XLIV. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM, 2000. május 5.
Az Élet és Irodalom a jövô héttôl Az elsô millió címmel új sorozatot indít, amely a magyar tôkéscsoportok létrejöttével, kialakulásával, működésével és kilátásaival foglalkozik. Sorozatunk által talán jobban érthetôvé válik, miként ment végbe Magyarországon az eredeti tôkefelhalmozás, hogyan szerezte a mai magyar elit a vagyonát, mibôl épültek a "kacsalábon forgó" paloták. A sorozat ötletét az élet kényszerítette ki. Eddigi tényfeltáró munkánk során ugyanis gyakran találkoztunk azzal a kérdéssel: miért éppen velünk foglalkoznak, miért nem írnak inkább x-rôl vagy y-ról. Végül úgy döntöttünk, hogy az ikszeket és ipszilonokat megtöltjük tartalommal, és sorra vesszük azokat a magyar nagytôkéseket, akik a rendszerváltást követôen virágzó vállalatbirodalmakat hoztak létre a semmibôl. A tényfeltáró újságírás eszközeivel elkészített, szándékaink szerint háromhavonta megjelenô riportok segítségével olvasóink bepillantást nyerhetnek a gazdasági elit, a valódi felsô tízezer életének kulisszatitkaiba. Ez nem öncélú "kukkolás", hanem - mint azt alább a gazdasági elit kutatásával foglalkozó két szociológus szerzônk is megerôsíti - az elmúlt tíz év gazdasági és társadalmi változásainak fontos lenyomata. Róna-Tas Ákos és Szalai Erzsébet írása sorozatunk elméleti alapvetéseit és azokat a kérdéseket fogalmazza meg, amelyekre a következô hónapokban igyekszünk választ találni. A jövô héten megkezdjük a sorozatot: elsôként a vállalatfelvásárlásokra és pénzpiaci spekulációkra szakosodott Bankár Holding Rt.-t mutatjuk be - három részben.

Ószabó Attila-Vajda Éva

RÓNA-TAS ÁKOS:

Gazdasági elit és történetiség

Az elmúlt évtized társadalmi átalamat. Nagyságrendekkel több adat szükséges csak vázlatos leírásához is, mint a fôvárosi telefonkönyv elkészítéséhez, és ezek az adatok egy olyan szerkezetben kapcsolódnak egymáshoz, amelyhez képest a MÁV vasútvonalainak éves menetrendje pofonegyszerűnek tűnik. Errôl a folyamatról - ellentétben a telefonkönyvvel és a menetrenddel - mégis tudunk gondolkodni, véleményt formálni, mert történeteket tudunk mesélni róla. A telefonkönyv tartalmáról vagy a menetrendrôl nincsenek sztorijaink. A társadalomról és annak változásairól viszont vannak, és ezeken a történeteken keresztül válik ez a végtelenül bonyolult dolog felfoghatóvá. A társadalomtudós sokszor átlép a történetek világából az elvont összefüggések síkjára, furcsa jelekkel bűvészkedik, a beavatatlanok számára érthetetlen szavakat mormol, de a legvégén neki is vissza kell térnie a történetekhez. A szociológus történetei többnyire nem egyénekrôl, hanem csoportokról vagy más elvontabb fogalmakról szólnak, és - ha jók - szüzséjük primitív, így többnyire elbeszélésnek elég unalmasak, de a társadalomtudomány elsôsorban tanít, másodsorban nevel, és csak harmadsorban szórakoztat.
      Az egyik történettípus, amelyen keresztül az elmúlt tíz év történelmének számtalan vonatkozása láthatóvá, érthetôvé válik, a gazdasági elit élettörténete. A gazdasági sikersztorikat széles érdeklôdés kíséri, ám ellentétben a politikai sikersztorikkal, amelyek többnyire a nyilvánosság elôtt zajlanak, ezek a nyilvánosság és a magánélet mezsgyéjén játszódnak, sokszor vastag jog- és gazdaságtechnikai ködben. A gazdasági elittel foglalkozó kutatónak nincsen könnyű dolga. Az elit hatalma arra is kiterjed, hogy szabályozni tudja, milyen információ kerül róla mások kezébe.
      A történetek megvilágosító ereje azonban egyben óvatosságra is int. A mesemondásnak saját logikája van, amely néha felülírja a valós eseményeket. Az (ön)életrajzok sokszor egy maroknyi sablon egyikét követik. Ilyen a nyughatatlan, folyton önállóságot keresô figura, a hátrányos helyzetét saját javára fordító hôs, a képességeivel diadalmaskodó szakember, vagy a családi neveltetés által sikerre predesztinált egyén. Továbbá a történeteket mindig a végeredmény felôl konstruáljuk. Ami a végkifejlet szempontjából irreleváns vagy annak ellentmond, sokszor kimarad a történetbôl. Az egyéni történet harmadik hátulütôje, hogy mivel az egyénre koncentrál, túlhangsúlyozza az egyéni döntések szerepét és alulértékeli a társadalmi szerkezetbôl következô lehetôségeket és gátakat. Negyedszer: az egyedi eset sokszor tüntet fel egyszerű, idôbeli egymásra következést oksági sorként, ugyanis egy eset alapján nem tudjuk megválaszolni, hogy mi lett volna, ha az elôzmények másként alakulnak. És végül, az egyedi történetbôl nehéz megmondani, hogy amit elbeszél, mennyire általánosítható.
      A történetekkel tehát jó vigyázni. Ezen a ponton jelenik meg varázspálcájával a szociológus. Bűvésztudománya egyetlen trükkre épül: az esetek módszeres összehasonlítására. A szociológus a történetek szálait szétbontja, és a különbözô történetekbôl nyert fonalakat egymás mellé téve számol és vet össze, azaz elemez.
      A szociológiai kutatások két kérdés köré csoportosíthatók. Az elsô az, hogy kibôl és hogyan lesz a gazdasági elit tagja. A második, hogy ennek a rétegnek mi a gazdasági, politikai és társadalmi szerepe. Az elit a szakirodalomban nem egyszerűen a gazdagokat jelenti, hanem a gazdasági hatalom birtokosait, a nagytôkéseket és a nagyvállalatok igazgatóit. A valóságban a tulajdonosi és a menedzseri elit részben átfedi egymást.

Petty

Ha az új gazdasági elitek kialakulását vizsgáljuk, egyik lehetséges megközelítési mód, ha azt nézzük, hogy a történelem különbözô rétegei miként játszanak szerepet az egyéni életpályák alakulásában. Miként jelenik meg a szocializmus elôtti korszak, a szocializmus és a rendszerváltás utáni idôszak? A kommunista hatalomátvétel elôtti viszonyok meglepô erôvel befolyásolják az új elit kialakulását. A vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy jóval nagyobb az esélye a gazdasági elitbe jutásra annak, akinek 1948 elôtt családjában volt üzleti tulajdon, illetve ahol a család iskolázottsága magas volt.
      Az államszocialista korszak hatása természetesen erôsebb. A tipikus elittag 50 év körüli férfi, tehát munkás életének nagyobb részét a szocializmusban élte le, ott szerezte induló tudását, tapasztalatait és ismeretségeit. A felsôfokú végzettség szinte kötelezô. A diploma azonban nemcsak tudást jelent, hanem az egyetemi évek alatt szerzett hasznos ismeretségeket is. Továbbá jelentôs elônnyel indultak a versenyben azok, akik a szocializmus utolsó éveiben már közép- vagy felsô szintű vezetôi posztot töltöttek be. A párttagság is elônyt jelentett, fôleg, mert rajta keresztül fontos kapcsolatrendszerekhez lehetett csatlakozni. Aki szülei jóvoltából vagy saját beosztása miatt nyugatra utazott, az ottani világgal alaposabban megismerkedett és nyelvet tanult, szintén javított esélyein.
      A rendszerváltás utáni idôszakban három fontos új elem lép a színre: a globalizáció, az új politikai viszonyok és a privatizáció. Aki képes bekapcsolódni a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe, aki az új politikai elittel ki tud építeni megfelelô kapcsolatokat, és aki az állami termelôvagyonból elônyös feltételek mellett részesül, az jó úton van a gazdasági hierarchia csúcsa felé.
      A rég-, fél- és közelmúlt meglepôen hasonló módon hat a régió valamennyi országában Lengyelországtól Bulgáriáig. A rendszerváltás hozott anyagból dolgozik. A szabó ugyanúgy szab, de a ruha, az anyagtól függôen, esetenként más és más. Ezért nyílt meg újra az évszázados szakadék a jobban öltözött Közép- és a kopottasabb Kelet-Európa között.

Petty

A gazdasági elitrôl azonban nem gondolkozhatunk csak mint a gazdasági versenyfutás egyéni gyôzteseirôl. Az elit tagjai szövevényes kapcsolatrendszerben állnak egymással és a gazdaság többi szereplôjével. Hogy ki kihez kapcsolódik, azt befolyásolja az is, hogy ki honnan jött. A kapcsolatok lehetnek formálisak (tulajdonosi csoportok, igazgatótanácsi vagy felügyelôbizottsági tagságon keresztüli kapcsolatok, stabil szerzôdéses viszonyok), de lehetnek informálisak is. Ezek a kapcsolathálók három szempontból is fontosak a gazdaság működésében. Egyfelôl a gazdasági erôforrások áramlását szabályozzák, sokszor a rövid távú vagy a hosszú távú piaci logikával szemben. Másfelôl lehetôvé teszik a gazdasági szereplôk együttműködését. És végül, de nem utolsósorban, mint a gazdasági tanulás csatornái, a piaci, szervezeti, technológiai újítások terjedésében játszanak fontos szerepet.
      Az új gazdasági elit jelentôs politikai tényezô a régió minden országában. Elôször: a liberális kampányfinanszírozási törvények nyomán nagytôkések egyénileg pénzelnek politikai csoportokat. Másodszor: a politikai elittel való gazdasági összefonódások következtében egyes politikusokon keresztül tudnak befolyást gyakorolni. Harmadszor: vannak olyanok is, akik politikusi szerepet vállalnak. És végül az elit tagjai szervezeteiken keresztül lobbiznak is közös politikai érdekeikért.
      A világon mindenhol a gazdasági elit társadalmi szerepet is vállal. Részt vesz a tudomány, kultúra, sport, a környezetvédô és társadalomjobbító erôfeszítések finanszírozásában. A kezdeti felhalmozási szakaszt követôen ez a folyamat Magyarországon is beindult, de eddig az elit fôként reklámcéllal nyújtott támogatást, amely meglehetôsen korlátozza a támogathatók körét, és nem növeli különösebben az adakozó presztízsét. A Nobel-díjat sem azért osztják, hogy jobban fogyjon a nitroglicerin.
      A gazdasági elit történetei nemcsak a rendszerváltás megértésében, hanem annak megítélésében is fontos szerepet játszanak. A posztszocialista átalakulás legitimitása nem választható el az új rendszer elitjeinek legitimitásától. A társadalmi igazságosság kérdése szorosan összefügg a gazdasági elit kiválasztódásának és szerepének kérdésével. Komoly tehát a tétje annak, hogy az egymást gerjesztô piáros tündérmeséken és a populista demagóg rémtörténeteken túllépve, a társadalomtudomány és a tényfeltáró sajtó elmondja az igazi történeteket.

SZALAI ERZSÉBET:

Két nemzedék?

