Esterházy Péter: 1 könyv (1 bohóctréfa) * Ószabó Attila–Tóth Judit–Vajda Éva riportja: A pénz Kovácsa III. * Egy nagy kondér káposztás hús – Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba * Makai József, Seres László és Such György írása * ÉS Irodalom: Karafiáth Orsolya, Solymosi Bálint és Vörös István verse, Erdős Virág, Fehér Béla és Podmaniczky Szilárd prózája * Sport: Megyesi Gusztáv egy új sportlapról
VÁNCSA ISTVÁN:
Némelyik embernek
ilyenje – nokedliszaggatója – nincs is. Némelyik ember, miután a tésztát
megkavarta, kanalat vesz elő, vízbe mártogatja, és azzal szaggatja forró
vízbe a nokedlijét, ez is jó, bár kissé nagyobbacska, mindamellett a paprikás
csirke nevű ősi (mintegy százharminc éves) magyar étel kiváló körete
lesz. Mellesleg a bajor-osztrák eredetű „nokedli” szavunk is mintegy
száztíz-százhúsz éves, nem több, ezzel együtt a „paprikás csirke nokedlivel”
című képződmény adott esetben maga a sajgó nemzettudat.
Próbáljon bárki
is paprikás csirkét + nokedlit főzni Wisconsinben.
Csirke, ugye,
eleve nincs, csak az a plasztik-ízű biomassza, amit ezen a néven adnak el,
de hát itthon is ez van; tejföl nincs, vagy csak ritkán és csak bizonyos
helyeken; paprika nincs, illetve van valami téglapor-színű törmelék;
rendes füstölt szalonna nincs, márpedig az igaz magyar ember abból olvasztaná
ki a zsiradékot, amin a hagymáját majd dinsztelni fogja, ugyanis a hazafiság
ilyeneken áll vagy bukik: aki olajjal készíti csirkepaprikását, az szajkózhat
akármifajta lózungokat, ő mégiscsak sehonnai, továbbá bitang.
A paprikás csirke
mindenképp elkészül, persze idegenlelkű lesz, nyamvadt, íztelen, halovány.
Milwaukee-ben élő
magyar emberünk megkóstolja, elszomorodik, könnyekre fakad, a nagymama
csirkéire gondol, majd végül úgy dönt, hogy főztjének katasztrofális volta
a nokedliszaggató hiányában keresendő.
Fájdalmával a
világban szétszórtan élő magyarok virtuális közösségéhez fordul, leül a
billentyűzethez és belesírja a világhálóba, hogy „Hey, if I had a
nokkerli-szagato”, így sírja bele, ugyanis a világban szétszórtan élő
magyarok virtuális közössége, magyarul sajnos régesrég nem tudván, jobb híján
angolul kommunikál, aztán öt óra múltán e-mailt kap egy ismeretlentől, aki
az ausztráliai Brisbane-ben él, s azt közli, hogy a nokedliszaggató postai
küldeményként máris indulhatna Milwaukee felé, csak kéne valamifajta lakcím.
A magyarok igazi
világközössége így működik.
Gyanítom
mellesleg, hogy ezt a történetet már megírtam valahol, talán nem is csak
egyszer, de nem baj, nekem nagyon tetszik, hogy egy Henry nevű hun
Észak-Amerikában belesírja a cybertérbe a nokedliszaggató hiányával kapcsolatos
fájdalmait, s ezekre egy Gregory nevű hun a messze Ausztráliában gyógyírt
talál, nokedliszaggatót küld, ami egy kicsinyke Magyarország, Henry tehát
nokedlit szaggat, megeszi, bort iszik rá, berúg, boldog és elégedett.
Az internetes
levelezőlista, aminek mindez köszönhető, az egyszerűen csak van.
Az csakugyan „hazafias
sóhajokból fölépített intézmény”, ha szabad a MVSZ leköszönő elnökének
veretes szavait idéznünk, továbbá „igazi gondolat” és „igazi eszme”,
without any állami támogatás.
Nem „a Trianon
után föltápászkodó remény szüleménye”, hanem valami, ami működik.
Ahogy működik a tamiloké, a tibetieké, meg a kurdoké is; az angoloknak, a
franciáknak vagy a spanyoloknak ilyenjük nincsen, mert mi a rossebnek is volna.
A MVSZ
leköszönő elnökének veretes mondataiban egyébként borzongatóan titokzatos
szók is felbukkantak, ilyen például a „tájhaza”, amiből több van, s
ennek megfelelően a Magyar Polgármesterek Világtalálkozóján tájhazák
találkoztak tájhazákkal (gyanítjuk tehát, hogy a tájhaza szó valójában
polgármestert jelent, esetleg jegyzőt, ispánt vagy szolgabírót), továbbá
szerepelt a beszédben egy még enigmatikusabb fogalom is, a „hangoskodó
vaddemokrácia”, aminek az MVSZ „mindennapos ivócimborája lett”.
A magyarok igazi
világszövetsége nem lett mindennapos ivócimborája senkinek. Igaz, kezdetektől
fogva elnök híján szűkölködik.
Nem lehet róla
elmondani, hogy „felelősséggel, bűntudattal, a szívben lakó
rögeszmék mindennapos zakatolásával emlékeztet bennünket helyzetünkre”,
mert hát mi a szartól – elnézést – volna Henrynek vagy Gregorynak
bűntudata? Ha netán mégis van, azt nyilván a gyóntatójával, nem pedig a
világ magyarjainak virtuális közösségével beszéli meg. Utóbbiról egyébként azt
sem lehet elmondani, hogy „tönkrevert történelmi igazságokat támaszt fel
halottaiból”, vagy hogy „székelykaput állít Lengyelországban”, de
azt se, hogy „aztán újra behorpad, összeroskad, mint olyan beteg, aki
elveszítette személyiségét”, vagy hogy volnának benne „belső
torzsalkodások, amelyek mögött kicsinyeskedések és nagy bűnök is
földerengenek”.
Belső
torzsalkodások és nagy bűnök akkor volnának, ha volna jó sok pénz, meg
volna elnök is, aki a polgári kormányzattal együtt tud működni, ahogy ezt
a kormányfő minden különösebb lacafacázás nélkül megfogalmazta legutóbb.
Ha jól
emlékszünk, ebben az intelemben még valamiféle értékrendről is volt szó,
ez utóbbiról mi semmit nem tudunk mondani, nézetünk szerint ilyen nincs is,
némelyek szerint viszont van, és nagyjából olyan, mint egy krokodilé.
Az említett
állatkát ezzel a hasonlattal bántani nem akarja senki.
Válasz Gothár Péternek
Különös dolog az
emberi emlékezet. Ki tudná pontosan végigkövetni: hogyan alakul ki egy legenda,
hogyan lesz a tényekből mítosz? Gothár Péter az ÉS május 19-i számában
megírta Megáll az idő című filmjének legendáját (A szmoking meg a
Cannes). Anélkül, hogy meg akarnám bántani a Kossuth-díjas filmrendezőt –
hiszen mi lenne belőlünk legendák nélkül! –, a tényekre, a realitásokra
emlékező jogán leírnék ezt-azt az 1982-es cannes-i filmfesztivállal
kapcsolatban.
Micsoda év volt!
Egy magyar játékfilm (Makk Károly Egymásra nézve – akkor még Ölelkező
tekintetek címet viselte –, és két rövidfilm – Szárnyaslények boltja és
Bumeráng – a versenyben, és a Megáll az idő a Rendezők Kéthetén!
Costa-Gavras, Herzog, a Taviani testvérek, Antonioni a versenyfilmek
rendezői között, és főként Yilmaz Güney, a török demokratikus
ellenzék legendás alakja, aki Yol című filmjét félig a börtönből
rendezte, de aki akkorra már elhagyhatta Törökországot (megszökött?,
kicserélték?), mindenesetre a tanácskozás helyszínén, melyen én is részt vettem
meghívottként, és amelyet dupla rendőrgyűrű vett körül, Güney a
francia elhárítás gorilláinak kíséretében jelenhetett csak meg: féltették az
életét. Meg is nyerte az Arany Pálmát, a Giorgo Strehler vezette zsűri
kifejezett politikai gesztusaként.
Makk Károly
filmjének bemutatása sokáig kérdéses volt. Hogyne: homoszexuális kapcsolat két
nő között, a férj ávós! A magyar film ez alkalommal is a kádári
kultúrpolitika tolerancia-küszöbén táncolt. De már 1982-t írtunk, az „image”-ba
nem fért volna bele, ha egy, a fesztivál igazgatója által kiválasztott –
ráadásul világhírű rendező által készített – filmet a magyar kormány
visszavon. Gilles Jacob márpedig eljött Budapestre, és személyesen döntött a
film cannesi meghívása mellett. A háttér-alkudozásokról nem sokat tudok, de
végül, fogcsikorgatva, „odaadtuk nekik”. Az Egymásra nézve két díjat hozott
haza, a legjobb női alakítás díját és a nemzetközi kritikusok különdíját.
Ezek után már nem lehetett itthon betiltani. A Megáll az idő a fesztivál
párhuzamos rendezvényén, a „Quinzaine”-en indult: a francia rendezők 1968
után ellenfesztiválként hozták létre, a két igazgató, Jacob és Pierre-Henri
Deleau gyűlölték egymást, a hivatalos fesztivál nem is engedte be
kistestvérét a Palotába: meg kellett elégedniök a régi vetítővel. A két
szomszédvár, néhány száz méterre egymástól, szinte nem is kommunikált
egymással. Az „ellenfesztivál” nem szűkölködött nagy nevekben, sőt,
bizonyos értelemben rangosabb dolog volt (ma is az) annak programjára
bekerülni. Itt aratott világsikert Gábor Pál (az Angi Verával), Sándor Pál,
Elek Judit, Gothár Péter a Haggyállógva Vászkával... Vagy idén Tarr Béla is.
Mindezt azért
írom le, mert így talán érthetőbb: szinte kizárt, hogy az egyik igazgató
által kiválasztott filmet a másik – ráadásul az utolsó pillanatban –
műsorra tűzte volna, amint azt Gothár Péter sugallja. A cannes-i
fesztivál egyébként is „magasan mediatizált”: a műsor összeállítása, a
meghívások, katalógus, sajtókonferenciák hetekkel az esemény előtt
bonyolódnak, improvizációra nincs mód. Az akkori magyar helyzetben meg
egyenesen abszurdnak tűnt volna, ha az Aczél–Rényi–Tóth Dezső (és még
ki tudja ki) „háromszögben” a döntéseket nem magas szinten, hónapokkal
előre hozták volna meg. Inkább az lehet a helyzet, hogy Gothár Péter
nagyon szerette volna, ha filmje a versenyben indul, és most úgy emlékszik: a
máig regnáló „funkcik” akadályozták meg ebben.
Apropos: a Magyar
Filmuniónak nem sok köze van az „akkoriakhoz”, akiknek nagy része halott. De
sem akkoriban, sem ma nem a szándékon múlt: milyen filmet vetítettek egy-egy
fesztiválon, hanem az illető fesztivál vezetésén. Itthon ma senki sem
szelekcionál, senki nem standol Armani-szmokingjában (nekem ugyanabból a
MAFILM-ruhatárból van szmokingom – „Made in Hungary” –, mint Gothárnak):
szeretnénk, ha minél több magyar film jelenne meg Cannes-ban, Velencében,
Berlinben...
Egyébként pedig
1982-ben is – akárcsak idén – a Renault sötét színű hivatalos gépkocsijai
szállították a meghívottakat, nem pedig bordó Peugeot-k. A többi stimmel.
Kézdi-Kovács Zsolt
Kedves Szilágyi Gyula!
Amit Öntől
olvastam a lap április 28-i, Gatyában táncoló című szociográfiájában, az
ismételten hálába foglaltatja velem szüleim nevét. Én onnan származom,
Kunszentmártonból – vagy Cserkeszőlőből, vagy valahonnan a nagy
Alföldről. Eljöttem. Azaz elvittek a szüleim 14 éves koromban, és amikor
visszamentem, talán egy-két alkalommal, akkor, ha kicsiben is, de azt
tapasztaltam, amit most Önnél olvastam. És sajnáltam a volt osztálytársaimat,
akiket a szüleik nem engedtek el a leendő férjükkel nyaralni; vagy amikor
én épp főiskolára jártam, ők, a minden kreativitást nélkülöző
munkát végző „csodagyerekek” (akik mellé mindannyian ülni szerettünk
volna, mert leshettünk, mert segítettek, és mert egy okos gyerek mellett mindig
okosabbnak éreztük magunkat) akkor várták második vagy harmadik gyereküket.
Most távol élek, és bejártam sok vidéket, és megéltem sok mindent. Ismerem az
életstílusom hátrányait, de ennek ellenére hálás vagyok szüleimnek azért, hogy
megmutattak egy másik utat. Nem, nem is mutattak, csak engedték, hogy
elinduljak rajta: így mertem élvezni az életet és a szexuális szabadságot. Hála
azért, hogy nem kényszerítettek, „vénlány”-nak titulálva, idő előtti
házasságba. Most 31 éves vagyok, fél éve házas. Nem vagyok bölcs, nem vagyok
racionális, csak magamban gondolkodom el azon: hogy’ kell élni. Nagy
tisztelettel és fájdalommal adózva mások sorsáért:
Turek Mónika
Nyelvileg
Saly Noémi és
asztaltársasága jól érzi magát a Centrálban, tudhattuk meg az ÉS április 28-i
számából (A kávéház kulcsa). Lehet ott beszélgetni „életről, irodalomról
és filozófiáról...”. (Gondolom, így volt ez már Sauvageot idején is. Azért
említem őt, mert francia létére kényes volt a magyar nyelvi finomságokra
is.)
Ajánlanám az asztaltársaságnak:
foglalkozzanak különböző szavak jelentéstartalmának elemzésével (is).
Elsőnek ajánlanám a vezetés és a vezetőség szavak összehasonlító
elemzését.
Ebben van élet
(divat), irodalom (stílus), filozófia (az anyanyelvvel kapcsolatos etikai
maximákhoz való viszony...).
Üdvözlettel:
Kovács Ferenc
Szomorúan olvasó zenekritikus
Bodor Béla Turi
Gábor dzsesszkönyvét ismerteti (Szomorúan éneklő rezek. ÉS, május 12.); ez
alkalomból indíttatást érez arra, hogy a magyar zenekritika fölött mondjon
megsemmisítő ítéletet. Ha nevesítené, mondjuk, falfirkából idézné: „Breuer
János hüje”, legfeljebb önvizsgálatot tartanék, ruháim megszaggatnám és hamut
szórnék a fejemre. De szerinte en bloc vagyunk „hüjék” mindahányan.
Nos, Turi könyvét
nem olvastam, de olyan tapasztalatom van, hogy populáris, vagy annak nevezett
műfajok értékelői a szomorú zene szomorú kritikusainak fordulatait
alkalmazzák olyan muzsikákra, amelyek ezeket ledobják magukról. Nos, a könyvet
nem, viszont a századelő óta megjelent magyar zenekritikák közül sok
ezernyit olvastam, részint gyűjteményes kötetekben, részint a régi
lapokban. E tárgyi ismeretek birtokában állítom, hogy nincsenek az előadói
produkció értékelésének a századelő óta változatlanul használatos
patentjei (Bodor). A Pesti Napló kolumnistája, bizonyos Kálmán Imre, aki évekig
élt zenekritikából, míg rá nem jött arra, hogy az operett sokkal jobban fial,
tanult zenészként minőségi bírálatokat, publikált, de semmi
nyelvi-szemléletbeli rokonsága nincs Jemnitzcel, Tóth Aladárral, a maiakról nem
is szólva.
Egyetértek Bodor
Bélával, az általános zenekritikai terminológiában „nem történhetett meg az az
elméleti áttörés, ami az irodalomkritikában annyi vitát váltott ki az utóbbi
másfél évtizedben.” Ám ennek oka nem az, „hogy a zenekritika nem csak az
alkotás, hanem az interpretáció megítélésével is szükségszerűen
foglalkozik...” Nem! A valódi ok: a zene természeténél fogva sok fényévnyi
távolságra van a fogalmi világtól, kritikusának pedig le kell fordítania
szavakra-mondatokra, amit hallott vagy hallani vélt. Kinek-kinek mekkora ehhez
a tehetsége – de a feladat, a kör négyszögesítése, megkerülhetetlen. Lehet
persze szakszerű analízissel is szolgálni. Például: „a tercrokon
tonalitást megcélzó átvezetőrész szeptoláinak variábilis sforzató-tagolása
a bővített terckvartok fölött a zeneszerző intencióinak pontos
követésére vallott”. Ezt megérti minden jobb zeneakadémiai növendék, és
kihúzza, mert nem érti, minden épelméjű szerkesztő, aki zenebarát
olvasónak készít lapot, nem pedig szakzenésznek.
Olvasom továbbá
Bodor Bélánál: „Kompozícióról szólva a helyzet annyival rosszabb, hogy ilyen
tematikájú bírálatok még a legszűkebb zeneérző [zeneértő? – B.
J.] közönség számára sem készülnek, ezeket a szakma megtartja magának”. Nem
tartja meg; ha Bodor Béla meghallgatná hétvégeken a rádió Új Zenei Újságját,
vagy csak egyszer is beleolvasna az új kompozíciókat rendszeresen elemző
Muzsika folyóiratba, maga is meggyőződhetne arról, hogy állítása
téves.
Minden személyes
érdek nélkül hozzáteszem még, hogy e folyóirat tartalmának mintegy felét
kritikai rovatok töltik meg. Ítélje meg egyszer Turi Gábor recenzense, hogy
menynyire elemzőek s mennyire friss szemléletűek.
Nem vagyok a honi
zenekritikusok nem létező védegyletének elnöke. Szavam sem volna, ha Bodor
Béla x vagy y szellemi-zenei restségét ostorozná. De mit szólna, ha
kijelenteném, a magyar irodalom kritikusai diszlexiásak?
Breuer János
egy zenekritikus
Értelmiségiek tájékozatlansága
Agyonsértett, átpolitizált
világunkban különösen fontosnak tartom, hogy ügyeljünk a
minősítésektől mentes, tárgyszerű és szakszerű beszédre,
írásra. Ez nekem magamnak sem könnyű izgatott és gyakran túl vehemens
értelmiségiként. A béranyaság, a lombikbébi, az örökbefogadás ügyekben érzésem
szerint sikerült megőriznem ezt a higgadtságot; éppen a téma rendkívüli
bonyolultsága és sokféle politikai, ideológiai felhangjai miatt különösen
ügyelek erre. Ezért is tartom fontosnak, hogy válaszoljak Czeizel Endre
reagálására (Herczog Mária tájékozatlansága, ÉS, május 19.), amelyben Gellért
Kis Gábor cikkére (Ráchel, törvénytevő, ÉS, február 11.) az általam írtak
(Kit érdekel Bilha és Dán?, ÉS, április 28.) késztették. Amit ír, az sajnos
ismét nem a felvetett kérdésekre adott szakmai vagy emberi, szülői
érvelés. Megtámadva érzi magát és ezért rendkívül durván támad.
Tájékozottságomat vonja kétségbe, hazugnak és rágalmazónak nevez, és a saját
szerepére koncentrál, noha az általam írottak egészen másról szólnak, pedig én
nem támadtam őt.
Mindenekelőtt
le kell szögeznem, Czeizel Endre (és más sem) tiltakozott, amikor 1999
júniusában, több lapban (Népszava, Magyar Hírlap, 168 Óra) megjelent egy
nyilatkozat 58 értelmiségi aláírásával, amelyben a közvélemény és a bíróság
[sic!] figyelmét hívják fel arra, hogy a közismert genetikus milyen jó ember és
minden bizonnyal valamilyen ármány következtében kerülhetett csak sor arra
büntetőperre, amelyről írásában is említést tesz. Ezek szerint az
58-ak állásfoglalás rendben volt egy folyamatban lévő büntetőperben,
míg az én írásom – amely egyébként semmilyen módon nem érinti az ügyet,
sőt Czeizel Endrét sem – nem elfogadható. Hozzátartozik az ügyhöz, hogy
Czeizel Endrével többször folytattam erről a kérdésről nyilvános és
magánbeszélgetést, levelet is váltottunk, magam az 58-aknak is küldtem egy-egy
levelet, benne korábbi cikkemet, nyilvános vitára és tisztázó beszélgetésre
kérve őket. Nem Czeizel Endréről és a folyamatban lévő
büntetőügyről, hanem az alapproblémáról, nevezetesen, hogy mi a
lehetséges megoldása annak, hogy valakinek nem lehet természetes módon gyereke,
másnak meg akkor is lesz, ha nem akarja, és többnyire szociális, vagy abból
következő okokból kényszerül lemondani róla.
1996 óta több
cikket írtam azokról a szakmai, etikai, jogi, lélektani problémákról, amelyek
megítélésem szerint – az egyértelműen orvosi, „praktikus” és kizárólag a
gyermek után vágyódók látszólagos érdekein kívül – soha nem kerülnek szóba.
Sajnálatosan legtöbbször a neves genetikus nevével és a hírhedtté vált külföldi,
illetve most már hazai örökbefogadásokkal kapcsolatosan kerülnek szóba e
kérdések, és cikkeimre, mint az ÉS-ben megjelentre, nem érkezik érdemi támogató
vagy azt vitató reakció. Ez azért is sajnálatos, mert így az a képzet
keletkezhet, hogy egy ember mellett, vagy éppen ellene foglal állást valaki,
nem pedig az inkriminált problémáról vitatkozik, nevezetesen, hogy mi a
teendő, ha valakinek valamilyen okból nem születhet saját gyereke. Czeizel
Endre most „hazugságaimról” és „tájékozatlanságomról” beszél, és még mindig nem
érti, hogy számomra ezek az ügyek nem róla, hanem az alapkérdésekről
szólnak, melyek személyét csak annyiban érintik, hogy belekeveredett – nem
vitatom, jóhiszeműen – olyan dolgokba, amelyek a jogi kérdéseknél sokkal
messzebbre, mélyebbre vezetnek. Alapvető kérdéseket fogalmaznak meg arról,
hogy kik vagyunk; birtokolható-e egy gyerek; mitől az enyém vagy a másé;
mit jelent a gyerek utáni vágy, és hogyan lehet ezt kielégíteni; ki az anya, az
apa és egyáltalán, a család szerepéről. Ma ezekről a kérdésekről
nagyon nehéz beszélni, mert átpolitizálódtak, tele vannak ideologikus
felhangokkal, konnotációkkal. Sok a zűrzavar a fejekben, összekeveredik
népesedéspolitika és nemzetgazdasági érdek, az erkölcs, az egyéni, közösségi,
társadalmi érdek, az „érdemes” és „érdemtelen”, a „rendes” család és a
„deviáns”, és végül maradnak a hiedelmek, az előítéletek, a felületes,
közhelyes véleményalkotás, a meg nem gondolt gondolatok, és az igény a gyors,
egyszerű és fájdalommentes megoldásokra. Ilyenek pedig nincsenek.
Gellért Kis Gábor
az egészségügyi törvény módosítása kapcsán írta le álláspontját, világossá
téve, hogy nem ért egyet azzal, hogy a béranyaság (dajkaterhesség) kikerült az
engedélyezett lehetőségek közül. Én erre reflektáltam, és Czeizel doktor
neve csak abban az összefüggésben szerepelt, hogy az inkriminált – de általam
szándékosan nem ismertetett és említett – ügyre számomra megrendítő módon
reagáltak, illetve nem reagáltak a különféle érintett szakmák és szakemberek,
valamint az érintettek, a civil szervezetek és a média, pedig sokkal szélesebb
értelmű vitát kellene folytatni. A dolog innentől kezdve
kettéágaztatható.
Egyfelől
érthető, ha Czeizel érzékenyen reagál minden e témában megjelenő
írásra, de nem érthető, miért nem lehet másképpen látni ezeket a
kérdéseket, mint ahogyan ő látni és láttatni akarja. Miért kell
mindenkinek örömmel és egyetértéssel üdvözölni az általa preferált
„megoldásokat”, illetve támogatni őt a béranyaság elismertetéséért,
gyakorlattá válásáért folytatott küzdelemében. Miért keveri össze a folyamatban
lévő büntetőügyet és az elvi, elméleti kérdéseket?
Másfelől
kérdés, hogy a meddőség gyógyítása-e az, ha valaki gyerekhez jut (örökbe
fogad, béranyát szerez), másrészt, hogy egyenlő esélyekkel indulnak-e a
különféle szereplők, úgymint a rászoruló, a bajban lévő,
krízishelyzetű anya és a gyerek után vágyódó sorstársa? Továbbá kérdés, mi
lesz a gyerekekkel és a családtagokkal hosszú távon?
Az én szakmai
megközelítésem szerint itt többféle gond is felmerül, mint azt a döntően
hozzá nem értő, férfi – és hozzáteszem – jóindulatú javaslattevők,
sőt aktív résztvevők eddigi tevékenysége is mutat. Mindjárt az
első: miért érzi úgy mindenki, hogy szakértő a meddőség,
örökbefogadás, gyermekvállalás kérdésében, ért hozzá, és tudja, mi a jó és mi a
rossz? A második: hasonlóképpen elfogadó magatartást tanusítana-e ez a
közvélemény, ha én, társadalomkutatóként, gyermekvédelmi szakemberként, általam
életmentőnek tartott orvosi beavatkozást végeznék gyerekeken az
íróasztalomon, csupán mert diszfunkcionálisnak tartom az adott
gyermekgyógyászati ágazat munkáját, illetve halaszthatónak ítélik a szerintem
szükséges operációt? Hosszú börtönbüntetést kapnék – ha egyáltalán túlélném a
feldühödött tömeg haragját –, mert olyasmibe avatkoztam, amihez nem értek, nem
szakmám. Czeizel doktor olyasmiről beszél, amihez nem ért. Mint egy
tévéműsorban említette, orvosetikai kérdésnek és tevékenysége részének
tekinti, hogy a kétségbeesett terhes anyáknak és a meddő házaspároknak
segített problémájuk – általa jónak vélt – megoldásában. A cikkében hivatkozott
béranyákkal egyetért, akik a véradáshoz hasonlónak tekintik ezt a
tevékenységet. A véradás esetén a véradó nem hoz megmásíthatatlan döntést egy
másik ember életéről, a másnak kisbabát kihordó egyben a gyerek életét is
determinálja, és élethosszig tartó, kölcsönös függést hoz létre, amelyre nem is
lehet a későbbiekben befolyása. Én ezt nem jótéteménynek, inkább
tudatlanságnak és felelőtlenségnek nevezném. Ráadásul jól tükrözi azt az
orvosi-technokrata szemléletet, amely logikus és technikailag megvalósítható
folyamatok egyéb dimenzióit nem vizsgálja. Én azonban a gyerek és mindkét –
esetleg három – család szempontjából kell, hogy vizsgáljam ugyanezt, és
véleményem szerint nem szabad mindent megcsinálni, ami technikailag lehetséges.
Ha végigvisszük a gondolatot, akkor a klónozás a legegyszerűbb és
leginkább „családbarát” megoldás.
Mint egy tavaly
válaszként neki írt magánlevélben felvetéseire leírtam, azt tartottam volna
szakmailag, etikailag és politikailag is tisztességes megoldásnak, ha –
felhasználva széles körű ismertségét, népszerűségét és kapcsolatait –
azért lobbizna, hogy minimálisra csökkenjen azoknak a gyerekeknek a száma,
akiket nem várnak, nem tudnak, vagy akarnak felnevelni saját családjukban. A
meddő párok pedig megkapjanak minden segítséget ahhoz, hogy ezt a nehéz
élethelyzetet fel tudják dolgozni: például más gyerekeinek szentelve életüket,
hivatásszerűen vagy önkéntesként, szabadidejükben minél örömtelibbé és
teljesebbé tegyék e gyerekek életét. Azok a gyerekek szülessenek meg, akiket
akarnak, várnak, de legalábbis nem bánják világra jöttüket. Abban segítsen,
hogy jó jogszabályok támogassák a gyerekek és a szülők, családok életét.
Aztán ne rosszul fizetett, alulképzett, vagy képzetlen, illetve jól felkészült,
de agyonhajszolt és sokszorosan túlterhelt szakemberek intézzék a bajban
lévő gyerekek és családjaik ügyeit. Hogy minden megszületett gyerek jó
esélylyel indulhasson az életben testi, lelki és szellemi szempontból egyaránt,
saját családjában, környezetében.
Nem kétséges,
hogy mindenki szereti az egyszerű és – legalábbis látszólag – boldogsággal
végződő könnyes történeteket boldog gyerekekről és gyerekhez
jutott meddő párokról, de a valóság sajnos jóval komplikáltabb. A már
említett Kit érdekel Bilha és Dán? című cikkemben felvetett
problémákra változatlanul nincsenek
érdemi válaszok. Az 58 felelős értelmiségi közül – akik felemelték
szavukat a büntetőügyben szereplő doktorért – egyetlenegy sem reagált
személyesen neki küldött levelemre, pedig tisztázó és valódi felelősséget
jelentő beszélgetésre invitáltam őket. Kérdésemet továbbra is
fenntartom: hogyan lehetne tenni azért, hogy jobb legyen Magyarországon
gyereknek és szülőnek lenni?
Herczog Mária
Czeizel és Körmendy-Ékes a médiában
Kovács Zoltán
Élet című publicisztikájában (ÉS, május 12.) azon bosszankodik, hogy
közéleti emberek az ellenük folyó – legalábbis – közvádas bűntető
eljárás alatt miért nem függesztik fel közéleti tisztségeiket. Ezen
Körmendy-Ékes Juditnak sem kell csodálkoznia. Másfelől viszont a sajtónak
sem kellene csodálkoznia azon, hogy leleplező igazságkeresése olykor
visszafelé sül el. Ez még az elnök asszony esetében is megtörténhet. X. Y. vagy
Z. ZS. vagy bármilyen monogramos, azonosíthatatlan személyek gyilkolnak,
rabolnak, köztörvényes bűnténnyel gyanúsíttatnak, nevüket mégsem
olvashatjuk.
György Péter
annak idején úgy írt Czeizelről, mint aki köztisztviselőként soha nem
foglalkozhatott volna „csecsemők kereskedelmi alapon történő
örökbeadásával.” (Népszabadság, 1996. aug. 9.) Ezt vitatnám is, mert szerintem
nem Czeizel tevékenysége volt ártalmas, hanem az, hogy példája kedvet csinálhat
a pénzért vállalt gyermekszüléshez. Tehát a hosszabb távú kedvezőtlen
társadalmi hatásokat épp a köztisztviselői hálózaton keresztül lehetne kordában
tartani, például épp a Czeizel-típusú emberek segítségével. Ám most nézzük
inkább a sajtó szerepét.
Az a kérdés fel
sem vetődött, hogy neve, címkézett konnotációkban, egyáltalán
megjelenhetett volna-e? Ebben különbözik Czeizeltől Körmendy-Ékes Judit,
aki ma nem csak köztisztviselő, hanem a közigazgatásban is szerepet játszó
személy. Vele szemben a nevesítés nem etikátlan, mert ő vállalta a
közszereplést. Megoldhatatlan probléma viszont, hogy testvérének vagy férjének
ügyleteit megemlítve személyük is azonosíthatóvá vált.
A Népszabadság
Czeizel ügyben tanúsított elfogultságát a Nyilvánosság Klub egy tartalomelemzés
nyomán fogalmazta meg. („A negatív minősítések használatában az egyes
sajtóorgánumok közül a Népszabadság és a Kossuth rádió járt az élen.” Magyar
Hírlap, 1996. szept. 24.) A Népszabadság hasábjain csupán egyetlen olyan írást,
a Ranschburg Jenőét találtam, amely „nem akart ugyan állást foglalni”, de
azért megvédte a genetikust (1996. júl. 31.) A pszichológus szerint a „családi
állás megváltoztatása” tényállást a jogszabály egészen világosan fogalmazza
meg. Csupán akkor beszélhetünk büntethető magatartásról, ha valaki a
szülő akarata ellenére csempészi, rabolja, cseréli el a gyereket, s
erről pedig Czeizel Endre esetében szó sem volt – írta.
Valószínűleg
sokan nem értjük, hogy sztori reményében miért kapatta el magát egy-két
újságíró ilyen mértékben, és azt pláne nem, hogy egy-két orgánum miért foglalt
állást oly magabiztosan Czeizellel szemben. Tény azonban, hogy a Népszabadság ezt
tette. A legnagyobb terjedelemben, fölvállalva a negatív ítéletet is. A
cikksorozat végén még a lap főszerkesztője is elítélő
megjegyzéseket fűzött a genetikus védekező és helyreigazító
leveléhez.
Egyáltalán nem az
a baj, ha az írott sajtó állást foglal valamely kérdésben, és még az se, ha az
állásfoglalás netán elítélő. A baj az, ha rosszindulatú, ha felszínes, ha
nem eléggé körültekintő. Mint Körmendy-Ékes Judit esetében is. Vajon mi az
igazság vele kapcsolatban, ki ő, mi várható tőle, menynyire méltó egy
magas presztízsűnek szánt pozíció betöltésére? A sajtót nem
befolyásolhatja, hogy Révész T. Mihály, majd Körmendy-Ékes tevékenységének
vizsgálata miatt lejáratódhat az ORTT. A felelősséget ezért a
politikusoknak kell vállalniuk, arról viszont nagyon is tehet a sajtó, ha eleve
rosszindulatúan kezeli az általa górcső alá vett méltóságokat, pedig
állítólag csak az igazság érdekli.
A Körmendy-Ékes
elleni vizsgálat ezúttal összekapcsolódott a Czeizel üggyel. Aczél Endre
készített egy interjút az ORTT elnöknőjének ügyvédjével a Nap-tévében.
Czeizelnek most sincs szerencséje, mert az ő ügye ezúttal Körmendy-Ékes
Judit miatt került a sajtó érdeklődésének középpontjába.
Aczél Endrét
nevét– a napilappiacon – a Népszabadságéval együtt említhetjük. Az ő
példáján látszik, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki túlságosan is sok
helyen szerepel. Úgy vélem, a több orgánumban való szereplés nyugati tilalmának
elsősorban piaci és erkölcsi okai vannak. Egy lap vélhetően nem örül
annak, ha egy munkatársa másutt is eladja magát. Ezzel Aczél tehetségét is
elismerem, például sokra tartom a koszovói háború idején nyújtott
publicisztikai tevékenységét. Viszont azt is gondolom, nincs tisztában azzal a
csapdahelyzettel, amelybe a Nap-tévében Körmendy-Ékes Judit ügyvédjével készített
interjúja során került. Talán fel sem merült benne, hogy a Népszabadság annak
idején sajátos álláspontot foglalt el Czeizel ügyében, s ezek után az
elektronikus médiumban ugyane lap vezető publicistája nem lehet hiteles
moderátora a gyermekadoptálási ügyről készített interjúnak.
A média most
végigjárja az összes Körmendyvel, illetve környezetével szemben felvethető
vádakat. Ha a pártatlanság hiánya spontán módon kialakuló össztűzzel
párosul, az rosszindulatként értelmezhető, még akkor is, ha amúgy a média
az igazságot mondta ki. Ebben
az esetben a könynyen megjegyezhető etikai szabály a következő: a
média nem közelíthet célzatosan semmilyen témához sem. Senki tönkretételéért
sem készíthet anyagot. A kívülálló megérzi a rosszindulatot, és rögtön a megtámadott
féllel azonosul. A bumeránghatás viszont elkerülhető, ha a média célja
egyértelműen az igazság kiderítése, és ennek csak járulékos következménye
egy konkrét személy bukása.
A másik erkölcsi
probléma, hogy az újságírók felelősek-e az ilyen jellegű következményekért,
hiszen annyit egyikük sem tett, hogy abból az említett bumeránghatás alakuljon
ki, arról pedig senki nem tehet, hogy egy másik kolléga is foglalkozik a
témával. Ez a kollektív felelősség kérdése, és ez annak függvénye, vajon
mennyire lehet előre látni a kollektív cselekedet következményeit.
Azt hiszem,
látható tehát, ha több médiát képviselünk, és azok közül az egyik
elköteleződött, többé már nem játszhatjuk el a kívülállót. Ha pedig
mindenki így cselekszik (lásd Kant kategorikus imperatívuszát), tovább a
néző már nyilván nem hisz az újságírói elfogulatlanságban, és ez az
újságíró erkölcsi felelőssége. Jóformán közhelyszerű igazságokat
hangsúlyozok, amikor az objektivitás és az etikusság fontosságáról szólok.
Az
Aczél-interjúból kiderült, hogy Körmendy-Ékes ügyvédje – egyáltalán nem
hétköznapi módon – elnöki kegyelemet kért védencének. Érvei erkölcsi
jellegűek voltak: ez lerövidíti az eljárást, ami épp az örökbefogadott
gyerek érdeke. Egy kisebbségi családba sokadikként születő – a család
kérésére külföldön adoptált – gyerekről van szó. Jó, jó, ez rendben is
volna, de miért adtak a csecsemőért pénzt, kérdezte a riporter. A válasz
szerint azért, hogy az anya az utolsó hónapban kicsit emberibb körülmények közt
élhessen.
A riporter nem
volt bántóan erőszakos, s mivel semmi sem tiltja, hogy az igazság
kiderítése érdekében sarokba szorító és tendenciózus kérdéseket tegyen fel,
ezért az interjúval semmi bajom. Az viszont, hogy Aczél Endre mint a
Népszabadság újságírója lapjának hajdani igazságát is védheti, zavart. Nem
hittem függetlenségében, ezért az interjú helyett a riporterre figyeltem. S
így, utólag, azt hiszem értem, hogy a néző miért figyel inkább az
újságírókra az ügyek helyett.
Mintha
Magyarországon az újságíró nem érzékelnék, hogy témaérzékenység és pártatlanság
ütközése esetén melyik irányba kell billennie a mérleg nyelvének. Persze csak
akkor éreznek rá erre a riporterek (és a szerkesztők is), ha észreveszik,
hogy a média hitelességén esik csorba, ha egy-egy beszélgetés vagy írás kapcsán
megkérdőjelezhetővé válik az újságírói pártatlanság.
Könnyen lehet,
hogy egy riportnak semmilyen hatása sincs, ha a riporter függetlensége hiteles.
Az is lehet, hogy a befogadói attitűdök alakulása tényleg a riport
kimenetelétől válik függővé. Ha azonban az újságírói függetlenségre
árnyék vetül, egyesek a riportra, mások azonban a riporterre figyelnek; egyesek
hagyják, hogy átjárja őket a téma, mások viszont joggal utasítják el azt.
Ezért aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyilvánosság polarizálódik és a
médiához való viszonya a szélsőséges szeretetre vagy gyűlöletre
redukálódik.
Zsolt Péter
1 bohóctréfa
Ha én olyan
volnék, lehetnék, ki kinevez (ha én főnök volnék), kinevezném BB-t a
legjobb (magyar, közép-európai, Lónyay utcai) olvasónak. Nem kis cím ez. BB
biztosan teljesíti a Márai Sándor-i olvasás föltételeit, erő, áhítat,
szenvedély, figyelem, kérlelhetetlenség – életre-halálra olvasni. BB nem a
műveltség végett olvas, nem szakmai kötelezettségből vagy kihívásból
– hanem mint az állat. Mer’ kell. Azért és csakis azért. Szép dolog ilyent
láthatni.
Én személy
szerint ennek hol kedvezményezettje, hol sújtottja vagyok. A Termelési-regény
nélkül BB láthatóan nehezebben vesz levegőt, jólesik neki a regényem közelében
lenni, még nagy, ihletett művébe, a Bevezetés a ballisztikábaba is
belevette fölhasznált irodalomként. Nagy becs ez. Az én Bevezetésemmel sem volt
teljesen elutasító ő. Lelkendezve újságolta, hogy talált az ezer oldalas
könyv közepén egy gyönyörű hat oldalt, az remek! De ebben nem volt (vagy
csak alig) semmi duplafenekű kajánkodás, arról beszélt, ami tetszett neki,
s nem arról, hogy kilencszázkilencvennégy oldalról épp nem beszél.
Nem szoktam
szeretni az ilyen arányokat, de most eszembe se volt ógni-mógni… Nem hinném,
hogy volna még valaki, akitől jó szívvel el tudnék fogadni efféle
brutalitást.
BB őszinte
ember. Ez érdekes és ritka. És ami még ritkább: erőt ad. Amiért én neki
igen hálás vagyok, minden, amit nem magamtól kapok, nagy ajándék.
Mármost
fölvértezve a bojtári erővel mihez kezdek? Fölszámolom – most azonnal –
egy régről húzódó lelkifurdalásomat. Ugyanis. Anélkül, hogy olvastam
volna, őszinte meggyőződésem, hogy BB említettem ballisztikai
könyve a kilencvenes évek egyik legjelentősebb szellemi teljesítménye,
végre nem félbe-szerbe hagyott magyar nekibuzgás, hanem a teljesség igényével
és ígéretével írt alapmű. BB a ballisztika magyar atyja. És én annyira
tudom becsülni a rendesen elvégzett munkát. És ez az.
Aztán mégse írtam
róla. És ez egy ideje nyomaszt (amit föl-fölerősít, hogy a mű
szerzője ezt időnként – ízléstelenül – a szememre lobbantja). És mért
nem írtam róla? Hát most ezen az ünnepi napon, az ünnepelttől nyert
szabadsággal könnyen és vidáman kimondom: azért nem írok róla, mert engem ez a
könyv nem érdekel. Ha kinyitnám, azonnal elaludnék. Vagy más baj érne. Édes
öregem, köszönöm, hogy idáig jutottam. Mellesleg maradékaim, mind a négy,
fejből tudják ama halacskás esszét! (Istenem, a világ hány helyén
dicsértek már meg érte – engem!) Ez volt a föltétele a világra jöhetésüknek.
Már ott belül, önként, bebiflázták. És csak utána a Nemzeti dalt.
Mostantól minden
1 könyv írásom két könyvről szól (föltéve, hogy egyről mindenképp),
arról, amelyről, meg erről a nagy bojtáriról; róla hallgatok
örökkétig. Ahogy a csillag megy az égen.
Itt a kormányzás
félideje, alacsonyan szállnak az államtitkárok. Az idő is hogy elrepült:
mintha csak tegnap lett volna, úgy cseng a fülünkben Pokorni Zoltán kategorikus
„nem”-je a választási műsorban arra a kérdésre, kormányozni fog-e a Fidesz
a kisgazdákkal; mintha csak most lett volna ’98 tavasza, úgy rögzült
emlékeinkben a sok ígéret polgárosodásról, adócsökkentésről, tb-reformról,
a későkádári klientúra-mutyizások kiiktatásáról; mintha csak a minap
olvastuk volna a polgári jövő kormányának programjában, hogy „a kormány
várakozásai szerint eljött az átgondoltabb, körültekintőbb – és
minőségibb – jogalkotás ideje. (...) A jogszabálytervezetek összetett társadalmi-gazdasági
hatásvizsgálattal együtt kerüljenek a kormány elé.” Ehhez képest az átgondolt,
körültekintő és minőségi Csoóri Sándor a hétvégén találóan „újkori
vaddemokráciának” nevezte uralkodó viszonyainkat, hogy most jól kiszakítsam
kontextusából az MVSZ leköszönő elnökét.
A „vaddemokrácia”
pejoratív tartalmú szó persze, a demokrácia eldurvulását és kiforgatását
jelenti, ellentétben a „vadkapitalizmussal”, ami a tiszta, szabad, államilag
szabályozatlan laissez faire piacgazdaság jellemző magyar elnevezése. Míg
azonban vadkapitalizmusról hazánkban, a Magyar Betéti Társaságban nem
beszélhetünk (csak valami államilag kontrollált félmonopolista/lobbista
pszeudopiacról, plusz bt- és kft-vircsaft, overqualified könyvelőkkel),
addig a demokrácia valóban elvadult, mégpedig mostanában. Nem mellékesen a
Fiatal Demokraták Szövetségének kormányzása alatt – van ebben valami obszcén.
