Esterházy Péter: 1 könyv (1 bohóctréfa) * Ószabó Attila–Tóth Judit–Vajda Éva riportja: A pénz Kovácsa III. * Egy nagy kondér káposztás hús – Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba * Makai József, Seres László és Such György írása * ÉS Irodalom: Karafiáth Orsolya, Solymosi Bálint és Vörös István verse, Erdős Virág, Fehér Béla és Podmaniczky Szilárd prózája * Sport: Megyesi Gusztáv egy új sportlapról

VÁNCSA ISTVÁN:

Nokedliszaggató

Némelyik embernek ilyenje – nokedliszaggatója – nincs is. Némelyik ember, miután a tésztát megkavarta, kanalat vesz elő, vízbe mártogatja, és azzal szaggatja forró vízbe a nokedlijét, ez is jó, bár kissé nagyobbacska, mindamellett a paprikás csirke nevű ősi (mintegy százharminc éves) magyar étel kiváló körete lesz. Mellesleg a bajor-osztrák eredetű „nokedli” szavunk is mintegy száztíz-százhúsz éves, nem több, ezzel együtt a „paprikás csirke nokedlivel” című képződmény adott esetben maga a sajgó nemzettudat.

Próbáljon bárki is paprikás csirkét + nokedlit főzni Wisconsinben.

Csirke, ugye, eleve nincs, csak az a plasztik-ízű biomassza, amit ezen a néven adnak el, de hát itthon is ez van; tejföl nincs, vagy csak ritkán és csak bizonyos helyeken; paprika nincs, illetve van valami téglapor-színű törmelék; rendes füstölt szalonna nincs, márpedig az igaz magyar ember abból olvasztaná ki a zsiradékot, amin a hagymáját majd dinsztelni fogja, ugyanis a hazafiság ilyeneken áll vagy bukik: aki olajjal készíti csirkepaprikását, az szajkózhat akármifajta lózungokat, ő mégiscsak sehonnai, továbbá bitang.

A paprikás csirke mindenképp elkészül, persze idegenlelkű lesz, nyamvadt, íztelen, halovány.

Milwaukee-ben élő magyar emberünk megkóstolja, elszomorodik, könnyekre fakad, a nagymama csirkéire gondol, majd végül úgy dönt, hogy főztjének katasztrofális volta a nokedliszaggató hiányában keresendő.

Fájdalmával a világban szétszórtan élő magyarok virtuális közösségéhez fordul, leül a billentyűzethez és belesírja a világhálóba, hogy „Hey, if I had a nokkerli-szagato”, így sírja bele, ugyanis a világban szétszórtan élő magyarok virtuális közössége, magyarul sajnos régesrég nem tudván, jobb híján angolul kommunikál, aztán öt óra múltán e-mailt kap egy ismeretlentől, aki az ausztráliai Brisbane-ben él, s azt közli, hogy a nokedliszaggató postai küldeményként máris indulhatna Milwaukee felé, csak kéne valamifajta lakcím.

A magyarok igazi világközössége így működik.

Gyanítom mellesleg, hogy ezt a történetet már megírtam valahol, talán nem is csak egyszer, de nem baj, nekem nagyon tetszik, hogy egy Henry nevű hun Észak-Amerikában belesírja a cybertérbe a nokedliszaggató hiányával kapcsolatos fájdalmait, s ezekre egy Gregory nevű hun a messze Ausztráliában gyógyírt talál, nokedliszaggatót küld, ami egy kicsinyke Magyarország, Henry tehát nokedlit szaggat, megeszi, bort iszik rá, berúg, boldog és elégedett.

Az internetes levelezőlista, aminek mindez köszönhető, az egyszerűen csak van.

Az csakugyan „hazafias sóhajokból fölépített intézmény”, ha szabad a MVSZ leköszönő elnökének veretes szavait idéznünk, továbbá „igazi gondolat” és „igazi eszme”, without any állami támogatás.

Nem „a Trianon után föltápászkodó remény szüleménye”, hanem valami, ami működik. Ahogy működik a tamiloké, a tibetieké, meg a kurdoké is; az angoloknak, a franciáknak vagy a spanyoloknak ilyenjük nincsen, mert mi a rossebnek is volna.

A MVSZ leköszönő elnökének veretes mondataiban egyébként borzongatóan titokzatos szók is felbukkantak, ilyen például a „tájhaza”, amiből több van, s ennek megfelelően a Magyar Polgármesterek Világtalálkozóján tájhazák találkoztak tájhazákkal (gyanítjuk tehát, hogy a tájhaza szó valójában polgármestert jelent, esetleg jegyzőt, ispánt vagy szolgabírót), továbbá szerepelt a beszédben egy még enigmatikusabb fogalom is, a „hangoskodó vaddemokrácia”, aminek az MVSZ „mindennapos ivócimborája lett”.

A magyarok igazi világszövetsége nem lett mindennapos ivócimborája senkinek. Igaz, kezdetektől fogva elnök híján szűkölködik.

Nem lehet róla elmondani, hogy „felelősséggel, bűntudattal, a szívben lakó rögeszmék mindennapos zakatolásával emlékeztet bennünket helyzetünkre”, mert hát mi a szartól – elnézést – volna Henrynek vagy Gregorynak bűntudata? Ha netán mégis van, azt nyilván a gyóntatójával, nem pedig a világ magyarjainak virtuális közösségével beszéli meg. Utóbbiról egyébként azt sem lehet elmondani, hogy „tönkrevert történelmi igazságokat támaszt fel halottaiból”, vagy hogy „székelykaput állít Lengyelországban”, de azt se, hogy „aztán újra behorpad, összeroskad, mint olyan beteg, aki elveszítette személyiségét”, vagy hogy volnának benne „belső torzsalkodások, amelyek mögött kicsinyeskedések és nagy bűnök is földerengenek”.

Belső torzsalkodások és nagy bűnök akkor volnának, ha volna jó sok pénz, meg volna elnök is, aki a polgári kormányzattal együtt tud működni, ahogy ezt a kormányfő minden különösebb lacafacázás nélkül megfogalmazta legutóbb.

Ha jól emlékszünk, ebben az intelemben még valamiféle értékrendről is volt szó, ez utóbbiról mi semmit nem tudunk mondani, nézetünk szerint ilyen nincs is, némelyek szerint viszont van, és nagyjából olyan, mint egy krokodilé.

Az említett állatkát ezzel a hasonlattal bántani nem akarja senki.

Visszhang

Válasz Gothár Péternek

Különös dolog az emberi emlékezet. Ki tudná pontosan végigkövetni: hogyan alakul ki egy legenda, hogyan lesz a tényekből mítosz? Gothár Péter az ÉS május 19-i számában megírta Megáll az idő című filmjének legendáját (A szmoking meg a Cannes). Anélkül, hogy meg akarnám bántani a Kossuth-díjas filmrendezőt – hiszen mi lenne belőlünk legendák nélkül! –, a tényekre, a realitásokra emlékező jogán leírnék ezt-azt az 1982-es cannes-i filmfesztivállal kapcsolatban.

Micsoda év volt! Egy magyar játékfilm (Makk Károly Egymásra nézve – akkor még Ölelkező tekintetek címet viselte –, és két rövidfilm – Szárnyaslények boltja és Bumeráng – a versenyben, és a Megáll az idő a Rendezők Kéthetén! Costa-Gavras, Herzog, a Taviani testvérek, Antonioni a versenyfilmek rendezői között, és főként Yilmaz Güney, a török demokratikus ellenzék legendás alakja, aki Yol című filmjét félig a börtönből rendezte, de aki akkorra már elhagyhatta Törökországot (megszökött?, kicserélték?), mindenesetre a tanácskozás helyszínén, melyen én is részt vettem meghívottként, és amelyet dupla rendőrgyűrű vett körül, Güney a francia elhárítás gorilláinak kíséretében jelenhetett csak meg: féltették az életét. Meg is nyerte az Arany Pálmát, a Giorgo Strehler vezette zsűri kifejezett politikai gesztusaként.

Makk Károly filmjének bemutatása sokáig kérdéses volt. Hogyne: homoszexuális kapcsolat két nő között, a férj ávós! A magyar film ez alkalommal is a kádári kultúrpolitika tolerancia-küszöbén táncolt. De már 1982-t írtunk, az „image”-ba nem fért volna bele, ha egy, a fesztivál igazgatója által kiválasztott – ráadásul világhírű rendező által készített – filmet a magyar kormány visszavon. Gilles Jacob márpedig eljött Budapestre, és személyesen döntött a film cannesi meghívása mellett. A háttér-alkudozásokról nem sokat tudok, de végül, fogcsikorgatva, „odaadtuk nekik”. Az Egymásra nézve két díjat hozott haza, a legjobb női alakítás díját és a nemzetközi kritikusok különdíját. Ezek után már nem lehetett itthon betiltani. A Megáll az idő a fesztivál párhuzamos rendezvényén, a „Quinzaine”-en indult: a francia rendezők 1968 után ellenfesztiválként hozták létre, a két igazgató, Jacob és Pierre-Henri Deleau gyűlölték egymást, a hivatalos fesztivál nem is engedte be kistestvérét a Palotába: meg kellett elégedniök a régi vetítővel. A két szomszédvár, néhány száz méterre egymástól, szinte nem is kommunikált egymással. Az „ellenfesztivál” nem szűkölködött nagy nevekben, sőt, bizonyos értelemben rangosabb dolog volt (ma is az) annak programjára bekerülni. Itt aratott világsikert Gábor Pál (az Angi Verával), Sándor Pál, Elek Judit, Gothár Péter a Haggyállógva Vászkával... Vagy idén Tarr Béla is.

Mindezt azért írom le, mert így talán érthetőbb: szinte kizárt, hogy az egyik igazgató által kiválasztott filmet a másik – ráadásul az utolsó pillanatban – műsorra tűzte volna, amint azt Gothár Péter sugallja. A cannes-i fesztivál egyébként is „magasan mediatizált”: a műsor összeállítása, a meghívások, katalógus, sajtókonferenciák hetekkel az esemény előtt bonyolódnak, improvizációra nincs mód. Az akkori magyar helyzetben meg egyenesen abszurdnak tűnt volna, ha az Aczél–Rényi–Tóth Dezső (és még ki tudja ki) „háromszögben” a döntéseket nem magas szinten, hónapokkal előre hozták volna meg. Inkább az lehet a helyzet, hogy Gothár Péter nagyon szerette volna, ha filmje a versenyben indul, és most úgy emlékszik: a máig regnáló „funkcik” akadályozták meg ebben.

Apropos: a Magyar Filmuniónak nem sok köze van az „akkoriakhoz”, akiknek nagy része halott. De sem akkoriban, sem ma nem a szándékon múlt: milyen filmet vetítettek egy-egy fesztiválon, hanem az illető fesztivál vezetésén. Itthon ma senki sem szelekcionál, senki nem standol Armani-szmokingjában (nekem ugyanabból a MAFILM-ruhatárból van szmokingom – „Made in Hungary” –, mint Gothárnak): szeretnénk, ha minél több magyar film jelenne meg Cannes-ban, Velencében, Berlinben...

Egyébként pedig 1982-ben is – akárcsak idén – a Renault sötét színű hivatalos gépkocsijai szállították a meghívottakat, nem pedig bordó Peugeot-k. A többi stimmel.

Kézdi-Kovács Zsolt

Kedves Szilágyi Gyula!

Amit Öntől olvastam a lap április 28-i, Gatyában táncoló című szociográfiájában, az ismételten hálába foglaltatja velem szüleim nevét. Én onnan származom, Kunszentmártonból – vagy Cserkeszőlőből, vagy valahonnan a nagy Alföldről. Eljöttem. Azaz elvittek a szüleim 14 éves koromban, és amikor visszamentem, talán egy-két alkalommal, akkor, ha kicsiben is, de azt tapasztaltam, amit most Önnél olvastam. És sajnáltam a volt osztálytársaimat, akiket a szüleik nem engedtek el a leendő férjükkel nyaralni; vagy amikor én épp főiskolára jártam, ők, a minden kreativitást nélkülöző munkát végző „csodagyerekek” (akik mellé mindannyian ülni szerettünk volna, mert leshettünk, mert segítettek, és mert egy okos gyerek mellett mindig okosabbnak éreztük magunkat) akkor várták második vagy harmadik gyereküket. Most távol élek, és bejártam sok vidéket, és megéltem sok mindent. Ismerem az életstílusom hátrányait, de ennek ellenére hálás vagyok szüleimnek azért, hogy megmutattak egy másik utat. Nem, nem is mutattak, csak engedték, hogy elinduljak rajta: így mertem élvezni az életet és a szexuális szabadságot. Hála azért, hogy nem kényszerítettek, „vénlány”-nak titulálva, idő előtti házasságba. Most 31 éves vagyok, fél éve házas. Nem vagyok bölcs, nem vagyok racionális, csak magamban gondolkodom el azon: hogy’ kell élni. Nagy tisztelettel és fájdalommal adózva mások sorsáért:

Turek Mónika

Nyelvileg

Saly Noémi és asztaltársasága jól érzi magát a Centrálban, tudhattuk meg az ÉS április 28-i számából (A kávéház kulcsa). Lehet ott beszélgetni „életről, irodalomról és filozófiáról...”. (Gondolom, így volt ez már Sauvageot idején is. Azért említem őt, mert francia létére kényes volt a magyar nyelvi finomságokra is.)

Ajánlanám az asztaltársaságnak: foglalkozzanak különböző szavak jelentéstartalmának elemzésével (is). Elsőnek ajánlanám a vezetés és a vezetőség szavak összehasonlító elemzését.

Ebben van élet (divat), irodalom (stílus), filozófia (az anyanyelvvel kapcsolatos etikai maximákhoz való viszony...).

Üdvözlettel:

Kovács Ferenc

Szomorúan olvasó zenekritikus

Bodor Béla Turi Gábor dzsesszkönyvét ismerteti (Szomorúan éneklő rezek. ÉS, május 12.); ez alkalomból indíttatást érez arra, hogy a magyar zenekritika fölött mondjon megsemmisítő ítéletet. Ha nevesítené, mondjuk, falfirkából idézné: „Breuer János hüje”, legfeljebb önvizsgálatot tartanék, ruháim megszaggatnám és hamut szórnék a fejemre. De szerinte en bloc vagyunk „hüjék” mindahányan.

Nos, Turi könyvét nem olvastam, de olyan tapasztalatom van, hogy populáris, vagy annak nevezett műfajok értékelői a szomorú zene szomorú kritikusainak fordulatait alkalmazzák olyan muzsikákra, amelyek ezeket ledobják magukról. Nos, a könyvet nem, viszont a századelő óta megjelent magyar zenekritikák közül sok ezernyit olvastam, részint gyűjteményes kötetekben, részint a régi lapokban. E tárgyi ismeretek birtokában állítom, hogy nincsenek az előadói produkció értékelésének a századelő óta változatlanul használatos patentjei (Bodor). A Pesti Napló kolumnistája, bizonyos Kálmán Imre, aki évekig élt zenekritikából, míg rá nem jött arra, hogy az operett sokkal jobban fial, tanult zenészként minőségi bírálatokat, publikált, de semmi nyelvi-szemléletbeli rokonsága nincs Jemnitzcel, Tóth Aladárral, a maiakról nem is szólva.

Egyetértek Bodor Bélával, az általános zenekritikai terminológiában „nem történhetett meg az az elméleti áttörés, ami az irodalomkritikában annyi vitát váltott ki az utóbbi másfél évtizedben.” Ám ennek oka nem az, „hogy a zenekritika nem csak az alkotás, hanem az interpretáció megítélésével is szükségszerűen foglalkozik...” Nem! A valódi ok: a zene természeténél fogva sok fényévnyi távolságra van a fogalmi világtól, kritikusának pedig le kell fordítania szavakra-mondatokra, amit hallott vagy hallani vélt. Kinek-kinek mekkora ehhez a tehetsége – de a feladat, a kör négyszögesítése, megkerülhetetlen. Lehet persze szakszerű analízissel is szolgálni. Például: „a tercrokon tonalitást megcélzó átvezetőrész szeptoláinak variábilis sforzató-tagolása a bővített terckvartok fölött a zeneszerző intencióinak pontos követésére vallott”. Ezt megérti minden jobb zeneakadémiai növendék, és kihúzza, mert nem érti, minden épelméjű szerkesztő, aki zenebarát olvasónak készít lapot, nem pedig szakzenésznek.

Olvasom továbbá Bodor Bélánál: „Kompozícióról szólva a helyzet annyival rosszabb, hogy ilyen tematikájú bírálatok még a legszűkebb zeneérző [zeneértő? – B. J.] közönség számára sem készülnek, ezeket a szakma megtartja magának”. Nem tartja meg; ha Bodor Béla meghallgatná hétvégeken a rádió Új Zenei Újságját, vagy csak egyszer is beleolvasna az új kompozíciókat rendszeresen elemző Muzsika folyóiratba, maga is meggyőződhetne arról, hogy állítása téves.

Minden személyes érdek nélkül hozzáteszem még, hogy e folyóirat tartalmának mintegy felét kritikai rovatok töltik meg. Ítélje meg egyszer Turi Gábor recenzense, hogy menynyire elemzőek s mennyire friss szemléletűek.

Nem vagyok a honi zenekritikusok nem létező védegyletének elnöke. Szavam sem volna, ha Bodor Béla x vagy y szellemi-zenei restségét ostorozná. De mit szólna, ha kijelenteném, a magyar irodalom kritikusai diszlexiásak?

Breuer János

egy zenekritikus

Értelmiségiek tájékozatlansága

Agyonsértett, átpolitizált világunkban különösen fontosnak tartom, hogy ügyeljünk a minősítésektől mentes, tárgyszerű és szakszerű beszédre, írásra. Ez nekem magamnak sem könnyű izgatott és gyakran túl vehemens értelmiségiként. A béranyaság, a lombikbébi, az örökbefogadás ügyekben érzésem szerint sikerült megőriznem ezt a higgadtságot; éppen a téma rendkívüli bonyolultsága és sokféle politikai, ideológiai felhangjai miatt különösen ügyelek erre. Ezért is tartom fontosnak, hogy válaszoljak Czeizel Endre reagálására (Herczog Mária tájékozatlansága, ÉS, május 19.), amelyben Gellért Kis Gábor cikkére (Ráchel, törvénytevő, ÉS, február 11.) az általam írtak (Kit érdekel Bilha és Dán?, ÉS, április 28.) késztették. Amit ír, az sajnos ismét nem a felvetett kérdésekre adott szakmai vagy emberi, szülői érvelés. Megtámadva érzi magát és ezért rendkívül durván támad. Tájékozottságomat vonja kétségbe, hazugnak és rágalmazónak nevez, és a saját szerepére koncentrál, noha az általam írottak egészen másról szólnak, pedig én nem támadtam őt.

Mindenekelőtt le kell szögeznem, Czeizel Endre (és más sem) tiltakozott, amikor 1999 júniusában, több lapban (Népszava, Magyar Hírlap, 168 Óra) megjelent egy nyilatkozat 58 értelmiségi aláírásával, amelyben a közvélemény és a bíróság [sic!] figyelmét hívják fel arra, hogy a közismert genetikus milyen jó ember és minden bizonnyal valamilyen ármány következtében kerülhetett csak sor arra büntetőperre, amelyről írásában is említést tesz. Ezek szerint az 58-ak állásfoglalás rendben volt egy folyamatban lévő büntetőperben, míg az én írásom – amely egyébként semmilyen módon nem érinti az ügyet, sőt Czeizel Endrét sem – nem elfogadható. Hozzátartozik az ügyhöz, hogy Czeizel Endrével többször folytattam erről a kérdésről nyilvános és magánbeszélgetést, levelet is váltottunk, magam az 58-aknak is küldtem egy-egy levelet, benne korábbi cikkemet, nyilvános vitára és tisztázó beszélgetésre kérve őket. Nem Czeizel Endréről és a folyamatban lévő büntetőügyről, hanem az alapproblémáról, nevezetesen, hogy mi a lehetséges megoldása annak, hogy valakinek nem lehet természetes módon gyereke, másnak meg akkor is lesz, ha nem akarja, és többnyire szociális, vagy abból következő okokból kényszerül lemondani róla.

1996 óta több cikket írtam azokról a szakmai, etikai, jogi, lélektani problémákról, amelyek megítélésem szerint – az egyértelműen orvosi, „praktikus” és kizárólag a gyermek után vágyódók látszólagos érdekein kívül – soha nem kerülnek szóba. Sajnálatosan legtöbbször a neves genetikus nevével és a hírhedtté vált külföldi, illetve most már hazai örökbefogadásokkal kapcsolatosan kerülnek szóba e kérdések, és cikkeimre, mint az ÉS-ben megjelentre, nem érkezik érdemi támogató vagy azt vitató reakció. Ez azért is sajnálatos, mert így az a képzet keletkezhet, hogy egy ember mellett, vagy éppen ellene foglal állást valaki, nem pedig az inkriminált problémáról vitatkozik, nevezetesen, hogy mi a teendő, ha valakinek valamilyen okból nem születhet saját gyereke. Czeizel Endre most „hazugságaimról” és „tájékozatlanságomról” beszél, és még mindig nem érti, hogy számomra ezek az ügyek nem róla, hanem az alapkérdésekről szólnak, melyek személyét csak annyiban érintik, hogy belekeveredett – nem vitatom, jóhiszeműen – olyan dolgokba, amelyek a jogi kérdéseknél sokkal messzebbre, mélyebbre vezetnek. Alapvető kérdéseket fogalmaznak meg arról, hogy kik vagyunk; birtokolható-e egy gyerek; mitől az enyém vagy a másé; mit jelent a gyerek utáni vágy, és hogyan lehet ezt kielégíteni; ki az anya, az apa és egyáltalán, a család szerepéről. Ma ezekről a kérdésekről nagyon nehéz beszélni, mert átpolitizálódtak, tele vannak ideologikus felhangokkal, konnotációkkal. Sok a zűrzavar a fejekben, összekeveredik népesedéspolitika és nemzetgazdasági érdek, az erkölcs, az egyéni, közösségi, társadalmi érdek, az „érdemes” és „érdemtelen”, a „rendes” család és a „deviáns”, és végül maradnak a hiedelmek, az előítéletek, a felületes, közhelyes véleményalkotás, a meg nem gondolt gondolatok, és az igény a gyors, egyszerű és fájdalommentes megoldásokra. Ilyenek pedig nincsenek.

Gellért Kis Gábor az egészségügyi törvény módosítása kapcsán írta le álláspontját, világossá téve, hogy nem ért egyet azzal, hogy a béranyaság (dajkaterhesség) kikerült az engedélyezett lehetőségek közül. Én erre reflektáltam, és Czeizel doktor neve csak abban az összefüggésben szerepelt, hogy az inkriminált – de általam szándékosan nem ismertetett és említett – ügyre számomra megrendítő módon reagáltak, illetve nem reagáltak a különféle érintett szakmák és szakemberek, valamint az érintettek, a civil szervezetek és a média, pedig sokkal szélesebb értelmű vitát kellene folytatni. A dolog innentől kezdve kettéágaztatható.

Egyfelől érthető, ha Czeizel érzékenyen reagál minden e témában megjelenő írásra, de nem érthető, miért nem lehet másképpen látni ezeket a kérdéseket, mint ahogyan ő látni és láttatni akarja. Miért kell mindenkinek örömmel és egyetértéssel üdvözölni az általa preferált „megoldásokat”, illetve támogatni őt a béranyaság elismertetéséért, gyakorlattá válásáért folytatott küzdelemében. Miért keveri össze a folyamatban lévő büntetőügyet és az elvi, elméleti kérdéseket?

Másfelől kérdés, hogy a meddőség gyógyítása-e az, ha valaki gyerekhez jut (örökbe fogad, béranyát szerez), másrészt, hogy egyenlő esélyekkel indulnak-e a különféle szereplők, úgymint a rászoruló, a bajban lévő, krízishelyzetű anya és a gyerek után vágyódó sorstársa? Továbbá kérdés, mi lesz a gyerekekkel és a családtagokkal hosszú távon?

Az én szakmai megközelítésem szerint itt többféle gond is felmerül, mint azt a döntően hozzá nem értő, férfi – és hozzáteszem – jóindulatú javaslattevők, sőt aktív résztvevők eddigi tevékenysége is mutat. Mindjárt az első: miért érzi úgy mindenki, hogy szakértő a meddőség, örökbefogadás, gyermekvállalás kérdésében, ért hozzá, és tudja, mi a jó és mi a rossz? A második: hasonlóképpen elfogadó magatartást tanusítana-e ez a közvélemény, ha én, társadalomkutatóként, gyermekvédelmi szakemberként, általam életmentőnek tartott orvosi beavatkozást végeznék gyerekeken az íróasztalomon, csupán mert diszfunkcionálisnak tartom az adott gyermekgyógyászati ágazat munkáját, illetve halaszthatónak ítélik a szerintem szükséges operációt? Hosszú börtönbüntetést kapnék – ha egyáltalán túlélném a feldühödött tömeg haragját –, mert olyasmibe avatkoztam, amihez nem értek, nem szakmám. Czeizel doktor olyasmiről beszél, amihez nem ért. Mint egy tévéműsorban említette, orvosetikai kérdésnek és tevékenysége részének tekinti, hogy a kétségbeesett terhes anyáknak és a meddő házaspároknak segített problémájuk – általa jónak vélt – megoldásában. A cikkében hivatkozott béranyákkal egyetért, akik a véradáshoz hasonlónak tekintik ezt a tevékenységet. A véradás esetén a véradó nem hoz megmásíthatatlan döntést egy másik ember életéről, a másnak kisbabát kihordó egyben a gyerek életét is determinálja, és élethosszig tartó, kölcsönös függést hoz létre, amelyre nem is lehet a későbbiekben befolyása. Én ezt nem jótéteménynek, inkább tudatlanságnak és felelőtlenségnek nevezném. Ráadásul jól tükrözi azt az orvosi-technokrata szemléletet, amely logikus és technikailag megvalósítható folyamatok egyéb dimenzióit nem vizsgálja. Én azonban a gyerek és mindkét – esetleg három – család szempontjából kell, hogy vizsgáljam ugyanezt, és véleményem szerint nem szabad mindent megcsinálni, ami technikailag lehetséges. Ha végigvisszük a gondolatot, akkor a klónozás a legegyszerűbb és leginkább „családbarát” megoldás.

Mint egy tavaly válaszként neki írt magánlevélben felvetéseire leírtam, azt tartottam volna szakmailag, etikailag és politikailag is tisztességes megoldásnak, ha – felhasználva széles körű ismertségét, népszerűségét és kapcsolatait – azért lobbizna, hogy minimálisra csökkenjen azoknak a gyerekeknek a száma, akiket nem várnak, nem tudnak, vagy akarnak felnevelni saját családjukban. A meddő párok pedig megkapjanak minden segítséget ahhoz, hogy ezt a nehéz élethelyzetet fel tudják dolgozni: például más gyerekeinek szentelve életüket, hivatásszerűen vagy önkéntesként, szabadidejükben minél örömtelibbé és teljesebbé tegyék e gyerekek életét. Azok a gyerekek szülessenek meg, akiket akarnak, várnak, de legalábbis nem bánják világra jöttüket. Abban segítsen, hogy jó jogszabályok támogassák a gyerekek és a szülők, családok életét. Aztán ne rosszul fizetett, alulképzett, vagy képzetlen, illetve jól felkészült, de agyonhajszolt és sokszorosan túlterhelt szakemberek intézzék a bajban lévő gyerekek és családjaik ügyeit. Hogy minden megszületett gyerek jó esélylyel indulhasson az életben testi, lelki és szellemi szempontból egyaránt, saját családjában, környezetében.

Nem kétséges, hogy mindenki szereti az egyszerű és – legalábbis látszólag – boldogsággal végződő könnyes történeteket boldog gyerekekről és gyerekhez jutott meddő párokról, de a valóság sajnos jóval komplikáltabb. A már említett Kit érdekel Bilha és Dán? című cikkemben felvetett problémákra változatlanul nincsenek érdemi válaszok. Az 58 felelős értelmiségi közül – akik felemelték szavukat a büntetőügyben szereplő doktorért – egyetlenegy sem reagált személyesen neki küldött levelemre, pedig tisztázó és valódi felelősséget jelentő beszélgetésre invitáltam őket. Kérdésemet továbbra is fenntartom: hogyan lehetne tenni azért, hogy jobb legyen Magyarországon gyereknek és szülőnek lenni?

Herczog Mária

Czeizel és Körmendy-Ékes a médiában

Kovács Zoltán Élet című publicisztikájában (ÉS, május 12.) azon bosszankodik, hogy közéleti emberek az ellenük folyó – legalábbis – közvádas bűntető eljárás alatt miért nem függesztik fel közéleti tisztségeiket. Ezen Körmendy-Ékes Juditnak sem kell csodálkoznia. Másfelől viszont a sajtónak sem kellene csodálkoznia azon, hogy leleplező igazságkeresése olykor visszafelé sül el. Ez még az elnök asszony esetében is megtörténhet. X. Y. vagy Z. ZS. vagy bármilyen monogramos, azonosíthatatlan személyek gyilkolnak, rabolnak, köztörvényes bűnténnyel gyanúsíttatnak, nevüket mégsem olvashatjuk.

György Péter annak idején úgy írt Czeizelről, mint aki köztisztviselőként soha nem foglalkozhatott volna „csecsemők kereskedelmi alapon történő örökbeadásával.” (Népszabadság, 1996. aug. 9.) Ezt vitatnám is, mert szerintem nem Czeizel tevékenysége volt ártalmas, hanem az, hogy példája kedvet csinálhat a pénzért vállalt gyermekszüléshez. Tehát a hosszabb távú kedvezőtlen társadalmi hatásokat épp a köztisztviselői hálózaton keresztül lehetne kordában tartani, például épp a Czeizel-típusú emberek segítségével. Ám most nézzük inkább a sajtó szerepét.

Az a kérdés fel sem vetődött, hogy neve, címkézett konnotációkban, egyáltalán megjelenhetett volna-e? Ebben különbözik Czeizeltől Körmendy-Ékes Judit, aki ma nem csak köztisztviselő, hanem a közigazgatásban is szerepet játszó személy. Vele szemben a nevesítés nem etikátlan, mert ő vállalta a közszereplést. Megoldhatatlan probléma viszont, hogy testvérének vagy férjének ügyleteit megemlítve személyük is azonosíthatóvá vált.

A Népszabadság Czeizel ügyben tanúsított elfogultságát a Nyilvánosság Klub egy tartalomelemzés nyomán fogalmazta meg. („A negatív minősítések használatában az egyes sajtóorgánumok közül a Népszabadság és a Kossuth rádió járt az élen.” Magyar Hírlap, 1996. szept. 24.) A Népszabadság hasábjain csupán egyetlen olyan írást, a Ranschburg Jenőét találtam, amely „nem akart ugyan állást foglalni”, de azért megvédte a genetikust (1996. júl. 31.) A pszichológus szerint a „családi állás megváltoztatása” tényállást a jogszabály egészen világosan fogalmazza meg. Csupán akkor beszélhetünk büntethető magatartásról, ha valaki a szülő akarata ellenére csempészi, rabolja, cseréli el a gyereket, s erről pedig Czeizel Endre esetében szó sem volt – írta.

Valószínűleg sokan nem értjük, hogy sztori reményében miért kapatta el magát egy-két újságíró ilyen mértékben, és azt pláne nem, hogy egy-két orgánum miért foglalt állást oly magabiztosan Czeizellel szemben. Tény azonban, hogy a Népszabadság ezt tette. A legnagyobb terjedelemben, fölvállalva a negatív ítéletet is. A cikksorozat végén még a lap főszerkesztője is elítélő megjegyzéseket fűzött a genetikus védekező és helyreigazító leveléhez.

Egyáltalán nem az a baj, ha az írott sajtó állást foglal valamely kérdésben, és még az se, ha az állásfoglalás netán elítélő. A baj az, ha rosszindulatú, ha felszínes, ha nem eléggé körültekintő. Mint Körmendy-Ékes Judit esetében is. Vajon mi az igazság vele kapcsolatban, ki ő, mi várható tőle, menynyire méltó egy magas presztízsűnek szánt pozíció betöltésére? A sajtót nem befolyásolhatja, hogy Révész T. Mihály, majd Körmendy-Ékes tevékenységének vizsgálata miatt lejáratódhat az ORTT. A felelősséget ezért a politikusoknak kell vállalniuk, arról viszont nagyon is tehet a sajtó, ha eleve rosszindulatúan kezeli az általa górcső alá vett méltóságokat, pedig állítólag csak az igazság érdekli.

A Körmendy-Ékes elleni vizsgálat ezúttal összekapcsolódott a Czeizel üggyel. Aczél Endre készített egy interjút az ORTT elnöknőjének ügyvédjével a Nap-tévében. Czeizelnek most sincs szerencséje, mert az ő ügye ezúttal Körmendy-Ékes Judit miatt került a sajtó érdeklődésének középpontjába.

Aczél Endrét nevét– a napilappiacon – a Népszabadságéval együtt említhetjük. Az ő példáján látszik, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki túlságosan is sok helyen szerepel. Úgy vélem, a több orgánumban való szereplés nyugati tilalmának elsősorban piaci és erkölcsi okai vannak. Egy lap vélhetően nem örül annak, ha egy munkatársa másutt is eladja magát. Ezzel Aczél tehetségét is elismerem, például sokra tartom a koszovói háború idején nyújtott publicisztikai tevékenységét. Viszont azt is gondolom, nincs tisztában azzal a csapdahelyzettel, amelybe a Nap-tévében Körmendy-Ékes Judit ügyvédjével készített interjúja során került. Talán fel sem merült benne, hogy a Népszabadság annak idején sajátos álláspontot foglalt el Czeizel ügyében, s ezek után az elektronikus médiumban ugyane lap vezető publicistája nem lehet hiteles moderátora a gyermekadoptálási ügyről készített interjúnak.

A média most végigjárja az összes Körmendyvel, illetve környezetével szemben felvethető vádakat. Ha a pártatlanság hiánya spontán módon kialakuló össztűzzel párosul, az rosszindulatként értelmezhető, még akkor is, ha amúgy a média az igazságot mondta ki. Ebben az esetben a könynyen megjegyezhető etikai szabály a következő: a média nem közelíthet célzatosan semmilyen témához sem. Senki tönkretételéért sem készíthet anyagot. A kívülálló megérzi a rosszindulatot, és rögtön a megtámadott féllel azonosul. A bumeránghatás viszont elkerülhető, ha a média célja egyértelműen az igazság kiderítése, és ennek csak járulékos következménye egy konkrét személy bukása.

A másik erkölcsi probléma, hogy az újságírók felelősek-e az ilyen jellegű következményekért, hiszen annyit egyikük sem tett, hogy abból az említett bumeránghatás alakuljon ki, arról pedig senki nem tehet, hogy egy másik kolléga is foglalkozik a témával. Ez a kollektív felelősség kérdése, és ez annak függvénye, vajon mennyire lehet előre látni a kollektív cselekedet következményeit.

Azt hiszem, látható tehát, ha több médiát képviselünk, és azok közül az egyik elköteleződött, többé már nem játszhatjuk el a kívülállót. Ha pedig mindenki így cselekszik (lásd Kant kategorikus imperatívuszát), tovább a néző már nyilván nem hisz az újságírói elfogulatlanságban, és ez az újságíró erkölcsi felelőssége. Jóformán közhelyszerű igazságokat hangsúlyozok, amikor az objektivitás és az etikusság fontosságáról szólok.

Az Aczél-interjúból kiderült, hogy Körmendy-Ékes ügyvédje – egyáltalán nem hétköznapi módon – elnöki kegyelemet kért védencének. Érvei erkölcsi jellegűek voltak: ez lerövidíti az eljárást, ami épp az örökbefogadott gyerek érdeke. Egy kisebbségi családba sokadikként születő – a család kérésére külföldön adoptált – gyerekről van szó. Jó, jó, ez rendben is volna, de miért adtak a csecsemőért pénzt, kérdezte a riporter. A válasz szerint azért, hogy az anya az utolsó hónapban kicsit emberibb körülmények közt élhessen.

A riporter nem volt bántóan erőszakos, s mivel semmi sem tiltja, hogy az igazság kiderítése érdekében sarokba szorító és tendenciózus kérdéseket tegyen fel, ezért az interjúval semmi bajom. Az viszont, hogy Aczél Endre mint a Népszabadság újságírója lapjának hajdani igazságát is védheti, zavart. Nem hittem függetlenségében, ezért az interjú helyett a riporterre figyeltem. S így, utólag, azt hiszem értem, hogy a néző miért figyel inkább az újságírókra az ügyek helyett.

Mintha Magyarországon az újságíró nem érzékelnék, hogy témaérzékenység és pártatlanság ütközése esetén melyik irányba kell billennie a mérleg nyelvének. Persze csak akkor éreznek rá erre a riporterek (és a szerkesztők is), ha észreveszik, hogy a média hitelességén esik csorba, ha egy-egy beszélgetés vagy írás kapcsán megkérdőjelezhetővé válik az újságírói pártatlanság.

Könnyen lehet, hogy egy riportnak semmilyen hatása sincs, ha a riporter függetlensége hiteles. Az is lehet, hogy a befogadói attitűdök alakulása tényleg a riport kimenetelétől válik függővé. Ha azonban az újságírói függetlenségre árnyék vetül, egyesek a riportra, mások azonban a riporterre figyelnek; egyesek hagyják, hogy átjárja őket a téma, mások viszont joggal utasítják el azt. Ezért aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyilvánosság polarizálódik és a médiához való viszonya a szélsőséges szeretetre vagy gyűlöletre redukálódik.

Zsolt Péter

Publicisztika

ESTERHÁZY PÉTER:

1 könyv

1 bohóctréfa

Ha én olyan volnék, lehetnék, ki kinevez (ha én főnök volnék), kinevezném BB-t a legjobb (magyar, közép-európai, Lónyay utcai) olvasónak. Nem kis cím ez. BB biztosan teljesíti a Márai Sándor-i olvasás föltételeit, erő, áhítat, szenvedély, figyelem, kérlelhetetlenség – életre-halálra olvasni. BB nem a műveltség végett olvas, nem szakmai kötelezettségből vagy kihívásból – hanem mint az állat. Mer’ kell. Azért és csakis azért. Szép dolog ilyent láthatni.

Én személy szerint ennek hol kedvezményezettje, hol sújtottja vagyok. A Termelési-regény nélkül BB láthatóan nehezebben vesz levegőt, jólesik neki a regényem közelében lenni, még nagy, ihletett művébe, a Bevezetés a ballisztikábaba is belevette fölhasznált irodalomként. Nagy becs ez. Az én Bevezetésemmel sem volt teljesen elutasító ő. Lelkendezve újságolta, hogy talált az ezer oldalas könyv közepén egy gyönyörű hat oldalt, az remek! De ebben nem volt (vagy csak alig) semmi duplafenekű kajánkodás, arról beszélt, ami tetszett neki, s nem arról, hogy kilencszázkilencvennégy oldalról épp nem beszél.

Nem szoktam szeretni az ilyen arányokat, de most eszembe se volt ógni-mógni… Nem hinném, hogy volna még valaki, akitől jó szívvel el tudnék fogadni efféle brutalitást.

BB őszinte ember. Ez érdekes és ritka. És ami még ritkább: erőt ad. Amiért én neki igen hálás vagyok, minden, amit nem magamtól kapok, nagy ajándék.

Mármost fölvértezve a bojtári erővel mihez kezdek? Fölszámolom – most azonnal – egy régről húzódó lelkifurdalásomat. Ugyanis. Anélkül, hogy olvastam volna, őszinte meggyőződésem, hogy BB említettem ballisztikai könyve a kilencvenes évek egyik legjelentősebb szellemi teljesítménye, végre nem félbe-szerbe hagyott magyar nekibuzgás, hanem a teljesség igényével és ígéretével írt alapmű. BB a ballisztika magyar atyja. És én annyira tudom becsülni a rendesen elvégzett munkát. És ez az.

Aztán mégse írtam róla. És ez egy ideje nyomaszt (amit föl-fölerősít, hogy a mű szerzője ezt időnként – ízléstelenül – a szememre lobbantja). És mért nem írtam róla? Hát most ezen az ünnepi napon, az ünnepelttől nyert szabadsággal könnyen és vidáman kimondom: azért nem írok róla, mert engem ez a könyv nem érdekel. Ha kinyitnám, azonnal elaludnék. Vagy más baj érne. Édes öregem, köszönöm, hogy idáig jutottam. Mellesleg maradékaim, mind a négy, fejből tudják ama halacskás esszét! (Istenem, a világ hány helyén dicsértek már meg érte – engem!) Ez volt a föltétele a világra jöhetésüknek. Már ott belül, önként, bebiflázták. És csak utána a Nemzeti dalt.

Mostantól minden 1 könyv írásom két könyvről szól (föltéve, hogy egyről mindenképp), arról, amelyről, meg erről a nagy bojtáriról; róla hallgatok örökkétig. Ahogy a csillag megy az égen.

SERES LÁSZLÓ:

Vaddemokrácia

Itt a kormányzás félideje, alacsonyan szállnak az államtitkárok. Az idő is hogy elrepült: mintha csak tegnap lett volna, úgy cseng a fülünkben Pokorni Zoltán kategorikus „nem”-je a választási műsorban arra a kérdésre, kormányozni fog-e a Fidesz a kisgazdákkal; mintha csak most lett volna ’98 tavasza, úgy rögzült emlékeinkben a sok ígéret polgárosodásról, adócsökkentésről, tb-reformról, a későkádári klientúra-mutyizások kiiktatásáról; mintha csak a minap olvastuk volna a polgári jövő kormányának programjában, hogy „a kormány várakozásai szerint eljött az átgondoltabb, körültekintőbb – és minőségibb – jogalkotás ideje. (...) A jogszabálytervezetek összetett társadalmi-gazdasági hatásvizsgálattal együtt kerüljenek a kormány elé.” Ehhez képest az átgondolt, körültekintő és minőségi Csoóri Sándor a hétvégén találóan „újkori vaddemokráciának” nevezte uralkodó viszonyainkat, hogy most jól kiszakítsam kontextusából az MVSZ leköszönő elnökét.

A „vaddemokrácia” pejoratív tartalmú szó persze, a demokrácia eldurvulását és kiforgatását jelenti, ellentétben a „vadkapitalizmussal”, ami a tiszta, szabad, államilag szabályozatlan laissez faire piacgazdaság jellemző magyar elnevezése. Míg azonban vadkapitalizmusról hazánkban, a Magyar Betéti Társaságban nem beszélhetünk (csak valami államilag kontrollált félmonopolista/lobbista pszeudopiacról, plusz bt- és kft-vircsaft, overqualified könyvelőkkel), addig a demokrácia valóban elvadult, mégpedig mostanában. Nem mellékesen a Fiatal Demokraták Szövetségének kormányzása alatt – van ebben valami obszcén.

