkálta az értéket. Felmentették a vádak alól, hiszen a szervezete reagál így az alkoholra. De azért ne mondja már nekem senki, hogy egy sportoló, egy fontos verseny előtti éjszaka elmegy bulizni és tökrészegre issza magát!

1936. évi olimpiai anzix. A megnyitóünnepség előtt a rendezők azzal a kéréssel fordultak minden ország olimpiai küldöttségéhez, hogy a felvonulás közben karemeléssel üdvözöljék a díszpáholyban helyet foglaló Hitlert és vezérkarát. A kérésnek általában eleget tettek, ezért keltett nagy megdöbbenést, hogy a magyar csapat – amelytől igazán elvárták volna ezt a gesztust – karlendítés helyett a kalapját lengette. A kalaplengetésből politikai ügy lett, amely felett csak hosszas diplomáciai tárgyalások után tértek napirendre. Az olimpiai játékok során a német közönség nemegyszer tanújelét adta nacionalista, fajgyűlölő felfogásának, pedig a goebbelsi hivatalos propaganda ezt ekkor igyekezett leplezni. A német versenyzők győzelmeit felemelt karral és „Heil” kiáltással fogadták, a külföldi versenyzők ellen pedig több alkalommal tüntettek. Ebben a légkörben érthető zavart keltett a német közönség soraiban, hogy az atlétikai versenyeken a 23 éves, fekete bőrű Jesse Owens a 100 m-es síkfutásban 10,3 másodperccel, 200 m-en 20,7 másodperccel, a távolugrásban pedig 608 cm-es világcsúccsal győzött. A magas, arányos testalkatú Owens rendkívüli tehetségére vall, hogy 1935-ben egyetlen napon öt világrekordot állított fel. Owens és a többi színes bőrű sportoló jó szereplése csapás volt a német übermensch-elméletre, de jó képet kellett vágni hozzá. Hitler azonban, aki egyébként sokat forgolódott az olimpia legjobb sportolói körében, messze elkerülte Owenst. A magyarok jól szerepeltek a berlini olimpián, amit a tíz aranyérem igazol. A pontversenyt a németek nyerték az Egyesült Államok csapata előtt, Magyarország pedig nagyot ugrott előre: a 3. helyre került.

Öttusa: szabályváltozások (a szakember szemével a feltétlen olimpiai jelenlét és a pénz prioritása alapján)

A pénzre hivatkozva a vezetők (akik természetesen még sohasem indultak egynapos öttusaversenyen) a következő alapvető változásokat vezették be (talán vegyük sorra a számokat, hiszen minden [!] számban nagy horderejű változások történtek):

a) Lövészet: az eddigi éles, forgólövészet helyett, amit 25 méterről kellett végrehajtani, most légpisztollyal, álló táblára, 10 méterről lőnek.

b) Vívás: a 66 fős mamutmezőny ma már a döntőben 32 főre csökkent, s ez teljesen megváltoztatta a taktikát. Egy győzelem értéke borzasztóan megnőtt, s egy kisebb hiba óhatatlanul az eredményes vívás gátja lehet. Az asszó felgyorsult, hiszen régen 3 perc volt a vívóidő – ami lehetőséget adott a technikai kidolgozásra; ma már csak 1 perc áll rendelkezésre, s ezért ma egyre jellemzőbb a kettős vereség, mert a versenyzők képtelenek kidolgozni egy-egy akciót.

c) Úszás: 300-ról 200 méterre csökkent a táv, s így az úszótudásnak már szinte nincs is jelentősége.

d) Lovaglás: itt szintén vissza kell térnünk a hőskorba. Akkor (érdekes módon) minden versenyzőnek tudtak lovat biztosítani. Terepen, rögzített akadályokon kellett teljesíteni az akkor még lényegesen hosszabb versenytávot. Később 15, majd 12 akadályt kellett végiglovagolni. Mára a változások miatt a lovastudás szintén háttérbe szorult.

e) Futás: Eredetileg terepen, 4 kilométert kellett teljesíteni. Ma már általában sík terepen (sokszor betonon) kell a 3 km-t teljesíteni handikepes rajtolással.

A sakk változásairól.

Még én magam is – nagyon szívesen – játszottam a régi két és fél óra–40 lépéses rendszer szerint, függőjátszmákkal. Először a játékidő csökkent 2 óra–40 lépésre, majd pedig a függőjátszmák helyét vette át a QPF (quick play finish). Egyébként ez utóbbival maradéktalanul egyetértek, hiszen az 1990-es évek elejétől a számítógép igazán széles körben elérhető áruházi cikk lett csakúgy, mint a sokféle sakkprogram. Mármost nem volna igazságos, ha a játszma sorsát az döntené el, hogy kinek van otthon jobb számítógépe. (A függőjátszma nélküli játékbefejezést egyébként először Fischer vetette fel, nyilván az egyesített szovjet nagymestergárda elemzéseitől tartva.)

Nagyjából ilyen közállapotok után érkezünk el 1997–98-hoz, amikor is – teljesen új formát bevezetve – úgynevezett K. O. rendszerű világbajnokságot szerveztek...

Az időközben a FIDE-elnöki székbe kerülő Kirszan Iljumzsinov (sokak szerint kaviár-, illetve vodkakirály) saját pénzéből rendezi meg e világbajnokságot. Csakhogy: a sakk eddig művészet, tudomány, sport volt... Most más világ jön. Láttuk például, hogyan nyerhetünk céltalan sakkadással többletidőt, és ha komoly sakkpartikban nem tudunk győzni, sebaj, rapidsakkban még nyerhetünk. Ha az is döntetlen, még megnyerhetjük az ötperces összecsapásokat, s máris világbajnok lehet, aki ügyes. De ki tudja megjósolni, mi történik, ha egyszer elfogy Kirszan évi ötmilliója?