A
többpártrendszerű demokrácia, a szabad parlament tizedik évfordulójának
ünnepségét a Fidesz–kisgazda kormány nem az Országgyűlésben, hanem az Operaházban
rendezte meg (Népszabadság: „A beszédek után Áder János felvágta a Parlament
képével és tíz gyertyával díszített születésnapi tortát”), ahogy az ország
állapotáról szóló éves pr-produkciót sem a törvényhozás épületében, választott
képviselők jelenlétében, hanem saját bővített fanklubja előtt, a
Vigadóban ejti meg Orbán Viktor, igaz, élőben veszi és közkívánatra még
kétszer leadja a vidékművelődési tévé (M1). A médiaegyensúlyt egy
polgári hajókiránduláson, a Széchenyi-tervet az Amerikai–magyar Kereskedelmi
Kamara előtt jelentette be a felelős miniszterelnök – mindkét projekt
erősen közpénzigényes. Továbbra is üresen tátongó széksorok előtt
hangzanak el a roppant kritikus kormánypárti azonnali kérdések (ld. még kritika
és önkritika elve). Ha van olyan intézménye a polgári demokráciának, amelyet
különös kegyetlenséggel kezel hanyagul a polgári koalíció, az bizony a
parlament. A sokat emlegetett háromhetenkénti nonszensz-ülésezés mellett a
kormányátalakítás fedőnevű félidős struktúramódosítás, a két-
sőt hároméves büdzsé elképesztő ötlete sem szól másról, mint a
törvényhozói hatalom szervezett gyengítéséről a végrehajtói hatalom
javára. Különösen pedig a téves módon „kancelláriának” nevezett, közel ötszáz
fős és most újabb 15 milliárd forinttal gazdagabb Miniszterelnöki Hivatal
javára.
Ahogy így magam
elé képzelem Áder Jánost a konyhakéssel, az a vízióm támad, hogy nemcsak a
tortát, hanem magát a parlamentet is apránként felszeleteli, miután nagy
lélegzetet véve elfújja rajta az összes gyertyát. Az Országgyűlésből
Szent Koronával disneysített Parlamentáris Múzeum lesz, a kihalófélben
lévő képviselőket kérjük ne etessék. Az utolsó kapcsolja le a
villanyt.
A rendszerváltás
utáni törvényhozás, legyünk őszinték, sosem volt a dolgozó nép vágyának
titokzatos tárgya. Mindig csak az az átkos civakodás, ahelyett, hogy tennének
má’ a kisemberekért, így a helyi folklór. A demokratikus berendezkedés
alapintézményei iránti bizalomindexet vizsgáló Medián-felmérés szerint tíz év
alatt még csökkent is a parlament iránti bizalom: 1991-ben 57 pontot kapott a
parlament a százfokú skálán (akárcsak a kormány), ma 44-nél tartunk. A
demokrácia első évében a köztársasági elnök, a sajtó, de még a
rendőrség és a hadsereg is (az a mi drága népünk, istenem!) több bizalmat
élvezett, mint a törvényhozás. Egy évre rá máris a felére olvadt a parlament
iránti bizalom, innen küzdte fel magát az első kormányváltás idején 51
pontra. 1994 az az év egyébként, amikor a parlament mögött már csak a kormány
és a szakszervezetek lébecolnak presztízsileg. A Horn-kormány alatti rendes,
házszabályszerű, MTV-n közvetített működése alatt is csak lassan
nőtt a bizalom a T. Ház iránt, 1995-ben 39, 1998-ban 50 pont bizalmat
szavaz neki a nép. A Fidesz alatt újra olvadóban ez a bizalom: a legfrissebb
adatok szerint tavaly 45, idén 44 pontot ér nekünk a törvényhozásunk.
Lehet persze
mondani, hogy mindez semmit nem jelent, miért várunk el kitörő lelkesedést
egy olyan intézmény iránt, amelyet kezdettől körbeleng a populista
ezek-úgyis-azt-csinálnak-amit-akarnak feeling. Sőt, lehetne cinikusan
éppen ezeket a számokat felhozni a háromhetenkénti ülésezés rendje mellett,
mondván, úgyis mindegy a magyaroknak. Egy szempontból azonban abszolúte nem
mindegy, fontos-e nekünk a T. (Torgyán-) Ház. Jelesül: erősödő
hipercentralisztikus végrehajtó hatalom, erősödő személyi és
intézményi függőségek, ellehetetlenülő önkormányzatok, agresszív
pozíciószerzések, plusz deficites nyilvánosság mellett működik-e
szabályosan és főleg rendszeresen, a köz által áttekinthetően a
végrehajtó hatalom intézményes kontrollja (értsd heti plenáris ülésezés,
akadálytalanul felálló és működő vizsgálóbizottságok, kérésre
rendkívüli ülésnapok, önálló ellenzéki indítványok időnkénti elfogadása
stb.), vagy nem. Ha nem, az bizony több, mint kormányváltás, de kevesebb, mint
alkotmányos demokrácia. Vaddemokrácia. Leginkább azonban szégyen, gyalázat.
Magyarországon
központosított elnöki rendszer van kialakulóban, anélkül, hogy a valóban
erősként meghatározott miniszterelnöki hatalom erre felhatalmazást
nyújtana. Egyre több döntés kerül ki a nyilvános és/vagy parlamenti kontroll
alól, miközben egyre tévesebb módon hivatkozik a kancellária a nyugati
példákra. Berlinben nem a kancellár szervezi be maga alá a távközlést, a
hírközlést és az informatikát (a civil szféráról már nem is szólva), és azt se
felejtsük el, hogy az erős német kancellári hatalmat föderatív
közigazgatási struktúra, erős autonómiákkal bíró tartományi rendszer
ellenpontozza mintegy. Amerika valóban elnöki rendszer, csak éppen alkotmányos
limitekkel, checkekkel meg balance-okkal, képviselőházi kontroll nélkül az
elnök maximum a gyakornokait zaklathatja. Franciaországra lehetne esetleg még
hivatkozni, de nehogy már egy olyan ország legyen a példaképünk, ahol
felvilágosodásnak meg jelentős forradalomnak számít, ha páran
megrohamoznak egy börtönt és utána mindenkit lefejeznek.
A Miniszterelnöki
Hivatal szerepének erősítése mellett szólhat az a racionális érv, hogy ott
kell csírájában elfojtani a gazdasági és érdeklobbik szerepét, ahol
keletkeznek: a részterületi, ágazati érdekeket képviselő
minisztériumokban, míg ellenben a MEH ugye a nemzet letéteményese. Tévedés. A
MEH a kormányfő hivatala, apparátusa, munkaszervezete. A MEH-ről
szóló 137/1998-as kormányrendelet szerint a hivatal feladata, hogy a döntések
előkészítésében az „összkormányzati érdeket” nézze – a gondolati
csúsztatás csak ott van, hogy ez nem egyenlő az össznemzeti érdekkel, ami,
ha van ilyen, igen bonyolult és sokszereplős dolog. A technológiai
innovációt a privát szféra szállítja, a szabad, versengő piac (tehát
áttételesen: mindenki) hasznosítja, a társadalmi felelősséget, kontrollt
pedig egyre inkább a lobbiszempontból érdektelen nonprofit szervezetek, a civil
szféra veszi át (szubszidiaritás). A kormányzatok, a nemzeti államok szerepe világszerte
csökken, azaz: világszerte, mínusz Magyarországon, ahol irracionális mértékben
nő. Talán mert abban bíznak a fiúk, hogy „ami az egyes embereket illeti,
ők mindinkább azonos érzülettel viseltetnek a társadalmi hatalom iránt:
minden szükségükben segítségül hívják, s minden pillanatban mint
tanítómesterükre vagy mint útmutatójukra néznek föl rá.” Ezt Alexis de
Tocqueville írta korának Európájáról, megsemmisítő kritikaként.
Hogy nálunk miért
ez a nagy központosítás, szinte mindegy is. Történelmileg így alakult.
– az elmaradt felkelés utáni másnaposság és a megtorlás –
Szerbia, szokásos ügymenet: a rezsim szorított egyet a satun, az ellenzék fájdalmában felüvöltött, aztán nem történt semmi. A kezdettől fogva nem túl tömeges tiltakozásokat a rendőrség leverte. A rezsim úgy vezette be a rendkívüli állapotot, hogy nem hirdette ki azt: a represszió tömeges és mindennapos. Mindeközben Szerbiát nem csak a rezsim haragja sújtja: jelenleg – talán a félelem vagy a felkészületlenség okán – az ellenzéki pártok sem érdekeltek a radikális változásokban.
Nem egyedül
jöttek. A múlt héten, keddről szerdára virradóra a karhatalom megszállta a
belgrádi Studio B tévé stúdióját (és ha már ott volt, ellenőrzése alá
vonta a B2-92, és a Radio Index rádióadókat is). A rendőrök álarcosokat
kísértek, akikről kiderült, technikusok és azért érkeztek, hogy a Studio B
frekvenciáin ezentúl sugárzandó rezsimhű műsor zavartalanul eljusson
a nézőkhöz.
Az államosítás
hírének hallatán Szerbia ellenzéki irányítás alatt álló városaiban
tiltakozáshullám kezdődött (amely azonban nem ért el a rezsim
szempontjából kritikus méretet). Belgrádban szerdán és csütörtökön este a
tüntetők összecsaptak a tömegoszlatásra kivezényelt rendőrökkel.
Lángoló kukák, kődobálás, könnygáz, gumibotozás; a tüntetők kevesen
voltak, ám korábbi önmagukhoz képest váratlanul bátrak és radikálisak:
felvették a harcot és elvéreztek. Szerda éjjel a rendőrség befejezte a
belgrádi médiapuccsot és bezárta a pancsovai rádiót és tévét – ezután
Belgrádban nem volt látható független adó. (A „független” Szerbiában valójában
ellenzékit jelent: a Studio B úgy volt független, hogy az egyik legnagyobb
ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom, az SPO uralta fővárosi
képviselő-testület befolyása és irányítása alatt állt.)
Eleinte arról is
szóltak hírek, hogy Belgrádban puccs szerveződött a város vezetése ellen.
A szerbiai (és Jugoszláv) fővárost 1997 óta az ellenzék irányítja. Szerda
reggel híre ment, hogy a szocialisták (SPS) és a Vojislav Seselj vezette radikálisok
(SRS) – egyébként is koalíciós partnerekről van szó – megbuktatják Belgrád
SPO-s vezetését. Ez végül nem következett be, ám ez nem jelenti azt, hogy nem
készült valami: mint egy hírből kiderült, az SPS és az SRS frakciója
lemondta a korábban egyeztetett találkozót. A meg nem tartott ülés napirendi
pontja ismeretlen.
Péntekre a
tiltakozás gyengülni látszott (főképp Belgrádban), a rezsim viszont
folytatta a megtorlást (Szerbia-szerte). Több vidéki városban ideiglenesen
őrizetbe vették a helyi ellenzékieket. A szerbiai rezsim a múlt hét elején
úgy döntött, ideje beszántani ellenfeleit.
A mostani
médiavegzálás – amelynek célja az ellenzék ellehetetlenítése – ennek a
folyamatnak a részeként értelmezendő.
Közben – mert ez
sem lehet mellékes – a szerbiai ellenzék fatálisan borzasztó, hogy mást ne
mondjak. Szerbiában az ellenzékiség idestova tíz éve azt jelenti, hogy az
elégedetlenek a nagyobb városi tereken gyülekezés céljából találkoznak, zászlót
lengetnek, egyházi énekeket és a régi szerb himnuszt éneklik. A forgalom
kivételével semmit sem akadályoznak; abban különbözik az egyik szerbiai
ellenzéki párt a másiktól, hogy – teszem azt – az egyik roppantul, míg a másik
kevésbé királypárti. Abban viszont szinte azonosak, hogy tíz év alatt semmire
sem vitték. És van még valami: a szerbiai ellenzéki vezetők színe-java
nacionalista. A magát nacionalistának – is – mutató rezsimet avval akarják
előzni, hogy ők is nacionalisták. Nem értették meg, hogy azon a pályán
nem tudnak győzni. Tehát az ellenzék olyan, amilyen (nem valami acélos).
Ha egyáltalán létezik: a szerbiai szocialisták idei kongresszusán Milosevics
elnök ugyanis azt mondta, hogy Szerbiában nincs ellenzék.
És Szerbia olyan
hely, ahol a politikai jelszavakhoz igazodik a realitás.
Ha pedig nincs
ellenzék, akkor annak el kell tűnnie. Az utóbbi hetekben a szakszolgálatok
elsősorban az Otpor (Ellenállás) nevű mozgalom aktivistáira vadásztak
– nem véletlenül, minden bizonnyal. Slobodan Milosevics és klikkje kiismerte a hagyományos
– jelen esetben nagyjából tíz éve eredménytelenül működő – ellenzéki
pártokat, és képes kezelni akcióikat. Az Otpor azonban, úgy tűnik, valami
más: nem hierarchikus szervezet, hanem népi mozgalom (egyetemista
csoportosulásból nőtt ki), akcióit nem jelenti be, nem kollaborál, nincs
tekintettel a hatalomra. Jóformán ideológiája sincs; az egyetlen, amit az Otpor
hirdet és vall, a nevében is benne van: Ellenállás. A fennálló rendszer
megdöntése. (Mielőtt a rajongástól magunk alá ájulnánk: fenntartásaink az
Otporral szemben is legyenek, ám ezek végképp szétfeszítenék jelen írás
keretét.)
Holott nem is az
ellenzék jelenléte a legkellemetlenebb jelenség, amit Slobodan Milosevics
elviselni kénytelen.
A szerbiai
ellenzék ugyanis a közelmúltig egységes sem volt – az azóta kovácsolt egység
viszont nagyon is törékeny lett (paradox módon még a rendőrattak sem hozta
közelebb őket, és az elmúlt napokban ismét elbeszélnek egymás mellett).
Aztán: a
messianisztikus nacionalizmustól és a szerbek esszenciális másságába vetett
hittől vezérelt szerbiai ellenzék nem sok rosszat akar az elnöknek. Annak
ellenére, hogy a tüntetéseken – rendszerváltó hevületben – rendkívüli
választások kiírását követelték, az ellenzéki vezetők ügyeltek arra, hogy
pozitív jelzésekkel örvendeztessék meg az elnököt: ők nem a bajt keresik,
Milosevicsnek és családjának készek szabad elvonulást biztosítani.
Cserébe csupán
annyit kérnek, Milosevics legyen kedves elbukni a választásokat.
A szerbiai
ellenzék egyébként is tartózkodik az átvilágítás, a háborús bűnök, a
nácimentesítés fogalmaktól, nem csupán azért, mert nem tud magyarul. Hanem mert
békés átmenetet hirdet. Egy olyan országban, egyáltalán nem mellesleg, ahol az
újkori balkáni háborúk magvai a legtermékenyebb talajra hullottak és
kicsíráztak.
Az ellenzék még
most is kész lenne megalkudni a rezsimmel: ha Milosevics a távozás mellett
döntene, szerintem nem jelente problémát számára egy Pinochet-szerű,
életfogytig tartó mentelmi jogot kialkudni. Az elnököt bántani senki sem
akarja, az elnöknek van karizmája (elég csak kacsintania: Vuk Draskovics, a
mélytorkú rétor, az ősellenség anno az első szóra belehuppant a
felkínált miniszterelnök-helyettesi fotőjbe). Ha megalkudnak, bántódása
nem eshet, éljen békességben. A belgrádi rezsim, azaz Milosevics és pajtásai
azonban nem alkudoznak az ellenzékükkel, hanem beverik a fejüket – igaz, nem a
pártvezetőknek, hanem híveiknek.
Ez, akárhogy
nézem, nem az erősödő ellenzék jele és nem a gyengülő rezsim
szindróma.
Az ellenzéki
pártok és az Otpor elleni hajsza előkészítése hetekig tartott. Az
államilag ellenőrzött, Milosevics-klánnal lojális média eddig sem kímélte
az elnök politikai ellenfeleit, de az utóbbi időben az jár jól, akit csak
leköptek és közölték róla a híradóban, hogy büdös állat, szarházi hazaáruló,
véres kezű NATO-zsoldos. Az eszmei – és részben gyakorlati –
előkészítés (például Otpor-aktivisták megverése, ellenzéki tüntetések
megakadályozása) után május 13-án a rezsim ürügyet talált az ellenállók
bedózerolására.
Bosko Perosevics,
a Vajdaság kormányfője az újvidéki mezőgazdasági kiállítást
tekintette meg. Mobiltelefonja megcsörrent, ő pedig eltávolodott
kíséretétől. Ekkor lépett hozzá Milivoj Gutovics (falubelije egyébként) és
fejbe lőtte. Perosevics meghalt, a kormány pedig gyorsabbnak bizonyult a
rendőrségnél: a szocialisták már első közleményük megszövegezésénél
tudták, hogy Gutovics az Otpor tagja, az SPO szimpatizánsa, valamint
terrorista. Ezután már nem okozott meglepetést, hogy a rendőrség Gutovics
lakásán röplapokat és terrorizmusról szóló kiadványokat talált. Mindeközben
Gutovics egy Rambo is: áldozatát egy kiskaliberű sportpisztolyból
lőtte le. Ha elvéti, nincs újrázás: pisztolya egylövetű volt. Avval a
problémával már foglalkozni sem érdemes, hogy miféle titkos összeesküvő
az, aki lakásán tartja a szakirodalmat. Mindegy, ürügy kellett; annak pedig ez
a merénylet is megteszi.
Ljubisa Ristics,
az Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL) színidirektor elnöke – a pártnak egyébként
Milosevics felesége, Mira Markovics a lelke és motorja – kijelentette: a
háborúnak nincs vége. Mármint a hatalom és politikai ellenfelei között.
Szerinte a terrorizmus elleni harc jelenleg az állam elsődleges feladata.
Ez nem hangzik túl jól – akkor sem, ha Ristics szerint az ellenzék a választásokon
is veszíteni fog, azaz mégsem zárja ki az előrehozott választások
lehetőségét –, hisz’ a jelenlegi megtorláshullámnak is pont a terrorizmus
elleni harc az apropója és célja.
A törvényhozás –
belgrádi hírek szerint – hamarosan tárgyalja a terrorizmus-ellenes törvénytervezetet.
Márpedig ha egy ilyen törvénytervezetet most tárgyalnak, akkor azt meg is
szavazzák. Akkor Szerbiában a mostani állapotoknál is borzasztóbb állapotok
lesznek.
A szerbiai
ellenzék szombatra tüntetést hirdetett. Ebből nem sok jó néz ki. Mert.
Ha az eddigi
gyakorlatot követik – azaz a tüntetéseken nagyon hangosan szidják az elnök
édesanyját, majd hazamennek –, akkor a tüntetés ismét csak a rezsim biztonsági
szelepjeként működik. A megoldáshoz nem visz közelebb.
Aztán. Mutatkoznak
már apró ellentétek az alig pár hete egyesült ellenzék vezetői között.
Nebojsa Covics, Momcsilo Perisics és Vuk Obradovics május 22-én, hétfőn
tárgyaltak. A három névben az a közös, hogy mindannyian álltak már a túloldalon
is: Covics szocialista volt, Perisics és Obradovics pedig tábornokként múlatták
napjaikat a hadseregben, amíg Milosevics ki nem vágta őket (Perisics, az
ex vezérkari főnök jelenleg például a jó nevű Demokratikus Szerbiáért
mozgalom, a PDS elnöke). A találkozójuk után Covics azt mondta, hogy az
ellenzék továbbra is egységes, azonban… Azonban a „viszonyokat tisztázni kell”.
Van, aki
javíthatatlan optimista. Zoran Djindjics, a Demokrata Párt (DS) elnöke úgy
véli, Milosevics pánikba esett, és most már látszik, hogy ez a vég, a bukta
elkerülhetetlen. Djindjics óvatosan jósol: szerinte a balkáni hentes 2001
végéig megbukik.
Az SPO-s Andjelko
Trpkovics szerint ez a megmozdulás más lesz, mint a két korábbi, ebben az
idényben Belgrádban megtartott ellenzéki tüntetés, ám nem mondta el, hogy miben
különbözik majd.
A célokban?
Mármint hogy lenne végre célja? Vagy az eszközökben? Rohammal beveszik a
rendőrök gumibotjait?
Nem tudni. Mint
ahogy azt sem tudni, mi lesz az egyetemisták sztrájkfelhívásával. (Nem igaz,
tudni lehet: semmi sem lesz, a dolgok jelenlegi állása szerint.) Az ellenzék
fogadkozik, a tiltakozás alábbhagy, a feszültség nő: a szerbiai viszonyok
ellentmondásosak. Bár Milosevics apparátusa egyelőre a legerősebb a
faluban, a helyzet van már annyira bonyolult, hogy egy véletlen incidens is
olyan folyamatokat indíthat el, amelyeket nem lehet ellenőrizni,
következményei viszont súlyosak lehetnek. Az még érthető, hogy a rezsim,
amelyik nem akar megbukni, még tart is ettől egy kicsit. De azt nehéz
megérteni, hogy az ellenzék – miközben azt mondja, hogy „ez már a diktatúra
előszobája” – miért tart ettől? Hacsak azért nem, mert sem ereje, sem
képessége nincs, hogy végrehajtsa a váltást.
Az ellenzék óva
inti a rezsimet. És közben nedves a puskapora.
Zajlik az élet.
Kedden az Angol utcában elfogta a rendőrség Kőrösi Imrét, az egykori
MDF-es képviselőt. Kőrösire arról lehet emlékezni, hogy
képviselői munkáját babarózsaszín felöltőben végezte, elsőként
káromkodott hangosan a parlamentben (jobboldali barátaink akkor nem szólították
föl lemondásra), továbbá hogy heteken keresztül, végtelenített interjúkat
adott miniszterelnökünk kedvenc
rádióműsorának, a Vasárnapi Újságnak a balliberális oldal gazdasági
gaztetteiről. A tényföltárás mélysége a „loptak, csaltak, vitték a pííízt”
sávban határozható meg, nagyjából ott, ahol ugyanebben a műsorban egy
másik faltól-falig nyilatkozó, Tellér Gyula újságcikkekre hivatkozva leplezte
le a szocialista pártot. Kicsit ront a műsor hitelén, hogy az oknyomozás
némely pillanatában sem Kőrösi, sem az őt kérdező fürge
riporter, Lakatos Pál nem volt tisztában azzal, hogy kit is szidnak (csak
annyit tudtak róla, hogy Kovács Tibor a neve), és hogy ez később, a
bírósági tárgyaláson sem derült ki. Sebaj, az invesztigáció a zűrzavarok
idején is zavartalanul folyt, egészen addig, amíg a tényföltárót – mivel az
ellene időközben csalás gyanúja miatt kiadott elfogatóparancs dacára sem
jelent meg a rendőrségen – végül elfogták a zsaruk. Az ideológia
természetesen máris összeállt: Kőrösit azért kapcsolták le, mert már épp
föltárta volna a korrupciót meg az olajügyeket, ezért „útjában állt valakinek”;
ezért hamisították meg mások Kőrösi költségelszámolási számláit.
Bajok vannak Gyuga Pál
Fidesz-képviselővel is, és általában is elmondható, hogy a
Balaton-közelség mintha megzavarná a fiúk fejét. Tavaly Szabó Attila mentelmi
jogának biztos tudatában szódavizezte le a vásárlókat egy csopaki üzletben,
most Gyuga fiatal demokrata önkényeskedett Keszthelyen, amikor
kidobólegényekkel rendeztetett le egy jogi kérdést. A párt frakciója is
helyteleníti Gyuga eljárását, várhatóan etikai eljárást kezdeményez a
képviselő ellen, aki azonban kijelentette, hogy vitája jogi
természetű: momentán mintegy száz pere van folyamatban, ugyan mi köze
ehhez a Fidesznek. Egyébként Gyugának teljesen igaza van, hiszen egyre több
eszmetársáról derül ki, hogy ilyen-olyan ügyekbe keveredett, és ha
Körmendy-Ékest megvédik, Várhegyi Attilát nem bántják, akkor miért éppen
őt, a kisembert molesztálják, akiről, valljuk be, amíg Keszthelyen nem
kezdett rendezkedni, azt sem lehetett tudni, hogy a világon van. Tipikus
pótcselekvés: Körmendy-Ékeshez nem nyúlhatunk, Várhegyihez sem, viszont összes
etikai megvetésünket Gyugára zúdítjuk, lássa a külvilág, hogy a Fidesz
morálisan abszolút rendben van.
Bekavar persze
most ebbe a morális tophelyzetbe az, hogy Kaya Ibrahim vallomását másfél hónap
múltán lefordították, és bár lehet még egy keveset szórakozni azzal, hogy nem
publikus (ez történik most), egyszer erről valamit majd mondani kell. A
török által állítólag megvásárolt cégek némelyikének (pl. a bányaügyben
megismert Quality Investnek) pénzügyi alapja a székházpénz, vagyis közpénz.
Morális szempontból föltétlen a kormányerő hasznára lenne, ha a
nyilvánosság előtt nézne szembe ezzel a Kaya Ibrahim-féle vallomással. A
csőd ezügyben úgyis egyre közelebb: Kaya Ibrahim korábban is azt
állította, és a hírek szerint jegyzőkönyvileg is azt erősíti meg,
hogy nem vett Schlecht Csabától cégeket, akkor pedig ennek az állításnak a
bizonyítására egyetlen lehetőség kínálkozik, ami természetesen eddig is
rendelkezésre állt: a pártvezetés előveszi az iratokat. Nem vagyok
természetesen naiv: a Fideszt nem érdekli a nyilvánosság. Tíz év alatt többet
öregedtek, mint bármelyik másik alakulat, kérdésekre nem válaszolnak, az egyetlen
nekik tetsző fórum a Vigadó, ahol Orbán Viktort ünneplőbe öltözött,
faragott képű emberek hallgatják. Egyetértve Vágvölgyivel: de azért azt a
beszédet, ott, a Hősök terén, azt ne feledjük.
–kz–
ÓSZABÓ ATTILA–TÓTH JUDIT–VAJDA ÉVA:
A Bankár-csoport egy évtizede
„Őrült kockázatokat vállaltunk és bejött” –
így összegezte vállalkozása elmúlt évtizedét Kovács Gábor. A főként
vállalatfelvásárlásokra és pénzpiaci spekulációkra szakosodott Bankár Holding
Rt. a kilencvenes évek elején üstökösként robbant be a hazai nagyvállalatok
közé: az 1989-es induláskor egymillió forintnyi tőkével létrehozott cég
jelenleg közel tízmilliárd forintos vagyonnal rendelkezik, befektetéseinek és
leányvállalatainak száma pedig több tucat. Ezek között az autóalkatrész-gyártól
a húsüzemen keresztül a koporsókészítő-műhelyig sok minden található,
miután minden olyan üzletbe belevágtak, ami gyorsan sok pénzzel kecsegtetett. A
szerteágazó cégcsoportot lényegében három ember tartja a kezében, közöttük is
meghatározó szerepe van a banki tapasztalatokkal rendelkező, pénzügyi
zseninek tartott Kovács Gábornak. Róla még ellenfelei is sokáig azt tartották,
hogy „bármihez nyúl, az arannyá válik a kezében”. Nemrégiben azonban a Bankárt
is elérte a nagy birodalmak sorsa: a tulajdonosok túlzott önbizalma, amely
néhány rossz üzletpolitikai döntéssel párosult, azt eredményezte, hogy a pálya
szélére kerültek. Ebben az is szerepet játszott, hogy a kormányváltás óta
„politikai célkeresztben” állnak, amit egyesek a Postabankkal kötött üzletekkel,
mások pedig Nagy Sándor szocialista politikushoz fűződő közeli
viszonyukkal magyaráznak. Mindenesetre a cégcsoport mostanában sorra szabadul
meg befektetéseitől, jelentősen visszafogta üzleti aktivitását,
bevételei nagyobb részét pedig korábban felhalmozott adósságai törlesztésére
fordítja. Bár vannak, akik szerint a Bankár-birodalomnak üzleti szempontból
vége van, a céget közelről ismerők úgy látják: hiba lenne Kovács
Gábor zsenijét alábecsülni, a csoport előbb-utóbb visszatér az üzleti élet
forgószínpadára.
Miközben a Bankár-csoport 1997-ben látszólag
pályafutásának tetőpontjára ért, abban az évben egyszerre több olyan
vállalkozásba vágta a fejszéjét, amelyek külső szakértők szerint
külön-külön is meghaladták az erejét. Megvették a főváros egyik legdrágább
irodaépületének számító Bank Center két tornyát, megszerezték az MMG Automatika
Művek Rt.-t, a Bakony Művek Rt.-t, valamint a Sasad Rt.
tulajdonrészét, és felépítették Telkiben magánkórházukat. Azonban „a fák nem
nőnek az égig”, az akkor már közel kilenc éve tartó Kovács-sikerszéria
hirtelen megszakadt. Ebben forrásaink szerint a döntő szerepet az
játszotta, hogy egyszerre több olyan kedvezőtlen esemény is bekövetkezett,
amelyre a tulajdonosok nem voltak felkészülve. Az 1998-as kormányváltás a csoport
jól kiépített politikai hátországát szüntette meg, az orosz pénzügyi válságot
követő tőzsdei krach az addig szilárd alapot jelentő
tőkepiaci spekulációs tevékenységet fagyasztotta be, a Postabankban
végzett kormányzati „nagytakarítás” pedig az egyik legolcsóbb pénzforrást
dugaszolta be. Eközben a birodalom adósságai a megkezdett beruházások miatt
már-már kezelhetetlen méretűre duzzadtak.
A legmélyebben a
Szabadság téri Bank Center két tornyáért nyúltak a zsebükbe, amit hosszú távú
befektetésnek szántak. A Demján Sándor nevével fémjelzett Trigránit Rt. által
épített reprezentatív épületet 1997 májusában vették meg, információink szerint
68–70 millió dollár körüli összegért. A tranzakciót a Bankár-csoportnál már
megszokott áttekinthetetlenség jellemezte, amelyhez a már bemutatott Cégbibliát
hívták segítségül (A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000/20.): „kerestünk két olyan
saját céget, amelyek vállalható múlttal rendelkeztek és üresek voltak”. A
székház egyik tornyát tulajdonló Gránit Center Kft., az Erdőmente Kft. és
a Gránit Torony Irodaház Kft., míg a másik torony tulajdonosa a Park Center
Kft., a Park Torony Irodaház Kft. és a Széria I. Kft. összeolvadásából jött
létre. (A Széria I. korábbról már ismerős: többek között ez a társaság
vette meg a Dunabank rossz követeléseit kezelő Irodaház Kft.-t.) Az
ügyletben résztvevő cégek a vételár nagyobbik felét hitelekből
finanszírozták, ezek együttes összege 61,5 millió dollár volt. Az
Erdőmente Kft. a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.-től vett fel 32,5
millió dollár hitelt, a Széria I. Kft.-nek pedig az OTP Bank folyósított húsz,
a Kereskedelmi és Hitelbank pedig kilencmillió dollár értékű hitelt.
Kovácsék azt remélték, hogy a reprezentatív irodahelyiségek bérleti díjából
nemcsak a hitelek törlesztésére, hanem szolid nyereségre is futja majd, a
hitelek visszafizetése után pedig övék a tehermentes ingatlan. Számításaik
azonban nem váltak be.
Üzleti körökben
még a Bank Centernél is rosszabb lépésnek minősítik a budapesti MMG
Automatika Rt. és a veszprémi Bakony Művek Rt. megszerzését. Mivel mindkét
cég elsősorban az orosz piacra szállított autóalkatrészeket, az egyik
tulajdonos szerint többen óva intették Kovácsot megvásárlásuktól. Ő
azonban hajthatatlan maradt, kijelentette: „autóvertikumot építünk”. A Bankárt
sokak szerint ekkor hagyta el már-már legendás szerencséje: ezeknél a cégeknél
hiába igyekeztek a már bevált reorganizációs receptjeiket alkalmazni, az
1998-as orosz válság nyomán az amúgy is veszteséges cégek árbevétele tovább
csökkent. A Bankárt csak az mentette meg a teljes bukástól, hogy az MMG 8,6
hektáros budai gyártelepét két részben, összesen 1,5 milliárd forintért eladták
a belga Bernheim Comofi-csoportnak és a magyar Proform Kft.-nek. Az egyik a
Bankár tulajdonos szerint azonban „néhány százmillió forintot biztosan buktunk
az MMG megvásárlásával.”
Nem jártak sokkal jobban a veszprémi
székhelyű Bakony Művek Rt.-vel sem. Amikor 1997 novemberében a Magyar
Fejlesztési Banktól megvették a cég részvényeinek felét, biztosak voltak abban,
hogy sikerül „magukhoz édesgetni” a menedzsmentet és a dolgozókat. Ám a három
felső vezetőt és a dolgozókat tömörítő MRP-szervezet, amely
közel 25 százalékos tulajdoni hányaddal rendelkezett, sorra hiúsította meg
reorganizációs törekvéseiket. Végül a Bankárnak hosszas küzdelem után sikerült
ugyan kivásárolnia a menedzsmentet, ekkorra azonban az oroszországi válság
szele a Bakony Műveket is meglegyintette, partnereik fizetésképtelenné
váltak. A cég árbevétele 1998-ban közel egymilliárd forinttal maradt el a
tervezettől. Ekkor rövid ideig úgy látszott, hogy a Magyarországnak harci
repülőgépeket eladni szándékozó Los Angelesi-i Northrop Grumman
multinacionális hadiipari cég – a Postabankkal szoros üzleti kapcsolatban álló
Fázis Rt.-n keresztül – hajlandó kivásárolni a Bankár Kft. üzletrészét, az
üzlet azonban végül – máig nem ismert okból – kútba esett. Később sikerült
a vállalatot újjászervezni: a Bakony Művekbe apportálták az MMG hasonló
profilú kecskeméti üzemét, és az elvesztett partnereket multinacionális
ügyfelekkel pótolták. Jelenleg a Magyar Suzuki Rt.-nek és a lengyelországi
Opelnek szállítanak ablaktörlő rendszereket és más alkatrészeket.
A magánkórház
alapítása sem tartozik a Bankár sikertörténetei közé. A Kovács Gábor
lakóhelyén, Telkiben épített szanatóriumban a Bankár Holding 64 százalékban
tulajdonos. Kovácsék az 1997-ben megkezdett és 1998 szeptember elején átadott
1,2 milliárd forintos beruházás megkezdésekor arra számítottak, hogy a
befektetés mintegy két év alatt megtérül, hiszen már Magyarországon is
kialakult egy vagyonosabb réteg, amely hajlandó fizetni a kórház emelt
szintű szolgáltatásaiért. Számítottak persze arra is, hogy – a kórház
igazgatója, Csermely Gyula révén, aki az Egészségbiztosítási Önkormányzat tagja
volt – finanszírozási szerződést tudnak kötni a tb-vel. A tervezett
együttműködés azonban meghiúsult, a várt betegroham pedig elmaradt.
Egyedüli jó
lépésnek ebben az időszakban – legalábbis hosszútávon – a Sasad Rt.
megvétele bizonnyult, amelyet az elemzők a jelenlegi Bankár-birodalom koronaékszereként
tartanak számon. A budaörsi termelőszövetkezetből alakult vállalat
részvényeinek felét 1997 végén valamivel több mint 1,2 milliárd forintért
vásárolták meg, jóllehet csak a társasághoz tartozó földterület ennek a
sokszorosát éri. Az American Appraisal Hungary 1998-ban a Sasad tulajdonában
lévő 1300 hektárnyi földterületből mindössze 692 hektárt becsült fel,
amelynek piaci értékét már akkor 16 milliárd forintra tette.
A korábban
klasszikus mezőgazdasági tevékenységet folytató Sasad Rt.-re és főként
annak értékes ingatlanjaira az a Góg Gábor hívta fel a Bankár figyelmét, aki
korábbi részvényüzletei révén jól ismerte a céget, azaz tisztában volt azzal,
hogy a vállalat súlyosan eladósodott, és közel jár a fizetésképtelenséghez:
1997 végére járt le az OTP Banknál egy többször meghosszabbított
határidejű 900 millió forintos hitelük, és a Realbanknak is tartoztak
közel 300 millió forinttal. Ráadásul éppen az idő tájt indított egy közel
éven át tartó cikksorozatot az Élet és Irodalom arról, hogy Mihalik László
akkori elnök-vezérigazgató és vezetőtársai, illetve cégük, a Sasbusiness
Kft. milyen praktikákkal szerezték meg a kisrészvényesektől a társaság
tulajdonjogának 49 százalékát (lásd erről bővebben az ÉS 1997. július
4. és 1998. június 5. közötti számaiban a Virágot Mihaliknak I–XLVI. című
cikkeket). „A fizetésképtelenség hírére és a megjelent cikkek hatására Mihalik
körül megfagyott a levegő, így más választása nem maradt, mint hogy
elfogadja a Bankár ajánlatát” – mondta az ügyletet jól ismerő informátorunk.
A meghatározó részesedéshez szükséges további egyszázaléknyi részvényt már nem
volt nehéz megszerezniük a tőzsdén kívüli kereskedelemben.
Azt azonban, hogy
a Sasad végül mennyire jó befektetésnek bizonyul, csak a jövő dönti el. A
Bankár megjelenésével a mezőgazdasági művelést ingatlanfejlesztésre
váltó rt.-nek néhány évet még várnia kell, hogy ingatlanjai igazán értékesek
legyenek: a földek hetven százaléka ugyanis termőföld, amit a jelenlegi
jogszabályok szerint sem jogi személynek, sem külföldi befektetőnek nem
adhatnak el. Kovácsék egy időben kényszerűségből még a
tőzsdei bevezetést is fontolgatták, ám utóbb ezt elvetették, holott ma is
nyögik a Sasad megvásárlására felvett hiteleket: az rt. 900 milliós OTP
tartozását egymilliárd forint Postabanktól felvett hitellel váltották ki. A
Postabank utóbb nem bizonyult jó ómennek: a kormányváltást követően
elsőként a Sasad-hitelek miatt ismerte meg a Bankár „a politika árnyékos
oldalát”. A Sasadnak nyújtott kölcsönt ugyanis a Postabank új vezetése információink
szerint kétséges megtérülésűnek minősítette, és a konszolidáció során
ki akarta vezetni könyveiből. A Bankárnak azonnal cselekednie kellett: a
postabankos hitelt 1998-ban az MKB-tól felvett 1,9 milliárd forintos, hároméves
futamidőjű kölcsönnel váltotta ki, cserébe azonban a pénzintézet 2,5
milliárd forint tőkeösszeg erejéig jelzálogot jegyeztetett a Sasad Rt.
ingatlanjaira.
Mint a fenti
közjáték is jelzi, az 1998-as kormányváltás meglehetősen kedvezőtlenül
érintette a Bankár Holding Rt. üzleteit. A tulajdonosok saját elmondásuk
szerint „a legmerészebb álmaikban” sem gondolták, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció
kikerülhet a hatalomból. A visszaemlékezések szerint a választások második
fordulóját követő szokásos hétfői nyitóértekezleten Kovács Gábor
rosszkedvűen jelentette ki: „Ismerve a Fidesz választási ígéreteit,
várható, hogy a gazdaság negatív fordulatot vesz, és menekülni fognak
befektetők.” Bár jóslata végül nem vált be, nemcsak emiatt kellett
aggódniuk. A Bankár-csoport kötelezettségállománya ekkorra ugyanis már elérte a
33 milliárd forintot, ami a 43,8 milliárdos mérleg-főösszeghez és a 9,85
milliárdos saját tőkéhez viszonyítva azt jelentette: az eladósodottság
1998-ban jelentősen meghaladta a hasonló profilú vállalkozásoknál
elfogadható mértéket.
A hitelezők
között, noha korábban jószerivel az összes kereskedelmi bank finanszírozta a
csoportot, az idők során egyre nagyobb szerephez jutott a Postabank.
Kovács Gábor – bár 1980-ban egy napon kezdett dolgozni a jegybankban az
ugyancsak pályakezdő Princz Gáborral – magánemberként nem ápolt
különösebben szoros viszonyt a Postabank-vezérrel. Mindez azonban nem zárta ki,
hogy a Lupis Brókerház 1994-es csődjét követően (lásd erről
Cső(d)behúzva című külön írásunkat) a két pénzember szoros üzleti
kapcsolatra lépjen egymással. Kovács közeli ismerősei szerint ennek
főként az volt az oka, hogy képzett bankszakemberként korán felismerte: „a
Postabanktól olcsón lehet pénzhez jutni, mert a bank romló állapota miatt Princz
kényszerpályán mozog”. A banki kapcsolatokkal Kovács egyébként óvatosan bánt,
hiszen 1994-ig magyarországi pénzintézetek nem hitelezték vállalkozásait,
szerinte azért, mert többségük abban az időben „úgy félt a vállalati
reorganizációtól, mint ördög a tömjénfüsttől”. Bár a pénzintézetek
hozzáállása 1994 után változni kezdett, Kovács „kínosan ügyelt arra, hogy a
prudens bankokkal prudensen viselkedjen”. A Postabankkal azonban más volt a
helyzet: mint Princz távozása után kiderült, a Bankár-csoport a Postabankkal
szemben jelentős összegű tartozást halmozott fel.
Információink
szerint ennek öszszege 1998 őszén meghaladta a hárommilliárd forintot, így
a csoportot a pénzintézet nagy adósai között tartották számon. Amikor a kormány
1998 őszén rendcsinálásba fogott a banknál, a Bankár hiteleit az
elsők között helyezték ki a Postabank rossz követeléseit kezelő Reorg
Apport Rt.-be. Ezt a lépést Kovács Gábor a következőképpen
minősítette dr. Kende Péter Bank Binco című, a Postabankról tavaly
megjelent könyvében: „(…) A Postabank és a Bankár Kft. között olyan sok vonalon
volt jó a kapcsolat, hogy az új menedzsment úgy gondolhatta: milyen jó lenne a
fenekünkbe rúgni, lejáratni minket.” A mi tudomásunk szerint viszont a
Postabank vezetősége azért döntött a Bankár-hitelek
átminősítéséről, mert azok mögött nem találtak megfelelő
fedezetet. Például az egyik, 2003-ban lejáró, mintegy másfél milliárd forintos
devizahitel fedezetét egy Bankár-érdekeltség, az Agárd Mezőgazdasági
Holding Rt. részvényei jelentették. Ezt a Postabank hitelminősítő
csoportja nem találta elegendő biztosítéknak, mivel a hitelintézeti
törvény világosan kimondja: „A hitelintézet fedezetként nem fogadhatja el olyan
gazdasági társaság üzletrészét vagy részvényét, amely az adósban befolyásoló
részesedéssel rendelkezik, illetve amelyikben az adósnak befolyásoló
részesedése van.”
A cérnát azonban
nem ez az ügylet, hanem egy másik Bankár-érdekeltség, az Obione Kft. 1998
decemberében lejárt devizahitele szakította el. A Bankár az 1997-ben
folyósított kölcsönt a Princz-érában röviddel lejárat előtt többször
átütemeztette, és ezt szerette volna tenni 98-ban is. Ebbe azonban a Postabank
új vezetése csak azzal a feltétellel ment bele, ha hajlandók elfogadni, hogy a
Bankár összes postabankos követelését áthelyezik a Reorgba.
Bár Kovács a
színfalak mögötti egyezkedést a nyilvánosság előtt igyekezett saját
lejáratásásra tett kísérletként feltüntetni, banki szakemberek úgy látják: ha a
Postabank akkori vezetése bejelenti a „cross default”-ot, azaz a fizetési
késedelmet, akkor a többi bank sem hitelezi tovább a csoportot. Szerintük tehát
Kovács nagyon is jól tudta, hogy mibe megy bele. És bár azt nyilatkozta, hogy a
követelések nulla százalékos céltartalékon kerültek át a Reorg Rt.-hez, mi úgy
tudjuk, hogy azok minősített hitelek voltak – igaz, mögéjük nem képeztek
túl sok céltartalékot. A tartozást azonban még így sem tudták a maguk által
szabott 1999 márciusi határidőre viszszafizetni, az ottani vezetéssel
egyezkedve csak jóval később, valamikor az év vége felé fizettek.
A Postabank új
vezetése és a Bankár-csoport közötti feszült viszonyt csak tetézte a
Pénzintézeti Központ Bank (PK Bank) körüli huzavona. A pénzintézetet 1998
elején még Princz Gábor vásárolta fel „baráti cégek”, köztük a Bankár-csoport
segítségével. (Lásd erről bővebben Bank bán IV. ÉS, 1999. június 18.)