A többpártrendszerű demokrácia, a szabad parlament tizedik évfordulójának ünnepségét a Fidesz–kisgazda kormány nem az Országgyűlésben, hanem az Operaházban rendezte meg (Népszabadság: „A beszédek után Áder János felvágta a Parlament képével és tíz gyertyával díszített születésnapi tortát”), ahogy az ország állapotáról szóló éves pr-produkciót sem a törvényhozás épületében, választott képviselők jelenlétében, hanem saját bővített fanklubja előtt, a Vigadóban ejti meg Orbán Viktor, igaz, élőben veszi és közkívánatra még kétszer leadja a vidékművelődési tévé (M1). A médiaegyensúlyt egy polgári hajókiránduláson, a Széchenyi-tervet az Amerikai–magyar Kereskedelmi Kamara előtt jelentette be a felelős miniszterelnök – mindkét projekt erősen közpénzigényes. Továbbra is üresen tátongó széksorok előtt hangzanak el a roppant kritikus kormánypárti azonnali kérdések (ld. még kritika és önkritika elve). Ha van olyan intézménye a polgári demokráciának, amelyet különös kegyetlenséggel kezel hanyagul a polgári koalíció, az bizony a parlament. A sokat emlegetett háromhetenkénti nonszensz-ülésezés mellett a kormányátalakítás fedőnevű félidős struktúramódosítás, a két- sőt hároméves büdzsé elképesztő ötlete sem szól másról, mint a törvényhozói hatalom szervezett gyengítéséről a végrehajtói hatalom javára. Különösen pedig a téves módon „kancelláriának” nevezett, közel ötszáz fős és most újabb 15 milliárd forinttal gazdagabb Miniszterelnöki Hivatal javára.

Ahogy így magam elé képzelem Áder Jánost a konyhakéssel, az a vízióm támad, hogy nemcsak a tortát, hanem magát a parlamentet is apránként felszeleteli, miután nagy lélegzetet véve elfújja rajta az összes gyertyát. Az Országgyűlésből Szent Koronával disneysített Parlamentáris Múzeum lesz, a kihalófélben lévő képviselőket kérjük ne etessék. Az utolsó kapcsolja le a villanyt.

A rendszerváltás utáni törvényhozás, legyünk őszinték, sosem volt a dolgozó nép vágyának titokzatos tárgya. Mindig csak az az átkos civakodás, ahelyett, hogy tennének má’ a kisemberekért, így a helyi folklór. A demokratikus berendezkedés alapintézményei iránti bizalomindexet vizsgáló Medián-felmérés szerint tíz év alatt még csökkent is a parlament iránti bizalom: 1991-ben 57 pontot kapott a parlament a százfokú skálán (akárcsak a kormány), ma 44-nél tartunk. A demokrácia első évében a köztársasági elnök, a sajtó, de még a rendőrség és a hadsereg is (az a mi drága népünk, istenem!) több bizalmat élvezett, mint a törvényhozás. Egy évre rá máris a felére olvadt a parlament iránti bizalom, innen küzdte fel magát az első kormányváltás idején 51 pontra. 1994 az az év egyébként, amikor a parlament mögött már csak a kormány és a szakszervezetek lébecolnak presztízsileg. A Horn-kormány alatti rendes, házszabályszerű, MTV-n közvetített működése alatt is csak lassan nőtt a bizalom a T. Ház iránt, 1995-ben 39, 1998-ban 50 pont bizalmat szavaz neki a nép. A Fidesz alatt újra olvadóban ez a bizalom: a legfrissebb adatok szerint tavaly 45, idén 44 pontot ér nekünk a törvényhozásunk.

Lehet persze mondani, hogy mindez semmit nem jelent, miért várunk el kitörő lelkesedést egy olyan intézmény iránt, amelyet kezdettől körbeleng a populista ezek-úgyis-azt-csinálnak-amit-akarnak feeling. Sőt, lehetne cinikusan éppen ezeket a számokat felhozni a háromhetenkénti ülésezés rendje mellett, mondván, úgyis mindegy a magyaroknak. Egy szempontból azonban abszolúte nem mindegy, fontos-e nekünk a T. (Torgyán-) Ház. Jelesül: erősödő hipercentralisztikus végrehajtó hatalom, erősödő személyi és intézményi függőségek, ellehetetlenülő önkormányzatok, agresszív pozíciószerzések, plusz deficites nyilvánosság mellett működik-e szabályosan és főleg rendszeresen, a köz által áttekinthetően a végrehajtó hatalom intézményes kontrollja (értsd heti plenáris ülésezés, akadálytalanul felálló és működő vizsgálóbizottságok, kérésre rendkívüli ülésnapok, önálló ellenzéki indítványok időnkénti elfogadása stb.), vagy nem. Ha nem, az bizony több, mint kormányváltás, de kevesebb, mint alkotmányos demokrácia. Vaddemokrácia. Leginkább azonban szégyen, gyalázat.

Magyarországon központosított elnöki rendszer van kialakulóban, anélkül, hogy a valóban erősként meghatározott miniszterelnöki hatalom erre felhatalmazást nyújtana. Egyre több döntés kerül ki a nyilvános és/vagy parlamenti kontroll alól, miközben egyre tévesebb módon hivatkozik a kancellária a nyugati példákra. Berlinben nem a kancellár szervezi be maga alá a távközlést, a hírközlést és az informatikát (a civil szféráról már nem is szólva), és azt se felejtsük el, hogy az erős német kancellári hatalmat föderatív közigazgatási struktúra, erős autonómiákkal bíró tartományi rendszer ellenpontozza mintegy. Amerika valóban elnöki rendszer, csak éppen alkotmányos limitekkel, checkekkel meg balance-okkal, képviselőházi kontroll nélkül az elnök maximum a gyakornokait zaklathatja. Franciaországra lehetne esetleg még hivatkozni, de nehogy már egy olyan ország legyen a példaképünk, ahol felvilágosodásnak meg jelentős forradalomnak számít, ha páran megrohamoznak egy börtönt és utána mindenkit lefejeznek.

A Miniszterelnöki Hivatal szerepének erősítése mellett szólhat az a racionális érv, hogy ott kell csírájában elfojtani a gazdasági és érdeklobbik szerepét, ahol keletkeznek: a részterületi, ágazati érdekeket képviselő minisztériumokban, míg ellenben a MEH ugye a nemzet letéteményese. Tévedés. A MEH a kormányfő hivatala, apparátusa, munkaszervezete. A MEH-ről szóló 137/1998-as kormányrendelet szerint a hivatal feladata, hogy a döntések előkészítésében az „összkormányzati érdeket” nézze – a gondolati csúsztatás csak ott van, hogy ez nem egyenlő az össznemzeti érdekkel, ami, ha van ilyen, igen bonyolult és sokszereplős dolog. A technológiai innovációt a privát szféra szállítja, a szabad, versengő piac (tehát áttételesen: mindenki) hasznosítja, a társadalmi felelősséget, kontrollt pedig egyre inkább a lobbiszempontból érdektelen nonprofit szervezetek, a civil szféra veszi át (szubszidiaritás). A kormányzatok, a nemzeti államok szerepe világszerte csökken, azaz: világszerte, mínusz Magyarországon, ahol irracionális mértékben nő. Talán mert abban bíznak a fiúk, hogy „ami az egyes embereket illeti, ők mindinkább azonos érzülettel viseltetnek a társadalmi hatalom iránt: minden szükségükben segítségül hívják, s minden pillanatban mint tanítómesterükre vagy mint útmutatójukra néznek föl rá.” Ezt Alexis de Tocqueville írta korának Európájáról, megsemmisítő kritikaként.

Hogy nálunk miért ez a nagy központosítás, szinte mindegy is. Történelmileg így alakult.

MAKAI JÓZSEF:

Szerbia

– az elmaradt felkelés utáni másnaposság és a megtorlás –

Szerbia, szokásos ügymenet: a rezsim szorított egyet a satun, az ellenzék fájdalmában felüvöltött, aztán nem történt semmi. A kezdettől fogva nem túl tömeges tiltakozásokat a rendőrség leverte. A rezsim úgy vezette be a rendkívüli állapotot, hogy nem hirdette ki azt: a represszió tömeges és mindennapos. Mindeközben Szerbiát nem csak a rezsim haragja sújtja: jelenleg – talán a félelem vagy a felkészületlenség okán – az ellenzéki pártok sem érdekeltek a radikális változásokban.

Nem egyedül jöttek. A múlt héten, keddről szerdára virradóra a karhatalom megszállta a belgrádi Studio B tévé stúdióját (és ha már ott volt, ellenőrzése alá vonta a B2-92, és a Radio Index rádióadókat is). A rendőrök álarcosokat kísértek, akikről kiderült, technikusok és azért érkeztek, hogy a Studio B frekvenciáin ezentúl sugárzandó rezsimhű műsor zavartalanul eljusson a nézőkhöz.

Az államosítás hírének hallatán Szerbia ellenzéki irányítás alatt álló városaiban tiltakozáshullám kezdődött (amely azonban nem ért el a rezsim szempontjából kritikus méretet). Belgrádban szerdán és csütörtökön este a tüntetők összecsaptak a tömegoszlatásra kivezényelt rendőrökkel. Lángoló kukák, kődobálás, könnygáz, gumibotozás; a tüntetők kevesen voltak, ám korábbi önmagukhoz képest váratlanul bátrak és radikálisak: felvették a harcot és elvéreztek. Szerda éjjel a rendőrség befejezte a belgrádi médiapuccsot és bezárta a pancsovai rádiót és tévét – ezután Belgrádban nem volt látható független adó. (A „független” Szerbiában valójában ellenzékit jelent: a Studio B úgy volt független, hogy az egyik legnagyobb ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom, az SPO uralta fővárosi képviselő-testület befolyása és irányítása alatt állt.)

Eleinte arról is szóltak hírek, hogy Belgrádban puccs szerveződött a város vezetése ellen. A szerbiai (és Jugoszláv) fővárost 1997 óta az ellenzék irányítja. Szerda reggel híre ment, hogy a szocialisták (SPS) és a Vojislav Seselj vezette radikálisok (SRS) – egyébként is koalíciós partnerekről van szó – megbuktatják Belgrád SPO-s vezetését. Ez végül nem következett be, ám ez nem jelenti azt, hogy nem készült valami: mint egy hírből kiderült, az SPS és az SRS frakciója lemondta a korábban egyeztetett találkozót. A meg nem tartott ülés napirendi pontja ismeretlen.

Péntekre a tiltakozás gyengülni látszott (főképp Belgrádban), a rezsim viszont folytatta a megtorlást (Szerbia-szerte). Több vidéki városban ideiglenesen őrizetbe vették a helyi ellenzékieket. A szerbiai rezsim a múlt hét elején úgy döntött, ideje beszántani ellenfeleit.

Miért is?

A mostani médiavegzálás – amelynek célja az ellenzék ellehetetlenítése – ennek a folyamatnak a részeként értelmezendő.

Közben – mert ez sem lehet mellékes – a szerbiai ellenzék fatálisan borzasztó, hogy mást ne mondjak. Szerbiában az ellenzékiség idestova tíz éve azt jelenti, hogy az elégedetlenek a nagyobb városi tereken gyülekezés céljából találkoznak, zászlót lengetnek, egyházi énekeket és a régi szerb himnuszt éneklik. A forgalom kivételével semmit sem akadályoznak; abban különbözik az egyik szerbiai ellenzéki párt a másiktól, hogy – teszem azt – az egyik roppantul, míg a másik kevésbé királypárti. Abban viszont szinte azonosak, hogy tíz év alatt semmire sem vitték. És van még valami: a szerbiai ellenzéki vezetők színe-java nacionalista. A magát nacionalistának – is – mutató rezsimet avval akarják előzni, hogy ők is nacionalisták. Nem értették meg, hogy azon a pályán nem tudnak győzni. Tehát az ellenzék olyan, amilyen (nem valami acélos). Ha egyáltalán létezik: a szerbiai szocialisták idei kongresszusán Milosevics elnök ugyanis azt mondta, hogy Szerbiában nincs ellenzék.

És Szerbia olyan hely, ahol a politikai jelszavakhoz igazodik a realitás.

Ha pedig nincs ellenzék, akkor annak el kell tűnnie. Az utóbbi hetekben a szakszolgálatok elsősorban az Otpor (Ellenállás) nevű mozgalom aktivistáira vadásztak – nem véletlenül, minden bizonnyal. Slobodan Milosevics és klikkje kiismerte a hagyományos – jelen esetben nagyjából tíz éve eredménytelenül működő – ellenzéki pártokat, és képes kezelni akcióikat. Az Otpor azonban, úgy tűnik, valami más: nem hierarchikus szervezet, hanem népi mozgalom (egyetemista csoportosulásból nőtt ki), akcióit nem jelenti be, nem kollaborál, nincs tekintettel a hatalomra. Jóformán ideológiája sincs; az egyetlen, amit az Otpor hirdet és vall, a nevében is benne van: Ellenállás. A fennálló rendszer megdöntése. (Mielőtt a rajongástól magunk alá ájulnánk: fenntartásaink az Otporral szemben is legyenek, ám ezek végképp szétfeszítenék jelen írás keretét.)

A Pinochet-sors

Holott nem is az ellenzék jelenléte a legkellemetlenebb jelenség, amit Slobodan Milosevics elviselni kénytelen.

A szerbiai ellenzék ugyanis a közelmúltig egységes sem volt – az azóta kovácsolt egység viszont nagyon is törékeny lett (paradox módon még a rendőrattak sem hozta közelebb őket, és az elmúlt napokban ismét elbeszélnek egymás mellett).

Aztán: a messianisztikus nacionalizmustól és a szerbek esszenciális másságába vetett hittől vezérelt szerbiai ellenzék nem sok rosszat akar az elnöknek. Annak ellenére, hogy a tüntetéseken – rendszerváltó hevületben – rendkívüli választások kiírását követelték, az ellenzéki vezetők ügyeltek arra, hogy pozitív jelzésekkel örvendeztessék meg az elnököt: ők nem a bajt keresik, Milosevicsnek és családjának készek szabad elvonulást biztosítani.

Cserébe csupán annyit kérnek, Milosevics legyen kedves elbukni a választásokat.

A szerbiai ellenzék egyébként is tartózkodik az átvilágítás, a háborús bűnök, a nácimentesítés fogalmaktól, nem csupán azért, mert nem tud magyarul. Hanem mert békés átmenetet hirdet. Egy olyan országban, egyáltalán nem mellesleg, ahol az újkori balkáni háborúk magvai a legtermékenyebb talajra hullottak és kicsíráztak.

Az ellenzék még most is kész lenne megalkudni a rezsimmel: ha Milosevics a távozás mellett döntene, szerintem nem jelente problémát számára egy Pinochet-szerű, életfogytig tartó mentelmi jogot kialkudni. Az elnököt bántani senki sem akarja, az elnöknek van karizmája (elég csak kacsintania: Vuk Draskovics, a mélytorkú rétor, az ősellenség anno az első szóra belehuppant a felkínált miniszterelnök-helyettesi fotőjbe). Ha megalkudnak, bántódása nem eshet, éljen békességben. A belgrádi rezsim, azaz Milosevics és pajtásai azonban nem alkudoznak az ellenzékükkel, hanem beverik a fejüket – igaz, nem a pártvezetőknek, hanem híveiknek.

Ez, akárhogy nézem, nem az erősödő ellenzék jele és nem a gyengülő rezsim szindróma.

Bumm a fejbe

Az ellenzéki pártok és az Otpor elleni hajsza előkészítése hetekig tartott. Az államilag ellenőrzött, Milosevics-klánnal lojális média eddig sem kímélte az elnök politikai ellenfeleit, de az utóbbi időben az jár jól, akit csak leköptek és közölték róla a híradóban, hogy büdös állat, szarházi hazaáruló, véres kezű NATO-zsoldos. Az eszmei – és részben gyakorlati – előkészítés (például Otpor-aktivisták megverése, ellenzéki tüntetések megakadályozása) után május 13-án a rezsim ürügyet talált az ellenállók bedózerolására.

Bosko Perosevics, a Vajdaság kormányfője az újvidéki mezőgazdasági kiállítást tekintette meg. Mobiltelefonja megcsörrent, ő pedig eltávolodott kíséretétől. Ekkor lépett hozzá Milivoj Gutovics (falubelije egyébként) és fejbe lőtte. Perosevics meghalt, a kormány pedig gyorsabbnak bizonyult a rendőrségnél: a szocialisták már első közleményük megszövegezésénél tudták, hogy Gutovics az Otpor tagja, az SPO szimpatizánsa, valamint terrorista. Ezután már nem okozott meglepetést, hogy a rendőrség Gutovics lakásán röplapokat és terrorizmusról szóló kiadványokat talált. Mindeközben Gutovics egy Rambo is: áldozatát egy kiskaliberű sportpisztolyból lőtte le. Ha elvéti, nincs újrázás: pisztolya egylövetű volt. Avval a problémával már foglalkozni sem érdemes, hogy miféle titkos összeesküvő az, aki lakásán tartja a szakirodalmat. Mindegy, ürügy kellett; annak pedig ez a merénylet is megteszi.

Ljubisa Ristics, az Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL) színidirektor elnöke – a pártnak egyébként Milosevics felesége, Mira Markovics a lelke és motorja – kijelentette: a háborúnak nincs vége. Mármint a hatalom és politikai ellenfelei között. Szerinte a terrorizmus elleni harc jelenleg az állam elsődleges feladata. Ez nem hangzik túl jól – akkor sem, ha Ristics szerint az ellenzék a választásokon is veszíteni fog, azaz mégsem zárja ki az előrehozott választások lehetőségét –, hisz’ a jelenlegi megtorláshullámnak is pont a terrorizmus elleni harc az apropója és célja.

A törvényhozás – belgrádi hírek szerint – hamarosan tárgyalja a terrorizmus-ellenes törvénytervezetet. Márpedig ha egy ilyen törvénytervezetet most tárgyalnak, akkor azt meg is szavazzák. Akkor Szerbiában a mostani állapotoknál is borzasztóbb állapotok lesznek.

Lesz, ami lehet

A szerbiai ellenzék szombatra tüntetést hirdetett. Ebből nem sok jó néz ki. Mert.

Ha az eddigi gyakorlatot követik – azaz a tüntetéseken nagyon hangosan szidják az elnök édesanyját, majd hazamennek –, akkor a tüntetés ismét csak a rezsim biztonsági szelepjeként működik. A megoldáshoz nem visz közelebb.

Aztán. Mutatkoznak már apró ellentétek az alig pár hete egyesült ellenzék vezetői között. Nebojsa Covics, Momcsilo Perisics és Vuk Obradovics május 22-én, hétfőn tárgyaltak. A három névben az a közös, hogy mindannyian álltak már a túloldalon is: Covics szocialista volt, Perisics és Obradovics pedig tábornokként múlatták napjaikat a hadseregben, amíg Milosevics ki nem vágta őket (Perisics, az ex vezérkari főnök jelenleg például a jó nevű Demokratikus Szerbiáért mozgalom, a PDS elnöke). A találkozójuk után Covics azt mondta, hogy az ellenzék továbbra is egységes, azonban… Azonban a „viszonyokat tisztázni kell”.

Van, aki javíthatatlan optimista. Zoran Djindjics, a Demokrata Párt (DS) elnöke úgy véli, Milosevics pánikba esett, és most már látszik, hogy ez a vég, a bukta elkerülhetetlen. Djindjics óvatosan jósol: szerinte a balkáni hentes 2001 végéig megbukik.

Az SPO-s Andjelko Trpkovics szerint ez a megmozdulás más lesz, mint a két korábbi, ebben az idényben Belgrádban megtartott ellenzéki tüntetés, ám nem mondta el, hogy miben különbözik majd.

A célokban? Mármint hogy lenne végre célja? Vagy az eszközökben? Rohammal beveszik a rendőrök gumibotjait?

Nem tudni. Mint ahogy azt sem tudni, mi lesz az egyetemisták sztrájkfelhívásával. (Nem igaz, tudni lehet: semmi sem lesz, a dolgok jelenlegi állása szerint.) Az ellenzék fogadkozik, a tiltakozás alábbhagy, a feszültség nő: a szerbiai viszonyok ellentmondásosak. Bár Milosevics apparátusa egyelőre a legerősebb a faluban, a helyzet van már annyira bonyolult, hogy egy véletlen incidens is olyan folyamatokat indíthat el, amelyeket nem lehet ellenőrizni, következményei viszont súlyosak lehetnek. Az még érthető, hogy a rezsim, amelyik nem akar megbukni, még tart is ettől egy kicsit. De azt nehéz megérteni, hogy az ellenzék – miközben azt mondja, hogy „ez már a diktatúra előszobája” – miért tart ettől? Hacsak azért nem, mert sem ereje, sem képessége nincs, hogy végrehajtsa a váltást.

Az ellenzék óva inti a rezsimet. És közben nedves a puskapora.

ÉLET

Zajlik az élet. Kedden az Angol utcában elfogta a rendőrség Kőrösi Imrét, az egykori MDF-es képviselőt. Kőrösire arról lehet emlékezni, hogy képviselői munkáját babarózsaszín felöltőben végezte, elsőként káromkodott hangosan a parlamentben (jobboldali barátaink akkor nem szólították föl lemondásra), továbbá hogy heteken keresztül, végtelenített interjúkat adott miniszterelnökünk kedvenc rádióműsorának, a Vasárnapi Újságnak a balliberális oldal gazdasági gaztetteiről. A tényföltárás mélysége a „loptak, csaltak, vitték a pííízt” sávban határozható meg, nagyjából ott, ahol ugyanebben a műsorban egy másik faltól-falig nyilatkozó, Tellér Gyula újságcikkekre hivatkozva leplezte le a szocialista pártot. Kicsit ront a műsor hitelén, hogy az oknyomozás némely pillanatában sem Kőrösi, sem az őt kérdező fürge riporter, Lakatos Pál nem volt tisztában azzal, hogy kit is szidnak (csak annyit tudtak róla, hogy Kovács Tibor a neve), és hogy ez később, a bírósági tárgyaláson sem derült ki. Sebaj, az invesztigáció a zűrzavarok idején is zavartalanul folyt, egészen addig, amíg a tényföltárót – mivel az ellene időközben csalás gyanúja miatt kiadott elfogatóparancs dacára sem jelent meg a rendőrségen – végül elfogták a zsaruk. Az ideológia természetesen máris összeállt: Kőrösit azért kapcsolták le, mert már épp föltárta volna a korrupciót meg az olajügyeket, ezért „útjában állt valakinek”; ezért hamisították meg mások Kőrösi költségelszámolási számláit.

Bajok vannak Gyuga Pál Fidesz-képviselővel is, és általában is elmondható, hogy a Balaton-közelség mintha megzavarná a fiúk fejét. Tavaly Szabó Attila mentelmi jogának biztos tudatában szódavizezte le a vásárlókat egy csopaki üzletben, most Gyuga fiatal demokrata önkényeskedett Keszthelyen, amikor kidobólegényekkel rendeztetett le egy jogi kérdést. A párt frakciója is helyteleníti Gyuga eljárását, várhatóan etikai eljárást kezdeményez a képviselő ellen, aki azonban kijelentette, hogy vitája jogi természetű: momentán mintegy száz pere van folyamatban, ugyan mi köze ehhez a Fidesznek. Egyébként Gyugának teljesen igaza van, hiszen egyre több eszmetársáról derül ki, hogy ilyen-olyan ügyekbe keveredett, és ha Körmendy-Ékest megvédik, Várhegyi Attilát nem bántják, akkor miért éppen őt, a kisembert molesztálják, akiről, valljuk be, amíg Keszthelyen nem kezdett rendezkedni, azt sem lehetett tudni, hogy a világon van. Tipikus pótcselekvés: Körmendy-Ékeshez nem nyúlhatunk, Várhegyihez sem, viszont összes etikai megvetésünket Gyugára zúdítjuk, lássa a külvilág, hogy a Fidesz morálisan abszolút rendben van.

Bekavar persze most ebbe a morális tophelyzetbe az, hogy Kaya Ibrahim vallomását másfél hónap múltán lefordították, és bár lehet még egy keveset szórakozni azzal, hogy nem publikus (ez történik most), egyszer erről valamit majd mondani kell. A török által állítólag megvásárolt cégek némelyikének (pl. a bányaügyben megismert Quality Investnek) pénzügyi alapja a székházpénz, vagyis közpénz. Morális szempontból föltétlen a kormányerő hasznára lenne, ha a nyilvánosság előtt nézne szembe ezzel a Kaya Ibrahim-féle vallomással. A csőd ezügyben úgyis egyre közelebb: Kaya Ibrahim korábban is azt állította, és a hírek szerint jegyzőkönyvileg is azt erősíti meg, hogy nem vett Schlecht Csabától cégeket, akkor pedig ennek az állításnak a bizonyítására egyetlen lehetőség kínálkozik, ami természetesen eddig is rendelkezésre állt: a pártvezetés előveszi az iratokat. Nem vagyok természetesen naiv: a Fideszt nem érdekli a nyilvánosság. Tíz év alatt többet öregedtek, mint bármelyik másik alakulat, kérdésekre nem válaszolnak, az egyetlen nekik tetsző fórum a Vigadó, ahol Orbán Viktort ünneplőbe öltözött, faragott képű emberek hallgatják. Egyetértve Vágvölgyivel: de azért azt a beszédet, ott, a Hősök terén, azt ne feledjük.

–kz–

ÓSZABÓ ATTILA–TÓTH JUDIT–VAJDA ÉVA:

A pénz Kovácsa III.

A Bankár-csoport egy évtizede

„Őrült kockázatokat vállaltunk és bejött” – így összegezte vállalkozása elmúlt évtizedét Kovács Gábor. A főként vállalatfelvásárlásokra és pénzpiaci spekulációkra szakosodott Bankár Holding Rt. a kilencvenes évek elején üstökösként robbant be a hazai nagyvállalatok közé: az 1989-es induláskor egymillió forintnyi tőkével létrehozott cég jelenleg közel tízmilliárd forintos vagyonnal rendelkezik, befektetéseinek és leányvállalatainak száma pedig több tucat. Ezek között az autóalkatrész-gyártól a húsüzemen keresztül a koporsókészítő-műhelyig sok minden található, miután minden olyan üzletbe belevágtak, ami gyorsan sok pénzzel kecsegtetett. A szerteágazó cégcsoportot lényegében három ember tartja a kezében, közöttük is meghatározó szerepe van a banki tapasztalatokkal rendelkező, pénzügyi zseninek tartott Kovács Gábornak. Róla még ellenfelei is sokáig azt tartották, hogy „bármihez nyúl, az arannyá válik a kezében”. Nemrégiben azonban a Bankárt is elérte a nagy birodalmak sorsa: a tulajdonosok túlzott önbizalma, amely néhány rossz üzletpolitikai döntéssel párosult, azt eredményezte, hogy a pálya szélére kerültek. Ebben az is szerepet játszott, hogy a kormányváltás óta „politikai célkeresztben” állnak, amit egyesek a Postabankkal kötött üzletekkel, mások pedig Nagy Sándor szocialista politikushoz fűződő közeli viszonyukkal magyaráznak. Mindenesetre a cégcsoport mostanában sorra szabadul meg befektetéseitől, jelentősen visszafogta üzleti aktivitását, bevételei nagyobb részét pedig korábban felhalmozott adósságai törlesztésére fordítja. Bár vannak, akik szerint a Bankár-birodalomnak üzleti szempontból vége van, a céget közelről ismerők úgy látják: hiba lenne Kovács Gábor zsenijét alábecsülni, a csoport előbb-utóbb visszatér az üzleti élet forgószínpadára.

Miközben a Bankár-csoport 1997-ben látszólag pályafutásának tetőpontjára ért, abban az évben egyszerre több olyan vállalkozásba vágta a fejszéjét, amelyek külső szakértők szerint külön-külön is meghaladták az erejét. Megvették a főváros egyik legdrágább irodaépületének számító Bank Center két tornyát, megszerezték az MMG Automatika Művek Rt.-t, a Bakony Művek Rt.-t, valamint a Sasad Rt. tulajdonrészét, és felépítették Telkiben magánkórházukat. Azonban „a fák nem nőnek az égig”, az akkor már közel kilenc éve tartó Kovács-sikerszéria hirtelen megszakadt. Ebben forrásaink szerint a döntő szerepet az játszotta, hogy egyszerre több olyan kedvezőtlen esemény is bekövetkezett, amelyre a tulajdonosok nem voltak felkészülve. Az 1998-as kormányváltás a csoport jól kiépített politikai hátországát szüntette meg, az orosz pénzügyi válságot követő tőzsdei krach az addig szilárd alapot jelentő tőkepiaci spekulációs tevékenységet fagyasztotta be, a Postabankban végzett kormányzati „nagytakarítás” pedig az egyik legolcsóbb pénzforrást dugaszolta be. Eközben a birodalom adósságai a megkezdett beruházások miatt már-már kezelhetetlen méretűre duzzadtak.

Mindent bele

A legmélyebben a Szabadság téri Bank Center két tornyáért nyúltak a zsebükbe, amit hosszú távú befektetésnek szántak. A Demján Sándor nevével fémjelzett Trigránit Rt. által épített reprezentatív épületet 1997 májusában vették meg, információink szerint 68–70 millió dollár körüli összegért. A tranzakciót a Bankár-csoportnál már megszokott áttekinthetetlenség jellemezte, amelyhez a már bemutatott Cégbibliát hívták segítségül (A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000/20.): „kerestünk két olyan saját céget, amelyek vállalható múlttal rendelkeztek és üresek voltak”. A székház egyik tornyát tulajdonló Gránit Center Kft., az Erdőmente Kft. és a Gránit Torony Irodaház Kft., míg a másik torony tulajdonosa a Park Center Kft., a Park Torony Irodaház Kft. és a Széria I. Kft. összeolvadásából jött létre. (A Széria I. korábbról már ismerős: többek között ez a társaság vette meg a Dunabank rossz követeléseit kezelő Irodaház Kft.-t.) Az ügyletben résztvevő cégek a vételár nagyobbik felét hitelekből finanszírozták, ezek együttes összege 61,5 millió dollár volt. Az Erdőmente Kft. a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.-től vett fel 32,5 millió dollár hitelt, a Széria I. Kft.-nek pedig az OTP Bank folyósított húsz, a Kereskedelmi és Hitelbank pedig kilencmillió dollár értékű hitelt. Kovácsék azt remélték, hogy a reprezentatív irodahelyiségek bérleti díjából nemcsak a hitelek törlesztésére, hanem szolid nyereségre is futja majd, a hitelek visszafizetése után pedig övék a tehermentes ingatlan. Számításaik azonban nem váltak be.

Üzleti körökben még a Bank Centernél is rosszabb lépésnek minősítik a budapesti MMG Automatika Rt. és a veszprémi Bakony Művek Rt. megszerzését. Mivel mindkét cég elsősorban az orosz piacra szállított autóalkatrészeket, az egyik tulajdonos szerint többen óva intették Kovácsot megvásárlásuktól. Ő azonban hajthatatlan maradt, kijelentette: „autóvertikumot építünk”. A Bankárt sokak szerint ekkor hagyta el már-már legendás szerencséje: ezeknél a cégeknél hiába igyekeztek a már bevált reorganizációs receptjeiket alkalmazni, az 1998-as orosz válság nyomán az amúgy is veszteséges cégek árbevétele tovább csökkent. A Bankárt csak az mentette meg a teljes bukástól, hogy az MMG 8,6 hektáros budai gyártelepét két részben, összesen 1,5 milliárd forintért eladták a belga Bernheim Comofi-csoportnak és a magyar Proform Kft.-nek. Az egyik a Bankár tulajdonos szerint azonban „néhány százmillió forintot biztosan buktunk az MMG megvásárlásával.”

Nem jártak sokkal jobban a veszprémi székhelyű Bakony Művek Rt.-vel sem. Amikor 1997 novemberében a Magyar Fejlesztési Banktól megvették a cég részvényeinek felét, biztosak voltak abban, hogy sikerül „magukhoz édesgetni” a menedzsmentet és a dolgozókat. Ám a három felső vezetőt és a dolgozókat tömörítő MRP-szervezet, amely közel 25 százalékos tulajdoni hányaddal rendelkezett, sorra hiúsította meg reorganizációs törekvéseiket. Végül a Bankárnak hosszas küzdelem után sikerült ugyan kivásárolnia a menedzsmentet, ekkorra azonban az oroszországi válság szele a Bakony Műveket is meglegyintette, partnereik fizetésképtelenné váltak. A cég árbevétele 1998-ban közel egymilliárd forinttal maradt el a tervezettől. Ekkor rövid ideig úgy látszott, hogy a Magyarországnak harci repülőgépeket eladni szándékozó Los Angelesi-i Northrop Grumman multinacionális hadiipari cég – a Postabankkal szoros üzleti kapcsolatban álló Fázis Rt.-n keresztül – hajlandó kivásárolni a Bankár Kft. üzletrészét, az üzlet azonban végül – máig nem ismert okból – kútba esett. Később sikerült a vállalatot újjászervezni: a Bakony Művekbe apportálták az MMG hasonló profilú kecskeméti üzemét, és az elvesztett partnereket multinacionális ügyfelekkel pótolták. Jelenleg a Magyar Suzuki Rt.-nek és a lengyelországi Opelnek szállítanak ablaktörlő rendszereket és más alkatrészeket.

A magánkórház alapítása sem tartozik a Bankár sikertörténetei közé. A Kovács Gábor lakóhelyén, Telkiben épített szanatóriumban a Bankár Holding 64 százalékban tulajdonos. Kovácsék az 1997-ben megkezdett és 1998 szeptember elején átadott 1,2 milliárd forintos beruházás megkezdésekor arra számítottak, hogy a befektetés mintegy két év alatt megtérül, hiszen már Magyarországon is kialakult egy vagyonosabb réteg, amely hajlandó fizetni a kórház emelt szintű szolgáltatásaiért. Számítottak persze arra is, hogy – a kórház igazgatója, Csermely Gyula révén, aki az Egészségbiztosítási Önkormányzat tagja volt – finanszírozási szerződést tudnak kötni a tb-vel. A tervezett együttműködés azonban meghiúsult, a várt betegroham pedig elmaradt.

Vágott virág

Egyedüli jó lépésnek ebben az időszakban – legalábbis hosszútávon – a Sasad Rt. megvétele bizonnyult, amelyet az elemzők a jelenlegi Bankár-birodalom koronaékszereként tartanak számon. A budaörsi termelőszövetkezetből alakult vállalat részvényeinek felét 1997 végén valamivel több mint 1,2 milliárd forintért vásárolták meg, jóllehet csak a társasághoz tartozó földterület ennek a sokszorosát éri. Az American Appraisal Hungary 1998-ban a Sasad tulajdonában lévő 1300 hektárnyi földterületből mindössze 692 hektárt becsült fel, amelynek piaci értékét már akkor 16 milliárd forintra tette.

A korábban klasszikus mezőgazdasági tevékenységet folytató Sasad Rt.-re és főként annak értékes ingatlanjaira az a Góg Gábor hívta fel a Bankár figyelmét, aki korábbi részvényüzletei révén jól ismerte a céget, azaz tisztában volt azzal, hogy a vállalat súlyosan eladósodott, és közel jár a fizetésképtelenséghez: 1997 végére járt le az OTP Banknál egy többször meghosszabbított határidejű 900 millió forintos hitelük, és a Realbanknak is tartoztak közel 300 millió forinttal. Ráadásul éppen az idő tájt indított egy közel éven át tartó cikksorozatot az Élet és Irodalom arról, hogy Mihalik László akkori elnök-vezérigazgató és vezetőtársai, illetve cégük, a Sasbusiness Kft. milyen praktikákkal szerezték meg a kisrészvényesektől a társaság tulajdonjogának 49 százalékát (lásd erről bővebben az ÉS 1997. július 4. és 1998. június 5. közötti számaiban a Virágot Mihaliknak I–XLVI. című cikkeket). „A fizetésképtelenség hírére és a megjelent cikkek hatására Mihalik körül megfagyott a levegő, így más választása nem maradt, mint hogy elfogadja a Bankár ajánlatát” – mondta az ügyletet jól ismerő informátorunk. A meghatározó részesedéshez szükséges további egyszázaléknyi részvényt már nem volt nehéz megszerezniük a tőzsdén kívüli kereskedelemben.

Azt azonban, hogy a Sasad végül mennyire jó befektetésnek bizonyul, csak a jövő dönti el. A Bankár megjelenésével a mezőgazdasági művelést ingatlanfejlesztésre váltó rt.-nek néhány évet még várnia kell, hogy ingatlanjai igazán értékesek legyenek: a földek hetven százaléka ugyanis termőföld, amit a jelenlegi jogszabályok szerint sem jogi személynek, sem külföldi befektetőnek nem adhatnak el. Kovácsék egy időben kényszerűségből még a tőzsdei bevezetést is fontolgatták, ám utóbb ezt elvetették, holott ma is nyögik a Sasad megvásárlására felvett hiteleket: az rt. 900 milliós OTP tartozását egymilliárd forint Postabanktól felvett hitellel váltották ki. A Postabank utóbb nem bizonyult jó ómennek: a kormányváltást követően elsőként a Sasad-hitelek miatt ismerte meg a Bankár „a politika árnyékos oldalát”. A Sasadnak nyújtott kölcsönt ugyanis a Postabank új vezetése információink szerint kétséges megtérülésűnek minősítette, és a konszolidáció során ki akarta vezetni könyveiből. A Bankárnak azonnal cselekednie kellett: a postabankos hitelt 1998-ban az MKB-tól felvett 1,9 milliárd forintos, hároméves futamidőjű kölcsönnel váltotta ki, cserébe azonban a pénzintézet 2,5 milliárd forint tőkeösszeg erejéig jelzálogot jegyeztetett a Sasad Rt. ingatlanjaira.

Cérnaszakadás

Mint a fenti közjáték is jelzi, az 1998-as kormányváltás meglehetősen kedvezőtlenül érintette a Bankár Holding Rt. üzleteit. A tulajdonosok saját elmondásuk szerint „a legmerészebb álmaikban” sem gondolták, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció kikerülhet a hatalomból. A visszaemlékezések szerint a választások második fordulóját követő szokásos hétfői nyitóértekezleten Kovács Gábor rosszkedvűen jelentette ki: „Ismerve a Fidesz választási ígéreteit, várható, hogy a gazdaság negatív fordulatot vesz, és menekülni fognak befektetők.” Bár jóslata végül nem vált be, nemcsak emiatt kellett aggódniuk. A Bankár-csoport kötelezettségállománya ekkorra ugyanis már elérte a 33 milliárd forintot, ami a 43,8 milliárdos mérleg-főösszeghez és a 9,85 milliárdos saját tőkéhez viszonyítva azt jelentette: az eladósodottság 1998-ban jelentősen meghaladta a hasonló profilú vállalkozásoknál elfogadható mértéket.

A hitelezők között, noha korábban jószerivel az összes kereskedelmi bank finanszírozta a csoportot, az idők során egyre nagyobb szerephez jutott a Postabank. Kovács Gábor – bár 1980-ban egy napon kezdett dolgozni a jegybankban az ugyancsak pályakezdő Princz Gáborral – magánemberként nem ápolt különösebben szoros viszonyt a Postabank-vezérrel. Mindez azonban nem zárta ki, hogy a Lupis Brókerház 1994-es csődjét követően (lásd erről Cső(d)behúzva című külön írásunkat) a két pénzember szoros üzleti kapcsolatra lépjen egymással. Kovács közeli ismerősei szerint ennek főként az volt az oka, hogy képzett bankszakemberként korán felismerte: „a Postabanktól olcsón lehet pénzhez jutni, mert a bank romló állapota miatt Princz kényszerpályán mozog”. A banki kapcsolatokkal Kovács egyébként óvatosan bánt, hiszen 1994-ig magyarországi pénzintézetek nem hitelezték vállalkozásait, szerinte azért, mert többségük abban az időben „úgy félt a vállalati reorganizációtól, mint ördög a tömjénfüsttől”. Bár a pénzintézetek hozzáállása 1994 után változni kezdett, Kovács „kínosan ügyelt arra, hogy a prudens bankokkal prudensen viselkedjen”. A Postabankkal azonban más volt a helyzet: mint Princz távozása után kiderült, a Bankár-csoport a Postabankkal szemben jelentős összegű tartozást halmozott fel.

Információink szerint ennek öszszege 1998 őszén meghaladta a hárommilliárd forintot, így a csoportot a pénzintézet nagy adósai között tartották számon. Amikor a kormány 1998 őszén rendcsinálásba fogott a banknál, a Bankár hiteleit az elsők között helyezték ki a Postabank rossz követeléseit kezelő Reorg Apport Rt.-be. Ezt a lépést Kovács Gábor a következőképpen minősítette dr. Kende Péter Bank Binco című, a Postabankról tavaly megjelent könyvében: „(…) A Postabank és a Bankár Kft. között olyan sok vonalon volt jó a kapcsolat, hogy az új menedzsment úgy gondolhatta: milyen jó lenne a fenekünkbe rúgni, lejáratni minket.” A mi tudomásunk szerint viszont a Postabank vezetősége azért döntött a Bankár-hitelek átminősítéséről, mert azok mögött nem találtak megfelelő fedezetet. Például az egyik, 2003-ban lejáró, mintegy másfél milliárd forintos devizahitel fedezetét egy Bankár-érdekeltség, az Agárd Mezőgazdasági Holding Rt. részvényei jelentették. Ezt a Postabank hitelminősítő csoportja nem találta elegendő biztosítéknak, mivel a hitelintézeti törvény világosan kimondja: „A hitelintézet fedezetként nem fogadhatja el olyan gazdasági társaság üzletrészét vagy részvényét, amely az adósban befolyásoló részesedéssel rendelkezik, illetve amelyikben az adósnak befolyásoló részesedése van.”

A cérnát azonban nem ez az ügylet, hanem egy másik Bankár-érdekeltség, az Obione Kft. 1998 decemberében lejárt devizahitele szakította el. A Bankár az 1997-ben folyósított kölcsönt a Princz-érában röviddel lejárat előtt többször átütemeztette, és ezt szerette volna tenni 98-ban is. Ebbe azonban a Postabank új vezetése csak azzal a feltétellel ment bele, ha hajlandók elfogadni, hogy a Bankár összes postabankos követelését áthelyezik a Reorgba.

Bár Kovács a színfalak mögötti egyezkedést a nyilvánosság előtt igyekezett saját lejáratásásra tett kísérletként feltüntetni, banki szakemberek úgy látják: ha a Postabank akkori vezetése bejelenti a „cross default”-ot, azaz a fizetési késedelmet, akkor a többi bank sem hitelezi tovább a csoportot. Szerintük tehát Kovács nagyon is jól tudta, hogy mibe megy bele. És bár azt nyilatkozta, hogy a követelések nulla százalékos céltartalékon kerültek át a Reorg Rt.-hez, mi úgy tudjuk, hogy azok minősített hitelek voltak – igaz, mögéjük nem képeztek túl sok céltartalékot. A tartozást azonban még így sem tudták a maguk által szabott 1999 márciusi határidőre viszszafizetni, az ottani vezetéssel egyezkedve csak jóval később, valamikor az év vége felé fizettek.