A magyar tôkéscsoportokra vonatkozó tapasztalatok néhány markáns elemének felvillantása és az ezekhez kapcsolódó kérdések megfogalmazása következik.
      Empirikus kutatásaim során - a legjelentôsebbek közül mélyinterjús módszerrel húsz nagyvállalkozót vizsgáltunk - döntôen a késô Kádár-korban szocializálódott mai nagytôkések élet- és karrierútjait tanulmányoztuk. Alapvetôen ennek bázisán fogalmazok meg konkrét kérdéseket.
      Elôször: a vizsgált vállalkozók szocializációs sajátosságait elemezve alapvetôen három érdemel különös figyelmet.
      1) A vállalkozók közül tizenhárom inhomogén családi környezetbôl jött, vagyis édesapja és édesanyja gyökeresen eltérô társadalmi státusú családból származott (például az apa parasztcsaládból jött, az anya magas rangú katonatiszt lánya; az apa vidéki kisvállalkozó család fia, az anya polgári értelmiségi család lánya). Igen fontos megemlíteni, hogy kilenc vállalkozó legalább egy nagyszülôje maga is vállalkozó volt.
      2) A vállalkozók közül tizennégy eredetileg nem gazdasági pályára készült (hanem bölcsésznek, orvosnak, sok esetben matematikusnak stb.).
      3) A vállalkozók életútját elemezve vizsgáltam azt a kérdést, hogy életútjuk során milyen tôkekonverziókat hajtottak végre. (Ez a kérdésfelvetés Pierre Bourdieu elméletén alapszik, aki három társadalmi tôketípust - szociális tôkét, kulturális tôkét és gazdasági tôkét - különböztet meg. Magam bevezettem egy negyedik tôketípust, a szimbolikus tôkét. Ez nem más, mint a három korábbi tôketípus egymásra való konvertálásának képessége.)
      A vizsgált vállalkozók mindegyike egy vagy két diplomával rendelkezett.
      A húsz vállalkozó közül hét a rendszerváltás elôtt alkalmazásban állt a párt- és állami bürokrácia intézményeiben (például KISZ KB-apparátus), ez elôtt vagy ezt követôen volt vállalati menedzser, és közvetlenül a rendszerváltás elôtt vagy után kisvállalkozó is. Három vállalkozó közvetlenül állampárti karrier után vált kis-, közép-, majd nagyvállalkozóvá. Hat vállalkozó eredetileg vállalati menedzser volt. Négyen pályájuk kezdetétôl vállalkozók voltak.
      Tizenhatan fiatal éveikben legalábbis vállalati KISZ-vezetôk voltak, tízen tagjai voltak az MSZMP-nek.
      Összességében arra a következtetésre jutottam, hogy részben a komplex, sokszínű fiatalkori szocializáció következtében, majd az államszocializmusban felhalmozott jelentôs nagyságrendű szimbolikus tôke nyomán a vizsgált vállalkozókból összetett, sokféle kreativitásra képes személyiségek váltak. Ez tette és teszi ôket alkalmassá arra, hogy sikeresen rezonáljanak az "eredeti tôkeátcsoportosítás" éles és komplex kihívásaira.
      Kérdés: van-e különbség a felsorolt szempontokból a karrierjüket a késô Kádár-korban megalapozó és az eme karriert már a politikai rendszerváltást követôen kezdô, fiatalabb vállalkozók között?
      Másodszor: vizsgáltam azt, hogy a vállalkozások történetét egy lassú, már a rendszerváltás elôtt megindult szerves építkezés, vagy a privatizáció útján történô gyors kitörés, felfutás, vagy pedig kevert stratégia jellemzi-e inkább. Azt találtam, hogy a húsz vállalkozásból tíz története a legutóbbival, vagyis a kevert stratégiával írható le leginkább. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozó már a rendszerváltás elôtt megindította vgmk-ját, gmk-ját, kisvállalkozását, ez a rendszerváltásig szép lassan fejlôdött, majd a privatizáció folyamatába való bekapcsolódással terebélyesedett a vállalkozás valódi nagyvállalkozássá. Öt vállalkozásra a lassú, szerves, ugrások nélküli fejlôdés, ötre a privatizáció nyomán való születés volt jellemzô.
      Kérdés: mitôl függ a karrier típusa e szempontból, és az eme karriert már az 1990-es évek elején indító nagyvállalkozók cégének története mutat-e markáns, eltérô vonásokat?
      A harmadik kérdés az alábbi interjúrészletbôl következik: "Mi mindig nagyon sok pénzt fordítottunk műszaki fejlesztésre, most már nálunk van a legjobb fejlesztôgárda. A nemzetközi cégek nem tartottak igényt a magyar szakemberekre, mondván, ôk onnan a tengerentúlról tudják, hogy mit kell gyártani, hogyan kell csomagolni. A mi dilemmánk mostanra az lett, hogy vagy tovább növekszünk, vagy el kell adnom a céget egy olyan nagyvállalatnak, amelyik képes komoly tôkét beletenni. De az számomra nem megoldás, hogy tôkét vonjunk be, vagyis együtt dolgozzam egy másik tulajdonossal. Mi családi vállalkozásként kezdtünk. Megvan a magam munkastílusa, rettenetesen gyorsan döntök, nem vagyok képes arra várni, míg valaki más megfontolja és meggondolja a dolgokat. Onnantól kezdve engem ez az egész már nem érdekel."
      Kérdés: a már nagy, döntôen multinacionális cégek részérôl érkezô kihívás mennyire általános? Mennyire általános továbbá az a problematika, mely a családi vállalkozásoknak professzionális cégekké fejlôdésébôl következik? És a különbözô szocializációjú, életkorú vállalkozók eme kihívásra adott válaszában van-e különbség?
      A negyedik kérdést az alábbi interjúrészlet veti fel: "Bizonyos nagyságrenden felül nem lehet a politikától függetlenedni. Nagyon sokáig el lehet lavírozni a politika nélkül, egyebek között azért is, mert nem a politikusok, hanem az apparátusok osztják szét az üzletet. Nem a pártelnökökkel és helyettesekkel kell jóban lenni, hanem az apparátusban dolgozó osztályvezetôkkel. Bizonyos üzleteket azonban már nem lehet megcsinálni úgy, hogy az ember ne ismerje a politikai szándékokat, motivációkat. Egy bizonyos üzletnagyság felett tehát ki kell építeni a politikai kapcsolatokat. Amit az tesz bonyolulttá, hogy hol az egyik párt kerül hatalomra, hol a másik."
      Kérdés: mennyire jellemzô a nagyvállalkozóknak az államapparátussal és a politikai szférával való szoros kapcsolata? Az erre való késztetés a fiatalabb vállalkozók körében gyengült vagy erôsödött? A politikai és államapparátusi kapcsolatok átmentek-e az elmúlt években formaváltozáson?

Petty

További szempontok (továbbra is a korosztályi problematika bekapcsolásával): 1) A tôkefelhalmozás forrása, különös tekintettel az indulásra. (Hitel, családi támogatás stb.) 2) A hazai nagyvállalkozók belsô kapcsolati rendszerének szerepe és érdekszervezeteik jelentôsége. (Mennyire kollektív vagy egyéni az érdekérvényesítés?) 3) A közeljövôt illetôen: a nagyvállalkozások számára a növekedési dilemma a "nagy halba" való beolvadás mellett alapvetôen három alternatívát vet fel: az egyik a keleti piacokra való eddigieknél erôteljesebb behatolás (erre már mutatkoznak határozott törekvések és jelek), a másik a hasonló hazai vállalkozásokkal való hálózatszerű együttműködés megszervezése, a harmadik pedig az egyes vállalkozások hálózatszerű belsô szerkezetének kialakítása. A gyakorlatban a három alternatíva keverése is a lehetôségek halmazában található-e?

Elhunyt Bata Imre

Hétfôn, május 1-jén reggel, életének hetvenedik évében, hosszú betegség után elhunyt Bata Imre, a lap 1982 és 1991 közötti fôszerkesztôje, József Attila-díjas irodalomtörténész.
      Bata Imre 1930-ban született Egerlövôn. 1955-ben végzett a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészkarán, végzés után tíz évig az egyetem könyvtárának tudományos munkatársa. Késôbb néhány évig a Szegedi Tanárképzô Fôiskola adjunktusa, majd a Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1981-tôl az irodalomtudományok kandidátusa.
      "Nekem szerencsém volt, mert megadatott, hogy egyformán tudtam szeretni, egyformán közel állt hozzám Veres és Weöres" - nyilatkozta egy alkalommal a rádióban, s valóban: életműve igazolja ezt. 1977-ben jelent meg Veres Péter alkotásai és vallomásai tükrében című munkája, majd 1979-ben a Weöres Sándor közelében, öt évvel késôbb a Szabó Pál faluképérôl szóló tanulmánykötet. Utolsó esszékötete 1996-ban jelent meg Változó horizontok címmel. Augusztus 26-án töltötte volna be hetvenedik életévét.
      Bata Imrét az Élet és Irodalom szerkesztôsége saját halottjának tekinti. Hamvasztás utáni búcsúztatása június 27-én 12 óra 30 perckor lesz az Óbudai temetôben.

Az életfigyelô

Bata Imre halálára

A Babonák napján láttam utoljára. Csütörtökön. 2000 április 27-én. Aludt a kórházi ágyban, mint egy lekaszált rét. Ültem mellette a széken. Néztem. Sokáig. Aztán megkocogtattam repedéshálós, zománcos felsôkarját. Fölébredt. Mosolygott. Beszélgettünk: filozófiáról, Gadamerrôl, a Bécsi Iskoláról, irodalomról, a fizikusról: Teller Edérôl (aki kamaszkorában villamosbalesetben vesztette el egyik lábát), családról, gyerekekrôl. Beszéd közben váratlanul sokszor elaludt. De ha kinyílt a szeme: úgy lôtt ki pupilláiból az értelem, olyan villámsugárzó szivárvány-burkolatban, mint Mathias Grünewald festett képén kôsírjából Jézus a Menny felé, a végsô otthon felé. Tudtam mégis, hogy már nem sokáig. Már ott állt borostás-arcú ôsz fejénél a Fekete Angyal, s rá-rá tette mutatóujja hegyét redôkúp szemhéjaira. Három nap múlva, május 1-jén, reggel kilenc órakor meghalt. És nincs, aki volt: Bata Imre. Nekem nincs számítógépem, egyéb gépi eszközöm, töltôtollaim is elkoptak, mint az öreg ásó, mint a libafarok levágott tollvégei: ferdére. Ceruzával írom hát siratóm. Mert siratót írok, nem búcsúztatót. Mert nagyon szerettem Bata Imrét. S akit nagyon szerettünk: azt siratni kell. Mint az egyszer-valót. Aki volt már és nincs már. Szerettem józanságát, emberségét, jóságát, eszét, türelmét, gondolkodása luciditását, erejét (a fizikait is!), életfigyelô és műfigyelô világszeretetét, hűségét az egyszerűségben, a kétkeziek munkájához és szelleméhez, munkabírását, szorgalmát, gyôzhetetlen és mégis csontvázzá tiport fegyelmét. Azt a magára húzott páncélruhát, ami kellett ahhoz, hogy viselni tudja a lét szerelmét és nehéz örömét. Mert csak úgy szikráztak a mellvason a lándzsadöfések ütközéshegyei: a szikra-liliomok. Nem bújt csigaházba, s nem bújt a keresztfa árnyékcsöndjébe s nem bújt Isten háta mögé, hogy onnan siránkozzon vékony gége-malommal: "hiszek tebenned és ezért te védj meg engem." Bata Imre Debrecen környéki falusi parasztfiú volt. Ahogy kaszálta a méteres zöld füvet a kertben! Ahogy evett verejték-sisakban, verejték-álarccal, ahogy ment, mint az egyenesség! Engem mindig az ifjú Toldi Miklósra emlékeztetett, arra az Arany János kitalálta és megírta legényre, aki petrencerudat fél kézzel vízszintesre emelve mutatja az utat a seregnek, a cifra hadnak: Budára. Ô is fél kézzel emelt embertelen súlyú mutatót (iránytű vagy óramutatót) és ezzel nem erejét büszkéltette, csak önmagával jelezte, hogy merrefelé. Agya világbefogadó és mindenség-megértô volt. Tiszta, mint a láng, ami sugárzik, mint a folyékony kristály. Egyetlen titáni szellempupilla, olyan tiszta ablak, ami a szemszélekig tágul, mint az afrikai púpnyakú szarvas pupillája. Belefért abba mindenki és minden, származástól és működésformától függetlenül: Veres Péter és Szabó Pál, Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós, Thomas Mann és Móricz Zsigmond, Rainer Maria Rilke és Szabó Lôrinc, Sinka István, mint az ifjabbak, a fiatalok, akikben virágzott a tehetség, mint a nyári tószél: nyárfa, jegenye, sás, nád, kákics, aranytéboly hínár és a vízszilánkok sík tükörlombja. Csak a középszerűt nem szerette, az átlagost, a dilettáns erôszakost, a hullám-alatti sár-zavarost, bolyongó homok-homályt. Bata Imre életfigyelô volt, mert mű-figyelô. Élete szolgálat volt és szeretet. Számontartó szolgálat és számontartó szeretet. Könyvtárosként, egyetemi tanárként, Weöres Sándor életműve és hagyatéka gondozójaként, e lap fôszerkesztôjeként, kritikusaként és tanulmányíróként. Szíve testi mellkasa és szellemi mellkasa bal oldalán dobogott. De ez a szív már elcsöndesült. Néma, mint vihar után az esô-lombos éjszaka. És ráborul a nedves éjszakára siratóm, mint a hold-szôtte szemfödô. Mint a Titok-gömb csúcsára az Északi Fény.