Utóbb kiderült: a PK Bank részvényeinek hat százalékát az a Hungarian Capital
Fund (HCF) vásárolta fel, amelyet a Bankár arab olajpénzek és az Európai
Újjáépítési és Fejlesztési Bank pénzéből alapított (lásd erről
bővebben A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000. május 19.). A Bankár volt tehát az egyetlen, amelyik nem
Postabank-hitelből, hanem valódi pénzzel sietett a bajba jutott Princz
segítségére. Ennek azonban meg is kérte az árát: a szerződésben,
tudomásunk szerint, egy úgynevezett „profitsharing” megállapodással az általuk
befektetett pénz után évi 18 százalékos hozamot kötöttek ki – dollárban. Bár
ebből a Postabank vezetése később megpróbált alkudni. Kovács – arra
hivatkozva, hogy neki a HCF tulajdonosai 25 százalékos dollárhozamot írtak
elő – nem engedett a szerződésben kikötöttekből, és a pénzt
kamatostul bevasalta. Egy, az ügyletet közelről ismerő forrásunk
szerint emiatt „durrant el végleg a Postabank új vezetésének az agya” és „a lófasznak
is van vége” alapon az első adandó alkalommal – ez volt a lejárt
Obione-hitel – visszaadták Kovácsnak, ami szerintük járt neki.
A
Bankár-tulajdonosoknak ekkor azonban már nemcsak a súlyos eladósodottsággal és
az olcsó Postabank-hitelek befulladásával kellett szembenézniük, hanem egy
komoly belső válsággal is. A csoport ugyanis – mint egy forrásunk
fogalmazott – „túlnőtt önmaga lehetőségein”, és a cég bonyolult
szerkezetét már a három irányító tulajdonos, Kovács Gábor, Réthy Imre és
Mátyásfalvi György sem látta át teljes egészében. A mezőgazdasági
vállalkozásoktól az ipari társaságokon és befektetési vállalkozásokon
átívelő, kórházig terjedő, közel száz érdekeltséget magába foglaló
óriásholding 1998-ban szervezetileg ugyanúgy működött, mint az induláskor.
Kovács – bár tudta, hogy a cég struktúrája meszsze elmaradt a méretek mögött –
mégsem tudott, vagy nem is akart változtatni. Hiába esett szó a tulajdonosok
között több ízben is arról, hogy a cégen belüli különböző tevékenységeket
külön szervezeti egységekbe (divíziókba) kellene tömöríteniük, az átszervezés
„valahogy mindig lekerült a napirendről”.
Ráadásul maguk a
tulajdonosok se mindig alkottak egységes csapatot. Egyik informátorunk szerint
a kisebb tulajdonosok kifejezetten vetélkedtek egymással, s több ízben alakult
ki köztük nézeteltérés, mert keresztezték egymás útját, beleszóltak a másik
munkájába, ugráltatták a rivális beosztottjait. A fő tulajdonosok
mindazonáltal igyekeztek egyben tartani a csapatot: ennek jegyében vágtak bele
1996-ban a telki Boróka Panzió nevű lakópark építésébe, ahol az összes
Bankár-tulajdonos lehetőséget kapott az ingatlanépítésre. Az ötlet azonban
nem aratott átütő sikert, a vezetők közül Telkiben csak Kovács Gábor,
Kovácsics Ágnes és Réthy Imre vásárolt magának házat. Mátyásfalvi –
érzékeltetve az „együtt kelünk, együtt fekszünk” iránti idegenkedését – maradt
belvárosi lakásában, Barta Károly háza pedig megépült ugyan, ő azonban nem
költözött be, mert 1996 októberében, 15,3 millió forint névértékű
üzletrészét 22,5 millió forintért eladva a társaságnak, a cégtől is
megvált. 1998 közepén az „alapító anya”, Kovácsics Ágnes is kivált a
cégből. Kovácsicsot informátoraink remek üzletasszonynak ismerték meg, aki
Kovács mellett kitanulta a szakma csínját-bínját, s erős érdekérvényesítő
képességre tett szert. Munkatársai ugyanakkor „nehéz természetű hölgyként”
jellemezték, akivel nem volt könnyű jól kijönni. Mint egyik munkatárs
elmondta: „jobb volt nem ujjat húzni vele”, mert akire egyszer rászállt, azt
keményen terrorizálta. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy „el sem lehetett
küldeni a francba, mert Kovács Gábor élettársa volt”. Kovácsics 1998 közepéig
tízszázalékos tulajdoni hányaddal rendelkezett a cégben, amit üzleti és
élettársi szakításuk után Kovács Gábor vásárolt meg.
„Ahogy terebélyesedett
a birodalom, úgy fogytak el a megbízható emberek” – mondta a céget
belülről ismerő egyik forrásunk, aki szerint ez komoly üzleti
veszteségekkel járt. Pedig gyűjtötték az általuk „nullkilométeresnek”
nevezett tehetséges, egyetemről kikerülő fiatalokat, akik azonban –
bár máig tanítómesterüknek vallják Kovácsot – többnyire csak néhány évig
maradtak a társaságnál. Az „angolszász vállalati modellt” oly büszkén
hirdető Kovács ugyanis az angolszász modellnek azt a részét nem vette át,
mely szerint a fiatalok munkájukért bizonyos idő után tulajdonrészt kapnak
a vállalatban.
A „káderhiányból”
fakadó gondok elsőként a Hungarian Capital Found által tulajdonolt
Terimpexnél jelentkeztek (lásd erről bővebben A pénz Kovácsa II. –
ÉS, 2000. május 19.), majd forrásaink szerint részben emiatt kényszerültek
tavaly áprilisban a csoport pénzügyi lábának számító Bankár-B Rt. eladására is.
„A vezérigazgató Igaz Katalin gyenge kézzel irányított, az ügyfelekért
felelős Góg Gábor pedig már fél lábbal házon kívül volt. A brókerek
összevissza üzleteltek a saját hasznukra, a számítógépes nyilvántartási
rendszer pedig használhatatlan volt” – jellemezte a helyzetet egy korábban ott
dolgozó munkatárs. Az 1998 őszén kirobbant magyar tőzsdeválság tovább
nehezítette a helyzetet, amelyen főként a 840 millió forintos jegyzett
tőkével létrehozott, elsősorban határidős részvényügyletekre
szakosodott Bankár-érdekeltség, a Rizikó Factory Rt. bukott nagyot (lásd
erről bővebben A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000. május 19.). Bár a pontos számot üzleti titokként
kezelik, annyi bizonyos: a részvénytársaság tőkéjének legalább harminc
százalékát elvesztette, rendkívüli közgyűlést is össze kellett hívni. A
házon belüli válság 1998 év végén tetőzött, amikor kiderült: a Bankár-csoport
Bankár-B által kezelt kilencmilliárd forintos vagyona hatmilliárdra apadt,
miközben az évet közel nyolcvanmillió veszteséggel zárták. Forrásaink szerint a
veszteség jóval százmillió fölött lett volna, ha a Bankár Holding más
érdekeltségeitől nem csoportosít át „egy kis plusztőkét az
évzárásra”. Az akut helyzet rendezése után a tulajdonosok stratégiai döntést
hoztak: beszüntetik a külső ügyfelek számára végzett vagyonkezelést, és
eladják a brókercéget. Réthy Imre 1999 tavaszán meg is kereste a Dunainvest
Tőzsdeügynökség Rt.-t. Hosszas tárgyalások után azonban végül csak abban
tudtak megállapodni, hogy a Dunainvest átveszi a Bankár-B valamennyi ügyfelét,
de magát a céget nem vásárolja meg. A Bankár viszont a „vételár részeként”
kikötötte, hogy a Dunainvest az adásvételtől számított három évig
folyamatosan bérli a brókercég Bank Centerben lévő irodáit.
„A brókercég az
egész csoport számára támadási felületet jelenthetett volna” – állította
kérdésünkre Kovács Gábor, aki szerint azért kellett sürgősen eladniuk a
brókercéget, mert megrendült az ügyfelek bizalma a vagyonkezelés
eredményességében. Ráadásul azok a bankok, amelyek korábban nyakra-főre
hitelezték a csoport ügyleteit, megrettentek a Bankár Holding
eladósodottságának mértékétől. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy
szakértők szerint üzletileg kudarcot vallott a Bank Center is: a közel
hetvenmillió dollárért vásárolt két torony irodáinak bérbeadásából befolyó díj
– noha a négyzetméterenkénti 36 dollár a fővárosban máig a legmagasabbnak
számít – nemhogy a Bankár-csoport nyereségét nem növelte, de még a vásárlásra
felvett hitelek törlesztő-részleteit is alig fedezte.
A Bankár
tulajdonosai mindezek után 1998 közepén úgy döntöttek, tiszta vizet öntenek a
pohárba: a csoport befektetéseit értékesítik, a bevételből pedig
visszafizetik a hiteleiket. Elsőként a Bank Center két tornyára került
sor, eladásuk azonban sokáig nem sikerült. Kovács Gábor ennek okát
mindenekelőtt abban látta, hogy az akkorra erősen megtépázott üzleti
hírnevük miatt a vevők csak nyomott árat kínáltak. Egy, az ügyletet jól
ismerő ingatlanszakértő szerint azonban sokkal inkább arról volt szó,
hogy egy ilyen nagyságrendű befektetés általában csak évek múlva térül
meg, Kovács viszont – hasonlóan minden korábbi befektetéshez – rövid idő
alatt nagy profitot akart elérni. Magatartása miatt közel másfél évig keresték
a vevőt, ráadásul „jártukban-keltükben fűnek-fának ajánlották az
ingatlant, aminek következtében megbízhatatlan információk kerültek a piacra” –
mondta egy általunk megkérdezett szakértő. Végül 1999 elején egy angol
érdekeltségű ingatlanfejlesztő és -forgalmazó cég, a DTZ Hungary Rt.
kizárólagos megbízást kapott a székház értékesítésére. Rajtuk keresztül
sikerült tavaly nyáron egy amerikai befektetési alappal (Pricoa) végül nyélbe
ütni az üzletet. Kovácsék fellélegezhettek: a 71,5 millió USD-ért meghirdetett
ingatlant hetvenmillió dollárért adták el. Az eladáskor – az ingatlanpiacon
bevett gyakorlat szerint – nem maga az ingatlan cserélt gazdát, hanem az
ingatlant birtokló kft.-k üzletrésze, így az adásvétel után nem kellett
illetéket fizetni.
Bár a Bank Center
eladása végül több millió dolláros nyereséget hozott a csoport számára, a
Holding eddig folyamatosan szolid nyereséget mutató mérlegét 1999-ben és
2000-ben várhatóan veszteséggel zárják majd. Az előzetes adatok szerint a
csoport tavaly 24 milliárd forintos mérlegfőösszeg és 12,9 milliárd
forintos árbevétel mellett 4,7 milliárd forint veszteséggel zárta az évet, és
nem számítanak jobb eredményre az idei esztendőben sem. Egyedüli örömük az
lehet, hogy a kötelezettségek állománya az 1998-as 33 milliárd forintról tavaly
18 milliárd forintra csökkent. Ez azonban a mérlegfőösszeg 55 százalékos
csökkenésével járt együtt, így a Bankár-birodalom külső eladósodottságának
mértéke továbbra is kiugróan magas. A mérleg adataiból egy üzleti aktivitását
erőteljesen visszafogó cégcsoport képe rajzolódik ki, amit jól mutat az
is, hogy két éve nem kezdtek új beruházásba. Kivételt csak a Lupis-hagyatékot
tömörítő Földber Ingatlanfejlesztő Kft. megszerzése jelentett (lásd
erről bővebben Cső(d)behúzva című írásunkat), amelyet
tavaly év végén a számukra oly sok fejtörést okozó Reorg Apporttól vásároltak
meg 501 millió forintért.
Ez a lépés egyes
forrásaink szerint beleillik a Kovács Gábor által tavaly meghirdetett „vissza a
gyökerekhez” stratégiába. Ennek lényege, hogy a csoportról fokozatosan
leválasztják az oda nem illő részeket (pénzügyi szolgáltatás,
autóalkatrész-gyártás, mezőgazdasági tevékenység stb.), és visszatérnek a
korábban oly sok sikert hozó vállalati reorganizációhoz. Bár a magyar vállalati
átalakulások első hulláma már levonult, forrásaink szerint a tulajdonosok
bíznak abban, hogy az e területen felhalmozott tapasztalataikat még
kamatoztatni tudják. Nem kizárt az sem, hogy egy, a HCF-hez hasonló kockázati
tőkebefektetésekre szakosodott alapot gründolnak, amelyre „érkezett
befektetőktől megkeresés.” Könynyen lehet azonban, hogy ezeket az
üzleteket már nem a tulajdonosok fogják lebonyolítani. Felmerült közöttük
ugyanis annak lehetősége, hogy visszavonulnak a cég operatív
irányításától, és a terepet átengedik a fiataloknak. Előbb azonban
„rendezni akarják a szennyest”, azaz fél éven belül vissza kívánják fizetni a
cégcsoport összes adósságát. Azt nem tudni, hogy ezt követően újból felfelé
ívelő korszak kezdődik-e, vagy tíz év után kasszát csinálnak, és
végleg kivonulnak a piacról. Egyesek szerint a Bankár leszálló ágba került, a
gödörből nem tudnak kikecmeregni, mások szerint viszont – főként az
állandósult politikai támadások miatt – csak „alámerültek”, és kivárják az
üzleti és politikai klíma számukra kedvező alakulását.
1994 május végén
Bessenyei Zoltán, az ÁPV Rt. igazgatóságának későbbi tagja (lásd
erről bővebben A pénz Kovácsa I–II.,
ÉS, 2000. május 11–18.) éppen Kovács Gábor irodájában üldögélt, amikor a
titkárnő bejelentette: Lupis József személyesen akar beszélni a Bankár
főemberével. A sztárbróker zaklatottan számolt be arról, hogy az általa
vezetett brókerház ellen indított csődeljárás fizetési haladéka június
24-én lejár, és már most látszik, hogy egy fillért sem tud majd fizetni. Lupis
József régi ismeretségükre való tekintettel arra kérte Kovácsot, hogy segítsen
tető alá hozni egy csődegyezséget. „Tudtuk, hogy Lupis nem lopott, de
annyi hülye üzletet kötött, hogy a Bankár nem vállalhatta fel, hogy eljár a
nevében. Azt azonban megígértük, hogy a hitelezők érdekeit megpróbáljuk
közös nevezőre hozni” – mondta az ügyletet jól ismerő egyik
informátorunk. A feladat nem volt egyszerű: a brókerház összesen 3,15
milliárd forinttal tartozott 24 ügyfélnek, miközben „tiszta vagyon nem állt mögötte, még az ingatlanok is
jelzálogokkal terheltek voltak”.
A legnagyobb
hitelezőt, a Postabankot nem kellett sokáig győzködniük, mivel a pénzintézet
– állítólag kormányzati nyomásra – névértéken vásárolta meg a MÁV 896 millió
forintos brókerházzal szembeni követelését, és mint egyik informátorunk
fogalmazott, ettől kezdve „az egész ügyben kényszerpályán mozgott”. Nem
volt gond a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal (NYÖ) sem, amelynek 437 millió
forinttal tartozott Lupis. Az önkormányzat akkori elnöke, Nagy Sándor a Bankár
Kft.-t és Bessenyei Zoltán családi vállalkozását, a BMZ Kft.-t bízta meg azzal,
hogy járjon el helyettük a csődegyezség során. Bessenyeinek, jó politikai
kapcsolatait felhasználva, sikerült meggyőznie az ugyancsak nagy
hitelezőnek számító Honvédelmi Minisztériumot és a Belügyminisztériumot
is, továbbá néhány önkormányzatot.
A
csődegyezséget néhány hét alatt tető alá hozták. Ennek részeként a
125,1 millió forint alaptőkéjű brókerházat Dominium Novum (DN) Rt.-re
keresztelték át, a részvények 91 százalékát pedig Lupis József egy forintért
adta el a két legnagyobb hitelezőnek, a Postabanknak és a
Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatnak. A megállapodás szerint a hitelezőket
2000. december 31-ig kell kielégíteni a társaság vagyonának
értékesítéséből, melynek legfontosabb része volt két, összesen 840 millió
forint értékű belvárosi ingatlan, amelyre a HM és a BM jelzálogot jegyeztetett
be. A vagyonelemek között szerepelt továbbá a Buda Nova Kft. ötszázalékos
üzletrésze, valamint a Teleport Industries Rt. részvényei. A két céggel
összességében 160 hektár soroksári és 100 hektár budakeszi telek
tulajdonjogához jutottak, amelyek ténylegesen csak 1996-ban, hosszas jogi viták
után kerültek a DN Rt. birtokába.
A huzavona miatt
a Postabank kivételével mindenki sorban „kiszállt a buliból.” A két nagy
hitelező minisztérium érvényesítette a belvárosi ingatlanokra
jegyezhető jelzálogjogát, a NYÖ 437 millió forint követelést
megtestesítő Dominium Novum részvényeit pedig 130 millió forintért
megvette a Postabank. „Papíron” végül a Postabank is kiszállt: 1995-ben a DN
Rt. részvényeinek 91 százalékát egy, a Bankár Kft. érdekeltségébe tartozó cégre
ruházta át úgy, hogy a vásárláshoz az ügyletet jól ismerő egyik forrásunk
szerint „technikai hitelt adott”, tudomásunk szerint meglehetősen
különleges feltételekkel: a Postabank ugyanis kötelezettséget vállalt arra,
hogy amennyiben a DN Rt. nem képes behajtani a követeléseket, és ezért a
Bankár-cég nem tudja törleszteni a hitelt, akkor a DN Rt. részvényeinek
tulajdonjoga visszaszáll a pénzintézetre. A Postabank számára ez azért volt
előnyös, mert így legalább időlegesen el tudta tüntetni
könyveiből az „egész szaros követeléscsomagot”. A Bankár egyik tulajdonosa
ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a csoport formálisan a „bizalmi kéz”
szerepét játszotta, de az általunk megkérdezett banki szakértők szerint
ennek semmi értelme nincs: „ez annak a leánykori neve, hogy csak a bank vállal
kockázatot”. Ezt a véleményt látszik
alátámasztani, hogy információink szerint a hitelt nemcsak készpénzben lehetett
törleszteni, hanem a be nem hajtott követelések visszaadásával is.
Hasonló elven
működött a Lupis-hagyaték részét képező Földber
Ingatlanfejlesztő Kft. létrehozása, ahová a csődegyezség részeként a
DN Rt. tulajdonába jutott soroksári és budakeszi földek kerültek. A cég
létrehozását a Postabank ötvenmillió forintos hitele „olajozta”, meghatározó
tulajdonosai pedig Bankár-érdekeltségű cégek (DN Rt., Hungarofruct, Telki
Boróka Rt.) lettek. Ezek közül a Hungarofructnak a Postabank 1998-ban két
lépcsőben egymilliárd forintos technikai hitelt nyújtott, cserébe 1,62
milliárdos opciót kért a Földber üzletrészére. Az ügylet mindkét félnek
előnyös volt, hiszen a Bankár hitelhez jutott, a Postabank pedig papíron
felértékelt üzletrészeket kapott cserébe, amelyek a pénzintézet mérlegében
növelték a szavatoló tőkét, amely így kedvezőbb képet mutatott. Ez a
„tipikus postabankos mérlegkozmetikázás” azonban már nem „futott ki”, mivel
1998. december 31-én a Postabank új vezetése az egész Földber-csomagot a
pénzintézet rossz követeléseit kezelő Reorg Apport Rt.-nek adta át. Ekkor
derült fény arra, hogy a vállalkozás 99,73 százaléknyi opciós üzletrésze, amely
a könyvekben 2,4 milliárd forintos értéken szerepelt, és amelyre a Postabanknak
opciója volt, ennél jóval kevesebbet ér. A Reorg Apport értékelése szerint –
mivel a cég vagyona főként szántóföldekből áll – az üzletrészek piaci
értéke nem több ötszázmillió forintnál. A Reorg Apport tavaly év végén
nyilvános pályázatot hirdetett az üzletrészekre. A nyertes a Bankár tulajdonban
lévő Topház Rt. lett, információink szerint 501 millió forintot kellett
fizetnie az üzletrészért. A kör tehát bezárult: a Bankár-csoporttól indult
üzletrészek némi vándorút után ott kötöttek ki, ahonnan indultak, ám az eltelt
két év alatt kézen-közön nyoma veszett mintegy 500 millió forintnak.
Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba –
A 42 éves, tíz éve Marosvásárhelyen dolgozó író három próza- és egy esszékötet után kezdett hozzá regénytrilógiájához, a Bestiárium Transylvaniaehoz, melynek első része, Az ég madarai 1997 könyvhetére jelent meg, és szép sikert aratott. Most készül a második kötet. Munkája a történelmi tárgyú újabb magyar regényről szóló eszmefuttatások állandó hivatkozási pontjává vált. Láng a Látó és a Mentor Könyvkiadó szerkesztője, egyik szellemi atyja és törzstagja volt – többek közt Kovács András Ferenccel és Visky Andrással – az 1992–97 közt működött Éneklő Borz nevű erdélyi hangos folyóiratnak. Novelláival, regényrészleteivel, újabban könyvkritikáival rendszeresen szerepel az ÉS-ben.
Bestiárium Transylvaniae című regényed első kötetével kapcsolatban gyakran felmerült a fogadtatás során az erdélyiség kérdése. Alexa Károly egyenesen „az erdélyi önazonosságkeresés legújabb fejleményének” nevezte. Mit szólsz ehhez? Örülsz neki vagy elkeseredsz tőle?
– Amikor az
Éneklő Borz hangos folyóiratot megalapítottuk, akkor állandóan visszatért
ez a kérdés, született is néhány számunk, amely a haza fogalmára épült. Nem
volt igazán sikeres. Miért? Nem tudom. Ha ilyesmin gondolkodik az ember, jó, ha
valamilyen összefüggésrendszerben látja a dolgokat. Mit jelentett az
önazonosság kétszáz éve, száz éve, tíz éve egy Erdélyben élő ember
számára? Az erdélyi önazonosság fogalmának a hagyománya számomra korlátozó. Ha
a Kuncz-féle, a transzszilvanista, Erdélyi Helikonos eszmevilágra gondolok, túl
ideologikus ez a hagyomány. Nekem nincs szándékomban az erdélyi önazonosságomat
ebben a hagyományban kifejezni.
– Munkáidban egyre hangsúlyosabbnak látszik az erdélyi történelmi tematika jelenléte. Ezért is könynyen bekerülhetsz az erdélyi önazonosságkereső író skatulyájába, nem csak azért, mert Marosvásárhelyen élsz.
– Ezt én magamban
sokszor és megnyugtatóan tisztáztam. Szatmárnémetiben születtem. Mellesleg
szólva Szatmár nem tartozik Erdélyhez, földrajzilag semmiképpen, bár de jure
most mégiscsak. Romániai magyar író, majd 90-től úgynevezett erdélyi
magyar író kezdtem lenni, valahogy viszonyulnom kellett ehhez a dologhoz. És
akkor nem viszonyultam hozzá. Ez volt a viszonyulásom. Azért írok Bestiárium
Transylvaniae címmel regényt, mert ismerem nagyjából azt a 150 évet, amelynek
során Erdély önálló volt, sok mindent olvastam. Ezek az olvasmányok fontosak
voltak számomra. Az biztos, hogy egy vesztesnek tűnő történelmi
szituációban a nyelv komoly segítség, és az is biztos, hogy a történelmet
igazán jól a vesztesek írják. Ez a 150 év egy kincsesbánya. Tehát azt gondolom,
hogy az én írói vonzalmam érthető.
– Miért építesz a bestiárium műfajára? Egyáltalán mennyire komoly itt ez a műfaji imitáció? Az ég madarai 12 fejezete 12 képzeletbeli vagy nem is annyira képzeletbeli madár figurájára épül: a szürke hollótól az ugató gyurgyalagon, a csendmadáron, a kígyómadáron át a pelikánig. Mi a tényleges szerepük ezeknek az állatfiguráknak? Díszletként, háttérként szolgálnak, avagy valóban ők alakítanák az eseményeket?
– Talán nem
látszik még ebből az egy kötetből eléggé, hogy itt valóban az állatok
a fontosak. Az egész négy könyvből fog állni, és ez a négy könyv a
bestiáriumok szerkezetét követi, úgy, hogy a második kötet két könyvet foglal
magában: a tűz és a víz állatait, a harmadik kötet pedig a föld állatairól
szól. Arra a kérdésre, hogy ez a regénytrilógia ténylegesen a bestiáriumok
mintájára készül-e, vagy ez csak látszat, nem válaszolhatok mást, mint hogy ez
csak a látszat lehet. Ahhoz pedig, hogy kijelenthessük: nem az állatok
irányítják az eseményeket, tudnunk kellene, hogy akkor mi irányítja az
eseményeket. Én irányítom? Nem én. Sapré báró, akiről úgy tűnik, hogy
az események láncolatában meghatározó mozzanatokat vezérel és tart kézben?
Végül ő is kihull ebből a biztonságból.
– Nem sok fogódzót adsz az olvasónak. Például még tartalom sincs a regény végén, csak a fejezetek elején szerepel zárójelben egy-egy madárnév.
– A kéziratnak
volt egy változata, ahol még a fejezetek elején sem voltak feltüntetve az
állatnevek. Most, hogy a második kötettel együtt megjelenik majd újra az
első is, két változtatást tervezek. Az egyik, hogy lesz tartalomjegyzék, a
másik, hogy adok egy szójegyzéket a végén.
– Meglepő, hogy ugyanakkor van előszó, melyből kiderül nagyjából a szerző szándéka, megtudjuk, mely művek voltak rá hatással, és megtudjuk, mi nem akart lenni a műve. Történelmi regény nem akart lenni.
– A
bestiáriumoknak mindig volt előszavuk. De én idegenkedem az előszó
közvetlenségétől. Ugyanakkor ahhoz, hogy megismerhessek egy új nyelvet,
szükségem van új testre is. Egy elképzelt személyre, aki más, mint én, más
helyzetben van, ez szerintem lényeges, és ebben a helyzetben nyelvileg is
másként viselkedik. Örülök, hogy ezt az előszót meg tudtam írni, mert
rájöttem arra, hogy itt sajátos formában szólalhatok meg, és a későbbi
„megszólalásaim” már ennek a megszólalásnak a folyományai. Ez az előszó
nem ad megfejtést, nem ez volt a valódi célja, még akkor sem, ha olyan
kijelentések vannak benne, mint például, hogy „mégsem történelmi regényt tart
kezében az Olvasó”.
– A regény elég lazán kezeli a történelmi tényeket. Ismert történelmi figurák is szerepelnek, akik viszont nem azt csinálják, amit valóban csináltak, tudhatóan egymástól egy évszázadnyi távolságra megtörtént dolgokat egyszerre élnek át a szereplők. A korszak alapos ismerője, Márton László írta, hogy „Ha ráismerünk egy-egy történelmi névre, biztosak lehetünk benne, hogy nem a név »igazi« viselőjének arcéle fog kirajzolódni”. Sokan azt mondják, hogy ez megnehezíti, bizonytalanná teszi az olvasást. Mi volt a célja ennek a játéknak?
– Nem tudom, hogy
mi volt a cél. Viszont Márton mondata találó. Arra gondoltam, hogy nem szabad
egy bejáratott történelmi figurát a maga bejáratott történelmi szerepében
szerepeltetni. Mert akkor az történelmi figura lesz, és nem regénybeli. Bethlen
Gábortól kezdve az öreg Rákóczi Györgyig mindannyian regényfigurák. Az
ismeretlenek viszont lehet, hogy a saját szerepüket kapják, mert hiszen
őket nem ismerjük. A régi könyvekben azt fedeztem fel, hogy a személyesség
teszi évszázadok után is élővé ezeket a szövegeket. Ahol nincs meg ez a
személyesség, ott nem élnek a szövegek, ma már olvashatatlanok. Számomra inkább
az volt fontos, hogy Bethlen Gábornak milyen problémája van a hímtagjával, és
ekörül mennyit viccelődnek, mennyit szenved emiatt. Vagy hogy milyen
személyes sérelme van Cserei Mihálynak: nekiül, hogy számba vegye korának
eseményeit, és akkor eljut egy pontig, ahol mesélni kezdi, hogy például a
gazdatisztje tartozik neki harminc ezüsttel, és hogy ezt miért nem tudja
visszaszerezni tőle. Hosszabban meséli ezt, mint a háborús eseményeket.
Ami ma él a szövegében, az e személyes rész. A döntő lökést ahhoz, hogy én
ezeket az emlékiratokat „feldolgozzam”, Rozsnyói Dávid története adta: Haller
Gábort elküldi Apafi a Bécs ostromára készülő török fővezér táborába,
követének. Haller Gábort ott lefejezik egy félreértés nyomán. Megérkezik a kis
erdélyi különítmény, hogy esetleg kimentse őt a fővezér karmai közül.
Elkéstek. Viszont felfedezik, hogy a lefejezett Haller Gábor hintójában ott
maradt egy nagy kondér káposztás hús. Csapot-papot hagynak, és minden
igyekezetük arra irányul, hogy megszerezzék az érintetlen kondért a hintó
ládájából. Régente a hintó két ülése között ott állt egy kondér, többnyire
káposztás hússal. Így keltek a napokig tartó útra. Rozsnyói hét oldalt szentel
annak, hogy leírja a történelmi eseményeket, és háromszor annyit a káposztás
húsnak. Ez annyira ihlető volt! Meg az is, hogy ráismertem a kortársaimra
ezekben a leírásokban. Nagy élmény volt, mikor rájöttem, hogy 1650-ben ugyanazok
élnek, mint ma. Ugyanúgy viselkednek, ugyanolyan sérülékenyek, ugyanolyan
dölyfösek.
– Van egy rövid esszéd a Hányan mentek Piripócsra? című cikkgyűjteményedben, a Múlt és jövendő című. A kötet élén áll, egyébként A szoc. alkonya című ciklus bevezető szövege. Ebben egy XVII–XVIII. század fordulóján játszódó történéssort írsz le, majd a végére odaírod: „Én mindenesetre papírra tevém, 1993. december 8-dikán.” Igen beszédes szöveggé vált ez, a Bestiárium ismeretében. Akkor esetleg valami példázatosságot lehetett benne keresni.
– Bennem
leginkább csak az öröm van meg, amit amiatt érzek, hogy mondjuk mennyire
hasonlóan viselkedett Apafi, mint egy mai politikai vezető. Nincs ebben
semmi példázatosság, csak fölismerem őket, semmi több. Ott van például
Teleki, a kemény és szigorú, Magyarországról Erdélybe menekült főúr, aki
kézbe veszi a politika irányítását, kiváló diplomata, Erdély Machiavellijének
tartják, de közben meg úgy beszél a főurakkal, mint szódás a lovával, nyakleveseket
osztogat, s közben érzelemdús leveleket ír a feleségének. „Vigyázz a
gyerekekre, kiscicám. Ne igyanak hideg vizet. Feküdjetek le idejében, és álmodj
velem.”
– Ha az ember a történelem egy szeletét dolgozza fel regényben, mégiscsak viszonyulnia kell, gondolom én, a történelmi regény hagyományaihoz is valahogyan. Gondolsz-e erre írás közben? Mondjuk Móricz Erdély-trilógiájához milyen a viszonyod?
Nem terveztem el
előre, hogy én most mondjuk ironikusan fogok-e viszonyulni a történelmi
tényekhez. Ironikusan, azaz szándékosan pontatlanul kezelem őket.
Elterveztem, lesz egy Sapré nevű figura, aki ekkor és ekkor élt, és az,
ami vele történik, az nagyjából az a 150 év lesz. Ennyi volt csak. Az sem
dőlt el, hogy ez a regény hogyan fog viszonyulni a meglévő történelmi
regényekhez. Móricz Erdély-trilógiájához annyiban kapcsolódom, hogy van egy
motívum a regényemben, egyfajta hommage ŕ Móricz, az, amikor a templom
fölött megjelenik az a bizonyos látomás. Kivégzik Vidrányiékat, és akkor a
porkoláb lát valamit, mintha a templom fölött egy égi árny feje lehullana, mire
azt mondja, hogy elromlik az idő. Ez a látomás Móricz Erdélyében is
szerepel. Móricz egy Kelemen Lajos nevű legendás helytörténésszel járta be
a helyszíneket, és állítólag, mikor ezt a látomás-történetet Kelemen elmesélte
Móricznak, akkor hozzáfűzte, hogy: de ezt már megírták, mire Móricz azt
mondta, hogy: de nem én írtam meg – és beleírta ő is a regényébe. Ironikus
hommage-ként én is direkt beletettem ezt a jelenetet a könyvembe.
– Az utóbbi években több irodalmi mű fordult a magyar történelmi múlt felé, a Bestiárium mellett Háy János, Darvasi László regényeire, Márton László drámáira gondolok, melyek a török kor és a rég elmúlt századok világát idézik meg. Esterházy Csokonai Lili-könyve, és új regénye, a Harmonia cćlestis is köthető ide. Más munkamódszerű és más logikájú munkák ezek persze, de mégis közös bennük az, hogy egy korábban kissé háttérbe szorult történelmi érdeklődés jelenik meg bennük. Szerinted mi lehet az oka ennek?
– Én Háy regényét,
a Dzsigerdilent akkor olvastam folyóiratokban, mikor a sajátomon már dolgoztam,
és ihletőleg hatott rám. Jól esett olvasni. Szerintem ez a múltba való
fordulás egy új elbeszélői személy megtalálására vagy kitalálására
irányul. Másfelől meg hogy a képzelet valami fogódzóra leljen. Korábbi
regényemben, a Perényi szabadulásában a képzelet határai túlságosan elnyúltak,
kellett valami konkrétabb dolog.
– Hogy bosszantsalak, és bosszút álljak azért, mert nem egészen válaszoltál az előző kérdésemre, felvázolok rólad egy álnok pályaképet. Első novelláskötetedben, a Fuccsregényben a nyolcvanas évek dolgozó és sportoló fiataljainak életéről adtál képet (hogy Pomogáts Béla Esterházy Pápai vizeken ne kalózkodj! című novelláskötetéről írott szavaival éljek), aztán a Perényi szabadulása című regényedben egyrészt megjelenik a vaskos valóság (Peremváros–Marosvásárhely), másrészt az erdélyi történelmi múlt, ugyanakkor sajátos világutazás tanúi lehetünk, az egyes történetbetétek a legváltozatosabb helyszíneken játszódnak Portugáliától Szibériáig. Majd A Pálcikaember élete című kisprózakötet után a Bestiáriumban a szerző megtalálta végre igazi témáját, az Erdélyi Fejedelemség gazdag és tanulságos világát. Komolyra fordítva: mennyire érdekel a történelem?
Engem inkább az
idő érdekel. És akkor a történelem is érdekel, mert az foglalkoztat, hogy
mi volt valaminek az előzménye, hogy mért alakultak a dolgok úgy, ahogyan
alakultak. Történettudományi munkákat is megnézek, de nem szeretem őket.
Leírnak valamit, gondolják, de nem írnak le, hanem meghatároznak valamit. Ami
csapda. Ha azt mondom, hogy ember vagyok, akkor úgy tűnik, hogy ezzel
megfogalmaztam azt, hogy én ember vagyok, holott nem fogalmaztam meg. Merthogy
mi az ember? Nem szeretem az aforisztikus megfogalmazásokat. Illetve nagyon
szeretem, de egyet alszom rájuk, és másnap lázadozom, mert beszorítanak.
Létezett egy Vidrányi Xénia nevű nő. Kicsit őrült nő volt,
aki egy passió során valóságosan fölszegeztette magát a keresztre. Ennyit tudok
róla. Azon a vidéken élt, amit én nagyon szeretek, Homoródalmás mellett egy
udvarházban. Gyakran ki szoktunk járni oda. Tehát személyes kötődésem van
a dologhoz. És épp a napokban fedeztem fel, hogy Xénia azt jelenti: idegen.
Mikor én megírtam a regénybeli Xéniát, olyan figurának képzeltem el, aki idegen
ebben a világban, nem érzi otthon magát. Azt gondolom tehát, hogy amenynyiben
jól meg tudtam írni, akkor ez a szó, a „xénia”, azért jelenti azt, hogy idegen,
mert már létezett a név gazdája. Az én szereplőm teremtette a jelentését.
Mi az időt mindig lineárisan képzeljük el. De nem biztos, hogy így van.
Furcsán nézel rám…
Jó, elfogadom, de azért valami fix kell hogy legyen. Ha elkezdesz mászkálni az időben, akkor viszont a helynek fixnek kell lenni. Van egy biztos hely Az ég madaraiban, az Erdélyi Fejedelemség földrajzi területe. Azt nem relativizálja a szöveg, az konkrét. Akkor viszont az idő mozoghat. Ugyanakkor, ha a helyet mozgatod, akkor is valaminek kell lenni, ami fix.
– A Perényi
szabadulásában az időpont volt fix és a hely változott.
– Úgy van. A Bestiáriumban viszont, úgy látom, nem lehet elkalandozni mondjuk Kínába. Itt adott a helyszín, és akkor el lehet képzelni, hogy éltek itt száz és száz évekkel ezelőtt. Hogyan néztek körül ugyanannak a dombnak a tetejéről. Követheted a tekintetüket, a mozdulataikat. Nádas Péter egy szöveghelye jutott erről eszembe az Évkönyvből, mikor az elbeszélő a ház padlását tapasztja, és a sáros kezét vezeti valakinek a kéznyoma, aki ezt a munkát valamikor ugyanitt csinálta.
– A forrásmunkák
olvasása ezért is annyira varázslatos. Az ember érzi a könyvlapokból kiáradó
több száz évvel ezelőtti ember leheletét is.
– A Bestiárium előszavában szó van egy szúnyogról, amit a szerző egy régi könyv lapjai közt talál. Valaki vérét kiszívta, és szegfű nagyságú vérfoltot hagyott a papíron...
– Egy regény
megszületéséhez nagyon fontosak az ilyen jellegű tapasztalatok. Látja az
ember egy ilyen régi könyvben, hogy az valakinek a vére ott. Egy kehelynek az
egyik oldalán látod a fognyomokat. A Teleki Tékában, Vásárhely egyik
meghatározó intézményében, a földszinten, a Bolyai Múzeumban például látható
Bolyai Farkas „kelléktára”, egy kis dobozban a kihullott hajszálait
gyűjtögette, kihullott egy foga, betette egy másik dobozba.
– Avantgárd képzőművészet.
– Levágott
körmeire nem emlékszem. De az biztos, hogy az ember efféle gyűjtögetéssel
az idő megragadására törekszik.
– A régi forrásmunkákon kívül voltak-e olyan szépirodalmi munkák, amelyek különösen hatással voltak rád?
– Nem nagyon.
Tényleg elsősorban a bestiáriumok, és főképp az emlékiratok.
Különösen Kemény János önéletírása. Gelei és Apátzai históriái és bestiáriumai.
Nekik a sorsuk volt nagyon érdekes. Sorsukban mennyi elragadtatás, mennyi
rajongás, csak a munkájuknak éltek. Aztán kidobták őket a templomtorony
ablakán...
– És a kortárs irodalomból?
– Háyt akkor
olvastam, mikor épp Várad ostromát írtam. Felszabadító érzés volt az ő
szépírói poézise. Darvasi regényét akkor még nem olvastam, az később
fogant. Ő azt mondta, nem olvasta az én regényemet, és kérte, mi ne
olvassuk egymást. De fölszabadított, hogy Márton olvasta a Bestiáriumot, és írt
is róla. Akkor miért ne olvasnék én Darvasit, gondoltam, és elolvastam mégis a
regényét. Mészöly Miklós novellái már régről bennem voltak. Lengyel Péter
Macskakője dettó. A konstrukció szempontjából Borges A képzelt lények könyve volt rám nagy hatással. Azt
gondoltam el, hogy lényegében nekem egy képzelt lények könyvét kellene írnom,
de mivel Borgesnél ott volt az az ámulatba ejtő apparátus, amivel ő
ezeket az állatokat megtalálta, és amivel én nem rendelkeztem, teremtenem
kellett egy olyan forrásmunkát, amelyben az állatok fellelhetőek. Így
tervezgettem Borges nyomán. Most találtam egy könyvet, ami, azt gondolom,
befolyásolt volna, ha korábban találom meg, Richarda Huch A harmincéves háború
című regénye. Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című
regényhez tudnám hasonlítani.
– Azt írtad 1992-ben a Látóban, egyébként Szijj Ferenc novelláskötete kapcsán, de inkább magadról, hogy: „A 60-ban (+/- 3 év) született, 80-ban »jelentkező« író Esterházytól tanulja meg a mesterséget. Per def. tőle, s nem mástól, illetve a mástól való tanulás is Esterházy-lecke.” Ez a kijelentés most, hogy Esterházy megírta nagyregényét – mely mondjuk így, családjának történetét dolgozza fel, és ily módon a már emlegetett új magyar „történelmi” regény legfrissebb fejleménye is – érdekes színt kapott.
– Egy lecke akkor
jó, ha hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtaláljon valami olyasmit, ami nem a
tanára. Esterházy megadta a háziolvasmányokat. De a könyvlistán kívül más is
volt. Ahogy Csuhai István írta, a személyiség alakulására döntő hatással
volt, hogy akkor épp Kierkegaard-t, Camus-t és Hamvast olvassunk. Esterházy egy
életformát is jelentett. Esterházy-mondatokkal beszélgettünk egymással,
Esterházy játékait játszottuk. Érdekes helyzet volt. Próbáltunk egy másik
életet élni, és ő volt hozzá a támpont. Esterházy nem hús-vér író volt
akkor, reményünk sem volt arra, hogy megismerjük 1990 előtt, csak utána
lett kortárs író számunkra. Babarczy Eszter írta most, a születésnapi
köszöntőjében, hogy milyen az, ha Esterházy-mondatokban élünk.
– A Csokonai Lili-könyve mennyire volt fontos neked?
– Nem volt olyan
nagyon fontos, mint a korábbiak.
– Csak azért kérdem, mert Kulcsár-Szabó Zoltán azt írta a Bestiáriumról szóló kritikájának végén, hogy ahhoz, hogy a magyar elbeszélő próza múltjának újraértésére tegyünk kísérletet, nem kerülhető meg a Tizenhét hattyúk újraolvasása. Ez abban a Jelenkor-számban volt, amelyben készülő kötetedből is olvasható egy fejezet, A Tamárion.
– Emlékszem, és
nem értettem, hogy mért mondja ezt, ezért elolvastam a Csokonai Lilit újra.
Problematikusabb volt ez az olvasás, mint annakidején. Aztán a Kalligram
Esterházy-számában a Csokonai Lili egyik fejezetét fordítgattam át mai
nyelvekre, köszöntésképpen. Egyébként az Esterházy-lecke azt jelentette, hogy
benne lenni valamiben. Az Egy házy nyúl csodálatos élete jó példa erre. Annak a
könyvnek talán az a lényege, hogy én fordítok, és hogy mit jelent a fordítás. Nem
elmagyarázni, nem leírni, hanem gesztusként elénk tárni. Visszatérve
Kulcsár-Szabó Zoltán kritikájára, sem az én könyvem, sem Háy, sem Darvasi
könyve nem archaizáló…
– Azért sok archaikus kifejezést használsz, és a regény címe is archaikus formában szerepel: Bestiárium Transylvaniae. A Holmiban Nagy András kritikájában a címet akkurátusan ki is javították a bevett Bestiarium Transsylvaniae változatra. Miért ragaszkodtál a te címváltozatodhoz?
– Bizonyos szavakat, mondatszerkezeteket megkívánt a
szöveg, bizonyos szavakat meg kivetett magából. Ugyanígy voltam a helyesírással
is. Sok latin szót használtak akkor, néha kénytelen voltam én is ezeket
használni, és ha már használtam, az akkori, természetesen nem akadémiai írásmód
szerint tettem. Nem tehettem másképp. Ezeket a szavakat mindig magyarosan írták
a forrásaim, a bestiáriumot is ékezettel írták, és s-sel ejtették, nem sz-szel,
ez tudható azért. Egyébként a kötődéseim nem ideologikusak, hanem
személyesek. Nem szeretek beszélni sem róluk, mert akik erről beszélnek,
azoknak többnyire célukká válik ez a kötődés.