A Postabank új vezetése és a Bankár-csoport közötti feszült viszonyt csak tetézte a Pénzintézeti Központ Bank (PK Bank) körüli huzavona. A pénzintézetet 1998 elején még Princz Gábor vásárolta fel „baráti cégek”, köztük a Bankár-csoport segítségével. (Lásd erről bővebben Bank bán IV. ÉS, 1999. június 18.) Utóbb kiderült: a PK Bank részvényeinek hat százalékát az a Hungarian Capital Fund (HCF) vásárolta fel, amelyet a Bankár arab olajpénzek és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank pénzéből alapított (lásd erről bővebben A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000. május 19.). A Bankár volt tehát az egyetlen, amelyik nem Postabank-hitelből, hanem valódi pénzzel sietett a bajba jutott Princz segítségére. Ennek azonban meg is kérte az árát: a szerződésben, tudomásunk szerint, egy úgynevezett „profitsharing” megállapodással az általuk befektetett pénz után évi 18 százalékos hozamot kötöttek ki – dollárban. Bár ebből a Postabank vezetése később megpróbált alkudni. Kovács – arra hivatkozva, hogy neki a HCF tulajdonosai 25 százalékos dollárhozamot írtak elő – nem engedett a szerződésben kikötöttekből, és a pénzt kamatostul bevasalta. Egy, az ügyletet közelről ismerő forrásunk szerint emiatt „durrant el végleg a Postabank új vezetésének az agya” és „a lófasznak is van vége” alapon az első adandó alkalommal – ez volt a lejárt Obione-hitel – visszaadták Kovácsnak, ami szerintük járt neki.

Elanyátlanodva

A Bankár-tulajdonosoknak ekkor azonban már nemcsak a súlyos eladósodottsággal és az olcsó Postabank-hitelek befulladásával kellett szembenézniük, hanem egy komoly belső válsággal is. A csoport ugyanis – mint egy forrásunk fogalmazott – „túlnőtt önmaga lehetőségein”, és a cég bonyolult szerkezetét már a három irányító tulajdonos, Kovács Gábor, Réthy Imre és Mátyásfalvi György sem látta át teljes egészében. A mezőgazdasági vállalkozásoktól az ipari társaságokon és befektetési vállalkozásokon átívelő, kórházig terjedő, közel száz érdekeltséget magába foglaló óriásholding 1998-ban szervezetileg ugyanúgy működött, mint az induláskor. Kovács – bár tudta, hogy a cég struktúrája meszsze elmaradt a méretek mögött – mégsem tudott, vagy nem is akart változtatni. Hiába esett szó a tulajdonosok között több ízben is arról, hogy a cégen belüli különböző tevékenységeket külön szervezeti egységekbe (divíziókba) kellene tömöríteniük, az átszervezés „valahogy mindig lekerült a napirendről”.

Ráadásul maguk a tulajdonosok se mindig alkottak egységes csapatot. Egyik informátorunk szerint a kisebb tulajdonosok kifejezetten vetélkedtek egymással, s több ízben alakult ki köztük nézeteltérés, mert keresztezték egymás útját, beleszóltak a másik munkájába, ugráltatták a rivális beosztottjait. A fő tulajdonosok mindazonáltal igyekeztek egyben tartani a csapatot: ennek jegyében vágtak bele 1996-ban a telki Boróka Panzió nevű lakópark építésébe, ahol az összes Bankár-tulajdonos lehetőséget kapott az ingatlanépítésre. Az ötlet azonban nem aratott átütő sikert, a vezetők közül Telkiben csak Kovács Gábor, Kovácsics Ágnes és Réthy Imre vásárolt magának házat. Mátyásfalvi – érzékeltetve az „együtt kelünk, együtt fekszünk” iránti idegenkedését – maradt belvárosi lakásában, Barta Károly háza pedig megépült ugyan, ő azonban nem költözött be, mert 1996 októberében, 15,3 millió forint névértékű üzletrészét 22,5 millió forintért eladva a társaságnak, a cégtől is megvált. 1998 közepén az „alapító anya”, Kovácsics Ágnes is kivált a cégből. Kovácsicsot informátoraink remek üzletasszonynak ismerték meg, aki Kovács mellett kitanulta a szakma csínját-bínját, s erős érdekérvényesítő képességre tett szert. Munkatársai ugyanakkor „nehéz természetű hölgyként” jellemezték, akivel nem volt könnyű jól kijönni. Mint egyik munkatárs elmondta: „jobb volt nem ujjat húzni vele”, mert akire egyszer rászállt, azt keményen terrorizálta. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy „el sem lehetett küldeni a francba, mert Kovács Gábor élettársa volt”. Kovácsics 1998 közepéig tízszázalékos tulajdoni hányaddal rendelkezett a cégben, amit üzleti és élettársi szakításuk után Kovács Gábor vásárolt meg.

„Ahogy terebélyesedett a birodalom, úgy fogytak el a megbízható emberek” – mondta a céget belülről ismerő egyik forrásunk, aki szerint ez komoly üzleti veszteségekkel járt. Pedig gyűjtötték az általuk „nullkilométeresnek” nevezett tehetséges, egyetemről kikerülő fiatalokat, akik azonban – bár máig tanítómesterüknek vallják Kovácsot – többnyire csak néhány évig maradtak a társaságnál. Az „angolszász vállalati modellt” oly büszkén hirdető Kovács ugyanis az angolszász modellnek azt a részét nem vette át, mely szerint a fiatalok munkájukért bizonyos idő után tulajdonrészt kapnak a vállalatban.

Válság, kezelés

A „káderhiányból” fakadó gondok elsőként a Hungarian Capital Found által tulajdonolt Terimpexnél jelentkeztek (lásd erről bővebben A pénz Kovácsa II. – ÉS, 2000. május 19.), majd forrásaink szerint részben emiatt kényszerültek tavaly áprilisban a csoport pénzügyi lábának számító Bankár-B Rt. eladására is. „A vezérigazgató Igaz Katalin gyenge kézzel irányított, az ügyfelekért felelős Góg Gábor pedig már fél lábbal házon kívül volt. A brókerek összevissza üzleteltek a saját hasznukra, a számítógépes nyilvántartási rendszer pedig használhatatlan volt” – jellemezte a helyzetet egy korábban ott dolgozó munkatárs. Az 1998 őszén kirobbant magyar tőzsdeválság tovább nehezítette a helyzetet, amelyen főként a 840 millió forintos jegyzett tőkével létrehozott, elsősorban határidős részvényügyletekre szakosodott Bankár-érdekeltség, a Rizikó Factory Rt. bukott nagyot (lásd erről bővebben A pénz Kovácsa II., ÉS, 2000. május 19.). Bár a pontos számot üzleti titokként kezelik, annyi bizonyos: a részvénytársaság tőkéjének legalább harminc százalékát elvesztette, rendkívüli közgyűlést is össze kellett hívni. A házon belüli válság 1998 év végén tetőzött, amikor kiderült: a Bankár-csoport Bankár-B által kezelt kilencmilliárd forintos vagyona hatmilliárdra apadt, miközben az évet közel nyolcvanmillió veszteséggel zárták. Forrásaink szerint a veszteség jóval százmillió fölött lett volna, ha a Bankár Holding más érdekeltségeitől nem csoportosít át „egy kis plusztőkét az évzárásra”. Az akut helyzet rendezése után a tulajdonosok stratégiai döntést hoztak: beszüntetik a külső ügyfelek számára végzett vagyonkezelést, és eladják a brókercéget. Réthy Imre 1999 tavaszán meg is kereste a Dunainvest Tőzsdeügynökség Rt.-t. Hosszas tárgyalások után azonban végül csak abban tudtak megállapodni, hogy a Dunainvest átveszi a Bankár-B valamennyi ügyfelét, de magát a céget nem vásárolja meg. A Bankár viszont a „vételár részeként” kikötötte, hogy a Dunainvest az adásvételtől számított három évig folyamatosan bérli a brókercég Bank Centerben lévő irodáit.

„A brókercég az egész csoport számára támadási felületet jelenthetett volna” – állította kérdésünkre Kovács Gábor, aki szerint azért kellett sürgősen eladniuk a brókercéget, mert megrendült az ügyfelek bizalma a vagyonkezelés eredményességében. Ráadásul azok a bankok, amelyek korábban nyakra-főre hitelezték a csoport ügyleteit, megrettentek a Bankár Holding eladósodottságának mértékétől. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy szakértők szerint üzletileg kudarcot vallott a Bank Center is: a közel hetvenmillió dollárért vásárolt két torony irodáinak bérbeadásából befolyó díj – noha a négyzetméterenkénti 36 dollár a fővárosban máig a legmagasabbnak számít – nemhogy a Bankár-csoport nyereségét nem növelte, de még a vásárlásra felvett hitelek törlesztő-részleteit is alig fedezte.

A Bankár tulajdonosai mindezek után 1998 közepén úgy döntöttek, tiszta vizet öntenek a pohárba: a csoport befektetéseit értékesítik, a bevételből pedig visszafizetik a hiteleiket. Elsőként a Bank Center két tornyára került sor, eladásuk azonban sokáig nem sikerült. Kovács Gábor ennek okát mindenekelőtt abban látta, hogy az akkorra erősen megtépázott üzleti hírnevük miatt a vevők csak nyomott árat kínáltak. Egy, az ügyletet jól ismerő ingatlanszakértő szerint azonban sokkal inkább arról volt szó, hogy egy ilyen nagyságrendű befektetés általában csak évek múlva térül meg, Kovács viszont – hasonlóan minden korábbi befektetéshez – rövid idő alatt nagy profitot akart elérni. Magatartása miatt közel másfél évig keresték a vevőt, ráadásul „jártukban-keltükben fűnek-fának ajánlották az ingatlant, aminek következtében megbízhatatlan információk kerültek a piacra” – mondta egy általunk megkérdezett szakértő. Végül 1999 elején egy angol érdekeltségű ingatlanfejlesztő és -forgalmazó cég, a DTZ Hungary Rt. kizárólagos megbízást kapott a székház értékesítésére. Rajtuk keresztül sikerült tavaly nyáron egy amerikai befektetési alappal (Pricoa) végül nyélbe ütni az üzletet. Kovácsék fellélegezhettek: a 71,5 millió USD-ért meghirdetett ingatlant hetvenmillió dollárért adták el. Az eladáskor – az ingatlanpiacon bevett gyakorlat szerint – nem maga az ingatlan cserélt gazdát, hanem az ingatlant birtokló kft.-k üzletrésze, így az adásvétel után nem kellett illetéket fizetni.

Vissza a gyökerekhez?

Bár a Bank Center eladása végül több millió dolláros nyereséget hozott a csoport számára, a Holding eddig folyamatosan szolid nyereséget mutató mérlegét 1999-ben és 2000-ben várhatóan veszteséggel zárják majd. Az előzetes adatok szerint a csoport tavaly 24 milliárd forintos mérlegfőösszeg és 12,9 milliárd forintos árbevétel mellett 4,7 milliárd forint veszteséggel zárta az évet, és nem számítanak jobb eredményre az idei esztendőben sem. Egyedüli örömük az lehet, hogy a kötelezettségek állománya az 1998-as 33 milliárd forintról tavaly 18 milliárd forintra csökkent. Ez azonban a mérlegfőösszeg 55 százalékos csökkenésével járt együtt, így a Bankár-birodalom külső eladósodottságának mértéke továbbra is kiugróan magas. A mérleg adataiból egy üzleti aktivitását erőteljesen visszafogó cégcsoport képe rajzolódik ki, amit jól mutat az is, hogy két éve nem kezdtek új beruházásba. Kivételt csak a Lupis-hagyatékot tömörítő Földber Ingatlanfejlesztő Kft. megszerzése jelentett (lásd erről bővebben Cső(d)behúzva című írásunkat), amelyet tavaly év végén a számukra oly sok fejtörést okozó Reorg Apporttól vásároltak meg 501 millió forintért.

Ez a lépés egyes forrásaink szerint beleillik a Kovács Gábor által tavaly meghirdetett „vissza a gyökerekhez” stratégiába. Ennek lényege, hogy a csoportról fokozatosan leválasztják az oda nem illő részeket (pénzügyi szolgáltatás, autóalkatrész-gyártás, mezőgazdasági tevékenység stb.), és visszatérnek a korábban oly sok sikert hozó vállalati reorganizációhoz. Bár a magyar vállalati átalakulások első hulláma már levonult, forrásaink szerint a tulajdonosok bíznak abban, hogy az e területen felhalmozott tapasztalataikat még kamatoztatni tudják. Nem kizárt az sem, hogy egy, a HCF-hez hasonló kockázati tőkebefektetésekre szakosodott alapot gründolnak, amelyre „érkezett befektetőktől megkeresés.” Könynyen lehet azonban, hogy ezeket az üzleteket már nem a tulajdonosok fogják lebonyolítani. Felmerült közöttük ugyanis annak lehetősége, hogy visszavonulnak a cég operatív irányításától, és a terepet átengedik a fiataloknak. Előbb azonban „rendezni akarják a szennyest”, azaz fél éven belül vissza kívánják fizetni a cégcsoport összes adósságát. Azt nem tudni, hogy ezt követően újból felfelé ívelő korszak kezdődik-e, vagy tíz év után kasszát csinálnak, és végleg kivonulnak a piacról. Egyesek szerint a Bankár leszálló ágba került, a gödörből nem tudnak kikecmeregni, mások szerint viszont – főként az állandósult politikai támadások miatt – csak „alámerültek”, és kivárják az üzleti és politikai klíma számukra kedvező alakulását.

Cső(d)behúzva

1994 május végén Bessenyei Zoltán, az ÁPV Rt. igazgatóságának későbbi tagja (lásd erről bővebben A pénz Kovácsa I–II., ÉS, 2000. május 11–18.) éppen Kovács Gábor irodájában üldögélt, amikor a titkárnő bejelentette: Lupis József személyesen akar beszélni a Bankár főemberével. A sztárbróker zaklatottan számolt be arról, hogy az általa vezetett brókerház ellen indított csődeljárás fizetési haladéka június 24-én lejár, és már most látszik, hogy egy fillért sem tud majd fizetni. Lupis József régi ismeretségükre való tekintettel arra kérte Kovácsot, hogy segítsen tető alá hozni egy csődegyezséget. „Tudtuk, hogy Lupis nem lopott, de annyi hülye üzletet kötött, hogy a Bankár nem vállalhatta fel, hogy eljár a nevében. Azt azonban megígértük, hogy a hitelezők érdekeit megpróbáljuk közös nevezőre hozni” – mondta az ügyletet jól ismerő egyik informátorunk. A feladat nem volt egyszerű: a brókerház összesen 3,15 milliárd forinttal tartozott 24 ügyfélnek, miközben „tiszta vagyon nem állt mögötte, még az ingatlanok is jelzálogokkal terheltek voltak”.

A legnagyobb hitelezőt, a Postabankot nem kellett sokáig győzködniük, mivel a pénzintézet – állítólag kormányzati nyomásra – névértéken vásárolta meg a MÁV 896 millió forintos brókerházzal szembeni követelését, és mint egyik informátorunk fogalmazott, ettől kezdve „az egész ügyben kényszerpályán mozgott”. Nem volt gond a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal (NYÖ) sem, amelynek 437 millió forinttal tartozott Lupis. Az önkormányzat akkori elnöke, Nagy Sándor a Bankár Kft.-t és Bessenyei Zoltán családi vállalkozását, a BMZ Kft.-t bízta meg azzal, hogy járjon el helyettük a csődegyezség során. Bessenyeinek, jó politikai kapcsolatait felhasználva, sikerült meggyőznie az ugyancsak nagy hitelezőnek számító Honvédelmi Minisztériumot és a Belügyminisztériumot is, továbbá néhány önkormányzatot.

A csődegyezséget néhány hét alatt tető alá hozták. Ennek részeként a 125,1 millió forint alaptőkéjű brókerházat Dominium Novum (DN) Rt.-re keresztelték át, a részvények 91 százalékát pedig Lupis József egy forintért adta el a két legnagyobb hitelezőnek, a Postabanknak és a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatnak. A megállapodás szerint a hitelezőket 2000. december 31-ig kell kielégíteni a társaság vagyonának értékesítéséből, melynek legfontosabb része volt két, összesen 840 millió forint értékű belvárosi ingatlan, amelyre a HM és a BM jelzálogot jegyeztetett be. A vagyonelemek között szerepelt továbbá a Buda Nova Kft. ötszázalékos üzletrésze, valamint a Teleport Industries Rt. részvényei. A két céggel összességében 160 hektár soroksári és 100 hektár budakeszi telek tulajdonjogához jutottak, amelyek ténylegesen csak 1996-ban, hosszas jogi viták után kerültek a DN Rt. birtokába.

A huzavona miatt a Postabank kivételével mindenki sorban „kiszállt a buliból.” A két nagy hitelező minisztérium érvényesítette a belvárosi ingatlanokra jegyezhető jelzálogjogát, a NYÖ 437 millió forint követelést megtestesítő Dominium Novum részvényeit pedig 130 millió forintért megvette a Postabank. „Papíron” végül a Postabank is kiszállt: 1995-ben a DN Rt. részvényeinek 91 százalékát egy, a Bankár Kft. érdekeltségébe tartozó cégre ruházta át úgy, hogy a vásárláshoz az ügyletet jól ismerő egyik forrásunk szerint „technikai hitelt adott”, tudomásunk szerint meglehetősen különleges feltételekkel: a Postabank ugyanis kötelezettséget vállalt arra, hogy amennyiben a DN Rt. nem képes behajtani a követeléseket, és ezért a Bankár-cég nem tudja törleszteni a hitelt, akkor a DN Rt. részvényeinek tulajdonjoga visszaszáll a pénzintézetre. A Postabank számára ez azért volt előnyös, mert így legalább időlegesen el tudta tüntetni könyveiből az „egész szaros követeléscsomagot”. A Bankár egyik tulajdonosa ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a csoport formálisan a „bizalmi kéz” szerepét játszotta, de az általunk megkérdezett banki szakértők szerint ennek semmi értelme nincs: „ez annak a leánykori neve, hogy csak a bank vállal kockázatot”. Ezt a véleményt látszik alátámasztani, hogy információink szerint a hitelt nemcsak készpénzben lehetett törleszteni, hanem a be nem hajtott követelések visszaadásával is.

Hasonló elven működött a Lupis-hagyaték részét képező Földber Ingatlanfejlesztő Kft. létrehozása, ahová a csődegyezség részeként a DN Rt. tulajdonába jutott soroksári és budakeszi földek kerültek. A cég létrehozását a Postabank ötvenmillió forintos hitele „olajozta”, meghatározó tulajdonosai pedig Bankár-érdekeltségű cégek (DN Rt., Hungarofruct, Telki Boróka Rt.) lettek. Ezek közül a Hungarofructnak a Postabank 1998-ban két lépcsőben egymilliárd forintos technikai hitelt nyújtott, cserébe 1,62 milliárdos opciót kért a Földber üzletrészére. Az ügylet mindkét félnek előnyös volt, hiszen a Bankár hitelhez jutott, a Postabank pedig papíron felértékelt üzletrészeket kapott cserébe, amelyek a pénzintézet mérlegében növelték a szavatoló tőkét, amely így kedvezőbb képet mutatott. Ez a „tipikus postabankos mérlegkozmetikázás” azonban már nem „futott ki”, mivel 1998. december 31-én a Postabank új vezetése az egész Földber-csomagot a pénzintézet rossz követeléseit kezelő Reorg Apport Rt.-nek adta át. Ekkor derült fény arra, hogy a vállalkozás 99,73 százaléknyi opciós üzletrésze, amely a könyvekben 2,4 milliárd forintos értéken szerepelt, és amelyre a Postabanknak opciója volt, ennél jóval kevesebbet ér. A Reorg Apport értékelése szerint – mivel a cég vagyona főként szántóföldekből áll – az üzletrészek piaci értéke nem több ötszázmillió forintnál. A Reorg Apport tavaly év végén nyilvános pályázatot hirdetett az üzletrészekre. A nyertes a Bankár tulajdonban lévő Topház Rt. lett, információink szerint 501 millió forintot kellett fizetnie az üzletrészért. A kör tehát bezárult: a Bankár-csoporttól indult üzletrészek némi vándorút után ott kötöttek ki, ahonnan indultak, ám az eltelt két év alatt kézen-közön nyoma veszett mintegy 500 millió forintnak.

Interjú

Egy nagy kondér káposztás hús

Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba –

A 42 éves, tíz éve Marosvásárhelyen dolgozó író három próza- és egy esszékötet után kezdett hozzá regénytrilógiájához, a Bestiárium Transylvaniaehoz, melynek első része, Az ég madarai 1997 könyvhetére jelent meg, és szép sikert aratott. Most készül a második kötet. Munkája a történelmi tárgyú újabb magyar regényről szóló eszmefuttatások állandó hivatkozási pontjává vált. Láng a Látó és a Mentor Könyvkiadó szerkesztője, egyik szellemi atyja és törzstagja volt – többek közt Kovács András Ferenccel és Visky Andrással – az 1992–97 közt működött Éneklő Borz nevű erdélyi hangos folyóiratnak. Novelláival, regényrészleteivel, újabban könyvkritikáival rendszeresen szerepel az ÉS-ben.

Bestiárium Transylvaniae című regényed első kötetével kapcsolatban gyakran felmerült a fogadtatás során az erdélyiség kérdése. Alexa Károly egyenesen „az erdélyi önazonosságkeresés legújabb fejleményének” nevezte. Mit szólsz ehhez? Örülsz neki vagy elkeseredsz tőle?

– Amikor az Éneklő Borz hangos folyóiratot megalapítottuk, akkor állandóan visszatért ez a kérdés, született is néhány számunk, amely a haza fogalmára épült. Nem volt igazán sikeres. Miért? Nem tudom. Ha ilyesmin gondolkodik az ember, jó, ha valamilyen összefüggésrendszerben látja a dolgokat. Mit jelentett az önazonosság kétszáz éve, száz éve, tíz éve egy Erdélyben élő ember számára? Az erdélyi önazonosság fogalmának a hagyománya számomra korlátozó. Ha a Kuncz-féle, a transzszilvanista, Erdélyi Helikonos eszmevilágra gondolok, túl ideologikus ez a hagyomány. Nekem nincs szándékomban az erdélyi önazonosságomat ebben a hagyományban kifejezni.

– Munkáidban egyre hangsúlyosabbnak látszik az erdélyi történelmi tematika jelenléte. Ezért is könynyen bekerülhetsz az erdélyi önazonosságkereső író skatulyájába, nem csak azért, mert Marosvásárhelyen élsz.

– Ezt én magamban sokszor és megnyugtatóan tisztáztam. Szatmárnémetiben születtem. Mellesleg szólva Szatmár nem tartozik Erdélyhez, földrajzilag semmiképpen, bár de jure most mégiscsak. Romániai magyar író, majd 90-től úgynevezett erdélyi magyar író kezdtem lenni, valahogy viszonyulnom kellett ehhez a dologhoz. És akkor nem viszonyultam hozzá. Ez volt a viszonyulásom. Azért írok Bestiárium Transylvaniae címmel regényt, mert ismerem nagyjából azt a 150 évet, amelynek során Erdély önálló volt, sok mindent olvastam. Ezek az olvasmányok fontosak voltak számomra. Az biztos, hogy egy vesztesnek tűnő történelmi szituációban a nyelv komoly segítség, és az is biztos, hogy a történelmet igazán jól a vesztesek írják. Ez a 150 év egy kincsesbánya. Tehát azt gondolom, hogy az én írói vonzalmam érthető.

– Miért építesz a bestiárium műfajára? Egyáltalán mennyire komoly itt ez a műfaji imitáció? Az ég madarai 12 fejezete 12 képzeletbeli vagy nem is annyira képzeletbeli madár figurájára épül: a szürke hollótól az ugató gyurgyalagon, a csendmadáron, a kígyómadáron át a pelikánig. Mi a tényleges szerepük ezeknek az állatfiguráknak? Díszletként, háttérként szolgálnak, avagy valóban ők alakítanák az eseményeket?

– Talán nem látszik még ebből az egy kötetből eléggé, hogy itt valóban az állatok a fontosak. Az egész négy könyvből fog állni, és ez a négy könyv a bestiáriumok szerkezetét követi, úgy, hogy a második kötet két könyvet foglal magában: a tűz és a víz állatait, a harmadik kötet pedig a föld állatairól szól. Arra a kérdésre, hogy ez a regénytrilógia ténylegesen a bestiáriumok mintájára készül-e, vagy ez csak látszat, nem válaszolhatok mást, mint hogy ez csak a látszat lehet. Ahhoz pedig, hogy kijelenthessük: nem az állatok irányítják az eseményeket, tudnunk kellene, hogy akkor mi irányítja az eseményeket. Én irányítom? Nem én. Sapré báró, akiről úgy tűnik, hogy az események láncolatában meghatározó mozzanatokat vezérel és tart kézben? Végül ő is kihull ebből a biztonságból.

– Nem sok fogódzót adsz az olvasónak. Például még tartalom sincs a regény végén, csak a fejezetek elején szerepel zárójelben egy-egy madárnév.

– A kéziratnak volt egy változata, ahol még a fejezetek elején sem voltak feltüntetve az állatnevek. Most, hogy a második kötettel együtt megjelenik majd újra az első is, két változtatást tervezek. Az egyik, hogy lesz tartalomjegyzék, a másik, hogy adok egy szójegyzéket a végén.

– Meglepő, hogy ugyanakkor van előszó, melyből kiderül nagyjából a szerző szándéka, megtudjuk, mely művek voltak rá hatással, és megtudjuk, mi nem akart lenni a műve. Történelmi regény nem akart lenni.

– A bestiáriumoknak mindig volt előszavuk. De én idegenkedem az előszó közvetlenségétől. Ugyanakkor ahhoz, hogy megismerhessek egy új nyelvet, szükségem van új testre is. Egy elképzelt személyre, aki más, mint én, más helyzetben van, ez szerintem lényeges, és ebben a helyzetben nyelvileg is másként viselkedik. Örülök, hogy ezt az előszót meg tudtam írni, mert rájöttem arra, hogy itt sajátos formában szólalhatok meg, és a későbbi „megszólalásaim” már ennek a megszólalásnak a folyományai. Ez az előszó nem ad megfejtést, nem ez volt a valódi célja, még akkor sem, ha olyan kijelentések vannak benne, mint például, hogy „mégsem történelmi regényt tart kezében az Olvasó”.

– A regény elég lazán kezeli a történelmi tényeket. Ismert történelmi figurák is szerepelnek, akik viszont nem azt csinálják, amit valóban csináltak, tudhatóan egymástól egy évszázadnyi távolságra megtörtént dolgokat egyszerre élnek át a szereplők. A korszak alapos ismerője, Márton László írta, hogy „Ha ráismerünk egy-egy történelmi névre, biztosak lehetünk benne, hogy nem a név »igazi« viselőjének arcéle fog kirajzolódni”. Sokan azt mondják, hogy ez megnehezíti, bizonytalanná teszi az olvasást. Mi volt a célja ennek a játéknak?

– Nem tudom, hogy mi volt a cél. Viszont Márton mondata találó. Arra gondoltam, hogy nem szabad egy bejáratott történelmi figurát a maga bejáratott történelmi szerepében szerepeltetni. Mert akkor az történelmi figura lesz, és nem regénybeli. Bethlen Gábortól kezdve az öreg Rákóczi Györgyig mindannyian regényfigurák. Az ismeretlenek viszont lehet, hogy a saját szerepüket kapják, mert hiszen őket nem ismerjük. A régi könyvekben azt fedeztem fel, hogy a személyesség teszi évszázadok után is élővé ezeket a szövegeket. Ahol nincs meg ez a személyesség, ott nem élnek a szövegek, ma már olvashatatlanok. Számomra inkább az volt fontos, hogy Bethlen Gábornak milyen problémája van a hímtagjával, és ekörül mennyit viccelődnek, mennyit szenved emiatt. Vagy hogy milyen személyes sérelme van Cserei Mihálynak: nekiül, hogy számba vegye korának eseményeit, és akkor eljut egy pontig, ahol mesélni kezdi, hogy például a gazdatisztje tartozik neki harminc ezüsttel, és hogy ezt miért nem tudja visszaszerezni tőle. Hosszabban meséli ezt, mint a háborús eseményeket. Ami ma él a szövegében, az e személyes rész. A döntő lökést ahhoz, hogy én ezeket az emlékiratokat „feldolgozzam”, Rozsnyói Dávid története adta: Haller Gábort elküldi Apafi a Bécs ostromára készülő török fővezér táborába, követének. Haller Gábort ott lefejezik egy félreértés nyomán. Megérkezik a kis erdélyi különítmény, hogy esetleg kimentse őt a fővezér karmai közül. Elkéstek. Viszont felfedezik, hogy a lefejezett Haller Gábor hintójában ott maradt egy nagy kondér káposztás hús. Csapot-papot hagynak, és minden igyekezetük arra irányul, hogy megszerezzék az érintetlen kondért a hintó ládájából. Régente a hintó két ülése között ott állt egy kondér, többnyire káposztás hússal. Így keltek a napokig tartó útra. Rozsnyói hét oldalt szentel annak, hogy leírja a történelmi eseményeket, és háromszor annyit a káposztás húsnak. Ez annyira ihlető volt! Meg az is, hogy ráismertem a kortársaimra ezekben a leírásokban. Nagy élmény volt, mikor rájöttem, hogy 1650-ben ugyanazok élnek, mint ma. Ugyanúgy viselkednek, ugyanolyan sérülékenyek, ugyanolyan dölyfösek.

– Van egy rövid esszéd a Hányan mentek Piripócsra? című cikkgyűjteményedben, a Múlt és jövendő című. A kötet élén áll, egyébként A szoc. alkonya című ciklus bevezető szövege. Ebben egy XVII–XVIII. század fordulóján játszódó történéssort írsz le, majd a végére odaírod: „Én mindenesetre papírra tevém, 1993. december 8-dikán.” Igen beszédes szöveggé vált ez, a Bestiárium ismeretében. Akkor esetleg valami példázatosságot lehetett benne keresni.

– Bennem leginkább csak az öröm van meg, amit amiatt érzek, hogy mondjuk mennyire hasonlóan viselkedett Apafi, mint egy mai politikai vezető. Nincs ebben semmi példázatosság, csak fölismerem őket, semmi több. Ott van például Teleki, a kemény és szigorú, Magyarországról Erdélybe menekült főúr, aki kézbe veszi a politika irányítását, kiváló diplomata, Erdély Machiavellijének tartják, de közben meg úgy beszél a főurakkal, mint szódás a lovával, nyakleveseket osztogat, s közben érzelemdús leveleket ír a feleségének. „Vigyázz a gyerekekre, kiscicám. Ne igyanak hideg vizet. Feküdjetek le idejében, és álmodj velem.”

– Ha az ember a történelem egy szeletét dolgozza fel regényben, mégiscsak viszonyulnia kell, gondolom én, a történelmi regény hagyományaihoz is valahogyan. Gondolsz-e erre írás közben? Mondjuk Móricz Erdély-trilógiájához milyen a viszonyod?

Nem terveztem el előre, hogy én most mondjuk ironikusan fogok-e viszonyulni a történelmi tényekhez. Ironikusan, azaz szándékosan pontatlanul kezelem őket. Elterveztem, lesz egy Sapré nevű figura, aki ekkor és ekkor élt, és az, ami vele történik, az nagyjából az a 150 év lesz. Ennyi volt csak. Az sem dőlt el, hogy ez a regény hogyan fog viszonyulni a meglévő történelmi regényekhez. Móricz Erdély-trilógiájához annyiban kapcsolódom, hogy van egy motívum a regényemben, egyfajta hommage ŕ Móricz, az, amikor a templom fölött megjelenik az a bizonyos látomás. Kivégzik Vidrányiékat, és akkor a porkoláb lát valamit, mintha a templom fölött egy égi árny feje lehullana, mire azt mondja, hogy elromlik az idő. Ez a látomás Móricz Erdélyében is szerepel. Móricz egy Kelemen Lajos nevű legendás helytörténésszel járta be a helyszíneket, és állítólag, mikor ezt a látomás-történetet Kelemen elmesélte Móricznak, akkor hozzáfűzte, hogy: de ezt már megírták, mire Móricz azt mondta, hogy: de nem én írtam meg – és beleírta ő is a regényébe. Ironikus hommage-ként én is direkt beletettem ezt a jelenetet a könyvembe.

– Az utóbbi években több irodalmi mű fordult a magyar történelmi múlt felé, a Bestiárium mellett Háy János, Darvasi László regényeire, Márton László drámáira gondolok, melyek a török kor és a rég elmúlt századok világát idézik meg. Esterházy Csokonai Lili-könyve, és új regénye, a Harmonia cćlestis is köthető ide. Más munkamódszerű és más logikájú munkák ezek persze, de mégis közös bennük az, hogy egy korábban kissé háttérbe szorult történelmi érdeklődés jelenik meg bennük. Szerinted mi lehet az oka ennek?

– Én Háy regényét, a Dzsigerdilent akkor olvastam folyóiratokban, mikor a sajátomon már dolgoztam, és ihletőleg hatott rám. Jól esett olvasni. Szerintem ez a múltba való fordulás egy új elbeszélői személy megtalálására vagy kitalálására irányul. Másfelől meg hogy a képzelet valami fogódzóra leljen. Korábbi regényemben, a Perényi szabadulásában a képzelet határai túlságosan elnyúltak, kellett valami konkrétabb dolog.

– Hogy bosszantsalak, és bosszút álljak azért, mert nem egészen válaszoltál az előző kérdésemre, felvázolok rólad egy álnok pályaképet. Első novelláskötetedben, a Fuccsregényben a nyolcvanas évek dolgozó és sportoló fiataljainak életéről adtál képet (hogy Pomogáts Béla Esterházy Pápai vizeken ne kalózkodj! című novelláskötetéről írott szavaival éljek), aztán a Perényi szabadulása című regényedben egyrészt megjelenik a vaskos valóság (Peremváros–Marosvásárhely), másrészt az erdélyi történelmi múlt, ugyanakkor sajátos világutazás tanúi lehetünk, az egyes történetbetétek a legváltozatosabb helyszíneken játszódnak Portugáliától Szibériáig. Majd A Pálcikaember élete című kisprózakötet után a Bestiáriumban a szerző megtalálta végre igazi témáját, az Erdélyi Fejedelemség gazdag és tanulságos világát. Komolyra fordítva: mennyire érdekel a történelem?

Engem inkább az idő érdekel. És akkor a történelem is érdekel, mert az foglalkoztat, hogy mi volt valaminek az előzménye, hogy mért alakultak a dolgok úgy, ahogyan alakultak. Történettudományi munkákat is megnézek, de nem szeretem őket. Leírnak valamit, gondolják, de nem írnak le, hanem meghatároznak valamit. Ami csapda. Ha azt mondom, hogy ember vagyok, akkor úgy tűnik, hogy ezzel megfogalmaztam azt, hogy én ember vagyok, holott nem fogalmaztam meg. Merthogy mi az ember? Nem szeretem az aforisztikus megfogalmazásokat. Illetve nagyon szeretem, de egyet alszom rájuk, és másnap lázadozom, mert beszorítanak. Létezett egy Vidrányi Xénia nevű nő. Kicsit őrült nő volt, aki egy passió során valóságosan fölszegeztette magát a keresztre. Ennyit tudok róla. Azon a vidéken élt, amit én nagyon szeretek, Homoródalmás mellett egy udvarházban. Gyakran ki szoktunk járni oda. Tehát személyes kötődésem van a dologhoz. És épp a napokban fedeztem fel, hogy Xénia azt jelenti: idegen. Mikor én megírtam a regénybeli Xéniát, olyan figurának képzeltem el, aki idegen ebben a világban, nem érzi otthon magát. Azt gondolom tehát, hogy amenynyiben jól meg tudtam írni, akkor ez a szó, a „xénia”, azért jelenti azt, hogy idegen, mert már létezett a név gazdája. Az én szereplőm teremtette a jelentését. Mi az időt mindig lineárisan képzeljük el. De nem biztos, hogy így van. Furcsán nézel rám…

Jó, elfogadom, de azért valami fix kell hogy legyen. Ha elkezdesz mászkálni az időben, akkor viszont a helynek fixnek kell lenni. Van egy biztos hely Az ég madaraiban, az Erdélyi Fejedelemség földrajzi területe. Azt nem relativizálja a szöveg, az konkrét. Akkor viszont az idő mozoghat. Ugyanakkor, ha a helyet mozgatod, akkor is valaminek kell lenni, ami fix.

– A Perényi szabadulásában az időpont volt fix és a hely változott.

– Úgy van. A Bestiáriumban viszont, úgy látom, nem lehet elkalandozni mondjuk Kínába. Itt adott a helyszín, és akkor el lehet képzelni, hogy éltek itt száz és száz évekkel ezelőtt. Hogyan néztek körül ugyanannak a dombnak a tetejéről. Követheted a tekintetüket, a mozdulataikat. Nádas Péter egy szöveghelye jutott erről eszembe az Évkönyvből, mikor az elbeszélő a ház padlását tapasztja, és a sáros kezét vezeti valakinek a kéznyoma, aki ezt a munkát valamikor ugyanitt csinálta.

– A forrásmunkák olvasása ezért is annyira varázslatos. Az ember érzi a könyvlapokból kiáradó több száz évvel ezelőtti ember leheletét is.

– A Bestiárium előszavában szó van egy szúnyogról, amit a szerző egy régi könyv lapjai közt talál. Valaki vérét kiszívta, és szegfű nagyságú vérfoltot hagyott a papíron...

– Egy regény megszületéséhez nagyon fontosak az ilyen jellegű tapasztalatok. Látja az ember egy ilyen régi könyvben, hogy az valakinek a vére ott. Egy kehelynek az egyik oldalán látod a fognyomokat. A Teleki Tékában, Vásárhely egyik meghatározó intézményében, a földszinten, a Bolyai Múzeumban például látható Bolyai Farkas „kelléktára”, egy kis dobozban a kihullott hajszálait gyűjtögette, kihullott egy foga, betette egy másik dobozba.

– Avantgárd képzőművészet.

– Levágott körmeire nem emlékszem. De az biztos, hogy az ember efféle gyűjtögetéssel az idő megragadására törekszik.

– A régi forrásmunkákon kívül voltak-e olyan szépirodalmi munkák, amelyek különösen hatással voltak rád?

– Nem nagyon. Tényleg elsősorban a bestiáriumok, és főképp az emlékiratok. Különösen Kemény János önéletírása. Gelei és Apátzai históriái és bestiáriumai. Nekik a sorsuk volt nagyon érdekes. Sorsukban mennyi elragadtatás, mennyi rajongás, csak a munkájuknak éltek. Aztán kidobták őket a templomtorony ablakán...

– És a kortárs irodalomból?

– Háyt akkor olvastam, mikor épp Várad ostromát írtam. Felszabadító érzés volt az ő szépírói poézise. Darvasi regényét akkor még nem olvastam, az később fogant. Ő azt mondta, nem olvasta az én regényemet, és kérte, mi ne olvassuk egymást. De fölszabadított, hogy Márton olvasta a Bestiáriumot, és írt is róla. Akkor miért ne olvasnék én Darvasit, gondoltam, és elolvastam mégis a regényét. Mészöly Miklós novellái már régről bennem voltak. Lengyel Péter Macskakője dettó. A konstrukció szempontjából Borges A képzelt lények könyve volt rám nagy hatással. Azt gondoltam el, hogy lényegében nekem egy képzelt lények könyvét kellene írnom, de mivel Borgesnél ott volt az az ámulatba ejtő apparátus, amivel ő ezeket az állatokat megtalálta, és amivel én nem rendelkeztem, teremtenem kellett egy olyan forrásmunkát, amelyben az állatok fellelhetőek. Így tervezgettem Borges nyomán. Most találtam egy könyvet, ami, azt gondolom, befolyásolt volna, ha korábban találom meg, Richarda Huch A harmincéves háború című regénye. Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényhez tudnám hasonlítani.

– Azt írtad 1992-ben a Látóban, egyébként Szijj Ferenc novelláskötete kapcsán, de inkább magadról, hogy: „A 60-ban (+/- 3 év) született, 80-ban »jelentkező« író Esterházytól tanulja meg a mesterséget. Per def. tőle, s nem mástól, illetve a mástól való tanulás is Esterházy-lecke.” Ez a kijelentés most, hogy Esterházy megírta nagyregényét – mely mondjuk így, családjának történetét dolgozza fel, és ily módon a már emlegetett új magyar „történelmi” regény legfrissebb fejleménye is – érdekes színt kapott.

– Egy lecke akkor jó, ha hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtaláljon valami olyasmit, ami nem a tanára. Esterházy megadta a háziolvasmányokat. De a könyvlistán kívül más is volt. Ahogy Csuhai István írta, a személyiség alakulására döntő hatással volt, hogy akkor épp Kierkegaard-t, Camus-t és Hamvast olvassunk. Esterházy egy életformát is jelentett. Esterházy-mondatokkal beszélgettünk egymással, Esterházy játékait játszottuk. Érdekes helyzet volt. Próbáltunk egy másik életet élni, és ő volt hozzá a támpont. Esterházy nem hús-vér író volt akkor, reményünk sem volt arra, hogy megismerjük 1990 előtt, csak utána lett kortárs író számunkra. Babarczy Eszter írta most, a születésnapi köszöntőjében, hogy milyen az, ha Esterházy-mondatokban élünk.

– A Csokonai Lili-könyve mennyire volt fontos neked?

– Nem volt olyan nagyon fontos, mint a korábbiak.

– Csak azért kérdem, mert Kulcsár-Szabó Zoltán azt írta a Bestiáriumról szóló kritikájának végén, hogy ahhoz, hogy a magyar elbeszélő próza múltjának újraértésére tegyünk kísérletet, nem kerülhető meg a Tizenhét hattyúk újraolvasása. Ez abban a Jelenkor-számban volt, amelyben készülő kötetedből is olvasható egy fejezet, A Tamárion.

– Emlékszem, és nem értettem, hogy mért mondja ezt, ezért elolvastam a Csokonai Lilit újra. Problematikusabb volt ez az olvasás, mint annakidején. Aztán a Kalligram Esterházy-számában a Csokonai Lili egyik fejezetét fordítgattam át mai nyelvekre, köszöntésképpen. Egyébként az Esterházy-lecke azt jelentette, hogy benne lenni valamiben. Az Egy házy nyúl csodálatos élete jó példa erre. Annak a könyvnek talán az a lényege, hogy én fordítok, és hogy mit jelent a fordítás. Nem elmagyarázni, nem leírni, hanem gesztusként elénk tárni. Visszatérve Kulcsár-Szabó Zoltán kritikájára, sem az én könyvem, sem Háy, sem Darvasi könyve nem archaizáló…

– Azért sok archaikus kifejezést használsz, és a regény címe is archaikus formában szerepel: Bestiárium Transylvaniae. A Holmiban Nagy András kritikájában a címet akkurátusan ki is javították a bevett Bestiarium Transsylvaniae változatra. Miért ragaszkodtál a te címváltozatodhoz?