KÁNTOR LAJOS:

Közel és távol

Az információáramlás internetes korában tulajdonképpen már nincs értelme a két fogalom szembeállításának, életünk pólusaira helyezésének. Mégis, ha műhelyekre és művészetekre gondolunk (ha virtuális galéria, virtuális színház, virtuális irodalom helyett-mellett a közvetlenül megtapasztalhatóra is figyelünk, a képernyôn, a "hálón" innen és túl), talán nem kell a lomtárba száműznünk közel és távol szembesítését. Én mindenesetre nem tudok lemondani róla, jóllehet kizárólagosságukban már nem hiszek.

Kolozsvár - Szeged

Egymástól való távolságukat, egymáshoz közelségüket a XX. században közéjük húzott országhatár hangsúlyozta ki, legalábbis a kultúrában, az irodalomban. A (Trianon árnyékában) Kolozsvárról Szegedre költöztetett Ferenc József Tudományegyetem, majd a Bolyai (1959 óta: Babes-Bolyai) és a József Attila nevét viselô egyetem tanárok és diákok áramlását határozta meg, fôként keletrôl délnyugatra. A két világháború között az erdélyi fiatalok és a szegedi fiatalok kapcsolattartása természetes volt (aminek nyomait József Attila, Radnóti Miklós vagy a Londonba távozott, kolozsvári születésű nagy fametszô, Buday György életművében ugyancsak érdemes kutatni). A "létezett szocializmus" nemigen segítette a két város fiatalabb és idôsebb irodalmárainak barátkozását, ennek ellenére 1955-56-ban a két egyetem magyar szakos hallgatóinak egy csoportja levelezés, majd személyes találkozások révén barátságokat kötött. (Széles Klára néhány évvel ezelôtt a Pesti Szalon kiadásában megjelent könyve, a Szeged-Kolozsvár 1955-1992 hitelesen idézte a múltat, múltunkat, nemzedéki alapon is.) Ettôl a mozzanattól, azt hiszem, függetlenül (?) Ilia Mihály kapcsolatépítô levelezése, egyetemi munkája és tanítványai révén újabb, tartósnak mutatkozó híd épült Kolozsvár, Erdély és a Tiszatáj, a szegedi neveltetésű bölcsészek, írók, szerkesztôk között. (De ne feledkezzünk meg Fried István diákjairól sem.)
      Mindennek a felemlegetését az teszi most idôszerűvé, hogy egyszerre két olyan, kolozsvári fiatalok kezdeményezéséhez kapcsolható folyóiratot lapozhatunk fel, amelyeken lakonikusan ennyit tüntettek fel: Kolozsvár - Szeged. A Kelléknek, az ifjú filozófusok folyóiratának többéves a múltja, a Lélek Jelen Lét, az egyetemi hallgatók tudományos folyóirata (pszichológia, pedagógia, szociológia, antropológia, politikai tudományok, filozófia, történelem, jog, irodalomtudomány stb. tárgykörében) 2000 márciusában mutatkozott be, és évi két megjelenést ígér. A szerzôk és szerkesztôk közt mindkét lapban találhatók, a kolozsváriak mellett, szegediek. És korántsem mellékes, hogy láthatáruk nem zárul le a Szamos, a Tisza vagy a Duna árterületén - a görögök, Descartes és Kant, sôt Borges is foglalkoztatja ôket (a Kellék idei, 14. számát teljes egészében Borges-értelmezések töltik ki), miközben céljuknak tekintik az erdélyi filozófiai örökség feltérképezését, a vajdakamarási (mezôségi) változásoknak és a sepsiszentgyörgyi Családsegítô Központ munkájának az elemzését.

Gogol - Botero

Szokás idézni a klasszikus (és a modern?) orosz irodalom alaptételeként Dosztojevszkij mondását: "Mindnyájan Gogol köpönyegébôl bújtunk elô." Vajon innen bújt volna elô Fernando Botero kolumbiai festô és szobrász is? Ezt persze nem állítja a kolozsvári magyar színház Gogol-elôadásának, a Háztűznézônek fiatal román rendezônôje, Mona Chirila× sem, azzal viszont (a jelmeztervezôvel együtt) megpróbálkozik, hogy a világhírű dél-amerikai (és New York-i és párizsi) kortársunk "köpönyegébe" öltöztesse Gogol groteszk hôseit. A "kövérek édene" elevenedik meg 2000 tavaszán a sétatéri színpadon, és ennek szöveg szerinti indoklását akár Gogoltól, a házasságszerzônô Fjokla Ivanovnától is idézni lehet, hiszen az egyik potenciális kérô szerint "az eladó lány testes legyen", a másik férfiút pedig így jellemzi Fjokla: "Olyan derék termete van, hogy aligha fér be az ajtón." Nos, a Háztűznézô múlt századi orosz figurái, az egy Podkoljoszint (a már nyertes, de végül elmenekülô kérôt) leszámítva, kitömött hassal-fenékkel jelennek meg a színen, az elôadás koreográfiáját ez határozza meg.
      Olvasom a már majdnem negyvenéves magyar Gogol-kiadásban, a Helikon Klasszikusok kötetében Konrád György jegyzeteit, többek közt azt a hivatkozást, hogy Gogol tüzetesen megtanácskozta színész barátaival darabjainak színpadra vitelét. Hogy mit szólna ô ehhez a Botero-társításhoz? Ma, különösen a posztmodern esztétika szellemében, már a kérdésfeltevés is kárhoztatható. Az én kérdésem nem is így hangzik. Halkan csak azt kérdezem: vajon lényegi vagy csupán ötletszerű ez a kövérség-metafora? Nincs határozott válaszom. Kételyemet hajlandó vagyok elaltatni, annak eredményeképpen, hogy e keretben (színpadi metaforában) a fiatal kolozsvári színészek jól komédiáznak, rendezô, jelmez- és díszlettervezô egyértelműen bizonyítja tehetségét. Podkoljoszin (Bogdán Zsolt), illetve a többiek (Bács Miklós, Panek Kati, Dimény Áron, Kardos M. Róbert) különbözése szemmel láthatóvá válik. Bár az az érzésem, hogy Gogol sokkal finomabb, árnyaltabb képet rajzolt arról a bizonyos világról. Botero pedig - legalábbis ahogy én láttam a szobrait a Champs Élysées, majd a Park Avenue két oldalára állítva, idôszaki szemlére kitéve, festményeit pedig egy európai múzeumban - monumentálisabb, egyedibb, semhogy hagyná magát kölcsönvenni.
      De örömmel fedezem föl, hogy a bukaresti România libera×, az egyik legnépszerűbb napilap heti műsormellékletében színes képek kíséretében népszerűsítik a kolozsvári Háztűznézôt - ugyanazon az oldalon, ahol a nagyhírű fôvárosi Bulandra Színház Liviu Ciulei rendezte új Hamletjét harangozzák be.

LÉVAI KATALIN:

Nôi magántörténelem

1997-ben az Egyenlô Esélyek Titkársága vezetôjeként meghirdettem egy rádiós pályázatot, amelyben arra kértem a nôi hallgatókat, hogy írják meg sikeres élettörténetüket. Valójában nem hagyományos sikersztorikat vártam, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit jelent és hogyan értelmezhetô a nôk számára a siker. Minden várakozást felülmúlt, hogy a hívószóra 327 írás érkezett, és ily módon egyedülálló történeti "gyűjtemény" birtokába jutottam. Mivel a pályázat sem formai, sem tartalmi megkötöttségeket nem tartalmazott, az írások hagyományos szociológiai feldolgozásával nem kísérleteztem. Helyette olyan nézôpontból közelítettem meg az írásokat, amelyet jobb híján érzelmi-szociológiai nézôpontnak neveznek, és ami segít abban, hogy a szereplôk cselekvésein és érzelmein keresztül különféle létezési módokat bemutathassak. Elfogadva Giovanni Levi megközelítését, mely szerint az egyéni életsorsokat nem azért vizsgáljuk, hogy az egyedi életutak rekonstrukciójához eljuthassunk, hanem azért, hogy egy társadalmi csoport jellemzôit az életpályákon keresztül meg tudjuk jeleníteni; én is a tudomány "mikrohullámán" utazva a mikrotörténelem-írás hívéül szegôdtem.