– Tehát azért nem írhatnál mondjuk Bestiarium Hispaniae című munkát, mert az nem olyan világban játszódna, amihez neked személyes kötődésed lehetne?
Nem tudom, hogy
nem érdekelne-e egyszer valamikor épp egy Bestiarium Hispaniae. Lehet, hogy
igen. A régi ember és a régi nyelv kerített hatalmába, egy régi mondat
hihetetlenül ösztönző lehet. A Nádas-féle tapasztás élményének hatása alá
kerültem. Ez vonzott. Az újabb regénydarabok is kötődni fognak Erdélyhez,
de mondjuk Bécshez is, Moldvához is, Párizshoz is. Egyébként Szathmári László múlt században megjelent
okkultista munkájában az áll, hogy Európában két olyan hely van, ahol a föld az
éggel találkozik, az egyik éppen Hispániában, a másik pedig Erdélyben,
Kolozsvár határában. Az emberi lelkek összegyűlnek ott, mielőtt
elhagynák a földet. Miért pont ott? Mert ezeken a gyülekezőhelyeken a föld
összeér az éggel.
Amikor az amerikai ABC televíziós hálózat tavaly augusztusban elindította a Who Wants to Be a Millionaire? (Ki akar milliomos lenni?) című kvízműsorát, valószínűleg senki nem gondolta, hogy ilyen kirobbanó sikere lesz. A nálunk is jól ismert délutáni Jeopardy (Mindent vagy semmit!) és a kora esti Wheel of Fortune (Szerencsekerék) persze még mindig kiválóan tartja magát, de főműsoridőben vetélkedőt régóta nem mert megkockáztatni senki. A konkurens NBC ellencsapás gyanánt egy ősrégi klasszikust, a Twenty-One-t (Huszonegy) porolt le gyorsan. A mostanihoz fogható sikert ugyanis csak ez a műsor aratott a műfaj történetében. Aztán jött egy jóképű irodalomtanár, és minden örökre megváltozott.
1959. november
3-án Charles Van Doren, 33 éves New York-i egyetemi oktató, egy tekintélyes
értelmiségi család reménysége, a fiatal amerikai intellektus messze fénylő
csillaga, minden lányos anyák álma, a Kongresszus albizottságának
meghallgatásán elismerte, hogy előre megkapta a válaszokat az NBC Twenty
One című vetélkedőjében. A csalás révén összesen 129 000 dollár
készpénznyereményt (több mint 23 évnyi tanári fizetést) tett jogtalanul zsebre,
ami kétségtelenül nyomós oknak tűnhet a megszédülésre. Azzal, hogy Van
Doren a képviselőházban megváltoztatta a New York-i bíróságon korábban
tett vallomását, a csúcspontjára ért az amerikai televízió történetének
legbotrányosabb csalássorozata, amely a három nagy hálózat (ABC, CBS, NBC)
mindegyikét érintette.
A
történtekből Quiz Show címmel 1994-ben kiváló mozifilm készült. A
rendező, Robert Redford két szálon ragadta meg a történetet. Az egyik a
csalásban kezdettől szintén részes Herbie Stempel és Charles Van Doren
(osztály)ellentéte, mint a botrány kirobbanásának közvetlen kiváltó oka.
Stempel volt az a versenyző, akit Van Doren „kiütött” a további
küzdelemből, aki nem tudta elviselni, hogy a producerek öt hét után
közölték vele, csökken a nézettsége, már nem népszerű, ergo mennie kell.
Nem akart hinni a fülének, hogy ráadásul pont a kedvenc filmjével, a Martyval
kapcsolatos kérdésen kell elbuknia. A Van Doren elleni érzelmeiben azonban a
szociális státuskülönbségek a hiúságánál és pénzéhségénél is fontosabb szerepet
játszottak. Stempel, a veterán katona, Bronx zsidónegyedében született, szülei
szegény és tanulatlan emberek voltak. Édesapja hét éves korában meghalt, ezért
csak katonai ösztöndíjjal tudott beiratkozni a nem különösebben nagy
presztízsű City College-ba. A sármos WASP (fehér, angolszász, protestáns)
Van Doren ezzel szemben jólétben nőtt fel és kiváló oktatásban részesült,
melynek eredményeként – követve apját, a Pulitzer-díjas költőt, írót és az
angol irodalom elismert profeszszorát – a jó hírű manhattani Columbia
Egyetemen lett tanár. A kisebbségi komplexusokkal terhelt Stempel gyűlölte
úrifiú vetélytársát és különösen azt, hogy Van Doren nem tanúsított iránta
semmiféle tiszteletet. Kibuktatása után ezért különféle újságoknál próbálta
robbantani az ügyet, de egyrészt nem nagyon hittek neki, másrészt féltek egy
esetleges kártérítési pertől. Csak akkor változott meg a helyzet, amikor a
konkurens CBS-nél futó Dotto nevű vetélkedő csalási ügyei 1958-ban a
New York-i ügyészségen landoltak. A hír hallatán Stempel tudta, hogy végre
elérkezett a bosszú ideje.
A Redford által
feldolgozott másik cselekményszál a filmben az amerikai médiaipar
züllöttségéről és érinthetetlenségéről szól: az értelmi
szerzőknek a hajuk szála sem görbül meg, a valódi bűnösöket csak a
botrány szele érinti. Kétségtelenül igaz, hogy a kongresszusi meghallgatás után
nem hullottak a fejek; az NBC-ből csak a velük szerződésben álló
műsorgyártót, illetve annak két producerét rúgták ki – akik több mint egy
évtizedig nem kaptak munkát a szakmában –, a konkurens a CBS-nél pedig egy év
múlva a tulajdonosok szép csendben lemondatták a főnököt, Lewis Cowant,
aki kifejlesztette és sikerre vitte az első vetélkedőműsort (a
64 ezer dolláros kérdést), ahol persze szintén csaltak. Még rosszabb volt az
ügyészség találati aránya, a bíróság elé citált huszonhárom vádlottból
tudniillik egy híján mind „versenyző” volt.
Az egész amerikai
televíziózást megrázó, óriási presztízsveszteséggel és morális válsággal járó
botránynak valójában nagyon fontos következményei voltak. Az iparág óriásai
nemhogy megúszták súlyosabb törvényhozói vagy kormányzati szankciók nélkül a
Van Doren-ügyet, hanem ürügyet szolgáltatott nekik arra, hogy gyökeresen
megváltoztassák a kereskedelmi televíziók addigi működési elveit, és
kialakítsák azt a formát, amely apróbb módosulásokkal a mai napig érvényben
van.
Az Egyesült Államokban
a rendszeres és tömeges műsorszolgáltatás megindulásától, azaz a negyvenes
évek végétől, az ötvenes évek elejétől a műsorok gyártása a nagy
reklámügynökségek, vagyis közvetve a hirdetők kezében volt, a
tévécsatornák csak leadták a kapott anyagot. A manapság programmingnak nevezett
tevékenység akkoriban nem volt valami szofisztikált művelet:
tévétársaságok egyszerűen eladták a különböző idősávokat a
legtöbbet ígérő hirdetőknek, amelyek kereskedelmi üzeneteikkel
megspékelve szállították a kész produkciót. Egy műsor-egy reklámozó: ez
volt az uralkodó gyakorlat, lett légyen szó varietéről, zenei
műsorról, vetélkedőről, vagy éppen fikciós sorozatról. Sokszor
már a címből kiderült a hirdető neve: például Chevrolet on Broadway,
Colgate Comedy Hour, Ford Television Theater Hour, de például az NBC-nél még a
híreket is hosszú évekig úgy hívták, hogy Camel Newsreel.
Szinte csak a
reklámügynökségeknek volt műsorgyártási tapasztalatuk, mert a rádiózásban
régóta ez volt a patent. Volt olyan nap például, amikor a Young & Rubicam
ügynökségnek egyetlen este (hét különböző hirdetőnek gyártott) hét
különböző műsora ment le.
A vetélkedők
egy 1954-es Legfelsőbb Bírósági döntést (amely hatályon kívül helyezte az
Federal Communication Comission – a szabályozó kormányhivatal – egyik korábbi
döntését, amely csak lottószerű műsorokat engedélyezett)
követően jelentek meg a képernyőkön. Az elsőt a Revlon gyártatta
és a CBS sugározta nyári helyettesítő műsorként. Egy dollárról
indultak a kérdések a mesés 64 ezer dolláros főnyeremény felé (az évi
átlagfizetés körülbelül 3500 dollár volt), a nézők pedig imádták az
izgalmakat. Borzongással vegyes áhítattal követték a hangszigetelt fülkékben
izzadó okos versenyzőket, az egyre nehezebb kérdéseket, majd nyomukban a
hirtelen meggazdagodásokat és nagy bukásokat. Alig néhány hónap múlva a 64 ezer
dolláros kérdés tarolt a nézettségi mutatók között.
A sikeren
felbuzdulva újabb és újabb vetélkedők készültek; 1957–58-ra a három
hálózaton összesen huszonkét kvízműsor volt adásban. Minden hirdető
ilyet akart gyártani, mert viszonylag olcsó volt, könnyű volt mellette
megjelentetni a terméket, és nagyon sokan nézték. Főleg akkor, ha két
játékos hetekig küzdött egymással az egyre nagyobb nyereményért. A történetünk
szempontjából releváns Van Doren kontra Vivienne Nearing csata utolsó adásának
– amikor két „döntetlen” után végül Van Doren „vesztett” – harmincöt százalékos
nézettsége és ötven százalék fölötti közönségaránya volt (ez utóbbi azt
mutatja, hogy a műsor időpontjában tévét néző amerikaiak több mint
fele ezt az adást nézte). Összehasonlításképpen a jelenleg futó Who Want to Be
a Millionaire? hasonló adatai mindezeknek pusztán fele, és ez manapság
kiemelkedő nézettségnek minősül. Arra, hogy a hirdetőknek
mennyire bejöttek a számításaik, csak egyetlen példa: 1950–54 között, a 64 ezer
dolláros kérdés elindulása előtt, a Revlon átlagos évi profitja 1,2 millió
dollár volt, a vetélkedő sikere után, 1955–58 között pedig 7,7 millió.
Ezek után
érthető, hogy szponzorok (csak érdekességképpen: Redford filmjében a
Geritol Quiz Show szponzorának képviselőjét Martin Scorsese játszotta) sok
mindenre készek voltak azért, hogy egy-egy műsort az adott tévétársaság
adásban tartson. A hatalmas tét miatt nem bíztak semmit a véletlenre. Mindig
megmondták a gyártónak, hogy ki legyen a győztes. Akit sokan néztek, az
győzhetett, akit nem kedveltek, annak veszítenie kellett. Általában csak a
válasz(oka)t mondták meg a kiválasztottnak, de megtörtént, hogy az egész
adásmenetet előre odaadták neki. Aztán ha elkezdett csökkenni a nézettség,
akkor az addigi kedvezményezettnek is veszítenie kellett, hogy jöhessenek az új
arcok. Aki csak úgy, magától nyert, mindenféle csalás nélkül (volt ilyen, ha
nem is túl gyakran), az se kerülhette el a sorsát. Mivel kiválasztása
előtt alaposan feltérképezték a tudását, ha feleslegessé vált, olyan
témában kérdezték, amihez nem értett.
Sokszor tartottak
edzést a „versenyzőknek”, hogy hatásosabban tudják előadni egy-egy
„nehezebb” kérdésnél a fejtöréseiket, illetve a végén az örömüket vagy
bánatukat. (Van Doren különösen tehetséges volt a színészkedésben.) Ügyeltek a
részletekre is; Stempelhez például elment az egyik producer és a
szekrényéből kiválasztotta azt az öltönyt, amit viselnie kellett, hogy
minél szerencsétlenebbül nézzen ki. A haját pedig levágatták amolyan
tengerészgyalogos fazonra, mert az illett egy igazi veteránhoz.
Mindezt látva a
stáb egyes tagjai is vérszemet kaptak néha, és a szponzor meg a producerek
tudta nélkül pénzt kértek a jelöltektől, hogy egyáltalán eljuthassanak a
válogatásra.
A botrány
kirobbanását követő óriási bizalmi válságot csak tetézte, hogy ezzel egy
időben a Kongresszus a rádióknál is nyomozott payola-ügyekben (rádiós
műsorvezetők lefizetése, hogy promóciós célból valamely lemezt
gyakrabban játszanak le műsorukban). A hálózatok nagyon beijedtek a
lehetséges következményektől. Erre minden okuk meg is volt, hiszen a
lehetséges szankcióknak elég bőséges volt a tárháza: antitröszt-eljárás,
átfogó nyomozás adócsalás miatt, részletes és keményebb szabályozás az FCC
részéről stb. Elkezdték tehát az elhatárolódást. Robert W. Kintner, az NBC
elnöke a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt azt nyilatkozta, hogy „mi
épp annyira áldozatai vagyunk ennek a csalásnak, mint a nagyközönség”, és
fogadkozott, hogy a szakma majd megoldja a problémákat. Frank Stanton, a CBS
elnöke azt hangsúlyozta, hogy egy törvénnyel nem lehet az ilyesmit
megakadályozni, csak a televíziós ipar önszabályozása tudja a hasonló
törvénytelenségeket egyszer s mindenkorra kiküszöbölni.
A közvéleményben
is felerősödtek a kereskedelmi televíziókat bíráló hangok. Kritizálták a
félrevezető reklámokat csakúgy, mint a taps bejátszását a
komédiasorozatoknál. Richard L. Neuberger szenátor pedig odáig ment, hogy
kijelentette, az is csalás, hogy a politikusokat adás előtt kisminkelik és
súgógépet használnak. „Ez a színházban talán még elmegy. Nincs rendben azonban,
ha akkor használják, amikor az Egyesült Államok elnökének megválasztása a tét”
– méltatlankodott a felbőszült honatya.
A tévé- és
rádiószövetség (National Association of Broadcaster’s) masszív pr-kampányba
kezdett, a tévétársaságok pedig drákói rendszabályokat vezettek be.
Megkurtították a westernfilmek és a vígjátékok mennyiségét, általában
mérsékelték az erőszakot, a detektívsorozatoknál inkább a szövevényes
cselekményre helyezték a hangsúlyt, sőt még drámákat is sugároztak. A
CBS-nél például alakult egy részleg (Program Practices Department), amely
részletes kézikönyvben adta ki a követendő szabályokat, és felügyelte ezek
betartását. Kiírták a képernyőre, ha nem élő műsorról volt szó,
ha a résztvevőket kiválogatták vagy előzetes interjúkkal
megszűrtek. Még olyan élő legendák is áldozatul estek a szabályok
betartásának, mint Edward R. Murrow, akinek a sztárok életéről szóló
Person to person című műsorát azért szűntették meg, mert – noha
élő volt – előre megbeszélték a lakáslátogatás útvonalát és a
kapcsolódó kérdéseket.
A fazonigazítás
nem ment egyik napról a másikra, a programok átszervezésének hatása csak a 60-as
években jelentkezett. Volt azonban valami, amit azonnal meg tudtak változtatni,
és ezt meg is tették. Végérvényesen megtörték a hirdetők és az ügynökségek
hatalmát, a reklámokat pedig nyílttá tették.
A botrány
felgyorsította azt a változást, amelyen a piac szereplői már korábban
gondolkozni kezdtek. A kisebb cégek ugyanis egyre erőteljesebben
kifogásolták azt, hogy a legjobb reklámidőket egy maroknyi cég uralja, és
az ügynökségek egy része is belátta, hogy a régi szisztéma nem működtethető
tovább. Egyfelől drágábbak lettek a műsorok, és egy hirdető már
nem mindig tudta finanszírozni a teljes gyártást, másfelől a
tévétársaságoknak se volt már érdemes egy-egy fél- vagy egyórás műsort
egyetlen reklámozónak átengedni.
Felgyorsították a
folyamatot az ABC-nél korábban bekövetkezett változások is. Mint a másik
kettőnél később indult, s ezért sokáig kisebb és minden tekintetben
gyengébb csatorna azzal a gonddal küszködött, hogy neki csak a füle jutott; a
gyártók csak a gyengébb produkciókat vitték hozzájuk, vagy legalábbis azokat,
amelyek nem kellettek sem az NBC-nek, sem a CBS-nek, és ha netán még így is
sikeres lett egy produkció, akkor azt átvitték a nagyokhoz. Erre az áldatlan
helyzetre kívánt mihamarabb megoldást találni a United Paramount Theatresszel
történt 1953-as egyesülés után az ABC új főnöke, aki a filmes szakmából
érkezett. Leonard Goldenson rövid idő után kiszórta a gyönge, szponzorált
műsorokat, és helyettük filmeket kezdett sugározni – először a tévék
történetében –, és a reklámidőt több hirdetőnek adta el.
Az ügynökségek
végül elfogadták a nyomtatott sajtóban honos megoldást, nevezetesen, hogy több
vállalat is vehet reklámhelyet magának egyetlen műsor alatt.
Körvonalazódott a mai gyakorlat reklám-szpotokkal és azoktól elkülönülő
szponzorációval. Ezzel együtt eltűnt a hirdetők korábbi tartalmi
felelőssége és önmérséklete, és a túlreklámozás minden mértéket felülmúlt.
Viszont az árképzés, a reklámsugárzás műsorkörnyezete, mennyisége és
ütemezése a tévék kezébe került, amelyek ezzel nemcsak megerősítették,
hanem minden addiginál nagyobbra növelték piaci hatalmukat. Ahogy a CBS elnöke
az átalakulási folyamat vége felé diadalittasan fogalmazott: „Mostantól mi
döntjük el nemcsak azt, hogy mi jelenjen meg, hanem azt is, hogy hogyan.”
TVERDOTA GYÖRGY ESSZÉJE:
„Meghalt a
szerző, éljen a szerző!” A mondat a „Meghalt a király, éljen a
király!” közismert felkiáltás változata. Az alany, aki ezekben a mondatokban
meghalt, legyen az szerző vagy király, nem ugyanaz, mint akit
megéljenezünk. A szerző, aki meghalt, pozitivista életrajzi monográfiák
hőse. Olyan valaki, aki például 1933. június 10-én, miután haraggal,
köszönés nélkül távozott Szemere Bertalan utcai lakásából, a Keleti
pályaudvaron felült a miskolci vonatra, majd kisvasúton továbbutazott Lillafüredre.
Itt egy írótalálkozón vett részt, Berda Józseffel egy szobában helyezték el a
Palota szállóban. Megismerkedett egy különlegesen szép, válófélben lévő
fiatalaszszonnyal, szerelemre lobbant iránta, s egy-két nap leforgása alatt
megírta hozzá híres szerelmes versét, amelyet Óda cím alatt ismerünk. Hazatért
Lillafüredről, élettársa megtalálta a máshoz írt szerelmes verset, s ez
utolsó csepp volt a pohárban. Az élettárs öngyilkossági kísérletet követett el,
de a szóban forgó halott szerző idejében felfedezte eszméletét vesztő
élettársát, kihívta a mentőket, s bekísérte az élet-halál között
lebegő fiatalasszonyt a kórházba.
Ez a szerző,
úgy látszik, valóban meghalt. A másik szerző ellenben, akit
megéljeneztünk, ma is él, és még feltehetőleg sokáig élni fog. Ő is
összeveszett élettársával, ő is Miskolcra utazott, vele is mindaz
megtörtént, ami az előbb említett halott szerzővel végbement. Valami
miatt ő mégis megúszta a dolgot. Túlélte halálát. Mi okozza azt a végtelen
különbséget közöttük, ami az életet a haláltól elválasztja? S marad-e
valamiféle rokonság, amely összeköti az elhunytat az elevennel? Ezen a fontos
ponton, amelyiken egyikük útja az enyészetbe ágazik, másikuk pedig arra az
ösvényre kanyarodik, amely a továbbélés felé vezet, váratlanul az bizonyosodik
be, hogy kevesebbet, közvetettebben és bizonytalanabbul tudunk a pozitivista
életrajzi monográfiák halott hőséről, mint a túlélőről.
Mit tesz a
pozitivista szerző? Elmegy barátjának, Németh Andornak Jókai téri
lakásába. Tájékoztatja őt a történtekről, majd Németh legnagyobb
megrökönyödésére javaslatot tesz az öngyilkosság közvetlen okát képező
vers közös újraolvasására. Megérkezik a feleség, a konyhából előkerül a
házvezetőnő, és azon tanakodnak, vasárnap délről lévén szó, ott
marasztalják-e a halott szerzőt ebédre? Ha Judit otthon ebéddel várja,
jobb, ha hazamegy. De otthon nincs párolgó vasárnapi ebéd. Az asszonyok
valószínűleg faggatni kezdik a halott szerzőt, aki végül minden
bizonnyal beismeri, hogy élettársa öngyilkosságot kísérelt meg.
Az élő
szerzővel is megtörténik mindez, de ezen felül még számos izgalmas
kalandot is átél, már a Németh házaspár körében is, amelyben halott társának
nincs része. „ – Vár Judit ebédre?” – kérdezi tőle Németh Andorné. „Nem –
mondta Attila komoran [Az élő szerzőt Attilának hívják. A halottat
is.] – Miért nem? – Mert nincs otthon. – Elment hazulról? – Nem ment el
hazulról. – Azt mondtad, nincs otthon. – Nincs otthon. – És nem ment el
hazulról? – Nem ment el hazulról. A beszélgetés elakadt. – Nem értem – idegeskedett
a feleségem. – Azt mondod, hogy nincs otthon, de nem ment el hazulról. Az nem
lehet. – De lehet. – erősködött Attila. – Hogyan lehet? Attila nem
válaszolt. A feleségem arca egyszerre csak felragyogott. Már tudom! – mondta
vidáman. – Elvitték. – Na látod! – diadalmaskodott Attila. – Kórházba vitték,
mert megmérgezte magát.”
Németh Andor nem
nevezi néven azt a kérdezz-felelek játékot, amelynek szabályait a kérdések és
válaszok egy része alapján felismerhetjük: „felelőtlen és gyerekes
játszadozás”-nak minősíti mindössze. Mi tudjuk a nevét: ez a barkochba. Az
élő Attila tehát erkölcsileg meglehetősen problematikus módon élet és
halál között lebegő élettársát kiszolgáltatja a játék fordulatainak.
Rejtvényfejtéssé alacsonyítja életük drámájának egyik legszívszorítóbb
epizódját. A kérdező akaratlanul is részt vesz a cinikus procedúrában.
Felragyog az arca, és vidáman vágja ki a jó megoldást: „Elvitték.” Meg se
fordul a fejében, hogy akár lepedőben is vihették volna a kérdések
tárgyát. Az élő Attila pedig infantilis módon triumfál: „Na látod” –
mondja elégedetten. Bizonnyal jó oka van az elégedettségre.
Az élő
szerző tehát behozhatatlan előnyre tesz szert a halottal szemben.
Utóbbit csak faggatják, mi történt közte és élettársa között. Előbbi
ellenben, igaz, némi amoralitás árán, de egy játék alanya lesz, s ennek
következtében az érdeklődés középpontjába kerül. A pozitivista
adatbogarászás megfogalmazhatná azt a feltevést, hogy alig húzza ki lábát a
Jókai téri lakásból a szerző, Némethék rögtön továbbadják másoknak az
elképesztő történetet, hogy valaki képes élettársa öngyilkossági
kísérletéből játékot csinálni. A pletyka egyik címzettje a közös barát, a
nemzetközi hírnévre szert tett Arthur Köstler. Lépjünk azonban túl a lapos
pozitivizmuson, s higgyünk a nemzetközi hírű írónak. Alighanem az
történhetett, hogy Némethék vasárnap délután kirándulni vagy sétálni mentek, s
az élő Attila náluk maradt. Leheveredett egy díványra, kipihenni a
barkochba viszontagságait. Köstler, aki meglátogatta Némethéket, ott találta
szerzőnket a heverőn fekve, érthetően nyomott lelkiállapotban. A
következő párbeszéd bontakozott ki közöttük:
„Kérdeztem, hogy
van-e valami baj, amire igennel felelt. Megkérdeztem, mi a baj. Attila erre
hirtelen felült és vigyorogva így szólt: »Lássuk, kitalálod-e
Bar-Kochbázással?« A »Bar-Kochba« az »állat, növény, vagy ásvány« egyik
változata, Budapesten akkoriban nagyon divatos kérdés-felelet játék volt. A
párbeszéd, amely ezt követte, nagyjából így hangzott: Én: Valami, ami ma
történt? A.: Igen. Én: Pénzügy? A.: Nem. Én: Nőügy? A.: Igen. Én: Irén?
A.: Nem. Én: Judit? A.: Igen. Én: Végzetes? A.: N-nem. Én: Öngyilkos akart
lenni? A.: Igen... Így tudtam meg, hogy Judit, akivel Attila együtt élt,
megmérgezte magát és válságos állapotban került egy közkórház kórtermébe.
Attilát nem engedték be a kórterembe, így hát otthon várta, hogy
megtelefonálják neki a híreket. Nagyon szerette Juditot és szörnyű kínokat
állt ki miatta, a Bar-Kochbázástól azonban ez sem tartotta vissza. Juditot
végül is megmentették. A leírt jelenet egyrészt jellemzi Attila
kedélyállapotát, másrészt kifejezi az egész város légkörét belengő sötét
akasztófahumort.”
Alighogy Köstler
eltávozott, Némethék hazaérkeztek. Szerzőnket még mindig a heverőn
fekve találták. Talán időközben elhomályosult emlékezetükben a déli eset,
talán Németh Andor, Noirmoutier-ből hozott mélabúja és szórakozottsága
folytán felesége és a szerző ebéd előtti beszélgetését nem követte
kellő figyelemmel. Tény, hogy a költő életének hű tanúja, idősebbik
nővére, Jolán, aki Dosztojevszkij tollához méltó írói tehetséggel
rekonstruálta testvére viselt dolgait, József Attila élete című könyvében
tudósít arról, hogy „Németh Andor, aki talán legjobban ismerte Attilát,
lefeküdt melléje a díványra. – Ki fogom barkochbázni, hogy mi történt veled –
mondta. – Jó – felelte Attila összeszorított fogai közül. Németh felesége,
Juci, némán hallgatta a nyugtalanító játékot. Attila tompán felelt a feltett
kérdésekre: igen, nem. Megdöbbenve hallgattak el, mikor elhangzott az utolsó
igen.”
A pozitivista
monográfia által tárgyalt szerző, látjuk, egyre halványodik, mint a fogyó
hold, a maga vézna, szánalmas, kikövetkeztetett kis faggatózásával, élő
szerzőnk, a nagy Barkochba-játékos pedig a delelője felé haladó nyári
naphoz hasonlatosan egyre fényesebben ragyog, egyre több életet összpontosít
magába. Német Andor József Attila című monográfiájában Németh Andorné
barkochbázik vele, Köstler angolul röpíti világgá The Invisible Writhing
című önéletrajzában a kettejük között lezajlott kérdezz-felelek játékot. József
Jolán pedig nagysikerű József Attila élete című könyvében örökíti meg
azt a társasjátékot, amely szerzőnk és Németh Andor között ment végbe ama
nevezetes napon. És akkor még szót sem ejtettünk a legfontosabbról.
Némethéktől
szerzőnk, háromszoros rutinra szert tevén a barkochbajátékban, nem tér
haza, hanem átballag a szomszédos Szíriusz, akarom mondani Japán kávéházba, s
ott a legtehetségesebb barkochbistát, dr. Scholzot, az állás nélküli görög- és
latintanárt hívja ki egy mérkőzésre. Kosztolányi Dezső, akarom
mondani Esti Kornél, aki az esetet valósághűen elmeséli, szerzőnket
Jancsi János néven emlegeti, nyilván azért, hogy a kortárs és az utókor
kibarkochbázhassa, kivel lehet azonos a két keresztnévvel megjelölt személy.
Amint ezt egy korabeli újságíró is tette, aki úgy írta körül hősünk egy
névtelenül közölt versének szerzőjét, hogy nevében egy szent és egy
hadvezér fog kezet.
A játék a „Miért
nem beszélsz, te majom?” – kérdéssel veszi kezdetét. Baltazár, Ullmann és
Kellner szánalmas próbálkozásaikkal semmivel sem kerülnek közelebb a célhoz. Az
ügyet ezután veszi kézbe dr. Scholz. Módszeresen dolgozik: „ – Tárgy? – Igen. –
Csak? – Nem. – Fogalom is? – Nem.” A játék drámaisága, s ezzel együtt a
közönség érdeklődése két lépcsőben éri el tetőpontját. Első
lépésben kiderül, hogy a megkérdezett nem tudja, hogy a játék tárgya él-e,
hal-e? Második lépésként a kérdező megállapítja az élet és halál között
lebegő egyén személyazonosságát. Esti Kornél ezen a ponton jó érzékkel
megtartóztatja magát a játék végkifejletének elmesélésétől, bennünket
azonban nem kímélt meg az esetből levonható ilyen és ehhez hasonló
erkölcsi konklúziók közlésétől: „én már sok mindent mellre szívtam, de
ilyent még soha... a hideg verejték gyöngyözött homlokomon... Hogy miért ment
bele Jancsi ebbe a kétes ízlésű játékba, tudja isten... Én nem ítélem el
őt.”
Önként adódhat az
a következtetés, hogy különleges esettel állunk szemben, amelyet nem szabad
általánosítani, ha arra keresünk magyarázatot, mi különbözteti meg az élő
szerző státusát a halottétól. Hiszen ritkább mint a fehér holló, hogy
valaki ugyanazon életrajzi pillanatában modellül szolgáljon egyik legtöbb
figyelemben részesülő nagy magyar írónk egyik legdivatosabb novellaciklusa
számára, egyúttal megörökíttessék egy nemzetközi hírű, világnyelven
publikáló publicista és író önéletrajzában, említtessék a nővér
bestseller-számba menő életrajzi kötetében, s tárgya legyen a szerző
legjobb kritikusa által írott könyvnek. A teljesség kedvéért a listához
hozzáfűzhetjük Remenyik Zsigmond Költő és valóság című
regényének Szerelmes verset írok, de nem a feleségemhez, és Mérget iszik a
feleségem, de nem pusztul bele című fejezeteit. De fordítsuk meg az
optikát! Élő szerzőnk említett költeménye, az Óda, amelyet – mindegy,
hogy művészi értéke vagy önismeretünkben játszott szerepe okán – ma is
sűrűn idézünk, bármelyik pillanatban átváltozhat remekműből
corpus delictivé, öngyilkosságot és barkochbát előidéző
bűnjellé.
A témaválasztás
egyszeriségére és kivételességére alapozott óvás felületessége azonban hamar
lelepleződik. Maga az eset kellett, hogy rendelkezzék különleges
vonásokkal, hogy négy ilyen kiemelkedő jelentőségű szerző
méltónak találja a megörökítésre. Két ilyen vonására lehetünk figyelmesek. Az
egyik játékos jellege, pontosabban az élet tragikusan komoly aspektusának
közvetlen átcsapása a játékos elembe, a másik az eset hétköznapiságába oltott
erkölcsi problematikussága, s ez a két vonás szorosan összefügg egymással. A
felidézett történetekből jól láthattuk, hogy kebelezi be a pozitivista monográfiák
szerzőjét a barkochbajáték, azaz bizonyos fokig megfordul a cselekvés és a
cselekvő viszonya, a figurát hozzáidomítják, hozzátorzítják a játék
szabályaihoz. Kiválasztatott arra, hogy barkochbajáték résztvevőjeként
viselkedjék. Egy ismert szerzőt idézve azt mondhatjuk, hogy „a játéknak
elsőbbsége van a játékos tudatával szemben”, s a játék hatalma új életre
kelti a halott szerzőt.
Mi az a fluidum,
amely így beléhatol, s ilyen megelevenítő hatással van rá? Ez a fluidum a
kor emberének az átlagosnál erősebb fogékonysága a játék iránt. Nem
idézhetjük meg a kornak ezt a szellemét Karinthy Frigyes nevének említése
nélkül, aki egyik motorja volt különös nyelvi zsenialitásával a bohém
művésztársadalomban folyó, mindent elborító játszadozásnak. Írásos emléke
is fennmaradt ennek a különös, artisztikus életvitelnek. Ha eltekintünk
Kosztolányi Esti Kornéljától, amelynek nyersanyagául, modelljéül sok közös
ifjúkori játékos kalandjuk kínálkozott, elég megemlíteni Németh Andor Egy
foglalt páholy története című regényét. Ugyanebbe a sorba tartozik Nagy
Lajos manapság talán nem eléggé becsült, kitűnő Budapest
Nagykávéháza. A játék rendes helyszíne, a szent körzet, ahol a szellemi tornák
lezajlanak, a kávéház. Nemigen hagyható ki a felsorolásból Szerb Antal Utas és
a holdvilág című regénye sem, az Ulpius házban folyó bizarr játszadozás
okán. Kosztolányi nemcsak az Esti Kornél miatt érdemel említést, hanem a Néró,
a véres költő szerzőjeként is, amelynek a római citerások egyletét
leíró fejezete korunk irodalmában a játék egyik legkiemelkedőbb
ábrázolása, nem beszélve a császár vérengzésbe torkolló „játékosságának” számos
más megnyilvánulásáról. Az Édes Anna Patikárius Jancsi infantilis játékai
ürügyén terjeszkedik ki, már-már alig indokolható módon a játékjelenség kérdéskörére.
A Barkochba és a
másik három vele rokon történet hősét a játéknak ez az univerzuma veszi
körül. Attila és Jancsi János sorstársai a játékban Néró, Paris, Patikárius
Jancsi, Esti Kornél, Ulpius Tamás és még sokan mások. A kortársi emlékezések,
amelyekről nem tudom, pozitivistának minősíthetőek-e, számos
adalékkal szolgálnak ahhoz, hogy Attila tényleg ennek a játékvilágnak képezte
szerves részét. Sándor Kálmán, aki közös párizsi élményeit idézi föl, teljes
joggal adja írásának a Játékszenvedély címet. „Sakkoztunk a szavakkal és
fogalmakkal, játszottunk, és játékunkat olykor játéknak neveztük. Játszottunk
barkobát, játszottunk ortodox és kevésbé ortodox törvények szerint, játszottunk
»e betűvel« és a Karinthy-féle játék-költő géniusz egyéb leleményeivel
minősítve” – emlékezik Ignotus Pál Csipkerózsa című emlékiratában.
Kevéssé ismert, de roppant jellemző és tanulságokban gazdag az a
szerepjáték, amelyet Markovits Rodion idéz föl Petőfit játszottunk József
Attilával Budán című írásában. Feltétlenül ide kívánkozik az a leltár is,
amelyet Bányai László nyújt József Attila és baráti köre játékairól
Négyszemközt József Attilával című könyvében: „Napi dolgokról szinte nem
is beszélgettünk. Egy-két ilyesféle mondat után egy elhangzott szóba vagy
kijelentésbe máris belekapott valaki és azt indítványozta, hogy »játszunk«” –
kezdi elbeszélését Bányai, majd sorjáznak a játékleírások: találós kérdés,
intarziás játék, memóriajáték (számtalan változatban), véleményjáték,
biblia-szúrás, némafilm.
Nem tudom, nem
fogott-e el bennünket enyhe szédület? Ugyanis fikció és valóság, művészet
és ténylegesség határvidékein billegünk, hol ide, hol amoda csúszunk át. Ez
azonban, úgy tűnik, természetes helyzet, hiszen a játék formát ad köznapi
ténykedéseink rendezetlen sorának, sajátos aurával vonja be a játszót, rituális
elemeket vezet be viselkedésébe, bevonja őt a közösségi lét egy sajátos
módjába, megkönnyíti és kanalizálja kommunikációját társaival, feszültséget, a
vetélkedés dinamizmusát kölcsönzi egyébként talán figyelmet nem érdemlő
személyiségének. A játék, félesztétikai sajátossága folytán, egyfajta szépség
bűvkörét rajzolja a csapott vállú, kisbajszú fiatalember köré.
Igaz, esetünkben
a szépség – ha nem is tűnik el, de – groteszk vonásokat ölt magára, a
monstruózus esztétikai minősége felé torzul el. Ismerjük a játékosságnak
azt a változatát, amelyben a játék a sors ellenében folyik, s így
elhatalmasodása a személyiség torzulásával jár, beteges szenvedéllyé válik.
Ilyen játék szolgál Dosztojevszkij Játékosának témájául, ilyen játékról számol
be Ady a Portus Herculis Moneoci című tanulmányában. Ismerjük a
játékosságnak azt a változatát is, amely a halállal folyik, azaz amelyben a
ludens közvetlenül billen át a morbidba. Jó példa erre a Grand Jeu csoport,
amelynek a nagy játéka a klinikai halál állapotát hívja ki, s onnan kísérel meg
visszatérni, a túlvilágtól, így csikarva ki a közönséges élők számára
átélhetetlen tapasztalatokat. Ilyen, a halállal folytatott kísérletezés
jellemezte Ulpius Tamás játékosságát is, s erre hoz számos példát Kosztolányi
Nérója, s lényegében Camus Caligulája vagy Genet Cselédlányok című darabja
is. A Barkochba és társai játéka ennek a fordítottja. Ebben egy komolyan
végrehajtott öngyilkossági kísérlet utólagos játékos interpretációjával állunk
szemben. Igazi neofrivollal, Szerb Antal gusztusa szerint. Megtörténik egy
tragikus eset, majd nyomban ezután végbemegy annak groteszk, kifordított
megismétlése.
Az idézett írók
egyaránt jelzik, miben látják ennek a játékosságnak a problematikus vonásait.
Élő szerzőnk a barkochbával kétségkívül a legkevésbé sem ártott élet
és halál között lebegő élettársának. Viszont megengedhetetlenül,
megbotránkozást keltően felforgatta a bevett értékrendet. A vitális
értékeket megcsúfolta, amennyiben – teljes joggal – első rangú barkochbatémát
pillantott meg élettársa öngyilkossági kísérletében. Egyszeri alkalmat, amelyet
nem késlekedett kihasználni. Hiszen nem adhatott eligazító választ arra a
kérdezz-felelek játékban kulcsjelentőségű kérdésre, hogy ha személy a
kérdezett, akkor élőről vagy halottról van-e szó? Ha a játék
csakugyan közel áll az esztétikumhoz, amint ezt több szavahihető ember
egybehangzóan állítja, akkor az élő szerző által folytatott
barkochbajáték amoralitása abban áll, hogy a vitális kategóriákat
esztétikaiakkal helyettesíti be. Nem viselkedik a helyzethez illő
komolysággal. Ilyenkor egy vérbeli írónak nincs más dolga, mint hogy a
hétköznapokból természetes módon kisarjadó perverz esztétikumot palántaként
óvja a valóság hideg szeleitől, öntözze tövét a benne magában is
rejtőzködő, a hipokrízis fogságában nyűglődő,
szégyenlős játékossággal, s a Des Esseintes herceg borzalmas virágaihoz
méltó kifejlett növényt gondosan kipreparálva helyezze el
növénygyűjtő albumában.
Az elmondottak után
nem marad más dolgunk, mint hogy vonjuk meg mérlegünket az élő és a halott
szerző egymáshoz való viszonyáról. Éppenséggel kijelenthető, hogy
Kosztolányi Esti Kornél szájába adott Barkochbája nem az élő Attiláról,
hanem Jancsi Jánosról szól. Csakhogy hiszi a miskolci pék. Le merem fogadni,
hogy a tanárnak, a tankönyvírónak, a kultúrprogram vezetőjének, ha ez a
novella szóba kerül, első dolga lesz felvilágosítani tájékozatlan olvasóit
arról, hogy Jancsi János voltaképpen József Attila. Feltéve, hogy nem egy olyan
titkos szekta tagjáról van szó, amely a szerző halálára esküszik.
Maradjunk tehát az azonosításnál. Ha a halott pozitivista szerzőből
barátai egyszerűen kihúzzák a beismerést, amelyről nem szívesen
beszél, hogy élettársa ismeretlen kimenetelű öngyilkossági kísérletet
hajtott végre, akkor ezzel a feltételezett tényigazsággal a kezünkben eleve
hamisításnak minősíthetjük a négyváltozatú barkochbasztorit. Kérdés,
igazunk lesz-e? Vajon nem mond-e el a négy idézett történet mélyebb igazságokat
a szerzőről torzítások és túlzások árán, mint a mi hétköznapi
igazságunk, amely csak a szerző zavaráról tanúskodik? A kérdésre igennel
válaszolhatunk. A költő jellemének, lelkiállapotának, szellemi
szituációjának ismeretében magasabb rendűnek kell tartanunk a Németh
Andor, Koestler Artur, József Jolán és Kosztolányi Dezső igazságát, mint
azt, amire mi, szegényesebb fantáziánkkal képesek vagyunk. Az élő
szerző alakja az igazat mondja József Attiláról, nemcsak a valódit.
Ebből a
megállapításból azonban végül még két további következtetést vonhatunk le. Az
egyik az, hogy a szerzőtől épp olyan nehezen szabadulunk meg az
irodalomról gondolkodva, mint amilyen nehéz dolga szegény Bende vitéznek volt
nászéjszakáján Robogány szellemével, amikor megérdemeltnek hitt aráját, a szöveget
készült a magáévá tenni, Arany Éjféli párbaj című balladájában. Aki az
élő szerzőnket el akarja tüntetni az útból, ugyanúgy a „levegőbe
szúr és vagdal”, mint a ballada Bendéje. Négyváltozatú élő szerzőnk
ugyanis nem húsból és vérből való, hanem szellem, akit a betű és a
kollektív emlékezet tart életben. Utolsó következtetésünkkel azonban igazságot
szeretnék szolgáltatni az orvul elemésztett Robogánynak, a pozitivista lovagi
történetek hősének is. Ha hősünk nem hal meg, s előtte nem éli
életét botor pozitivista módon, ha nem vonakodik bevallani, hogy élettársa
öngyilkosságba próbált menekülni közös életük kudarca elől, akkor sohasem
tehetett volna utóbb szert némi stilizálás, elrajzolás árán örökké vagy
legalábbis hosszantartó szelleméletre. Én tehát irodalmi dolgokban kissé
babonás lévén azzal zárom felszólalásomat, amivel kezdtem: „Meghalt a
szerző, éljen a szerző.”
(Elhangzott a
Miskolcon rendezett József Attila-konferencián)
LICHTHOF
Krétára ment a
ceruzalábú nő.
Úgy ment Krétára
a ceruzalábú nő, hogy minden nap kivágta a Lakatosné újságjából, amit az
kirakott a kukára, az utolsó előtti lapot, annak is a sarkát, amire az
volt írva, ha ezt kivágja, mehet Krétára. Az egész Kréta voltaképp a Lajoskát
illette volna a földszinten, aki az újságot valami érthetetlen okból vásárolta
(már a Lakatosné is tőle kérte el a tévéműsor miatt), de a Lajoska
azt mondta, hogy ez egy hülyeség. Sőt a Lakatosné is kinevette a
ceruzalábút, majd pont te mész Krétára, Margitka. S minthogy a Lakatosné járt
Kanadában (Lakatos úr oldalán, aki világlátott zongorista), hozzátette, a
gangon körbemutatva, ahol a Lakatos úr mediterrán kinézetű alsógatyái és a
ceruzalábú család lepedői száradtak (plusz tenorhangon énekelt a Lajoska),
hogy egyébként is minek mennél, Margitka, mikor ez is tiszta Hawaii.
És mégis a
Margitka ment.
Jóllehet kis
híján elbukott az egész az útlevélen. Már hogy nem volt neki, és nem értette,
miért kellene négyezer forintot fizetnie, ha egyszer nyerte az utat. Végül
átvállalta az utazási iroda, mert a ceruzalábak makacsul álltak az utazási
referenc pultja előtt, ráadásul sajtóvisszhangtól lehetett tartani.
Így aztán a
ceruzalábú nő mégis megérkezett krétára, ahol is málnás fröccsöt akart.
Már a
szobatársának is mondta, hogy na de hol lehet itt málnás fröccsöt kapni; ő
megpróbálta nem hallani a sokadjára feltett kérdést, sem azt, ami közvetlenül
ezután következett. Hogy miféle hely ez itt akkor, és erre vannak-e annyira
oda. Kiült a szobához tartozó apró teraszra, ami a hátsó udvarra nyílt, a
hófehérre meszelt falra fölfuttatott szőlő napérlelt szemeit bámulta
és a semmire vágyott, de a semmi helyett a ceruzalábú nő csoszogását
hallotta, amint az félzsódéros gumipapucsában kacsázva követte őt.