– Bizonyos szavakat, mondatszerkezeteket megkívánt a szöveg, bizonyos szavakat meg kivetett magából. Ugyanígy voltam a helyesírással is. Sok latin szót használtak akkor, néha kénytelen voltam én is ezeket használni, és ha már használtam, az akkori, természetesen nem akadémiai írásmód szerint tettem. Nem tehettem másképp. Ezeket a szavakat mindig magyarosan írták a forrásaim, a bestiáriumot is ékezettel írták, és s-sel ejtették, nem sz-szel, ez tudható azért. Egyébként a kötődéseim nem ideologikusak, hanem személyesek. Nem szeretek beszélni sem róluk, mert akik erről beszélnek, azoknak többnyire célukká válik ez a kötődés.

– Tehát azért nem írhatnál mondjuk Bestiarium Hispaniae című munkát, mert az nem olyan világban játszódna, amihez neked személyes kötődésed lehetne?

Nem tudom, hogy nem érdekelne-e egyszer valamikor épp egy Bestiarium Hispaniae. Lehet, hogy igen. A régi ember és a régi nyelv kerített hatalmába, egy régi mondat hihetetlenül ösztönző lehet. A Nádas-féle tapasztás élményének hatása alá kerültem. Ez vonzott. Az újabb regénydarabok is kötődni fognak Erdélyhez, de mondjuk Bécshez is, Moldvához is, Párizshoz is. Egyébként Szathmári László múlt században megjelent okkultista munkájában az áll, hogy Európában két olyan hely van, ahol a föld az éggel találkozik, az egyik éppen Hispániában, a másik pedig Erdélyben, Kolozsvár határában. Az emberi lelkek összegyűlnek ott, mielőtt elhagynák a földet. Miért pont ott? Mert ezeken a gyülekezőhelyeken a föld összeér az éggel.

SUCH GYÖRGY:

Televíziók, vetélkedők, botrányok

Amikor az amerikai ABC televíziós hálózat tavaly augusztusban elindította a Who Wants to Be a Millionaire? (Ki akar milliomos lenni?) című kvízműsorát, valószínűleg senki nem gondolta, hogy ilyen kirobbanó sikere lesz. A nálunk is jól ismert délutáni Jeopardy (Mindent vagy semmit!) és a kora esti Wheel of Fortune (Szerencsekerék) persze még mindig kiválóan tartja magát, de főműsoridőben vetélkedőt régóta nem mert megkockáztatni senki. A konkurens NBC ellencsapás gyanánt egy ősrégi klasszikust, a Twenty-One-t (Huszonegy) porolt le gyorsan. A mostanihoz fogható sikert ugyanis csak ez a műsor aratott a műfaj történetében. Aztán jött egy jóképű irodalomtanár, és minden örökre megváltozott.

Az osztályellentét

1959. november 3-án Charles Van Doren, 33 éves New York-i egyetemi oktató, egy tekintélyes értelmiségi család reménysége, a fiatal amerikai intellektus messze fénylő csillaga, minden lányos anyák álma, a Kongresszus albizottságának meghallgatásán elismerte, hogy előre megkapta a válaszokat az NBC Twenty One című vetélkedőjében. A csalás révén összesen 129 000 dollár készpénznyereményt (több mint 23 évnyi tanári fizetést) tett jogtalanul zsebre, ami kétségtelenül nyomós oknak tűnhet a megszédülésre. Azzal, hogy Van Doren a képviselőházban megváltoztatta a New York-i bíróságon korábban tett vallomását, a csúcspontjára ért az amerikai televízió történetének legbotrányosabb csalássorozata, amely a három nagy hálózat (ABC, CBS, NBC) mindegyikét érintette.

A történtekből Quiz Show címmel 1994-ben kiváló mozifilm készült. A rendező, Robert Redford két szálon ragadta meg a történetet. Az egyik a csalásban kezdettől szintén részes Herbie Stempel és Charles Van Doren (osztály)ellentéte, mint a botrány kirobbanásának közvetlen kiváltó oka. Stempel volt az a versenyző, akit Van Doren „kiütött” a további küzdelemből, aki nem tudta elviselni, hogy a producerek öt hét után közölték vele, csökken a nézettsége, már nem népszerű, ergo mennie kell. Nem akart hinni a fülének, hogy ráadásul pont a kedvenc filmjével, a Martyval kapcsolatos kérdésen kell elbuknia. A Van Doren elleni érzelmeiben azonban a szociális státuskülönbségek a hiúságánál és pénzéhségénél is fontosabb szerepet játszottak. Stempel, a veterán katona, Bronx zsidónegyedében született, szülei szegény és tanulatlan emberek voltak. Édesapja hét éves korában meghalt, ezért csak katonai ösztöndíjjal tudott beiratkozni a nem különösebben nagy presztízsű City College-ba. A sármos WASP (fehér, angolszász, protestáns) Van Doren ezzel szemben jólétben nőtt fel és kiváló oktatásban részesült, melynek eredményeként – követve apját, a Pulitzer-díjas költőt, írót és az angol irodalom elismert profeszszorát – a jó hírű manhattani Columbia Egyetemen lett tanár. A kisebbségi komplexusokkal terhelt Stempel gyűlölte úrifiú vetélytársát és különösen azt, hogy Van Doren nem tanúsított iránta semmiféle tiszteletet. Kibuktatása után ezért különféle újságoknál próbálta robbantani az ügyet, de egyrészt nem nagyon hittek neki, másrészt féltek egy esetleges kártérítési pertől. Csak akkor változott meg a helyzet, amikor a konkurens CBS-nél futó Dotto nevű vetélkedő csalási ügyei 1958-ban a New York-i ügyészségen landoltak. A hír hallatán Stempel tudta, hogy végre elérkezett a bosszú ideje.

A Redford által feldolgozott másik cselekményszál a filmben az amerikai médiaipar züllöttségéről és érinthetetlenségéről szól: az értelmi szerzőknek a hajuk szála sem görbül meg, a valódi bűnösöket csak a botrány szele érinti. Kétségtelenül igaz, hogy a kongresszusi meghallgatás után nem hullottak a fejek; az NBC-ből csak a velük szerződésben álló műsorgyártót, illetve annak két producerét rúgták ki – akik több mint egy évtizedig nem kaptak munkát a szakmában –, a konkurens a CBS-nél pedig egy év múlva a tulajdonosok szép csendben lemondatták a főnököt, Lewis Cowant, aki kifejlesztette és sikerre vitte az első vetélkedőműsort (a 64 ezer dolláros kérdést), ahol persze szintén csaltak. Még rosszabb volt az ügyészség találati aránya, a bíróság elé citált huszonhárom vádlottból tudniillik egy híján mind „versenyző” volt.

Az egész amerikai televíziózást megrázó, óriási presztízsveszteséggel és morális válsággal járó botránynak valójában nagyon fontos következményei voltak. Az iparág óriásai nemhogy megúszták súlyosabb törvényhozói vagy kormányzati szankciók nélkül a Van Doren-ügyet, hanem ürügyet szolgáltatott nekik arra, hogy gyökeresen megváltoztassák a kereskedelmi televíziók addigi működési elveit, és kialakítsák azt a formát, amely apróbb módosulásokkal a mai napig érvényben van.

Áhitat és borzongás

Az Egyesült Államokban a rendszeres és tömeges műsorszolgáltatás megindulásától, azaz a negyvenes évek végétől, az ötvenes évek elejétől a műsorok gyártása a nagy reklámügynökségek, vagyis közvetve a hirdetők kezében volt, a tévécsatornák csak leadták a kapott anyagot. A manapság programmingnak nevezett tevékenység akkoriban nem volt valami szofisztikált művelet: tévétársaságok egyszerűen eladták a különböző idősávokat a legtöbbet ígérő hirdetőknek, amelyek kereskedelmi üzeneteikkel megspékelve szállították a kész produkciót. Egy műsor-egy reklámozó: ez volt az uralkodó gyakorlat, lett légyen szó varietéről, zenei műsorról, vetélkedőről, vagy éppen fikciós sorozatról. Sokszor már a címből kiderült a hirdető neve: például Chevrolet on Broadway, Colgate Comedy Hour, Ford Television Theater Hour, de például az NBC-nél még a híreket is hosszú évekig úgy hívták, hogy Camel Newsreel.

Szinte csak a reklámügynökségeknek volt műsorgyártási tapasztalatuk, mert a rádiózásban régóta ez volt a patent. Volt olyan nap például, amikor a Young & Rubicam ügynökségnek egyetlen este (hét különböző hirdetőnek gyártott) hét különböző műsora ment le.

A vetélkedők egy 1954-es Legfelsőbb Bírósági döntést (amely hatályon kívül helyezte az Federal Communication Comission – a szabályozó kormányhivatal – egyik korábbi döntését, amely csak lottószerű műsorokat engedélyezett) követően jelentek meg a képernyőkön. Az elsőt a Revlon gyártatta és a CBS sugározta nyári helyettesítő műsorként. Egy dollárról indultak a kérdések a mesés 64 ezer dolláros főnyeremény felé (az évi átlagfizetés körülbelül 3500 dollár volt), a nézők pedig imádták az izgalmakat. Borzongással vegyes áhítattal követték a hangszigetelt fülkékben izzadó okos versenyzőket, az egyre nehezebb kérdéseket, majd nyomukban a hirtelen meggazdagodásokat és nagy bukásokat. Alig néhány hónap múlva a 64 ezer dolláros kérdés tarolt a nézettségi mutatók között.

A sikeren felbuzdulva újabb és újabb vetélkedők készültek; 1957–58-ra a három hálózaton összesen huszonkét kvízműsor volt adásban. Minden hirdető ilyet akart gyártani, mert viszonylag olcsó volt, könnyű volt mellette megjelentetni a terméket, és nagyon sokan nézték. Főleg akkor, ha két játékos hetekig küzdött egymással az egyre nagyobb nyereményért. A történetünk szempontjából releváns Van Doren kontra Vivienne Nearing csata utolsó adásának – amikor két „döntetlen” után végül Van Doren „vesztett” – harmincöt százalékos nézettsége és ötven százalék fölötti közönségaránya volt (ez utóbbi azt mutatja, hogy a műsor időpontjában tévét néző amerikaiak több mint fele ezt az adást nézte). Összehasonlításképpen a jelenleg futó Who Want to Be a Millionaire? hasonló adatai mindezeknek pusztán fele, és ez manapság kiemelkedő nézettségnek minősül. Arra, hogy a hirdetőknek mennyire bejöttek a számításaik, csak egyetlen példa: 1950–54 között, a 64 ezer dolláros kérdés elindulása előtt, a Revlon átlagos évi profitja 1,2 millió dollár volt, a vetélkedő sikere után, 1955–58 között pedig 7,7 millió.

Ezek után érthető, hogy szponzorok (csak érdekességképpen: Redford filmjében a Geritol Quiz Show szponzorának képviselőjét Martin Scorsese játszotta) sok mindenre készek voltak azért, hogy egy-egy műsort az adott tévétársaság adásban tartson. A hatalmas tét miatt nem bíztak semmit a véletlenre. Mindig megmondták a gyártónak, hogy ki legyen a győztes. Akit sokan néztek, az győzhetett, akit nem kedveltek, annak veszítenie kellett. Általában csak a válasz(oka)t mondták meg a kiválasztottnak, de megtörtént, hogy az egész adásmenetet előre odaadták neki. Aztán ha elkezdett csökkenni a nézettség, akkor az addigi kedvezményezettnek is veszítenie kellett, hogy jöhessenek az új arcok. Aki csak úgy, magától nyert, mindenféle csalás nélkül (volt ilyen, ha nem is túl gyakran), az se kerülhette el a sorsát. Mivel kiválasztása előtt alaposan feltérképezték a tudását, ha feleslegessé vált, olyan témában kérdezték, amihez nem értett.

Sokszor tartottak edzést a „versenyzőknek”, hogy hatásosabban tudják előadni egy-egy „nehezebb” kérdésnél a fejtöréseiket, illetve a végén az örömüket vagy bánatukat. (Van Doren különösen tehetséges volt a színészkedésben.) Ügyeltek a részletekre is; Stempelhez például elment az egyik producer és a szekrényéből kiválasztotta azt az öltönyt, amit viselnie kellett, hogy minél szerencsétlenebbül nézzen ki. A haját pedig levágatták amolyan tengerészgyalogos fazonra, mert az illett egy igazi veteránhoz.

Mindezt látva a stáb egyes tagjai is vérszemet kaptak néha, és a szponzor meg a producerek tudta nélkül pénzt kértek a jelöltektől, hogy egyáltalán eljuthassanak a válogatásra.

Minden egy kézben

A botrány kirobbanását követő óriási bizalmi válságot csak tetézte, hogy ezzel egy időben a Kongresszus a rádióknál is nyomozott payola-ügyekben (rádiós műsorvezetők lefizetése, hogy promóciós célból valamely lemezt gyakrabban játszanak le műsorukban). A hálózatok nagyon beijedtek a lehetséges következményektől. Erre minden okuk meg is volt, hiszen a lehetséges szankcióknak elég bőséges volt a tárháza: antitröszt-eljárás, átfogó nyomozás adócsalás miatt, részletes és keményebb szabályozás az FCC részéről stb. Elkezdték tehát az elhatárolódást. Robert W. Kintner, az NBC elnöke a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt azt nyilatkozta, hogy „mi épp annyira áldozatai vagyunk ennek a csalásnak, mint a nagyközönség”, és fogadkozott, hogy a szakma majd megoldja a problémákat. Frank Stanton, a CBS elnöke azt hangsúlyozta, hogy egy törvénnyel nem lehet az ilyesmit megakadályozni, csak a televíziós ipar önszabályozása tudja a hasonló törvénytelenségeket egyszer s mindenkorra kiküszöbölni.

A közvéleményben is felerősödtek a kereskedelmi televíziókat bíráló hangok. Kritizálták a félrevezető reklámokat csakúgy, mint a taps bejátszását a komédiasorozatoknál. Richard L. Neuberger szenátor pedig odáig ment, hogy kijelentette, az is csalás, hogy a politikusokat adás előtt kisminkelik és súgógépet használnak. „Ez a színházban talán még elmegy. Nincs rendben azonban, ha akkor használják, amikor az Egyesült Államok elnökének megválasztása a tét” – méltatlankodott a felbőszült honatya.

A tévé- és rádiószövetség (National Association of Broadcaster’s) masszív pr-kampányba kezdett, a tévétársaságok pedig drákói rendszabályokat vezettek be. Megkurtították a westernfilmek és a vígjátékok mennyiségét, általában mérsékelték az erőszakot, a detektívsorozatoknál inkább a szövevényes cselekményre helyezték a hangsúlyt, sőt még drámákat is sugároztak. A CBS-nél például alakult egy részleg (Program Practices Department), amely részletes kézikönyvben adta ki a követendő szabályokat, és felügyelte ezek betartását. Kiírták a képernyőre, ha nem élő műsorról volt szó, ha a résztvevőket kiválogatták vagy előzetes interjúkkal megszűrtek. Még olyan élő legendák is áldozatul estek a szabályok betartásának, mint Edward R. Murrow, akinek a sztárok életéről szóló Person to person című műsorát azért szűntették meg, mert – noha élő volt – előre megbeszélték a lakáslátogatás útvonalát és a kapcsolódó kérdéseket.

A fazonigazítás nem ment egyik napról a másikra, a programok átszervezésének hatása csak a 60-as években jelentkezett. Volt azonban valami, amit azonnal meg tudtak változtatni, és ezt meg is tették. Végérvényesen megtörték a hirdetők és az ügynökségek hatalmát, a reklámokat pedig nyílttá tették.

A botrány felgyorsította azt a változást, amelyen a piac szereplői már korábban gondolkozni kezdtek. A kisebb cégek ugyanis egyre erőteljesebben kifogásolták azt, hogy a legjobb reklámidőket egy maroknyi cég uralja, és az ügynökségek egy része is belátta, hogy a régi szisztéma nem működtethető tovább. Egyfelől drágábbak lettek a műsorok, és egy hirdető már nem mindig tudta finanszírozni a teljes gyártást, másfelől a tévétársaságoknak se volt már érdemes egy-egy fél- vagy egyórás műsort egyetlen reklámozónak átengedni.

Felgyorsították a folyamatot az ABC-nél korábban bekövetkezett változások is. Mint a másik kettőnél később indult, s ezért sokáig kisebb és minden tekintetben gyengébb csatorna azzal a gonddal küszködött, hogy neki csak a füle jutott; a gyártók csak a gyengébb produkciókat vitték hozzájuk, vagy legalábbis azokat, amelyek nem kellettek sem az NBC-nek, sem a CBS-nek, és ha netán még így is sikeres lett egy produkció, akkor azt átvitték a nagyokhoz. Erre az áldatlan helyzetre kívánt mihamarabb megoldást találni a United Paramount Theatresszel történt 1953-as egyesülés után az ABC új főnöke, aki a filmes szakmából érkezett. Leonard Goldenson rövid idő után kiszórta a gyönge, szponzorált műsorokat, és helyettük filmeket kezdett sugározni – először a tévék történetében –, és a reklámidőt több hirdetőnek adta el.

Az ügynökségek végül elfogadták a nyomtatott sajtóban honos megoldást, nevezetesen, hogy több vállalat is vehet reklámhelyet magának egyetlen műsor alatt. Körvonalazódott a mai gyakorlat reklám-szpotokkal és azoktól elkülönülő szponzorációval. Ezzel együtt eltűnt a hirdetők korábbi tartalmi felelőssége és önmérséklete, és a túlreklámozás minden mértéket felülmúlt. Viszont az árképzés, a reklámsugárzás műsorkörnyezete, mennyisége és ütemezése a tévék kezébe került, amelyek ezzel nemcsak megerősítették, hanem minden addiginál nagyobbra növelték piaci hatalmukat. Ahogy a CBS elnöke az átalakulási folyamat vége felé diadalittasan fogalmazott: „Mostantól mi döntjük el nemcsak azt, hogy mi jelenjen meg, hanem azt is, hogy hogyan.”

TVERDOTA GYÖRGY ESSZÉJE:

Barkochba

„Meghalt a szerző, éljen a szerző!” A mondat a „Meghalt a király, éljen a király!” közismert felkiáltás változata. Az alany, aki ezekben a mondatokban meghalt, legyen az szerző vagy király, nem ugyanaz, mint akit megéljenezünk. A szerző, aki meghalt, pozitivista életrajzi monográfiák hőse. Olyan valaki, aki például 1933. június 10-én, miután haraggal, köszönés nélkül távozott Szemere Bertalan utcai lakásából, a Keleti pályaudvaron felült a miskolci vonatra, majd kisvasúton továbbutazott Lillafüredre. Itt egy írótalálkozón vett részt, Berda Józseffel egy szobában helyezték el a Palota szállóban. Megismerkedett egy különlegesen szép, válófélben lévő fiatalaszszonnyal, szerelemre lobbant iránta, s egy-két nap leforgása alatt megírta hozzá híres szerelmes versét, amelyet Óda cím alatt ismerünk. Hazatért Lillafüredről, élettársa megtalálta a máshoz írt szerelmes verset, s ez utolsó csepp volt a pohárban. Az élettárs öngyilkossági kísérletet követett el, de a szóban forgó halott szerző idejében felfedezte eszméletét vesztő élettársát, kihívta a mentőket, s bekísérte az élet-halál között lebegő fiatalasszonyt a kórházba.

Ez a szerző, úgy látszik, valóban meghalt. A másik szerző ellenben, akit megéljeneztünk, ma is él, és még feltehetőleg sokáig élni fog. Ő is összeveszett élettársával, ő is Miskolcra utazott, vele is mindaz megtörtént, ami az előbb említett halott szerzővel végbement. Valami miatt ő mégis megúszta a dolgot. Túlélte halálát. Mi okozza azt a végtelen különbséget közöttük, ami az életet a haláltól elválasztja? S marad-e valamiféle rokonság, amely összeköti az elhunytat az elevennel? Ezen a fontos ponton, amelyiken egyikük útja az enyészetbe ágazik, másikuk pedig arra az ösvényre kanyarodik, amely a továbbélés felé vezet, váratlanul az bizonyosodik be, hogy kevesebbet, közvetettebben és bizonytalanabbul tudunk a pozitivista életrajzi monográfiák halott hőséről, mint a túlélőről.

Mit tesz a pozitivista szerző? Elmegy barátjának, Németh Andornak Jókai téri lakásába. Tájékoztatja őt a történtekről, majd Németh legnagyobb megrökönyödésére javaslatot tesz az öngyilkosság közvetlen okát képező vers közös újraolvasására. Megérkezik a feleség, a konyhából előkerül a házvezetőnő, és azon tanakodnak, vasárnap délről lévén szó, ott marasztalják-e a halott szerzőt ebédre? Ha Judit otthon ebéddel várja, jobb, ha hazamegy. De otthon nincs párolgó vasárnapi ebéd. Az asszonyok valószínűleg faggatni kezdik a halott szerzőt, aki végül minden bizonnyal beismeri, hogy élettársa öngyilkosságot kísérelt meg.

Az élő szerzővel is megtörténik mindez, de ezen felül még számos izgalmas kalandot is átél, már a Németh házaspár körében is, amelyben halott társának nincs része. „ – Vár Judit ebédre?” – kérdezi tőle Németh Andorné. „Nem – mondta Attila komoran [Az élő szerzőt Attilának hívják. A halottat is.] – Miért nem? – Mert nincs otthon. – Elment hazulról? – Nem ment el hazulról. – Azt mondtad, nincs otthon. – Nincs otthon. – És nem ment el hazulról? – Nem ment el hazulról. A beszélgetés elakadt. – Nem értem – idegeskedett a feleségem. – Azt mondod, hogy nincs otthon, de nem ment el hazulról. Az nem lehet. – De lehet. – erősködött Attila. – Hogyan lehet? Attila nem válaszolt. A feleségem arca egyszerre csak felragyogott. Már tudom! – mondta vidáman. – Elvitték. – Na látod! – diadalmaskodott Attila. – Kórházba vitték, mert megmérgezte magát.”

Németh Andor nem nevezi néven azt a kérdezz-felelek játékot, amelynek szabályait a kérdések és válaszok egy része alapján felismerhetjük: „felelőtlen és gyerekes játszadozás”-nak minősíti mindössze. Mi tudjuk a nevét: ez a barkochba. Az élő Attila tehát erkölcsileg meglehetősen problematikus módon élet és halál között lebegő élettársát kiszolgáltatja a játék fordulatainak. Rejtvényfejtéssé alacsonyítja életük drámájának egyik legszívszorítóbb epizódját. A kérdező akaratlanul is részt vesz a cinikus procedúrában. Felragyog az arca, és vidáman vágja ki a jó megoldást: „Elvitték.” Meg se fordul a fejében, hogy akár lepedőben is vihették volna a kérdések tárgyát. Az élő Attila pedig infantilis módon triumfál: „Na látod” – mondja elégedetten. Bizonnyal jó oka van az elégedettségre.

Az élő szerző tehát behozhatatlan előnyre tesz szert a halottal szemben. Utóbbit csak faggatják, mi történt közte és élettársa között. Előbbi ellenben, igaz, némi amoralitás árán, de egy játék alanya lesz, s ennek következtében az érdeklődés középpontjába kerül. A pozitivista adatbogarászás megfogalmazhatná azt a feltevést, hogy alig húzza ki lábát a Jókai téri lakásból a szerző, Némethék rögtön továbbadják másoknak az elképesztő történetet, hogy valaki képes élettársa öngyilkossági kísérletéből játékot csinálni. A pletyka egyik címzettje a közös barát, a nemzetközi hírnévre szert tett Arthur Köstler. Lépjünk azonban túl a lapos pozitivizmuson, s higgyünk a nemzetközi hírű írónak. Alighanem az történhetett, hogy Némethék vasárnap délután kirándulni vagy sétálni mentek, s az élő Attila náluk maradt. Leheveredett egy díványra, kipihenni a barkochba viszontagságait. Köstler, aki meglátogatta Némethéket, ott találta szerzőnket a heverőn fekve, érthetően nyomott lelkiállapotban. A következő párbeszéd bontakozott ki közöttük:

„Kérdeztem, hogy van-e valami baj, amire igennel felelt. Megkérdeztem, mi a baj. Attila erre hirtelen felült és vigyorogva így szólt: »Lássuk, kitalálod-e Bar-Kochbázással?« A »Bar-Kochba« az »állat, növény, vagy ásvány« egyik változata, Budapesten akkoriban nagyon divatos kérdés-felelet játék volt. A párbeszéd, amely ezt követte, nagyjából így hangzott: Én: Valami, ami ma történt? A.: Igen. Én: Pénzügy? A.: Nem. Én: Nőügy? A.: Igen. Én: Irén? A.: Nem. Én: Judit? A.: Igen. Én: Végzetes? A.: N-nem. Én: Öngyilkos akart lenni? A.: Igen... Így tudtam meg, hogy Judit, akivel Attila együtt élt, megmérgezte magát és válságos állapotban került egy közkórház kórtermébe. Attilát nem engedték be a kórterembe, így hát otthon várta, hogy megtelefonálják neki a híreket. Nagyon szerette Juditot és szörnyű kínokat állt ki miatta, a Bar-Kochbázástól azonban ez sem tartotta vissza. Juditot végül is megmentették. A leírt jelenet egyrészt jellemzi Attila kedélyállapotát, másrészt kifejezi az egész város légkörét belengő sötét akasztófahumort.”

Alighogy Köstler eltávozott, Némethék hazaérkeztek. Szerzőnket még mindig a heverőn fekve találták. Talán időközben elhomályosult emlékezetükben a déli eset, talán Németh Andor, Noirmoutier-ből hozott mélabúja és szórakozottsága folytán felesége és a szerző ebéd előtti beszélgetését nem követte kellő figyelemmel. Tény, hogy a költő életének hű tanúja, idősebbik nővére, Jolán, aki Dosztojevszkij tollához méltó írói tehetséggel rekonstruálta testvére viselt dolgait, József Attila élete című könyvében tudósít arról, hogy „Németh Andor, aki talán legjobban ismerte Attilát, lefeküdt melléje a díványra. – Ki fogom barkochbázni, hogy mi történt veled – mondta. – Jó – felelte Attila összeszorított fogai közül. Németh felesége, Juci, némán hallgatta a nyugtalanító játékot. Attila tompán felelt a feltett kérdésekre: igen, nem. Megdöbbenve hallgattak el, mikor elhangzott az utolsó igen.”

A pozitivista monográfia által tárgyalt szerző, látjuk, egyre halványodik, mint a fogyó hold, a maga vézna, szánalmas, kikövetkeztetett kis faggatózásával, élő szerzőnk, a nagy Barkochba-játékos pedig a delelője felé haladó nyári naphoz hasonlatosan egyre fényesebben ragyog, egyre több életet összpontosít magába. Német Andor József Attila című monográfiájában Németh Andorné barkochbázik vele, Köstler angolul röpíti világgá The Invisible Writhing című önéletrajzában a kettejük között lezajlott kérdezz-felelek játékot. József Jolán pedig nagysikerű József Attila élete című könyvében örökíti meg azt a társasjátékot, amely szerzőnk és Németh Andor között ment végbe ama nevezetes napon. És akkor még szót sem ejtettünk a legfontosabbról.

Némethéktől szerzőnk, háromszoros rutinra szert tevén a barkochbajátékban, nem tér haza, hanem átballag a szomszédos Szíriusz, akarom mondani Japán kávéházba, s ott a legtehetségesebb barkochbistát, dr. Scholzot, az állás nélküli görög- és latintanárt hívja ki egy mérkőzésre. Kosztolányi Dezső, akarom mondani Esti Kornél, aki az esetet valósághűen elmeséli, szerzőnket Jancsi János néven emlegeti, nyilván azért, hogy a kortárs és az utókor kibarkochbázhassa, kivel lehet azonos a két keresztnévvel megjelölt személy. Amint ezt egy korabeli újságíró is tette, aki úgy írta körül hősünk egy névtelenül közölt versének szerzőjét, hogy nevében egy szent és egy hadvezér fog kezet.

A játék a „Miért nem beszélsz, te majom?” – kérdéssel veszi kezdetét. Baltazár, Ullmann és Kellner szánalmas próbálkozásaikkal semmivel sem kerülnek közelebb a célhoz. Az ügyet ezután veszi kézbe dr. Scholz. Módszeresen dolgozik: „ – Tárgy? – Igen. – Csak? – Nem. – Fogalom is? – Nem.” A játék drámaisága, s ezzel együtt a közönség érdeklődése két lépcsőben éri el tetőpontját. Első lépésben kiderül, hogy a megkérdezett nem tudja, hogy a játék tárgya él-e, hal-e? Második lépésként a kérdező megállapítja az élet és halál között lebegő egyén személyazonosságát. Esti Kornél ezen a ponton jó érzékkel megtartóztatja magát a játék végkifejletének elmesélésétől, bennünket azonban nem kímélt meg az esetből levonható ilyen és ehhez hasonló erkölcsi konklúziók közlésétől: „én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha... a hideg verejték gyöngyözött homlokomon... Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlésű játékba, tudja isten... Én nem ítélem el őt.”

Önként adódhat az a következtetés, hogy különleges esettel állunk szemben, amelyet nem szabad általánosítani, ha arra keresünk magyarázatot, mi különbözteti meg az élő szerző státusát a halottétól. Hiszen ritkább mint a fehér holló, hogy valaki ugyanazon életrajzi pillanatában modellül szolgáljon egyik legtöbb figyelemben részesülő nagy magyar írónk egyik legdivatosabb novellaciklusa számára, egyúttal megörökíttessék egy nemzetközi hírű, világnyelven publikáló publicista és író önéletrajzában, említtessék a nővér bestseller-számba menő életrajzi kötetében, s tárgya legyen a szerző legjobb kritikusa által írott könyvnek. A teljesség kedvéért a listához hozzáfűzhetjük Remenyik Zsigmond Költő és valóság című regényének Szerelmes verset írok, de nem a feleségemhez, és Mérget iszik a feleségem, de nem pusztul bele című fejezeteit. De fordítsuk meg az optikát! Élő szerzőnk említett költeménye, az Óda, amelyet – mindegy, hogy művészi értéke vagy önismeretünkben játszott szerepe okán – ma is sűrűn idézünk, bármelyik pillanatban átváltozhat remekműből corpus delictivé, öngyilkosságot és barkochbát előidéző bűnjellé.

A témaválasztás egyszeriségére és kivételességére alapozott óvás felületessége azonban hamar lelepleződik. Maga az eset kellett, hogy rendelkezzék különleges vonásokkal, hogy négy ilyen kiemelkedő jelentőségű szerző méltónak találja a megörökítésre. Két ilyen vonására lehetünk figyelmesek. Az egyik játékos jellege, pontosabban az élet tragikusan komoly aspektusának közvetlen átcsapása a játékos elembe, a másik az eset hétköznapiságába oltott erkölcsi problematikussága, s ez a két vonás szorosan összefügg egymással. A felidézett történetekből jól láthattuk, hogy kebelezi be a pozitivista monográfiák szerzőjét a barkochbajáték, azaz bizonyos fokig megfordul a cselekvés és a cselekvő viszonya, a figurát hozzáidomítják, hozzátorzítják a játék szabályaihoz. Kiválasztatott arra, hogy barkochbajáték résztvevőjeként viselkedjék. Egy ismert szerzőt idézve azt mondhatjuk, hogy „a játéknak elsőbbsége van a játékos tudatával szemben”, s a játék hatalma új életre kelti a halott szerzőt.

Mi az a fluidum, amely így beléhatol, s ilyen megelevenítő hatással van rá? Ez a fluidum a kor emberének az átlagosnál erősebb fogékonysága a játék iránt. Nem idézhetjük meg a kornak ezt a szellemét Karinthy Frigyes nevének említése nélkül, aki egyik motorja volt különös nyelvi zsenialitásával a bohém művésztársadalomban folyó, mindent elborító játszadozásnak. Írásos emléke is fennmaradt ennek a különös, artisztikus életvitelnek. Ha eltekintünk Kosztolányi Esti Kornéljától, amelynek nyersanyagául, modelljéül sok közös ifjúkori játékos kalandjuk kínálkozott, elég megemlíteni Németh Andor Egy foglalt páholy története című regényét. Ugyanebbe a sorba tartozik Nagy Lajos manapság talán nem eléggé becsült, kitűnő Budapest Nagykávéháza. A játék rendes helyszíne, a szent körzet, ahol a szellemi tornák lezajlanak, a kávéház. Nemigen hagyható ki a felsorolásból Szerb Antal Utas és a holdvilág című regénye sem, az Ulpius házban folyó bizarr játszadozás okán. Kosztolányi nemcsak az Esti Kornél miatt érdemel említést, hanem a Néró, a véres költő szerzőjeként is, amelynek a római citerások egyletét leíró fejezete korunk irodalmában a játék egyik legkiemelkedőbb ábrázolása, nem beszélve a császár vérengzésbe torkolló „játékosságának” számos más megnyilvánulásáról. Az Édes Anna Patikárius Jancsi infantilis játékai ürügyén terjeszkedik ki, már-már alig indokolható módon a játékjelenség kérdéskörére.

A Barkochba és a másik három vele rokon történet hősét a játéknak ez az univerzuma veszi körül. Attila és Jancsi János sorstársai a játékban Néró, Paris, Patikárius Jancsi, Esti Kornél, Ulpius Tamás és még sokan mások. A kortársi emlékezések, amelyekről nem tudom, pozitivistának minősíthetőek-e, számos adalékkal szolgálnak ahhoz, hogy Attila tényleg ennek a játékvilágnak képezte szerves részét. Sándor Kálmán, aki közös párizsi élményeit idézi föl, teljes joggal adja írásának a Játékszenvedély címet. „Sakkoztunk a szavakkal és fogalmakkal, játszottunk, és játékunkat olykor játéknak neveztük. Játszottunk barkobát, játszottunk ortodox és kevésbé ortodox törvények szerint, játszottunk »e betűvel« és a Karinthy-féle játék-költő géniusz egyéb leleményeivel minősítve” – emlékezik Ignotus Pál Csipkerózsa című emlékiratában. Kevéssé ismert, de roppant jellemző és tanulságokban gazdag az a szerepjáték, amelyet Markovits Rodion idéz föl Petőfit játszottunk József Attilával Budán című írásában. Feltétlenül ide kívánkozik az a leltár is, amelyet Bányai László nyújt József Attila és baráti köre játékairól Négyszemközt József Attilával című könyvében: „Napi dolgokról szinte nem is beszélgettünk. Egy-két ilyesféle mondat után egy elhangzott szóba vagy kijelentésbe máris belekapott valaki és azt indítványozta, hogy »játszunk«” – kezdi elbeszélését Bányai, majd sorjáznak a játékleírások: találós kérdés, intarziás játék, memóriajáték (számtalan változatban), véleményjáték, biblia-szúrás, némafilm.

Nem tudom, nem fogott-e el bennünket enyhe szédület? Ugyanis fikció és valóság, művészet és ténylegesség határvidékein billegünk, hol ide, hol amoda csúszunk át. Ez azonban, úgy tűnik, természetes helyzet, hiszen a játék formát ad köznapi ténykedéseink rendezetlen sorának, sajátos aurával vonja be a játszót, rituális elemeket vezet be viselkedésébe, bevonja őt a közösségi lét egy sajátos módjába, megkönnyíti és kanalizálja kommunikációját társaival, feszültséget, a vetélkedés dinamizmusát kölcsönzi egyébként talán figyelmet nem érdemlő személyiségének. A játék, félesztétikai sajátossága folytán, egyfajta szépség bűvkörét rajzolja a csapott vállú, kisbajszú fiatalember köré.

Igaz, esetünkben a szépség – ha nem is tűnik el, de – groteszk vonásokat ölt magára, a monstruózus esztétikai minősége felé torzul el. Ismerjük a játékosságnak azt a változatát, amelyben a játék a sors ellenében folyik, s így elhatalmasodása a személyiség torzulásával jár, beteges szenvedéllyé válik. Ilyen játék szolgál Dosztojevszkij Játékosának témájául, ilyen játékról számol be Ady a Portus Herculis Moneoci című tanulmányában. Ismerjük a játékosságnak azt a változatát is, amely a halállal folyik, azaz amelyben a ludens közvetlenül billen át a morbidba. Jó példa erre a Grand Jeu csoport, amelynek a nagy játéka a klinikai halál állapotát hívja ki, s onnan kísérel meg visszatérni, a túlvilágtól, így csikarva ki a közönséges élők számára átélhetetlen tapasztalatokat. Ilyen, a halállal folytatott kísérletezés jellemezte Ulpius Tamás játékosságát is, s erre hoz számos példát Kosztolányi Nérója, s lényegében Camus Caligulája vagy Genet Cselédlányok című darabja is. A Barkochba és társai játéka ennek a fordítottja. Ebben egy komolyan végrehajtott öngyilkossági kísérlet utólagos játékos interpretációjával állunk szemben. Igazi neofrivollal, Szerb Antal gusztusa szerint. Megtörténik egy tragikus eset, majd nyomban ezután végbemegy annak groteszk, kifordított megismétlése.

Az idézett írók egyaránt jelzik, miben látják ennek a játékosságnak a problematikus vonásait. Élő szerzőnk a barkochbával kétségkívül a legkevésbé sem ártott élet és halál között lebegő élettársának. Viszont megengedhetetlenül, megbotránkozást keltően felforgatta a bevett értékrendet. A vitális értékeket megcsúfolta, amennyiben – teljes joggal – első rangú barkochbatémát pillantott meg élettársa öngyilkossági kísérletében. Egyszeri alkalmat, amelyet nem késlekedett kihasználni. Hiszen nem adhatott eligazító választ arra a kérdezz-felelek játékban kulcsjelentőségű kérdésre, hogy ha személy a kérdezett, akkor élőről vagy halottról van-e szó? Ha a játék csakugyan közel áll az esztétikumhoz, amint ezt több szavahihető ember egybehangzóan állítja, akkor az élő szerző által folytatott barkochbajáték amoralitása abban áll, hogy a vitális kategóriákat esztétikaiakkal helyettesíti be. Nem viselkedik a helyzethez illő komolysággal. Ilyenkor egy vérbeli írónak nincs más dolga, mint hogy a hétköznapokból természetes módon kisarjadó perverz esztétikumot palántaként óvja a valóság hideg szeleitől, öntözze tövét a benne magában is rejtőzködő, a hipokrízis fogságában nyűglődő, szégyenlős játékossággal, s a Des Esseintes herceg borzalmas virágaihoz méltó kifejlett növényt gondosan kipreparálva helyezze el növénygyűjtő albumában.

Az elmondottak után nem marad más dolgunk, mint hogy vonjuk meg mérlegünket az élő és a halott szerző egymáshoz való viszonyáról. Éppenséggel kijelenthető, hogy Kosztolányi Esti Kornél szájába adott Barkochbája nem az élő Attiláról, hanem Jancsi Jánosról szól. Csakhogy hiszi a miskolci pék. Le merem fogadni, hogy a tanárnak, a tankönyvírónak, a kultúrprogram vezetőjének, ha ez a novella szóba kerül, első dolga lesz felvilágosítani tájékozatlan olvasóit arról, hogy Jancsi János voltaképpen József Attila. Feltéve, hogy nem egy olyan titkos szekta tagjáról van szó, amely a szerző halálára esküszik. Maradjunk tehát az azonosításnál. Ha a halott pozitivista szerzőből barátai egyszerűen kihúzzák a beismerést, amelyről nem szívesen beszél, hogy élettársa ismeretlen kimenetelű öngyilkossági kísérletet hajtott végre, akkor ezzel a feltételezett tényigazsággal a kezünkben eleve hamisításnak minősíthetjük a négyváltozatú barkochbasztorit. Kérdés, igazunk lesz-e? Vajon nem mond-e el a négy idézett történet mélyebb igazságokat a szerzőről torzítások és túlzások árán, mint a mi hétköznapi igazságunk, amely csak a szerző zavaráról tanúskodik? A kérdésre igennel válaszolhatunk. A költő jellemének, lelkiállapotának, szellemi szituációjának ismeretében magasabb rendűnek kell tartanunk a Németh Andor, Koestler Artur, József Jolán és Kosztolányi Dezső igazságát, mint azt, amire mi, szegényesebb fantáziánkkal képesek vagyunk. Az élő szerző alakja az igazat mondja József Attiláról, nemcsak a valódit.

Ebből a megállapításból azonban végül még két további következtetést vonhatunk le. Az egyik az, hogy a szerzőtől épp olyan nehezen szabadulunk meg az irodalomról gondolkodva, mint amilyen nehéz dolga szegény Bende vitéznek volt nászéjszakáján Robogány szellemével, amikor megérdemeltnek hitt aráját, a szöveget készült a magáévá tenni, Arany Éjféli párbaj című balladájában. Aki az élő szerzőnket el akarja tüntetni az útból, ugyanúgy a „levegőbe szúr és vagdal”, mint a ballada Bendéje. Négyváltozatú élő szerzőnk ugyanis nem húsból és vérből való, hanem szellem, akit a betű és a kollektív emlékezet tart életben. Utolsó következtetésünkkel azonban igazságot szeretnék szolgáltatni az orvul elemésztett Robogánynak, a pozitivista lovagi történetek hősének is. Ha hősünk nem hal meg, s előtte nem éli életét botor pozitivista módon, ha nem vonakodik bevallani, hogy élettársa öngyilkosságba próbált menekülni közös életük kudarca elől, akkor sohasem tehetett volna utóbb szert némi stilizálás, elrajzolás árán örökké vagy legalábbis hosszantartó szelleméletre. Én tehát irodalmi dolgokban kissé babonás lévén azzal zárom felszólalásomat, amivel kezdtem: „Meghalt a szerző, éljen a szerző.”

(Elhangzott a Miskolcon rendezett József Attila-konferencián)

LICHTHOF

A ceruzalábú nő Krétán

Krétára ment a ceruzalábú nő.

Úgy ment Krétára a ceruzalábú nő, hogy minden nap kivágta a Lakatosné újságjából, amit az kirakott a kukára, az utolsó előtti lapot, annak is a sarkát, amire az volt írva, ha ezt kivágja, mehet Krétára. Az egész Kréta voltaképp a Lajoskát illette volna a földszinten, aki az újságot valami érthetetlen okból vásárolta (már a Lakatosné is tőle kérte el a tévéműsor miatt), de a Lajoska azt mondta, hogy ez egy hülyeség. Sőt a Lakatosné is kinevette a ceruzalábút, majd pont te mész Krétára, Margitka. S minthogy a Lakatosné járt Kanadában (Lakatos úr oldalán, aki világlátott zongorista), hozzátette, a gangon körbemutatva, ahol a Lakatos úr mediterrán kinézetű alsógatyái és a ceruzalábú család lepedői száradtak (plusz tenorhangon énekelt a Lajoska), hogy egyébként is minek mennél, Margitka, mikor ez is tiszta Hawaii.

És mégis a Margitka ment.

Jóllehet kis híján elbukott az egész az útlevélen. Már hogy nem volt neki, és nem értette, miért kellene négyezer forintot fizetnie, ha egyszer nyerte az utat. Végül átvállalta az utazási iroda, mert a ceruzalábak makacsul álltak az utazási referenc pultja előtt, ráadásul sajtóvisszhangtól lehetett tartani.

Így aztán a ceruzalábú nő mégis megérkezett krétára, ahol is málnás fröccsöt akart.