Tiltott tudás az érzelmek birodalmában

A nôi valóságpróza birtokában számomra elsô kérdésként az fogalmazódott meg: mennyiben különbözik ez a férfiak írásaitól.
      A dokumentumpróza nem szépirodalom, bár a legjobb írásoknak kétségkívül irodalmi, esztétikai értékeik is vannak. A beérkezett önéletrajzok többsége megrendítô, erôs hatású írás, a legtehetségesebbek tollából pedig hiteles kordokumentum, amelynek értékét nem csupán tartalma, hanem nyelvi szépsége is bizonyítja. Az emlékek írásos megörökítése egyfajta számvetés a sorssal, önigazolás, de több is ennél: a megszerzett tudás, tapasztalat átadása, és mindenekelôtt az érzelemé, amely minden írásban uralkodó. A nôi önéletírásokat valószínűleg éppen ez különbözteti meg a férfi-élettörténetektôl. A nôi írások középpontjában a magánélet érzelmes eseményei állnak: a szerelem, a házasságkötés, a gyermekek születése. E sorsfordító történések az életrajzok leghangsúlyosabb részleteiként emelkednek ki, különösen akkor, ha viszontagságokkal és küzdelmekkel jártak együtt. Mellettük számtalan külsô esemény érdektelenségbe vész, kívülreked az elbeszélô horizontján, a nagypolitika viharai legfeljebb háttérzöngék a személyes életutak feltárása során.
      A nôk magántörténelmet írnak, amelybôl következetesen kizárják a "nagy történelmet". Pártkarrierrôl mint sikertörténetrôl egyetlen írás sem szól. Elsô olvasásra úgy látszik, mintha a történelem csak megtörténne a szereplôkkel. Visszatérô motívum a megvalósulatlan elképzelések megjelenítése: a be nem teljesült vágyálom, a szakmai siker és egy többrétegű életpálya után érzett vágyódás, amelynek útjában anyagi kényszerek, magánéleti megfontolások, sorozatos gyermekszülések és megoldatlan családi konfliktusok állnak. "Kötelezettségeim és szellemi igényeim állandó harcban álltak egymással életem során. Idôvel el is felejtkeztem a huszonévesen magamnak tett ígéretemrôl, olyannyira, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, de a hivatás még a terveim között sem szerepelt." A középkorúak és az idôsebbek egészen természetesnek találják, hogy a családi élet kedvéért feláldozzák a karrierjüket. A lemondásért a férj és a gyerekek sikere nyújt kárpótlást. "Arról ábrándoztam, hogy ha majd nyugdíjas leszek, bepótolom mindazt, amit harmincévesen abbahagytam."
      Találkozunk boldogulástörténetekkel az "épülô szocializmusban", ahol ugyan mindent átitatott a történelem, de az életrajzírók erre alig tesznek utalást. Vagy valóban nem látják, vagy nem akarják látni azokat a korlátokat és kényszereket, amelyeket a politika és a gazdaság irányváltásai az útjukba állítottak, és nem fedeznek fel összefüggést az egyéni sorsutak és a társadalmi mozgások változásai között. "Ha néha felöklel az élet, én azonnal talpra állok, és nem engedem, hogy tehetetlen zsákmánynak tekintve súlyos lábát rám tegye." Történeteik minden értelemben "belül" játszódnak, a személyes létszféra, a ház, az otthon és a lélek határain belül. Egy-két kivételtôl eltekintve az írásokban tökéletesen kettéválik a személyes és a politikai, a belsô történések és a "külpolitikai" események között nincsenek érintkezési pontok. Az emlékezés az érzelmes-intuitív gondolkodás formájában történik, amibôl többnyire hiányzik a tudatosítás, az önreflexió és az önirónia. Nem szívesen tekintenek ki az érzelmek védôpalástja mögül. Mi az, amit nem akarnak tudomásul venni az emlékezôk? Mi az a tiltott tudás, aminek nem mernek a közelébe férkôzni?
      Egyszerre elkeserítô és érthetô az a félelem és elfojtás, amely jól érzékelhetôen jelen van az írások zömében. Elkeserítô látni a nôi kiszolgáltatottság és a korlátok közé szorított életutak különféle formáinak elfogadását, a belenyugvást, de a kitalálhatatlanul leleményes egyéni életstratégiákat is, amelyeket ennek ellensúlyozására dolgoztak ki. Ezek a stratégiák végsô soron arra jók, hogy konzerválják a hagyományos nôi szerepet és státust, és mindössze annyit engednek meg, hogy a nô - mindig a gyengébb fél helyzetébôl - küzdjön státusa javításáért.
      A kollektív nôi sikertörténeteket nélkülözô honi történelem ismeretében érthetô a történelmi vaksághoz való ragaszkodás. A polgári tradícióktól való elszakadást, a válást, a házasságon kívüli szexualitást, a társadalmi érvényesülést vagy az önálló életmódot a nôk esetében tartósan elítélte és elrettentô példaként emlegette a közfelfogás. A nôi egyenrangúság elutasítása társadalmi reflexként ma is tovább él, és ezzel szemben soha nem állt társadalmi mozgalom, csak a legutóbbi években kezdôdött meg egy olyan nyilvános párbeszéd, amely ezt szorgalmazza. Nincsenek példák kollektív, csak egyéni nôi gyôzelemre. Így marad az egyéni túlélni tudás és akarás gazdag eszköztárának alkalmazása.
      Amit az elbeszélôk nem akarnak látni, az a nôi szabadság társadalmilag intézményesített korlátozása mind a köz-, mind a magánéletben. Az a kényszer, amelyet a társadalmi normák folyamatosan közvetítenek, amikor választaniuk kell az anyaság és a hivatás között. Az a hierarchikus rend, amely elkülöníti egymástól a nôi és a férfivilágot, és következetesen az utóbbinak ad több jogosítványt. Az a jól érzékelhetô gyakorlat, hogy a nôk szabadsága a két világ közötti átjárásban nem létezik mindaddig, amíg csak az egyikben engedik ôket mozogni.
      A nôk nem akarják észrevenni sem a látható, sem a láthatatlan korlátokat, mert nem hisznek abban, hogy ezeket le tudják törni. Inkább a mindenkori kárvallottak sértett önérzetével az érzelmek és a nemes eszmék emelkedett birodalmába menekülnek, és onnan hirdetik emberségüket és sikereiket: "Nem váltottam meg a világot, nem alkottam maradandót, de amerre jártam, szeretetet és segítséget nyújtottam mindenkinek, s ezért cserébe ugyancsak szeretetet és megbecsülést kaptam. Vajon nem nagyobb dolog-e ez, mint olyan politikusnak, uralkodónak lenni, aki világraszóló sikereket ér el sok százezer ember nyomorúsága árán?"
      A történetek mögé képzelhetô egy komplex másik világ, amely azonban csak elmosódva érzékelhetô az írások takarásában. A történetek egyedisége éppen itt, ebben az elmosódott világban mutatkozik meg. Itt lappanganak a megbicsaklott álmok, az egyedüllét-érzések, a naivitások és a családi titkok, szóval mindaz, amirôl a sikersztorik legfeljebb felszínesen szólnak. A puszta felszín tankönyvbe illô módon mutatja a patriarchális viszonyrendszer összes jellemzôjét és azt a temérdek önigazolást, ami mindennek a túlélését szolgálja.

"Puttonnyal a hátamon"

Akik válaszoltak, jellemzôen középkorú, vidéki, segítô szakmákban dolgozó nôk voltak. Tanárok, szociális munkások, ápolónôk, gondozók. Többségük férjezett, vagy családban élô, nem egészen harmaduk gyermekét egyedül nevelô szülô. A közéletbe csak kevesen váltottak belépôjegyet, viszont sokan érezték úgy, hogy "kell egy csapat", amellyel fel kell építeni, létre kell hozni valamit, amibôl másoknak is haszna lehet. Akkor is, ha ennek nagy ára van, vagy lemondással jár. "Nem akartam állati sorba süllyedni a kettôs teher miatt. Maratoni távfutó férfitársadalomban, puttonnyal a hátamon is kellett valami, ami felemel a hétköznapok fölé."
      A történetek egy része beavatástörténet, a belsô út végigjárása, amely a személyes tudás fejlôdésén és a szakmai elmélyülésen keresztül elvezet egy hivatásig. A társadalmi siker, a pénz és a karrier soha nem szerepelt a megfogalmazott életcélok között, inkább valami elvont eszme, mint például az emberiesség, a szeretet vagy a tolerancia. "Én abban különbözöm, hogy tudok szeretni." Lehet, hogy szégyellték leírni, az is lehet, hogy valóban elítélik, esetleg nôietlennek tartják a teljesítmény eszményítését, az úgynevezett karrierizmust, mindenesetre tény: a válaszolók közül nem soknak jutott ki a társadalmi elismerésbôl. A vallomástevô nôk gyôzelemnek tekintették azt is, ha nem veszítettek el egy állást, ha az otthonuk közelében sikerült elhelyezkedniük, vagy azt, hogy egyáltalán munkához jutottak egy munkanélküliségtôl sújtott övezetben. A nôi siker valójában menekülés a veszteségtôl, nem pedig társadalmi elismerésre, kiugró teljesítményre való törekvés. A gyôzni akarás sohasem bevallott, inkább szégyellnivaló cél.
      Ezekben az írásokban a nôk maguk teremtik újra a nôi szakma mítoszát, amennyiben azt olyan szakmának tekintik, ahol a nemes emberi és szakmai értékek elsôdlegessége nem vitatható, de éppen olyan elfogadott az is, hogy mindezek gyakorlása nem jár együtt sem társadalmi ranggal, sem anyagi elismeréssel. "A pályámat én nem megfutottam vagy befutottam, hanem összevissza szaladgáltam, de sohasem céltalanul. A fizetésem sohasem volt magas, de nem bánom, mert a saját értékeim szerint élhetek."
      A nôi karriert olyan sok szakmán kívüli szempont uralja, hogy csak keveseknek adatik meg a töretlen pályaív. A gyerekszülések, majd a kisgyerekek nevelése évekig távoltartja ôket szakmájuktól, vagy állandó kötéltáncra kényszerít a család és a munkahely között. Majdnem mindenki említi a kettôs terhelés kínjait, de egyszersmind az élet természetes velejárójának tekinti, és nem tiltakozik ellene. Inkább minden erejét összeszedi, hogy a mindenkori társadalmi elvárásoknak megfeleljen. "Egy nô a munkahelyén úgy helytáll, mint egy férfi, otthon pedig úgy helytáll, mint egy nô."
      Az önvallomást írók túl akarják élni a munkakezdés elôtti reggeli műszakot, amikor álmos és nyűgös gyerekeikkel az óvodába rohannak; a munkaórákat, miközben bűntudatuk van, amiért nem a gyerekeikkel vannak, és az otthoni műszakot, amikor azért van bűntudatuk, mert elmaradnak a hivatali teendôkkel; a rossz fizetést, a rossz munkát, a férfi kollégák sértô megjegyzéseit és az állami szónoklatokat a szent anyaságról és a nôk megbecsülésérôl; a nônapot, az anyák napját és az összes többi ünnepet, amikor általános rosszkedv és kimerültség vesz erôt rajtuk; az otthoni unalmas, ismétlôdô és végtelen háztartási munkát, amihez alig kapnak segítséget; a családon belüli erôszakot; az alacsony kereset miatti alacsony nyugdíjat és az ezzel járó szegénységet. A nôk nem nyerni, csupán túlélni akarnak.
      Azok, akik "társadalmilag mérhetô" sikereket értek el a szakmájukban, nem mulasztották el felsorolni, mennyiben szenvedett csorbát a magánéletük, milyen árat fizettek a kettôs szerepvállalásért. A férfiak nem szokták ezt a sajátos "költség-haszon" elméletet alkalmazni szakmai életútjuk vizsgálatánál. Ez a látásmód viszont szinte kötelezô a nôk esetében. Ahogyan az is, hogy a család kudarcaiért önmagukat okolják. "Amíg a kórházban dolgoztam, gyakran éjszaka is, nem volt kitakarítva a lakás, és a gyerekek mirelitet ettek. Nem volt, aki tanuljon velük, és ebbôl komoly iskolai gondok támadtak. A férjem fontos beosztásban dolgozott, nem tudott akkoriban segíteni. Ezek az évek valami nagyon rosszat indítottak el az életünkben. Eltávolodtunk egymástól, nem tudtam annyit törôdni sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel, amennyit szerettem volna."
      A gyógyító emberek hivatástudatáról, az egyéni és a kisközösségi kezdeményezések hatékonyságáról is szól néhány kézirat. A szakmai megszállottságról, az alacsony beosztásban is átélhetô küldetéstudatról, arról a hitrôl, hogy léteznek embereket összekötô láthatatlan szálak, és olyan emberek is, akik ezeket meglátják. A gyógyító szakmában egészen más értelmet nyer a siker. "Már az is siker, ha a beteg hazamegy, és nem lesz öngyilkos" - mondta egy pszichológus. A mindenkori vesztesek, a szegények, a betegek és az elesettek túlélését segítô szakemberek gyakran maguk sem különböznek túlságosan ügyfeleiktôl élethelyzetük és társadalmi státusuk tekintetében. Biztosan nem véletlen, hogy éppen azok írtak, akik ilyen szakmában dolgoznak, és nap mint nap rákényszerülnek arra, hogy pályaválasztásukkal, egész életükkel szembesüljenek.