A harmadik napon
a telepített idegenvezető külön szobát intézett a ceruzalábú nőnek,
kétágyasat fürdőszobával és apró terasszal, senki nem tudta, hogyan; igaz,
ez nem is érdekelt senkit.
Kréta olyan volt,
mint egyetlen óriási, hatalmas kocsma, egy monumentális, végtelen
Hatlépcsős, tele ouzókkal és illatokkal, utcán terített asztalokkal;
eleinte a ceruzalábú nőnek tetszett is, nem kellett a kocsmákba és
éttermekbe bemennie, mert eleve bennük létezett, nem tudott belőlük
kimenni, mert mire az egyikből kiment volna, már egy másikban volt; csak a
terítő színeváltozása jelezte, hogy egyik vendéglátóipari egység
felségterületéről a másikéra jutott. Bár ez sem volt teljesen biztos
tájékozódási pont, mert a pincérek valamilyen rejtélyes oknál fogva napjában
többször is lecserélték a terítőket, a kékek helyett pirosakat hoztak, a
csíkosak helyett kockásakat, be akarták csalogatni a ceruzalábú nőt a
tavernákba, megetetni faszénen sült kardhallal, nyúlsztifádóval,
tarisznyarákkal, behurcolták a konyhákba, ahol eleinte automatikusan mosogatni
akart. Legalábbis az egyikben megragadta a lábasokat.
A ceruzalábú
nő hat évig feketemosogató volt a Keleti mögött egy büfében.
Nagy nehezen
elvonszolták a fazekaktól, el szerették volna kápráztatni
fagylaltkölteményekkel, koktélokkal és jegeskávékkal, de ő egyre zaklatottabb
lett. Noha például a La Bamba taverna mellett elhaladtában a pincér minden
alkalommal szélesen rámosolygott, kezét a ceruzalábú nő felé nyújtotta, és
azt mondta neki, hogy jessz. Általában két sz-szel mondta, néha hárommal, de a
ceruzalábú már egyáltalán nem torpant meg, fád, semmibe néző tekintettel
haladt tovább, mintha a Kisfaludy vagy a Nagytemplom utcán közlekedne;
jessz...?, mondta a La Bamba pincére még egyszer, kérdő hangsúllyal, és a
ceruzalábú után nyújtotta a karját, jessz, ismételte meg. Itt az égei pincérek
zömével ellentétben angoltudása nagyjából be is fejeződött; ezzel együtt
próbálkozott még néhány jesszel és pár dekadens lépéssel, amit a távozó
ceruzalábú nő után tett, ám ő megvetően távolodott, így hagyta
maga mögött a La Bamba éttermet, hogy már egy másikban lépdeljen, ahol a
pincér, látva a közelgő ceruzalábú két számmal kisebb, „Knossos” feliratú
trikóját (amit a rethymnói lengyel piacon vett háromszázötven drachmáért),
„From slovensko...? Dobri vecser...?” kérdéssel nyitott.
„Baz meg az
anyád”, válaszolta a ceruzalábú nő.
„I beg your
pardon...? Jedno pivo...?”, csodálkozott a felszolgáló, „Mi van...?”, kérdezte
a ceruzalábú; a pincér a sörökre mutatott. Amaz rázta a fejét,
„Mál-nás-fröccs”, mondta tagoltan, „a fröccsöt összekevered málnával...
érted...?”, kezével kavaró mozdulatokat tett, mindhiába, a pincér Grand
Marnier-val, Baileys-zel kecsegtette, ouzót, jegeskávét tett elébe, de málnás
fröccs, az nem volt.
A negyedik napon
a ceruzalábú nő depresszióba zuhant.
A pincérek már
hiába integettek felé, hiába mondtak bármit, úgy haladt el mellettük, mintha
nem is léteznének egyáltalán. „My beautiful...?”, mondta neki napjában többször
is a La Bamba felszolgálója például, közvetlenül a jessz után, időközben
nyilvánvalóan intenzív tanfolyamon bővítve nyelvi kifejező eszközei
tárházát, de ő a semmibe nézve haladt tovább. Egész a visszautazás
napjáig, amikor is, néhány végtelen és elgondolkozó másodperccel a „My
beautiful” elhangzása után, beletörődve a megváltoztathatatlanba,
viszszakacsázott mégis a La Bambába, „Na hozd azt a jedno pivot, baz’meg”,
szólott a pincérhez, és megtört tekintete a tenger végtelen kékjébe fúlt.
TIMÁR JÁNOS:
illúziók és valóság
Az önfoglalkoztatással,
vagyis az egyéni vállalkozásokkal szembeni érdeklődés és várakozás
világszerte megnőtt. Egyesek úgy vélik, hogy a tudományos és technikai
haladás legújabb, mindent átfogó szakasza, az „informatikai forradalom”
tömegesen hoz létre új, kreativitást igénylő, tudás-intenzív
munkahelyeket, mégpedig főként a mikro-vállalkozásokhoz tartozó egyéni
vállalkozások, az önfoglalkoztatás körében.
A hatvanas évek
eleji, az automatizálás elterjedésére alapozott „tudományos és technikai
forradalom” nézeteihez hasonlóan, most az „informatikai szupersztrádán” át
vezető jövőben megszűnik majd a szakképzettséget nem
igénylő fizikai munka, felbomlik az ipari társadalomra jellemző,
centralizált, alkalmazotti munkaszervezet, bekövetkezik a „munka vége”, mondja John
Riffkin (amerikai szakirodalmi bestsellerének címe: The End of the Work).
Mások inkább arra
utalnak, hogy a globalizáció korszakában, amikor a teljes foglalkoztatottság
eszméje a feledés homályába merül, az önfoglalkoztatás „rosszabbik esetben
túlélési tevékenységre nyújt lehetőséget a társadalom peremén” (Nemzetközi
Munkaügyi Hivatal 1990. évi konferenciájának jelentése az önfoglalkoztatásról).
Így vagy úgy, az
egyéni vállalkozás mindenképpen az érdeklődés előterébe került, és az
Európai Közösség szakértője szerint ma az önfoglalkoztatás „az Európai
Foglalkoztatási Stratégia központi eleme” (Frank Stille: Self-employment in Europe, Employment
Observatory SYSDEM Trends No. 31.
Winter, 1998.).
A különböző
felfogások gyökere elsősorban az, hogy az „önfoglalkoztatás” nagyon
különböző tevékenységeket foglal magába. E fogalomkörbe tartoznak a
kisparasztok, a kézművesek és kisiparosok, a kiskereskedők, a
szolgáltató egyéni vállalkozók, ideértve a szellemi szabadfoglalkozásúakat,
valamint ezek segítő családtagjait, továbbá a termelőszövetkezetek
tagjai, valamint az úgynevezett nem jogi személyiségű társas vállalkozások
(bt., pjt. stb.) tulajdonosai, illetve tagjai. Mindezeknek egyetlen közös
jellemzője, hogy saját számlájukra és személyes kockázatukra dolgoznak,
munkájukért nem munkabért kapnak, hanem a vállalkozás nyereségéből
részesednek.
Úgy tűnhet,
hogy az utóbbi egy-két évtized az egyéni vállalkozások nagy előretörését
hozta magával. Meggyorsult a magas szintű tudást és kiemelkedő
képességet igénylő tanácsadó, tervező, szervező egyéni
vállalatok fejlődése. A nagyvállalatok egy része egyes munkákat nem az
alkalmazottaival, hanem – szerződés vagy megbízás útján – vállalkozókkal
végeztet el (contracting). Ily módon növelik a nagyvállalat rugalmasságát és –
ami korántsem mellékes – a költségekben megtakaríthatják az alkalmazottak után
fizetendő adók és járulékok egy részét. Ezek az előnyök olyan
irányzatot is életre keltettek, miszerint a nagyvállalat kisebb részlegeit –
olykor tőketámogatással és technikai segítséggel – egyéni vállalkozóknak
adják át, akik a nagyvállalat számára dolgoznak. A dolgozói kivásárlás
(outsourcing) egy része is ilyen, formálisan „önálló” vállalat. Ehhez hasonló
eljárás, amikor a vállalat addigi alkalmazottait vagy az újak egy részét magánjogi
szerződés alapján, otthoni bedolgozással vagy távmunkával bízza meg, vagy
ily módon foglalkoztat „külső” szakértőket.
Az
önfoglalkoztatás ugyanakkor – mint láthattuk – évszázados foglalkozásokat is
magában foglal. Igaz, a kisparasztok, a mai farmerek számát a mezőgazdaság
termelékenységének gyors és tartós emelkedése folyamatosan csökkenti. Arányuk
azonban még ma is nagy, például az Európai Unió mezőgazdaságában átlagosan
60 százalék. Hasonlóképpen csökken a kézművesek és kisiparosok száma is,
mivel tevékenységüket a gyáripari termelés és az építő-nagyipar a
karbantartó és javító munkákra korlátozza. Az Európai Unió átlagában ma az
ipari és építőipari foglalkoztatottaknak mindössze 11 százaléka
önfoglalkoztatott.
Ezzel szemben
folyamatosan és gyorsan nő a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma és
aránya. E szolgáltatásoknak is nem kis része évszázados mesterség, így a
vendéglátás, a kereskedelem vagy a fuvarozás. Századunk második felében
kétségtelenül rohamos fejlődésnek indultak a részben-egészben új gazdasági
szolgáltatások: a pénzügyek és a biztosítás, a számviteli és adótanácsadás, a
befektetés és ingatlanfejlesztés, a gazdasági-műszaki tervezés, a
kulturális és legújabban az informatikai és kommunikációs szolgáltatások. Ezek
teszik ki ma az önfoglalkoztatás nagyobb részét, de a szolgáltatások egészében
dolgozóknak csak egyötödét, mivel a szolgáltatások gyors növekedésében
meghatározó szerepet játszó államigazgatásban és védelemben, az oktatásban, az
egészségügyi és szociális ellátás társadalmi szervezeteiben az önfoglalkoztatás
szerepe csekély.
A nemzetgazdaság
összes foglalkoztatottjai között az önfoglalkoztatás aránya az Európai Unió
átlagában ma alig haladja meg a 14 százalékot; a legfejlettebb országok egy
részében ennél is alacsonyabb, és csak a kevésbé fejlett dél-európai országok
átlagában jóval nagyobb: 26 százalék. A
régi és az új szolgáltatások fejlődése ugyanis még a legújabb időkben
is kevesebb új önfoglalkoztatói munkahelyet hoz létre, mint amennyi ilyen a
mezőgazdaságban és az iparban megszűnik. A hetvenes évek közepe óta
az Európai Unió tagországaiban összesen 17 millióval nőtt a
foglalkoztatottak száma, de ezen belül az önfoglalkoztatásé mindössze
kétmillióval emelkedett, tehát tovább nőtt a bérből élők, ezen
belül főként a részmunkaidőben dolgozók száma és aránya.
Az
önfoglalkoztatás, illetve az egyéni vállalkozások európai helyzetének bírálói
gyakran hivatkoznak követendő példaként az Egyesült Államokra, ahol az
elmúlt negyed században jóval gyorsabban nőtt a munkahelyek száma, mint a
Közös Piac országaiban; és kisebb a munkanélküliség. E fejlődésben nagy
szerepet tulajdonítanak az egyéni vállalkozásoknak. A foglalkoztatottság
javulása azonban az Egyesült Államokban is elsősorban a bérből
élők létszámnövekedésének köszönhető: az 1975 és 1994 között
létrejött új munkahelyek 93 százaléka alkalmazotti munkahely volt, és az
önfoglalkoztatottak aránya 9,7 százalékról 8,9 százalékra csökkent.
Az
önfoglalkoztatási arány országok szerinti eltérése elég nagy, de a gazdasági
fejlődés hatása nyomon követhető; a fejlettebb országokban
alacsonyabb, a kevésbé fejlettekben magasabb, és hosszabb távon csökkenő
tendenciát mutat, ezzel együtt szerepe a foglalkoztatásban még mindig nagy.
Aránya a fejlett országok átlagában – az egyéni vállalkozások alkalmazottaival
együtt – elérheti a 20–25 százalékot is. Ez megalapozottabban jelzi az
önfoglalkoztatás mai politikai és társadalmi jelentőségét, mint az
önfoglalkoztatás feltételezett jövőjéhez fűződő illúziók és
jóslatok.
A Nemzetközi
Munkaügyi Hivatal előbb említett jelentése tehát indokoltan állapította
meg, hogy a hetvenes évektől „új érdeklődés nyilvánult meg az
önfoglalkoztatás iránt”, ami „egyrészt a munkanélküliség és a szegénység
rosszabbodásából következik, másrészt azzal függ össze, hogy a szabadpiac
filozófiája, amely hangsúlyozza az egyéni kezdeményezés és a vállalkozás
szerepét mint a gazdasági haladás hajtóerejét, gyorsuló fellendülésben van”. Az
„új érdeklődés” azonban feltehetőleg abból is következik, hogy a
jelenlegi kormányok már nem vállalnak felelősséget a teljes
foglalkoztatottságért, azt – az önfoglalkoztatás révén – legalábbis részben az
egyénekre igyekeznek hárítani.
Az
önfoglalkoztatás hagyományos szektoraiban, a mezőgazdaságban, a
kézmű- és kisiparban, a kiskereskedelemben, a vendéglátásban és a közúti
szállításban található ma az önfoglalkoztatás munkahelyeinek 60–70 százaléka.
Ezek közül a vendéglátás és a közúti szállítás munkahelyeinek száma nő, a
többié csökken, összességében lassan mérséklődik, és ciklikusan ingadozik
– a közhiedelemmel ellentétben: gazdasági nehézségek idején hanyatlik,
konjunktúra idején emelkedik. Az önfoglalkoztatásnak ezt a nagyobb részét az
átlagosnál alacsonyabb iskolázottság és kisebb jövedelmek, az egyéni
vállalkozások rövidebb élettartama jellemzik.
A szolgáltatások
modern szektorainak helyzete más. A gazdasági és műszaki tervezés és
tanácsadás, valamint az informatikai, kommunikációs és a humán szolgáltatások
többnyire magasabb képzettségű, kreatív és kockázatvállaló embereket
igényelnek; a jövedelmezőség az előzőeknél nagyobb; arányuk az
önfoglalkoztatáson belül növekvő.
Ismeretes, hogy
Magyarországon, a rendszerváltást követő mély gazdasági válság első
éveiben több mint másfél millióval csökkent a foglalkoztatottak száma, és közel
a kétszeresére emelkedett az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma. Az
önfoglalkoztatottak létszáma jóval gyorsabban csökkent, mint az alkalmazottaké.
Ennek fő oka a mezőgazdaság volt: a szövetkezeti tagok számának
nagymértékű hanyatlása.
Az
önfoglalkoztatás aránya Magyarországon jelenleg mélyen a dél-európai országok
átlaga (26,4 százalék) alatt van, mindössze 15,9 százalékos. Az 1996 után
meginduló fejlődés is elsősorban az alkalmazottak számát növelte,
amihez azonban az egyéni és társas vállalkozások által alkalmazottak számának
emelkedése is hozzájárult.
A magyar
gazdasági fejlettséghez legközelebb álló Portugáliával és Görögországgal
összehasonlítva szembetűnő a mezőgazdasági önfoglalkoztatás
alacsony aránya. Ez egyfelől a kilencvenes évek előtti nagyüzemi
mezőgazdaság magas termelékenységének és a nem mezőgazdasági ágak
korábbi nagy munkaerő-keresletének a következménye, ami a
mezőgazdaság munkaerő-tartalékát szinte teljesen felszámolta.
Másfelől a rendszerváltáskor létrehozott kisparaszti gazdaságok – csekély
méreteik és tőkehiányuk miatt – kevéssé életképesek, még a
mezőgazdaság, illetve a falvak megmaradt munkaerő-feleslegét sem
képesek eltartani. Így mindmáig folytatódik a mezőgazdaságban dolgozók
számának és arányának csökkenése.
Az egyéni és a
társas vállalkozások által foglalkoztatottak, vagyis a tulajdonosok, a
segítő családtagok és az alkalmazottak együttes létszáma azonban így is
jelentős; 1996-os népszámlálási adatok szerint az összes
foglalkoztatottnak közel 17 százaléka.
Arányuk azonban
az 1996 évi népszámlálás idején vizsgált 105 egyéni foglalkozási csoport közül
mindössze tizennégyben éri el, illetve haladja meg az átlagot (például az
informatikusoknak mindössze 13 százaléka dolgozott önfoglalkoztatottként, 19
százalékukat mikro-vállalat, 43 százalékukat pedig száz főnél többet
foglalkozató közép- és nagyvállalat alkalmazta).
Az
önfoglalkoztatás tehát csak azokban a szakmákban, illetve munkaterületeken
marad fenn, illetve terjed el, ahol az egyéni és társas vállalkozás
versenyképes a nagyobb szervezetekkel. Ez inkább jellemzi a nagyobbrészt kézi
munkára alapozott tradicionális szolgáltatásokat, mint a legkorszerűbb
technikákat alkalmazó termelő vagy szolgáltató tevékenységeket.
Az
önfoglalkoztatás eddigi fejlődéséből tehát nem következik, hogy az
egyéni vállalkozásoknak kiemelkedő szerepük lenne a jövő gazdasági és
társadalmi fejlődésében, és a munkaszervezetek radikális átalakulását
vonnák maguk után. Az önfoglalkoztatásnak azonban – alkalmazottaikat is
figyelem bevéve – még a legfejlettebb gazdaságokban is nagy a szerepe mind a
népesség foglalkoztatásában, mind a lakossági igények kielégítésében. Ezért az
egyéni és társas vállalkozásokat legalább olyan állami és társadalmi
támogatásban kellene részesíteni, mint a nagyobb vállalatokat. E támogatásnak magába
kell foglalnia a segítséget, amivel mikro-méreteikből adódó hátrányukat
leküzdhetik, azaz megkapják a kezdéshez, később a működésükhöz
szükséges hiteleket. Az elemzések kétségeket támasztanak afelől, hogy e
minimális követelmény – a politikai deklarációk ellenére – megvalósul-e.
Az
önfoglalkoztatás fejlődése nem igazolja a foglalkoztatás javulásához, a
munkanélküliség csökkenéséhez fűződő elvárásokat. Ebben az is
szerepet játszik, hogy a vállalkozásokhoz szükséges készségekkel és
képességekkel az emberek – különösen a munkanélkülieknek – csak kis része
rendelkezik, és még kevesebbnek van elegendő pénze az eredményes
vállalkozáshoz. A munkát keresők többsége nem vállalkozni, hanem megélni
akar.
Az önfoglalkoztatás
a fenti korlátok között azonban csak alternatív megoldást jelenthet a
munkavállalók egy része számára. Támogatását az is indokolja, hogy növelheti a
munkát keresők felelősségvállalását önmaguk sorsáért, elősegíti
az alkalmazotti munkakörben is szükséges készségek és képességek
kifejlődését.
Az alapvető
foglalkoztatáspolitikai problémánk megoldását, a foglalkoztatottság szintjének
érdemleges emelkedését mindazonáltal elsősorban az alkalmazotti
munkahelyek számának jelentős növekedésétől várhatjuk. A rövidebb
távon is szükséges előrelépés pedig – adott helyzetünkben és rövidebb
távon – elsősorban a részmunkaidős foglalkoztatás mindeddig
elmulasztott állami és társadalmi támogatásától remélhető.
Az Augusztinovics
Mária tiszteletére közreadott Méltányosság és racionalitás című kötetben
megjelent nagyobb tanulmány átdolgozott és rövidített szövege.
Az önfoglalkoztatásban legnagyobb arányt képviselő foglalkozások
|
|||
Fogl.
csoportok |
Önfoglalkoztatottak +
alkalmazottaik |
1–9
fős szervezetben foglalkoztatottak |
100
fősnél nagyobb szervezetben foglalkoztatottak |
Fodrász, kozmetikus |
72,7 |
84,0 |
3,5 |
Szervezeti
vezető (gazdasági
és kisszervezeteknél) |
56,2 |
37,6 |
18,0 |
Ügyvéd,
jogász |
44,5 |
53,2 |
29,6 |
Építészmérnök |
44,3 |
45,5 |
19,8 |
Növény-
és állattenyésztő |
42,9 |
29,9 |
32,7 |
Kereskedő |
39,4 |
64,2 |
11,8 |
Gépkocsivezető |
32,7 |
39,7 |
26,1 |
Ügynök,
biztosító |
29,2 |
32,9 |
28,6 |
Vendéglátó
(vendéglős, felszolgáló,
szakács, cukrász) |
26,1 |
53,0 |
11,0 |
Asztalos |
25,6 |
35,7 |
15,5 |
Építőipari
szakmunkás (kőműves, ács, vezeték-, cső-
és villanyszerelő, festő, mázoló) |
25,4 |
32,9 |
24,2 |
Gazdasági
szakértő (közgazdász, adó- és
pénzügyi szakértő) |
23,0 |
26,5 |
44,3 |
Üzletkötő,
piackutató |
22,6 |
32,3 |
30,2 |
Gépjárműszerelő |
19,3 |
30,2 |
32,4 |
Orvos,
fogorvos |
14,7 |
23,7 |
0,8 |
Számítástechnikus
(közép- és felsőfokú végzettségű
foglalkozások) |
12,8 |
18,5 |
43,4 |
Lakatos |
11,1 |
13,2 |
40,7 |
Forrás:1996 évi
mirocenzus. KSH
HAZAÁRULÁS?
„Aki a
betelepítés szót kiejti a száján, az hazaáruló” – vélekedett a minap egy Gidai
Erzsébet nevű MIÉP-es hölgy.
Kinyilatkoztatá
pedig ezt abban a jubiláris esztendőben, amelynek fő ünnepeltje egy
bizonyos István nevű szent magyar király, az első nagy
betelepítő, aki – mint tudjuk – arra intett, hogy az egynyelvű,
egykultúrájú nemzet erőtlen. Nem tudom, e személynek és tevékenységének híre
eljutott-e nevezett hölgyhöz. Vagy, teszem azt, Szent Lászlóé. És vajon
hallott-e G. E. arról, hogy a török hódoltságot követően is történt
egynémely, ezt a mi mai ittlétünket megalapozó – magyarán nemzetmentő! –
betelepítés hazánkba?
A harcias hölgy
szemlátomást attól tart, hogy a magyarságot veszély fenyegeti, ha jövevényeket
befogad. Ám e hölgy ezzel csupán azt árulja el, hogy nincs bizodalma saját népe
megtartó erejében. Sőt, ugye, azokat tekinti hazaárulónak, akik –
minő elvetemültség! – hisznek és bíznak e megtartó erőben. Csinos,
nem?
Pierre Dac híres
francia humorista tanácsát ajánlom amazonunk szíves figyelmébe: „Mielőtt
gondolunk valamit, gondolkozzunk is.”
tim-
A MÉDIASZTÁR
B. P., az egyik
reggeli adás médiacicusa a múlt hét szerdáján bemutatta a műsor vendégét, Borbély
Andor nőgyógyászt, osztályvezető-helyettest. A titulust a fiatal,
Amerikában képzett hölgy ugyan papírról olvasta, de hát semmi baj, elvégre nem
kell mindent fejben tartani, ezt már Einstein is megmondta. De sikerült neki!
Hiba nélkül! Hoppá! Maga is észrevette, hogy milyen nehéz feladatot oldott meg,
el is csodálkozott. Mintegy kinéz a kamerába és huncut mosollyal adja a
nézők tudtára:
– Ezt jól
kimondtam, nem?
Gratulálunk.
– Odze –
KÉT MAGYAR SPORTHÍR
Az Újpest reménytelen
anyagi helyzetben van, adóssága több tízmillió forint, az is elképzelhető,
hogy nagy múltú, Megyeri úti pályáját (Göröcs, Bene, Dunai II. stb.) el kell
adnia.
Kovács Zoltán
újpesti labdarúgót váratlanul igazoltatta egy adósságbehajtó cég. A félreértés
rövidesen tisztázódott. Kiderült, hogy a focista által vezetett Audi 6-ost az
Újpest lízingeli a számára, de már hosszú ideje nem fizeti a bérleti díjat. A
félreértés azonban rövidesen tisztázódott, a labdarúgó továbbra is megtarthatja
a gépkocsit, mert a futballklub kész fizetni a részleteket.
OGy
VÉSZHELYZET
Olvasom, hogy
„őszre elfogy a mentők benzinpénze is”. Ez nyilván azt jelenti, hogy
egyéb eszközök és anyagok már korábban elfogynak, ezek azonban nem akadályozzák
az alapvető funkció ellátását. Benzin nélkül viszont ez az egész nem
működik.
Okos ember még a
nyáron elviteti magát.
ha
KÖZSZOLGÁLAT
Ítél a Balaton
című, 1932-ben készült filmet sugárzott az m1 elnevezésű közszolgálati
televízió. A stáblistán szerepelt „Gyulia” Csortos is, valamint „Victor Wassy”
(értsd: Vaszy Viktor). Tudniillik a film francia nyelvű volt, méghozzá
szinkron és szövegaláírás nélkül. Csakhogy ezt előre senki nem árulta el a
köznek, még a lehető legrészletesebb műsorújság sem. (Aki nem tud
franciául, ne a magyar egyest nézze.)
Talán mégiscsak
le kéne szögezni, hogy ennek az országnak speciel magyar a nyelve
(egyelőre). Még a lehető legközszolgálatibb magyar egyesen is.
T. Gy.
Két interjú: Reggeli krónika, május 19. –
Műsorvezető:
Kristóf Gábor
Riporter:
Klemanovits Vera
K. G.: – Az egyik
napilap értesülése szerint Font Sándor, az Országgyűlés közbeszerzési
bizottságának MDF-es tagja arra készül, hogy a házelnöknél kezdeményezi a
testület kisgazda elnökének visszahívását. Szerinte Székely Zoltán
vállalkozásai összeférhetetlenek a tisztségével.
(...)
R.: – Font Sándor
állítása szerint magának olyan vállalkozásai vannak, amelyek összeférhetetlenek
a tisztségével.
Székely Zoltán: –
Nem igaz Font Sándor úr állítása, ha ő ezt mondta. Amennyiben ezt így
gondolta, ha ezt mondta, akkor nincs igaza.
R.: – És vannak
vállalkozásai?
Sz. Z.: – Nekem?
Természetesen. Hát én a versenyszférából jövök, csak én megszüntettem a vállalkozásaimat
általában véve.
R.: – Az
általában véve azt jelenti, hogy akkor nem mindegyiket?
Sz. Z.: – Hát
nem. Nézze, a tőzsdét azt nem szüntettem meg, természetesen. Egyéb más
cégeim fölfüggesztettem a vezetőségi tagságomat, és bizonyos területekre
pedig korlátoztam a cég működését. Tehát úgy mint közbeszerzés, nem
indulhat stb.
R.: – Tehát
valóban nem lehet állítani, hogy összeférhetetlenség van?
Sz. Z.: – Nem
lehet azt állítani.
R.: –
Kifogásolták azt, hogy kilencedik hete nem hívta össze a testületet. Ennek az
volt az oka, hogy gondolkodott, hogy egyáltalán...
Sz. Z.: – Igen,
hogy egyáltalán tovább vállalnám a bizottság elnökségét. Kifejezetten ezek a
biztonsági kérdések játszottak szerepet.
R.: – Annak sem volt
szerepe, hogy támadás érte több irányból is, hogy bizonyos döntésekről
számolt be, holott ezeket még napirendre sem tűzték?
Sz. Z.: – Hát
kérem szépen a következőt tudom ezzel mondani. Van, aki nem akar dolgozni,
van, aki akar. Én az vagyok, aki akarok dolgozni. Tehát én elhatároztam és
saját lelkiismeretem szerint, ugye én a korrupció ellen bizonyos eszközöket
bevetek. Tekintettel arra, hogy elég jól ismerem a versenyszférát, elég jól
ismerem a gazdaságot, ez okoz bizonyos személyek részére elég nagy veszélyt,
pont az én személyem. Én ismerem a folyamatokat. Tizennyolc évig vállalkozó
voltam, ma már nem vagyok az. Egészségügyi okok miatt, tévedés ne essék, hát
még azt is elmondom, ami úgy nem tartozik a közvéleményre, engem elküldtek, azt
mondták, túl sokat dolgozom, és döntsem el, hogy politikával foglalkozom, vagy
vállalkozással, és én eldöntöttem a kórházi ágyon annak idején, amikor bent
feküdtem, hogy én nem foglalkozom tovább vállalkozással.
R.: – Csak
részben.
Sz. Z.: – Nem,
egyáltalán nem foglalkozom vállalkozással. Hát énnekem huszonvalahány cégem,
azt se tudom pontosan, mennyi, azért folyamatosan megszüntettem az
érdekeltségeket, eladtam a cégeket, kivonultam belőle. Ez még a maradvány,
a reszli. Font Sándor úr, hát meg fogom kérdezni tőle, hogy ha ezt mondja,
akkor mire alapozza. Őneki a szakterülete a borászkodás, hát inkább a
borhamisítás elleni küzdelemmel foglalkozna.
Riporter: László Judit
K. G.: – Lehet,
hogy a Rubik-kocka vagy valamiféle számítógép, esetleg a magyar származású
Nobel-díjasok. Mi jelképezi majd Magyarországot külföldön. (...) Az
Országgyűlés kulturális bizottságának millenniumi albizottsága
meghallgatta az Országimázs Központ vezetőjét, hol tartanak a tervezésben.
R.: – A tervek
szerint május végére eldől, hogy mi lesz Magyarország jelképe. (...) Tóth
István, az Országimázs Központ vezetője.
Tóth István: –
Nagyon sok tartalmas ötlet érkezett be. Ez talán két csoportba sorolható. Az
első csoportba azok a hagyományos értékek, emblémák, jelképek kerültek be,
amelyek történeti tudatunkkal is öszszefüggenek. Ezek közé tartozik a Lánchíd,
a Gellért-hegy, a puli kutya, a ló. Bár ugye a lóval kapcsolatosan egy nagyon
szellemes megjegyzés érkezett, ami arra utal, hogy azért nem igazán jó
jelképnek, mert az átlag magyar annyit ül lovon, mint az átlag svéd viking
hajón, és hát a paprika sem, mert hogy a brazilok sem igazán a banánnal
jelképezik magukat.
A másik az a
fajta, tulajdonképpen az ötleteket adók döntő többsége, mert 80 százaléka
megegyezett abban, hogy abba az irányba kell elmozdulni, ami a szellemi
potenciált jelenti, azt a szürkeállományt, ami Magyarországnak megadatott.
(...)
R.: – Az
albizottsági meghallgatásán néhány kézzelfoghatónak mondható tervet is
említett, például azt, hogy gondolkoznak azon a Magyar Turizmus Részvénytársasággal
együtt, hogy külföldön magyar étteremhálózatot alakítanak ki. (...)
T. I.: – Én azt
gondolom, hogy ez nem egyik napról a másikra valósul meg. Nagyon érdekes
kérdés, hogy talán hol kellene elkezdeni, hova kellene az elsőt vinni, ki
legyen az, aki működteti, mekkora létszámmal működjön ez az étterem,
milyen stílusa legyen az étteremnek.
(...)
R.: – A sajtó már
hírt adott arról, hogy a belföldi és külföldi kommunikációs kampány
megtervezését egy olyan kft. nyerte, amelynek tulajdonosával Ön korábban üzleti
kapcsolatban állt, pontosan társtulajdonosai voltak egy közös cégnek. Amikor a
már említett kft., a Klap Kft. bejelentette, hogy részt vesz a pályázaton, Ön
állítólag megpróbálta lebeszélni korábbi üzlettársát, ha lehet ezt mondani,
barátját, Borbély Lászlót, hiszen gondolom érezte ennek a dolognak a kissé
kényes voltát. Azt is jósolta, hogy Önöket szét fogja szedni a sajtó. Végül is
nem így történt, de ezt megfelelő eljárásnak tartja?
T. I.: – A
pályázat egyrészt nyílt pályázat volt, szakmai zsűri döntött. Én azt
gondolom, hogy megfelelő eljárás volt. Mindazok a körülmények, amelyeket
ugye a sajtó elmondott azokra a cégekre is, akik most nem nyertek,
tulajdonképpen igazak lehetnének. Azoknak a cégeknek is a vezetőjét
ismerem, azokkal a cégekkel is, hiszen gondolja meg, én a piacon dolgoztam, a
TV2-nél voltam előtte, azokkal a cégekkel is dolgoztam.
R.: – Igen, de
üzleti kapcsolata is volt ezen cégekkel?
T. I.: – Annyiban
üzleti kapcsolat, amennyiben egy kereskedelmi televíziónak üzleti kapcsolata
van marketinges cégekkel.
R.: – Tehát akkor
nem lehet érintetlen mintacéget találni ezen a piacon?
T. I.: – Én azt
gondolom, hogy nem lehet érintetlen céget találni, és nem is az volt a lényeg,
hogy érintett vagy érintetlen cég, hanem az a szellemi termék, amit lerakott az
asztalra, az milyen minőségű. Efelett döntött a bizottság.
BABARCZY ESZTER: |
KÖVETÉSI
TÁVOLSÁG |
· Leszek Kolakowski: Isten nem adósunk semmivel. Európa, 2000. 376 oldal, 2200 Ft
Leszek Kol/akowski
az európai filozófia nagy öregjei közé tartozik, olyasfajta
esszéíró-gondolkodó, mint a nemrégiben elhunyt Isaiah Berlin volt. A kortárs
filozófia műhelyeiből viszonylag hamar kiebrudalják az efféle
odd-and-out bölcselkedőt, hacsak nem hivatkozhat arra, amit talán
karizmatikus életútnak nevezhetnénk: filozófiai vándorlásra hitek, tanok és
országok között, amelyet a személyes reflexió hitelesít.
A
filozófiatörténet Kol/akowskit is a marxizmus áramlatainak feltérképezőjeként
szokta idézni, egy három kötetes nagy áttekintés nyomán, amely valahol e
karizmatikus út fordulópontján született, a hatvanas évek végén. Angol
bölcselőnk ugyanis lengyel marxista filozófusként kezdte pályáját, és
emigráns máskéntgondolkodóként folytatta, hogy végül Oxbridge békéjében érlelje
nagy öreggé önmagát. Magyarul azonban, tudomásom szerint, kései, bölcs
önmagaként van csak jelen, főként az Európának köszönhetően, amely
immár negyedik kötetét adja közre – egy kitűnő filozófus
„időskori művét”, mondja a fülszöveg. Kol/akowski nem eredeti
gondolkodó, s nem is alapvetést író történész akar lenni, de úgy gondolkodik,
mint egy eredeti gondolkodó, és oly megbízható, mint egy történész, így aztán
megengedheti magának a filozófusok nagy luxusát: hogy az úgynevezett végső
kérdésekről, életről, halálról és Istenről beszéljen.
Az Isten nem
adósunk semmivel – különös cím – ilyeténmód egyszerre kellemes
ismeretterjesztő olvasmány és felkavaró elemző tanulmány,
filozófiatörténeti és vallásfilozófiai elegy, amely a XVII. század vallási
dilemmáit elemzi, s próbálja korunkra alkalmazni. Tárgya viszonylag
egyszerűen összefoglalható: az ágostoni hagyomány lassú kiszorítása a
modern katolikus dogmából, a XVII. századi francia janzenizmus, a kortárs
jezsuita molinizmus és Pascal vallásfilozófiai vitáinak tükrében.
Nem
kevesebbről van szó, mint az istenhit jelentésének és jelentőségének
radikális átalakulásáról, a katolikus egyház önmodernizálásáról, amely egyben –
és persze fű alatt – a legnagyobb szent tekintély, Ágoston elveinek
kényszerű elvetését is jelentette. Hogy a váltás így ment-e végbe
pontosan, s éppen a janzenizmus elítélése kapcsán-e, azt a katolikus egyház
történetírói minden bizonnyal vitathatják, ahogy vitathatják az ágostoni
tanítás pontos jelentését is – nem kell azonban szakértőnek lennünk ahhoz,
mégcsak hívő vagy hitetlen katolikusnak sem, hogy a fordulat
jelentőségét belássuk.
A technikai
terminus, amely körül e lelkiismereti örvény forgásnak indult, a hatékony
kegyelem fogalma: az a kérdés, hogy vajon ki lehet-e érdemelni az isteni
kegyelmet, hogy jóvá alakíthatja-e magát az ember, s kiérdemelheti-e az
üdvözítetteknek fenntartott javakat. Más szóval: hogy köti-e Istent az
igazságosság és az objektív jó magasabb parancsa, vagy kegyelme és akarata nélkül
nemhogy a jó definíciójával nem volnánk tisztában, de jó tettet sem hajthatnánk
végre. A XX. századból nézve e dilemma elhomályosul, s mint Kol/akowski mondja,
mintegy ösztönösen azon megoldás felé hajlunk, amelyet végül az anyaszentegyház
is választott, s amely megkönnyíti életünket a földön: hát persze, hogy nem
igazságtalan az Isten (ha van), nyilvánvalóan a jókat üdvözíti, és
nyilvánvalóan azért üdvözíti őket, mert jók, s mert alázatosan igyekeznek
megmaradni az igazak tövises és szűkös ösvényén.
Ez a gondolat
azonban nem más, mint pelagianus eretnekség – és mint eretnekséget ítélte el
annak idején Szent Ágoston. Ha van Isten, szuverenitását nem korlátozhatja
semmi, még a jóság és az igazságosság objektív törvényei sem; az emberi értelem
és törekvés és az isteni akarat között áthidalhatatlan szakadék tátong.
Tekintve, hogy manapság a jóság és az igazságosság törvényeinek
objektivitásában is csak a legmerészebb filozófusok és a legkorlátoltabb
ideológusok hisznek, Isten pedig oly változékony lett, hogy elillan,
mielőtt az igazságosság ítélőszéke elé állíthatnánk, ez a teológiai
dilemma nem tűnik nagyon aktuálisnak. Kol/akowski mégis azt akarja
mondani, hogy éppen ez, éppen az isteni szuverenitás problémája nyithatná fel
szemünket saját korunk némely lappangó nyavalyájára. Az emberi racionalitás és
az isteni terv összeegyeztetése, a némi erőfeszítéssel fenntartott
optimista mosoly és a mindenkinek megígért lehetőség (legyen ez e világi
vagy másvilági) voltaképpen csak elfedi a rémisztő űrt alattunk.
A janzenista
teológia nagyjai, majd Pascal, aki a Gondolatokban Kol/akowski szerint éppen
ezt a teológiát próbálná elvinni kora hitetlenjeihez, a XVII. század elején,
részben a reformáció hatására, visszatértek Ágoston könyörtelenül kegyelmes
Istenéhez. Az ember elveszett, romlott, kiszolgáltatott és tévelygő,
boldogtalan, még ha boldognak hiszi is magát, és csak a teljes és aszketikus
önátadás menekítheti meg abból a konfúz, szenvedésteli, ingatag állapotból,
amelybe a bűnbeesés taszította. De még ez az aszketikus önátadás sem mehet
végbe Isten kegyelme nélkül, a hit is a kegyelem ajándéka, és még e hit sem
ígér semmit: Isten nem üzletel, csak ad vagy visszavon, tetszése szerint.
A jó erkölcs
bizonyosságához tehát nem lehet kialkudni az utunkat, s a jezsuiták
molinizmusa, amely meghökkentő engedékenységgel pátyolgatta a
bűnösöket és mentegette bűneiket, így terelgetvén és szaporítván az
anyaszentegyház nyáját, voltaképpen hazug és álnok csalás. Nem lehet elvezetni
az embert a jóhoz vagy Istenhez, a mézesmadzag-taktika nem működik, s aki
gyón és áldoz és adakozik, hogy mentse a bőrét, azt nevezzük csak nevén:
bőrét menteni igyekvő gyáva, romlott, bűntudatos alak, aki némi
vesztegetéssel próbálkozik, hátha a pult alól hozzájut a hiánycikkhez, hátha
megkenheti a portást, hogy engedje fel Istenhez.
Érthető, mit
utáltak a reformátorok az egyházban. A teológiát félretéve: olyan lehetett ez,
mint a mi létező szocializmusunk.
Istent
könyörtelenül, ígéretek és engedmények nélkül szeretni kell, önmagáért
szeretni, és aki erre képes, az végül meglesz a létező világ nélkül is. A
protestánsokat a jel, a kiválasztottság bizonyosságának keresése, legalábbis
Max Weber szerint, a modern racionális üzleti viselkedés feltalálásához
vezette: felhalmozó magatartást tanúsítottak. Pascal a világtagadó aszkézisben
a racionalitás határainak kitolásával és egyben megvonásával egyszer s
mindenkorra kijelölte a tudomány helyét, a világban, a hiten kívül: a jó
forrásától távol, és a jó törvényei által meg nem kötve.
A kérdés tehát
az, most éppen az ő örökségük maradékát herdáljuk-e el. Kol/akowski nem
igazán ad választ erre. De legalább feltett egy érdekes kérdést.
HAHNER PÉTER
Ennek a könyvnek
már a témája is botrányos lehet mindazok szemében, akik legszívesebben
valamennyi nőt visszaküldenének a felmosórongyhoz és a pelenkához. A
francia történész asszony ugyanis azt kívánja bebizonyítani könyvében, hogy „az
anyai ösztön csupán mítosz. Egyetlen univerzális és szükségszerű anyai
magatartásformára sem akadunk. Ellenkezőleg, eme érzelmek szélsőséges
változékonyságát állapíthatjuk meg az anya műveltségének, ambícióinak és
frusztrációinak függvényében.” (309. o.) Vagyis: „Az anyai szeretet pusztán
emberi érzelem. És mint minden érzelem, bizonytalan, törékeny és tökéletlen… Az
anyai viselkedésmódok fejlődését figyelve láthatjuk, hogy a gyermek iránti
odaadás és érdeklődés vagy megmutatkozik vagy sem.” (13. o.) Mégpedig
„aszerint, hogy a társadalom értékeli vagy alábecsüli az anyaságot, a nő
kisebb vagy nagyobb mértékben lesz jó anya.” (16. o.)
Elisabeth
Badinter a legváltozatosabb források felsorakoztatásával meggyőzően
bizonyítja kötetében, hogy az anyai szeretet az elfogadott elképzelések
ellenére talán mégsem olyan mélyen rejtezik az asszonyi természetben, ahogy ezt
az elmúlt kétszáz év során állították. A középkor és újkor világát mai szemmel
ugyanis akár szeretet nélküli társadalomnak is nevezhetnénk. Érzelmek
természetesen léteztek, de ezeket szégyellték, a gyengeség, sebezhetőség
bizonyítékának tekintették. Az emberek nem szívük szerint választották
házastársaikat, a gyermeki állapotot pedig a gyengeséggel, bűnnel és
rosszal azonosították, amelytől el kell határolódni, s amelyet minél
gyorsabban fel kell számolni. Ráadásul az asszonyok többsége a fizikai és
morális nélkülözés állapotában élt, s ezért mind férje, mind saját érdekeit a
gyermek érdekei elé helyezte. Szerető anyák természetesen ekkor is voltak,
de az anyai érzést a társadalom nem értékelte, nem is szentelt különösebb
figyelmet neki, természetes dolognak vagy éppen szükséges rossznak tekintette.
A XVIII. század végéig senki sem ítélte el azokat a közönyös és érdektelen
szülőket, akik minél gyorsabban meg akartak szabadulni gyermekeiktől
a dajkák, a nevelők és a kollégiumok segítségével.