Már a szobatársának is mondta, hogy na de hol lehet itt málnás fröccsöt kapni; ő megpróbálta nem hallani a sokadjára feltett kérdést, sem azt, ami közvetlenül ezután következett. Hogy miféle hely ez itt akkor, és erre vannak-e annyira oda. Kiült a szobához tartozó apró teraszra, ami a hátsó udvarra nyílt, a hófehérre meszelt falra fölfuttatott szőlő napérlelt szemeit bámulta és a semmire vágyott, de a semmi helyett a ceruzalábú nő csoszogását hallotta, amint az félzsódéros gumipapucsában kacsázva követte őt.

A harmadik napon a telepített idegenvezető külön szobát intézett a ceruzalábú nőnek, kétágyasat fürdőszobával és apró terasszal, senki nem tudta, hogyan; igaz, ez nem is érdekelt senkit.

Kréta olyan volt, mint egyetlen óriási, hatalmas kocsma, egy monumentális, végtelen Hatlépcsős, tele ouzókkal és illatokkal, utcán terített asztalokkal; eleinte a ceruzalábú nőnek tetszett is, nem kellett a kocsmákba és éttermekbe bemennie, mert eleve bennük létezett, nem tudott belőlük kimenni, mert mire az egyikből kiment volna, már egy másikban volt; csak a terítő színeváltozása jelezte, hogy egyik vendéglátóipari egység felségterületéről a másikéra jutott. Bár ez sem volt teljesen biztos tájékozódási pont, mert a pincérek valamilyen rejtélyes oknál fogva napjában többször is lecserélték a terítőket, a kékek helyett pirosakat hoztak, a csíkosak helyett kockásakat, be akarták csalogatni a ceruzalábú nőt a tavernákba, megetetni faszénen sült kardhallal, nyúlsztifádóval, tarisznyarákkal, behurcolták a konyhákba, ahol eleinte automatikusan mosogatni akart. Legalábbis az egyikben megragadta a lábasokat.

A ceruzalábú nő hat évig feketemosogató volt a Keleti mögött egy büfében.

Nagy nehezen elvonszolták a fazekaktól, el szerették volna kápráztatni fagylaltkölteményekkel, koktélokkal és jegeskávékkal, de ő egyre zaklatottabb lett. Noha például a La Bamba taverna mellett elhaladtában a pincér minden alkalommal szélesen rámosolygott, kezét a ceruzalábú nő felé nyújtotta, és azt mondta neki, hogy jessz. Általában két sz-szel mondta, néha hárommal, de a ceruzalábú már egyáltalán nem torpant meg, fád, semmibe néző tekintettel haladt tovább, mintha a Kisfaludy vagy a Nagytemplom utcán közlekedne; jessz...?, mondta a La Bamba pincére még egyszer, kérdő hangsúllyal, és a ceruzalábú után nyújtotta a karját, jessz, ismételte meg. Itt az égei pincérek zömével ellentétben angoltudása nagyjából be is fejeződött; ezzel együtt próbálkozott még néhány jesszel és pár dekadens lépéssel, amit a távozó ceruzalábú nő után tett, ám ő megvetően távolodott, így hagyta maga mögött a La Bamba éttermet, hogy már egy másikban lépdeljen, ahol a pincér, látva a közelgő ceruzalábú két számmal kisebb, „Knossos” feliratú trikóját (amit a rethymnói lengyel piacon vett háromszázötven drachmáért), „From slovensko...? Dobri vecser...?” kérdéssel nyitott.

„Baz meg az anyád”, válaszolta a ceruzalábú nő.

„I beg your pardon...? Jedno pivo...?”, csodálkozott a felszolgáló, „Mi van...?”, kérdezte a ceruzalábú; a pincér a sörökre mutatott. Amaz rázta a fejét, „Mál-nás-fröccs”, mondta tagoltan, „a fröccsöt összekevered málnával... érted...?”, kezével kavaró mozdulatokat tett, mindhiába, a pincér Grand Marnier-val, Baileys-zel kecsegtette, ouzót, jegeskávét tett elébe, de málnás fröccs, az nem volt.

A negyedik napon a ceruzalábú nő depresszióba zuhant.

A pincérek már hiába integettek felé, hiába mondtak bármit, úgy haladt el mellettük, mintha nem is léteznének egyáltalán. „My beautiful...?”, mondta neki napjában többször is a La Bamba felszolgálója például, közvetlenül a jessz után, időközben nyilvánvalóan intenzív tanfolyamon bővítve nyelvi kifejező eszközei tárházát, de ő a semmibe nézve haladt tovább. Egész a visszautazás napjáig, amikor is, néhány végtelen és elgondolkozó másodperccel a „My beautiful” elhangzása után, beletörődve a megváltoztathatatlanba, viszszakacsázott mégis a La Bambába, „Na hozd azt a jedno pivot, baz’meg”, szólott a pincérhez, és megtört tekintete a tenger végtelen kékjébe fúlt.

TIMÁR JÁNOS:

Az önfoglalkoztatás

illúziók és valóság

Az önfoglalkoztatással, vagyis az egyéni vállalkozásokkal szembeni érdeklődés és várakozás világszerte megnőtt. Egyesek úgy vélik, hogy a tudományos és technikai haladás legújabb, mindent átfogó szakasza, az „informatikai forradalom” tömegesen hoz létre új, kreativitást igénylő, tudás-intenzív munkahelyeket, mégpedig főként a mikro-vállalkozásokhoz tartozó egyéni vállalkozások, az önfoglalkoztatás körében.

A hatvanas évek eleji, az automatizálás elterjedésére alapozott „tudományos és technikai forradalom” nézeteihez hasonlóan, most az „informatikai szupersztrádán” át vezető jövőben megszűnik majd a szakképzettséget nem igénylő fizikai munka, felbomlik az ipari társadalomra jellemző, centralizált, alkalmazotti munkaszervezet, bekövetkezik a „munka vége”, mondja John Riffkin (amerikai szakirodalmi bestsellerének címe: The End of the Work).

Mások inkább arra utalnak, hogy a globalizáció korszakában, amikor a teljes foglalkoztatottság eszméje a feledés homályába merül, az önfoglalkoztatás „rosszabbik esetben túlélési tevékenységre nyújt lehetőséget a társadalom peremén” (Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 1990. évi konferenciájának jelentése az önfoglalkoztatásról).

Így vagy úgy, az egyéni vállalkozás mindenképpen az érdeklődés előterébe került, és az Európai Közösség szakértője szerint ma az önfoglalkoztatás „az Európai Foglalkoztatási Stratégia központi eleme” (Frank Stille: Self-employment in Europe, Employment Observatory SYSDEM Trends No. 31. Winter, 1998.).

A különböző felfogások gyökere elsősorban az, hogy az „önfoglalkoztatás” nagyon különböző tevékenységeket foglal magába. E fogalomkörbe tartoznak a kisparasztok, a kézművesek és kisiparosok, a kiskereskedők, a szolgáltató egyéni vállalkozók, ideértve a szellemi szabadfoglalkozásúakat, valamint ezek segítő családtagjait, továbbá a termelőszövetkezetek tagjai, valamint az úgynevezett nem jogi személyiségű társas vállalkozások (bt., pjt. stb.) tulajdonosai, illetve tagjai. Mindezeknek egyetlen közös jellemzője, hogy saját számlájukra és személyes kockázatukra dolgoznak, munkájukért nem munkabért kapnak, hanem a vállalkozás nyereségéből részesednek.

Úgy tűnhet, hogy az utóbbi egy-két évtized az egyéni vállalkozások nagy előretörését hozta magával. Meggyorsult a magas szintű tudást és kiemelkedő képességet igénylő tanácsadó, tervező, szervező egyéni vállalatok fejlődése. A nagyvállalatok egy része egyes munkákat nem az alkalmazottaival, hanem – szerződés vagy megbízás útján – vállalkozókkal végeztet el (contracting). Ily módon növelik a nagyvállalat rugalmasságát és – ami korántsem mellékes – a költségekben megtakaríthatják az alkalmazottak után fizetendő adók és járulékok egy részét. Ezek az előnyök olyan irányzatot is életre keltettek, miszerint a nagyvállalat kisebb részlegeit – olykor tőketámogatással és technikai segítséggel – egyéni vállalkozóknak adják át, akik a nagyvállalat számára dolgoznak. A dolgozói kivásárlás (outsourcing) egy része is ilyen, formálisan „önálló” vállalat. Ehhez hasonló eljárás, amikor a vállalat addigi alkalmazottait vagy az újak egy részét magánjogi szerződés alapján, otthoni bedolgozással vagy távmunkával bízza meg, vagy ily módon foglalkoztat „külső” szakértőket.

Az önfoglalkoztatás ugyanakkor – mint láthattuk – évszázados foglalkozásokat is magában foglal. Igaz, a kisparasztok, a mai farmerek számát a mezőgazdaság termelékenységének gyors és tartós emelkedése folyamatosan csökkenti. Arányuk azonban még ma is nagy, például az Európai Unió mezőgazdaságában átlagosan 60 százalék. Hasonlóképpen csökken a kézművesek és kisiparosok száma is, mivel tevékenységüket a gyáripari termelés és az építő-nagyipar a karbantartó és javító munkákra korlátozza. Az Európai Unió átlagában ma az ipari és építőipari foglalkoztatottaknak mindössze 11 százaléka önfoglalkoztatott.

Ezzel szemben folyamatosan és gyorsan nő a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma és aránya. E szolgáltatásoknak is nem kis része évszázados mesterség, így a vendéglátás, a kereskedelem vagy a fuvarozás. Századunk második felében kétségtelenül rohamos fejlődésnek indultak a részben-egészben új gazdasági szolgáltatások: a pénzügyek és a biztosítás, a számviteli és adótanácsadás, a befektetés és ingatlanfejlesztés, a gazdasági-műszaki tervezés, a kulturális és legújabban az informatikai és kommunikációs szolgáltatások. Ezek teszik ki ma az önfoglalkoztatás nagyobb részét, de a szolgáltatások egészében dolgozóknak csak egyötödét, mivel a szolgáltatások gyors növekedésében meghatározó szerepet játszó államigazgatásban és védelemben, az oktatásban, az egészségügyi és szociális ellátás társadalmi szervezeteiben az önfoglalkoztatás szerepe csekély.

A nemzetgazdaság összes foglalkoztatottjai között az önfoglalkoztatás aránya az Európai Unió átlagában ma alig haladja meg a 14 százalékot; a legfejlettebb országok egy részében ennél is alacsonyabb, és csak a kevésbé fejlett dél-európai országok átlagában jóval nagyobb: 26 százalék. A régi és az új szolgáltatások fejlődése ugyanis még a legújabb időkben is kevesebb új önfoglalkoztatói munkahelyet hoz létre, mint amennyi ilyen a mezőgazdaságban és az iparban megszűnik. A hetvenes évek közepe óta az Európai Unió tagországaiban összesen 17 millióval nőtt a foglalkoztatottak száma, de ezen belül az önfoglalkoztatásé mindössze kétmillióval emelkedett, tehát tovább nőtt a bérből élők, ezen belül főként a részmunkaidőben dolgozók száma és aránya.

Az önfoglalkoztatás, illetve az egyéni vállalkozások európai helyzetének bírálói gyakran hivatkoznak követendő példaként az Egyesült Államokra, ahol az elmúlt negyed században jóval gyorsabban nőtt a munkahelyek száma, mint a Közös Piac országaiban; és kisebb a munkanélküliség. E fejlődésben nagy szerepet tulajdonítanak az egyéni vállalkozásoknak. A foglalkoztatottság javulása azonban az Egyesült Államokban is elsősorban a bérből élők létszámnövekedésének köszönhető: az 1975 és 1994 között létrejött új munkahelyek 93 százaléka alkalmazotti munkahely volt, és az önfoglalkoztatottak aránya 9,7 százalékról 8,9 százalékra csökkent.

Az önfoglalkoztatási arány országok szerinti eltérése elég nagy, de a gazdasági fejlődés hatása nyomon követhető; a fejlettebb országokban alacsonyabb, a kevésbé fejlettekben magasabb, és hosszabb távon csökkenő tendenciát mutat, ezzel együtt szerepe a foglalkoztatásban még mindig nagy. Aránya a fejlett országok átlagában – az egyéni vállalkozások alkalmazottaival együtt – elérheti a 20–25 százalékot is. Ez megalapozottabban jelzi az önfoglalkoztatás mai politikai és társadalmi jelentőségét, mint az önfoglalkoztatás feltételezett jövőjéhez fűződő illúziók és jóslatok.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal előbb említett jelentése tehát indokoltan állapította meg, hogy a hetvenes évektől „új érdeklődés nyilvánult meg az önfoglalkoztatás iránt”, ami „egyrészt a munkanélküliség és a szegénység rosszabbodásából következik, másrészt azzal függ össze, hogy a szabadpiac filozófiája, amely hangsúlyozza az egyéni kezdeményezés és a vállalkozás szerepét mint a gazdasági haladás hajtóerejét, gyorsuló fellendülésben van”. Az „új érdeklődés” azonban feltehetőleg abból is következik, hogy a jelenlegi kormányok már nem vállalnak felelősséget a teljes foglalkoztatottságért, azt – az önfoglalkoztatás révén – legalábbis részben az egyénekre igyekeznek hárítani.

Az önfoglalkoztatás hagyományos szektoraiban, a mezőgazdaságban, a kézmű- és kisiparban, a kiskereskedelemben, a vendéglátásban és a közúti szállításban található ma az önfoglalkoztatás munkahelyeinek 60–70 százaléka. Ezek közül a vendéglátás és a közúti szállítás munkahelyeinek száma nő, a többié csökken, összességében lassan mérséklődik, és ciklikusan ingadozik – a közhiedelemmel ellentétben: gazdasági nehézségek idején hanyatlik, konjunktúra idején emelkedik. Az önfoglalkoztatásnak ezt a nagyobb részét az átlagosnál alacsonyabb iskolázottság és kisebb jövedelmek, az egyéni vállalkozások rövidebb élettartama jellemzik.

A szolgáltatások modern szektorainak helyzete más. A gazdasági és műszaki tervezés és tanácsadás, valamint az informatikai, kommunikációs és a humán szolgáltatások többnyire magasabb képzettségű, kreatív és kockázatvállaló embereket igényelnek; a jövedelmezőség az előzőeknél nagyobb; arányuk az önfoglalkoztatáson belül növekvő.

Ismeretes, hogy Magyarországon, a rendszerváltást követő mély gazdasági válság első éveiben több mint másfél millióval csökkent a foglalkoztatottak száma, és közel a kétszeresére emelkedett az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma. Az önfoglalkoztatottak létszáma jóval gyorsabban csökkent, mint az alkalmazottaké. Ennek fő oka a mezőgazdaság volt: a szövetkezeti tagok számának nagymértékű hanyatlása.

Az önfoglalkoztatás aránya Magyarországon jelenleg mélyen a dél-európai országok átlaga (26,4 százalék) alatt van, mindössze 15,9 százalékos. Az 1996 után meginduló fejlődés is elsősorban az alkalmazottak számát növelte, amihez azonban az egyéni és társas vállalkozások által alkalmazottak számának emelkedése is hozzájárult.

A magyar gazdasági fejlettséghez legközelebb álló Portugáliával és Görögországgal összehasonlítva szembetűnő a mezőgazdasági önfoglalkoztatás alacsony aránya. Ez egyfelől a kilencvenes évek előtti nagyüzemi mezőgazdaság magas termelékenységének és a nem mezőgazdasági ágak korábbi nagy munkaerő-keresletének a következménye, ami a mezőgazdaság munkaerő-tartalékát szinte teljesen felszámolta. Másfelől a rendszerváltáskor létrehozott kisparaszti gazdaságok – csekély méreteik és tőkehiányuk miatt – kevéssé életképesek, még a mezőgazdaság, illetve a falvak megmaradt munkaerő-feleslegét sem képesek eltartani. Így mindmáig folytatódik a mezőgazdaságban dolgozók számának és arányának csökkenése.

Az egyéni és a társas vállalkozások által foglalkoztatottak, vagyis a tulajdonosok, a segítő családtagok és az alkalmazottak együttes létszáma azonban így is jelentős; 1996-os népszámlálási adatok szerint az összes foglalkoztatottnak közel 17 százaléka.

Arányuk azonban az 1996 évi népszámlálás idején vizsgált 105 egyéni foglalkozási csoport közül mindössze tizennégyben éri el, illetve haladja meg az átlagot (például az informatikusoknak mindössze 13 százaléka dolgozott önfoglalkoztatottként, 19 százalékukat mikro-vállalat, 43 százalékukat pedig száz főnél többet foglalkozató közép- és nagyvállalat alkalmazta).

Az önfoglalkoztatás tehát csak azokban a szakmákban, illetve munkaterületeken marad fenn, illetve terjed el, ahol az egyéni és társas vállalkozás versenyképes a nagyobb szervezetekkel. Ez inkább jellemzi a nagyobbrészt kézi munkára alapozott tradicionális szolgáltatásokat, mint a legkorszerűbb technikákat alkalmazó termelő vagy szolgáltató tevékenységeket.

Az önfoglalkoztatás eddigi fejlődéséből tehát nem következik, hogy az egyéni vállalkozásoknak kiemelkedő szerepük lenne a jövő gazdasági és társadalmi fejlődésében, és a munkaszervezetek radikális átalakulását vonnák maguk után. Az önfoglalkoztatásnak azonban – alkalmazottaikat is figyelem bevéve – még a legfejlettebb gazdaságokban is nagy a szerepe mind a népesség foglalkoztatásában, mind a lakossági igények kielégítésében. Ezért az egyéni és társas vállalkozásokat legalább olyan állami és társadalmi támogatásban kellene részesíteni, mint a nagyobb vállalatokat. E támogatásnak magába kell foglalnia a segítséget, amivel mikro-méreteikből adódó hátrányukat leküzdhetik, azaz megkapják a kezdéshez, később a működésükhöz szükséges hiteleket. Az elemzések kétségeket támasztanak afelől, hogy e minimális követelmény – a politikai deklarációk ellenére – megvalósul-e.

Az önfoglalkoztatás fejlődése nem igazolja a foglalkoztatás javulásához, a munkanélküliség csökkenéséhez fűződő elvárásokat. Ebben az is szerepet játszik, hogy a vállalkozásokhoz szükséges készségekkel és képességekkel az emberek – különösen a munkanélkülieknek – csak kis része rendelkezik, és még kevesebbnek van elegendő pénze az eredményes vállalkozáshoz. A munkát keresők többsége nem vállalkozni, hanem megélni akar.

Az önfoglalkoztatás a fenti korlátok között azonban csak alternatív megoldást jelenthet a munkavállalók egy része számára. Támogatását az is indokolja, hogy növelheti a munkát keresők felelősségvállalását önmaguk sorsáért, elősegíti az alkalmazotti munkakörben is szükséges készségek és képességek kifejlődését.

Az alapvető foglalkoztatáspolitikai problémánk megoldását, a foglalkoztatottság szintjének érdemleges emelkedését mindazonáltal elsősorban az alkalmazotti munkahelyek számának jelentős növekedésétől várhatjuk. A rövidebb távon is szükséges előrelépés pedig – adott helyzetünkben és rövidebb távon – elsősorban a részmunkaidős foglalkoztatás mindeddig elmulasztott állami és társadalmi támogatásától remélhető.

Az Augusztinovics Mária tiszteletére közreadott Méltányosság és racionalitás című kötetben megjelent nagyobb tanulmány átdolgozott és rövidített szövege.

Az önfoglalkoztatásban legnagyobb arányt képviselő foglalkozások
Fogl. csoportok	Önfoglalkoztatottak + alkalmazottaik	1–9 fős szervezetben foglalkoztatottak	100 fősnél nagyobb szervezetben foglalkoztatottak
Fodrász, kozmetikus	72,7	84,0	3,5
Szervezeti vezető (gazdasági és kisszervezeteknél)	56,2	37,6	18,0
Ügyvéd, jogász	44,5	53,2	29,6
Építészmérnök	44,3	45,5	19,8
Növény- és állattenyésztő	42,9	29,9	32,7
Kereskedő	39,4	64,2	11,8
Gépkocsivezető	32,7	39,7	26,1
Ügynök, biztosító	29,2	32,9	28,6
Vendéglátó (vendéglős, felszolgáló, szakács, cukrász)	26,1	53,0	11,0
Asztalos	25,6	35,7	15,5
Építőipari szakmunkás (kőműves, ács, vezeték-, cső- és villanyszerelő, festő, mázoló)	25,4	32,9	24,2
Gazdasági szakértő (közgazdász, adó- és pénzügyi szakértő)	23,0	26,5	44,3
Üzletkötő, piackutató	22,6	32,3	30,2
Gépjárműszerelő	19,3	30,2	32,4
Orvos, fogorvos	14,7	23,7	0,8
Számítástechnikus (közép- és felsőfokú végzettségű foglalkozások)	12,8	18,5	43,4
Lakatos	11,1	13,2	40,7

Forrás:1996 évi mirocenzus. KSH

PÁRATLAN OLDAL

HAZAÁRULÁS?

„Aki a betelepítés szót kiejti a száján, az hazaáruló” – vélekedett a minap egy Gidai Erzsébet nevű MIÉP-es hölgy.

Kinyilatkoztatá pedig ezt abban a jubiláris esztendőben, amelynek fő ünnepeltje egy bizonyos István nevű szent magyar király, az első nagy betelepítő, aki – mint tudjuk – arra intett, hogy az egynyelvű, egykultúrájú nemzet erőtlen. Nem tudom, e személynek és tevékenységének híre eljutott-e nevezett hölgyhöz. Vagy, teszem azt, Szent Lászlóé. És vajon hallott-e G. E. arról, hogy a török hódoltságot követően is történt egynémely, ezt a mi mai ittlétünket megalapozó – magyarán nemzetmentő! – betelepítés hazánkba?

A harcias hölgy szemlátomást attól tart, hogy a magyarságot veszély fenyegeti, ha jövevényeket befogad. Ám e hölgy ezzel csupán azt árulja el, hogy nincs bizodalma saját népe megtartó erejében. Sőt, ugye, azokat tekinti hazaárulónak, akik – minő elvetemültség! – hisznek és bíznak e megtartó erőben. Csinos, nem?

Pierre Dac híres francia humorista tanácsát ajánlom amazonunk szíves figyelmébe: „Mielőtt gondolunk valamit, gondolkozzunk is.”

tim-

A MÉDIASZTÁR

B. P., az egyik reggeli adás médiacicusa a múlt hét szerdáján bemutatta a műsor vendégét, Borbély Andor nőgyógyászt, osztályvezető-helyettest. A titulust a fiatal, Amerikában képzett hölgy ugyan papírról olvasta, de hát semmi baj, elvégre nem kell mindent fejben tartani, ezt már Einstein is megmondta. De sikerült neki! Hiba nélkül! Hoppá! Maga is észrevette, hogy milyen nehéz feladatot oldott meg, el is csodálkozott. Mintegy kinéz a kamerába és huncut mosollyal adja a nézők tudtára:

– Ezt jól kimondtam, nem?

Gratulálunk.

– Odze –

KÉT MAGYAR SPORTHÍR

Az Újpest reménytelen anyagi helyzetben van, adóssága több tízmillió forint, az is elképzelhető, hogy nagy múltú, Megyeri úti pályáját (Göröcs, Bene, Dunai II. stb.) el kell adnia.

Kovács Zoltán újpesti labdarúgót váratlanul igazoltatta egy adósságbehajtó cég. A félreértés rövidesen tisztázódott. Kiderült, hogy a focista által vezetett Audi 6-ost az Újpest lízingeli a számára, de már hosszú ideje nem fizeti a bérleti díjat. A félreértés azonban rövidesen tisztázódott, a labdarúgó továbbra is megtarthatja a gépkocsit, mert a futballklub kész fizetni a részleteket.

OGy

VÉSZHELYZET

Olvasom, hogy „őszre elfogy a mentők benzinpénze is”. Ez nyilván azt jelenti, hogy egyéb eszközök és anyagok már korábban elfogynak, ezek azonban nem akadályozzák az alapvető funkció ellátását. Benzin nélkül viszont ez az egész nem működik.

Okos ember még a nyáron elviteti magát.

ha

KÖZSZOLGÁLAT

Ítél a Balaton című, 1932-ben készült filmet sugárzott az m1 elnevezésű közszolgálati televízió. A stáblistán szerepelt „Gyulia” Csortos is, valamint „Victor Wassy” (értsd: Vaszy Viktor). Tudniillik a film francia nyelvű volt, méghozzá szinkron és szövegaláírás nélkül. Csakhogy ezt előre senki nem árulta el a köznek, még a lehető legrészletesebb műsorújság sem. (Aki nem tud franciául, ne a magyar egyest nézze.)

Talán mégiscsak le kéne szögezni, hogy ennek az országnak speciel magyar a nyelve (egyelőre). Még a lehető legközszolgálatibb magyar egyesen is.

T. Gy.

Fiúk a versenyszférából

Két interjú: Reggeli krónika, május 19. –

1

Műsorvezető: Kristóf Gábor

Riporter: Klemanovits Vera

K. G.: – Az egyik napilap értesülése szerint Font Sándor, az Országgyűlés közbeszerzési bizottságának MDF-es tagja arra készül, hogy a házelnöknél kezdeményezi a testület kisgazda elnökének visszahívását. Szerinte Székely Zoltán vállalkozásai összeférhetetlenek a tisztségével.

(...)

R.: – Font Sándor állítása szerint magának olyan vállalkozásai vannak, amelyek összeférhetetlenek a tisztségével.

Székely Zoltán: – Nem igaz Font Sándor úr állítása, ha ő ezt mondta. Amennyiben ezt így gondolta, ha ezt mondta, akkor nincs igaza.

R.: – És vannak vállalkozásai?

Sz. Z.: – Nekem? Természetesen. Hát én a versenyszférából jövök, csak én megszüntettem a vállalkozásaimat általában véve.

R.: – Az általában véve azt jelenti, hogy akkor nem mindegyiket?

Sz. Z.: – Hát nem. Nézze, a tőzsdét azt nem szüntettem meg, természetesen. Egyéb más cégeim fölfüggesztettem a vezetőségi tagságomat, és bizonyos területekre pedig korlátoztam a cég működését. Tehát úgy mint közbeszerzés, nem indulhat stb.

R.: – Tehát valóban nem lehet állítani, hogy összeférhetetlenség van?

Sz. Z.: – Nem lehet azt állítani.

R.: – Kifogásolták azt, hogy kilencedik hete nem hívta össze a testületet. Ennek az volt az oka, hogy gondolkodott, hogy egyáltalán...

Sz. Z.: – Igen, hogy egyáltalán tovább vállalnám a bizottság elnökségét. Kifejezetten ezek a biztonsági kérdések játszottak szerepet.

R.: – Annak sem volt szerepe, hogy támadás érte több irányból is, hogy bizonyos döntésekről számolt be, holott ezeket még napirendre sem tűzték?

Sz. Z.: – Hát kérem szépen a következőt tudom ezzel mondani. Van, aki nem akar dolgozni, van, aki akar. Én az vagyok, aki akarok dolgozni. Tehát én elhatároztam és saját lelkiismeretem szerint, ugye én a korrupció ellen bizonyos eszközöket bevetek. Tekintettel arra, hogy elég jól ismerem a versenyszférát, elég jól ismerem a gazdaságot, ez okoz bizonyos személyek részére elég nagy veszélyt, pont az én személyem. Én ismerem a folyamatokat. Tizennyolc évig vállalkozó voltam, ma már nem vagyok az. Egészségügyi okok miatt, tévedés ne essék, hát még azt is elmondom, ami úgy nem tartozik a közvéleményre, engem elküldtek, azt mondták, túl sokat dolgozom, és döntsem el, hogy politikával foglalkozom, vagy vállalkozással, és én eldöntöttem a kórházi ágyon annak idején, amikor bent feküdtem, hogy én nem foglalkozom tovább vállalkozással.

R.: – Csak részben.

Sz. Z.: – Nem, egyáltalán nem foglalkozom vállalkozással. Hát énnekem huszonvalahány cégem, azt se tudom pontosan, mennyi, azért folyamatosan megszüntettem az érdekeltségeket, eladtam a cégeket, kivonultam belőle. Ez még a maradvány, a reszli. Font Sándor úr, hát meg fogom kérdezni tőle, hogy ha ezt mondja, akkor mire alapozza. Őneki a szakterülete a borászkodás, hát inkább a borhamisítás elleni küzdelemmel foglalkozna.

2

Riporter: László Judit

K. G.: – Lehet, hogy a Rubik-kocka vagy valamiféle számítógép, esetleg a magyar származású Nobel-díjasok. Mi jelképezi majd Magyarországot külföldön. (...) Az Országgyűlés kulturális bizottságának millenniumi albizottsága meghallgatta az Országimázs Központ vezetőjét, hol tartanak a tervezésben.

R.: – A tervek szerint május végére eldől, hogy mi lesz Magyarország jelképe. (...) Tóth István, az Országimázs Központ vezetője.

Tóth István: – Nagyon sok tartalmas ötlet érkezett be. Ez talán két csoportba sorolható. Az első csoportba azok a hagyományos értékek, emblémák, jelképek kerültek be, amelyek történeti tudatunkkal is öszszefüggenek. Ezek közé tartozik a Lánchíd, a Gellért-hegy, a puli kutya, a ló. Bár ugye a lóval kapcsolatosan egy nagyon szellemes megjegyzés érkezett, ami arra utal, hogy azért nem igazán jó jelképnek, mert az átlag magyar annyit ül lovon, mint az átlag svéd viking hajón, és hát a paprika sem, mert hogy a brazilok sem igazán a banánnal jelképezik magukat.

A másik az a fajta, tulajdonképpen az ötleteket adók döntő többsége, mert 80 százaléka megegyezett abban, hogy abba az irányba kell elmozdulni, ami a szellemi potenciált jelenti, azt a szürkeállományt, ami Magyarországnak megadatott. (...)

R.: – Az albizottsági meghallgatásán néhány kézzelfoghatónak mondható tervet is említett, például azt, hogy gondolkoznak azon a Magyar Turizmus Részvénytársasággal együtt, hogy külföldön magyar étteremhálózatot alakítanak ki. (...)

T. I.: – Én azt gondolom, hogy ez nem egyik napról a másikra valósul meg. Nagyon érdekes kérdés, hogy talán hol kellene elkezdeni, hova kellene az elsőt vinni, ki legyen az, aki működteti, mekkora létszámmal működjön ez az étterem, milyen stílusa legyen az étteremnek.

(...)

R.: – A sajtó már hírt adott arról, hogy a belföldi és külföldi kommunikációs kampány megtervezését egy olyan kft. nyerte, amelynek tulajdonosával Ön korábban üzleti kapcsolatban állt, pontosan társtulajdonosai voltak egy közös cégnek. Amikor a már említett kft., a Klap Kft. bejelentette, hogy részt vesz a pályázaton, Ön állítólag megpróbálta lebeszélni korábbi üzlettársát, ha lehet ezt mondani, barátját, Borbély Lászlót, hiszen gondolom érezte ennek a dolognak a kissé kényes voltát. Azt is jósolta, hogy Önöket szét fogja szedni a sajtó. Végül is nem így történt, de ezt megfelelő eljárásnak tartja?

T. I.: – A pályázat egyrészt nyílt pályázat volt, szakmai zsűri döntött. Én azt gondolom, hogy megfelelő eljárás volt. Mindazok a körülmények, amelyeket ugye a sajtó elmondott azokra a cégekre is, akik most nem nyertek, tulajdonképpen igazak lehetnének. Azoknak a cégeknek is a vezetőjét ismerem, azokkal a cégekkel is, hiszen gondolja meg, én a piacon dolgoztam, a TV2-nél voltam előtte, azokkal a cégekkel is dolgoztam.

R.: – Igen, de üzleti kapcsolata is volt ezen cégekkel?

T. I.: – Annyiban üzleti kapcsolat, amennyiben egy kereskedelmi televíziónak üzleti kapcsolata van marketinges cégekkel.

R.: – Tehát akkor nem lehet érintetlen mintacéget találni ezen a piacon?

T. I.: – Én azt gondolom, hogy nem lehet érintetlen céget találni, és nem is az volt a lényeg, hogy érintett vagy érintetlen cég, hanem az a szellemi termék, amit lerakott az asztalra, az milyen minőségű. Efelett döntött a bizottság.

Kritika

BABARCZY ESZTER:

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Könyörtelenül

· Leszek Kolakowski: Isten nem adósunk semmivel. Európa, 2000. 376 oldal, 2200 Ft

Leszek Kol/akowski az európai filozófia nagy öregjei közé tartozik, olyasfajta esszéíró-gondolkodó, mint a nemrégiben elhunyt Isaiah Berlin volt. A kortárs filozófia műhelyeiből viszonylag hamar kiebrudalják az efféle odd-and-out bölcselkedőt, hacsak nem hivatkozhat arra, amit talán karizmatikus életútnak nevezhetnénk: filozófiai vándorlásra hitek, tanok és országok között, amelyet a személyes reflexió hitelesít.

A filozófiatörténet Kol/akowskit is a marxizmus áramlatainak feltérképezőjeként szokta idézni, egy három kötetes nagy áttekintés nyomán, amely valahol e karizmatikus út fordulópontján született, a hatvanas évek végén. Angol bölcselőnk ugyanis lengyel marxista filozófusként kezdte pályáját, és emigráns máskéntgondolkodóként folytatta, hogy végül Oxbridge békéjében érlelje nagy öreggé önmagát. Magyarul azonban, tudomásom szerint, kései, bölcs önmagaként van csak jelen, főként az Európának köszönhetően, amely immár negyedik kötetét adja közre – egy kitűnő filozófus „időskori művét”, mondja a fülszöveg. Kol/akowski nem eredeti gondolkodó, s nem is alapvetést író történész akar lenni, de úgy gondolkodik, mint egy eredeti gondolkodó, és oly megbízható, mint egy történész, így aztán megengedheti magának a filozófusok nagy luxusát: hogy az úgynevezett végső kérdésekről, életről, halálról és Istenről beszéljen.

Az Isten nem adósunk semmivel – különös cím – ilyeténmód egyszerre kellemes ismeretterjesztő olvasmány és felkavaró elemző tanulmány, filozófiatörténeti és vallásfilozófiai elegy, amely a XVII. század vallási dilemmáit elemzi, s próbálja korunkra alkalmazni. Tárgya viszonylag egyszerűen összefoglalható: az ágostoni hagyomány lassú kiszorítása a modern katolikus dogmából, a XVII. századi francia janzenizmus, a kortárs jezsuita molinizmus és Pascal vallásfilozófiai vitáinak tükrében.

Nem kevesebbről van szó, mint az istenhit jelentésének és jelentőségének radikális átalakulásáról, a katolikus egyház önmodernizálásáról, amely egyben – és persze fű alatt – a legnagyobb szent tekintély, Ágoston elveinek kényszerű elvetését is jelentette. Hogy a váltás így ment-e végbe pontosan, s éppen a janzenizmus elítélése kapcsán-e, azt a katolikus egyház történetírói minden bizonnyal vitathatják, ahogy vitathatják az ágostoni tanítás pontos jelentését is – nem kell azonban szakértőnek lennünk ahhoz, mégcsak hívő vagy hitetlen katolikusnak sem, hogy a fordulat jelentőségét belássuk.

A technikai terminus, amely körül e lelkiismereti örvény forgásnak indult, a hatékony kegyelem fogalma: az a kérdés, hogy vajon ki lehet-e érdemelni az isteni kegyelmet, hogy jóvá alakíthatja-e magát az ember, s kiérdemelheti-e az üdvözítetteknek fenntartott javakat. Más szóval: hogy köti-e Istent az igazságosság és az objektív jó magasabb parancsa, vagy kegyelme és akarata nélkül nemhogy a jó definíciójával nem volnánk tisztában, de jó tettet sem hajthatnánk végre. A XX. századból nézve e dilemma elhomályosul, s mint Kol/akowski mondja, mintegy ösztönösen azon megoldás felé hajlunk, amelyet végül az anyaszentegyház is választott, s amely megkönnyíti életünket a földön: hát persze, hogy nem igazságtalan az Isten (ha van), nyilvánvalóan a jókat üdvözíti, és nyilvánvalóan azért üdvözíti őket, mert jók, s mert alázatosan igyekeznek megmaradni az igazak tövises és szűkös ösvényén.

Ez a gondolat azonban nem más, mint pelagianus eretnekség – és mint eretnekséget ítélte el annak idején Szent Ágoston. Ha van Isten, szuverenitását nem korlátozhatja semmi, még a jóság és az igazságosság objektív törvényei sem; az emberi értelem és törekvés és az isteni akarat között áthidalhatatlan szakadék tátong. Tekintve, hogy manapság a jóság és az igazságosság törvényeinek objektivitásában is csak a legmerészebb filozófusok és a legkorlátoltabb ideológusok hisznek, Isten pedig oly változékony lett, hogy elillan, mielőtt az igazságosság ítélőszéke elé állíthatnánk, ez a teológiai dilemma nem tűnik nagyon aktuálisnak. Kol/akowski mégis azt akarja mondani, hogy éppen ez, éppen az isteni szuverenitás problémája nyithatná fel szemünket saját korunk némely lappangó nyavalyájára. Az emberi racionalitás és az isteni terv összeegyeztetése, a némi erőfeszítéssel fenntartott optimista mosoly és a mindenkinek megígért lehetőség (legyen ez e világi vagy másvilági) voltaképpen csak elfedi a rémisztő űrt alattunk.

A janzenista teológia nagyjai, majd Pascal, aki a Gondolatokban Kol/akowski szerint éppen ezt a teológiát próbálná elvinni kora hitetlenjeihez, a XVII. század elején, részben a reformáció hatására, visszatértek Ágoston könyörtelenül kegyelmes Istenéhez. Az ember elveszett, romlott, kiszolgáltatott és tévelygő, boldogtalan, még ha boldognak hiszi is magát, és csak a teljes és aszketikus önátadás menekítheti meg abból a konfúz, szenvedésteli, ingatag állapotból, amelybe a bűnbeesés taszította. De még ez az aszketikus önátadás sem mehet végbe Isten kegyelme nélkül, a hit is a kegyelem ajándéka, és még e hit sem ígér semmit: Isten nem üzletel, csak ad vagy visszavon, tetszése szerint.

A jó erkölcs bizonyosságához tehát nem lehet kialkudni az utunkat, s a jezsuiták molinizmusa, amely meghökkentő engedékenységgel pátyolgatta a bűnösöket és mentegette bűneiket, így terelgetvén és szaporítván az anyaszentegyház nyáját, voltaképpen hazug és álnok csalás. Nem lehet elvezetni az embert a jóhoz vagy Istenhez, a mézesmadzag-taktika nem működik, s aki gyón és áldoz és adakozik, hogy mentse a bőrét, azt nevezzük csak nevén: bőrét menteni igyekvő gyáva, romlott, bűntudatos alak, aki némi vesztegetéssel próbálkozik, hátha a pult alól hozzájut a hiánycikkhez, hátha megkenheti a portást, hogy engedje fel Istenhez.

Érthető, mit utáltak a reformátorok az egyházban. A teológiát félretéve: olyan lehetett ez, mint a mi létező szocializmusunk.

Istent könyörtelenül, ígéretek és engedmények nélkül szeretni kell, önmagáért szeretni, és aki erre képes, az végül meglesz a létező világ nélkül is. A protestánsokat a jel, a kiválasztottság bizonyosságának keresése, legalábbis Max Weber szerint, a modern racionális üzleti viselkedés feltalálásához vezette: felhalmozó magatartást tanúsítottak. Pascal a világtagadó aszkézisben a racionalitás határainak kitolásával és egyben megvonásával egyszer s mindenkorra kijelölte a tudomány helyét, a világban, a hiten kívül: a jó forrásától távol, és a jó törvényei által meg nem kötve.

A kérdés tehát az, most éppen az ő örökségük maradékát herdáljuk-e el. Kol/akowski nem igazán ad választ erre. De legalább feltett egy érdekes kérdést.

EX LIBRIS

HAHNER PÉTER

Elisabeth Badinter: A szerető anya. Az anyai érzés története a 17–20. században

Ennek a könyvnek már a témája is botrányos lehet mindazok szemében, akik legszívesebben valamennyi nőt visszaküldenének a felmosórongyhoz és a pelenkához. A francia történész asszony ugyanis azt kívánja bebizonyítani könyvében, hogy „az anyai ösztön csupán mítosz. Egyetlen univerzális és szükségszerű anyai magatartásformára sem akadunk. Ellenkezőleg, eme érzelmek szélsőséges változékonyságát állapíthatjuk meg az anya műveltségének, ambícióinak és frusztrációinak függvényében.” (309. o.) Vagyis: „Az anyai szeretet pusztán emberi érzelem. És mint minden érzelem, bizonytalan, törékeny és tökéletlen… Az anyai viselkedésmódok fejlődését figyelve láthatjuk, hogy a gyermek iránti odaadás és érdeklődés vagy megmutatkozik vagy sem.” (13. o.) Mégpedig „aszerint, hogy a társadalom értékeli vagy alábecsüli az anyaságot, a nő kisebb vagy nagyobb mértékben lesz jó anya.” (16. o.)

Elisabeth Badinter a legváltozatosabb források felsorakoztatásával meggyőzően bizonyítja kötetében, hogy az anyai szeretet az elfogadott elképzelések ellenére talán mégsem olyan mélyen rejtezik az asszonyi természetben, ahogy ezt az elmúlt kétszáz év során állították. A középkor és újkor világát mai szemmel ugyanis akár szeretet nélküli társadalomnak is nevezhetnénk. Érzelmek természetesen léteztek, de ezeket szégyellték, a gyengeség, sebezhetőség bizonyítékának tekintették. Az emberek nem szívük szerint választották házastársaikat, a gyermeki állapotot pedig a gyengeséggel, bűnnel és rosszal azonosították, amelytől el kell határolódni, s amelyet minél gyorsabban fel kell számolni. Ráadásul az asszonyok többsége a fizikai és morális nélkülözés állapotában élt, s ezért mind férje, mind saját érdekeit a gyermek érdekei elé helyezte. Szerető anyák természetesen ekkor is voltak, de az anyai érzést a társadalom nem értékelte, nem is szentelt különösebb figyelmet neki, természetes dolognak vagy éppen szükséges rossznak tekintette. A XVIII. század végéig senki sem ítélte el azokat a közönyös és érdektelen szülőket, akik minél gyorsabban meg akartak szabadulni gyermekeiktől a dajkák, a nevelők és a kollégiumok segítségével.