A szenvedés magántörténetei

A birtokunkba jutott teljes "tényirodalom" tükrében azt láthatjuk, hogy a munkautak kevésbé hangsúlyosak, mint a magánélet vonulata. Az elôtérben a család, a rokoni és a párkapcsolatok, vagyis a "házi szövetségek" állnak. A magántörténetek jó része drámai elemekkel telített szenvedéstörténet.
      Sokan idézik fel a kiszolgáltatottság és a bántalmazás, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhetô és feldolgozható élményét. "Nem akartam az apácához járni, aki éppen úgy ütött a nádpálcájával, mint az iskolában a tanító bácsi. Ugyanolyan volt a nádpálcája. Kihívott az osztály elé és ráfektetett a székre, a padra, felhúzta a ruhámat - bugyim nem volt - és annyira megvert, hogy én nem tudtam a padban ülni."
      Gyakori a hosszú, tartós betegségek és a különféle emberi kapcsolatok megroppanásának elbeszélése. Ezekbôl az írásokból egy önálló betegségút-gyűjteményt is össze lehet állítani, olyan sok súlyos testi sérülésrôl, évekig tartó kórházi kezelésrôl kapunk képet. A betegségek és gyógyulások történetei szinte kivétel nélkül összekapcsolódnak a családtagok helytállásával és szolidaritásával, vagy éppen ellenkezôleg: különösen éles fény vetôdik a meggyengült, elhidegült kapcsolatokra, amelyek nem állják ki a nehéz próbát. Ellenpontként az életre szóló kötôdések, szerelmi házasságok, évtizedekre szóló szövetségek szép történeteit olvashatjuk.
      A házasélet intim szférájába kevesen engednek betekintést. Az a néhány életrajz, amely egyáltalán érinti a szexualitást, szomorú bizonyítéka a tradicionális szerepet elfogadó nôk szexuális kiszolgáltatottságának és a férfiközpontú közösségi morál érvényesülésének. A szexualitással kapcsolatos tudatlanság és a tabuk bénító hatása néhány idôs asszony írásában megrendítô erôvel jelenik meg. "Nem tudtam az együttléteket élvezni, mégis teherbe estem. Rideg volt a házasélet" - írja egy vidéki asszony.
      Hogy a korabeli asszonyok miképpen fogadták el a kettôs morált, amely szexuális szabadságot engedett a férfinek, ám ugyanezt szigorúan tiltotta a nônek, a következô idézet dokumentálja: "Nem dohányoztam, nem ittam, és a szex számomra tiltott volt. Szűzen akartam férjhez menni, akkor ez így illett."
      A tehetetlen kiszolgáltatottságot idézi a harmadik írás: "Kertszomszédom akaratom ellenére egy évig lefektetett, tűrtem, azért, mert ivóvizet adott. De azután feljelentettem az ügyészségen, éspedig azért, mert könyörögtem neki, ne bántson, nem jól érzem magam. Megerôszakolt. De még nem volt elég, hogy megerôszakolt, hanem felemelte a fájós lábam és kinevetett. Úgy röhögött! Akkor feljelentettem, persze leírtam az egész sokéves esetet. És úgy hangzott a végleges elutasítás, hogy ha olyan sokáig kibírtam, akkor most is kibírom."
      Kevesen vélik úgy, hogy egyéni életsorsuk alakulásában szociális helyzetüknek döntô befolyása van. A szegénység ábrázolásában éppen annyira szemérmesek, mint a szexualitás kérdésében. Egy-egy rövid visszaemlékezés vagy tömör jellemzés illusztrálja a nélkülözés különféle rétegeit. Ezeken keresztül képet kaphatunk a magántörténelmek legapróbb részleteirôl, jelentôs és jelentéktelen realitásokról, döbbenetes köznapi drámákról. A díjnyertes mű éppen ilyen "Kilencéves voltam, mikor egy lovaskocsi átment rajtam. Rossz gyerek... Késôbb életemben szalmiákot ittam, gomba-, eper-, majd borsómérgezésem volt, három doboz gyufát megittam, lábam vonat vágta le, gyógyszert is bevettem, ötven-, száz-, húszdarabos szemeket."
      A múltidézô írások legjobbjai a két világháború közötti szociográfiát juttatják az eszünkbe. Némelyik írás egyetlen részletével pontosan vissza tudja idézni a korabeli történelmet az elképzelhetô legnagyobb személyességen keresztül. "A legsikeresebb esemény az volt az életemben, hogy mint kisgyermek, 1935-ben megtanulhattam olvasni, írni. Megismerhettem a betűket, a kicsiket és a nagybetűket. Nyolc éves voltam 1937-ben, és akkor már ismerhettem az olvasás gyönyörűségét. Enyém lett az a sok szép táj, az ott élô embereket is megismertem, pedig nem jártam ott. Imádom a magyar nyelvet, és a legszebbnek tartom a földön. Azt szeretném, ha sokáig élne..."
      Falusi környezetben az írott szónak mindig nagy tekintélye volt, különösen abban a korban, amikor sok volt az analfabéta. A nôk számára kitüntetett jelentôsége volt az írás-olvasás birtokbavételének, hiszen a paraszti hagyomány értelmében csak a fiúkat taníttatták, belôlük válhatott diák. A nôk körében csak a második világháború után vált tömegessé az írás-olvasás kultúrája. Mindezt ismerjük a történelembôl. Csakhogy a nôk történelmét elfelejtették megírni. Az idézett szövegrész egy nô személyes érzelmi élményén keresztül hozza közel és teszi plasztikussá az idézett kort, úgy, ahogyan még nem láttuk. Kinek jutna ma eszébe azt feltételezni, hogy az írni-olvasni tudás a legnagyobb siker egy ember életében? Nem egyszerűen az olvasás gyönyörűsége, hanem az a tény, hogy ismeri a betűket. Ez a siker az elbeszélôt az élete nyomora fölé emelte.

Retus

Ez az életrajzgyűjtemény olyan, mintha kiretusálták volna belôle a férfiakat. A nôk és a gyerekek mellett ôk legfeljebb epizódszereplôk, messze halványabb alakjai az itt megjelenített világnak, mint a nôk. A példaképek, a mentorok és a barátok szinte kivétel nélkül nôk, ahogyan a múltból visszaidézett fontos szereplôk is. Egész életutakat, két-három gyerek megszületését és felnevelését mesélik el úgy, hogy a férjrôl, aki mindvégig jelen van a családban, alig esik szó.
      Ha a családról mint biztonságot adó háttérrôl szól a történet, a férfi általában csak egy a sok szereplô között, a fôszerepet rendszerint egy idôsebb nô, a nagymama játssza, ô az, aki összefogja a családi szálakat. Az ô halálával gyakran vége is szakad a családi szolidaritásnak. A nô összetartó erejével, nyugalmával és szeretetével ad biztonságot, a férfi pedig keresô foglalkozása által válik az egzisztenciális biztonság legfôbb forrásává. Jelenléte a család hétköznapjaiban csekély, az ünnepek szervezésében elenyészô, márpedig az, aki élete krónikáját írja, ezekrôl az eseményekrôl ad számot. A hagyományos férfiszerep kizárja, hogy a férfiak részt vegyenek a gyerekszülésnél, vagy a kicsik és az idôsek gondozásában, a család idôsebb asszonyrokonai viszont ilyenkor is nélkülözhetetlenek. Nem csodálkozhatunk tehát nagyon, ha férfiakról ezúttal alig szól a krónika. Ez a sajátos gyűjtemény nôalakokkal van benépesítve. Kivételt azok az írások jelentenek, amelyek egy boldog és sikeres házasság történetét mesélik el. Meglepôen kevés azon írások száma, amely a férfi-nô kapcsolat sikerérôl szól.
      Amikor a férfiak mégis elôlépnek a háttérbôl, a szerelmes partner, vagy a férj szerepében tűnnek fel, az érzelmi élet meghatározó alakjaiként. Nem mint apa, mentor vagy példakép, hanem mint társ a szerelemben, mint életre szóló szövetséges.

Fônixmadár-feltámadások

Hol vannak a valódi sikertörténetek? Mintha a nôk ki sem akarnának látni a "nyomorúság körgyűrűibôl", mintha egészen reménytelen lenne a helyzetük. A legérdekesebb azonban az, hogy a lehangoló és megrendítô külsô tények ellenére az írások többsége kifogyhatatlan optimizmusról árulkodik. A "szociális horrortörténetek" mellett is erôteljesek a kritikus helyzetek legyôzésérôl és a katartikus pillanatok felidézésérôl szóló magántörténetek. A válaszadók ezúttal sem tagadják meg önmagukat, a sikert most sem pénzben és presztízsben, hanem érzelmekben és értékekben mérik. Kifogyhatatlanok az egyéni stratégiák és a hétköznapi bölcseletek érzékletes ábrázolásából. Munkanélküliség, betegségek, halálesetek, válások, egymást szorosan követô tragédiák ellenére mindig talpra állnak. Legalábbis ezt sugallják az írásaik. Néhányan büszkén meg is fogalmazzák azt, hogy szerintük a túlélés jellemzôen nôi feladat. "Mi nôk, ha kell, olyan határtalan erôvel rendelkezünk, hogy utólag önmagunknak sem hisszük el, hogy úrrá lettünk minden tragédián."
      Ami az írásokból végül összeáll, az nem átfogó történelmi tabló, hanem olyan mikrovilágok és kisközösségek életének felvillantása, amelyrôl az elbeszélônek mélyebb tudása és pontosabb ismerete van, mint a történészkutatónak vagy a szociológusnak. Így ismerhetjük meg egy pszichológusnô életén keresztül egy kórház létrehozásának körülményeit, a nôi hétköznapokon átszűrve válik képszerűvé a monoton munkavégzés a harmincas évek falusi világában, és nemcsak érthetôvé, hanem átélhetôvé is az a kétségbeesés, amelyet az ötvenes évek végén egy fôiskolai felvétel elutasítása jelentett "az ellenforradalom alatt tanúsított magatartás" következményeként. Az elbeszélésekbôl és az elhallgatásokból egyaránt megérthetjük a nôi kiszolgáltatottság különbözô megélési módjait, a belenyugvás és a lemondás érzelmi motivációit, és a mögöttük munkáló társadalmi elvárásrendszer hatalmát. Krimiszerű jeleneteket olvashatunk az intézményi és az egyéni hatalom és erôszak megnyilvánulásairól, a kivételes nézôpontból, a nôi, feleségi és anyai mindennapokból kibontva érzékeljük az elnyomó szabályrendszerek működését.
      A 327 írás igazi kincsesbánya. A tradicionális polgári világ csaknem valamennyi asszonyalakja - a jó feleség, az önfeláldozó anya, a mater familias - megjelenik benne modernizált formában. És persze a "szocialista embertípus", amelynek jól ismert és sematikus ábrázolása helyett ezúttal a túlélés művészeit látjuk. Elenyészôen kevés a felszabadult, önérvényesítô, autonóm személyiség, róluk inkább történeteket kapunk egy nagyszülô, anya vagy közösségformáló asszony megidézésével. Néhány karizmatikus nôalakkal azért találkozhatunk, az ô erejük, tudásuk és kitartásuk "hegyeket mozgat meg", életpályájuk nagyban eltér a gyűjtemény "normatív" életútjaitól. Kreatív, érzékeny, öntudatos emberek, akiknek fontos, hogy "nyomot hagyjanak", hagyományos és mai szerepkörükben egyaránt segítsék és befolyásolják a körülöttük élô emberek életét.
      Végül is mire való e sajátos magántörténelmi gyűjtemény? Miért írták meg mindezt?
      "Én csak azt akartam mondani, hogy vagyunk, voltunk... és ilyenek voltunk" - írja egy asszony, aki tanár és költô. 1997 novemberében, az ünnepek elôtt, sok nô érezte úgy, hogy személyes vallomást kell tennie. Az emlékek dokumentálása mindenekelôtt számvetés a megtett úttal. A 327 írásból egy sincs, amelybôl hiányozna a veszteség, a kudarc és a fájdalom - ne felejtsük el, hogy fôleg középkorú és idôs nôk válaszoltak -, mégis szinte mind egy sikeres élet kinyilatkozásával zárul. Az emlékezés nem korlátozódik a sötét pillanatok rögzítésére, "a sötétet hátba támadja a fény", és a nôk fônixmadár-feltámadásai a mindennapi élet normális eseményeivé válnak. A történetek szereplôi többnyire egy tradicionális világ szabadságkorlátozó keretei között, szerepeiket jól-rosszul megformálva mozognak, nem lázadnak. Mindenki egyedül van a történetével, az elbeszélések viszont összetartanak, egyívásúak. A nôi sikerek színtere behatárolt, jórészt a magánéletre korlátozódik. Egy gyermek felnevelése, egy anya méltó eltemetése, barátságok, szerelmek ôrzése olyan vállalt értékek, amelyek pontosan kirajzolnak egy értékvilágot, amelynek középpontjában az emberi kapcsolatépítés, az önfeláldozás és a segítségnyújtás áll. Vágyaikban és képzeletükben az elbeszélôk messze eltávolodnak a létezô és megélhetô világtól, és talán ez teszi ôket egyszerre hiteles és esendô szereplôkké. Azért írtak, hogy megemlékezzenek róluk, hogy "ne múljon el az élet nyomtalanul".