Ekkor azonban
forradalmi átalakulásra került sor a mentalitás terén. Az anyáról való kép, az
anyai szeretet fontosságáról való vélekedés teljesen megváltozott, az anyai
szeretetet természetes és társadalmi érték gyanánt kezdték magasztalni. Ebben
egyrészt a modern állam megerősödése játszott szerepet, amelynek eddig
csak az alattvalók engedelmessége volt fontos, a demográfiai szemlélet
elterjedésével azonban a mennyiségük és minőségük is. „Az ember értékes
nyersanyaggá vált az állam számára – írja a szerző – nem csupán azért,
mert gazdagságot állít elő, hanem azért is, mert az állam katonai
hatalmának garanciája” (127. o.). A felvilágosodás filozófiája is fontos
szerepet játszott e fordulatban, amely az emberi egyenlőség és boldogság
lehetőségének felvetésével elősegítette a szeretet megjelenési
formáinak terjedését. Ettől fogva az emberek már nem féltek
öszszeegyeztetni érdekeiket boldogságukkal. Az Émile-t megíró Rousseau és a
gyermekeit szoptató Mária Terézia a többi íróval és politikussal együtt divatba
hozta a családi idillt. Ezzel pedig új szerep kínálkozott az asszonyok számára,
a kizárólag gyermekeiért élő családanya szerepe, amely boldogságot és
jelentős társadalmi presztízst ígért nekik. Annál nagyobb boldogságot,
minél jobban feloldódnak ebben a szerepben, s annál jelentősebb társadalmi
tekintélyt, minél kevésbé próbálnak kilépni e szerepkörből. A családi élet
a XIX. században már az anya köré szerveződött, aki sohasem volt ilyen
fontos, mint ebben a korban. Egyfajta emelkedésre, emancipációra nyílt
lehetősége, a család uralkodója lett, a férfi ráhagyta az otthon
megszervezését, ezért tisztelte is őt, otthonán kívül pedig úgy élt, ahogy
neki tetszett. Egyes túlbuzgó XIX. századi tollforgatók olykor a szentekhez,
máskor pedig a tenyészállatokhoz hasonlították az ideális asszonyokat: „Akkor
tűnik elő a tyúk kiválósága – írta Gérard doktor –, mikor tudatosan
kotlani kezd, drága szabadságát is megvonván magától… Egyszóval, mikor betölti
anyai feladatát.” Elisabeth Badinter teljes joggal állapítja meg, hogy „e
szöveg ma megnevettetne bennünket, ha nem jelezné, hogy felelős emberek
milyen hitvány megbecsülésben részesítették az asszonyokat. Az asszonyi
szabadságot egy tyúkéhoz hasonlítani rámutat arra, milyen magasrendű
elképzelésekkel rendelkeztek az előbbiről” (155. o. – hát igen, a
fordítás néha lehetne szabatosabb). Ha pedig az asszony nem lesz szent anya –
akkor bukott nő lesz, bűnös asszony, akinek legjobb lenne meghalnia.
Harmadik lehetőség nincs.
Az anyaságról
folytatott társadalmi diskurzus a XX. századra megtelt ígéretekkel és
fenyegetésekkel. Freud és követői a pszichoanalízis megalapozatlan
állításaival a passzivitást, a nárcizmust és a mazochizmust nyilvánították
tipikus női tulajdonságokká. Aki máshogy viselkedett, azt egoizmussal,
gonoszsággal, sőt, elmezavarral vádolták. Immár nem a boldogság
ígéretéről volt szó, hanem arról, hogyha az anya nem elég mazochista,
tönkreteszi gyermekét, és a majdani felnőtt minden problémájáért őt
lehet okolni. Így aztán egyesek gőggel és örömmel élhették át anyaságukat,
mások pedig rossz közérzettel, mert úgy kellett vállalniuk a szerepet, hogy nem
éreztek elhivatottságot rá.
„Vajon létezik-e
anyai ösztön – teszi fel a kérdést merészen egy feminista tanulmányt idézve a
szerző –, vagy pedig az anya–gyermek viszonyban csupán olyan érzelmek
vannak, mint bárhol másutt: szeretet, gyűlölet, közöny, az esetektől
függően különböző arányban?… Vajon létezik-e anyai ösztön, vagy pedig
ez nem több égbekiáltó hazugságnál, …amelyet arra szántak, hogy elhitesse a
nőkkel, nekik kell elvégezniük a »piszkos melót«, tehát mindig ugyanazt
kell csinálniuk egyedül, vég nélkül, állandóan sikálni a padlót, amit a kölykök
összekoszoltak?” (298. o.) A történész asszony merésznek tűnő, de
könyve figyelmes olvasói számára logikusan hangzó válasza így szól: „Az anyaság
adottság és nem ösztön, ahogy ezt megpróbálják elhitetni velünk. Hagyják békén
azokat, akiknek nincs hozzá kedvük.” (302. o.)
Uraim, most
tessék felháborodni!
(Fordította:
Szekeres András. Csokonai, 1999. 311 oldal, 980 Ft)
Csak örömmel
fogadhatjuk, hogy végre magyar nyelven is elérhetővé vált ez a sokat
emlegetett, klasszikus világirodalmi mű, a francia romantika leghíresebb
alapítójának nagyszabású emlékirata. Igaz, a három-négy kötetre terjedő
szövegnek csak egy töredéke lett átültetve nyelvünkre, de hát a régi közmondás
szerint fél kenyér is több a semminél, a fordító pedig igen jól szelektált, az
emlékirat legfontosabb és legjellegzetesebb részeit válogatta ki.
Megismerkedhetünk Chateaubriand gyermekkorával (amely különben pontosan
igazolja Elisabeth Badinter kötetének megállapításait!), amerikai
tapasztalataival, az irodalomról és Napóleonról kialakított nézeteivel,
valamint Madame Récamier-hez fűződő szerelmével. Rendkívül
érdekesek azok az arisztokrata büszkeséggel teli, de minden féltékenység dacára
is igen bölcs megállapítások, amelyekkel Chateaubriand a napóleoni cenzúrát,
hatalomgyakorlást és a hódító kultuszát bírálja. „A mindennapos tapasztalat azt
mutatja, hogy a franciák ösztönösen a hatalomhoz húznak; egyáltalán nem
szeretik a szabadságot, egyetlen bálványuk az egyenlőség. Ám az
egyenlőség és a zsarnokság között titkos kapcsolat áll fenn” (228. o.). E
mondatok alapján Chateaubriand akár Tocqueville előfutárának is
tekinthető. Meglepő, hogy milyen rendkívüli éleslátással ismerte fel
az amerikai irodalomnak mindmáig érezhető, fokozottan realista jellegét
egy olyan korban, amikor maga az önálló amerikai irodalom még csak
kibontakozófélben volt. Kiváló jellemzések, emlékezetes pillanatképek követik
egymást az emlékiratban. Felejthetetlen az a jelenet, amelyben egy
egyszerű kapitány meg akarja köszönni arisztokrata jótevőinek, hogy
megmentették az életét, majd halálra sértődötten távozik, mert azok nem
emlékeznek rá. Kedvenc részletem azonban az amerikai útinaplónak az az oldala,
amelyen a szerző megírja, hogy hosszas vándorlás után hogyan talált az
érintetlennek tartott „ősvadon”-ban egy rizsporozott hajú, francia
táncmestert, aki a legmodernebb európai táncokra tanította az irokézeket.
Megnyugtató érzés, hogy a civilizáció áldásaitól már Chateaubriand korában sem
volt könnyű eltávolodni, s ő is átélte azt a meglepetést, ami akkor
éri az embert, amikor egy videókölcsönzőre vagy egy Burger King
vendéglőre bukkan az „érintetlen őstermészet” kellős közepén.
A fordítás
egészen kiváló, jól érzékelteti a szöveg ódon fordulatait, bonyolult
költőiségét, de mégis gördülékeny és olvasmányos. Ha csak szépirodalmi vagy
nyelvészeti szempontból lenne bírálható, a legkiválóbb műfordítási
teljesítmények közé sorolnám. Chateaubriand azonban átélte a forradalom és
Napóleon korát, állandóan olyan történelmi eseményekre utalt, amelyek a mai
olvasó előtt már kevésbé ismertek, a fordítónak tehát vagy alaposabban
kellett volna foglalkoznia az adott kor történelmével, vagy fel kellett volna
kérnie (ha nem neki, akkor a szerkesztőségnek!) egy történészt a szöveg
ellenőrzésére. Sajnos ilyesmire nem került sor, s ezért nem csak vitatható
fordítói megoldásokat találhatunk, hanem kifejezett ténybeli tévedéseket is –
mind a jegyzetekben, mind a lefordított szövegben.
A fordító jól
tette, hogy minden asszonynév előtt megtartotta a francia Madame vagy az
angol Lady elnevezést, de vajon miért írta ezeket a régi és jól bevált
gyakorlattal ellentétben személynév előtt is kisbetűvel? Miért nem a
több évtizede elfogadott formában fordította le a történelmi szakkifejezéseket?
A forradalmi terror (vagy ha úgy tetszik: rémuralom) évét több helyen is a
„rémület” évének nevezi, a Jakobinus Klubot pedig „Jakobinus kör”-nek (161.
o.). A szeptemberi mészárlásokat „szeptemberi kivégzéseknek” nevezte el (162.
o.), pedig Chateaubriand aligha kívánta ilyen eufemisztikus kifejezéssel
mérsékelni a tömeggyilkosságok szörnyűségeit. Miért lett „kulturált
önkényuralom” a „felvilágosult abszolutizmus”-ból (128. o.)? Miért közli egyes
újságok címét (83. o.) és hajók nevét (89. o.) magyarra fordítva? Miért
fordítja le prózában Shakespeare LXXI. szonettjét (137–38. o.), amelyet Szabó
Lőrinc már egyszer olyan szépen lefordított nekünk?
Vannak itt
történelmi tévedések is: Lamoignont aligha lehet konzervatív politikusnak
nevezni, hiszen ez a politikai ideológiát csak halála idején kezdték
megfogalmazni (17. o.). Madame de Staël nem „arisztokrata származású”, hiszen a
protestáns, svájci bankár, Jacques Necker volt az apja (85. o.). Tévesen
találhatjuk meg Napóleon születésének dátumát (18. o.), a marengói csata évét
(244. o.), Desaix tábornok neve pedig helységnévként bukkan fel (208. o.).
Comore nem félsziget, hanem szigetcsoport (238. o.), Rochambeau tábornok nem
amerikai volt, hanem francia, s nem az amerikai felkelők seregének vezére
(aki ugyebár Washington volt!), hanem a francia segédcsapatok parancsnoka (93. o.).
Cambacérčs nem „pármai herceg” (197. o.), hanem francia politikus, aki
Napóleontól a Párma hercege címet kapta, XV. Lajos pedig ugyanúgy nem
tévesztendő össze XVI.-kal (68. o.), ahogy karabély sem a karabinerrel
(96. o.), s a parlament tagjai sem a parlamenterekkel (138. o.).
Vannak persze
olyan tévedések is, amelyek magától a szerzőtől származnak, az
olvasót azonban mégis figyelmeztetni kellett volna rájuk. Pittsburgh-nél
például nem a Kentucky és az Ohio nevű folyók találkoznak, ahogy ezt a
109. oldalon olvashatjuk, hanem a Monongahela és az Allegheny egyesül Ohióvá,
Jefferson sírján pedig nemcsak az a pár szó olvasható, amire Chateaubriand
emlékezett (124. o.). A nevekkel nagyon sok a probléma: Klodvigot Clovis (26.
o.), Barčre-t Barrčre (74. o.), Eylaut Eilau (271. o.), Pius pápát
Piusz (192. o.), Chathamet Chatman (154, 156, 157. o.), Lipcsét Leipzig (223.
o.) néven találhatjuk meg a szövegben, Lotaringia bíborosát Lorraine bíborosnak
(204. o.), Chilpéricet Khilpéricknek (97. o.), Neuchâtelt Neufchâtelnek (158.
o.) nevezi a fordító, Washington Irwing nevét pedig kötőjellel írja (125
o.), mintha egy összetett vezetéknévről lenne szó.
Kicsinyesség
lenne ilyen hosszan sorolni egy úttörő jelentőségű és nyelvileg
mindenképpen kiváló fordítás apró szépséghibáit? Talán igen, de az optimista
recenzens abban reménykedik, hogy az újabb (s talán teljesebb?) kiadás esetében
már nem lesz alkalma efféle kötözködésre.
(Fordította: Maár
Judit. Osiris, 1999. 308 oldal, 1980 Ft)
Jól tette az
Európa Kiadó, hogy újra felfedezte a magyar olvasók számára e francia történész
népszerű ismeretterjesztő életrajzait. Abban már nem vagyok olyan
biztos, hogy érdemes volt ezt a rövid zsebkönyvet vaskos kötetnek „álcázni”. Az
olvasónak úgy tűnhet, hogy a szerző fél évvel ezelőtt kiadott
Napóleon című könyvének egyenrangú párját veheti a kezébe. Erre utal a
kötet mérete, borítója és meglehetősen borsos ára is. Elég azonban
egyetlen pillantást vetni az oldalakra, és máris azok a szakdolgozatok jutnak
eszünkbe, amelyeket a végzős diákok semmiképpen sem tudtak a
vizsgaszabályzat által előírt terjedelemben elkészíteni, s ezért nagy
betűkkel, széles margóval és maximális sortávolsággal próbálták meg
„felduzzasztani” rövidke írásukat. Ezen a benyomásunkon a mindössze fél íves
illusztrációs anyag sem változtat. Ami pedig a tartalmát illeti – semmivel sem
tudunk meg többet annál, amit a szerző fent említett könyvében már megírt.
Szerelmi téren Napóleon egyszerű és átlagos férfi volt, egyes nőkbe
szerelmes lett, másokat csak megkívánt, akikbe szerelmes volt, azok olykor
megcsalták, ő pedig könnyen megbocsátott nekik, talán éppen azért, mert
számára nem a szerelem volt a legfontosabb dolog a világon. S mivel így áll a
helyzet, aligha volt érdemes ilyen formátumban megjelentetni Napóleon egyik
legnagyobb életrajzírójának egyik aprócska „melléktermékét”. A zsebkönyv
zsebkönyv marad nagy formátumban és kemény kötésben is.
(Fordította:
Somogyi Pál László. Európa, 1999. 246 oldal, 1300 Ft)
Akik hozzám
hasonlóan szeretik Kertész Ákos regényeit és novelláit, azok ezt a kötetet sem
tudják majd letenni, amíg végig nem olvasták. Igaz, Kertész Ákos inkább a
mindenkori magyar valóság írója, mint a fantázia világáé, s ezek az írások is
egyre jobbak, minél inkább közelednek ezredvégi mindennapjainkhoz. Minél
kevésbé tündérmese-jellegű egy-egy fejezet, annál emlékezetesebb, s a
rogacsovi, mesüge pék történetének nem a Sátán felbukkanása a legkiválóbb
része, hanem a gyűlölködő és kielégületlen asszonyok öszszeesküvése.
A Csengődi Böbe házassága című, második kisregényt, vagyis inkább
novellát az ember azzal az érzéssel fejezi be, hogy akár egy nagyobb regényre
is elegendő anyag sűrűsödött össze ezen a pár oldalon, s szinte
sajnálja, hogy az író nem fejtett ki mindent bővebben, ráérősebben. A
harmadik és egyben leghosszabb kisregényt pedig kifejezetten a
filmrendezők figyelmébe ajánlom: igen mulatságos és izgalmas krimit
lehetne készíteni belőle.
Azt viszont
egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, amiről a Fekete Sas Kiadó meg
akar győzni engem ezzel a kötettel. Hogy egy kétszáz oldalnál is rövidebb
könyvet, amelyet a magyar Alkotóművészeti Közalapítvány és a MAZSÖK is
támogatott, kizárólag ilyen igénytelen borítóval, ennyi helyesírási és
sajtóhibával, és csak ilyen drágán lehet kiadni… Pontosan annyiért, mint a
fentebb ismertetett, látványos borítóval, jó minőségű papíron és
illusztrációkkal együtt megjelentetett, francia kiadótól megvásárolt könyvet?
Nem, uraim és hölgyeim, ennyire rosszul nem áll a magyar könyvkiadás szénája,
ezzel önök nem országunk anyagi és kulturális helyzetét, hanem saját kiadójuk
munkáját minősítették. Kertész Ákos, ez a kiváló író igazán jobb
bánásmódot érdemelne.
(Fekete Sas
Kiadó, 1999. 197 oldal, 1300 Ft)
SCHEIN GÁBOR:
· Nyugat 1908–1941 (CD-ROM), Arcanum Kiadó, 2000. 9333 Ft
Valójában még ma
is csak feltételezésszámba menő feltételezéseink vannak arról, hogy a
digitális adathordozók elterjedése miként alakítja át az irodalomról, a
műről, a szerzőről, az eredetiségről és a
szövegről alkotott fogalmainkat, hogyan formálják át az eddigi értelmezési
hagyományokat az olvasás új módjainak és lehetőségeinek tömeges
elterjedése, és hogy a papír, illetve az elektronikus megjelenés sokszor
feszült viszonyában hogyan törnek meg, alakulnak át a szöveg
időbeliségéről szóló eddigi elképzeléseink. Annyi mindenesetre már
most is látszik, hogy a korábban papíralapú művek digitalizálása a
lehető legszorosabban öszszefügg az irodalmi kánonok reprezentációjával,
mintha a papírnál tartósabbnak ígérkező digitális alap megnyitná a
megőrzött irodalmi alkotások előtt azt a jövőt, amelyet a
modernség korában mindig is reméltek. Ám ahogyan a papír és a könyv sem
egyszerűen a megőrzés médiuma, hanem maga is kultúra, érzéki élmény
és mítosz, úgy a digitális megjelenés is sokkal több és más, mint a szöveg
pusztulástól való megvédésének legújabb eszköze. A szövegek továbbélése mindig
is magában foglalta, sőt szükségessé tette a másolást és esetenként a
médiumváltást, azaz a szöveg megváltozását, hiszen a megőrzés kezdetben
egyedüli lehetősége, a másolás, tág teret enged a szövegek módosulásának,
aminek erejét mi sem mutatja jobban, mint azoknak a szankcióknak a szigora,
amelyekkel egyes vallási kultúrák, mindenekelőtt a zsidó tradíció
védelmezte szent iratait az elírásokkal szemben. Az európai hagyományban a
torzítások elleni küzdelem szorosan összefügg a kultúra történetiségének
érzékelésével, így vált a bölcsészet területén a szövegek megőrzése,
hiteles javítása és kritikája olyan tudománnyá, amely minden történeti
diszciplína alapjául szolgált. Amennyiben ma a digitalizálás, ígéretéhez híven,
a megőrzés szolgájává kíván szegődni, miközben egyik legfontosabb
kezdeményezője az irodalmi kultúra átalakulásának, nem tehet mást, mint hogy
saját ügyét, a diszkontinuitás energiáit felszabadító változás és a váltás
eseményét tudatosan összekapcsolja a filológia megújításának feladatával. Ennek
azonban Magyarországon eddig kevés jele van. Az irodalom digitalizált
klaszszikusainak évről évre jelentősen bővülő piacán sajnos
többségben vannak a nem egészen megbízható, gondozatlan szövegek, ami
elsősorban nem a kiadók, hanem az irodalomtudomány felelőssége, mert
többnyire még a bízvást nemzeti klasszikusnak nevezhető szerzők
esetében sem támaszkodhatnak történeti-kritikai kiadásokra.
Az Arcanum Kiadó
az ilyenkor számba jöhető minden nehézséggel szembesülve nagy segítséget
nyújtott a huszadik századi magyar irodalom olvasóinak és kutatóinak, amikor
CD-n megjelentette a Nyugat harminchárom évének teljes szöveganyagát, és
felszerelte a munkához szükséges keresési lehetőségekkel. Amikor az
Akadémia Kiadó 1978-ban elindította a folyóirat reprint kiadását, a költségek
miatt a befejezésre nem volt remény, most viszont az önmagában még mindig drágán
elérhető, a papíralapú kiadásnál mégis sokkal olcsóbb CD-változat
betöltheti azt a funkciót, amelyet az akkori vállalkozás végül nem tudott.
Pontosabban betölthetné, ha több gondot fordítottak volna rá.
A Nyugat
CD-változatát Kokas Károly rövid bevezetője kíséri, amely a Nyugat
történetéről elenyészően kevés tényanyagot tartalmaz, ami viszont e
néhány sorba belekerült, az megrendítő tájékozatlanságról árulkodik. Kokas
Károly e mondatban foglalja össze, amit a Nyugat megindításáról tud: „Nyugat. 1908.
január 1-jén indult, főszerkesztője 1929-ig Ignotus Pál volt,
anyagilag Hatvany Lajos és Fenyő Miksa támogatta, fő kritikusa és
egyben szellemi irányítója nagyon hosszú ideig Osvát Ernő volt.” Kell-e
mondani, hogy Ignotus Pál sosem volt a Nyugat főszerkesztője, annál
inkább az édesapja, Ignotus, aki azonban 1918 után külföldön élt, és a neve
ugyan tiszteletből ott maradt a borítón, de a szerkesztésbe már nem szólt
bele. Fenyő Miksa nem vállalt Hatvanyéhoz hasonló mecénási szerepet,
szerkesztőként azonban valóban nagyrészt ő kutatta fel a
megjelenéshez szükséges anyagi forrásokat. Végül pedig: Osvát Ernő nem
volt kritikus, még rövid ideig sem. Mindezen információk megszerzéséhez Kokas
Károlynak nem kellett volna mást tennie, mint belenéznie abba CD-be, amelyhez
előszót írt, vagy magába az egykori Nyugatba, esetleg elővennie egy
kézikönyvet, de egy középiskolás tankönyv is megtette volna. E rövid cikk
helyett, ha mentes is lenne minden tévedéstől, akkor is érdemesebb és
hasznosabb lett volna egy sokkal bővebb tájékoztatást nyújtó összefoglaló
tanulmányt közölni a Nyugat ténytörténetéről, amely a kevésbé járatos
olvasóknak kellő segítséget nyújthatott volna a Nyugat sokféleségének
megértéséhez, a szerkesztők és a munkatársak közt dúló viták, valamint a
folyóirat kulturális környezetének megismeréséhez.
A CD-n harminc
percnyi hanganyag is található. Ám sajnos könynyen olyan érzése támadhat az
embernek, hogy a kiadó egyszerűen csak ki akarta tölteni CD-t, amelynek kapacitása
sokkal nagyobb, mint a Nyugat teljes szövegmennyisége. Vezér Erzsébet
Fenyő Miksával készített interjúja sok érdekes részletet tartalmaz,
„nyomtatott” változatának mindenképpen helye lett volna a Nyugat szövegközlése
mellett, hangos megjelenésének azonban irodalmi szempontból sokkal kisebb a
jelentősége, mintha például Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc és mások
felolvasását hallhatnánk, hiszen a szerzői intonálás lényegesen
befolyásolhatja a művek megértését.
Mindezek a hibák
megbocsáthatóak lennének, ha megbízható szöveget kapnánk a kezünkbe. A Nyugat
digitális változatát böngészők azonban ezután sem nélkülözhetik az eredeti
folyóirat használatát, mert a CD-n az ilyenkor elkövethető tévedések
szinte mindegyike megtalálható. Nincsenek jelölve például az eredeti
oldalszámok, ezért idézéskor vissza kell őket keresni. A dőlt
betűs kiemeléseket eltüntették a szerkesztők, pedig az ilyesmi
sokszor fontos lehet. A szövegek eredeti helyesírását átváltoztatták a mai
helyesírásra, ami reprint jellegű kiadások esetében nem szokás. Ráadásul
sok szövegnél, különösen a verseknél, minden boszszankodáson túl sem mellékes,
hogy mondjuk egy magánhangzó hosszú-e, vagy rövid. Ha például Ady A Sionhegy
alatt című versének ebben a sorában, „Harangozott és simogatott” az í-t
i-re cseréljük, ahogyan a CD szerkesztői tették, az erősen jambizáló
versben ez a sor értelmezhetetlenné válik. A CD-n szinte nincs szöveg, amelynek
az ortográfiáját gondosan egybevetették volna az eredetivel. A Nyugat első
számának második írása, Elek Artúr Arturo Graf című elbeszélése a reprint
kiadásban rendelkezésre álló eredetiben így kezdődik:
„Északolaszországban, Piemont fővárosában, a fáktól és cserjéktől
zöldellő Torinóban, egyetemi tanítványai s tisztelői között él magába
zárkózva, elszigetelten egy olasz költő.” A CD-n ez olvasható:
„Észak-Olaszországban, Piemont városában, a fáktól és cserjéktől
zöldellő Torinóban, egyetemi tanítványai s tisztelői között él magába
zárkózva, elszigetelten egy olasz költő.” Egyetlen mondatban három
eltérés, amelyek közül kettő nem értelemzavaró, a harmadik azonban mindent
elront, hiszen Piemont nevű város, amelyet rejtélyes okoknál fogva
Torinónak is neveznek, nincs. Ezeken kívül még számos hibát lehetne sorolni.
Például ha a digitális változat szerkesztői úgy döntöttek, hogy elhagyják
a címek végén szereplő pontot, akkor miért nem teszik ezt mindenütt, és
miért maradt le a CD-ről minden szám hátsó borítója, reklámanyaga.
Összegzésül
aligha mondható más, ha valaki ilyen horderejű vállalkozásba kezd, mint a
Nyugat lapszámainak digitalizálása, annak alaposabban számba kellene vennie a
munka lehetséges filológiai buktatóit, és – bár tudjuk, hibátlan szövegű
kiadás nincs – még nagyobb figyelmet kellene fordítania a tévesztések
kiszűrésére. Így sajnos egy kicsit megkeseredik az öröm, amellyel az ember
hazaviszi és lapozgatni kezdi a teljes Nyugat jól kezelhető, minden
szükséges visszakeresésre módot adó digitalizált változatát.
FÜZI LÁSZLÓ:
· Zelei Miklós: A kettézárt falu (dokumentumregény). Adolf Buitenhuis fényképeivel. Ister, 2000. 278 oldal, 1300 Ft
Ha Zelei Miklós
nem írta volna meg A kettézárt falu című könyvét, akkor jóformán semmit
nem tudnánk Kisszelmencről és Nagyszelmencről, erről a két
ungvidéki ikerfaluról. Hiába említik az oklevelek és más fontos iratok a két
falu nevét évszázadokkal ezelőttről, az itt élők élete minden
bizonnyal beleolvadt volna abba az évszázadokon áthúzódó mozdulatlanságba,
melyet a kelet-európai parasztság történeteként szoktunk emlegetni. Aztán jött
az, amit történelemként tartanak számon, noha a falvak élete korábban is része
volt a történelemnek, csakhogy mifelénk a mozgásokat, a látványos történéseket
szokták a történelem részének tartani, s a szelmenciek ugyancsak súlyos
történések elszenvedőivé váltak. A két falu a trianoni békeszerződés
után Csehszlovákiához került, ez vélhetően megváltoztatta az életüket
körülvevő formákat, az életükbe azonban nem nagyon avatkozhatott be, a
paraszti élet keretein még nem keletkezhetett rés, 1938–44 között újra Magyarországhoz
tartoztak, 1944. november 26-án pedig az úgynevezett Népbizottságok I.
Kongresszusa – erre erőszakkal terelték be a résztvevőket, s
előre megírt határozatot fogadtattak el velük, noha erre semmiféle
felhatalmazásuk nem volt – kimondta, ahogy Zelei Miklós írja, „az ősi
ukrán földek, »Kárpátalja és Szovjet-Ukrajna újraegyesítését«” (érezhetjük:
egyetlen félmondat történelmi zagyvaságok és tisztázatlanságok egész sorát
képes a felszínre hozni, ebben is a kelet-európai történelem egyik sajátossága tör
a felszínre, bár az is igaz, hogy ősi szovjet földeket mégsem
említhettek), a határt pedig Szelmencen keresztül húzták meg, Nagyszelmenc
Csehszlovákiához, Kisszelmenc pedig Ukrajnához, végső soron a
Szovjetunióhoz került, a két ikerfalu az évszázados együttélés után távolra
sodródott egymástól. Kárpátalja szovjet bekebelezésének nagypolitikai
magyarázata volt, ezt Ortutay Elemér görög katolikus lelkész a könyvben
pontosan megmagyarázza: „Moszkvának kellett egy terület a Kárpátokon túl ahhoz,
hogy Közép-Európát igazán kézben tudja tartani...” A kisszelmenciek élete
betagozódott a kárpátaljai magyarság életének történéseibe, elszenvedői
lettek mindannak, amit a háború utáni szovjet önkényként szoktunk emlegetni,
hogy aztán elfeledkezhessünk a magyar férfiak elhurcolásáról, az értelmiségi
réteg (elsősorban a papok) felszámolásáról, a leírhatatlan erőszakról
és a mérhetetlen szegénységről. (A nagyszelmenciek élete a csehszlovákiai
„szocializmus” törvényei szerint formálódott, ennek is léteztek mélyrétegei.)
Ha Zelei Miklós
nem tett volna mást, csak leírta volna a szovjet hatalom kárpátaljai
berendezkedését és mozgástörvényeit, akkor is sokat tett volna, hiszen
erről még mindig keveset tudunk, ő azonban továbbment ennél, ugyanis
a hatalmi berendezkedést és a mozgástörvényeket az élet legapróbb mozzanataiban
ragadta meg, úgy, ahogy azt az emberek átélték, s ahogyan az a határ két
oldalán (éppen azért, mert a határ kitüntetett hely, ott maga az állam lényege
mutatkozik meg) évtizedeken keresztül konzerválódott. A határ kijelölésének is
megvolt a maga története: a 4. ukrán front politikai tisztjei csábítással
rávették a kisszelmenci bírót, hogy kérje a falurész felvételét a
Szovjetunióba, ugyanezt a nagyszelmenci bíróval nem tudták megtenni, így „ment
a határ” a két falurész, családok, testvérek, rokonok közé, szétdúlva az élet
legtermészetesebb kötődéseit, emberek életét téve tönkre.
Ne felejtsük: a
két testvérfalut megosztó határ a testvériség jelszavát hangsúlyozó két
államalakulat közé került, ez még abszurdabbá teszi az egyébként is abszurd
történetet. Olvasom a kötetben a kisszelmenci Tóth Vince monológját: „Attól a
perctől fogva, hogy a határ idejött hozzánk, esténként rögtön el kellett
sötétíteni, egy gramm világosság se szabad volt, hogy kimenjen, mintha falu itt
nem is lett volna. A nagyabrosz volt odatéve az ablakba vagy tíz éven
keresztül, hogy senki se lássa a fényt. Este még a házból se volt szabad
kilépni. De én a csűrben aludtam, amíg le nem kellett bontani. Aztán a
kertben. Ugatott rám a kutyájuk, ha mentem este lefeküdni, és már vette is a
zöldsapkás a géppisztolyt. Én vagyok, Vince. Na, már le is lőttelek volna,
ha nem szólasz. Mert mi benne laktunk a szovjet határban, ezért kellett
lebontani a csűrt, hogy senki se tudjon elbújni ott, aztán meg szökni
tovább. A határszéli tiszt mondta is, hogy nincs még egy ilyen család az egész
Szovjetunióban.” Aztán olvasom a történeteket tovább, köztük a már említett
Ortutay Elemér megrázó és felemelő élettörténetét – emberi helytállásnak
ezentúl azt tudom nevezni, amiről Ortutay Elemér beszámolt. Aztán olvasom
az elhurcolt református tiszteletes, Balogh Sándor családjának felkavaró
történetét, s viszszatérek Tóth Vince monológjához: „Régen két sorra ment a
drótkerítés. Nagyszelmenc felől nézve, a cseh utcavégen a sorompó, a cseh
sztólba, a határszulák, a szovjet sztólba, oszlop és a szántás... Később
már három drótkerítés, majd négy. Rakétacsapda. Az utcavégen meg szulákot
kellett leverni több sorban, hogy meg se lehessen közelíteni a határt. Palánkot
csináltattak velünk, hogy át se lássunk. Végig vasbetonoszlopok, vascsövek,
felül szetka, drótháló, kábelek...” A monológ mellé helyezem Francois Furet
szavait a huszadik század erőszakos diktatúráiról, a fasizmus és a
bolsevizmus hatalomvallásként való megtestesüléséről: „A terror – immár
nemcsak a valóságos vagy képzelt ellenséggel szembeni visszavágásként, hanem
napi kormányzati gyakorlatként, amely az általános félelem keltését célozza –
elválaszthatatlan ennek a jövőnek a megvalósításától...” Annak megtörténtét
(mondhatnánk: a napi gyakorlatba ültetését, s szárba szökkenését, egészen a
„termés” betakarításáig, amit Furet az általánosítás szintjén megfogalmazott),
Zelei Miklós könyvének olvasása után, Kisszelmenc és Nagyszelmenc lakóinak
sorsában látom megvalósulni...
Azt írtam, hogy
ha Zelei Miklós nem írja meg a könyvét, akkor semmit nem tudnánk
Kisszelmecről és Nagyszelmecről, az ikerfalu történetéről, a
bennük élők sorsáról, s azt is írtam, ha Zelei Miklós csak a „szovjet
hatalom” működésének mechanizmusát írta volna meg, s a határról mint
különleges jelenségről egyetlen sornyi említés sem esett volna, már akkor
is sokat tett volna. A határon élők, mondhatnám úgy is, a határt önmaguk
sorsában megélők különleges helyzete azonban felteteti velem azt a kérdést
is, hogy mennyiben Zelei Miklósé ez a könyv, s mennyiben a szelmencieké,
éljenek bár a határ egyik vagy másik oldalán. Úgy gondolom, ez a könyv teljes
egészében a szelmencieké, mert a kiszolgáltatottságnak és a megaláztatásnak
másutt elképzelhetetlen(?) fokát ők élték meg – s azt is gondolom, hogy
teljes egészében Zelei Miklósé, hiszen ennek a szelmeciek vallomásaiból,
monológjaiból összeállított, -vágott, -montírozott könyvnek egyetlen olyan sora
sincs, melyet a hatalom huszadik századi megtestesüléseit kutató Zelei
szépíróként ne írhatott volna le. Zelei megtalálta azt a témát, amelyen
keresztül a maga mondandóját a világról el tudta mondani, s azért, hogy ezt
megtehesse, a vallomások összegyűjtése után azt a formát is megteremtette,
amelyben ez a történet létezni és hatni tud. Így a sors és a sorsot kutató írói
szándék találkozása eredményezte az utóbbi évek egyik legizgalmasabb könyvét. A
kötet szociográfiai hitelességét Adolf Buitenhuis felvételei támasztják alá.
A határ, a
drótkerítés Nagyszelmenc és Kisszelmenc között húzódva ma Szlovákiát és
Ukrajnát választja el egymástól...
VISKY ANDRÁS:
· Peter Brook: Időfonalak. Fordította Lengyel Ágnes. Utószó és jegyezetek: Lengyel György. Európa, 1999. 404 oldal, 1500 Ft
Jean Genet Az erkély című darabjának „langyos” sikerű
bemutatója, majd mindjárt az utána forgatott, Marguerite Duras Moderato
cantabile című regényéből
készült filmjét követően Peter Brook feleségével, Natasha Parryvel
Afganisztánba utazik.
„Kerestük a
szentséget” – írja.
Előtte a
színházi siker természetén elmélkedik, az a kérdés foglalkoztatja legkivált,
vajon az előadás sikere visszamenőleges hatállyal mentségéül
szolgálhat-e a rendezői önkénynek? Vajon az esztétikai akarat, a közbeavatkozásra
sarkalló önkifejezés szándéka a rendezői színházban, a létrejövő
előadáson végül kívül maradó rendező – a próbafolyamatban változatos
eszközökkel gyakorolt – erőszakos hatalmában reprezentálja-e önmagát a
legadekvátabb módon? A legyek ura forgatásán egyik operatőre, a dokumentaristaként ismert Gerry
Feil szabad kezet kap Brooktól, hogy a rendező által gondosan beállított
jeleneteket olyan szemszögből vegye fel, ahogyan pillanatnyi ihlete
diktálja: „Amikor a vágásra került a sor, örömmel konstatáltam, hogy nagyon
gyakran Gerry kamerájának nézőpontja jobban tetszik, mint a sajátom, és
így sokszor az ő változata mellett döntöttem. [...] ez emlékezetes példája
maradt annak, hogy a rendező elkerülhetetlen beavatkozását miként képes
ellensúlyozni egy olyan nézőpont, melyben erőszaknak nyoma sincs.” A
siker diktátumát a show-business édes pillanatokkal honorálja – „minden egyes
pillanatot a maga teljességében élveztem” – emlékezik Brook –, cserében azonban
egy „biztonságos” (Anatolij Vasziljev szerint: „garancia”) színházat követel,
amely a lehető legmagasabb fokon biztosítja be magát – valamint az egész
intézményrendszert – a bukás ellen. A színpadon a színész játékát amolyan
test-szinkronként kaszkadőr kettőzi meg, kizárva a „tökéletes
ügyetlenség” (Pilinszky János) szent
„akcidenciáit”; a színpadkép filmszerűen tökéletes, a produkció
egésze alá a sóbizben igencsak érdekelt média feszíti ki hálóját, „s az
egésznek olyan a hatása, mint mikor egy félelmetes vihar az ember fülében
szerény autódudálássá változik”, amiképpen Antonin Artaud írja A „dubbing”
gyötrelmei című cikkében.
Ha Artaud „édes
gyermeke” (Raymonde Temkine: „Fils naturel d’Artaud”), Jerzy Grotowski
felől közelítjük ezt a hivatásos színházzal alapjában véve egyidős
feszültséget, akkor esetében kvietista kivonulással és radikális elfordulással
találkozunk, amely bennünket is az önmagunkkal való szembesülésre, valamiféle –
életünk egészét átformáló – döntés meghozatalára szólít fel, amelyben az
esztétikai tapasztalat már nem játszhat semmiféle szerepet, hiszen, Grotowski
szavaival, „az élet és a megismerés útjáról van szó”, amelyen – a néző és
a színész szemszögéből egyaránt – a játék helyébe a tanúságtevés lép.
Renate Klett a Lelkigyakorlatok és kicsapongások című, a Theater Heutében (1997-ben) publikált
„tanúvallomásában” azt olvassuk Grotowski egyik pontaderai kísérletéről,
hogy „túl hermetikus volt az egész, túl szent, túlságosan humortalan, »érdekes«
mint egzotikum, de nem tudtam fölülemelkedni a kíváncsi voyeur állapotán.” Mind
a sóbiz, mind pedig Grotowski utolsó korszakának vehiculum-színháza, amely a
misztika fölaknázott terepére kalauzol „színészt” és „tanút” egyaránt – „az
érzékiség és az imádság között levő senkiföldjén töltött percek” –
pontosan meghatározott szerepet szán a nézőnek, behatárolja mozgásterét,
azzal a céllal, hogy a közönség ideáltípusát alkossa meg.
Peter Brook
túlontúl jól ismerte a meglehetősen korán fölsejlő
Grotwski-alternatíva végkifejletét egyfelől, és a színház üzemi létmódját,
„a premierek [...] csillogását és nyomorúságát” másfelől ahhoz, hogy
kísérleti csoportjai elindításakor – az Artaud előtt tisztelgő
Kegyetlenség Színháza laboratórium, Stratfordban (1964), a Royal Shakespeare
Company színészeivel; a párizsi Nemzetközi Színházi Kutatóközpont (ICTR, 1972)
– ne foglalkoztatná játszók és befogadók, színészek és közönség, önkifejezés és
részvét színházi lényeget kifejező viszonya. A „közönség tükör, melyben
saját alkalmatlanságunkkal szembesülünk”, írja az ICTR munkájáról. Vagy:
„szükségünk volt a nézőkre. Ha csak mi nézzük saját magunk munkáját,
könnyen az önimádat hibájába esünk.” Másutt pedig: „mindenáron meg akartunk
szabadulni az intellektuális nagyképűségtől”. Grotowski szakadár
donatizmusa a színészre a mártír és hős szerepét osztja ki, aki önmaga áldozatát
„ajándékul kínálja” a magától gondosan távol tartott néző-tanúnak, Brook
útja azonban – jóllehet az általa létrehozott laboratóriumok sok hasonlóságot
mutatnak a lengyel mester kutatásaival – a közönséghez való viszonyt, és
ebből fakadóan a megcélzott eredményt illetően lényegesen különbözik
ettől, amennyiben a nézőt „kézen fogjuk és vele együtt indulunk
felfedező útra. Ez volt az oka annak, hogy a mi színházról alkotott képünk
a mesemondás képe volt, és a csoport maga egy sokfejű mesemondó.” A Mahábhárata
költő hőse az előadás legelején ezt mondja az őt hallgató
gyermeknek: „Ha figyelmesen végighallgatod a mesét, más ember lesz
belőled.”
A változás
készsége, valamint a változtatás szándéka Peter Brook színházában alapjában véve sohasem nélkülözi a gyakran
verbalizált társadalmi dimenziót. A Gyökerek, a Forrás, a Szent és a Nyers
színház – vagy ahogyan Alceste mondja a Mizantróp második (szonettes-)
jelenetében Petri György hangján: a „nyers elődök” –, a gyógyító mítosz
(vissza)keresése a jelenvaló lét, a mindennapok tükrében maradhat meg a
„józanság” keretei között. A színházi tradíciót csak a velünk történő
színház segítségével fürkészhetjük. Ebben a vonatkozásban is helytálló Lengyel
György a könyv utószavában tett megállapítása, hogy tudniillik „Brook eszménye
Shakespeare, az Erzsébet-kori színház és világa, és ez a minta ma is számára.”
Brook megfogalmazásában: „A mi saját Shakespeare-színházunk kényelmes
szórakozást nyújtott a turistáknak, megnyugtató stílusban, de sokat gyötört a
gyanú, hogy ez így rendkívül távol áll a merész Erzsébet-kortól, amely
szenvedélyesen kutatta az egyéni és társadalmi tapasztalatokat, és metafizikus
érzékkel nyúlt a rettegés és az ámulat jelenségéhez.”
A színházi
józanság és normalitás modelljét Brook Afganisztánban fedezi fel, a khanekar, a
„munka háza” képében. A szufi rend tagjai szigorúan őrzött térben, a munka
házában végzik mindennapi szent tevékenységüket. Ehhez az épülethez rendszerint
bazár van hozzáépítve, ahol a kézművesek végzik mindennapi munkájukat. „Itt
Afganisztánban kezdtem el töprengeni azon – írja Brook –, vajon lehetséges
volna-e, hogy egy színház, hasonlóan a bazárhoz, meg tudjon maradni a
mindennapok világában, és ugyanakkor érintkezzen a kolostor falával. Lehetséges
volna, hogy normális és józan maradjon – s hordozzon egy tisztább forrásból
eredő minőséget is?”
Brook a maga
módján megválaszolja ezt a kérdést. „Én sohasem gondoltam magamról, hogy
művész vagyok” – írja. Sokkal inkább tanítvány, akinek „az a dolga, hogy
figyeljen és tanuljon”. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy az
Időfonalak megírása idején a 75. életévéhez közeledő mester kedvenc
szava a lecke. „Elgondolkoztam a leckén” – írja, a járt utat folyvást a
járatlanra cserélve fel.
BÁRON GYÖRGY: |
Film |
Hogy lássuk,
miről van (lesz) szó, dióhéjban összefoglalom a film történetét. Egy Craig
nevű kelekótya bábos, aki erotikus darabokkal szórakoztatja a New York-i
utca közönségét, köztük az erre fogékony kiskorúakat, s akit a fölháborodott
szülők ezért rendre pofán csapnak, aktatologató munkát vállal egy
tisztesnek látszó hivatalban. A cég a hirdetésben megjelölt felhőkarcoló
hét és feledik emeletén székel, ott a lift nem áll meg, az ajtaját
feszítővassal kell reggelenként kifeszíteni, a mennyezet derékmagasságban
van, mindenki meghajolva jár, nem a kötelező alázat miatt, hanem – mint az
épület történetét felidéző propagandafilmből megtudjuk – azért, mert
kétszáz esztendeje a ház építője törpe nőbe szerelmesedett bele, neki
építette a kisléptékű félemeletet. A cég főnöke, Orson, azt vette a
fejébe, hogy szörnyű beszédhibája miatt senki nem érti a szavait, holott
dikciója oly kristálytiszta, akár a BBC-bemondóké. Orson – Welles óta
először halljuk ezt a nevet – kétszázéves, ez később fontos lesz. A
matuzsálem titkárnője – „nem a titkárnőm, hanem a főnök macája,
de nem dugom”, magyarázza Orson a munkára jelentkező ifjúnak – mindent és
mindenkit félreért, Craiget például következetesen Mr. Schwartz-nak szólítja.