Ekkor azonban forradalmi átalakulásra került sor a mentalitás terén. Az anyáról való kép, az anyai szeretet fontosságáról való vélekedés teljesen megváltozott, az anyai szeretetet természetes és társadalmi érték gyanánt kezdték magasztalni. Ebben egyrészt a modern állam megerősödése játszott szerepet, amelynek eddig csak az alattvalók engedelmessége volt fontos, a demográfiai szemlélet elterjedésével azonban a mennyiségük és minőségük is. „Az ember értékes nyersanyaggá vált az állam számára – írja a szerző – nem csupán azért, mert gazdagságot állít elő, hanem azért is, mert az állam katonai hatalmának garanciája” (127. o.). A felvilágosodás filozófiája is fontos szerepet játszott e fordulatban, amely az emberi egyenlőség és boldogság lehetőségének felvetésével elősegítette a szeretet megjelenési formáinak terjedését. Ettől fogva az emberek már nem féltek öszszeegyeztetni érdekeiket boldogságukkal. Az Émile-t megíró Rousseau és a gyermekeit szoptató Mária Terézia a többi íróval és politikussal együtt divatba hozta a családi idillt. Ezzel pedig új szerep kínálkozott az asszonyok számára, a kizárólag gyermekeiért élő családanya szerepe, amely boldogságot és jelentős társadalmi presztízst ígért nekik. Annál nagyobb boldogságot, minél jobban feloldódnak ebben a szerepben, s annál jelentősebb társadalmi tekintélyt, minél kevésbé próbálnak kilépni e szerepkörből. A családi élet a XIX. században már az anya köré szerveződött, aki sohasem volt ilyen fontos, mint ebben a korban. Egyfajta emelkedésre, emancipációra nyílt lehetősége, a család uralkodója lett, a férfi ráhagyta az otthon megszervezését, ezért tisztelte is őt, otthonán kívül pedig úgy élt, ahogy neki tetszett. Egyes túlbuzgó XIX. századi tollforgatók olykor a szentekhez, máskor pedig a tenyészállatokhoz hasonlították az ideális asszonyokat: „Akkor tűnik elő a tyúk kiválósága – írta Gérard doktor –, mikor tudatosan kotlani kezd, drága szabadságát is megvonván magától… Egyszóval, mikor betölti anyai feladatát.” Elisabeth Badinter teljes joggal állapítja meg, hogy „e szöveg ma megnevettetne bennünket, ha nem jelezné, hogy felelős emberek milyen hitvány megbecsülésben részesítették az asszonyokat. Az asszonyi szabadságot egy tyúkéhoz hasonlítani rámutat arra, milyen magasrendű elképzelésekkel rendelkeztek az előbbiről” (155. o. – hát igen, a fordítás néha lehetne szabatosabb). Ha pedig az asszony nem lesz szent anya – akkor bukott nő lesz, bűnös asszony, akinek legjobb lenne meghalnia. Harmadik lehetőség nincs.

Az anyaságról folytatott társadalmi diskurzus a XX. századra megtelt ígéretekkel és fenyegetésekkel. Freud és követői a pszichoanalízis megalapozatlan állításaival a passzivitást, a nárcizmust és a mazochizmust nyilvánították tipikus női tulajdonságokká. Aki máshogy viselkedett, azt egoizmussal, gonoszsággal, sőt, elmezavarral vádolták. Immár nem a boldogság ígéretéről volt szó, hanem arról, hogyha az anya nem elég mazochista, tönkreteszi gyermekét, és a majdani felnőtt minden problémájáért őt lehet okolni. Így aztán egyesek gőggel és örömmel élhették át anyaságukat, mások pedig rossz közérzettel, mert úgy kellett vállalniuk a szerepet, hogy nem éreztek elhivatottságot rá.

„Vajon létezik-e anyai ösztön – teszi fel a kérdést merészen egy feminista tanulmányt idézve a szerző –, vagy pedig az anya–gyermek viszonyban csupán olyan érzelmek vannak, mint bárhol másutt: szeretet, gyűlölet, közöny, az esetektől függően különböző arányban?… Vajon létezik-e anyai ösztön, vagy pedig ez nem több égbekiáltó hazugságnál, …amelyet arra szántak, hogy elhitesse a nőkkel, nekik kell elvégezniük a »piszkos melót«, tehát mindig ugyanazt kell csinálniuk egyedül, vég nélkül, állandóan sikálni a padlót, amit a kölykök összekoszoltak?” (298. o.) A történész asszony merésznek tűnő, de könyve figyelmes olvasói számára logikusan hangzó válasza így szól: „Az anyaság adottság és nem ösztön, ahogy ezt megpróbálják elhitetni velünk. Hagyják békén azokat, akiknek nincs hozzá kedvük.” (302. o.)

Uraim, most tessék felháborodni!

(Fordította: Szekeres András. Csokonai, 1999. 311 oldal, 980 Ft)

François René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok (Válogatás)

Csak örömmel fogadhatjuk, hogy végre magyar nyelven is elérhetővé vált ez a sokat emlegetett, klasszikus világirodalmi mű, a francia romantika leghíresebb alapítójának nagyszabású emlékirata. Igaz, a három-négy kötetre terjedő szövegnek csak egy töredéke lett átültetve nyelvünkre, de hát a régi közmondás szerint fél kenyér is több a semminél, a fordító pedig igen jól szelektált, az emlékirat legfontosabb és legjellegzetesebb részeit válogatta ki. Megismerkedhetünk Chateaubriand gyermekkorával (amely különben pontosan igazolja Elisabeth Badinter kötetének megállapításait!), amerikai tapasztalataival, az irodalomról és Napóleonról kialakított nézeteivel, valamint Madame Récamier-hez fűződő szerelmével. Rendkívül érdekesek azok az arisztokrata büszkeséggel teli, de minden féltékenység dacára is igen bölcs megállapítások, amelyekkel Chateaubriand a napóleoni cenzúrát, hatalomgyakorlást és a hódító kultuszát bírálja. „A mindennapos tapasztalat azt mutatja, hogy a franciák ösztönösen a hatalomhoz húznak; egyáltalán nem szeretik a szabadságot, egyetlen bálványuk az egyenlőség. Ám az egyenlőség és a zsarnokság között titkos kapcsolat áll fenn” (228. o.). E mondatok alapján Chateaubriand akár Tocqueville előfutárának is tekinthető. Meglepő, hogy milyen rendkívüli éleslátással ismerte fel az amerikai irodalomnak mindmáig érezhető, fokozottan realista jellegét egy olyan korban, amikor maga az önálló amerikai irodalom még csak kibontakozófélben volt. Kiváló jellemzések, emlékezetes pillanatképek követik egymást az emlékiratban. Felejthetetlen az a jelenet, amelyben egy egyszerű kapitány meg akarja köszönni arisztokrata jótevőinek, hogy megmentették az életét, majd halálra sértődötten távozik, mert azok nem emlékeznek rá. Kedvenc részletem azonban az amerikai útinaplónak az az oldala, amelyen a szerző megírja, hogy hosszas vándorlás után hogyan talált az érintetlennek tartott „ősvadon”-ban egy rizsporozott hajú, francia táncmestert, aki a legmodernebb európai táncokra tanította az irokézeket. Megnyugtató érzés, hogy a civilizáció áldásaitól már Chateaubriand korában sem volt könnyű eltávolodni, s ő is átélte azt a meglepetést, ami akkor éri az embert, amikor egy videókölcsönzőre vagy egy Burger King vendéglőre bukkan az „érintetlen őstermészet” kellős közepén.

A fordítás egészen kiváló, jól érzékelteti a szöveg ódon fordulatait, bonyolult költőiségét, de mégis gördülékeny és olvasmányos. Ha csak szépirodalmi vagy nyelvészeti szempontból lenne bírálható, a legkiválóbb műfordítási teljesítmények közé sorolnám. Chateaubriand azonban átélte a forradalom és Napóleon korát, állandóan olyan történelmi eseményekre utalt, amelyek a mai olvasó előtt már kevésbé ismertek, a fordítónak tehát vagy alaposabban kellett volna foglalkoznia az adott kor történelmével, vagy fel kellett volna kérnie (ha nem neki, akkor a szerkesztőségnek!) egy történészt a szöveg ellenőrzésére. Sajnos ilyesmire nem került sor, s ezért nem csak vitatható fordítói megoldásokat találhatunk, hanem kifejezett ténybeli tévedéseket is – mind a jegyzetekben, mind a lefordított szövegben.

A fordító jól tette, hogy minden asszonynév előtt megtartotta a francia Madame vagy az angol Lady elnevezést, de vajon miért írta ezeket a régi és jól bevált gyakorlattal ellentétben személynév előtt is kisbetűvel? Miért nem a több évtizede elfogadott formában fordította le a történelmi szakkifejezéseket? A forradalmi terror (vagy ha úgy tetszik: rémuralom) évét több helyen is a „rémület” évének nevezi, a Jakobinus Klubot pedig „Jakobinus kör”-nek (161. o.). A szeptemberi mészárlásokat „szeptemberi kivégzéseknek” nevezte el (162. o.), pedig Chateaubriand aligha kívánta ilyen eufemisztikus kifejezéssel mérsékelni a tömeggyilkosságok szörnyűségeit. Miért lett „kulturált önkényuralom” a „felvilágosult abszolutizmus”-ból (128. o.)? Miért közli egyes újságok címét (83. o.) és hajók nevét (89. o.) magyarra fordítva? Miért fordítja le prózában Shakespeare LXXI. szonettjét (137–38. o.), amelyet Szabó Lőrinc már egyszer olyan szépen lefordított nekünk?

Vannak itt történelmi tévedések is: Lamoignont aligha lehet konzervatív politikusnak nevezni, hiszen ez a politikai ideológiát csak halála idején kezdték megfogalmazni (17. o.). Madame de Staël nem „arisztokrata származású”, hiszen a protestáns, svájci bankár, Jacques Necker volt az apja (85. o.). Tévesen találhatjuk meg Napóleon születésének dátumát (18. o.), a marengói csata évét (244. o.), Desaix tábornok neve pedig helységnévként bukkan fel (208. o.). Comore nem félsziget, hanem szigetcsoport (238. o.), Rochambeau tábornok nem amerikai volt, hanem francia, s nem az amerikai felkelők seregének vezére (aki ugyebár Washington volt!), hanem a francia segédcsapatok parancsnoka (93. o.). Cambacérčs nem „pármai herceg” (197. o.), hanem francia politikus, aki Napóleontól a Párma hercege címet kapta, XV. Lajos pedig ugyanúgy nem tévesztendő össze XVI.-kal (68. o.), ahogy karabély sem a karabinerrel (96. o.), s a parlament tagjai sem a parlamenterekkel (138. o.).

Vannak persze olyan tévedések is, amelyek magától a szerzőtől származnak, az olvasót azonban mégis figyelmeztetni kellett volna rájuk. Pittsburgh-nél például nem a Kentucky és az Ohio nevű folyók találkoznak, ahogy ezt a 109. oldalon olvashatjuk, hanem a Monongahela és az Allegheny egyesül Ohióvá, Jefferson sírján pedig nemcsak az a pár szó olvasható, amire Chateaubriand emlékezett (124. o.). A nevekkel nagyon sok a probléma: Klodvigot Clovis (26. o.), Barčre-t Barrčre (74. o.), Eylaut Eilau (271. o.), Pius pápát Piusz (192. o.), Chathamet Chatman (154, 156, 157. o.), Lipcsét Leipzig (223. o.) néven találhatjuk meg a szövegben, Lotaringia bíborosát Lorraine bíborosnak (204. o.), Chilpéricet Khilpéricknek (97. o.), Neuchâtelt Neufchâtelnek (158. o.) nevezi a fordító, Washington Irwing nevét pedig kötőjellel írja (125 o.), mintha egy összetett vezetéknévről lenne szó.

Kicsinyesség lenne ilyen hosszan sorolni egy úttörő jelentőségű és nyelvileg mindenképpen kiváló fordítás apró szépséghibáit? Talán igen, de az optimista recenzens abban reménykedik, hogy az újabb (s talán teljesebb?) kiadás esetében már nem lesz alkalma efféle kötözködésre.

(Fordította: Maár Judit. Osiris, 1999. 308 oldal, 1980 Ft)

André Castelot: Napóleon és a nők

Jól tette az Európa Kiadó, hogy újra felfedezte a magyar olvasók számára e francia történész népszerű ismeretterjesztő életrajzait. Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy érdemes volt ezt a rövid zsebkönyvet vaskos kötetnek „álcázni”. Az olvasónak úgy tűnhet, hogy a szerző fél évvel ezelőtt kiadott Napóleon című könyvének egyenrangú párját veheti a kezébe. Erre utal a kötet mérete, borítója és meglehetősen borsos ára is. Elég azonban egyetlen pillantást vetni az oldalakra, és máris azok a szakdolgozatok jutnak eszünkbe, amelyeket a végzős diákok semmiképpen sem tudtak a vizsgaszabályzat által előírt terjedelemben elkészíteni, s ezért nagy betűkkel, széles margóval és maximális sortávolsággal próbálták meg „felduzzasztani” rövidke írásukat. Ezen a benyomásunkon a mindössze fél íves illusztrációs anyag sem változtat. Ami pedig a tartalmát illeti – semmivel sem tudunk meg többet annál, amit a szerző fent említett könyvében már megírt. Szerelmi téren Napóleon egyszerű és átlagos férfi volt, egyes nőkbe szerelmes lett, másokat csak megkívánt, akikbe szerelmes volt, azok olykor megcsalták, ő pedig könnyen megbocsátott nekik, talán éppen azért, mert számára nem a szerelem volt a legfontosabb dolog a világon. S mivel így áll a helyzet, aligha volt érdemes ilyen formátumban megjelentetni Napóleon egyik legnagyobb életrajzírójának egyik aprócska „melléktermékét”. A zsebkönyv zsebkönyv marad nagy formátumban és kemény kötésben is.

(Fordította: Somogyi Pál László. Európa, 1999. 246 oldal, 1300 Ft)

Kertész Ákos: Tündérmesék. Három kisregény

Akik hozzám hasonlóan szeretik Kertész Ákos regényeit és novelláit, azok ezt a kötetet sem tudják majd letenni, amíg végig nem olvasták. Igaz, Kertész Ákos inkább a mindenkori magyar valóság írója, mint a fantázia világáé, s ezek az írások is egyre jobbak, minél inkább közelednek ezredvégi mindennapjainkhoz. Minél kevésbé tündérmese-jellegű egy-egy fejezet, annál emlékezetesebb, s a rogacsovi, mesüge pék történetének nem a Sátán felbukkanása a legkiválóbb része, hanem a gyűlölködő és kielégületlen asszonyok öszszeesküvése. A Csengődi Böbe házassága című, második kisregényt, vagyis inkább novellát az ember azzal az érzéssel fejezi be, hogy akár egy nagyobb regényre is elegendő anyag sűrűsödött össze ezen a pár oldalon, s szinte sajnálja, hogy az író nem fejtett ki mindent bővebben, ráérősebben. A harmadik és egyben leghosszabb kisregényt pedig kifejezetten a filmrendezők figyelmébe ajánlom: igen mulatságos és izgalmas krimit lehetne készíteni belőle.

Azt viszont egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, amiről a Fekete Sas Kiadó meg akar győzni engem ezzel a kötettel. Hogy egy kétszáz oldalnál is rövidebb könyvet, amelyet a magyar Alkotóművészeti Közalapítvány és a MAZSÖK is támogatott, kizárólag ilyen igénytelen borítóval, ennyi helyesírási és sajtóhibával, és csak ilyen drágán lehet kiadni… Pontosan annyiért, mint a fentebb ismertetett, látványos borítóval, jó minőségű papíron és illusztrációkkal együtt megjelentetett, francia kiadótól megvásárolt könyvet? Nem, uraim és hölgyeim, ennyire rosszul nem áll a magyar könyvkiadás szénája, ezzel önök nem országunk anyagi és kulturális helyzetét, hanem saját kiadójuk munkáját minősítették. Kertész Ákos, ez a kiváló író igazán jobb bánásmódot érdemelne.

(Fekete Sas Kiadó, 1999. 197 oldal, 1300 Ft)

SCHEIN GÁBOR:

Digitalizált Nyugat

· Nyugat 1908–1941 (CD-ROM), Arcanum Kiadó, 2000. 9333 Ft

Valójában még ma is csak feltételezésszámba menő feltételezéseink vannak arról, hogy a digitális adathordozók elterjedése miként alakítja át az irodalomról, a műről, a szerzőről, az eredetiségről és a szövegről alkotott fogalmainkat, hogyan formálják át az eddigi értelmezési hagyományokat az olvasás új módjainak és lehetőségeinek tömeges elterjedése, és hogy a papír, illetve az elektronikus megjelenés sokszor feszült viszonyában hogyan törnek meg, alakulnak át a szöveg időbeliségéről szóló eddigi elképzeléseink. Annyi mindenesetre már most is látszik, hogy a korábban papíralapú művek digitalizálása a lehető legszorosabban öszszefügg az irodalmi kánonok reprezentációjával, mintha a papírnál tartósabbnak ígérkező digitális alap megnyitná a megőrzött irodalmi alkotások előtt azt a jövőt, amelyet a modernség korában mindig is reméltek. Ám ahogyan a papír és a könyv sem egyszerűen a megőrzés médiuma, hanem maga is kultúra, érzéki élmény és mítosz, úgy a digitális megjelenés is sokkal több és más, mint a szöveg pusztulástól való megvédésének legújabb eszköze. A szövegek továbbélése mindig is magában foglalta, sőt szükségessé tette a másolást és esetenként a médiumváltást, azaz a szöveg megváltozását, hiszen a megőrzés kezdetben egyedüli lehetősége, a másolás, tág teret enged a szövegek módosulásának, aminek erejét mi sem mutatja jobban, mint azoknak a szankcióknak a szigora, amelyekkel egyes vallási kultúrák, mindenekelőtt a zsidó tradíció védelmezte szent iratait az elírásokkal szemben. Az európai hagyományban a torzítások elleni küzdelem szorosan összefügg a kultúra történetiségének érzékelésével, így vált a bölcsészet területén a szövegek megőrzése, hiteles javítása és kritikája olyan tudománnyá, amely minden történeti diszciplína alapjául szolgált. Amennyiben ma a digitalizálás, ígéretéhez híven, a megőrzés szolgájává kíván szegődni, miközben egyik legfontosabb kezdeményezője az irodalmi kultúra átalakulásának, nem tehet mást, mint hogy saját ügyét, a diszkontinuitás energiáit felszabadító változás és a váltás eseményét tudatosan összekapcsolja a filológia megújításának feladatával. Ennek azonban Magyarországon eddig kevés jele van. Az irodalom digitalizált klaszszikusainak évről évre jelentősen bővülő piacán sajnos többségben vannak a nem egészen megbízható, gondozatlan szövegek, ami elsősorban nem a kiadók, hanem az irodalomtudomány felelőssége, mert többnyire még a bízvást nemzeti klasszikusnak nevezhető szerzők esetében sem támaszkodhatnak történeti-kritikai kiadásokra.

Az Arcanum Kiadó az ilyenkor számba jöhető minden nehézséggel szembesülve nagy segítséget nyújtott a huszadik századi magyar irodalom olvasóinak és kutatóinak, amikor CD-n megjelentette a Nyugat harminchárom évének teljes szöveganyagát, és felszerelte a munkához szükséges keresési lehetőségekkel. Amikor az Akadémia Kiadó 1978-ban elindította a folyóirat reprint kiadását, a költségek miatt a befejezésre nem volt remény, most viszont az önmagában még mindig drágán elérhető, a papíralapú kiadásnál mégis sokkal olcsóbb CD-változat betöltheti azt a funkciót, amelyet az akkori vállalkozás végül nem tudott. Pontosabban betölthetné, ha több gondot fordítottak volna rá.

A Nyugat CD-változatát Kokas Károly rövid bevezetője kíséri, amely a Nyugat történetéről elenyészően kevés tényanyagot tartalmaz, ami viszont e néhány sorba belekerült, az megrendítő tájékozatlanságról árulkodik. Kokas Károly e mondatban foglalja össze, amit a Nyugat megindításáról tud: „Nyugat. 1908. január 1-jén indult, főszerkesztője 1929-ig Ignotus Pál volt, anyagilag Hatvany Lajos és Fenyő Miksa támogatta, fő kritikusa és egyben szellemi irányítója nagyon hosszú ideig Osvát Ernő volt.” Kell-e mondani, hogy Ignotus Pál sosem volt a Nyugat főszerkesztője, annál inkább az édesapja, Ignotus, aki azonban 1918 után külföldön élt, és a neve ugyan tiszteletből ott maradt a borítón, de a szerkesztésbe már nem szólt bele. Fenyő Miksa nem vállalt Hatvanyéhoz hasonló mecénási szerepet, szerkesztőként azonban valóban nagyrészt ő kutatta fel a megjelenéshez szükséges anyagi forrásokat. Végül pedig: Osvát Ernő nem volt kritikus, még rövid ideig sem. Mindezen információk megszerzéséhez Kokas Károlynak nem kellett volna mást tennie, mint belenéznie abba CD-be, amelyhez előszót írt, vagy magába az egykori Nyugatba, esetleg elővennie egy kézikönyvet, de egy középiskolás tankönyv is megtette volna. E rövid cikk helyett, ha mentes is lenne minden tévedéstől, akkor is érdemesebb és hasznosabb lett volna egy sokkal bővebb tájékoztatást nyújtó összefoglaló tanulmányt közölni a Nyugat ténytörténetéről, amely a kevésbé járatos olvasóknak kellő segítséget nyújthatott volna a Nyugat sokféleségének megértéséhez, a szerkesztők és a munkatársak közt dúló viták, valamint a folyóirat kulturális környezetének megismeréséhez.

A CD-n harminc percnyi hanganyag is található. Ám sajnos könynyen olyan érzése támadhat az embernek, hogy a kiadó egyszerűen csak ki akarta tölteni CD-t, amelynek kapacitása sokkal nagyobb, mint a Nyugat teljes szövegmennyisége. Vezér Erzsébet Fenyő Miksával készített interjúja sok érdekes részletet tartalmaz, „nyomtatott” változatának mindenképpen helye lett volna a Nyugat szövegközlése mellett, hangos megjelenésének azonban irodalmi szempontból sokkal kisebb a jelentősége, mintha például Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc és mások felolvasását hallhatnánk, hiszen a szerzői intonálás lényegesen befolyásolhatja a művek megértését.

Mindezek a hibák megbocsáthatóak lennének, ha megbízható szöveget kapnánk a kezünkbe. A Nyugat digitális változatát böngészők azonban ezután sem nélkülözhetik az eredeti folyóirat használatát, mert a CD-n az ilyenkor elkövethető tévedések szinte mindegyike megtalálható. Nincsenek jelölve például az eredeti oldalszámok, ezért idézéskor vissza kell őket keresni. A dőlt betűs kiemeléseket eltüntették a szerkesztők, pedig az ilyesmi sokszor fontos lehet. A szövegek eredeti helyesírását átváltoztatták a mai helyesírásra, ami reprint jellegű kiadások esetében nem szokás. Ráadásul sok szövegnél, különösen a verseknél, minden boszszankodáson túl sem mellékes, hogy mondjuk egy magánhangzó hosszú-e, vagy rövid. Ha például Ady A Sionhegy alatt című versének ebben a sorában, „Harangozott és simogatott” az í-t i-re cseréljük, ahogyan a CD szerkesztői tették, az erősen jambizáló versben ez a sor értelmezhetetlenné válik. A CD-n szinte nincs szöveg, amelynek az ortográfiáját gondosan egybevetették volna az eredetivel. A Nyugat első számának második írása, Elek Artúr Arturo Graf című elbeszélése a reprint kiadásban rendelkezésre álló eredetiben így kezdődik: „Északolaszországban, Piemont fővárosában, a fáktól és cserjéktől zöldellő Torinóban, egyetemi tanítványai s tisztelői között él magába zárkózva, elszigetelten egy olasz költő.” A CD-n ez olvasható: „Észak-Olaszországban, Piemont városában, a fáktól és cserjéktől zöldellő Torinóban, egyetemi tanítványai s tisztelői között él magába zárkózva, elszigetelten egy olasz költő.” Egyetlen mondatban három eltérés, amelyek közül kettő nem értelemzavaró, a harmadik azonban mindent elront, hiszen Piemont nevű város, amelyet rejtélyes okoknál fogva Torinónak is neveznek, nincs. Ezeken kívül még számos hibát lehetne sorolni. Például ha a digitális változat szerkesztői úgy döntöttek, hogy elhagyják a címek végén szereplő pontot, akkor miért nem teszik ezt mindenütt, és miért maradt le a CD-ről minden szám hátsó borítója, reklámanyaga.

Összegzésül aligha mondható más, ha valaki ilyen horderejű vállalkozásba kezd, mint a Nyugat lapszámainak digitalizálása, annak alaposabban számba kellene vennie a munka lehetséges filológiai buktatóit, és – bár tudjuk, hibátlan szövegű kiadás nincs – még nagyobb figyelmet kellene fordítania a tévesztések kiszűrésére. Így sajnos egy kicsit megkeseredik az öröm, amellyel az ember hazaviszi és lapozgatni kezdi a teljes Nyugat jól kezelhető, minden szükséges visszakeresésre módot adó digitalizált változatát.

FÜZI LÁSZLÓ:

Kisszelmenc – Nagyszelmenc...

· Zelei Miklós: A kettézárt falu (dokumentumregény). Adolf Buitenhuis fényképeivel. Ister, 2000. 278 oldal, 1300 Ft

Ha Zelei Miklós nem írta volna meg A kettézárt falu című könyvét, akkor jóformán semmit nem tudnánk Kisszelmencről és Nagyszelmencről, erről a két ungvidéki ikerfaluról. Hiába említik az oklevelek és más fontos iratok a két falu nevét évszázadokkal ezelőttről, az itt élők élete minden bizonnyal beleolvadt volna abba az évszázadokon áthúzódó mozdulatlanságba, melyet a kelet-európai parasztság történeteként szoktunk emlegetni. Aztán jött az, amit történelemként tartanak számon, noha a falvak élete korábban is része volt a történelemnek, csakhogy mifelénk a mozgásokat, a látványos történéseket szokták a történelem részének tartani, s a szelmenciek ugyancsak súlyos történések elszenvedőivé váltak. A két falu a trianoni békeszerződés után Csehszlovákiához került, ez vélhetően megváltoztatta az életüket körülvevő formákat, az életükbe azonban nem nagyon avatkozhatott be, a paraszti élet keretein még nem keletkezhetett rés, 1938–44 között újra Magyarországhoz tartoztak, 1944. november 26-án pedig az úgynevezett Népbizottságok I. Kongresszusa – erre erőszakkal terelték be a résztvevőket, s előre megírt határozatot fogadtattak el velük, noha erre semmiféle felhatalmazásuk nem volt – kimondta, ahogy Zelei Miklós írja, „az ősi ukrán földek, »Kárpátalja és Szovjet-Ukrajna újraegyesítését«” (érezhetjük: egyetlen félmondat történelmi zagyvaságok és tisztázatlanságok egész sorát képes a felszínre hozni, ebben is a kelet-európai történelem egyik sajátossága tör a felszínre, bár az is igaz, hogy ősi szovjet földeket mégsem említhettek), a határt pedig Szelmencen keresztül húzták meg, Nagyszelmenc Csehszlovákiához, Kisszelmenc pedig Ukrajnához, végső soron a Szovjetunióhoz került, a két ikerfalu az évszázados együttélés után távolra sodródott egymástól. Kárpátalja szovjet bekebelezésének nagypolitikai magyarázata volt, ezt Ortutay Elemér görög katolikus lelkész a könyvben pontosan megmagyarázza: „Moszkvának kellett egy terület a Kárpátokon túl ahhoz, hogy Közép-Európát igazán kézben tudja tartani...” A kisszelmenciek élete betagozódott a kárpátaljai magyarság életének történéseibe, elszenvedői lettek mindannak, amit a háború utáni szovjet önkényként szoktunk emlegetni, hogy aztán elfeledkezhessünk a magyar férfiak elhurcolásáról, az értelmiségi réteg (elsősorban a papok) felszámolásáról, a leírhatatlan erőszakról és a mérhetetlen szegénységről. (A nagyszelmenciek élete a csehszlovákiai „szocializmus” törvényei szerint formálódott, ennek is léteztek mélyrétegei.)

Ha Zelei Miklós nem tett volna mást, csak leírta volna a szovjet hatalom kárpátaljai berendezkedését és mozgástörvényeit, akkor is sokat tett volna, hiszen erről még mindig keveset tudunk, ő azonban továbbment ennél, ugyanis a hatalmi berendezkedést és a mozgástörvényeket az élet legapróbb mozzanataiban ragadta meg, úgy, ahogy azt az emberek átélték, s ahogyan az a határ két oldalán (éppen azért, mert a határ kitüntetett hely, ott maga az állam lényege mutatkozik meg) évtizedeken keresztül konzerválódott. A határ kijelölésének is megvolt a maga története: a 4. ukrán front politikai tisztjei csábítással rávették a kisszelmenci bírót, hogy kérje a falurész felvételét a Szovjetunióba, ugyanezt a nagyszelmenci bíróval nem tudták megtenni, így „ment a határ” a két falurész, családok, testvérek, rokonok közé, szétdúlva az élet legtermészetesebb kötődéseit, emberek életét téve tönkre.

Ne felejtsük: a két testvérfalut megosztó határ a testvériség jelszavát hangsúlyozó két államalakulat közé került, ez még abszurdabbá teszi az egyébként is abszurd történetet. Olvasom a kötetben a kisszelmenci Tóth Vince monológját: „Attól a perctől fogva, hogy a határ idejött hozzánk, esténként rögtön el kellett sötétíteni, egy gramm világosság se szabad volt, hogy kimenjen, mintha falu itt nem is lett volna. A nagyabrosz volt odatéve az ablakba vagy tíz éven keresztül, hogy senki se lássa a fényt. Este még a házból se volt szabad kilépni. De én a csűrben aludtam, amíg le nem kellett bontani. Aztán a kertben. Ugatott rám a kutyájuk, ha mentem este lefeküdni, és már vette is a zöldsapkás a géppisztolyt. Én vagyok, Vince. Na, már le is lőttelek volna, ha nem szólasz. Mert mi benne laktunk a szovjet határban, ezért kellett lebontani a csűrt, hogy senki se tudjon elbújni ott, aztán meg szökni tovább. A határszéli tiszt mondta is, hogy nincs még egy ilyen család az egész Szovjetunióban.” Aztán olvasom a történeteket tovább, köztük a már említett Ortutay Elemér megrázó és felemelő élettörténetét – emberi helytállásnak ezentúl azt tudom nevezni, amiről Ortutay Elemér beszámolt. Aztán olvasom az elhurcolt református tiszteletes, Balogh Sándor családjának felkavaró történetét, s viszszatérek Tóth Vince monológjához: „Régen két sorra ment a drótkerítés. Nagyszelmenc felől nézve, a cseh utcavégen a sorompó, a cseh sztólba, a határszulák, a szovjet sztólba, oszlop és a szántás... Később már három drótkerítés, majd négy. Rakétacsapda. Az utcavégen meg szulákot kellett leverni több sorban, hogy meg se lehessen közelíteni a határt. Palánkot csináltattak velünk, hogy át se lássunk. Végig vasbetonoszlopok, vascsövek, felül szetka, drótháló, kábelek...” A monológ mellé helyezem Francois Furet szavait a huszadik század erőszakos diktatúráiról, a fasizmus és a bolsevizmus hatalomvallásként való megtestesüléséről: „A terror – immár nemcsak a valóságos vagy képzelt ellenséggel szembeni visszavágásként, hanem napi kormányzati gyakorlatként, amely az általános félelem keltését célozza – elválaszthatatlan ennek a jövőnek a megvalósításától...” Annak megtörténtét (mondhatnánk: a napi gyakorlatba ültetését, s szárba szökkenését, egészen a „termés” betakarításáig, amit Furet az általánosítás szintjén megfogalmazott), Zelei Miklós könyvének olvasása után, Kisszelmenc és Nagyszelmenc lakóinak sorsában látom megvalósulni...

Azt írtam, hogy ha Zelei Miklós nem írja meg a könyvét, akkor semmit nem tudnánk Kisszelmecről és Nagyszelmecről, az ikerfalu történetéről, a bennük élők sorsáról, s azt is írtam, ha Zelei Miklós csak a „szovjet hatalom” működésének mechanizmusát írta volna meg, s a határról mint különleges jelenségről egyetlen sornyi említés sem esett volna, már akkor is sokat tett volna. A határon élők, mondhatnám úgy is, a határt önmaguk sorsában megélők különleges helyzete azonban felteteti velem azt a kérdést is, hogy mennyiben Zelei Miklósé ez a könyv, s mennyiben a szelmencieké, éljenek bár a határ egyik vagy másik oldalán. Úgy gondolom, ez a könyv teljes egészében a szelmencieké, mert a kiszolgáltatottságnak és a megaláztatásnak másutt elképzelhetetlen(?) fokát ők élték meg – s azt is gondolom, hogy teljes egészében Zelei Miklósé, hiszen ennek a szelmeciek vallomásaiból, monológjaiból összeállított, -vágott, -montírozott könyvnek egyetlen olyan sora sincs, melyet a hatalom huszadik századi megtestesüléseit kutató Zelei szépíróként ne írhatott volna le. Zelei megtalálta azt a témát, amelyen keresztül a maga mondandóját a világról el tudta mondani, s azért, hogy ezt megtehesse, a vallomások összegyűjtése után azt a formát is megteremtette, amelyben ez a történet létezni és hatni tud. Így a sors és a sorsot kutató írói szándék találkozása eredményezte az utóbbi évek egyik legizgalmasabb könyvét. A kötet szociográfiai hitelességét Adolf Buitenhuis felvételei támasztják alá.

A határ, a drótkerítés Nagyszelmenc és Kisszelmenc között húzódva ma Szlovákiát és Ukrajnát választja el egymástól...

VISKY ANDRÁS:

A sokfejű mesemondó színháza

· Peter Brook: Időfonalak. Fordította Lengyel Ágnes. Utószó és jegyezetek: Lengyel György. Európa, 1999. 404 oldal, 1500 Ft

Jean Genet Az erkély című darabjának „langyos” sikerű bemutatója, majd mindjárt az utána forgatott, Marguerite Duras Moderato cantabile című regényéből készült filmjét követően Peter Brook feleségével, Natasha Parryvel Afganisztánba utazik.

„Kerestük a szentséget” – írja.

Előtte a színházi siker természetén elmélkedik, az a kérdés foglalkoztatja legkivált, vajon az előadás sikere visszamenőleges hatállyal mentségéül szolgálhat-e a rendezői önkénynek? Vajon az esztétikai akarat, a közbeavatkozásra sarkalló önkifejezés szándéka a rendezői színházban, a létrejövő előadáson végül kívül maradó rendező – a próbafolyamatban változatos eszközökkel gyakorolt – erőszakos hatalmában reprezentálja-e önmagát a legadekvátabb módon? A legyek ura forgatásán egyik operatőre, a dokumentaristaként ismert Gerry Feil szabad kezet kap Brooktól, hogy a rendező által gondosan beállított jeleneteket olyan szemszögből vegye fel, ahogyan pillanatnyi ihlete diktálja: „Amikor a vágásra került a sor, örömmel konstatáltam, hogy nagyon gyakran Gerry kamerájának nézőpontja jobban tetszik, mint a sajátom, és így sokszor az ő változata mellett döntöttem. [...] ez emlékezetes példája maradt annak, hogy a rendező elkerülhetetlen beavatkozását miként képes ellensúlyozni egy olyan nézőpont, melyben erőszaknak nyoma sincs.” A siker diktátumát a show-business édes pillanatokkal honorálja – „minden egyes pillanatot a maga teljességében élveztem” – emlékezik Brook –, cserében azonban egy „biztonságos” (Anatolij Vasziljev szerint: „garancia”) színházat követel, amely a lehető legmagasabb fokon biztosítja be magát – valamint az egész intézményrendszert – a bukás ellen. A színpadon a színész játékát amolyan test-szinkronként kaszkadőr kettőzi meg, kizárva a „tökéletes ügyetlenség” (Pilinszky János) szent „akcidenciáit”; a színpadkép filmszerűen tökéletes, a produkció egésze alá a sóbizben igencsak érdekelt média feszíti ki hálóját, „s az egésznek olyan a hatása, mint mikor egy félelmetes vihar az ember fülében szerény autódudálássá változik”, amiképpen Antonin Artaud írja A „dubbing” gyötrelmei című cikkében.

Ha Artaud „édes gyermeke” (Raymonde Temkine: „Fils naturel d’Artaud”), Jerzy Grotowski felől közelítjük ezt a hivatásos színházzal alapjában véve egyidős feszültséget, akkor esetében kvietista kivonulással és radikális elfordulással találkozunk, amely bennünket is az önmagunkkal való szembesülésre, valamiféle – életünk egészét átformáló – döntés meghozatalára szólít fel, amelyben az esztétikai tapasztalat már nem játszhat semmiféle szerepet, hiszen, Grotowski szavaival, „az élet és a megismerés útjáról van szó”, amelyen – a néző és a színész szemszögéből egyaránt – a játék helyébe a tanúságtevés lép. Renate Klett a Lelkigyakorlatok és kicsapongások című, a Theater Heutében (1997-ben) publikált „tanúvallomásában” azt olvassuk Grotowski egyik pontaderai kísérletéről, hogy „túl hermetikus volt az egész, túl szent, túlságosan humortalan, »érdekes« mint egzotikum, de nem tudtam fölülemelkedni a kíváncsi voyeur állapotán.” Mind a sóbiz, mind pedig Grotowski utolsó korszakának vehiculum-színháza, amely a misztika fölaknázott terepére kalauzol „színészt” és „tanút” egyaránt – „az érzékiség és az imádság között levő senkiföldjén töltött percek” – pontosan meghatározott szerepet szán a nézőnek, behatárolja mozgásterét, azzal a céllal, hogy a közönség ideáltípusát alkossa meg.

Peter Brook túlontúl jól ismerte a meglehetősen korán fölsejlő Grotwski-alternatíva végkifejletét egyfelől, és a színház üzemi létmódját, „a premierek [...] csillogását és nyomorúságát” másfelől ahhoz, hogy kísérleti csoportjai elindításakor – az Artaud előtt tisztelgő Kegyetlenség Színháza laboratórium, Stratfordban (1964), a Royal Shakespeare Company színészeivel; a párizsi Nemzetközi Színházi Kutatóközpont (ICTR, 1972) – ne foglalkoztatná játszók és befogadók, színészek és közönség, önkifejezés és részvét színházi lényeget kifejező viszonya. A „közönség tükör, melyben saját alkalmatlanságunkkal szembesülünk”, írja az ICTR munkájáról. Vagy: „szükségünk volt a nézőkre. Ha csak mi nézzük saját magunk munkáját, könnyen az önimádat hibájába esünk.” Másutt pedig: „mindenáron meg akartunk szabadulni az intellektuális nagyképűségtől”. Grotowski szakadár donatizmusa a színészre a mártír és hős szerepét osztja ki, aki önmaga áldozatát „ajándékul kínálja” a magától gondosan távol tartott néző-tanúnak, Brook útja azonban – jóllehet az általa létrehozott laboratóriumok sok hasonlóságot mutatnak a lengyel mester kutatásaival – a közönséghez való viszonyt, és ebből fakadóan a megcélzott eredményt illetően lényegesen különbözik ettől, amennyiben a nézőt „kézen fogjuk és vele együtt indulunk felfedező útra. Ez volt az oka annak, hogy a mi színházról alkotott képünk a mesemondás képe volt, és a csoport maga egy sokfejű mesemondó.” A Mahábhárata költő hőse az előadás legelején ezt mondja az őt hallgató gyermeknek: „Ha figyelmesen végighallgatod a mesét, más ember lesz belőled.”

A változás készsége, valamint a változtatás szándéka Peter Brook színházában alapjában véve sohasem nélkülözi a gyakran verbalizált társadalmi dimenziót. A Gyökerek, a Forrás, a Szent és a Nyers színház – vagy ahogyan Alceste mondja a Mizantróp második (szonettes-) jelenetében Petri György hangján: a „nyers elődök” –, a gyógyító mítosz (vissza)keresése a jelenvaló lét, a mindennapok tükrében maradhat meg a „józanság” keretei között. A színházi tradíciót csak a velünk történő színház segítségével fürkészhetjük. Ebben a vonatkozásban is helytálló Lengyel György a könyv utószavában tett megállapítása, hogy tudniillik „Brook eszménye Shakespeare, az Erzsébet-kori színház és világa, és ez a minta ma is számára.” Brook megfogalmazásában: „A mi saját Shakespeare-színházunk kényelmes szórakozást nyújtott a turistáknak, megnyugtató stílusban, de sokat gyötört a gyanú, hogy ez így rendkívül távol áll a merész Erzsébet-kortól, amely szenvedélyesen kutatta az egyéni és társadalmi tapasztalatokat, és metafizikus érzékkel nyúlt a rettegés és az ámulat jelenségéhez.”

A színházi józanság és normalitás modelljét Brook Afganisztánban fedezi fel, a khanekar, a „munka háza” képében. A szufi rend tagjai szigorúan őrzött térben, a munka házában végzik mindennapi szent tevékenységüket. Ehhez az épülethez rendszerint bazár van hozzáépítve, ahol a kézművesek végzik mindennapi munkájukat. „Itt Afganisztánban kezdtem el töprengeni azon – írja Brook –, vajon lehetséges volna-e, hogy egy színház, hasonlóan a bazárhoz, meg tudjon maradni a mindennapok világában, és ugyanakkor érintkezzen a kolostor falával. Lehetséges volna, hogy normális és józan maradjon – s hordozzon egy tisztább forrásból eredő minőséget is?”

Brook a maga módján megválaszolja ezt a kérdést. „Én sohasem gondoltam magamról, hogy művész vagyok” – írja. Sokkal inkább tanítvány, akinek „az a dolga, hogy figyeljen és tanuljon”. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy az Időfonalak megírása idején a 75. életévéhez közeledő mester kedvenc szava a lecke. „Elgondolkoztam a leckén” – írja, a járt utat folyvást a járatlanra cserélve fel.

BÁRON GYÖRGY:

Film

Malkovich mint Malkovich

Hogy lássuk, miről van (lesz) szó, dióhéjban összefoglalom a film történetét. Egy Craig nevű kelekótya bábos, aki erotikus darabokkal szórakoztatja a New York-i utca közönségét, köztük az erre fogékony kiskorúakat, s akit a fölháborodott szülők ezért rendre pofán csapnak, aktatologató munkát vállal egy tisztesnek látszó hivatalban. A cég a hirdetésben megjelölt felhőkarcoló hét és feledik emeletén székel, ott a lift nem áll meg, az ajtaját feszítővassal kell reggelenként kifeszíteni, a mennyezet derékmagasságban van, mindenki meghajolva jár, nem a kötelező alázat miatt, hanem – mint az épület történetét felidéző propagandafilmből megtudjuk – azért, mert kétszáz esztendeje a ház építője törpe nőbe szerelmesedett bele, neki építette a kisléptékű félemeletet. A cég főnöke, Orson, azt vette a fejébe, hogy szörnyű beszédhibája miatt senki nem érti a szavait, holott dikciója oly kristálytiszta, akár a BBC-bemondóké. Orson – Welles óta először halljuk ezt a nevet – kétszázéves, ez később fontos lesz. A matuzsálem titkárnője – „nem a titkárnőm, hanem a főnök macája, de nem dugom”, magyarázza Orson a munkára jelentkező ifjúnak – mindent és mindenkit félreért, Craiget például következetesen Mr. Schwartz-nak szólítja. Craig fülig szerelmes lesz ifjú kolléganőjébe, Maxine-ba, ám nem szerelmi, hanem üzlettársi viszonyra lépnek, mivel Maxine Craig feleségére, a tüneményes Lottéra hajt, s leszboszi szenvedélye nem marad viszonzatlan. Lotte egész állatkertet tart otthon, csimpánzát gyerekkori traumából fakadó súlyos depresszió gyötri, pszichiáterhez kell járnia.