ÉLET

A miniszterelnök alulinformált. Hogy ez mibôl derült ki? Abból, hogy szombat délelôtt, amikor Orbán Viktor egy pozsonyi NATO-konferencián közölte, "Közép-Európa térképére nézve ma már látható, hogy a posztkommunizmusra jellemzô körülmények nem állnak fenn (...), a posztkommunizmus idôszakának a NATO-bôvítés méltó befejezése volt", aközben Torgyán József a Kongresszusi Központban a következôképpen indokolta, miért nem vállalhatja ma még az államfôjelölést: "Ma még sziklaszilárdan kell állnom a magyar politikai élet bolsevista restaurációtól átnedvesedett gátrendszerén. Ha vállvetve álljuk a Fidesszel azokat a rohamokat, amelyeket a báránybôrbe bújt farkasok intéznek ellenünk, akkor a 2002-es választásokon bebiztosítatjuk a magyarság jövôjét." Mondott még olyat is, hogy "a jó szülô sem hagyhatja el gyermekét, bármilyen nagy legyen is a csábítás", és szó volt személyes érdekek félrerakásáról, a vidék felemelésérôl, ilyenekrôl. Maradjunk azonban az átnedvesedett kommunista gátrendszernél.
      Mert akkor most vagy van bolsevista veszély, amivel Torgyán a döntését nehéz szívvel indokolta, vagy nincs, amirôl Orbán - az egész térség nevében mintegy - a Nyugatot biztosította. Az ember persze azt kívánná, bár lenne igaza a mi Viktorunknak. Igen ám, de mi van, ha a térségbôl már elhúzott a vörös métely, csak pünkt nálunk üti fel a fejét, hogy kollektivizálja a hobbitelkünket és a feleségünket? Akkor minimum kormányválság van, mert akkor a miniszterelnök nem tud valamirôl, amirôl egy minisztere tud: a térségben egyedülálló módon, az átnedvesedett gátakon keresztül visszaszivárognak a komenisták. Vagy csak kamu az egész, üres, hazug és álszent megideologizálása egy olyan helyzetnek, amin amúgy sem tudott volna változtatni (abszolúte nem volt garantálva az államfôvé választása), és most Orbántól nagyon nagy engedményeket fog kicsikarni a hatalom egybentartása érdekében.
      Ne figyeljünk olyan apróságokra, hogy pontosan mikor hozta meg döntését ez a drága ember: a nagygyűlés elôtt az MTI-nek még azt mondta, "csak a kisgazdapárt helyi szervezeteinek és vezetô testületeinek álláspontja ismeretében hozza meg döntését", a nagygyűlés után meg azzal nyilatkozta tele a híradókat, hogy már egy nappal korábban döntött, pont azért, hogy ne engedjen a várható, elsöprô közhangulatnak (nyílt szavazás!). Ne figyeljünk most arra sem, hogy A Hétben "közvélemény-manipulátornak" nevezte a Mediánt - amely szerint a megkérdezettek 81 százaléka alkalmatlannak találta ôt a köztársasági elnöki posztra -, az MSZP-rôl meg olyasmit állított, hogy elôdpártjához képest ma már nem tudja ôt szovjet szuronyokra támaszkodva a Gulagra cipelni; Kovács László tehát szívesen Gulagra cipelné Torgyán Józsefet, ha tehetné. De nem teheti. (Egyébként mindennél ékesebben bizonyítja Torgyán államfôi alkalmatlanságát azon kijelentése, hogy nem szeretne ellenzéki szavazatokkal köztársasági elnök lenni. Mondja az az ember, akinek a nemzetet mint olyat kéne... hagyjuk.)
      A Holló Színháznak is gyenge produkcióhoz képest figyeljünk inkább arra, ami komoly: egyrészt megkezdôdött az FKGP és a Fidesz között a következô két évet meghatározó politikai alkufolyamat (a Nemzeti Földalap kisgazdák alá rendelése, az ÁPV Rt. strukturális átalakítása, a legkínosabb miniszterek lecserélése), másrészt a 2002-es választásokra, sôt több ciklusra való szervezett és nyilván összehangolt felkészülés, a két párt egymásra utaltsági szükségének polgári erénnyé kovácsolása.
      Kövér László elnökké választásával a Fidesz is az egyértelmű kézbentartás felé mozdult el, Torgyán pedig a hétvégén kapott három olyan jogosítványt, ami mintegy kiteljesíti az eddigi übercentralizációt: újabb négy évre elnökké választható; egy személyben dönthet a megyei elnökökrôl és vezetôségekrôl; végül szervezô fôtitkári posztot hoznak létre a pártépítés erôsítésére (a várományos: Balogh Konzerv Gyula szabolcsi elnök). A kulcskérdés természetesen a jelöltállítás módja, a visszaléptetési technikák kialakítása, a közös vagy kapcsolt listák kérdése lesz - jól tesszük, ha a most következô idôszak megértéséhez nem a bolsevista gátrendszert, hanem a magyar választási rendszer sajátosságait tanulmányozzuk.
      Torgyán doktor is ezt teszi. Ebben verhetetlen.

-sl-

 

MÉSZÁROS TAMÁS:

A mameluk

Most már, hogy az egyébként korántsem meglepô eredményt produkáló országgyűlési végszavazás után feltehetôen vége az úgynevezett megfigyelési ügynek, bízvást elmondhatjuk: az egész komédia egyetlen érdemleges fejleménye nyilvánvalóan Kosztolányi Dénes felfedezése volt.
      Az ôsz fideszes azzal robbant bele nyeretlen kétévesként a hazai politikai köztudatba, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság elnökeként merôben új stílust hozott - mégpedig pártjának közismerten debattáns személyiségeihez képest is. Szinte elnöki megbízatása átvételének pillanatától magára vonta a média kitüntetett figyelmét; nem volt hét, hogy meg ne jelent volna valamelyik tévécsatornán, állandó interjúvoltja lett a lapoknak, sűrűn fellépett a rádió különféle műsoraiban. Hosszan tartó burjánzását kizárólag kivételes modorának köszönhette, vagyis annak a kezdetben mindenkit ámulatba ejtô, majd mindinkább apátiába taszító buldózerbájnak, amellyel a vizsgálatnak nevezett börleszket oly tántoríthatatlan elkötelezettséggel végigvezényelte. Mit tegyünk, a fanatikus ember valamilyen mértékben óhatatlanul megragad; az indulattal párosuló, tökéletesen kételymentes határozottság legtöbbünket, ideig-óráig legalábbis, ámulatba ejt. És a Kosztolányi-jelenséggel valóban jó ideig nem lehetett betelni - ez a visszafogottságában, modoros kenetességében is árulkodóan felfokozott idegállapot, az alapjáraton is szúrós, olykor keményen fel-felszikrázó szemek, a fölényesen elôvillantott farkasmosolyok kétségkívül némi szuggesztív erôt kölcsönöztek az elnök szerepében kissé már megkésve fellépô, túlkoros fiatal demokrata bizonyítási kényszerének. Önszuggesztió volt ez persze, amelynek láttán a figyelmes nézô beleborzonghatott: vajon micsoda agresszív autotréning tartja kellô hôfokon az ilyen minden racionalitásra fittyet hányó működési lázat.
      De lássuk be, a megfigyelési cirkusz valószínűleg még részlegesen sem váltotta volna be a hozzáfűzött fideszes reményeket, ha nem épp Kosztolányi Dénes kapja a porondmester szerepét. Ugyanis ahhoz, hogy a kormányfô semlegesíthesse az annak idején Simicska Lajos körül kialakult hektikus belpolitikai helyzetet, olyan elterelô hadműveletre volt szüksége, amelylyel hosszabb idôn át ébren tudta tartani az úgynevezett közérdeklôdést, hiszen maga a "törvénytelen és titkos adatgyűjtés" drámainak szánt bejelentése, nem lévén benne valódi töltet, elpukkant volna a levegôbe, ha nem találtatik megfelelô ember, aki a saját személyiségének elborzasztó politikai neurózisát nem mozgósítja maradéktalanul a "vizsgálat" érdekében.
      Kosztolányi kiválasztása kezdetben azért tűnt telitalálatnak, mert elképesztô fellépéseivel egymaga pótolta a miniszterelnöki vád minden hiányzó argumentumát. Rendre tartotta gyôzelemittas sajtótájékoztatóit (amelyeken nem engedte szóhoz jutni az ellenzéki alelnököt), és minden alkalommal ellentmondást nem tűrô, fojtott hangon közölte, hogy az orbáni állításokat alátámasztó, újabb és újabb bizonyítékok birtokába került bizottság tántoríthatatlanul végzi tovább munkáját - majd soha, egyetlen pillanatra meg nem ingatta, hogy az újságírók konkrétumokat firtató kérdéseire semmit sem tudott válaszolni. Úgy volt képes minden kétséget kizáró tényekrôl szónokolni, hogy egyetlen elfogadható bizonyítéka nem volt semmire. Hiperaktív, izgága monologizálása mintha csak a mániás depresszió egy adott szakaszának kórképét idézte volna fel; végtére azonban ez a folyamatos, ijesztô elôadás egy felelôs országgyűlési képviselô magánszáma volt, s mint ilyen, idô múltával mégiscsak egyre kínosabbá vált: ha szabad hinni a "jólértesült körökbôl származó információknak", még a koalíció berkeiben is. Emlékezzünk: egyszer csak maga Boross Péter miniszterelnöki fôtanácsadó tett kísérletet arra, hogy egy kompromisszumos formulában gyorsan kiegyezzen az ellenzékkel, s így Kosztolányit okafogyottá tegye. Diplomatikus akciója azonban nem kapott legfelsô hozzájárulást.
      De az mindenesetre nyilvánvaló lett, hogy Kosztolányi immár túlnôtt a mameluk feladatán. Mint afféle belülrôl vezérelt, hithű pártharcos, nem ismerte a mértéktartás fogalmát. Mindenáron meg akarta mutatni, hogy felaprítja az ellenfelet - nem utolsósorban azért is, mert feltételezése szerint amazok viszont az ô csúfos megsemmisítésére törtek. Abban a terjedelmes rekláminterjúban, amely múlt hét szombaton jelent meg a Magyar Nemzetben, Kosztolányi, miután a bizottság munkájának lezárta alkalmából nyilatkozik - és persze ezúttal sem bizonyít semmit -, egyszer csak elszólja magát: "Most utólag azt feltételezem, hogy a saját frakciójukban letették a nagy esküt, hogy ezt a Kosztolányit, illetve a kormányoldalt egy nap alatt keresztben lenyelik." (Mármint az ellenzékiek.) A lélektani képlet tehát nem túl bonyolult. A korábban "viszonylag ismeretlen fideszes politikus" - ahogy magát ugyancsak a már idézett beszélgetésben nevezi - egyrészt kisebbségi érzését, másrészt az ôt "keresztben lenyelni" szándékozó ellenféltôl való félelmét kompenzálandó, mondhatni, elszabadult.
      És ezen a ponton lesz igazán figyelemre méltó a Kosztolányi-szindróma. A képviselô úr ugyanis mindinkább a kormánypárti mameluk paródiája lett; mintegy kvintesszenciális töménységben mutatva fel egy örök figurát; amennyiben tevékenysége minden pillanatában azt metakommunikálta, hogy ôt nem az igazság kiderítésére, hanem a kormányfôi bejelentés mindenáron való igazolására állították ide - hát nem is fog csalódást okozni a pártjának.
      S éppen e jellemzôen koncepciós, bolsevik igyekezet eredményeként ma már aligha akad józan elme ebben az országban, aki elhinné, hogy a Xénia-lázas Czégé Zsuzsa ostobasága egyenlô lett volna azzal a bizonyos kormányszintű adatgyűjtéssel, mégpedig mindjárt 27 fideszes ellen. Ha azonban pártja nem Kosztolányit küldi a frontvonalba, hanem egy hangvételében és habitusában hiteltérdemlôbb politikust, még az is meglehet, hogy az legalábbis komoly kételyeket tudott volna ébreszteni az elôzô kabinet viselt dolgait illetôen. Egyszerűen csak azzal, hogy nem vitte volna túlzásba a szerepét.
      Mert ahogyan Kosztolányi viselkedett, az már tragikomédiába illô képtelenség - amelynek tudvalevôen az a dramaturgiai rendeltetése, hogy a nézô hamar felfogja a "kiélezett" alak drámai abnormalitását. Tudjuk, hogy például a Fösvény avagy a Képzelt beteg túlhajtott ábrázolásai ismerôs típusoknak, éspedig annak érdekében, hogy színi példájukon felnagyítva lássuk, hová vezet az emberi mérték elvesztése. Moličre hôsei persze mégiscsak olyan esendô emberek, akiket nem irányít kívülrôl senki; megszállottságuk öntörvényű és önmarcangoló. Éppen ezért, szörnyű kínjaik, csalatkozásaik után kijár nekik az írói kegyelem.
      A mameluk sorsa keservesebb. Ô csupán politikai kreatúra, nem vigyázza magasabb szellem. S aki felette áll, maga is mulandó.