Craig fülig szerelmes lesz ifjú kolléganőjébe, Maxine-ba, ám nem szerelmi,
hanem üzlettársi viszonyra lépnek, mivel Maxine Craig feleségére, a tüneményes
Lottéra hajt, s leszboszi szenvedélye nem marad viszonzatlan. Lotte egész
állatkertet tart otthon, csimpánzát gyerekkori traumából fakadó súlyos
depresszió gyötri, pszichiáterhez kell járnia.
A történet csak
most kezdődik.
Craig kis
rejtekajtót talál a hivatalban, bemászik, s némi zuhanás után a nagy színész,
John Malkovich fejében találja magát; az ő szemén át néz, azt látja, amit ő
lát, például a borotválkozó Malkovichot (John Malkovich játssza, hitelesen) a
tükörben. Később Maxine is bemászik Malkovich fejébe, s a tapasztaltakon
föllelkesedve Craiggel közös vállalkozást alapít: kétszáz dolcsiért bárki
eltölthet öt percet John Malkovichban. A hét és feledik emelet folyosóján
sorban állnak a görnyedt kuncsaftok, dől a pénz. Maxine Malkovich
szeretője lesz, ám légyottjaikra Lottét hívja a színész fejébe, vagyis
Malkovichon keresztül vele szerelmeskedik, féltékennyé téve Craiget, aki fájdalmában
a depressziós majom ketrecébe zárja megkötözött feleségét, hogy ő menjen
el Malkovichba dugni a mit sem sejtő Maxine-nal (aki balgán azt hiszi,
hogy amikor Malkovichcsal, akkor Lottéval). Malkovich rájön, a feje átjáróházzá
vált, kierőszakolja, hogy ő is bejuthasson önmagába, ahonnan önszemén
át kitekintve csupa Malkovichot lát, akik egyetlen szót ismételgetnek:
Malkovich. Craig végleg beköltözik a színész koponyájába, rajta keresztül él
viharos szexuális életet Maxine-nal, ám Orson, ki tucatnyi kétszázéves hölgy és
úr társaságában arra vár, hogy bemasírozzanak Malkovich fejébe, így biztosítva
maguknak további halhatatlanságot, kiűzi onnan a bábjátékost, s a –
számukra – utolsó pillanatban sorban bemásznak filmsztárba, ma is ott vannak,
ha meg nem haltak.
Nincs épeszű
rendező, aki ezzel a történettel egy percnél tovább foglalkozna. S ha
lenne is, elvégre a rendezők nem mind komplettek (szerencsére), producer e
sztorira fia centet nem adna: a testőreit hívná rémülten és a
mentőket. Méghogy bemenni John Malkovich fejébe!
Az
elsőfilmes Spike Jonze eddig kizárólag klipeket rendezett (két éve a
Titanicon láthattuk, milyen átkozottul jókat), talán ezért harapott rá az
ötletre. Mert olyan klipes. Hogy bent a fejben. Fogalmam sincs, miként tudta
ezt a tébolyult ötletet komoly pénzembereknek és elkényeztetett világsztároknak
(beleértve magát Malkovichot) eladni. Meglehet, Hollywoodban sem mindenki
normális, ez reményt nyújt. Mert A John Malkovich-menet (megtévesztő – nem
először – a magyarított cím, a menet itt nem emberek vonulását jelenti,
hanem úgy menet, mint a hullámvasúton vagy a kuplerájban, az eredeti cím
egyszerűen Being John Malkovich, azaz John Malkovichnak lenni, mert
erről van itt szó), szóval a John Malkovich-menet (brrr…) az utóbbi évek
egyik legbizarrabb, legszabadabb szellemű filmje. Abszurd fekete humora
egyszerre idézi Swiftet, Karinthyt, Örkényt és a Monty Pythont. Igaz, a
történet közepe táján, a szerelmi vetélkedés lélektani mélységeinek
taglalásánál elveszti lendületét, terjengőssé lesz, átcsúszik hollywoodi
melodrámába (bár a majom gyermekkori traumáját megidéző flash back
röhögtető telitalálat, az ilyesfajta pszichológiai giccsek felejthetetlen
paródiája), ám a film egésze, mindenekelőtt a kezdés és a finálé, gazdag
teremtő fantáziáról tanúskodik. Spike Jonze talányos fapofával adja
elő a nagy halom képtelenséget, úgy visz be minket a Malkovichot játszó
John Malkovich fejébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elvégre
a rejtekajtók általában ilyen helyekre nyílnak, senki nem csodálkozik ezen, sem
aki bent van, sem aki bejutásra vár, sem aki nézi, még maga Malkovich sem;
miért volna ez nagyobb őrültség, mint a törpe félemelet, a mindent
félreértő titkárnő, a beszédhibától szorongó vén főnök, a
pszichiátriai gondokkal küszködő majom, az erotikus show-ért fölpofozott
utcai bábjátékos, a cég történetét elregélő nyálas referenciafilm, vagy
az, hogy a vásznon, akár egy róla készült portréfilmben, ott látható
személyesen a nagy Malkovich, társaságában (szintén személyesen) a barátja,
Charlie Sheen, akit fölöttébb érdekel, mi a fene zajlik John fejében, továbbá
ismert tévés személyiségek, filmsztárok, köztük Sean Penn, saját arcukkal és
nevükkel, komoly képpel kommentálva kollégájuk figyelemreméltó esetét, mintha
oknyomozó dokumentumfilmet látnánk; utoljára Woody Allen Zeligjében keveredett
így hagymázos képzelet és rögvalóság – ezt bogozzátok ki, röhög kajánul Spike
Jonze.
Ha John
Malkovichot ezentúl bármilyen szerepben látjuk, nem feledkezhetünk el arról,
hogy a fejében kétszázéves hölgyek és urak kávézgatnak. Ez tény, maga Malkovich
is tanúsíthatja.
(Spike Jonze: A
John Malkovich-menet)
FÁY MIKLÓS: |
Zene |
Ahogy az
igazolatlan mulasztónak pótórára, különböző vizsgákra kell járniuk, úgy kellett
Bécsbe autókázni: az itthon elmulasztott Agnes Baltsa-koncertet (április végén,
minimális hírveréssel, de jótékony céllal) bepótolni a bécsi operában, a
Parasztbecsülettel. Holtbiztos tipp, mert az itthoni koncertről is
mindenki a Santuzza-áriát mondta a legemlékezetesebbnek, ráadásul Baltsa inkább
színpadi lény mint koncerténekes, és az sem mindegy, hogy bécsi vagy budapesti
a zenekari kíséret hozzá. Ehhez jönnek még mindenféle pluszok: Jean-Pierre
Ponnelle rendezése, az, hogy az osztrák tévé felveszi az előadást, meg a
tenorpartner, a temperamentumos Luis Lima.
Aztán, ahogy az
lenni szokott, a sok, kézben tartott adu szép lassan fogyni kezdett. A zenekart
Jun Märkl vezényelte, akit nem ártana kitiltani az operából, mert végtelenül
kifejezéstelen, ernyedt kezdete lett miatta a darabnak. A Parasztbecsületnek
amúgy is különös aránytalansága, hogy úgy kezdődik, azzal a
kényelmességgel, mintha még öt felvonás lenne hátra, aztán a kettős után
már expressz ajánlva mondják el a legfontosabbakat. A zenekar természetesen
szépen szól, kiegyenlítetten és szinte hibátlanul, de végtelenül hosszúnak
tűnnek az első percek, mert minden különlegességet lenyes a
szellemtelen karmester, ilyen unalmas dolgot nem érdemes ennyire szépen
játszani, mert az egész olyan lesz, mint amikor van valakinek egy Porschéja,
amit arra használ, hogy bevásároljon vele a raktáráruházból. Ponnelle rendezése
(nem tudni, mennyire az övé még, hiszen évek óta halott a rendező, nincs,
aki kiigazítsa a természetes kopásokat) inkább szépecske, mint okosocska, túl
sok van Santuzza nyakába sózva, a hosszú előjáték alatt végig szenvednie
és átkozódnia kell, az utolsó húsz perc alatt pedig mozdulatlanul és
nyomasztóan kell ácsorognia a színpad szélén, a cselekményben kevés a gyanú és
sok a bizonyosság. Santuzza is látja, hogy Turiddu megcsalja, Alfio is még
elcsípi a pillanatot, ahogy egy félmeztelen pasas elszalad a felesége erkélye
alól, a történet bonyolódása így csak felesleges fáradság.
Luis Lima sem
olyan már, mint azelőtt. Bizonyos szempontból még olyan, karcsú, feketére
festett hajú, srácos alkat, két méter magasságból ugrik le az erkélyjelenetben,
és azon kevés tenorok közé tartozik, akik megengedhetnek maguknak egy
félmeztelen színpadi áriát. Amint énekelni kezd, kiderül, sajnos, hogy a
harmincasnak látszó, sportos, erős testben egy erős hatvanas hangja
lakozik, fáradtan, nyekergősen szól ez a tenor. És ami az előadás
koporsójában az utolsó szeg: Baltsa sem jó. Nem szól szépen a hangja, a szólam
nagyobb része kellemetlen vijjogás. Nyilván nála a pályáról lefelé menet az a
legkellemetlenebb kísérőjelenség, hogy nem megbízható a minőség,
hiába volt Pesten jó, most, amikor a televízió is kint van, hogy rögzítsék a
művészetét, rossz napot fog ki. A csöndes fanyalgásnak csak a nagy
kettős vet véget, ahol hirtelen megmutatkozik Baltsa nagyságrendje,
megelevenedik a tragédia, az elhagyott és kiközösített nő kétségbeesése.
Baltsa indulatában két kézzel a tenor vállára csap, amitől az kissé
megnyekken, aztán csak áll hosszan, komoran, mint egy bálvány, amíg Turridu
Lolának teszi a szépet, végül vadul átöleli, hogy csókolja meg újra a szeretett
férfi, és a gyöngéd jelenetet áthatja a pankráció, a szívszorító dühöngés, hogy
nem lehet, hogy ne szeressél, ha egyszer ennyire szeretlek téged. A többi csak
ráadás, Turridut megölik, raccsoló osztrák kisasszonyok hozzák a hírt, de a
zenekari árokból most sem hallani azt, amit kellene, megette a fene az egészet.
A jelek szerint az évad legjobb koncertjét Agnes Baltsa mégis Budapesten adta,
félház előtt, a ciánszennyezett Tisza javára.
(Mascagni:
Parasztbecsület – Wiener Staatsoper, május 20.)
KOLTAI TAMÁS: |
Színház |
A
húszas-harmincas évekbe helyezte Valló Péter Goldoni Mirandolinájának cselekményét,
de ennek a darabra nézve nincs káros következménye. Nem használnak
föltűnően anakronisztikus tárgyakat, nem telefonálnak, nem érkeznek
automobilon, nem szól a rádió, úgyhogy írhatnának akár tíz évvel kevesebbet
vagy harminccal többet is. Talán csak egy archaikus pornóújság, egy dromedár
utazóbőrönd és a színésznők hajviselete határolja be közelebbről
a választott kort. Az időugrás nem „korszerűsítés” – ahogy Sediánszky
Nóra és Valló új fordítása sem az –, nem magára hívja föl hivalkodóan a figyelmet,
hanem a műre, annak belső törvényeire, az emberi minőség
sűrített viszonyaira. Zsabóban, térdnadrágban, fehér harisnyában, csatos
cipőben, csipkés kézelőben hajlik a színész a kellemkedésre. Stílust
játszik dráma helyett. Élénkít. Magatart. Historizál. Trükközik.
Külsőségeket hord föl a figurára, selypít, raccsol, elmaszkírozza magát.
Gondolhatni, hány goldoniatlanított Fogadósnőt – a darab eredeti címe: La
locandiera – fogadott már el a nyegle színházi tradíció.
Holott Goldonival
nem lehet tréfálni, halál komoly szerző, vígjátékai mélyén vesébe látó
életmegfigyelések, lírába oltott szorongások, akár véressé is válható drámák
rejlenek, melyek fölszabadító hatásukat csak akkor fejtik ki, ha következetesen
kibontják őket. Goldonit viccesíteni, elmaszatolni annyi, mint halat
késsel enni, nem komilfó. A Radnóti Színház előadása ügyel a szerzőt
megillető etikettre. A Ripafratta szolgáját játszó Széles Tamás laza
bizalmassággal, mégis azzal a rituális rutinnal szolgálja föl az ebédet gazdájának,
ami egy lovagnak kijár; modora ugyanakkor már itt előlegezi a sliccéhez
nyúló sunyi gesztust, amikor az ájulást színlelő Mirandolina kiterítve
fekszik előtte. A mozdulat nem annyira mulatságos, mint amennyire alantas,
és úgy gondolom, hogy egy kicsivel még alantasabbnak kellene lennie. Valló
rendezése mindvégig hasonló módon egyensúlyoz a megtörténő és
megtörténhető dolgok között, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy a
fölszín mögötti sejtések valóra válhatnak, és akkor a cselekmény akár más
fordulatot is vehetne.
Az ebédjelenetben
például a mesteri előkészítés után Ripafratta asztalához telepedő
Mirandolina nyilvános édeskettest teremt a lovaggal, miközben Forlipopoli
őrgróf mögöttük fél könyéknyire elmerül a ragu elfogyasztásában. Kulka
János és Schell Judit egymáshoz közel húzott székeken jelentős
összekacsintásokkal, félmosolyokkal metakommunikálják a szerelmi áramkört,
háttérben a falatozó harmadikkal. Ez a valóságos csehovi pillanat – nem messze
a színjáték felezőpontjától – jelzi azt a lehetőséget, hogy a
csábítás megmérkőzése a nőgyűlölettel, illetve a nemek harca
elveszti játékjellegét, és a küzdő felek egymás karjába omlanak. Ha eddig
évődésről, a női csáberő eszközeinek bevetéséről és
eltökélt férfiúi ellenállásról volt szó, akkor innen kezdve az erotikával való játék
veszélyes következményeinek lehetünk a tanúi. Annak, hogy a visszavonulás nem
olyan könnyű, miként azt a játszó felek elképzelték. Mirandolina szilárd
erkölcsi pozíciója megrendül, Ripafratta pedig jogosan érezheti magát kijátszva
és nőgyűlöletében megerősítve.
A „mérkőzés”
közvetlen és bensőséges. Schell Judit mértéktartó, józan
tulajdonosnőt játszik, aki üzleti megfontolásból lenyeli a tolakodóan
gazdag vendég durvaságait, és női vonzerejét is csak a klasszikus polgári
jólneveltség határáig használja ki. Tartózkodó, visszafogott, komoly és
céltudatos; szolgálatkészségébe némi megvetés vegyül azok iránt, akiket
kiszolgál, mint ahogy nagyon is gyakori a szolgáltatóiparból élők körében.
Tartás és enyhe rátartiság: egy self-made woman a mihaszna, született gazdag
vagy született szegény arisztokraták között. Kulka Ripafrattáját
föltehetően éppen ez vonzza: a mesterien bújtatott női eszközökkel
elért eszköztelenség látszata. Ez a lovag tipikus agglegény, introvertált
alkat, komor és nett, aki a női szeszély és mórikálás elől menekülve
nyilván a kockázatmentes üzleti szexet veszi igénybe; persze, hogy beleesik egy
látszólag hozzá hasonlóan, szinte szárazon mértékletes nő rejtett
erotikájába. Kulka játéka belülről rendkívül gazdag, hosszas, komor
nézései, őszinte elismeréssel kibukó ételdicsérő szavai egy-egy
tesztelő hallgatás után, ritkán megengedett kisfiús mosolya, majd
később az ámokfutásszerű végkifejlet fölindulásai a személyiség
átmeneti felbomlásának egyszerre komikus és megrázó jelei.
Kettejük összmunkáját
Valló szolid szcenikába ágyazza, amelyben nyers-piszkossá impregnált vastag
vásznak, megfelelő világítással, eltérő szállodai enteriőrökké
válhatnak, és egy szobabelsőt kettéosztó függöny a jellemhez közelebb
vivő szimultán játékot kínál. A kamarazenekar tagjai közül Csankó Zoltán a
pénzemberek gátlástalan viselkedésével ruházza föl Albafiorita grófot,
Szombathy Gyula rejtett poénokkal a szegénységét finomkodó úri modorral
kompenzáló Forlipopoli őrgrófot, Schneider Zoltán a kiszolgáltatott szerelmes
mogorva ábrázatával a háttérbe kényszerített Fabrizio pincért, Gubás Gabi és
Szávai Viktória a ledér közönségesség fölkínálkozó hajlamával az utazó
színésznőket. Persze a közönségességet a világból már kiveszett ízlés
keretei között kell érteni, a „művésznők” színes-tollas kacatjai, az
arisztokraták világos öltönye, Ripafratta halszálkamintás, elegáns feketéje
Mirandolina színben is hozzáillő ruhájával, drummedli munkacipőjével
és magas sarkú, pánt nélküli csábpapucsával – ez Dőry Virág világa – a
félmúlt finom leletei.
A színpadi félrék
külön koreográfiát alkotnak, a megállított pillanat alatt kimerevednek a
szereplők, a földobott ciha a levegőben marad, a mozdulatok
félbevágódnak, sőt, néha teljes mozgássorozat áll össze szaggatott
félrékből. Mindez a realizmus játszi kitágítása, de épp a belső
történés, a jellem magyarázatául szolgál; színpadszerűségével
mindenekelőtt életszerű. Mint maga az előadás, amely azért nem
megy el a saját szélsőségéig: az esőáztatta kifejletben lemossa a
véresebb lelki sérüléseket. Nem baj, így lesz belőle kellemes, elegáns,
formatartó színészszínház. Egyszerű és szép; olyan, mint az a kimunkált,
könynyű kis selyemkendő, amit drágakő helyett szépen adjusztált,
hengeres papírtokban az őrgróf hoz ajándékba Mirandolinának.
(Goldoni: Mirandolina
– Radnóti Színház)
PÁLYI ANDRÁS: |
Színház |
„Halál...
Nagyszerű forma.” A két darab közül, amellyel a varsói Teatr Studio a
budapesti Katona József Színházban fellépett, csak az egyiknek, Harmsz Bamjának
a (lengyel) műsorfüzetében áll mottóként ez a sokat idézett Mroz•ek-sor a
Tangóból, de ott állhatna mindkettőben. Bernard-Marie Koltčs darabja
legalább annyira egyfajta „haláldramaturgiára” épül, mint a húszas évek
leningrádi avantgárdját képviselő Harmszé, vagy akár Witkacyé
(Witkiewiczé), akinek neve ott díszeleg e hitvallásosan avantgardista színház
neve mellett, s aki mellesleg Harmsz kortársaként a lengyel „haláldramaturgia”
úttörője volt. Ez a fajta színházi pionírmozgalom, akárhonnan nézzük,
mindig a lélektani színház ellen lázad, s meg is van a maga igazsága, hisz az
emberi sorsról – utóvégre minden valamirevaló színház a sorsról beszél – a
pszichológia csak féligazságokat mond. A halál ténye érvényteleníti a lélektani
szempontokat, ám a sors ott teljesedik be.
Akik még
emlékeznek a hatvanas-hetvenes évek lengyel színházi vendégjátékaira, tudják,
hogy a magyar színházrajongóknak ezek az alkalmak mindig ünnepet jelentettek.
Nem mintha mindig a legjobb előadásokat hozta volna ide akkoriban
meglehetős rendszerességgel a szocialista kultúrpolitika – épp
ellenkezőleg, a legnagyobbakat többnyire mellőzték, se Grotowski, se
Kantor, se Swinarski nem járt itt –, de egy másod- vagy harmadrangú lengyel
előadás is bőven tartogatott számunkra élményt és okulni valót,
elsősorban azáltal, ahogy a nemzeti hagyomány, megfricskázva, kérdésessé
téve és újra aktualizálva, a legnehezebb időkben is tovább élt ezekben az
előadásokban. Aztán elmaradtak a rendszeres színházi cserék, s ami
színházi hír elért hozzánk Varsóból vagy Krakkóból, az sem volt mindig biztató.
Napjainkban kezd a lengyel színház újra magára találni. Zsámbéki Gábor, aki
nemcsak a Katonát vezeti, hanem az Európai Színházak Unióját is, s ez utóbbi
minőségében alighanem az egyik legtájékozottabb színházi szakember, most
igazi meglepetéssel állt elő, amikor meghívta a Teatr Studiót.
A Studiónak is
megvan a maga hagyománya, de némileg más, mint amit a lengyelektől
megszoktunk. És főként másképp kezelik ezt az örökséget a színház mai
alkotói. Akikről jószerivel nem tudunk semmit. Ráadásul így is
fogalmazhatnék: íme, egy lengyel vendégjáték, két nem lengyel darabbal és egy
nem lengyel rendezővel. Hogyan, miért? A Studio eredetileg az avantgárd
képzőművészként feltűnt Szajna, majd a „profi színházi újító” Grzegorzewski
színháza volt, aki most a Nemzeti élén áll. A fiatalok, akik nyomukba léptek,
már a rendszerváltás utáni nemzedéket képviselik, s máshonnan nézik a világot.
Nemzeti örökség és globalizáció összefügg számukra: a kettő egymást
feltételezi. Most két olyan darabra, illetve szerzőre irányítják a
figyelmünket, amely őket talán elsősorban a Witkacy-féle nonszensz
felől érdekli, nekünk viszont nemcsak az ő látószögükből lehet
fontos. Harmsz is, Koltčs is a saját korában és idejében maga a
megtestesült deviancia. A leningrádi OBERIU-csoport, amelynek Harmsz
meghatározó egyénisége volt, a „reális művészetet” célozta meg, „a
szavakban rejtőzködő erőt” kívánta felszabadítani, s tagjai a
sztálini lágerekben végezték, mert nem voltak hajlandóak a hatalom elvárásaihoz
idomulni. Koltčs derék katolikus kispolgárnak született és nevelkedett
Metzben, a hitbuzgalmi sajtót olvasgatta és a jezsuitákhoz járt iskolába, hogy
aztán az összes lehetséges társadalmi és erkölcsi ketrecet szétfeszítse maga
körül: világcsavargó lett, homoszexuális, kábítószeres, aki ráadásul a 68-as
diáklázadás idején turistaútra ment Amerikába a szerelmével; 74-ben, amikor a
baloldaliság divatja már leáldozóban volt, belépett a kommunista pártba stb.,
stb. Végül az AIDS vitte el, 41 évesen, 89-ben, s máig kultikus figurának
számít a franciáknál.
Harmsz
hősnője, Jelizavjeta igazi kafkai „ártatlan bűnös”, aki sosem
tudja meg, miért ítélték el, miért és kik végeznek vele. De mielőtt
végeznek vele, ő kitekeri a nyakát a világnak, gyilkosait is
megtáncoltatja, s főként kikacagja. Őket? Önmagát? A sorsot? Az
emberi lényt mint olyant? Hideglelős, csontig ható kacaj ez: aki hallja,
nem tud nem belepillantani az emberi kiszolgáltatottság feneketlen kútjába. A
Quai Ouest (magyarul: Nyugati rakpart) című Koltčs-darab is a
kiszolgáltatottakról szól: Manhattanben, a régi kikötő egy elhagyott
hangárjában játszódik, ami emigránsok és más, a társadalom peremére sodródott
véglények menedéke. Hogy kerül ide Carl, a maga „mesés gazdagságával”, miközben
öngyilkosságot forgat a fejében? Koltčs-t nem ez érdekli, hanem a paradox
megváltástörténet, ami a dologból kikerekedik: a hangártársadalom minden egyes
tagját eltölti a remény, amit Carl meggyilkolása jelent számára...
A Harmsz-darabot
egy fiatal litván rendező, Oskaras Koršunas vitte színre, akiről én
is csak a lengyel lapokból tudom, hogy a megújuló litván színház erős
embere, Jonas Vaitkus tanítványa, a kilencvenes évek elején a toruńi
Kontakt fesztiválon tűnt fel először a lengyeleknél. Koršunas sajátos
mai színházi poétikát teremt Harmsz avantgárdizmusából: ez az előadás már
nem az egykori Leningrádot idézi, nem is a mai Litvániát: az ő színpadi
nyelve az abszurd sors gesztusaiból épül, egyedien és a lehető
legáltalánosabban. Ami mindannyiunk számára érthető. Ez kevésbé érvényes Krzysztof
Warlikowskira, holott kettejük közül ő van otthon a Studióban, mégis kissé
erőltetetten húzza rá Witkacy antipszichologizmusát a Koltčs-darabra,
amely nemcsak mondandójában, de stílusában is paradoxnak tetszik: hősei,
akárcsak maga az író, csordultig vannak a „nyugati ember” iránti
gyűlölettel, mégis arra vágynak, hogy a társadalom valamiképp elfogadja
őket. Ez lenne az igazi megváltás. Ehhez a gondolathoz képest Warlikowski
előadása hideg, józan, vegytiszta. De annak impozáns.
Ismét két lengyel
színházi este, amely a világszínház friss fuvallatait hozta: egy időre
biztosan megjegyeztük a varsói Teatr Studio nevét.
(B. M.
Koltčs: Quai Ouest; Danyiel Harmsz: Bam – A varsói Teatr Studio
vendégjátéka a Katona József Színházban)
Teszemazt itt
vagyok én.
Nekem például
világéletemben szerencsém volt a férfiakkal, engem még az apám is csak egyszer
vert agyon. Az is inkább csak amolyan ügyetlen babusgatás volt, szerintem maga
sem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy kislánynak egy csapásra szétloccsan a
falon a feje. Még helyben meg is kérdezte, hogy mit tátom a számat, ami nála
mindig is a közvetlenség jele volt.
Aranyélet
akkortól lett, mikorra az anyám végleg kiöregedett. Még segítettem is apának
kivinni a házból. Akkor aztán minden úgy lett, ahogy mindig akartam. Tüszi
nyúllal beköltöztünk mi is a nagyágyra, onnan aztán éjjel-nappal lehetett látni
a tévét. Mikor pedig meglett a baj, apa szerzett pirulát, közös erővel
kinyomtuk, aztán szépen lehúztuk a vécén a babát. Másnap apa reklamált, hogy
mit ülök ott még mindig, és biztos nagyon nem örült, mikor látta, hogy mi van.
Az első igaz
szerelmem a Bartók Béla bácsi volt. Ott lakott az utcánkban, és azt mondta,
hogy ő írta a Túrót eszik a cigány-t. Azt szerettem, hogy olyan szép,
hosszú, fehér bajsza volt, mindig azzal birizgálta a fülemet, meg a combom. Egy
nap azzal állt elő, hogy játsszunk inkább tacsisat, merthogy régebben volt
neki egy drótszőrű szukája és
hogy ők azzal mennyi boldog órát töltöttek együtt. Én meg persze
örültem, még vakkantgattam is lelkesen, és egyáltalában nem rajta múlott, hogy
abban a vicces, bolond nyargalásban olyan csúnyán megszorult a nyakamon a lánc.
A korombeli
fiúkkal is mindig szépen kijöttem, elég gyakran felkerestük a közeli
kiserdőt, ágacskákat gyűjtögettünk, makkot is, meg mogyorót, aztán
szépen megosztottuk egymás közt a kincseket. Persze jött az ötlet, és én nem
bántam a dolgot, úgy a jó, ha mindenfélét kipróbál az ember, éppcsak a szederág
volt szálkásabb a többinél, pláne, hogy az istennek se lehetett kiszedni.
A férjemet a Tó
Disco-ban láttam meg először, egy pillanatig azt hittem, hogy ő a
Johny Cash, de mikor a lassú alatt belehányt a tunikámba, akkortól már tudtam,
hogy dehogy. Persze azért jól mulattunk, azt mondta, hogy hazavisz, próbáltam
is mindenben a kedve szerint tenni, és mikor a rekettyésben elvágta a torkomat,
akkor én már éreztem, hogy itt valami készül.
A nászéjszakánk
olyan volt, hogy kirepedt a vaginám, biztatott, hogy jók vagyunk, hogy még egy
menet kisanyám és mindjárt meglesz nekünk is a bűvös huszonöt, de egy
boldog ájulatban elszólhattam magamat, mert a végén megszidott és rám zárta a
sufnit, hogy akkor most ezen szépen gondolkodjak el.
Az első
babát mind a ketten szívrepesve vártuk, a férjem nem is értette, hogy mit
akarok még, félidőben úgy döntött, hogy megkezdi a nevelést, mert hogy
ő egy huligánba nem öli a pénzét, attól fogva éjjel-nappal vizslatta a
hasamat, s valahányszor felbukkant a kedves kis dudor, mindannyiszor rám
nézett, hogy tudom-e, hogy így van jól, és megróvólag belevágta valamelyik
öklét.
Egyszer volt,
hogy családostul felutaztunk Pestre, késő estig bóklásztunk a Lechner Ödön
körúton, azt mondta, hogy esküszik, hogy van itt egy jó borozó, még a kicsi
Bendzsinek is beígért egy fröcscsöt, hazafelé persze tovább tetéztem a bajait,
minden egyéb indok nélkül jártattam a számat, s mikor aztán Sárbogárdnál
kilökött az ablakon, már csak azon aggódtam, hogy van-e nála kulcs.
Tudtam, hogy a boldogságunk
nem tarthat örökké, mégis nagyon fájt, amikor felbukkant a Másik, azóta is
éjjel-nappal visszajár az emlék, mikor egy szép nyári reggel vittem ki a tápot,
s ahogy szinte gyanútlanul benyitok az ólba, ott látom a férjem, ahogy vígan
dagonyázik, a kocán persze látszódott, hogy élvezi a dolgot, körülöttem viszont
nagyot fordult a világ, attól féltem, soha többé még csak rám se néz majd,
azért persze tudtam, hogy az idő nekem dolgozik, s tényleg, mikor
februárban töltöttük a hurkát, éreztem is valamicske csendes, női diadalt.
A gyerekekkel
minden évben elmentünk nyaralni, persze nem is ragaszkodtunk feltétlen a
nyárhoz, legutóbb is november volt, mire végre nekivágtunk, emlékszem, hogy
aznap esett először a hó, a férjem sose jött velünk, csak odabentről
ordibált, maximum ha kihajigált még utánunk ezt-azt, mi is inkább szaladtunk,
mert általában este volt, és nagyon kellett futnunk, hogy még lássuk a dagályt,
olyan is volt persze, hogy csak bebújtunk a budiba, annyi volt az nekünk, mint
egy olcsó kis motel, élveztük a nyugalmat, a békét és a csendet, csak hát
sajnos végül mindig elröpült a nyár.
A fiaimmal is
eléggé korrekt volt a viszonyom, mindig szépen elmondták, hogy mi volt az ebéd,
sőt, amikor tegnap reggel rohantunk az oviba, a legkisebbik felfedte az
egyik titkos tervét, azt mondta, hogy ha majd felnő, lesz neki egy fokosa,
azzal aztán olyat tesz, hogy eláll a szavam, én meg csak guggoltam ott, és
gomboltam a dzsekijét, na lám, gondoltam, maholnap kész férfi a fiam.
(Filmnovella)
A megbízók
szempontjából Pöstyénnek nem volt rossz tulajdonsága. Éberség, könyörtelen
csapásmérés, szakszerű nyomeltüntetés – ezeket tartotta szem előtt,
ha munkát vállalt. A hőség miatt ezen az augusztus eleji napon kénytelen
volt megszegni az álcázás elemi szabályait, a vonaton nem változtatta el a
külsejét, megvárta, míg a szerelvény befut R.-be, és végül az állomás
férfimosdójában tette fel a vörös parókát és az álszakállt.
A Hotel Hullámban
foglalt szoba várta. Hamis adatokat használva kitöltötte a bejelentőlapot,
konyakot ivott a drinkbárban, aztán felgyalogolt az első emeletre. Miután
magára zárta a szobáját, kitárta a terasz üvegajtaját, futó pillantást vetett a
parton nyüzsgő strandolókra, a pára mögött derengő túlsó partra,
aztán a lopott tenisztáskájából kivette a lopott mobiltelefont, és felhívta a
Kalács fivéreket.
– A parti fecske
fészket rakott – közölte unottan.
– Eddig jó. Amint
megérkezik a tojás, kezdje kikelteni! Óra indul! – adta ki az utasítást Kalács
Ottó.
– Mondd meg neki,
hogy ne gatyázzon, nem nyaralni fizettük be! Három napot kap, hogy lelője
azt a szarházit! – hallatszott a háttérből Kalács Öcsi hangja.
– Nem hiszem,
hogy bármikor is csalódást okoztam volna – jegyezte meg Pöstyén.
– Te vagy a
legjobb – mondta erre Kalács Ottó.
Délután Pöstyén
felkereste a szálloda strandbüféjét, behúzódott a napernyő alá, és
jéghideg csapolt sört rendelt. A feje felfőtt, annyira melegítette a vörös
paróka, hogy legszívesebben letépte volna magáról. Kívülről nem látszott, hogy szenved. Ott ült a nádszéken egy
vörös hajú, szakállas pasas, vékony lábú, girhes városi példány, aki egyik
cigarettát szívja a másik után, közben szemmel tartja a terepet.
Miután fizetett,
kiment körülnézni a hotel parkolójába. Kétszer is körbesétált, de a piros
Cherokee terepjárót nem látta. Felidézte a rendszámot: CAU–521. Bosszankodott a
csúszás miatt. Visszament a strandra, beállt a kerti zuhany alá, aztán a
stégnél kajakot bérelt, és kievezett a tóra. Százötven méterre a parttól a
kajak fenekére hajította a parókát és az álszakállt, aztán fejest ugrott a
vízbe.
Ha egy nap
rosszul kezdődik, akkor rosszul is folytatódik. A vacsoránál Pöstyén jégre
ment. Éhes volt, megtetszett neki, hogy a tó felé néző nagy teraszajtókat
elhúzták, és a kúszófenyők között is asztalokat helyeztek el. Szabad hely
nem akadt, ennek ellenére a felszolgáló lecsapott rá, és odakísérte az egyik
foglalt asztalhoz, ahol hatvan év körüli, szikár férfi viaskodott a hagymás
rostélyosával. Az idegen barátságosan intett az egyik üres szék felé.
– Csopaki vagyok.
Parancsoljon! – mondta, és étkezett tovább.
Pöstyén
rágyújtott, Csopaki orra alá fújta a füstöt, élvezte, ahogy a férfi napégette,
vörös feje bíborszínűre vált a méregtől. Pöstyén barackpálinkát kért,
böngészte az étlapot, újabb cigarettára gyújtott.
– Ez
neveletlenség – szólt halkan Csopaki a füstöt legyezve, és tüntetően
magához húzta a savanyúságos tányérját.
– Fizessen, és
húzza el a bélést – tanácsolta neki Pöstyén foghegyről, és belefújta az
orrát a papírszalvétába.
Lecsós sertésszeletet
vacsorázott, fél liter vörösbort ivott hozzá. Miután Csopaki sértődötten
elhagyta az éttermet, kilátás nyílt a szemben lévő asztalnál ülő
házaspárra. A közönséges arcú, jelentéktelen kis nő, Pöstyénnel szemben
ült, szétvetett lábakkal, és egyfolytában az ételt túrkáló kislányával
veszekedett. Pöstyén egyfolytában vigyorgott, mert úgy látta, a nő nem
visel bugyit.
Vacsora után
újabb szemlét tartott a parkolóban, de a helyzet nem változott. A terepjáró nem
érkezett meg.
Este tizenegykor
fürdőnadrágban kiült a szobája teraszára, élvezte a tó felől áramló
meleg levegőt, és megint felhívta a Kalács fivéreket.
– A tojás nem
jött meg. Én továbbra is készen állok.
– Még szép –
jegyezte meg gúnyosan Kalács Öcsi.
Éjfélkor elhúzta
a függönyöket, és olajos posztóval kívül-belül gondosan megtisztította a Beretta típusú revolverét.
Nyugtalanul
töltötte az éjszakát. Éjfél után egy hajóduda szaggatott búgása ébresztette
fel, hajnali háromkor pedig a feje körül zümmögő szúnyogok. Megmosta az
arcát, aztán kiállt a teraszra cigarettázni. Hallgatta a bárból
felszűrődő zenét.
Pöstyén
strandpapucsban, pálmafás rövidnadrágban és atlétatrikóban jelent meg a
svédasztalos reggelinél. Körözöttel töltött zöldpaprikát, karikára vágott
lángolt kolbászt és tíz szelet sonkát szedett a tányérjára. Miután csak kávét,
tejet és teát látott az asztali tartályokban, kért egy üveg sört a
reggelijéhez. Éppen befejezte az evést, amikor megérkezett az asztalhoz
Csopaki. Gombás tojást hozott a tányérján. Ridegen biccentett és sértődött
arccal enni kezdett, majd megrázta az üres kenyértartó kosarat.
– Mindenkinek két
zsömle jár! Hol a zsömlém? – kérdezte.
– Megettem –
válaszolta Pöstyén.
– És hol a
minivajam?
– Azt a seggembe
dugtam – röhögött Pöstyén.
A terepjáró
reggelre sem érkezett meg, és Pöstyén komolyan aggódott, ha ugyanis nem tudja a
pasast főbe lőni, akkor ugrik a pénze. Délelőtt a strandon
lézengett, bosszankodott, hogy a kényes munka miatt még egy nőt sem
szedhet fel magának, pedig lett volna rá lehetősége. A strandbüfében hosszan
szemezett egy lapos fenekű festett hajúval.
Ebéd előtt
megint szemlét tartott a parkolóban, utána kajakot bérelt, belapátolt ötszáz
métert és önfeledten fürdött. A partra visszatérve Csopakit pillantotta meg. A
gyomorbajos képű férfi a hóna alatt a gumimatracával éppen kilábalt a
vízből, megtörülközött és a viaszszínű, szőrös lábain
elkacsázott jégkrémet vásárolni. Csopaki kilépett a parti fűzfa mögötti
leshelyéről, és ellopta a gumimatracot. Felvitte a szobájába, a túlélőkésével
csíkokra szabdalta, aztán az egész cafatot lehajította a kertbe.
Délben azt is
megtudta, hol lakik Csopaki. Éppen a parkolóból tért vissza, amikor a
műmárvánnyal kirakott előcsarnokban a recepciós odaszólt az
étteremfőnöknek, hogy a húszas szoba sürgősen asztalcserét kér. A recepciós
benyúlt a rekeszbe és megnézte a bejelentőlapot. Csopakinak hívják. Mi
baja van az asztallal? A recepciós megrántotta a vállát. Kérdezd meg tőle!
Pöstyént
elfutotta a méreg. Megvárta, amíg Csopaki leül ebédelni, aztán felment a
másodikra, és szakszerűen kinyitotta a húszas szoba ajtaját. Odabent
orrfacsaró borotvavízillat fogadta. Az éjjeliszekrényen ébresztőórát,
napolajas flakont, gyógykrémes tégelyt és szétszórt aprópénzt talált. Az ágy
mellett napilapok hevertek a földön. A fürdőszobában megvizsgálta Csopaki
agyonhasznált fogkeféjét, régimódi szarufésűjét, akkumulátoros borotváját,
benézett a zuhanyozó műanyagfüggönye mögé, aztán érdeklődve kézbe
vette a tükör alá támasztott fényképet. A fotóról bánatos arcú, fiatal nő
nézett vissza. Vékony száján félénk mosoly folyt szét.
Pöstyén kivette a
foglalatból a tükör fölött világító neoncsövet és a zuhanyozótálca peremén
szétverte. A borotvát a fogkefével együtt bedobta a vécébe, utána visszament a
szobába, fogta a nehéz üveghamutartót és beverte vele a tévé képernyőjét.
A teraszajtóról letépte a függönyt és ráterítette az összetört tévére.
Lepattintotta az ébresztőóra műanyagfedelét, és kitörte a mutatókat.
Végül felállt az ágyra és levizelte Csopaki párnáját.
Délben Pöstyén az
utolsó pillanatban érkezett az ebédlőbe, már rakták fel a székeket. B
menüt akartak neki adni, ő pedig ragaszkodott az A menühöz, imádta a
babgulyást és a mákos tésztát. Olyan durván szólt a felszolgálóhoz, hogy végül
megkapta, amit akart, sőt, még málnasziruppal leöntött krémtúróval is
kedveskedtek neki. Pöstyén ebéd közben tiltakozott a zene miatt, ugyanis halk
tangó szólt az étteremben. Kérte, hogy szüntessék meg, különben lerúgja a
hangszórót a falról.
– Meg volt
elégedve az étellel? – kérdezte a felszolgáló, miközben leszedte az asztalt.
– Középszar
moslék – vetette oda Pöstyén.
Az
étteremből átsétált a drinkbárba és ír sört ivott. Onnan látta meg
Csopakit, aki agyonmosott tréningruhában érkezett, átszáguldott az
előcsarnokon, aztán a recepció pultja előtt megállt, és feldúltan
magyarázott. A recepciós telefonállt. Két perc múlva vödörrel a kezében kövér
takarítónő csoszogott elő, és elindult az emeletre.
A szobájába érve
Pöstyén ismét telefonált.
– A tökömet
áztatom – mondta unottan.
– Dögöljek meg,
ha értem! – csattant fel Kalács Ottó. – Tegnap reggel elment otthonról. Azóta
két ember figyeli a lakását.
– Viszket a
stukkerem!
Kalács Ottó
felröhögött.
– Vakargasd,
öreg!
Délután Csopaki
látogatót kapott. Pöstyén éppen a futórózsákkal behálózott pergola alá helyezett
rexasztalnál játszott, mesteri mandinereket mutatott be két bámészkodó német
kölyöknek, amikor észrevette, hogy a stéghez vezető sétányon Csopaki
közeledik, egy fehérnadrágos nőbe karolva. Ugyanaz a nő volt, akinek
a fényképét a fürdőszobában látta. Pöstyént izgalom fogta el, a
rexasztalra dobta a dákót és követte őket.
Kisétáltak a
partra, közben Csopaki magyarázott, a víz felé mutogatott, a nő kezét
fogdosta és kapafogait mutogatva szüntelenül mosolygott. A partról a kert
néptelen zuga felé andalogtak, megkerülték a homokozót, aztán a bazaltkockákkal
körberakott szalonnasütő hely közelében leültek egy padra. Pöstyén megállt
a strandbüfé mögött, onnan figyelte őket. Biztos volt abban, hogy ez a
nő Csopaki lánya. Talán félórát beszélgettek, amikor Csopaki bement a
szállodába, a nő pedig a sportszatyrát lóbálva bezárkózott a kerti
öltözőbe. Pöstyén megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki ez a nő
fürdőruhában, és kellemes meglepetés érte, amikor mélykék bikiniben,
felkötött hajjal meglátta. Megállapította, hogy szép az alakja, a feneke nem hájas, a háta nem pattanásos, csak a
melle kicsi.
– Nincs kedve
úszni egyet? – kérdezte Pöstyén, és kacsintott.
A nő úgy
nézett rá, mint aki nem hisz a szemének.
– Maga itt az
úszómester?
– Egy szavába
kerül, és máris az vagyok – vigyorgott Pöstyén.
– Úgy tudom, a
strandon ismerkedés régen kiment a divatból.
– Hatalmas
tévedés! – mondta Pöstyén és belenézett a lány zöld szemébe. – Én például csak
strandon ismerkedek.
A szálloda felől Csopaki közeledett.
Átöltözött, piros úszónadrágban feszített, a hóna alá fogott két rövid
evezőt, és a törülközőjével messziről integetett.
– Tűnjön el
innen! – förmedt rá Pöstyénre, amikor melléjük ért.
Csopaki
törülközőt terített a fűre, ráhajtogatta a lánya ruháit, aztán együtt
mentek el a szivattyúház mögé, a strandfelszerelést tároló raktárba.
Négyszemélyes gumicsónakkal tértek vissza, és vízre szálltak. Csopaki lelkesen
evezett, keszeg alakja sugárzott a boldogságtól. A nő lehunyta a szemét, a
csónak peremére hanyatlott, és a nap felé kínálta az arcát. Pöstyén egy bokor
mögül tartotta szemmel őket, aztán magához vette a nő ruháit. Felment
az első emeleti férfimosdóba, magára zárta az ajtót és a vécécsészében
elégette a ruhákat. Mielőtt a cérnabugyit a tűzbe dobta, az orrához
szorította.