A történet csak most kezdődik.

Craig kis rejtekajtót talál a hivatalban, bemászik, s némi zuhanás után a nagy színész, John Malkovich fejében találja magát; az ő szemén át néz, azt látja, amit ő lát, például a borotválkozó Malkovichot (John Malkovich játssza, hitelesen) a tükörben. Később Maxine is bemászik Malkovich fejébe, s a tapasztaltakon föllelkesedve Craiggel közös vállalkozást alapít: kétszáz dolcsiért bárki eltölthet öt percet John Malkovichban. A hét és feledik emelet folyosóján sorban állnak a görnyedt kuncsaftok, dől a pénz. Maxine Malkovich szeretője lesz, ám légyottjaikra Lottét hívja a színész fejébe, vagyis Malkovichon keresztül vele szerelmeskedik, féltékennyé téve Craiget, aki fájdalmában a depressziós majom ketrecébe zárja megkötözött feleségét, hogy ő menjen el Malkovichba dugni a mit sem sejtő Maxine-nal (aki balgán azt hiszi, hogy amikor Malkovichcsal, akkor Lottéval). Malkovich rájön, a feje átjáróházzá vált, kierőszakolja, hogy ő is bejuthasson önmagába, ahonnan önszemén át kitekintve csupa Malkovichot lát, akik egyetlen szót ismételgetnek: Malkovich. Craig végleg beköltözik a színész koponyájába, rajta keresztül él viharos szexuális életet Maxine-nal, ám Orson, ki tucatnyi kétszázéves hölgy és úr társaságában arra vár, hogy bemasírozzanak Malkovich fejébe, így biztosítva maguknak további halhatatlanságot, kiűzi onnan a bábjátékost, s a – számukra – utolsó pillanatban sorban bemásznak filmsztárba, ma is ott vannak, ha meg nem haltak.

Nincs épeszű rendező, aki ezzel a történettel egy percnél tovább foglalkozna. S ha lenne is, elvégre a rendezők nem mind komplettek (szerencsére), producer e sztorira fia centet nem adna: a testőreit hívná rémülten és a mentőket. Méghogy bemenni John Malkovich fejébe!

Az elsőfilmes Spike Jonze eddig kizárólag klipeket rendezett (két éve a Titanicon láthattuk, milyen átkozottul jókat), talán ezért harapott rá az ötletre. Mert olyan klipes. Hogy bent a fejben. Fogalmam sincs, miként tudta ezt a tébolyult ötletet komoly pénzembereknek és elkényeztetett világsztároknak (beleértve magát Malkovichot) eladni. Meglehet, Hollywoodban sem mindenki normális, ez reményt nyújt. Mert A John Malkovich-menet (megtévesztő – nem először – a magyarított cím, a menet itt nem emberek vonulását jelenti, hanem úgy menet, mint a hullámvasúton vagy a kuplerájban, az eredeti cím egyszerűen Being John Malkovich, azaz John Malkovichnak lenni, mert erről van itt szó), szóval a John Malkovich-menet (brrr…) az utóbbi évek egyik legbizarrabb, legszabadabb szellemű filmje. Abszurd fekete humora egyszerre idézi Swiftet, Karinthyt, Örkényt és a Monty Pythont. Igaz, a történet közepe táján, a szerelmi vetélkedés lélektani mélységeinek taglalásánál elveszti lendületét, terjengőssé lesz, átcsúszik hollywoodi melodrámába (bár a majom gyermekkori traumáját megidéző flash back röhögtető telitalálat, az ilyesfajta pszichológiai giccsek felejthetetlen paródiája), ám a film egésze, mindenekelőtt a kezdés és a finálé, gazdag teremtő fantáziáról tanúskodik. Spike Jonze talányos fapofával adja elő a nagy halom képtelenséget, úgy visz be minket a Malkovichot játszó John Malkovich fejébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elvégre a rejtekajtók általában ilyen helyekre nyílnak, senki nem csodálkozik ezen, sem aki bent van, sem aki bejutásra vár, sem aki nézi, még maga Malkovich sem; miért volna ez nagyobb őrültség, mint a törpe félemelet, a mindent félreértő titkárnő, a beszédhibától szorongó vén főnök, a pszichiátriai gondokkal küszködő majom, az erotikus show-ért fölpofozott utcai bábjátékos, a cég történetét elregélő nyálas referenciafilm, vagy az, hogy a vásznon, akár egy róla készült portréfilmben, ott látható személyesen a nagy Malkovich, társaságában (szintén személyesen) a barátja, Charlie Sheen, akit fölöttébb érdekel, mi a fene zajlik John fejében, továbbá ismert tévés személyiségek, filmsztárok, köztük Sean Penn, saját arcukkal és nevükkel, komoly képpel kommentálva kollégájuk figyelemreméltó esetét, mintha oknyomozó dokumentumfilmet látnánk; utoljára Woody Allen Zeligjében keveredett így hagymázos képzelet és rögvalóság – ezt bogozzátok ki, röhög kajánul Spike Jonze.

Ha John Malkovichot ezentúl bármilyen szerepben látjuk, nem feledkezhetünk el arról, hogy a fejében kétszázéves hölgyek és urak kávézgatnak. Ez tény, maga Malkovich is tanúsíthatja.

(Spike Jonze: A John Malkovich-menet)

FÁY MIKLÓS:

Zene

Élmény(szerű)

Ahogy az igazolatlan mulasztónak pótórára, különböző vizsgákra kell járniuk, úgy kellett Bécsbe autókázni: az itthon elmulasztott Agnes Baltsa-koncertet (április végén, minimális hírveréssel, de jótékony céllal) bepótolni a bécsi operában, a Parasztbecsülettel. Holtbiztos tipp, mert az itthoni koncertről is mindenki a Santuzza-áriát mondta a legemlékezetesebbnek, ráadásul Baltsa inkább színpadi lény mint koncerténekes, és az sem mindegy, hogy bécsi vagy budapesti a zenekari kíséret hozzá. Ehhez jönnek még mindenféle pluszok: Jean-Pierre Ponnelle rendezése, az, hogy az osztrák tévé felveszi az előadást, meg a tenorpartner, a temperamentumos Luis Lima.

Aztán, ahogy az lenni szokott, a sok, kézben tartott adu szép lassan fogyni kezdett. A zenekart Jun Märkl vezényelte, akit nem ártana kitiltani az operából, mert végtelenül kifejezéstelen, ernyedt kezdete lett miatta a darabnak. A Parasztbecsületnek amúgy is különös aránytalansága, hogy úgy kezdődik, azzal a kényelmességgel, mintha még öt felvonás lenne hátra, aztán a kettős után már expressz ajánlva mondják el a legfontosabbakat. A zenekar természetesen szépen szól, kiegyenlítetten és szinte hibátlanul, de végtelenül hosszúnak tűnnek az első percek, mert minden különlegességet lenyes a szellemtelen karmester, ilyen unalmas dolgot nem érdemes ennyire szépen játszani, mert az egész olyan lesz, mint amikor van valakinek egy Porschéja, amit arra használ, hogy bevásároljon vele a raktáráruházból. Ponnelle rendezése (nem tudni, mennyire az övé még, hiszen évek óta halott a rendező, nincs, aki kiigazítsa a természetes kopásokat) inkább szépecske, mint okosocska, túl sok van Santuzza nyakába sózva, a hosszú előjáték alatt végig szenvednie és átkozódnia kell, az utolsó húsz perc alatt pedig mozdulatlanul és nyomasztóan kell ácsorognia a színpad szélén, a cselekményben kevés a gyanú és sok a bizonyosság. Santuzza is látja, hogy Turiddu megcsalja, Alfio is még elcsípi a pillanatot, ahogy egy félmeztelen pasas elszalad a felesége erkélye alól, a történet bonyolódása így csak felesleges fáradság.

Luis Lima sem olyan már, mint azelőtt. Bizonyos szempontból még olyan, karcsú, feketére festett hajú, srácos alkat, két méter magasságból ugrik le az erkélyjelenetben, és azon kevés tenorok közé tartozik, akik megengedhetnek maguknak egy félmeztelen színpadi áriát. Amint énekelni kezd, kiderül, sajnos, hogy a harmincasnak látszó, sportos, erős testben egy erős hatvanas hangja lakozik, fáradtan, nyekergősen szól ez a tenor. És ami az előadás koporsójában az utolsó szeg: Baltsa sem jó. Nem szól szépen a hangja, a szólam nagyobb része kellemetlen vijjogás. Nyilván nála a pályáról lefelé menet az a legkellemetlenebb kísérőjelenség, hogy nem megbízható a minőség, hiába volt Pesten jó, most, amikor a televízió is kint van, hogy rögzítsék a művészetét, rossz napot fog ki. A csöndes fanyalgásnak csak a nagy kettős vet véget, ahol hirtelen megmutatkozik Baltsa nagyságrendje, megelevenedik a tragédia, az elhagyott és kiközösített nő kétségbeesése. Baltsa indulatában két kézzel a tenor vállára csap, amitől az kissé megnyekken, aztán csak áll hosszan, komoran, mint egy bálvány, amíg Turridu Lolának teszi a szépet, végül vadul átöleli, hogy csókolja meg újra a szeretett férfi, és a gyöngéd jelenetet áthatja a pankráció, a szívszorító dühöngés, hogy nem lehet, hogy ne szeressél, ha egyszer ennyire szeretlek téged. A többi csak ráadás, Turridut megölik, raccsoló osztrák kisasszonyok hozzák a hírt, de a zenekari árokból most sem hallani azt, amit kellene, megette a fene az egészet. A jelek szerint az évad legjobb koncertjét Agnes Baltsa mégis Budapesten adta, félház előtt, a ciánszennyezett Tisza javára.

(Mascagni: Parasztbecsület – Wiener Staatsoper, május 20.)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Selyemkendő Tokban

A húszas-harmincas évekbe helyezte Valló Péter Goldoni Mirandolinájának cselekményét, de ennek a darabra nézve nincs káros következménye. Nem használnak föltűnően anakronisztikus tárgyakat, nem telefonálnak, nem érkeznek automobilon, nem szól a rádió, úgyhogy írhatnának akár tíz évvel kevesebbet vagy harminccal többet is. Talán csak egy archaikus pornóújság, egy dromedár utazóbőrönd és a színésznők hajviselete határolja be közelebbről a választott kort. Az időugrás nem „korszerűsítés” – ahogy Sediánszky Nóra és Valló új fordítása sem az –, nem magára hívja föl hivalkodóan a figyelmet, hanem a műre, annak belső törvényeire, az emberi minőség sűrített viszonyaira. Zsabóban, térdnadrágban, fehér harisnyában, csatos cipőben, csipkés kézelőben hajlik a színész a kellemkedésre. Stílust játszik dráma helyett. Élénkít. Magatart. Historizál. Trükközik. Külsőségeket hord föl a figurára, selypít, raccsol, elmaszkírozza magát. Gondolhatni, hány goldoniatlanított Fogadósnőt – a darab eredeti címe: La locandiera – fogadott már el a nyegle színházi tradíció.

Holott Goldonival nem lehet tréfálni, halál komoly szerző, vígjátékai mélyén vesébe látó életmegfigyelések, lírába oltott szorongások, akár véressé is válható drámák rejlenek, melyek fölszabadító hatásukat csak akkor fejtik ki, ha következetesen kibontják őket. Goldonit viccesíteni, elmaszatolni annyi, mint halat késsel enni, nem komilfó. A Radnóti Színház előadása ügyel a szerzőt megillető etikettre. A Ripafratta szolgáját játszó Széles Tamás laza bizalmassággal, mégis azzal a rituális rutinnal szolgálja föl az ebédet gazdájának, ami egy lovagnak kijár; modora ugyanakkor már itt előlegezi a sliccéhez nyúló sunyi gesztust, amikor az ájulást színlelő Mirandolina kiterítve fekszik előtte. A mozdulat nem annyira mulatságos, mint amennyire alantas, és úgy gondolom, hogy egy kicsivel még alantasabbnak kellene lennie. Valló rendezése mindvégig hasonló módon egyensúlyoz a megtörténő és megtörténhető dolgok között, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy a fölszín mögötti sejtések valóra válhatnak, és akkor a cselekmény akár más fordulatot is vehetne.

Az ebédjelenetben például a mesteri előkészítés után Ripafratta asztalához telepedő Mirandolina nyilvános édeskettest teremt a lovaggal, miközben Forlipopoli őrgróf mögöttük fél könyéknyire elmerül a ragu elfogyasztásában. Kulka János és Schell Judit egymáshoz közel húzott székeken jelentős összekacsintásokkal, félmosolyokkal metakommunikálják a szerelmi áramkört, háttérben a falatozó harmadikkal. Ez a valóságos csehovi pillanat – nem messze a színjáték felezőpontjától – jelzi azt a lehetőséget, hogy a csábítás megmérkőzése a nőgyűlölettel, illetve a nemek harca elveszti játékjellegét, és a küzdő felek egymás karjába omlanak. Ha eddig évődésről, a női csáberő eszközeinek bevetéséről és eltökélt férfiúi ellenállásról volt szó, akkor innen kezdve az erotikával való játék veszélyes következményeinek lehetünk a tanúi. Annak, hogy a visszavonulás nem olyan könnyű, miként azt a játszó felek elképzelték. Mirandolina szilárd erkölcsi pozíciója megrendül, Ripafratta pedig jogosan érezheti magát kijátszva és nőgyűlöletében megerősítve.

A „mérkőzés” közvetlen és bensőséges. Schell Judit mértéktartó, józan tulajdonosnőt játszik, aki üzleti megfontolásból lenyeli a tolakodóan gazdag vendég durvaságait, és női vonzerejét is csak a klasszikus polgári jólneveltség határáig használja ki. Tartózkodó, visszafogott, komoly és céltudatos; szolgálatkészségébe némi megvetés vegyül azok iránt, akiket kiszolgál, mint ahogy nagyon is gyakori a szolgáltatóiparból élők körében. Tartás és enyhe rátartiság: egy self-made woman a mihaszna, született gazdag vagy született szegény arisztokraták között. Kulka Ripafrattáját föltehetően éppen ez vonzza: a mesterien bújtatott női eszközökkel elért eszköztelenség látszata. Ez a lovag tipikus agglegény, introvertált alkat, komor és nett, aki a női szeszély és mórikálás elől menekülve nyilván a kockázatmentes üzleti szexet veszi igénybe; persze, hogy beleesik egy látszólag hozzá hasonlóan, szinte szárazon mértékletes nő rejtett erotikájába. Kulka játéka belülről rendkívül gazdag, hosszas, komor nézései, őszinte elismeréssel kibukó ételdicsérő szavai egy-egy tesztelő hallgatás után, ritkán megengedett kisfiús mosolya, majd később az ámokfutásszerű végkifejlet fölindulásai a személyiség átmeneti felbomlásának egyszerre komikus és megrázó jelei.

Kettejük összmunkáját Valló szolid szcenikába ágyazza, amelyben nyers-piszkossá impregnált vastag vásznak, megfelelő világítással, eltérő szállodai enteriőrökké válhatnak, és egy szobabelsőt kettéosztó függöny a jellemhez közelebb vivő szimultán játékot kínál. A kamarazenekar tagjai közül Csankó Zoltán a pénzemberek gátlástalan viselkedésével ruházza föl Albafiorita grófot, Szombathy Gyula rejtett poénokkal a szegénységét finomkodó úri modorral kompenzáló Forlipopoli őrgrófot, Schneider Zoltán a kiszolgáltatott szerelmes mogorva ábrázatával a háttérbe kényszerített Fabrizio pincért, Gubás Gabi és Szávai Viktória a ledér közönségesség fölkínálkozó hajlamával az utazó színésznőket. Persze a közönségességet a világból már kiveszett ízlés keretei között kell érteni, a „művésznők” színes-tollas kacatjai, az arisztokraták világos öltönye, Ripafratta halszálkamintás, elegáns feketéje Mirandolina színben is hozzáillő ruhájával, drummedli munkacipőjével és magas sarkú, pánt nélküli csábpapucsával – ez Dőry Virág világa – a félmúlt finom leletei.

A színpadi félrék külön koreográfiát alkotnak, a megállított pillanat alatt kimerevednek a szereplők, a földobott ciha a levegőben marad, a mozdulatok félbevágódnak, sőt, néha teljes mozgássorozat áll össze szaggatott félrékből. Mindez a realizmus játszi kitágítása, de épp a belső történés, a jellem magyarázatául szolgál; színpadszerűségével mindenekelőtt életszerű. Mint maga az előadás, amely azért nem megy el a saját szélsőségéig: az esőáztatta kifejletben lemossa a véresebb lelki sérüléseket. Nem baj, így lesz belőle kellemes, elegáns, formatartó színészszínház. Egyszerű és szép; olyan, mint az a kimunkált, könynyű kis selyemkendő, amit drágakő helyett szépen adjusztált, hengeres papírtokban az őrgróf hoz ajándékba Mirandolinának.

(Goldoni: Mirandolina – Radnóti Színház)

PÁLYI ANDRÁS:

Színház

A nagyszerű forma

„Halál... Nagyszerű forma.” A két darab közül, amellyel a varsói Teatr Studio a budapesti Katona József Színházban fellépett, csak az egyiknek, Harmsz Bamjának a (lengyel) műsorfüzetében áll mottóként ez a sokat idézett Mroz•ek-sor a Tangóból, de ott állhatna mindkettőben. Bernard-Marie Koltčs darabja legalább annyira egyfajta „haláldramaturgiára” épül, mint a húszas évek leningrádi avantgárdját képviselő Harmszé, vagy akár Witkacyé (Witkiewiczé), akinek neve ott díszeleg e hitvallásosan avantgardista színház neve mellett, s aki mellesleg Harmsz kortársaként a lengyel „haláldramaturgia” úttörője volt. Ez a fajta színházi pionírmozgalom, akárhonnan nézzük, mindig a lélektani színház ellen lázad, s meg is van a maga igazsága, hisz az emberi sorsról – utóvégre minden valamirevaló színház a sorsról beszél – a pszichológia csak féligazságokat mond. A halál ténye érvényteleníti a lélektani szempontokat, ám a sors ott teljesedik be.

Akik még emlékeznek a hatvanas-hetvenes évek lengyel színházi vendégjátékaira, tudják, hogy a magyar színházrajongóknak ezek az alkalmak mindig ünnepet jelentettek. Nem mintha mindig a legjobb előadásokat hozta volna ide akkoriban meglehetős rendszerességgel a szocialista kultúrpolitika – épp ellenkezőleg, a legnagyobbakat többnyire mellőzték, se Grotowski, se Kantor, se Swinarski nem járt itt –, de egy másod- vagy harmadrangú lengyel előadás is bőven tartogatott számunkra élményt és okulni valót, elsősorban azáltal, ahogy a nemzeti hagyomány, megfricskázva, kérdésessé téve és újra aktualizálva, a legnehezebb időkben is tovább élt ezekben az előadásokban. Aztán elmaradtak a rendszeres színházi cserék, s ami színházi hír elért hozzánk Varsóból vagy Krakkóból, az sem volt mindig biztató. Napjainkban kezd a lengyel színház újra magára találni. Zsámbéki Gábor, aki nemcsak a Katonát vezeti, hanem az Európai Színházak Unióját is, s ez utóbbi minőségében alighanem az egyik legtájékozottabb színházi szakember, most igazi meglepetéssel állt elő, amikor meghívta a Teatr Studiót.

A Studiónak is megvan a maga hagyománya, de némileg más, mint amit a lengyelektől megszoktunk. És főként másképp kezelik ezt az örökséget a színház mai alkotói. Akikről jószerivel nem tudunk semmit. Ráadásul így is fogalmazhatnék: íme, egy lengyel vendégjáték, két nem lengyel darabbal és egy nem lengyel rendezővel. Hogyan, miért? A Studio eredetileg az avantgárd képzőművészként feltűnt Szajna, majd a „profi színházi újító” Grzegorzewski színháza volt, aki most a Nemzeti élén áll. A fiatalok, akik nyomukba léptek, már a rendszerváltás utáni nemzedéket képviselik, s máshonnan nézik a világot. Nemzeti örökség és globalizáció összefügg számukra: a kettő egymást feltételezi. Most két olyan darabra, illetve szerzőre irányítják a figyelmünket, amely őket talán elsősorban a Witkacy-féle nonszensz felől érdekli, nekünk viszont nemcsak az ő látószögükből lehet fontos. Harmsz is, Koltčs is a saját korában és idejében maga a megtestesült deviancia. A leningrádi OBERIU-csoport, amelynek Harmsz meghatározó egyénisége volt, a „reális művészetet” célozta meg, „a szavakban rejtőzködő erőt” kívánta felszabadítani, s tagjai a sztálini lágerekben végezték, mert nem voltak hajlandóak a hatalom elvárásaihoz idomulni. Koltčs derék katolikus kispolgárnak született és nevelkedett Metzben, a hitbuzgalmi sajtót olvasgatta és a jezsuitákhoz járt iskolába, hogy aztán az összes lehetséges társadalmi és erkölcsi ketrecet szétfeszítse maga körül: világcsavargó lett, homoszexuális, kábítószeres, aki ráadásul a 68-as diáklázadás idején turistaútra ment Amerikába a szerelmével; 74-ben, amikor a baloldaliság divatja már leáldozóban volt, belépett a kommunista pártba stb., stb. Végül az AIDS vitte el, 41 évesen, 89-ben, s máig kultikus figurának számít a franciáknál.

Harmsz hősnője, Jelizavjeta igazi kafkai „ártatlan bűnös”, aki sosem tudja meg, miért ítélték el, miért és kik végeznek vele. De mielőtt végeznek vele, ő kitekeri a nyakát a világnak, gyilkosait is megtáncoltatja, s főként kikacagja. Őket? Önmagát? A sorsot? Az emberi lényt mint olyant? Hideglelős, csontig ható kacaj ez: aki hallja, nem tud nem belepillantani az emberi kiszolgáltatottság feneketlen kútjába. A Quai Ouest (magyarul: Nyugati rakpart) című Koltčs-darab is a kiszolgáltatottakról szól: Manhattanben, a régi kikötő egy elhagyott hangárjában játszódik, ami emigránsok és más, a társadalom peremére sodródott véglények menedéke. Hogy kerül ide Carl, a maga „mesés gazdagságával”, miközben öngyilkosságot forgat a fejében? Koltčs-t nem ez érdekli, hanem a paradox megváltástörténet, ami a dologból kikerekedik: a hangártársadalom minden egyes tagját eltölti a remény, amit Carl meggyilkolása jelent számára...

A Harmsz-darabot egy fiatal litván rendező, Oskaras Koršunas vitte színre, akiről én is csak a lengyel lapokból tudom, hogy a megújuló litván színház erős embere, Jonas Vaitkus tanítványa, a kilencvenes évek elején a toruńi Kontakt fesztiválon tűnt fel először a lengyeleknél. Koršunas sajátos mai színházi poétikát teremt Harmsz avantgárdizmusából: ez az előadás már nem az egykori Leningrádot idézi, nem is a mai Litvániát: az ő színpadi nyelve az abszurd sors gesztusaiból épül, egyedien és a lehető legáltalánosabban. Ami mindannyiunk számára érthető. Ez kevésbé érvényes Krzysztof Warlikowskira, holott kettejük közül ő van otthon a Studióban, mégis kissé erőltetetten húzza rá Witkacy antipszichologizmusát a Koltčs-darabra, amely nemcsak mondandójában, de stílusában is paradoxnak tetszik: hősei, akárcsak maga az író, csordultig vannak a „nyugati ember” iránti gyűlölettel, mégis arra vágynak, hogy a társadalom valamiképp elfogadja őket. Ez lenne az igazi megváltás. Ehhez a gondolathoz képest Warlikowski előadása hideg, józan, vegytiszta. De annak impozáns.

Ismét két lengyel színházi este, amely a világszínház friss fuvallatait hozta: egy időre biztosan megjegyeztük a varsói Teatr Studio nevét.

(B. M. Koltčs: Quai Ouest; Danyiel Harmsz: Bam – A varsói Teatr Studio vendégjátéka a Katona József Színházban)

ÉS Irodalom

ERDŐS VIRÁG:

Na ne

Teszemazt itt vagyok én.

Nekem például világéletemben szerencsém volt a férfiakkal, engem még az apám is csak egyszer vert agyon. Az is inkább csak amolyan ügyetlen babusgatás volt, szerintem maga sem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy kislánynak egy csapásra szétloccsan a falon a feje. Még helyben meg is kérdezte, hogy mit tátom a számat, ami nála mindig is a közvetlenség jele volt.

Aranyélet akkortól lett, mikorra az anyám végleg kiöregedett. Még segítettem is apának kivinni a házból. Akkor aztán minden úgy lett, ahogy mindig akartam. Tüszi nyúllal beköltöztünk mi is a nagyágyra, onnan aztán éjjel-nappal lehetett látni a tévét. Mikor pedig meglett a baj, apa szerzett pirulát, közös erővel kinyomtuk, aztán szépen lehúztuk a vécén a babát. Másnap apa reklamált, hogy mit ülök ott még mindig, és biztos nagyon nem örült, mikor látta, hogy mi van.

Az első igaz szerelmem a Bartók Béla bácsi volt. Ott lakott az utcánkban, és azt mondta, hogy ő írta a Túrót eszik a cigány-t. Azt szerettem, hogy olyan szép, hosszú, fehér bajsza volt, mindig azzal birizgálta a fülemet, meg a combom. Egy nap azzal állt elő, hogy játsszunk inkább tacsisat, merthogy régebben volt neki egy drótszőrű szukája és hogy ők azzal mennyi boldog órát töltöttek együtt. Én meg persze örültem, még vakkantgattam is lelkesen, és egyáltalában nem rajta múlott, hogy abban a vicces, bolond nyargalásban olyan csúnyán megszorult a nyakamon a lánc.

A korombeli fiúkkal is mindig szépen kijöttem, elég gyakran felkerestük a közeli kiserdőt, ágacskákat gyűjtögettünk, makkot is, meg mogyorót, aztán szépen megosztottuk egymás közt a kincseket. Persze jött az ötlet, és én nem bántam a dolgot, úgy a jó, ha mindenfélét kipróbál az ember, éppcsak a szederág volt szálkásabb a többinél, pláne, hogy az istennek se lehetett kiszedni.

A férjemet a Tó Disco-ban láttam meg először, egy pillanatig azt hittem, hogy ő a Johny Cash, de mikor a lassú alatt belehányt a tunikámba, akkortól már tudtam, hogy dehogy. Persze azért jól mulattunk, azt mondta, hogy hazavisz, próbáltam is mindenben a kedve szerint tenni, és mikor a rekettyésben elvágta a torkomat, akkor én már éreztem, hogy itt valami készül.

A nászéjszakánk olyan volt, hogy kirepedt a vaginám, biztatott, hogy jók vagyunk, hogy még egy menet kisanyám és mindjárt meglesz nekünk is a bűvös huszonöt, de egy boldog ájulatban elszólhattam magamat, mert a végén megszidott és rám zárta a sufnit, hogy akkor most ezen szépen gondolkodjak el.

Az első babát mind a ketten szívrepesve vártuk, a férjem nem is értette, hogy mit akarok még, félidőben úgy döntött, hogy megkezdi a nevelést, mert hogy ő egy huligánba nem öli a pénzét, attól fogva éjjel-nappal vizslatta a hasamat, s valahányszor felbukkant a kedves kis dudor, mindannyiszor rám nézett, hogy tudom-e, hogy így van jól, és megróvólag belevágta valamelyik öklét.

Egyszer volt, hogy családostul felutaztunk Pestre, késő estig bóklásztunk a Lechner Ödön körúton, azt mondta, hogy esküszik, hogy van itt egy jó borozó, még a kicsi Bendzsinek is beígért egy fröcscsöt, hazafelé persze tovább tetéztem a bajait, minden egyéb indok nélkül jártattam a számat, s mikor aztán Sárbogárdnál kilökött az ablakon, már csak azon aggódtam, hogy van-e nála kulcs.

Tudtam, hogy a boldogságunk nem tarthat örökké, mégis nagyon fájt, amikor felbukkant a Másik, azóta is éjjel-nappal visszajár az emlék, mikor egy szép nyári reggel vittem ki a tápot, s ahogy szinte gyanútlanul benyitok az ólba, ott látom a férjem, ahogy vígan dagonyázik, a kocán persze látszódott, hogy élvezi a dolgot, körülöttem viszont nagyot fordult a világ, attól féltem, soha többé még csak rám se néz majd, azért persze tudtam, hogy az idő nekem dolgozik, s tényleg, mikor februárban töltöttük a hurkát, éreztem is valamicske csendes, női diadalt.

A gyerekekkel minden évben elmentünk nyaralni, persze nem is ragaszkodtunk feltétlen a nyárhoz, legutóbb is november volt, mire végre nekivágtunk, emlékszem, hogy aznap esett először a hó, a férjem sose jött velünk, csak odabentről ordibált, maximum ha kihajigált még utánunk ezt-azt, mi is inkább szaladtunk, mert általában este volt, és nagyon kellett futnunk, hogy még lássuk a dagályt, olyan is volt persze, hogy csak bebújtunk a budiba, annyi volt az nekünk, mint egy olcsó kis motel, élveztük a nyugalmat, a békét és a csendet, csak hát sajnos végül mindig elröpült a nyár.

A fiaimmal is eléggé korrekt volt a viszonyom, mindig szépen elmondták, hogy mi volt az ebéd, sőt, amikor tegnap reggel rohantunk az oviba, a legkisebbik felfedte az egyik titkos tervét, azt mondta, hogy ha majd felnő, lesz neki egy fokosa, azzal aztán olyat tesz, hogy eláll a szavam, én meg csak guggoltam ott, és gomboltam a dzsekijét, na lám, gondoltam, maholnap kész férfi a fiam.

FEHÉR BÉLA:

Hotel Hullám

(Filmnovella)

A megbízók szempontjából Pöstyénnek nem volt rossz tulajdonsága. Éberség, könyörtelen csapásmérés, szakszerű nyomeltüntetés – ezeket tartotta szem előtt, ha munkát vállalt. A hőség miatt ezen az augusztus eleji napon kénytelen volt megszegni az álcázás elemi szabályait, a vonaton nem változtatta el a külsejét, megvárta, míg a szerelvény befut R.-be, és végül az állomás férfimosdójában tette fel a vörös parókát és az álszakállt.

A Hotel Hullámban foglalt szoba várta. Hamis adatokat használva kitöltötte a bejelentőlapot, konyakot ivott a drinkbárban, aztán felgyalogolt az első emeletre. Miután magára zárta a szobáját, kitárta a terasz üvegajtaját, futó pillantást vetett a parton nyüzsgő strandolókra, a pára mögött derengő túlsó partra, aztán a lopott tenisztáskájából kivette a lopott mobiltelefont, és felhívta a Kalács fivéreket.

– A parti fecske fészket rakott – közölte unottan.

– Eddig jó. Amint megérkezik a tojás, kezdje kikelteni! Óra indul! – adta ki az utasítást Kalács Ottó.

– Mondd meg neki, hogy ne gatyázzon, nem nyaralni fizettük be! Három napot kap, hogy lelője azt a szarházit! – hallatszott a háttérből Kalács Öcsi hangja.

– Nem hiszem, hogy bármikor is csalódást okoztam volna – jegyezte meg Pöstyén.

– Te vagy a legjobb – mondta erre Kalács Ottó.

Délután Pöstyén felkereste a szálloda strandbüféjét, behúzódott a napernyő alá, és jéghideg csapolt sört rendelt. A feje felfőtt, annyira melegítette a vörös paróka, hogy legszívesebben letépte volna magáról. Kívülről nem látszott, hogy szenved. Ott ült a nádszéken egy vörös hajú, szakállas pasas, vékony lábú, girhes városi példány, aki egyik cigarettát szívja a másik után, közben szemmel tartja a terepet.

Miután fizetett, kiment körülnézni a hotel parkolójába. Kétszer is körbesétált, de a piros Cherokee terepjárót nem látta. Felidézte a rendszámot: CAU–521. Bosszankodott a csúszás miatt. Visszament a strandra, beállt a kerti zuhany alá, aztán a stégnél kajakot bérelt, és kievezett a tóra. Százötven méterre a parttól a kajak fenekére hajította a parókát és az álszakállt, aztán fejest ugrott a vízbe.

Ha egy nap rosszul kezdődik, akkor rosszul is folytatódik. A vacsoránál Pöstyén jégre ment. Éhes volt, megtetszett neki, hogy a tó felé néző nagy teraszajtókat elhúzták, és a kúszófenyők között is asztalokat helyeztek el. Szabad hely nem akadt, ennek ellenére a felszolgáló lecsapott rá, és odakísérte az egyik foglalt asztalhoz, ahol hatvan év körüli, szikár férfi viaskodott a hagymás rostélyosával. Az idegen barátságosan intett az egyik üres szék felé.

– Csopaki vagyok. Parancsoljon! – mondta, és étkezett tovább.

Pöstyén rágyújtott, Csopaki orra alá fújta a füstöt, élvezte, ahogy a férfi napégette, vörös feje bíborszínűre vált a méregtől. Pöstyén barackpálinkát kért, böngészte az étlapot, újabb cigarettára gyújtott.

– Ez neveletlenség – szólt halkan Csopaki a füstöt legyezve, és tüntetően magához húzta a savanyúságos tányérját.

– Fizessen, és húzza el a bélést – tanácsolta neki Pöstyén foghegyről, és belefújta az orrát a papírszalvétába.

Lecsós sertésszeletet vacsorázott, fél liter vörösbort ivott hozzá. Miután Csopaki sértődötten elhagyta az éttermet, kilátás nyílt a szemben lévő asztalnál ülő házaspárra. A közönséges arcú, jelentéktelen kis nő, Pöstyénnel szemben ült, szétvetett lábakkal, és egyfolytában az ételt túrkáló kislányával veszekedett. Pöstyén egyfolytában vigyorgott, mert úgy látta, a nő nem visel bugyit.

Vacsora után újabb szemlét tartott a parkolóban, de a helyzet nem változott. A terepjáró nem érkezett meg.

Este tizenegykor fürdőnadrágban kiült a szobája teraszára, élvezte a tó felől áramló meleg levegőt, és megint felhívta a Kalács fivéreket.

– A tojás nem jött meg. Én továbbra is készen állok.

– Még szép – jegyezte meg gúnyosan Kalács Öcsi.

Éjfélkor elhúzta a függönyöket, és olajos posztóval kívül-belül gondosan megtisztította a Beretta típusú revolverét.

Nyugtalanul töltötte az éjszakát. Éjfél után egy hajóduda szaggatott búgása ébresztette fel, hajnali háromkor pedig a feje körül zümmögő szúnyogok. Megmosta az arcát, aztán kiállt a teraszra cigarettázni. Hallgatta a bárból felszűrődő zenét.

Pöstyén strandpapucsban, pálmafás rövidnadrágban és atlétatrikóban jelent meg a svédasztalos reggelinél. Körözöttel töltött zöldpaprikát, karikára vágott lángolt kolbászt és tíz szelet sonkát szedett a tányérjára. Miután csak kávét, tejet és teát látott az asztali tartályokban, kért egy üveg sört a reggelijéhez. Éppen befejezte az evést, amikor megérkezett az asztalhoz Csopaki. Gombás tojást hozott a tányérján. Ridegen biccentett és sértődött arccal enni kezdett, majd megrázta az üres kenyértartó kosarat.

– Mindenkinek két zsömle jár! Hol a zsömlém? – kérdezte.

– Megettem – válaszolta Pöstyén.

– És hol a minivajam?

– Azt a seggembe dugtam – röhögött Pöstyén.

A terepjáró reggelre sem érkezett meg, és Pöstyén komolyan aggódott, ha ugyanis nem tudja a pasast főbe lőni, akkor ugrik a pénze. Délelőtt a strandon lézengett, bosszankodott, hogy a kényes munka miatt még egy nőt sem szedhet fel magának, pedig lett volna rá lehetősége. A strandbüfében hosszan szemezett egy lapos fenekű festett hajúval.

Ebéd előtt megint szemlét tartott a parkolóban, utána kajakot bérelt, belapátolt ötszáz métert és önfeledten fürdött. A partra visszatérve Csopakit pillantotta meg. A gyomorbajos képű férfi a hóna alatt a gumimatracával éppen kilábalt a vízből, megtörülközött és a viaszszínű, szőrös lábain elkacsázott jégkrémet vásárolni. Csopaki kilépett a parti fűzfa mögötti leshelyéről, és ellopta a gumimatracot. Felvitte a szobájába, a túlélőkésével csíkokra szabdalta, aztán az egész cafatot lehajította a kertbe.

Délben azt is megtudta, hol lakik Csopaki. Éppen a parkolóból tért vissza, amikor a műmárvánnyal kirakott előcsarnokban a recepciós odaszólt az étteremfőnöknek, hogy a húszas szoba sürgősen asztalcserét kér. A recepciós benyúlt a rekeszbe és megnézte a bejelentőlapot. Csopakinak hívják. Mi baja van az asztallal? A recepciós megrántotta a vállát. Kérdezd meg tőle!

Pöstyént elfutotta a méreg. Megvárta, amíg Csopaki leül ebédelni, aztán felment a másodikra, és szakszerűen kinyitotta a húszas szoba ajtaját. Odabent orrfacsaró borotvavízillat fogadta. Az éjjeliszekrényen ébresztőórát, napolajas flakont, gyógykrémes tégelyt és szétszórt aprópénzt talált. Az ágy mellett napilapok hevertek a földön. A fürdőszobában megvizsgálta Csopaki agyonhasznált fogkeféjét, régimódi szarufésűjét, akkumulátoros borotváját, benézett a zuhanyozó műanyagfüggönye mögé, aztán érdeklődve kézbe vette a tükör alá támasztott fényképet. A fotóról bánatos arcú, fiatal nő nézett vissza. Vékony száján félénk mosoly folyt szét.

Pöstyén kivette a foglalatból a tükör fölött világító neoncsövet és a zuhanyozótálca peremén szétverte. A borotvát a fogkefével együtt bedobta a vécébe, utána visszament a szobába, fogta a nehéz üveghamutartót és beverte vele a tévé képernyőjét. A teraszajtóról letépte a függönyt és ráterítette az összetört tévére. Lepattintotta az ébresztőóra műanyagfedelét, és kitörte a mutatókat. Végül felállt az ágyra és levizelte Csopaki párnáját.

Délben Pöstyén az utolsó pillanatban érkezett az ebédlőbe, már rakták fel a székeket. B menüt akartak neki adni, ő pedig ragaszkodott az A menühöz, imádta a babgulyást és a mákos tésztát. Olyan durván szólt a felszolgálóhoz, hogy végül megkapta, amit akart, sőt, még málnasziruppal leöntött krémtúróval is kedveskedtek neki. Pöstyén ebéd közben tiltakozott a zene miatt, ugyanis halk tangó szólt az étteremben. Kérte, hogy szüntessék meg, különben lerúgja a hangszórót a falról.

– Meg volt elégedve az étellel? – kérdezte a felszolgáló, miközben leszedte az asztalt.

– Középszar moslék – vetette oda Pöstyén.

Az étteremből átsétált a drinkbárba és ír sört ivott. Onnan látta meg Csopakit, aki agyonmosott tréningruhában érkezett, átszáguldott az előcsarnokon, aztán a recepció pultja előtt megállt, és feldúltan magyarázott. A recepciós telefonállt. Két perc múlva vödörrel a kezében kövér takarítónő csoszogott elő, és elindult az emeletre.

A szobájába érve Pöstyén ismét telefonált.

– A tökömet áztatom – mondta unottan.

– Dögöljek meg, ha értem! – csattant fel Kalács Ottó. – Tegnap reggel elment otthonról. Azóta két ember figyeli a lakását.

– Viszket a stukkerem!

Kalács Ottó felröhögött.

– Vakargasd, öreg!

Délután Csopaki látogatót kapott. Pöstyén éppen a futórózsákkal behálózott pergola alá helyezett rexasztalnál játszott, mesteri mandinereket mutatott be két bámészkodó német kölyöknek, amikor észrevette, hogy a stéghez vezető sétányon Csopaki közeledik, egy fehérnadrágos nőbe karolva. Ugyanaz a nő volt, akinek a fényképét a fürdőszobában látta. Pöstyént izgalom fogta el, a rexasztalra dobta a dákót és követte őket.

Kisétáltak a partra, közben Csopaki magyarázott, a víz felé mutogatott, a nő kezét fogdosta és kapafogait mutogatva szüntelenül mosolygott. A partról a kert néptelen zuga felé andalogtak, megkerülték a homokozót, aztán a bazaltkockákkal körberakott szalonnasütő hely közelében leültek egy padra. Pöstyén megállt a strandbüfé mögött, onnan figyelte őket. Biztos volt abban, hogy ez a nő Csopaki lánya. Talán félórát beszélgettek, amikor Csopaki bement a szállodába, a nő pedig a sportszatyrát lóbálva bezárkózott a kerti öltözőbe. Pöstyén megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki ez a nő fürdőruhában, és kellemes meglepetés érte, amikor mélykék bikiniben, felkötött hajjal meglátta. Megállapította, hogy szép az alakja, a feneke nem hájas, a háta nem pattanásos, csak a melle kicsi.

– Nincs kedve úszni egyet? – kérdezte Pöstyén, és kacsintott.

A nő úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének.

– Maga itt az úszómester?

– Egy szavába kerül, és máris az vagyok – vigyorgott Pöstyén.

– Úgy tudom, a strandon ismerkedés régen kiment a divatból.

– Hatalmas tévedés! – mondta Pöstyén és belenézett a lány zöld szemébe. – Én például csak strandon ismerkedek.

A szálloda felől Csopaki közeledett. Átöltözött, piros úszónadrágban feszített, a hóna alá fogott két rövid evezőt, és a törülközőjével messziről integetett.

– Tűnjön el innen! – förmedt rá Pöstyénre, amikor melléjük ért.

Csopaki törülközőt terített a fűre, ráhajtogatta a lánya ruháit, aztán együtt mentek el a szivattyúház mögé, a strandfelszerelést tároló raktárba. Négyszemélyes gumicsónakkal tértek vissza, és vízre szálltak. Csopaki lelkesen evezett, keszeg alakja sugárzott a boldogságtól. A nő lehunyta a szemét, a csónak peremére hanyatlott, és a nap felé kínálta az arcát. Pöstyén egy bokor mögül tartotta szemmel őket, aztán magához vette a nő ruháit. Felment az első emeleti férfimosdóba, magára zárta az ajtót és a vécécsészében elégette a ruhákat. Mielőtt a cérnabugyit a tűzbe dobta, az orrához szorította.