LITVÁN GYÖRGY:

Született 1900-ban

– Emlékezés Háy Gyulára -

A száz éve született Háy Gyula drámaíróhoz méltó poénnal, így indítja eredetileg német nyelvű, Geboren 1900 című önéletrajzát: "Egy nyári napon, 1934-ben halt meg az apám. Nem kísérhettem el utolsó útjára, mert börtönben ültem Bécsben, mint veszélyes kommunista. Egy ôszi napon, 1958-ban halt meg az anyám. Nem mehettem el a temetésére, mert fogházban ültem Budapesten, mint veszélyes antikommunista." Kézenfekvô ellenpólusként nyomban felidézi az utóbbi helyszín, a budapesti Gyűjtôfogház úgynevezett Kisfogháza fôfoglárának, a fél szemű Németh fôtörzsôrmesternek alakját (az ôrizetére bízott halálraítéltek egyébként Vak Bottyánnak nevezték), aki a Nagy Imre-per, a Bibó-per, az íróperek és egyéb 56-os értelmiségi ügyek ugyancsak az ô vendégszeretetét élvezô elítéltjeinek azzal szeretett eldicsekedni, hogy hosszú szolgálati évtizedei alatt mindegy volt, kiket ôriz, s hogy legfôbb fônökei - egykor a Horthy-rendszer kegyelmes urai, most pedig az illetékes elvtársak - mindig meg voltak vele elégedve. "Nekünk, a különosztály lakóinak sem annyi tapasztalatunk nem volt, sem annyi bölcsességünk, mint Németh fôtörzsôrmester úrnak - folytatja az emlékezést Háy Gyula. - Mi csak azt láttuk, hogy az életünk ösvénye újra meg újra keresztezi a világtörténelem széles útjait..." Azt is hozzáteszi, ebben a helyzetben kénytelenek voltunk elgondolkodni azon, hogy saját útjaink vagy a történelmi országutak kacskaringós volta okozta a "magunkfajták" ütközéseit a különféle hatalmakkal.
      Valóban, a Háyéval szomszédos zárkákban, a Kisfogház emeletén, egymástól is elkülönítve, ez idôben zömmel olyan emberek ültek, akiknek az ôket ôrzô realista fegyôrök szerint "semmilyen rendszer nem jó": Bibó István, Donáth Ferenc, Fekete Sándor, Göncz Árpád, Haraszti Sándor, Kardos László, Kosáry Domokos, Mérei Ferenc, Széll Jenô, Vásárhelyi Miklós és még két tucat társuk. Ebben az épületben találkoztam elôször Háy Gyulával, 1959. május 13-án. A napra azért emlékszem pontosan, mert ekkor sorakoztattak fel bennünket - civilbe átöltöztetve! -, hogy átszállítsanak más börtönökbe, s ott beolvasszanak a rabtársadalomba. A nagy többség Vácra került, mi hatan - Háy, Déry Tibor, B. Szabó István, Tánczos Gábor, Ádám György és én, ma már egyedüli túlélôként - Márianosztrára, amelyet "osztályidegen" elemek (csendôrök, kulákok, papok, "horthysta" tisztek és politikusok, valamint magunkfajta "polgári" származékok) számára rendeztek be a többinél keményebb rezsimmel és ôrszemélyzettel.
      Itt nyílt alkalmam - sajnos, csak egyetlen napig, mert másnap hatfelé szórtak bennünket - a két íróval megismerkedni és beszélgetni. Feltűnô volt a különbség közöttük. A csüggedt és önsajnálatba merült Déryvel ellentétben Háy nagyon férfiasan, keményen tartotta magát. Késôbb a napi sétákon is láttam, hogy kihúzott derékkal, szinte kihívóan egyenes tartással jár. Miután pedig olvastam emlékezéseit, amelyekben "szeszélyes útitársának" nevezi a XX. századot, megérthettem, hogy lelkierejét ô is ahhoz hasonló filozófiából merítette, amit Mérei Ferenc vallott és hirdetett a "nem mindig jól járni" jelszavával. De tapasztaltam nála a lelki tartásnak azt a csalhatatlan jelét is, hogy figyelni tudott társaira, környezetére. Azon az elsô márianosztrai napon elmondta nekem, hogy még 1919-bôl ismeri apámat, mert mindketten az ifjúsági propaganda és oktatás területén dolgoztak, Rothbart Irma, Sinkó Ervin késôbbi felesége és az Optimisták című regény hôsnôje irányításával.
      Apám is 1900-as születésű volt, s úgy emlékszem, Háy Gyulával éppen arról beszélgettünk a zárkabesorolásra várakozás óráiban, mennyire meghatározó lehet az életkor az olyan fordulatokban gazdag korokban, amilyen az övék és a miénk volt. 1918-19-ben, a négyéves háborút lezáró forradalmak idején ôk is éppen 18-19 évesek, érettségi utáni, életkezdés elôtti életkorban voltak. Apám számos egykorú barátját és unokatestvérét ismertem, s a különféle családi környezet és a sokféle késôbbi életút ellenére közös motívuma volt életüknek, hogy a forradalmak lázhulláma hosszabb vagy rövidebb idôre elkapta és magával sodorta, majd emigrációba kergette ôket. Pedig Szilárd Leó és alig fiatalabb öccse, Béla hamarosan - és véglegesen - a természettudományok és a műszaki tevékenység felé kanyarodtak, Kolnai Aurél, apám unokatestvére, konzervatív morálfilozófus lett, osztálytársai közül pedig (a nevezetes fasori gimnáziumban) Kovács György (író és fogorvos) a szociáldemokráciához tartozott, Berei Andor viszont egész felnôtt életét a kommunista világmozgalom szolgálatában töltötte, nem zavartatva magát annak fordulataitól és válságaitól.
      Háy Gyula számára is meghatározó lett az 1919-es élmény és a kommunista világmegváltás lehetôségébe vetett hit. Sokáig élt és alkotott ennek igézetében, tovább, mint korosztályának átlaga, de mégsem maradt érzéketlen a változásokkal és kritikátlan az elferdülésekkel szemben. Az 1919-es kísérlet bukása és a kegyetlen fehér megtorlás - elég érthetôen - dacossá tette. Hamarosan elhagyta az országot, Németországban majd Svájcban élt, s szenvedélyesen írta - németül - társadalmi drámáit. Rendkívül gyorsan elért sikerek után mégis a férjeiket arzénnel gyilkoló parasztasszonyok szörnyű története, a Tiszazug (Haben) gyakorolta rá a legmaradandóbb hatást. Háy a darabjaival politizált, bár így sem kerülhette el, hogy az 1934-es bécsi felkelés idején letartóztassák. Szabadulása után, mivel Hitler Németországába már nem mehetett s Ausztriában sem maradhatott, maradt az utolsó német nyelvű ország: Svájc. Itt találkozott össze a még kommunista korszakát élô Arthur Koestlerrel, aki késôbb A láthatatlan írás című önéletrajzi könyvében így írja le a 35 éves Háy Gyulát: "Jó külsejű, az életet könnyen vevô barna fiatalember volt. Filozófiai alapon volt kommunista, de a politika nem érdekelte. Úgy teljesítette a párttól kapott feladatait, ahogy az ember jövedelemadót fizet, és teljességgel a színdarabjainak élt. Reinhardt 1932-ben Berlinben színpadra vitte az egyiket. A száműzetésben élô Háy azóta egy teli utazótáskában hurcolta magával a tôkéjét és jövôjét jelentô elôadatlan műveit. A háború után visszatért Budapestre, s a rendszer ünnepelt színműírója lett."
      A Koestler által adott pályarajz több ponton is hiányos, kiegészítésre szorul. Julius Hay a weimari Németország színházi életének jelentôs és ismert alakja lett, s 1932-ben igazi sikert aratott Berlinben az Isten, császár, paraszttal, amelyet csaknem egy idôben játszottak Brecht Koldusoperájával. A következô évben természetesen menekülnie kellett Németországból. Koestler továbbá nagyvonalúan átugrik egy évtizedet. Háy nem Nyugatról tért haza Magyarországra, hanem Keletrôl, mert még svájci találkozásuk évében (1935) meghívást kapott a Szovjet Írószövetségtôl, s a következô évtizedet a Szovjetunióban töltötte, ahol színpadi sikerekben és kudarcokban, sôt keserű emberi csalódásokban egyaránt része volt. A harmadik hiányos pont a befejezés, amirôl az emlékeit rögzítô Koestler még nem tudhatott. Háy Gyula a háború végén csakugyan nyomban hazatért, színpadhoz jutott, sôt, a Nemzeti Színház már 1945 májusában bemutatta a Tiszazugot, s Major Tamás lecsapott a Zsigmond-dráma fôszerepére. A kultúrát irányító Révai József pedig ôt szemelte ki arra, hogy a Magyar-Szovjet Művelôdési Társaság fôtitkára legyen. Késôbb a Színművészeti Fôiskola egyik vezetô tanára lett. Az elsô években, ha az ismert bosszúságokkal és kellemetlenségekkel együtt is, de magáénak tudta a rendszert, azonosult vele és képviselte itthon és külföldön, elsôsorban ifjúsága Berlinjében és más (kelet)német városokban, ahol darabjait sorra bemutatták. 1951-ben Kossuth-díjat kapott.
      Mi fordította meg alig néhány évvel késôbb, mi adott lökést és erôt a Rákosiékkal való nyílt szembeforduláshoz? A sokrétű, kinél-kinél másféleképpen lezajló folyamatból ragadjunk ki két általa említett, látszólag ellentétes elemet. Az egyik az "osztályidegen elemek" kitelepítése Budapestrôl 1951-ben, amelybôl idôs anyját és nôvérét is csak az utolsó percben tudta kimenteni. A másik a "rehabilitációk" kezdete, a korábban eltüntetett barátok és harcostársak felbukkanása az alvilágból Nagy Imre elsô miniszterelnöksége alatt. "Ki is ült nálunk azon a délutánon? Szász Béla? Kállai Gyula? Ujhelyi Szilárd? Kádár János? Losonczy Géza? Csak imént szabadulva beszéltek börtönéveikrôl. Halk, nyugodt, tárgyilagos beszámolók a pokolról. Szörnyű hallgatni. Az ember szégyellte magát, hogy normális életet élt ezekben az években." 1954-55-ben Háy néhány társával együtt - akiknek viszonylagos védettségét éppen pártmúltjuk és írói tekintélyük adta - élére állt a kommunista írók és újságírók kibontakozó szabadságküzdelmének. De Háy Szabadság és felelôsség című, 1955 szeptemberi cikke az Irodalmi Újságban, mint a történész Rainer M. János írja, már nem csupán az irodalmi élet egyik legvitatottabb kérdését ragadta meg újszerűen és merészen, hanem az irodalmon messze túlmutató közéleti programot fogalmazott meg. Akárcsak az úgynevezett író-memorandum, amelyet jó hatvanadmagával ô is aláírt.
      Nem meglepô tehát, hogy két hónappal késôbb ô lett egyik fô célpontja a Rákosiék által a Vasas Székházban (a Rajk-per egykori színhelyén!) rendezett decemberi "lincs-aktíván", amely a lázongó írók megfélemlítését célozta. A "meghívott" írók közül egyedül Háy mert felszólalni s próbált megválaszolni a vádakra, de a termet megtöltô pártfunkcionáriusok és ávósok kórusa hamarosan belefojtotta a szót.
      Ezzel a megfélemlítô akció persze nem ért véget - s nem ért volna véget pusztán a pártfegyelmikkel és kizárásokkal sem, ha nem szól közbe a XX. szovjet pártkongresszus, amely alaposan megfordította az erôviszonyokat. Az ellenzéki támadások hatására végül sor került Rákosi eltávolítására, de a harc ezzel korántsem dôlt el. Az Írószövetség történetének elsô szabad közgyűlése elôtt Háy Gyula így fogalmazta meg az írói szabadság alaptörvényét: "az irodalomnak semmi se legyen tilos, amit a társadalom törvényei egyébként nem tiltanak". S mivel az irodalom és a társadalom felett trónoló funkcionáriusok nem akartak lemondani elôjogaikról és teljhatalmukról, a drámaíró Háy megírta élete legjobb, megsemmisítô erejű publicisztikáját: Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? A hatalmaskodó, műveletlen pártbürokratát megszemélyesítô "Kucsera" azonnal fogalommá vált, s a cikk fontos tényezôje lett a forradalom hangulati elôkészítésének, mert gyorsította a félelem elvesztésének folyamatát.
      A forradalom elôtti hetekben és napokban Háy élôszóval is siettette ezt a folyamatot, többek közt a Zeneakadémián rendezett szerzôi estjén, majd egy gyôri nagygyűlésen, ahol elôször hangzott el a követelés, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki. Háy Gyula azonban mindvégig békés demokratizálási folyamatban reménykedett, a fegyveres harc kirobbanása és a szovjet katonai beavatkozás megdöbbentette, s az október végi napokban elhangzott rádiónyilatkozataiban a fegyvernyugvás és a Nagy Imre-kormány helyzetének megszilárdulása érdekében emelt szót. A november 4-i szovjet invázió hajnalán azután - feleségével, Évával együtt - valóban történelmi szerepre vállalkozott. A Parlamentben működô rádióstúdióból a nagy világnyelveken elhangzó felhívásban - Segítsetek, segítsetek, segítsetek! - fordultak a világ íróihoz, tudósaihoz és más értelmiségijeihez a vérrel kivívott magyar szabadság védelmében.
      A restaurált párthatalom bosszúszomjas vezetôi sem ezt, sem Kucserát nem bocsátották meg neki soha. Az elsô írócsoportban tartóztatták le 1957. január 19-én, s az év végén Déry után másodrendű vádlottja lett a "nagy írópernek". Hatévi börtönbüntetésre ítélték, ami - szerencséjére, mert jóindulatra nem számíthatott - még éppen belefért az 1960-as "kis amnesztiába". Márianosztráról való szabadulása után dolgozni szeretett volna, elsôsorban fordítói munkában reménykedett. Új történelmi drámáját, a Mohácsot a Kortárs nem közölte. A pártarchívumban fennmaradt, Köpeczi Bélával folytatott levelezése, amelyet Standeisky Éva publikált, vérlázító dokumentuma a pártfunkcionáriusi gonosz packázásnak, a kiszolgáltatott értelmiség tudatos megalázásának. Így adták értésére, hogy nincs rá szükség, s az egyetlen jobbindulatú gesztus, amelyben része lett, egy útlevél volt. Élete utolsó évtizedét Olasz-Svájcban, a Lago Maggiore partján töltötte. Hamvai az asconai temetôben nyugszanak. Nem lenne ideje itthon elhelyezni?