A vacsoráig hátra
lévő időt Pöstyén csavargással töltötte. Elment a kikötőbe,
lángost evett, kimért rizlinget ivott hozzá, aztán bebújt egy játékterembe, és
elvert hatezer forintot a motorverseny-szimulátoron. Később üldögélt a
vasútállomáson. Szerette nézni a vonatokat. Megrázta a félelem, amikor a
villanymozdony eldübörgött előtte. A sétálóutcán kétszer is végigment.
Sodródott a tömeggel, meg-megállt a kirakatok előtt, néhány üzletbe be is
tért. Útközben lopott egy Chicago Bulls feliratú piros baseballsapkát, egy
benzines öngyújtót, és egy övtáskát, amit később eldobott.
A bankfiók
előtt egy kövér német vitatkozott a feleségével. Az asszony végül
sarkonfordult és átment az utca túloldalán lévő ajándékboltba, a német
pedig pénzt vett ki az automatából. Pöstyén figyelte. Utálattal töltötte el a
rövid ujjú fehér ing alól kibugygyanó sárga selyemsál. A német tízezreseket
dugott a farzsebébe, aztán elindult a sörkert felé, megkerülte a pavilont és
bement a férfivécébe. Pöstyén követte. Megvárta míg a férfi vizelni kezd, aztán
leütötte. A német előre bukott, beverte a homlokát a piszoárba, és
elterült a húgyfoltos mozaikon. Pöstyén elvette tőle a pénzt, és letépte a
selyemsálát.
Visszatérve a
Hotel Hullámba, átvizsgálta a parkolót. Alig látott szabad helyet, de a piros
terepjáró továbbra se érkezett meg. Felment a szobájába és beállt a zuhany alá,
langyos vízzel verette a fejét, de közben rossz érzése támadt. Úgy, ahogy volt,
vizesen bement a szobába, kivette a szekrényből a kisbőröndjét, és
könyékig beletúrt a Berettája után. Ott pihent a helyén, szarvasbőrbe
tekerve.
Csopaki és a
lánya éppen befejezték a vacsorát, amikor Pöstyén megérkezett, és a székre
dobta magát. A maradványokból látta, hogy hidegtálat ettek. Azt is észrevette,
hogy a nő milyen szánalmasan néz ki. Jobb híján Csopaki tréningruháját
viselte, és Pöstyén úgy vette észre, hogy a szeme ki van sírva. Tetszett neki,
ahogy a nő elpirul, és zavarában galacsint gyúr a papírszalvétájából.
– Igazán bemutathatná a macáját – mondta
Pöstyén.
Csopaki felpattant
és megragadta a lánya karját.
– Gyere, Orsikám!
Lekésed a vonatot!
– Ne küldje el,
vén vasutas! Nálam van szabad ágy! – vigyorgott Pöstyén.
Neki is
hidegtálat akartak adni, de ragaszkodott a bécsiszelethez.
– Ha szerda,
akkor hidegtál. Ez a rend – mondta a felszolgáló.
– Szarok a
hidegtálukra! Én szerdán mindig bécsiszeletet zabálok! És egyelőre még én
vagyok itt a vendég! – kiabálta.
Sütöttek neki
bécsiszeletet.
Az éttermet
elhagyva, Orsiba botlott. A lány a forgatható állványra kirakott képeslapok
között válogatott, közben a recepciós a menetrendet tanulmányozta. Mondott
valamit, hogy huszonkét órakor indul egy távolsági busz, amihez van vasúti
csatlakozás.
Pöstyén a lány
mögé lépett.
– Jöjjön,
szökjünk meg innen – súgta a tarkójára hajolva.
Orsi megpördült,
hátralépett, majdnem felborította az állványt.
– Mondja, miért gyűlöli a apámat?
– Erre most nincs
idő! Egy perc alatt öszszepakolok, és mehetünk!
– Maga viccel
velem?
– Kisasszony!
Megérkezett a taxi! – szólt a recepciós.
A lány futva indult
a kijárat felé. A cipősarka úgy kopogott a műmárványon, mint a
dobpergés.
Pöstyén késő
este kigyalogolt a partra, kedve támadt meztelenül fürdeni. Éppen a trikóját
húzta le, amikor fiatal pár érkezett a stéghez. Hirtelen bukkantak ki a lámpa
alá a kert sötétjéből. Csókolóztak, aztán a lány incselkedve egy
napozóágyra feküdt, az égre nyújtotta a két lábát. Közben fehér
fürdőköpenyében megérkezett a sánta osztrák a frissen nyírt uszkárjával.
Leült egy padra, pipára gyújtott, és apró gumilabdát dobált a kutyának. Laufe,
laufe, kiáltozott utána.
Mielőtt
felment a szobájába, újra átvizsgálta a parkolót. Unta már a várakozást.
Felnézett a teliholdra, és káromkodott.
Pöstyén az ágyra
vetette magát és kézbe vette a mobiltelefont.
– Kész?
Megcsináltad? – kérdezte Kalács Ottó.
– A pofa nincs sehol – bökte ki Pöstyén.
– Az nem lehet. Három napja elindult.
– Mégis, hova?
– Valami kurva
nagy gubanc van – sóhajtott Kalács Ottó.
– Most menjek,
vagy maradjak? – kérdezte Pöstyén.
– És ha mégis ott
van? Ha kocsit váltott az a patkány! – kiabált a háttérből Kalács Öcsi.
Pöstyén is
kiabálni kezdett.
– Egy: nem vagyok
hülye! Kettő: a szobája üres. Vízre néző apartman az első
emeleten. Ellenőriztem. És itt már mindenki ismeri a pofámat!
– Megduplázom a
pénzt! Erre mit mondasz?
– Azt, hogy
holnap délben eltűnök innen!
Este tíz után a
házi vonalon leszólt a recepcióra és rendelt egy üveg konyakot. Az éttermi
tanulólánnyal küldték fel neki az italt. Pöstyén még mindig az ágyon feküdt,
onnan utasította a lányt, hogy tegye az éjjeliszekrényre a palackot. Nézte a
lány húsos lábát.
– Vetkőzz
le, megfizetem!
A lány döbbenten
meredt rá, és falfehér arccal elindult az ajtó felé.
– Legalább igyál
velem egy pohárral!
– Verje ki
magának, aztán igyon egyedül – bukott ki a lányból és becsapta maga mögött az
ajtót.
Pöstyén korán
ébredt. A terasz korlátjára könyökölt, és nézte a túlsó part ablakain
felragyogó napfénycsillámokat. Enyhe halszag és langyos virágillat úszott a tó
felől, s a víz olajzöld felülete mozdulatlan volt, akár a festett üveg.
Jobbra, a szálloda strandját a kempingtől elválasztó nádasból vitorlás
készült kifutni. Odalenn elhúzhatták az étterem kertre néző üvegfalait, a
tányércsörgésből ítélve reggelihez terítettek. A szálloda gazdasági
bejárata felől kis furgon érkezett, átzötyögött a füvön, és a strandbüfé
mellé parkolt.
Pöstyén konyakot
töltött magának, meggyújtott egy cigarettát, és visszament a teraszra. Akkor
látta meg Csopakit. Terpeszben állt a homokozónál és tornagyakorlatokat
végzett. Törzshajlítás, karkörzés és lábfeszítés követték egymást. Pöstyén
olyan undort érzett, hogy kirázta a hideg. Odalent Csopaki rövid sprinteket
hajtott végre, közben meg-megállt, lábujjhegyen szökdelt, aztán ledobta az
ingét, és atlétatrikóban ugrókötelezett. Lehetett hallani a zihálását. Pöstyén
felöltözött, az arcára simította az álszakállt, és fekete kendővel kötötte
be a fejét. Lement a drink bárba kávézni.
A pultos nő
roppant kedves volt, be nem állt a szája, dicsérte az időjárást, és el
volt ragadtatva a külföldiektől, akik szerinte mind úriemberek, mert nem
sajnálják tőle a borravalót.
– Szintén tetszik
menni a hajókirándulásra? Ilyen pazar időben vétek volna kihagyni! –
csicseregte.
– Törődjön a
kávéval! – mordult rá Pöstyén.
– Este
szalonnasütés lesz a parkban. Nálunk ez hagyomány.
– Húzd nyársra a muffodat és sütögesd!
A pultos nő
kezében remegett a kávétejszínnel töltött kis kancsó.
A parkolóban
óriási volt a nyüzsgés. Öt perce sincs, hogy holland nyaralóbusz tolatott be a
kapun. A kiáltozó turisták ellepték az előcsarnokot, csomagokkal a
kezükben rohangáltak ki a buszhoz, és vissza. Pöstyént rabul ejtette a
lehetőség. A busz lépcsőjéről női kézitáskát emelt el,
aztán mindjárt egy másikat is egy bőröndkupac tetejéről. Hátrament a
kazánház mögé, kiszedte a pénzt, a táskákat pedig a tűzoltócsap alatti
piros vödörbe dobta. Visszament a buszhoz, és amíg a sofőr újabb két
csomagot cipelt a bejárat elé, Pöstyén felkapott egy elegáns, rézvasalásos
borjúbőr bőröndöt.
Odafenn a
szobájában nem vacakolt a számzárral, fogta a túlélőkését és felvágta a
bőröndöt. Női ruhákat, fehérneműt, piperetáskát talált benne.
Futólag belenézett a piperetáskába. Vajszínű, bunkós végű vibrátort
talált benne. Marokra fogta, és felröhögött. Eszébe jutott a pénz. Az
éjjeliszekrényre ürítette a bermudája zsebét.
Csopaki a
reggelije mellett ült, szalámit és sonkát evett késsel, villával, időnként
megtapogatta a hajókirándulásra kapott tízórai csomagot. Pöstyén, fütyörészve
érkezett, rámosolygott Csopakira.
– Mi újság?
Elutazott a spinkó, vagy feladta postán?
Csopaki nem
nézett Pöstyénre, nem is válaszolt. Kivette a kenyértartóból a zsemleadagját, a
szalvétájára gyűjtötte a minivaját, és evett tovább. Pöstyén utolsót
szívott a cigarettájából, aztán a csikket Csopaki teájába pottyantotta.
– Ennek súlyos
következményei lesznek. És az összes többinek is! Ezt garantálom magának! –
suttogta Csopaki.
– Csak nem
fenyegetni akar? – kérdezte Pöstyén.
Csopaki
felragadta a tízóraiját, és elviharzott. Pöstyén nyomban a svédasztalhoz
járult. Lecsós csirkemájat szedett a tányérjára, aztán magához intette a
tanulólányt, aki zsúrasztalt tologatva járt körbe. Pénzt nyomott a lány kezébe,
és elküldte sörért.
– A reggelinél
nincs felszolgálás – rebegte a lány elvörösödve.
– Ezt meg se
hallottam, cicus – vigyorgott rá Pöstyén.
Reggeli után
átsétált az előcsarnokba. A recepciónál a hollandok gyűrűjében a
csoport vezetője éppen az igazgatóval tárgyalt, emelt hangon magyarázott,
indulatosan gesztikulált. Az újságos előtt Csopaki várt a sorára, hogy
panaszt tegyen, de amikor a hajókirándulás résztvevői gyülekezni kezdtek,
feladta.
Pöstyén a
délelőtt nagy részét a büfé teraszán töltötte. A mellette lévő
asztalnál a kutyás osztrák újságokat olvasott. Feltűnt Pöstyénnek egy holland
ikerpár, talán tizenhét évesek lehettek, melltartó nélkül napoztak, aztán
tollaslabdáztak, ha fürdeni indultak egyformán kötötték fel a szőke
hajukat és hetykén futva közelítették meg a tavat. Az ikrek az osztrák
érdeklődését is felkeltették. Leengedte az újságot, a pipája szopókájával
a fogain kopogott, és figyelte a tollaslabdázást.
Ebéd után
felkereste a recepciót. Látta, hogy a riadt tekintetű kis vörös nő
van szolgálatban.
– Tud valami
programot ajánlani? De olyat mondjon, ami nekem is tetszik! – könyökölt a
pultra.
A recepciós
nő a prospektusokra tette a párnás kezét.
– Tetszik
szeretni a zenét?
– Nincs kedve
feljönni a szobámba? Dajcsmárkával fizetek.
A nő
elnevette magát, mondani akart valamit, de észrevette az előcsarnokba
belépő két agyonizzadt rendőrt. Eléjük szaladt és diszkréten az
igazgató irodája felé kalauzolta őket.
Pöstyén a
kivágott bőrönddel a kezében a folyosón lapult. Minden apró neszre
hegyezte a fülét, de felesleges volt az óvatosság, egy lélek sem járt a
lépcsőházban. Könnyedén kinyitotta Csopaki szobáját. A vibrátort bedugta a
párna alá, a női fehérneműket és a ruhákat bedobálta a szekrénybe,
Csopaki alsónadrágjait, zoknijait, ingeit és pólóit pedig mind a bőröndbe
seperte. Leürítette a nadrágakasztókat, elpakolta a cipőket. Az asztalon
megkezdett levelet talált. Mindössze két sor állt a papíron. Kedves öreg
barátom, Gézu! Ezekben a forró napokban sokat... Pöstyén összegyűrte a
levelet, a golyóstollat pedig széttaposta.
A fürdőszoba
üvegpolcáról elvette a lány fényképét és bedugta a sárga bermudája farzsebébe.
Délután beborult,
lógott az eső lába, távoli mennydörgés morajlott, de végül nem tört ki a
vihar, a fekete fellegek átsodródtak a tó fölött. Pöstyén megint kajakot
bérelt, beevezett háromszáz méterre, onnan leste a villámokat. Visszafelé jövet
a holland ikrekkel találkozott. Versenyt úsztak a parttal párhuzamosan. Pöstyén
melléjük farolt és nagy húzásokkal lehagyta őket.
– Mi lesz,
bringák! Jöttök? – üvöltötte és szembe fordult velük.
A lányok nem
mentek bele a játékba, mellúszásban elindultak a part felé.
Pöstyén
később a strandon téblábolt. Egy nyugágy mellett hűtőtáskát vett
észre. Felkapta, elbújt vele a strandfelszereléseket tároló raktár mögé és
kiette belőle a szendvicseket. Az üdítőket behajította a tóba, a
táskát a nádasba repítette, aztán a standbüfében kért egy korsó rigót, vagyis
világos és barna sört összeöntve.
– Mi az a rigó? –
kérdezte a büfésnő és elnevette magát.
– Mit röhög?
Szolgáljon ki! – szólt rá Pöstyén.
A büfésnő a
homlokára tolta a napszemüvegét.
– Nem értem mit
kér. Miféle rigót?
– Milyen vicces a
kis ribanc! – mondta gyűlölettel Pöstyén, aztán megrántotta a konyharuhát,
amelyen lefordítva sorakoztak a tiszta kétdecis poharak. A csörömpölésre
mindenki odanézett.
Este hét óráig
ruhástól aludt az ágy tetején. Arra ébredt, hogy fáj a feje. Rágyújtott,
kilépett a teraszra. Lent, az elsőn, bömbölt a zene, valahol felette,
csepegő fürdőruhákat teregettek a korlátra. A kert majdnem üres volt,
a strandolók többsége már felment a szobájába. A stégen két gyerek horgászott,
lábukat a víz fölé lógatták. Pöstyén észrevette, hogy a strandbüfé nem zárt be,
a gondnok éppen hangszórót szerel a nádtető eresze alá. A kertész
kézikocsin kandallófát húzott a szalonnasütő helyhez, kipakolta, aztán
felállítgatta az összecsukható asztalokat. Pöstyénnek eszébe jutott, hogy
szalonnasütés lesz.
Bepakolta a
holmiját a tenisztáskába, és elhagyta a szobáját. A gazdasági bejáraton osont
ki a hotelből. A vasúti sínek mellett gyalogolt be az üdülőhely
központjába. A kikötőnél sült halat vacsorázott. Evés után még ült egy
darabig, elővette a bermudája farzsebéből Csopaki lányának a
fényképét és hosszan nézegette. Végül négy darabba tépte és a szemetesbe dobta.
Aztán a szabadstrand főbejáratától futva indult érte vissza. A megdöbbent
vendégekre ügyet sem vetve a kerthelyiség közepén kiborította a szemetesedényt,
négykézlábra ereszkedett, és mint egy kiéhezett kutya, széttúrta a sok
halcsontot, és zsíros papírtálcát.
Összeszedte a fénykép darabjait.
Besötétedett,
mire visszaért a Hotel Hullámhoz. Elbújt a parkoló végében álló szemetes
konténer mögé, és rácsavarta a hangtompítót a Berettája csövére. A markolatba
csúsztatta a tárat. A tenisztáskát a szemét közé rejtette, és rácsukta a
konténer lemezfedelét.
A strandbüfé
hangszórójából tánczene áradt. „Vagy mindent, vagy semmit, csak rajtad áll...”
A parkban kimosakodva lebzseltek a szállóvendégek, néhányan a tűzrakó hely
körül ügyködtek, osztották a műanyag tányérokat, a szabadnapos recepciós a
kenyeret szeletelte, a szalonnát irdalta, egy jókedvű férfi a tűzhöz
rendelt egy láda sört. Valaki kiadta a parancsot, hogy gyerünk nyársat vágni!
Pöstyén a játszótér csúszdája mögül figyelte a készülődést. Keveregtek a
szeme előtt a tűztől felfénylő arcok, a rebbenő
árnyak. A sétány felől az igazgató közeledett rövidnadrágban, nyomában az
egyik éttermi felszolgáló kosárban hozta a pezsgőt. A tűz körül állók
megtapsolták.
Pöstyén meglátta
Csopakit, amint bicskával a kezében elindul a park végébe nyársat vágni.
Elhagyta a csúszda fedezékét, és belépett a kerítést szegélyező
hamisciprus sövény mögé. Hátát a dróthálónak vetve araszolt előre, közben
kivette az inge alól a Berettát és kibiztosította.
Csopaki egy
mogyoróbokor tövében guggolt, fogai között zseblámpát tartott, és hangosan
nyögve az ágat nyeszetelte. Pöstyén megállt mögötte.
„...csak velem
örülj, ha ragyog a nyár, ha későre jár, csak mellettem állj!”
Két lépésről lőtte tarkón Csopakit.
Átmászott a
kerítésen és az utca felől ment vissza a konténerhez az eldugott
bőröndért.
Tárcatár |
(Ki gondolta volna?)
Azt hittem, már
soha nem lesz vége a gyerekkoromnak. Ott álltam az iskola udvarán, hátam a
napközisterem külső, sárga kőporos falának vetve, és hol a zárt
kijárati kaput figyeltem, hol a tanári szoba nyitott ablakát, hol pedig az
úgynevezett pajtásaimat, akik elképesztő szaladgálást tudtak levágni
lángossal a kezükben, mintha nekik nem, csak a lángosnak lenne légellenállása,
előrenyomták a fejüket, és rohantak, amíg bele nem szaladtak valamibe,
mondjuk egy frissen ültetett, rugalmas facsemetébe, vagy a virágágyás
korlátjába, amin villámgyorsan átpördülve bezuhantak a díszkertbe az
ezüstfenyők alá, és csak annyit mondtak, hogy hoppá, és már ették is
tovább lángost, megülve az árnyékban.
Végül is
tizennégy évből nyolcat ugyanabban az iskolában lehúzni rémületes arány,
az akkori élet teljességének nyolctizennegyedében ugyanabban a bekerített udvarban
föltalálni magam mindenféle erőszakkal vágyott kitekintéstől
mentesen, ma sem értem, miféle lelki mutatvány. Akkor úgy tűnt, ott fogok
kisgyerekként megöregedni, és tulajdonképp’ csak a védőoltások és
fogorvosi látogatások (véres gézcsomókkal teleköpött útszakaszán tett
gyalogtúrák) ritmikus ismétlődése adta az idő haladtát.
Elveszni nem
lehetett; az iskola nagy bejárati kapuja mindig zárva állt, csak ha a napközis
ebédet fuvarozó Barkas besurrant rajta az alumínium kondérokkal, akkor nyílt ki
egy pillanatra, ám rögvest be is zárult, s legközelebb, mikor már a
napközisterem ablakán át néztem a délutánra eső, csalogatóan lágy tavaszi
fényeket, akkor nyitották ki ismét, de ki se ért a Barkas a műútra, már
zárva volt a kapu. Mellette a kis bejárati vasajtó többnyire nyitva állt, ám az
olyan keskeny nyílást hagyott az iskolát körülölelő kerítésláncon, hogy
nem lehetett számításba venni, azon kívül pedig ez az átjárás „már ki volt
taposva”. Talán csak egyszer vagy kétszer hagyták nyitva a nagy vaskaput, olyankor
elemeltem hátam a faltól, s egészen a kijárat torkáig mentem, s lassú
fejmozgással hol az utca teljesen szabad, nagy terébe néztem, hol a zárt
udvarba, és elfogott a vágy, hogy elinduljak, átlépjem a kallantyú
betonküszöbét, de arra gondoltam, mire visszaérek, bezárják a nagykaput, és már
csak a kicsin tudok visszamenni, azaz kívül maradok, és akkor a továbbiakban
úgy kell belül lennem, hogy tudom, kint vagyok, és ezt rajtam kívül senki nem
hiszi el.
Jó volt hát
kerülnöm a kaput, és mindinkább elmerülni az úgynevezett erőpróbákban,
amelyek versengés-szellemükkel folyton valami homályos többletet ígérve
lebegtették előttem a győzelem fényoszlopait, amelyek mögött nem
láthattam, de mintha nyitva állna a nagy vaskapu.
Az első Ki
mit tud?-ra a bélyeggyűjteményemmel neveztem be, amely számomra
elképesztő mélységű képi kollekciót jelentett, a világ minden
pontjáról volt egy kis kép, és ha délutánonként nekiültem lapozgatni az
albumokat, már nagyon messze jártam, s ha ilyenkor kint sütött a nap, nem
gondoltam, hogy az albummal a kezemben ott, az én vagyok.
Kaptam is rá
valami díjat a gyűjteménykategóriában, s amikor úgy húsz évvel később
lakáshoz akartam jutni, nem igazán értettem, miért kínál legtöbbet érte az a
gyűjtő, aki kilencszáz forintot ajánl. És még én mondtam neki, a
gyűjtőnek, hogy akkor sajnos, nem segíthetek.
A következő
Ki mit tud?-ra, mondták, jó lenne most más műfajban jelentkeznem,
szavaljak verset, zsonglőrködjek vagy ilyesmi. Az egy ujjamon majd’ egy
órán át tudtam tartani a seprűt úgy, hogy közben csokit is eszek, de ezt a
számot nem fogadták a nevezésbe, mondván, meddig tartana a verseny, ha
egyenként mindenki ezzel a számmal indulna; annyi kávét még a zsűri sem
tud inni. Maradt a szavalat. Ám lehetőleg rövid vers, mert kábé tíz
mondatnál többet egyszerre csak nagyon nehezen tudtam megjegyezni, vagyis
tudtam, csak a tíz mondaton túl már a saját szájam íze szerint színeztem a
költeményt. De ha rövid, gondoltam, legyen különleges, és megtanultam
fonetikusan egy furcsa kis könyvben talált török verset. Még ma is tudom négy
sorát.
Kiálltam és
elmondtam. Nagyon nagy volt a csönd; helyemre mentem. Azzal a kitétellel kaptam
harmadik díjat, hogy jövőre, talán lesznek új darabok is, és megint jöhet
inkább a bélyeggyűjtemény.
A következő
évben elvittem a bélyeggyűjteményt; szerettem nézni, ahogy a zsűri
csendben lapozgatja az albumjaimat, és nem néznek rám, mert én tudom, mit
látnak, és odakint közben süt a nap, a nagy vaskapun pedig talán most hozzák a
levest és a másodikat.
A következő,
utolsó évre egy rajzot időzítettem, egy helyi legenda szerint.
A főtéren
nagyon magas katolikus templom állt, áll ma is, rendületlenül. A torony tetején
egy vasgömb, ahogy akkor láttam, belőle pedig kinyúlik egy kereszt.
Számtalanszor megcsodáltam ezt az építményt, és föl nem foghattam azokat a
munkafázisokat, amelyekkel ilyen magasra bírtak építkezni. A téglát fölvinni
ekkora magasságba, a réztetőt, és még különböző formákat ki is rakni
belőlük, ez maga az, ami miatt olyan sokan járnak ebbe az épületbe. A
kereszt és a gömb lenti méretét el se tudtam képzelni, minden arányérzék
elhagyott, hiába mondták azt, hogy a gömb átmérője két és fél méter, vagy
három, olyan kicsinek látszott, hogy nem tudtam földolgozni a perspektíva
méret- és tömegátmenetét.
A legenda pedig
úgy szólt, hogy a templom építése gigantikus erőfeszítéseket követelt a
rajta dolgozó munkásoktól, akiket elsősorban légtornásznak mintsem
kőműveseknek gondoltam el, s e nagy erőfeszítésekben csupán
egyetlen ember vesztette életét, az is akkor, mikor a gömböt és a keresztet
akarták a helyére illeszteni. Rosszul kapaszkodott, és az utolsó pillanatban a
mélybe zuhant.
Gondoltam, akkor
ezt a furcsa legendát lerajzolom a Ki mit tud?-ra, a magam ügyetlen kezével,
mert mértani alakzatokat, építményt, tehát a templomot még csak-csak
megrajzoltam, de embert, jó, hiteles embert már képtelen voltam. És gondoltam,
egy zuhanó ember formája nem feltétlenül az torzító kézrajzom, hanem magának az
emberi test zuhanásának sajátja.
A templom egészen
ügyes lett, de a zuhanó férfi!? Szétálló testrészekkel, meredő hajzattal
azt a benyomást keltette, hogy ez a férfi, vélhetően, már a zuhanás
előtt sem élhetett teljes életet, mi több, netán, eleve halott volt, és
csak a legenda kedvéért dobták le föntről. Mindezt, persze, a
kézügyességem mondatta velem, a legenda továbbra sem változott semmit.
Beadtam a rajzot
a zsűrinek, és aztán már a folyosón elmondtam mindenkinek, hogy mit
rajzoltam, erre ők legyintettek, hogy vágtázó ménest, arató kombájnt
vittek papírra, és egy csöppet se ragadtak le az én zuhanó férfimnél.
A zsűri
sokáig tanácskozott, gondoltam, jó nagy fejtörést okozott a kompozícióm, de
addig is a szivárványos salakmaradványokat pöcköltem a cipőmmel az
udvaron. És ahogy fölemeltem a fejem, láttam, nyitva a nagy vaskapu, és nincs senki
az udvaron. Körülnéztem, és lassan elindultam. Még néhány lépés volt a kapuig,
mikor valaki elüvöltette magát: Podmaniczky, eredményhirdetés!
Megtorpantam, és
otthagytam a kaput.
A zsűri
nagyra értékelte a munkámat, de csak versenyen kívül, mert ha legendát
ábrázolunk, mondták, akkor feltétlenül a realitásokhoz kell igazodnunk. És,
sajnos, ez a férfi a templom másik oldalán esett le.
Mikor már fölértek,
lerúgta a csizmáját,
szalonnát vett elő,
zsebkést, kenyeret
is varázsolt, a másik
hüledezve nézte,
honnan; de nem
utasította el, amikor
megkínálták.
Kiderült, hogy nála
meg vodka van,
énekeltek, az irányító-
központ hangját
lehalkították.
A feleségük fényképe
fölött elaludtak,
nem megyünk vissza,
motyogták, az űrbe
hatoltak, érezték,
hogy a sisakjuk érintése
nyomán világok fogannak
és halnak el. Az egyik
kihajolt az ablakon,
kék volt kint minden
és sós. A hab bevert
a kabinba. Behúztak
egy köteg hínárt is.
A vezetékeket elkötötték,
elrúgták magukat
a kék kugligolyótól,
fehérről fehérre láttak,
olyan közel vagyunk,
suttogták, már az
sem lep meg, hogy
élünk. Ringott a Hold,
mint egy ránőtt masz.
De nem volt alatta,
aki viselte.
Ó, a Tallin melletti partvidék!
Kopár, kihalt. Ott ismertem meg őt.
Míg észak volt, nekem arany közép –
az olvadás s a széles jégmezők.
„Milyen kár, hogy nem értem pontosan
honnan jött és egyáltalán, ki Ön...”
Könnyed volt, hűvös és bizonytalan.
Most szinte szólít, szinte elköszön.
A tengert őrzi bennem, némi fényt,
fenyőforgácsot és sirályokat.
Ó, a Tallin melletti zord vidék!
Hideg szobámban ismét part szakadt.
„Szép Kontinentális kisasszonyom,
ne bántsa, hogy többé nem lát sosem!”
Eltelt, pedig még most is vállalom,
hogy visszaállított időm legyen.
Ó, a Tallin melletti partvidék!
Azóta éjfehérek napjaim.
Múló ezüst (a gin, a füst). Miért
erős, mi gyöngít s újra elborít?
A napokban egy színjáték (szerelmes)
főszereplője, egy fiú azt mondta, már kint,
az Andrássy út éjszakai fényei közt
járva, hogy úgy érzi, egy láncfűrész a lelke,
és attól tart, fékezhetetlen lesz,
mert majd berobban a tüdő, és mint egy
motorikus testgyakorlat, nyomul előre, a hús ellen, előre!
Egyszóval nem tud már egy pillanatra sem önfeledett lenni,
csak ha levegőt vesz már olyan,
mintha saját szerencsétlenségének kohásza volna.
Ez a végletes állapotrajz, a jövő e látványának meséje rég’
hallott vigasz volt, egyszerre mintha
a szél színezte volna ki az utat, a házakat, a fákat,
az égboltot, lila és rózsaszín képeslap lett a környék.
A húst ábrázolta, ahogy a hús mint járvány terjed,
mi több, építkezik, ötleteket ad, javaslatokat
a túlélésre a hús, olyan,
mintha rendszere volna a húsnak.
Az embert csak az időleges tévedései tartják meg,
időről időre téved, csak azért, hogy fennmaradjon,
végeredményben létfenntartási ösztöne a tévedés
gyakorlásában merül ki,
a lét, mint műfaj, tévedések vígjátéka.
Nem a fülbemászókat kellett volna agyonverni, hanem
apádat; ha ismerted volna, azt tetted volna.
Egyrészt. Másrészt, a munka az munka!
Tehát a jelentéktelenség fegyelme. Vagyis a fegyelem,
a kényszerítő erő a jelentéktelenség abszolút tudata fölött.
Nem az ember, a jelentéktelenség akarja így.
A munka ad absurdum kényelemszeretet,
abból a szempontból, hogy nem látni a hústól a húst.
Megszilárdul a városi ég alatt a hús,
a múlt kutyája talapzatra kerül, száll reá a hajnali harmat.
Elanyátlanodik, megéled, nyalja a fiú (színművész)
ujjait a szélkopó, holnapra nincs az a szerep(anyag),
amin megütközne. A halál, csak számára,
valami kedvezményes utat ajánl.
Vágtában az őrület földjére, békedélelőtt,
kikericsek között, a szerelemportát
támadni hidegvérrel, juszt is,
hogy maradj is „árván”,
eloldozódva a megértés humorától.
Csak úgy hullik az amalgám a gyülekezőkből, ha
munkával látsz, bármit, ki mutatja foga fehérét,
éljen sokáig!
Meggyújtasz egy szál gyufát, elfújod lángját,
fekete hajlata erőd, a közömbösség és a közönségesség,
az odaadó nő és a rámeredő férfi,
utolsó lehelet (pára) előre fuss!
Az anyámtól jövők, bontogatom
szárnyainál a nylonzacskót, itt van a kakas,
a kakasfej, a taraja, a cikkelyei közt látszik
szinte az üresség, az eleje meg a vége is
látszik, látszik az, hogy van ház,
hogy van a házban egy férfi,
jól el lehet használódni. Ilyen könyörtelen
a kapcsolat a lichthof ablaka és egy
azonosítatlan tekintet között.
Nem vakul belé becsvágyába egyik sem,
hagyja a port szállni, leszállni, megtelepedni
a párkányon, a gyufaskatulyán stb.,
hogy majd mindezt eme titokzatosságba való
elmerülés mutassa (el concreto) fel.
Sport
Lehet, hogy nem
is volt olyan rossz ez a magyar focibajnokság. Olvasom a kis Kabosban, a most
megjelent legújabb sportnapilapban, amely önmagát „Közép-Európa első,
mindennap megjelenő sportnapilapjának” aposztrofálja magát és barátai
szerint „máris Európa egyik legszebb sportújságja”, hogy a közönség szinte
eksztázisban tombolta végig a magyar profiliga utolsó előtti fordulóját.
Idézem az
újságnak a közönség viselkedését értékelő rovatát:
Diósgyőr: „a
harminc fő végigénekelte a mérkőzést. A becsületgól után a kerítésre
másztak, majd önfeledt vonatozásba kezdtek.”
Dunaferr: „3 ezer
lelkes dunaújvárosi szurkolta, kiabálta, dobolta végig a meccset.”
Nagykanizsa: „a
tíz vendégszurkoló áldhatja az eszét, hogy elutazott a Fáy utcába.”
Vác: „a 14
fős szurkolótábor végigdobolta a mérkőzést.”
Kispest: „A
mintegy százfőnyi vendégszurkoló sok-sok – közöttük gúnyolódó –
transzparenssel vetette magát észre, valamint azzal, hogy a kemény maghoz
tartozók közül jó néhányan meztelen felsőtesttel, indulók éneklésével
próbáltak meg dacolni a hűvös időjárással.”
Pécs: „A hazai drukkerek
kicsiny csoportja végig lelkesen dobolva éltette csapatát.”
Tatabánya: „Nem
lehetett panasz a kedvenceit elkísérő maroknyi tatabányai táborra.”
ZTE: „Készültek
az idényzáróra a zalai Armada tagjai, ez alkalomból luftballonokat eregettek.”
Az ember persze
mindjárt a Bundesligában érzi magát, még akkor is, ha néhány csapat
szurkolótábora alaposan levizsgázott, mint például a nyírségiek, akiknél „a
vendégszurkolóknak fenntartott szektor üresen maradt”, a Fáy utcaiak
(Rákos-patak mentiek), mert „a hazai drukkerek mérsékelt létszámban
képviseltették magukat” vagy Szombathely, ahol „a hazai tábor csendben figyelte
a csapat gyengélkedését”, de szekundát érdemelnek a siófokiak, mert „a vendégek
részére elkülönített hely ezúttal üres maradt”, sőt, a győri szurkolók
is, őket „még a győzelem se tudta igazán lázba hozni”, az
újpestiekről nem is szólva, közülük ráadásul csak „20–30 érkezett meg
Zalaegerszegre, gyakorlatilag csendben nézték végig a találkozót”.
A Fradi nem
játszott.
A lap egyébként
tényleg színes, s tényleg a kis Kabosra hasonlít vereses, narancsos színével,
és hitvallása szerint „szeretné a hajdani Nemzeti Sport hetvenes-nyolcvanas
évekbeli szellemiségét a kor követelményeinek is megfelelve továbbvinni”. Ez
máris megvalósulni látszik, mert a fél szerkesztőséget a Nemzeti Sporttól
rabolták át a megélhetési főszerkesztővel az élen (kiadó: Deutsch
Péter), információit, stílusát, nyelvezetét tekintve kifejezetten a Nemzeti
Sport szakszerű másolata, az edző itt is „a fiatalabbaknak szavazott
bizalmat”, egy-egy gyors támadást itt is „a küzdőszellem eredményez”, a
távozó trénert itt is „valódi örömfutballal búcsúztatták”, a „rendületlenül
menetelő bajnok” pedig itt sem ismer kíméletet, de bizony „valódi
karneváli hangulatban kezdődik minden találkozójuk”.
Cerberus, portás,
játékszer, pettyes, üdvöske, megannyi hab a tortán.
Ami viszont a
lényeget illeti, a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja csakugyan kiváló etalon
lehet, amennyiben a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja mindig is keményen
bírálta a mindenkori sportvezetést, különös tekintettel az 1984-es olimpia
bojkottálására, valamint, hogy focivébék előtt a válogatott kerettagok
valahogy 5-nél gyengébb osztályzatot soha nem kaptak, még akkor sem, ha leültek
a pálya közepén, hogy a bundák, a totópanamák, a sportvezetői kijárások, a
politikusok forszírozta játékosrablások, kényszerátigazolások, titkos
juttatások, mesés jövedelmek, csalások, letelefonálások, disszidálások,
éjszakai ivászatok, ittas vezetések, gázolások leleplezéséről, a dopping szakavatott
eltussolásáról ne is szóljunk, mondhatni, az OTSH vezetői rettegtek, ha az
újság a kezükbe került, a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja maga volt a
sajtószabadság, s egyetlen gazdát szolgált, a nyilvánosságot.
De rendben is
volt minden a sportéletben.
Ezt csak azért
mondom, mert hátravan még az utolsó forduló a bajnokságban, s bár a lapok
sportrovatai szerint tét híján kifejezett unalom vár a szurkolókra, az ember
beleolvas a kis Kabosba, s az előző forduló kifejezetten karneváli
hangulatát megirigyelve kezébe veszi dobját, luftballonjait, tréfás
transzparensét, s csapatát éltető rigmusokat skandálva elindul a
stadionba, hátha csak a sajtó hazudta gyalázatosnak a magyar focit.
EGRESSY ZOLTÁN:
Nem tudni, miért,
hogy felvételi követelmény-e, avagy a vakvéletlen az oka, mindenesetre tény: a
futballcsapatok szertárosai általában apró emberek. Akadnak persze bizonyára
magasak is, de ezen írásmű szerzője, aki – ahogy azt a szimpatikusan
egyenesen a témára utaló cím is világosan jelzi – eme találomra kiválasztott
embercsoport jellegzetességeiről kíván értekezni, talán megengedheti
magának az efféle általánosítást. Egyszóval lényegében majdnem minden szertáros
kis növésű. Azonnal le kell szögeznem, hogy az általánosítás – úgy
általában – a nagyobb butaságok közül való emberi cselekedet, ismert, hogy nem
bunkó például minden focista, nem feltétlenül frusztrált, fanyalgó ellendrukker
az összes színházi kritikus, sőt, nem minden német náci, mi több, még
véletlenül sem vendégszerető mindenki, aki magyar (ha egyáltalán vádol még
ilyesmivel valaki is bennünket), nem beszélve most a fukar skótokról, a tolvaj
cigányokról, és ne is menjünk tovább. Szóval ez hülyeség, bár tény, hogy a
portugálok kivétel nélkül édesek. Igaz, állítólag útonállóik azzal
fenyegetőznek, miközben pénzt követelnek a turistáktól, hogy AIDS-es
tű van náluk, és ha nem kapnak néhány escudót, szúrnak. Viszont nem
hallottam még, hogy tényleg szúrtak volna. Biztos csak viccelnek. A lényeg: az
ember, úgy általában, ilyen. Általánosít.
Fontos a
tapasztalat is, bár az sem kizáró ok három ellentmondást nem tűrő
jelző megtalálásához és büszke alkalmazásához, ha az ember soha nem látott
még skótot, fogalma nincs, milyen problémák aggasztanak egy labdarúgót, és nem
járt Lisszabonban sem. Azért a tapasztalatok nyomnak a latban.
Én például nem
ismerek szertárost, ám láttam már néhányat.
Kicsik voltak és
kész.
Az például
biztos, hogy a világ veszteségeinek sorában a lélek eltűnése a
legtragikusabb. A léleké, úgy általában. Ezt csak azért említem, mert vannak
posztok, amelyek a lelket képviselik. Pontosabban a posztokon lévők a
lelkek maguk. Színházban ilyen a titkár, kinek pótolhatatlansága csak akkor
tűnik fel, ha megbetegszik, vagy nyugdíjba megy. Kormányban ilyen lehet
egy különösen jópofa tárca nélküli miniszter. Iskolai osztályban valaki, aki
keveset szól, de nagyon hiányzik, ha hiányzik. Futballcsapatnál ilyen a
szertáros. Olyan nincs, hogy egy szertáros ne legyen jelentős figura. Hogy
ne legyen valamilyen, ne szeressék, ne legyen ugratható, aki érti ugyan a
viccet, de nem nagyon. A szertárosnak olyannak kell lennie, aki mindent
eltűr, akit bátran hülyének nézhet a felkerült ifista is, aki, ha nincs
– mint a titkár –, ha elkapja mondjuk
az influenza, akkor baj van. Akadozik az összjáték, nem esik jól a cicázás
edzésen, nincs hangulat, ilyesmi. A fiúk érte jók, ha jók. Például ő az a
valaki, kiért hiúk. És cifra dalnokok. Ha nincs, akkor nem kerek a világ, baj
van mindennel, a cipővel is, meg a labdával, a kávéval, a vízhőfokkal.
Mert a szertárosnak konkrét feladatai vannak, ő felelős a tárgyakért.
A tehetségért nem, a gólokért sem, győzelem után mégis őt paskolják
meg először az öltözőbe érkező fiúk. Esetleg holtversenyben a
masszőrrel, de akkor utóbbinak nagyon nagy alaknak kell lennie. Ha az
ilyet döntetlenre hozza.
A szertáros nyit
reggel. Kávét főz esetleg. (Ezért rossz a kávé, ha nem ő főzi.
Az akkor nem olyan.) Ül a padon, várja a gyeprúgókat. Először a
pályaedző jön, aztán az igazi. Ilyenkor már áll, úgy csinál, mintha fáradt
lenne. Pedig repes a szíve. Megkínálja cigivel a fontos embereket, de azoknak
van saját, nem kérnek. Viszont ő gyújtja a gyufát. Közel van a
tűzhöz. Büszke, hogy övé a nap első kézfogása. Büszke akkor is,
amikor tudja, hogy az edzőt délután kirúgják. Bennfentes. Ő fújja a
lasztikat.
A játékosokkal
haverkodik, ők is vele. Röhögnek rajta, megviccelik szemtől szembe,
és a háta mögött is, ő nevet velük, nem bánja. Nagyokat kacagnak rajta, és
neki ez jó.
Ruházata
többnyire szegényes. Gyorsan öltözik át, van, hogy eleve úgy jön. Rövidnadrág,
foszlott trikó. Ujjatlan. Ha elgurul edzésen a labda, ügyetlenül rúgja viszsza,
évődnek vele a pályán szintén ügyetlen, ám edzésen, álló helyzetben
fölényes futballisták. Évődhetnek, mindegy, mikor hazamegy, boldogan kéri
a vacsorát.
Legalábbis így
volt ez régen. Amikor még focisták öltöztek az öltözőben, és igazi
meccseket játszottak a pályákon. Újpesten láttam úgy két évtizede egy alacsony
szertárost. Láttam élete tán legboldogabb pillanatait. A csapat vidékre indult,
gyülekeztek a sztárok a busz körül. Kardos, a kétméteres középpályás egyszer
csak, nem tudni, milyen ötlettől vezérelve, hirtelen üldözőbe vette a
kisembert. Ő először megrettent, majd játékosan menekülni kezdett.
Várta, mi lesz. Kardos nem volt gyors, ám a tétova szertárost
könnyűszerrel utolérte, és néhány tizedmásodpercnyi lóbálás után a magasba
emelte. A többiek a buszból kurjongattak, Kardos aztán letette őt, és nagy
röhögések közepette felszállt a buszra. Ő pedig, ő pedig ott állt egy
kicsit, majd megérezte, hogy nem kell ott maradnia, mi is lehetne a
következő mondat, lehajtotta a fejét, mosolyogva bosszankodott, ujjával
kedélyesen megfenyegette a sztárt a buszablakon keresztül, majd bebandukolt az
öltözőbe. Ott biztosan leült, még mindig nagyon vert a szíve, aztán
összepakolta a labdákat, begyűjtötte őket a nagy hálóba, és várt úgy
három percet, hogy mire kiér, már másról legyen szó. Három perc múlva azért
kijött, nehogy otthagyják. Bár talán érezte, hogy nem hagynák ott. Csak mégse
lehetett biztos benne. Ment a buszhoz, cipelte a lasztikat. Gondterhelt arccal
haladt, mint aki nem figyel, miközben fülelt, nagyon fülelt, nem róla esik-e
szó.
Nem esett. De
boldog volt, és erre a tíz másodpercre még ma is emlékszik.
Kardos már nem.
Csak ő, meg
én.