A vacsoráig hátra lévő időt Pöstyén csavargással töltötte. Elment a kikötőbe, lángost evett, kimért rizlinget ivott hozzá, aztán bebújt egy játékterembe, és elvert hatezer forintot a motorverseny-szimulátoron. Később üldögélt a vasútállomáson. Szerette nézni a vonatokat. Megrázta a félelem, amikor a villanymozdony eldübörgött előtte. A sétálóutcán kétszer is végigment. Sodródott a tömeggel, meg-megállt a kirakatok előtt, néhány üzletbe be is tért. Útközben lopott egy Chicago Bulls feliratú piros baseballsapkát, egy benzines öngyújtót, és egy övtáskát, amit később eldobott.

A bankfiók előtt egy kövér német vitatkozott a feleségével. Az asszony végül sarkonfordult és átment az utca túloldalán lévő ajándékboltba, a német pedig pénzt vett ki az automatából. Pöstyén figyelte. Utálattal töltötte el a rövid ujjú fehér ing alól kibugygyanó sárga selyemsál. A német tízezreseket dugott a farzsebébe, aztán elindult a sörkert felé, megkerülte a pavilont és bement a férfivécébe. Pöstyén követte. Megvárta míg a férfi vizelni kezd, aztán leütötte. A német előre bukott, beverte a homlokát a piszoárba, és elterült a húgyfoltos mozaikon. Pöstyén elvette tőle a pénzt, és letépte a selyemsálát.

Visszatérve a Hotel Hullámba, átvizsgálta a parkolót. Alig látott szabad helyet, de a piros terepjáró továbbra se érkezett meg. Felment a szobájába és beállt a zuhany alá, langyos vízzel verette a fejét, de közben rossz érzése támadt. Úgy, ahogy volt, vizesen bement a szobába, kivette a szekrényből a kisbőröndjét, és könyékig beletúrt a Berettája után. Ott pihent a helyén, szarvasbőrbe tekerve.

Csopaki és a lánya éppen befejezték a vacsorát, amikor Pöstyén megérkezett, és a székre dobta magát. A maradványokból látta, hogy hidegtálat ettek. Azt is észrevette, hogy a nő milyen szánalmasan néz ki. Jobb híján Csopaki tréningruháját viselte, és Pöstyén úgy vette észre, hogy a szeme ki van sírva. Tetszett neki, ahogy a nő elpirul, és zavarában galacsint gyúr a papírszalvétájából.

– Igazán bemutathatná a macáját – mondta Pöstyén.

Csopaki felpattant és megragadta a lánya karját.

– Gyere, Orsikám! Lekésed a vonatot!

– Ne küldje el, vén vasutas! Nálam van szabad ágy! – vigyorgott Pöstyén.

Neki is hidegtálat akartak adni, de ragaszkodott a bécsiszelethez.

– Ha szerda, akkor hidegtál. Ez a rend – mondta a felszolgáló.

– Szarok a hidegtálukra! Én szerdán mindig bécsiszeletet zabálok! És egyelőre még én vagyok itt a vendég! – kiabálta.

Sütöttek neki bécsiszeletet.

Az éttermet elhagyva, Orsiba botlott. A lány a forgatható állványra kirakott képeslapok között válogatott, közben a recepciós a menetrendet tanulmányozta. Mondott valamit, hogy huszonkét órakor indul egy távolsági busz, amihez van vasúti csatlakozás.

Pöstyén a lány mögé lépett.

– Jöjjön, szökjünk meg innen – súgta a tarkójára hajolva.

Orsi megpördült, hátralépett, majdnem felborította az állványt.

– Mondja, miért gyűlöli a apámat?

– Erre most nincs idő! Egy perc alatt öszszepakolok, és mehetünk!

– Maga viccel velem?

– Kisasszony! Megérkezett a taxi! – szólt a recepciós.

A lány futva indult a kijárat felé. A cipősarka úgy kopogott a műmárványon, mint a dobpergés.

Pöstyén késő este kigyalogolt a partra, kedve támadt meztelenül fürdeni. Éppen a trikóját húzta le, amikor fiatal pár érkezett a stéghez. Hirtelen bukkantak ki a lámpa alá a kert sötétjéből. Csókolóztak, aztán a lány incselkedve egy napozóágyra feküdt, az égre nyújtotta a két lábát. Közben fehér fürdőköpenyében megérkezett a sánta osztrák a frissen nyírt uszkárjával. Leült egy padra, pipára gyújtott, és apró gumilabdát dobált a kutyának. Laufe, laufe, kiáltozott utána.

Mielőtt felment a szobájába, újra átvizsgálta a parkolót. Unta már a várakozást. Felnézett a teliholdra, és káromkodott.

Pöstyén az ágyra vetette magát és kézbe vette a mobiltelefont.

– Kész? Megcsináltad? – kérdezte Kalács Ottó.

– A pofa nincs sehol – bökte ki Pöstyén.

– Az nem lehet. Három napja elindult.

– Mégis, hova?

– Valami kurva nagy gubanc van – sóhajtott Kalács Ottó.

– Most menjek, vagy maradjak? – kérdezte Pöstyén.

– És ha mégis ott van? Ha kocsit váltott az a patkány! – kiabált a háttérből Kalács Öcsi.

Pöstyén is kiabálni kezdett.

– Egy: nem vagyok hülye! Kettő: a szobája üres. Vízre néző apartman az első emeleten. Ellenőriztem. És itt már mindenki ismeri a pofámat!

– Megduplázom a pénzt! Erre mit mondasz?

– Azt, hogy holnap délben eltűnök innen!

Este tíz után a házi vonalon leszólt a recepcióra és rendelt egy üveg konyakot. Az éttermi tanulólánnyal küldték fel neki az italt. Pöstyén még mindig az ágyon feküdt, onnan utasította a lányt, hogy tegye az éjjeliszekrényre a palackot. Nézte a lány húsos lábát.

– Vetkőzz le, megfizetem!

A lány döbbenten meredt rá, és falfehér arccal elindult az ajtó felé.

– Legalább igyál velem egy pohárral!

– Verje ki magának, aztán igyon egyedül – bukott ki a lányból és becsapta maga mögött az ajtót.

Pöstyén korán ébredt. A terasz korlátjára könyökölt, és nézte a túlsó part ablakain felragyogó napfénycsillámokat. Enyhe halszag és langyos virágillat úszott a tó felől, s a víz olajzöld felülete mozdulatlan volt, akár a festett üveg. Jobbra, a szálloda strandját a kempingtől elválasztó nádasból vitorlás készült kifutni. Odalenn elhúzhatták az étterem kertre néző üvegfalait, a tányércsörgésből ítélve reggelihez terítettek. A szálloda gazdasági bejárata felől kis furgon érkezett, átzötyögött a füvön, és a strandbüfé mellé parkolt.

Pöstyén konyakot töltött magának, meggyújtott egy cigarettát, és visszament a teraszra. Akkor látta meg Csopakit. Terpeszben állt a homokozónál és tornagyakorlatokat végzett. Törzshajlítás, karkörzés és lábfeszítés követték egymást. Pöstyén olyan undort érzett, hogy kirázta a hideg. Odalent Csopaki rövid sprinteket hajtott végre, közben meg-megállt, lábujjhegyen szökdelt, aztán ledobta az ingét, és atlétatrikóban ugrókötelezett. Lehetett hallani a zihálását. Pöstyén felöltözött, az arcára simította az álszakállt, és fekete kendővel kötötte be a fejét. Lement a drink bárba kávézni.

A pultos nő roppant kedves volt, be nem állt a szája, dicsérte az időjárást, és el volt ragadtatva a külföldiektől, akik szerinte mind úriemberek, mert nem sajnálják tőle a borravalót.

– Szintén tetszik menni a hajókirándulásra? Ilyen pazar időben vétek volna kihagyni! – csicseregte.

– Törődjön a kávéval! – mordult rá Pöstyén.

– Este szalonnasütés lesz a parkban. Nálunk ez hagyomány.

– Húzd nyársra a muffodat és sütögesd!

A pultos nő kezében remegett a kávétejszínnel töltött kis kancsó.

A parkolóban óriási volt a nyüzsgés. Öt perce sincs, hogy holland nyaralóbusz tolatott be a kapun. A kiáltozó turisták ellepték az előcsarnokot, csomagokkal a kezükben rohangáltak ki a buszhoz, és vissza. Pöstyént rabul ejtette a lehetőség. A busz lépcsőjéről női kézitáskát emelt el, aztán mindjárt egy másikat is egy bőröndkupac tetejéről. Hátrament a kazánház mögé, kiszedte a pénzt, a táskákat pedig a tűzoltócsap alatti piros vödörbe dobta. Visszament a buszhoz, és amíg a sofőr újabb két csomagot cipelt a bejárat elé, Pöstyén felkapott egy elegáns, rézvasalásos borjúbőr bőröndöt.

Odafenn a szobájában nem vacakolt a számzárral, fogta a túlélőkését és felvágta a bőröndöt. Női ruhákat, fehérneműt, piperetáskát talált benne. Futólag belenézett a piperetáskába. Vajszínű, bunkós végű vibrátort talált benne. Marokra fogta, és felröhögött. Eszébe jutott a pénz. Az éjjeliszekrényre ürítette a bermudája zsebét.

Csopaki a reggelije mellett ült, szalámit és sonkát evett késsel, villával, időnként megtapogatta a hajókirándulásra kapott tízórai csomagot. Pöstyén, fütyörészve érkezett, rámosolygott Csopakira.

– Mi újság? Elutazott a spinkó, vagy feladta postán?

Csopaki nem nézett Pöstyénre, nem is válaszolt. Kivette a kenyértartóból a zsemleadagját, a szalvétájára gyűjtötte a minivaját, és evett tovább. Pöstyén utolsót szívott a cigarettájából, aztán a csikket Csopaki teájába pottyantotta.

– Ennek súlyos következményei lesznek. És az összes többinek is! Ezt garantálom magának! – suttogta Csopaki.

– Csak nem fenyegetni akar? – kérdezte Pöstyén.

Csopaki felragadta a tízóraiját, és elviharzott. Pöstyén nyomban a svédasztalhoz járult. Lecsós csirkemájat szedett a tányérjára, aztán magához intette a tanulólányt, aki zsúrasztalt tologatva járt körbe. Pénzt nyomott a lány kezébe, és elküldte sörért.

– A reggelinél nincs felszolgálás – rebegte a lány elvörösödve.

– Ezt meg se hallottam, cicus – vigyorgott rá Pöstyén.

Reggeli után átsétált az előcsarnokba. A recepciónál a hollandok gyűrűjében a csoport vezetője éppen az igazgatóval tárgyalt, emelt hangon magyarázott, indulatosan gesztikulált. Az újságos előtt Csopaki várt a sorára, hogy panaszt tegyen, de amikor a hajókirándulás résztvevői gyülekezni kezdtek, feladta.

Pöstyén a délelőtt nagy részét a büfé teraszán töltötte. A mellette lévő asztalnál a kutyás osztrák újságokat olvasott. Feltűnt Pöstyénnek egy holland ikerpár, talán tizenhét évesek lehettek, melltartó nélkül napoztak, aztán tollaslabdáztak, ha fürdeni indultak egyformán kötötték fel a szőke hajukat és hetykén futva közelítették meg a tavat. Az ikrek az osztrák érdeklődését is felkeltették. Leengedte az újságot, a pipája szopókájával a fogain kopogott, és figyelte a tollaslabdázást.

Ebéd után felkereste a recepciót. Látta, hogy a riadt tekintetű kis vörös nő van szolgálatban.

– Tud valami programot ajánlani? De olyat mondjon, ami nekem is tetszik! – könyökölt a pultra.

A recepciós nő a prospektusokra tette a párnás kezét.

– Tetszik szeretni a zenét?

– Nincs kedve feljönni a szobámba? Dajcsmárkával fizetek.

A nő elnevette magát, mondani akart valamit, de észrevette az előcsarnokba belépő két agyonizzadt rendőrt. Eléjük szaladt és diszkréten az igazgató irodája felé kalauzolta őket.

Pöstyén a kivágott bőrönddel a kezében a folyosón lapult. Minden apró neszre hegyezte a fülét, de felesleges volt az óvatosság, egy lélek sem járt a lépcsőházban. Könnyedén kinyitotta Csopaki szobáját. A vibrátort bedugta a párna alá, a női fehérneműket és a ruhákat bedobálta a szekrénybe, Csopaki alsónadrágjait, zoknijait, ingeit és pólóit pedig mind a bőröndbe seperte. Leürítette a nadrágakasztókat, elpakolta a cipőket. Az asztalon megkezdett levelet talált. Mindössze két sor állt a papíron. Kedves öreg barátom, Gézu! Ezekben a forró napokban sokat... Pöstyén összegyűrte a levelet, a golyóstollat pedig széttaposta.

A fürdőszoba üvegpolcáról elvette a lány fényképét és bedugta a sárga bermudája farzsebébe.

Délután beborult, lógott az eső lába, távoli mennydörgés morajlott, de végül nem tört ki a vihar, a fekete fellegek átsodródtak a tó fölött. Pöstyén megint kajakot bérelt, beevezett háromszáz méterre, onnan leste a villámokat. Visszafelé jövet a holland ikrekkel találkozott. Versenyt úsztak a parttal párhuzamosan. Pöstyén melléjük farolt és nagy húzásokkal lehagyta őket.

– Mi lesz, bringák! Jöttök? – üvöltötte és szembe fordult velük.

A lányok nem mentek bele a játékba, mellúszásban elindultak a part felé.

Pöstyén később a strandon téblábolt. Egy nyugágy mellett hűtőtáskát vett észre. Felkapta, elbújt vele a strandfelszereléseket tároló raktár mögé és kiette belőle a szendvicseket. Az üdítőket behajította a tóba, a táskát a nádasba repítette, aztán a standbüfében kért egy korsó rigót, vagyis világos és barna sört összeöntve.

– Mi az a rigó? – kérdezte a büfésnő és elnevette magát.

– Mit röhög? Szolgáljon ki! – szólt rá Pöstyén.

A büfésnő a homlokára tolta a napszemüvegét.

– Nem értem mit kér. Miféle rigót?

– Milyen vicces a kis ribanc! – mondta gyűlölettel Pöstyén, aztán megrántotta a konyharuhát, amelyen lefordítva sorakoztak a tiszta kétdecis poharak. A csörömpölésre mindenki odanézett.

Este hét óráig ruhástól aludt az ágy tetején. Arra ébredt, hogy fáj a feje. Rágyújtott, kilépett a teraszra. Lent, az elsőn, bömbölt a zene, valahol felette, csepegő fürdőruhákat teregettek a korlátra. A kert majdnem üres volt, a strandolók többsége már felment a szobájába. A stégen két gyerek horgászott, lábukat a víz fölé lógatták. Pöstyén észrevette, hogy a strandbüfé nem zárt be, a gondnok éppen hangszórót szerel a nádtető eresze alá. A kertész kézikocsin kandallófát húzott a szalonnasütő helyhez, kipakolta, aztán felállítgatta az összecsukható asztalokat. Pöstyénnek eszébe jutott, hogy szalonnasütés lesz.

Bepakolta a holmiját a tenisztáskába, és elhagyta a szobáját. A gazdasági bejáraton osont ki a hotelből. A vasúti sínek mellett gyalogolt be az üdülőhely központjába. A kikötőnél sült halat vacsorázott. Evés után még ült egy darabig, elővette a bermudája farzsebéből Csopaki lányának a fényképét és hosszan nézegette. Végül négy darabba tépte és a szemetesbe dobta. Aztán a szabadstrand főbejáratától futva indult érte vissza. A megdöbbent vendégekre ügyet sem vetve a kerthelyiség közepén kiborította a szemetesedényt, négykézlábra ereszkedett, és mint egy kiéhezett kutya, széttúrta a sok halcsontot, és zsíros papírtálcát. Összeszedte a fénykép darabjait.

Besötétedett, mire visszaért a Hotel Hullámhoz. Elbújt a parkoló végében álló szemetes konténer mögé, és rácsavarta a hangtompítót a Berettája csövére. A markolatba csúsztatta a tárat. A tenisztáskát a szemét közé rejtette, és rácsukta a konténer lemezfedelét.

A strandbüfé hangszórójából tánczene áradt. „Vagy mindent, vagy semmit, csak rajtad áll...” A parkban kimosakodva lebzseltek a szállóvendégek, néhányan a tűzrakó hely körül ügyködtek, osztották a műanyag tányérokat, a szabadnapos recepciós a kenyeret szeletelte, a szalonnát irdalta, egy jókedvű férfi a tűzhöz rendelt egy láda sört. Valaki kiadta a parancsot, hogy gyerünk nyársat vágni! Pöstyén a játszótér csúszdája mögül figyelte a készülődést. Keveregtek a szeme előtt a tűztől felfénylő arcok, a rebbenő árnyak. A sétány felől az igazgató közeledett rövidnadrágban, nyomában az egyik éttermi felszolgáló kosárban hozta a pezsgőt. A tűz körül állók megtapsolták.

Pöstyén meglátta Csopakit, amint bicskával a kezében elindul a park végébe nyársat vágni. Elhagyta a csúszda fedezékét, és belépett a kerítést szegélyező hamisciprus sövény mögé. Hátát a dróthálónak vetve araszolt előre, közben kivette az inge alól a Berettát és kibiztosította.

Csopaki egy mogyoróbokor tövében guggolt, fogai között zseblámpát tartott, és hangosan nyögve az ágat nyeszetelte. Pöstyén megállt mögötte.

„...csak velem örülj, ha ragyog a nyár, ha későre jár, csak mellettem állj!”

Két lépésről lőtte tarkón Csopakit.

Átmászott a kerítésen és az utca felől ment vissza a konténerhez az eldugott bőröndért.

PODMANICZKY SZILÁRD:

Tárcatár

Valóságos legenda

(Ki gondolta volna?)

Azt hittem, már soha nem lesz vége a gyerekkoromnak. Ott álltam az iskola udvarán, hátam a napközisterem külső, sárga kőporos falának vetve, és hol a zárt kijárati kaput figyeltem, hol a tanári szoba nyitott ablakát, hol pedig az úgynevezett pajtásaimat, akik elképesztő szaladgálást tudtak levágni lángossal a kezükben, mintha nekik nem, csak a lángosnak lenne légellenállása, előrenyomták a fejüket, és rohantak, amíg bele nem szaladtak valamibe, mondjuk egy frissen ültetett, rugalmas facsemetébe, vagy a virágágyás korlátjába, amin villámgyorsan átpördülve bezuhantak a díszkertbe az ezüstfenyők alá, és csak annyit mondtak, hogy hoppá, és már ették is tovább lángost, megülve az árnyékban.

Végül is tizennégy évből nyolcat ugyanabban az iskolában lehúzni rémületes arány, az akkori élet teljességének nyolctizennegyedében ugyanabban a bekerített udvarban föltalálni magam mindenféle erőszakkal vágyott kitekintéstől mentesen, ma sem értem, miféle lelki mutatvány. Akkor úgy tűnt, ott fogok kisgyerekként megöregedni, és tulajdonképp’ csak a védőoltások és fogorvosi látogatások (véres gézcsomókkal teleköpött útszakaszán tett gyalogtúrák) ritmikus ismétlődése adta az idő haladtát.

Elveszni nem lehetett; az iskola nagy bejárati kapuja mindig zárva állt, csak ha a napközis ebédet fuvarozó Barkas besurrant rajta az alumínium kondérokkal, akkor nyílt ki egy pillanatra, ám rögvest be is zárult, s legközelebb, mikor már a napközisterem ablakán át néztem a délutánra eső, csalogatóan lágy tavaszi fényeket, akkor nyitották ki ismét, de ki se ért a Barkas a műútra, már zárva volt a kapu. Mellette a kis bejárati vasajtó többnyire nyitva állt, ám az olyan keskeny nyílást hagyott az iskolát körülölelő kerítésláncon, hogy nem lehetett számításba venni, azon kívül pedig ez az átjárás „már ki volt taposva”. Talán csak egyszer vagy kétszer hagyták nyitva a nagy vaskaput, olyankor elemeltem hátam a faltól, s egészen a kijárat torkáig mentem, s lassú fejmozgással hol az utca teljesen szabad, nagy terébe néztem, hol a zárt udvarba, és elfogott a vágy, hogy elinduljak, átlépjem a kallantyú betonküszöbét, de arra gondoltam, mire visszaérek, bezárják a nagykaput, és már csak a kicsin tudok visszamenni, azaz kívül maradok, és akkor a továbbiakban úgy kell belül lennem, hogy tudom, kint vagyok, és ezt rajtam kívül senki nem hiszi el.

Jó volt hát kerülnöm a kaput, és mindinkább elmerülni az úgynevezett erőpróbákban, amelyek versengés-szellemükkel folyton valami homályos többletet ígérve lebegtették előttem a győzelem fényoszlopait, amelyek mögött nem láthattam, de mintha nyitva állna a nagy vaskapu.

Az első Ki mit tud?-ra a bélyeggyűjteményemmel neveztem be, amely számomra elképesztő mélységű képi kollekciót jelentett, a világ minden pontjáról volt egy kis kép, és ha délutánonként nekiültem lapozgatni az albumokat, már nagyon messze jártam, s ha ilyenkor kint sütött a nap, nem gondoltam, hogy az albummal a kezemben ott, az én vagyok.

Kaptam is rá valami díjat a gyűjteménykategóriában, s amikor úgy húsz évvel később lakáshoz akartam jutni, nem igazán értettem, miért kínál legtöbbet érte az a gyűjtő, aki kilencszáz forintot ajánl. És még én mondtam neki, a gyűjtőnek, hogy akkor sajnos, nem segíthetek.

A következő Ki mit tud?-ra, mondták, jó lenne most más műfajban jelentkeznem, szavaljak verset, zsonglőrködjek vagy ilyesmi. Az egy ujjamon majd’ egy órán át tudtam tartani a seprűt úgy, hogy közben csokit is eszek, de ezt a számot nem fogadták a nevezésbe, mondván, meddig tartana a verseny, ha egyenként mindenki ezzel a számmal indulna; annyi kávét még a zsűri sem tud inni. Maradt a szavalat. Ám lehetőleg rövid vers, mert kábé tíz mondatnál többet egyszerre csak nagyon nehezen tudtam megjegyezni, vagyis tudtam, csak a tíz mondaton túl már a saját szájam íze szerint színeztem a költeményt. De ha rövid, gondoltam, legyen különleges, és megtanultam fonetikusan egy furcsa kis könyvben talált török verset. Még ma is tudom négy sorát.

Kiálltam és elmondtam. Nagyon nagy volt a csönd; helyemre mentem. Azzal a kitétellel kaptam harmadik díjat, hogy jövőre, talán lesznek új darabok is, és megint jöhet inkább a bélyeggyűjtemény.

A következő évben elvittem a bélyeggyűjteményt; szerettem nézni, ahogy a zsűri csendben lapozgatja az albumjaimat, és nem néznek rám, mert én tudom, mit látnak, és odakint közben süt a nap, a nagy vaskapun pedig talán most hozzák a levest és a másodikat.

A következő, utolsó évre egy rajzot időzítettem, egy helyi legenda szerint.

A főtéren nagyon magas katolikus templom állt, áll ma is, rendületlenül. A torony tetején egy vasgömb, ahogy akkor láttam, belőle pedig kinyúlik egy kereszt. Számtalanszor megcsodáltam ezt az építményt, és föl nem foghattam azokat a munkafázisokat, amelyekkel ilyen magasra bírtak építkezni. A téglát fölvinni ekkora magasságba, a réztetőt, és még különböző formákat ki is rakni belőlük, ez maga az, ami miatt olyan sokan járnak ebbe az épületbe. A kereszt és a gömb lenti méretét el se tudtam képzelni, minden arányérzék elhagyott, hiába mondták azt, hogy a gömb átmérője két és fél méter, vagy három, olyan kicsinek látszott, hogy nem tudtam földolgozni a perspektíva méret- és tömegátmenetét.

A legenda pedig úgy szólt, hogy a templom építése gigantikus erőfeszítéseket követelt a rajta dolgozó munkásoktól, akiket elsősorban légtornásznak mintsem kőműveseknek gondoltam el, s e nagy erőfeszítésekben csupán egyetlen ember vesztette életét, az is akkor, mikor a gömböt és a keresztet akarták a helyére illeszteni. Rosszul kapaszkodott, és az utolsó pillanatban a mélybe zuhant.

Gondoltam, akkor ezt a furcsa legendát lerajzolom a Ki mit tud?-ra, a magam ügyetlen kezével, mert mértani alakzatokat, építményt, tehát a templomot még csak-csak megrajzoltam, de embert, jó, hiteles embert már képtelen voltam. És gondoltam, egy zuhanó ember formája nem feltétlenül az torzító kézrajzom, hanem magának az emberi test zuhanásának sajátja.

A templom egészen ügyes lett, de a zuhanó férfi!? Szétálló testrészekkel, meredő hajzattal azt a benyomást keltette, hogy ez a férfi, vélhetően, már a zuhanás előtt sem élhetett teljes életet, mi több, netán, eleve halott volt, és csak a legenda kedvéért dobták le föntről. Mindezt, persze, a kézügyességem mondatta velem, a legenda továbbra sem változott semmit.

Beadtam a rajzot a zsűrinek, és aztán már a folyosón elmondtam mindenkinek, hogy mit rajzoltam, erre ők legyintettek, hogy vágtázó ménest, arató kombájnt vittek papírra, és egy csöppet se ragadtak le az én zuhanó férfimnél.

A zsűri sokáig tanácskozott, gondoltam, jó nagy fejtörést okozott a kompozícióm, de addig is a szivárványos salakmaradványokat pöcköltem a cipőmmel az udvaron. És ahogy fölemeltem a fejem, láttam, nyitva a nagy vaskapu, és nincs senki az udvaron. Körülnéztem, és lassan elindultam. Még néhány lépés volt a kapuig, mikor valaki elüvöltette magát: Podmaniczky, eredményhirdetés!

Megtorpantam, és otthagytam a kaput.

A zsűri nagyra értékelte a munkámat, de csak versenyen kívül, mert ha legendát ábrázolunk, mondták, akkor feltétlenül a realitásokhoz kell igazodnunk. És, sajnos, ez a férfi a templom másik oldalán esett le.

VÖRÖS ISTVÁN:

Az utolsó magyar űrhajós

Mikor már fölértek,

lerúgta a csizmáját,

szalonnát vett elő,

zsebkést, kenyeret

is varázsolt, a másik

hüledezve nézte,

honnan; de nem

utasította el, amikor

megkínálták.

Kiderült, hogy nála

meg vodka van,

énekeltek, az irányító-

központ hangját

lehalkították.

A feleségük fényképe

fölött elaludtak,

nem megyünk vissza,

motyogták, az űrbe

hatoltak, érezték,

hogy a sisakjuk érintése

nyomán világok fogannak

és halnak el. Az egyik

kihajolt az ablakon,

kék volt kint minden

és sós. A hab bevert

a kabinba. Behúztak

egy köteg hínárt is.

A vezetékeket elkötötték,

elrúgták magukat

a kék kugligolyótól,

fehérről fehérre láttak,

olyan közel vagyunk,

suttogták, már az

sem lep meg, hogy

élünk. Ringott a Hold,

mint egy ránőtt masz.

De nem volt alatta,

aki viselte.

KARAFIÁTH ORSOLYA:

Az Északi úr

Ó, a Tallin melletti partvidék!

Kopár, kihalt. Ott ismertem meg őt.

Míg észak volt, nekem arany közép –

az olvadás s a széles jégmezők.

„Milyen kár, hogy nem értem pontosan

honnan jött és egyáltalán, ki Ön...”

Könnyed volt, hűvös és bizonytalan.

Most szinte szólít, szinte elköszön.

A tengert őrzi bennem, némi fényt,

fenyőforgácsot és sirályokat.

Ó, a Tallin melletti zord vidék!

Hideg szobámban ismét part szakadt.

„Szép Kontinentális kisasszonyom,

ne bántsa, hogy többé nem lát sosem!”

Eltelt, pedig még most is vállalom,

hogy visszaállított időm legyen.

Ó, a Tallin melletti partvidék!

Azóta éjfehérek napjaim.

Múló ezüst (a gin, a füst). Miért

erős, mi gyöngít s újra elborít?

SOLYMOSI BÁLINT:

Állapotrajz

A napokban egy színjáték (szerelmes)

főszereplője, egy fiú azt mondta, már kint,

az Andrássy út éjszakai fényei közt

járva, hogy úgy érzi, egy láncfűrész a lelke,

és attól tart, fékezhetetlen lesz,

mert majd berobban a tüdő, és mint egy

motorikus testgyakorlat, nyomul előre, a hús ellen, előre!

Egyszóval nem tud már egy pillanatra sem önfeledett lenni,

csak ha levegőt vesz már olyan,

mintha saját szerencsétlenségének kohásza volna.

Ez a végletes állapotrajz, a jövő e látványának meséje rég’

hallott vigasz volt, egyszerre mintha

a szél színezte volna ki az utat, a házakat, a fákat,

az égboltot, lila és rózsaszín képeslap lett a környék.

A húst ábrázolta, ahogy a hús mint járvány terjed,

mi több, építkezik, ötleteket ad, javaslatokat

a túlélésre a hús, olyan,

mintha rendszere volna a húsnak.

Az embert csak az időleges tévedései tartják meg,

időről időre téved, csak azért, hogy fennmaradjon,

végeredményben létfenntartási ösztöne a tévedés

gyakorlásában merül ki,

a lét, mint műfaj, tévedések vígjátéka.

Nem a fülbemászókat kellett volna agyonverni, hanem

apádat; ha ismerted volna, azt tetted volna.

Egyrészt. Másrészt, a munka az munka!

Tehát a jelentéktelenség fegyelme. Vagyis a fegyelem,

a kényszerítő erő a jelentéktelenség abszolút tudata fölött.

Nem az ember, a jelentéktelenség akarja így.

A munka ad absurdum kényelemszeretet,

abból a szempontból, hogy nem látni a hústól a húst.

Megszilárdul a városi ég alatt a hús,

a múlt kutyája talapzatra kerül, száll reá a hajnali harmat.

Elanyátlanodik, megéled, nyalja a fiú (színművész)

ujjait a szélkopó, holnapra nincs az a szerep(anyag),

amin megütközne. A halál, csak számára,

valami kedvezményes utat ajánl.

Szerelemportál

Vágtában az őrület földjére, békedélelőtt,

kikericsek között, a szerelemportát

támadni hidegvérrel, juszt is,

hogy maradj is „árván”,

eloldozódva a megértés humorától.

Csak úgy hullik az amalgám a gyülekezőkből, ha

munkával látsz, bármit, ki mutatja foga fehérét,

éljen sokáig!

Meggyújtasz egy szál gyufát, elfújod lángját,

fekete hajlata erőd, a közömbösség és a közönségesség,

az odaadó nő és a rámeredő férfi,

utolsó lehelet (pára) előre fuss!

Férfi a háznál

Az anyámtól jövők, bontogatom

szárnyainál a nylonzacskót, itt van a kakas,

a kakasfej, a taraja, a cikkelyei közt látszik

szinte az üresség, az eleje meg a vége is

látszik, látszik az, hogy van ház,

hogy van a házban egy férfi,

jól el lehet használódni. Ilyen könyörtelen

a kapcsolat a lichthof ablaka és egy

azonosítatlan tekintet között.

Nem vakul belé becsvágyába egyik sem,

hagyja a port szállni, leszállni, megtelepedni

a párkányon, a gyufaskatulyán stb.,

hogy majd mindezt eme titokzatosságba való

elmerülés mutassa (el concreto) fel.

Sport

MEGYESI GUSZTÁV:

Új lap, új foci

Lehet, hogy nem is volt olyan rossz ez a magyar focibajnokság. Olvasom a kis Kabosban, a most megjelent legújabb sportnapilapban, amely önmagát „Közép-Európa első, mindennap megjelenő sportnapilapjának” aposztrofálja magát és barátai szerint „máris Európa egyik legszebb sportújságja”, hogy a közönség szinte eksztázisban tombolta végig a magyar profiliga utolsó előtti fordulóját.

Idézem az újságnak a közönség viselkedését értékelő rovatát:

Diósgyőr: „a harminc fő végigénekelte a mérkőzést. A becsületgól után a kerítésre másztak, majd önfeledt vonatozásba kezdtek.”

Dunaferr: „3 ezer lelkes dunaújvárosi szurkolta, kiabálta, dobolta végig a meccset.”

Nagykanizsa: „a tíz vendégszurkoló áldhatja az eszét, hogy elutazott a Fáy utcába.”

Vác: „a 14 fős szurkolótábor végigdobolta a mérkőzést.”

Kispest: „A mintegy százfőnyi vendégszurkoló sok-sok – közöttük gúnyolódó – transzparenssel vetette magát észre, valamint azzal, hogy a kemény maghoz tartozók közül jó néhányan meztelen felsőtesttel, indulók éneklésével próbáltak meg dacolni a hűvös időjárással.”

Pécs: „A hazai drukkerek kicsiny csoportja végig lelkesen dobolva éltette csapatát.”

Tatabánya: „Nem lehetett panasz a kedvenceit elkísérő maroknyi tatabányai táborra.”

ZTE: „Készültek az idényzáróra a zalai Armada tagjai, ez alkalomból luftballonokat eregettek.”

Az ember persze mindjárt a Bundesligában érzi magát, még akkor is, ha néhány csapat szurkolótábora alaposan levizsgázott, mint például a nyírségiek, akiknél „a vendégszurkolóknak fenntartott szektor üresen maradt”, a Fáy utcaiak (Rákos-patak mentiek), mert „a hazai drukkerek mérsékelt létszámban képviseltették magukat” vagy Szombathely, ahol „a hazai tábor csendben figyelte a csapat gyengélkedését”, de szekundát érdemelnek a siófokiak, mert „a vendégek részére elkülönített hely ezúttal üres maradt”, sőt, a győri szurkolók is, őket „még a győzelem se tudta igazán lázba hozni”, az újpestiekről nem is szólva, közülük ráadásul csak „20–30 érkezett meg Zalaegerszegre, gyakorlatilag csendben nézték végig a találkozót”.

A Fradi nem játszott.

A lap egyébként tényleg színes, s tényleg a kis Kabosra hasonlít vereses, narancsos színével, és hitvallása szerint „szeretné a hajdani Nemzeti Sport hetvenes-nyolcvanas évekbeli szellemiségét a kor követelményeinek is megfelelve továbbvinni”. Ez máris megvalósulni látszik, mert a fél szerkesztőséget a Nemzeti Sporttól rabolták át a megélhetési főszerkesztővel az élen (kiadó: Deutsch Péter), információit, stílusát, nyelvezetét tekintve kifejezetten a Nemzeti Sport szakszerű másolata, az edző itt is „a fiatalabbaknak szavazott bizalmat”, egy-egy gyors támadást itt is „a küzdőszellem eredményez”, a távozó trénert itt is „valódi örömfutballal búcsúztatták”, a „rendületlenül menetelő bajnok” pedig itt sem ismer kíméletet, de bizony „valódi karneváli hangulatban kezdődik minden találkozójuk”.

Cerberus, portás, játékszer, pettyes, üdvöske, megannyi hab a tortán.

Ami viszont a lényeget illeti, a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja csakugyan kiváló etalon lehet, amennyiben a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja mindig is keményen bírálta a mindenkori sportvezetést, különös tekintettel az 1984-es olimpia bojkottálására, valamint, hogy focivébék előtt a válogatott kerettagok valahogy 5-nél gyengébb osztályzatot soha nem kaptak, még akkor sem, ha leültek a pálya közepén, hogy a bundák, a totópanamák, a sportvezetői kijárások, a politikusok forszírozta játékosrablások, kényszerátigazolások, titkos juttatások, mesés jövedelmek, csalások, letelefonálások, disszidálások, éjszakai ivászatok, ittas vezetések, gázolások leleplezéséről, a dopping szakavatott eltussolásáról ne is szóljunk, mondhatni, az OTSH vezetői rettegtek, ha az újság a kezükbe került, a hetvenes, nyolcvanas évek Népsportja maga volt a sajtószabadság, s egyetlen gazdát szolgált, a nyilvánosságot.

De rendben is volt minden a sportéletben.

Ezt csak azért mondom, mert hátravan még az utolsó forduló a bajnokságban, s bár a lapok sportrovatai szerint tét híján kifejezett unalom vár a szurkolókra, az ember beleolvas a kis Kabosba, s az előző forduló kifejezetten karneváli hangulatát megirigyelve kezébe veszi dobját, luftballonjait, tréfás transzparensét, s csapatát éltető rigmusokat skandálva elindul a stadionba, hátha csak a sajtó hazudta gyalázatosnak a magyar focit.

EGRESSY ZOLTÁN:

A szertáros

Nem tudni, miért, hogy felvételi követelmény-e, avagy a vakvéletlen az oka, mindenesetre tény: a futballcsapatok szertárosai általában apró emberek. Akadnak persze bizonyára magasak is, de ezen írásmű szerzője, aki – ahogy azt a szimpatikusan egyenesen a témára utaló cím is világosan jelzi – eme találomra kiválasztott embercsoport jellegzetességeiről kíván értekezni, talán megengedheti magának az efféle általánosítást. Egyszóval lényegében majdnem minden szertáros kis növésű. Azonnal le kell szögeznem, hogy az általánosítás – úgy általában – a nagyobb butaságok közül való emberi cselekedet, ismert, hogy nem bunkó például minden focista, nem feltétlenül frusztrált, fanyalgó ellendrukker az összes színházi kritikus, sőt, nem minden német náci, mi több, még véletlenül sem vendégszerető mindenki, aki magyar (ha egyáltalán vádol még ilyesmivel valaki is bennünket), nem beszélve most a fukar skótokról, a tolvaj cigányokról, és ne is menjünk tovább. Szóval ez hülyeség, bár tény, hogy a portugálok kivétel nélkül édesek. Igaz, állítólag útonállóik azzal fenyegetőznek, miközben pénzt követelnek a turistáktól, hogy AIDS-es tű van náluk, és ha nem kapnak néhány escudót, szúrnak. Viszont nem hallottam még, hogy tényleg szúrtak volna. Biztos csak viccelnek. A lényeg: az ember, úgy általában, ilyen. Általánosít.

Fontos a tapasztalat is, bár az sem kizáró ok három ellentmondást nem tűrő jelző megtalálásához és büszke alkalmazásához, ha az ember soha nem látott még skótot, fogalma nincs, milyen problémák aggasztanak egy labdarúgót, és nem járt Lisszabonban sem. Azért a tapasztalatok nyomnak a latban.

Én például nem ismerek szertárost, ám láttam már néhányat.

Kicsik voltak és kész.

Az például biztos, hogy a világ veszteségeinek sorában a lélek eltűnése a legtragikusabb. A léleké, úgy általában. Ezt csak azért említem, mert vannak posztok, amelyek a lelket képviselik. Pontosabban a posztokon lévők a lelkek maguk. Színházban ilyen a titkár, kinek pótolhatatlansága csak akkor tűnik fel, ha megbetegszik, vagy nyugdíjba megy. Kormányban ilyen lehet egy különösen jópofa tárca nélküli miniszter. Iskolai osztályban valaki, aki keveset szól, de nagyon hiányzik, ha hiányzik. Futballcsapatnál ilyen a szertáros. Olyan nincs, hogy egy szertáros ne legyen jelentős figura. Hogy ne legyen valamilyen, ne szeressék, ne legyen ugratható, aki érti ugyan a viccet, de nem nagyon. A szertárosnak olyannak kell lennie, aki mindent eltűr, akit bátran hülyének nézhet a felkerült ifista is, aki, ha nincs – mint a titkár –, ha elkapja mondjuk az influenza, akkor baj van. Akadozik az összjáték, nem esik jól a cicázás edzésen, nincs hangulat, ilyesmi. A fiúk érte jók, ha jók. Például ő az a valaki, kiért hiúk. És cifra dalnokok. Ha nincs, akkor nem kerek a világ, baj van mindennel, a cipővel is, meg a labdával, a kávéval, a vízhőfokkal. Mert a szertárosnak konkrét feladatai vannak, ő felelős a tárgyakért. A tehetségért nem, a gólokért sem, győzelem után mégis őt paskolják meg először az öltözőbe érkező fiúk. Esetleg holtversenyben a masszőrrel, de akkor utóbbinak nagyon nagy alaknak kell lennie. Ha az ilyet döntetlenre hozza.

A szertáros nyit reggel. Kávét főz esetleg. (Ezért rossz a kávé, ha nem ő főzi. Az akkor nem olyan.) Ül a padon, várja a gyeprúgókat. Először a pályaedző jön, aztán az igazi. Ilyenkor már áll, úgy csinál, mintha fáradt lenne. Pedig repes a szíve. Megkínálja cigivel a fontos embereket, de azoknak van saját, nem kérnek. Viszont ő gyújtja a gyufát. Közel van a tűzhöz. Büszke, hogy övé a nap első kézfogása. Büszke akkor is, amikor tudja, hogy az edzőt délután kirúgják. Bennfentes. Ő fújja a lasztikat.

A játékosokkal haverkodik, ők is vele. Röhögnek rajta, megviccelik szemtől szembe, és a háta mögött is, ő nevet velük, nem bánja. Nagyokat kacagnak rajta, és neki ez jó.

Ruházata többnyire szegényes. Gyorsan öltözik át, van, hogy eleve úgy jön. Rövidnadrág, foszlott trikó. Ujjatlan. Ha elgurul edzésen a labda, ügyetlenül rúgja viszsza, évődnek vele a pályán szintén ügyetlen, ám edzésen, álló helyzetben fölényes futballisták. Évődhetnek, mindegy, mikor hazamegy, boldogan kéri a vacsorát.

Legalábbis így volt ez régen. Amikor még focisták öltöztek az öltözőben, és igazi meccseket játszottak a pályákon. Újpesten láttam úgy két évtizede egy alacsony szertárost. Láttam élete tán legboldogabb pillanatait. A csapat vidékre indult, gyülekeztek a sztárok a busz körül. Kardos, a kétméteres középpályás egyszer csak, nem tudni, milyen ötlettől vezérelve, hirtelen üldözőbe vette a kisembert. Ő először megrettent, majd játékosan menekülni kezdett. Várta, mi lesz. Kardos nem volt gyors, ám a tétova szertárost könnyűszerrel utolérte, és néhány tizedmásodpercnyi lóbálás után a magasba emelte. A többiek a buszból kurjongattak, Kardos aztán letette őt, és nagy röhögések közepette felszállt a buszra. Ő pedig, ő pedig ott állt egy kicsit, majd megérezte, hogy nem kell ott maradnia, mi is lehetne a következő mondat, lehajtotta a fejét, mosolyogva bosszankodott, ujjával kedélyesen megfenyegette a sztárt a buszablakon keresztül, majd bebandukolt az öltözőbe. Ott biztosan leült, még mindig nagyon vert a szíve, aztán összepakolta a labdákat, begyűjtötte őket a nagy hálóba, és várt úgy három percet, hogy mire kiér, már másról legyen szó. Három perc múlva azért kijött, nehogy otthagyják. Bár talán érezte, hogy nem hagynák ott. Csak mégse lehetett biztos benne. Ment a buszhoz, cipelte a lasztikat. Gondterhelt arccal haladt, mint aki nem figyel, miközben fülelt, nagyon fülelt, nem róla esik-e szó.

Nem esett. De boldog volt, és erre a tíz másodpercre még ma is emlékszik.

Kardos már nem.

Csak ő, meg én.