LICHTHOF

Vízcsapok

Gillik bácsi a másodikról kórházban volt, és mire hazajött, elkezdett a lakásában folyni a víz.
      Illetve nem akkor kezdett el, akkor már javában folyt, csak azt nem lehetett megállapítani, mióta. Volt, aki azt állította, emberemlékezet óta, de Gillik bácsi határozottan emlékezett, hogy nem hagyta nyitva, pláne a meleg vizet, mert az folyt, teljes gôzzel, a gázbojler majd kiugrott a helyérôl a nagy erôlködésben, hogy Gillik bácsi távollétét kihasználva kellô mennyiségű gázt el tudjon fogyasztani, s lehetôség szerint eleméssze Gillik bácsi minél több havi nyugdíját, ami sikerült is neki. A ceruzalábú nô Gillik bácsi szellemi képességeire próbált néhány megjegyzést tenni, de itt a Lakatosné hosszabb beszédet tartott, melyet röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy Gillik bácsi esetleges szellemi korlátainak megállapítására nem a ceruzalábú nô a legalkalmasabb; egyébként Gillik bácsi zárójelentésében, amit a kórházból hazatérve körbehordozott a gangon, az állt, hogy korához és három infarktusához képest kiváló szellemi képességeknek örvend, viszont cukorbaja és elôrehaladott csontritkulása van. Ráadásul Gillik bácsi igazságát Gillik bácsi fia is megerôsítette, aki hetente egyszer megnézte a lakást: a csapok nemhogy nem folytak, de nem is csöpögtek, még egy hete is minden teljesen rendben volt.
      Gillik bácsi annyira biztos volt a dolgában, hogy elôször be sem mert menni: azt hitte, betörô van a lakásban.
      És fürdik.
      De nem fürdött.
      Fürödhetett volna; de nem. Gillik bácsi alig mert beljebb menni a feredôszobában: érezte, ahogy hátulról a betörô tarkón vágja, tudta, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet, érezte a fájdalom szagát, az ízét, hallotta a tompa puffanást; minden erejét összeszedve közelítette meg a csapot. A víz nem folyhat itt a végtelenségig: el akarta zárni, már nyúlt érte, de nem volt miért. A csap a mosdókagylóban volt. Már az a rész, amivel el kellett volna zárni; a forgatógomb. Gillik bácsi megfogta, közben hátralesett; megpróbálta a forgó részt visszailleszteni a helyére, de nem lehetett. A réz ketté volt törve.
      Gillik bácsi nem hitt a szemének; a csap, nem történhetett másképp, egyszer csak megelégelte ezt az egészet, magát a csapságot, a létezésnek ezt a formáját, hogy függetlenül attól, hogy van kedve hozzá, vagy nincsen, el kell zárnia a vizet, elege lett és kész, levált, kettétört, kiugrott a helyérôl, és a mosdóba vetette magát.
      Ezt nektek.
      Nem zárta el többé a vizet, meg egyáltalán semmit, tett Gillik bácsira és Simon úrra, aki már úton volt, hogy megkísérelje valahogy a vizet elzárni. Simon úr Csepelrôl jött, és még mielôtt elindult volna, megpróbálta telefonon navigálni Gillik bácsit, hátha el tudná zárni a fôcsapot; ezt Gillik bácsi meg is találta, csakhogy meg sem tudta mozdítani. De még a Lakatosné sem, pedig az igazán harcias asszony. Igaz, a navigációba a ceruzalábú nô is bele akart folyni, így a Lakatosné harci kedve megoszlott a fôcsap és a ceruzalábú között. "Hála az égnek", mondta Simon úr, amikor a fôcsapot megszemlélte, "Ezt inkább én sem mozdítanám meg", rázta a fejét, "ha megmozdul, kieshet az egész a falból csövestül." Gillik bácsi már látta is, ahogy a fôcsap csövestül kiugrik a falból, spriccelve lendül Simon úr felé, Simon úr elugrik, de a fôcsap utána lódul, kergeti, jól fejbe akarja kólintani Simon urat, aztán a Lakatosnét, a ceruzalábút, végezetül magát Gillik bácsit, aztán a halottak halmán még bucskázik egyet, a gangra gördül, újabb áldozatok után kutat.
      "Na de hát ez hogyan lehetséges?!", rázta meg a fejét, hogy a képet elűzze, "Hogy egy csap csak így magától eltörjön...?"
      Csakhogy ezt Simon úr sem tudta. Legalábbis állítása szerint az elmúlt harminc évben ilyet még nem látott. Mint ahogy arra sem tudott válaszolni, mi a valószínűsége, hogy a jövô héten, amikor Gillik bácsi visszamegy a kórházba, nekiindulnak s a mélybe vetik magukat a még meglévô csapok; mindazonáltal meglelte a szakaszelzárót. A vízfolyás alábbhagyott, álltak a csap elôtt, és bámulták.
      "Ez abszurdum", mondta a Lakatosné.
      "Ja", mondta Simon úr, és gyanakodva nézte a mentálisan terhelt csapokat, mielôtt távozott.

Molnár Erzsébet

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz