XLIV. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM, 2000. május 5.

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Menyhért Anna

Drezda (és) az olvasó

Térey János kötetének csak az utolsó része (napja) foglalkozik valójában Drezdával, az 1945. február 13-i bombázással. A kötet felépítése - négy része négy dátum-fejezetcím alá (II. 1., II. 2., II. 3. és II. 13.) rendezôdik - az idô múlásának hangsúlyozásával sajátos epikai jelleget érzékeltet, mintegy arra biztatva olvasóját, hogy kövesse végig ezt a négy napot (?), s a köztük eltelt idôt - különösen az utolsó, hosszabb szünetet - is értelmezze, teremtse meg az összefüggést Drezda és nem-Drezda között. S mivel ez az összefüggés a kötetben nem egyértelműen adott, kézenfekvô olvasási stratégia lehet például az elsô három részt az utolsó elôkészítésének tekinteni, s azokat az elemeket (témákat, motívumokat, hangulatokat) megkeresni, amelyek az utolsó részben visszatérnek, újraértelmezôdnek. S ha a keresés (a kötet címébôl is adódó) irányát így határozzuk meg (ez persze az önkényesség kockázatával is fenyeget), bôséggel lelhetünk kapcsolódási pontokra, azzal együtt, hogy az elsô három "napon" Drezda konkrétan csak a 2. rész elsô versében (Anya) bukkan fel, egy gyermekkori emlékképet ("álom üledéke") felidézve. Ide sorolhatók a katonasággal kapcsolatos versek, amelyeknek szép darabja A Sztálingrád-hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat, illetve - számomra - hangulati elôkészítô elemként funkcionál az a két vers, amelyekben közös, hogy címük egy-egy teret nevez meg (A fedélzet, Erkély), s hogy a korláton való átesés rettenetét fogalmazzák meg. Az utóbbi különösen érdekesen vetíti egymásra Drezdát és nem-Drezdát: az erkély, amelyrôl egy nô éppen leesni készül, lehet(ett) akár Drezdában is, van is meg nincs is, s a "szôke", "hideg" férfi, aki "filmre fogja venni, / amikor megmozdul a nô, majd mit teszek" egy német tiszt alakját hívja elô.
      A köteten végigfutó két szál, az "én" története és Drezda története leginkább annál a problémakörnél fűzhetô össze, amely Térey korábbi köteteiben is fontos szerepet játszott, nevezetesen az emlékezés, a múlt, a szülôi örökség, a hagyomány, az otthon(ok) kérdéseinél, amelyek ebben a könyvben Drezda segítségével értelmezôdnek újra. Az "én" múlthoz képesti önértelmezésének, önelhelyezésének új keretet ad Drezda, a lerombolt, majd újjáépített város története, amely felveti azt a kérdést, hogy vajon (a rombolás utáni) újjáépítés vajon csak díszleteket, múzeumot, funkciótlan álképzôdményt hozhat-e létre. A múlthoz való kapcsolódás módozataival való kísérletezés sok versben felbukkan, konkrét dolgokkal kapcsolatban is (bútorok, tárgyak - Óbirodalom, Túlélô ezüst), de elsôsorban abban a vonatkozásban, hogy vajon mit és hogyan lehet átvinni - vagy éppenséggel nem átvinni - egy elôzô történetbôl a következôbe.
      A kötet sajátos ívet feszít, amely tulajdonképpen csak visszamenôleg, az utolsó vers felôl tárul az olvasó elé. Ez a vers (Szerény javaslat) explicite értelmezi Drezdát: "Szabad volt-e megbolygatni / a rom-Drezda örökálmát? (...) Az újjáépítés-eszme / tavaszi élethazugság", valamint - az elôbbiek értelmében - nemcsak Drezdát, hanem az "én" múltértelmezési gesztusait, vagyis magát a kötetet is. Az utolsó vers felôl olvasva az elsôt, annak alaphangmegadó állításairól ("Mímelni fogom, hogy mi se történt. / Szemem láttára sosem mozdult a talaj. / Kereshetik rajtam az eredeti helyszínt, / mint nyomravezetôt a kárvallott tulaj") mintha kiderülne, hogy nem a célravezetô megoldást körvonalazták. Ahogy Drezda múzeumi, mímelt épsége csak "nosztalgia", "pazar hamisítvány", "múltja-nincsen-másolat" (A canalettói pillantás), úgy a személyes történet az "ént" - nemcsak idôben - megelôzô traumáinak feldolgozása sem lehetséges az "üledékek" elrendezése nélkül, anélkül, hogy az "én" a "bombatölcsérekkel" saját viszonyt alakítana ki.
      A két szál tehát sajátos kölcsönviszonyban van egymással, egyik a másiknak apropója. Drezda olyan keret, olyan kontextus, amely maga is értelmezôdik az általa keretbe foglaltak révén. Az a mód, ahogyan egy, az "én" számára külsô történet leírható, segít a belsô történet leírásában is. Ebbôl a szempontból is fontosnak tűnik, hogy a már említett utolsó vers a korábban is sokszor szereplô villamos képével fejezôdik be: "Oda többé nem dugja be / kerek orrát a villamos." Az a javaslat azonban, amelyet ez a vers kínál ("Ha van eszük, befalazzák / az óvárosba vezetô / utcák, rések bejáratát"), a zárványlétesítés ötlete a kötet egészének kontextusában legalábbis megkérdôjelezôdik. Hiszen Drezdát az "én" olvassa ily módon, de ez az így interpretált Drezda is olvassa az "ént". A múlt elzárása túl egyszerű megoldásnak tűnik, s tulajdonképpen a múzeumi mímelés primer ellenpontjának tekinthetô, a múltfeledés egy másik válfajának. Az önértelmezô versek azonban, éppen azáltal, hogy a múlttal (is) foglalkoznak, ellentmondanak az explicite megfogalmazott utolsó állításnak: "És mert csönd van, én kimondom: / Drezda nincsen, / és kimondhatatlanul / jól van, ami van."
      A "kimondom-kimondhatatlanul" kettôssége kapcsán eszünkbe juthat Térey verseinek az a tulajdonsága, amelyet a korábbi köteteket méltatók többféleképpen is megfogalmaztak, vagyis az a sajátosság, hogy e szövegek valamiképpen mindig másról beszélnek, vagy másképpen: ingáznak nagyon konkrét és nagyon elvont között. Térey korábbi köteteinek olvasásakor némiképp elveszettnek éreztem magam, hiszen a nagyon konkrét és a nagyon elvont közös eleme, hogy nem nyújt kapaszkodót az olvasónak, nehezen referencializálható. Ebben a könyvben Drezda felfogható az olvasónak adott fogódzóként is, hiszen olyan közös kulturális tudást mozgósít, amelyhez az olvasónak van hozzáférése, lehet róla saját verziója, amelyet Téreyével összevethet. A Drezda-történet pedig abban is segít az olvasónak, hogy az "én" történetét kövesse, hogy belásson tereibe ("a vadregényes / rejtekösvényekkel átszôtt birodalom: én"), figyelemmel kísérje önértelmezése fázisait, amelyek tagolásaként is érthetôk a fejezetcím-dátumok, és a köztük "eltelô" idôszakok. Emellett nem elhanyagolható szempont, hogy Drezda ilyetén keret volta, a kitűnô szövegeket tartalmazó utolsó rész "megmenti" azokat a verseket is, amelyek esetleg "kilógnának" a kötetbôl. (Hogyan megyünk az ôszbe, például.) De a Pletyka címűt talán még ez sem.
      Mintha ez a könyv "olvasóbarátabb" lenne (vagy talán csak az olvasói elvárások igazodtak Térey nyelvéhez?), mintha a versek beszélôje belátná, hogy szüksége van az olvasóra, támaszkodni akar rá, ahogyan Drezdára is, és ez már nem tűnik számára "erôvesztésnek". A beszélô olvassa Drezdát, Drezda olvassa ôt, az olvasó pedig mindkettôjüket. Mindez persze az "én" erôteljes irányításával történik, olvasási utasításként, elôírásként, mintaként értve azt a módot, ahogyan a kötet szálai egymást olvassák, de mégis, a kötet elrendezése azt a dialógusigényt, a kölcsönösségre való felszólítást sugallja, amelyet valahogy így fogalmaznék meg: olvass, hogy olvashassak.

EX LIBRIS

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

"Vagy nem fér el ugyanott / egy meglévô és egy hiányzó?" - kérdezte Tandori Dezsô az Egy talált tárgy megtisztításában, 1973-ban, akkor, amikor a művészetrôl gondolkodva errefelé felfoghatatlannak tűnt az, hogy a teljesség, a "több" nem a felhalmozás, hanem az el- és kivonás útján érhetô el. Miközben mindent uralt a Váci Mihály-féle "Nem elég!" pátosza, a magyar neoavantgárd maroknyi csoportja - mint ezt a 2000 folyóirat áprilisi számában Kukorelly Endre 666 999 című tanulmányában meggyôzôen bemutatta - a "lebontás", a "szétszedés" radikális útját választotta, magától értetôdôen gyakorolta azt, amit két évtizeddel késôbb "dekonstruálás" címszó alatt a hazai teoretikusok újra fölfedezni véltek. Elemeire szétszedni azt, ami van, de nem azért, hogy új egésszé összeszereljék, hanem hogy a töredékeket is töredékekre bontva a "valóság" hűlt helyére, a hiányra bukkanva új perspektívából lehessen rápillantani arra, amit már ezerszer és ezerszer tudomásunkra hoztak, és ami kizárólag hazugságként értelmezhetô - e hetvenes évekbeli elôzmények nélkül a nyolcvanas évek új irodalma nehezen gondolható el.
      "Hol jön ki az irodalom?" - kérdezte Szentjóby Tamás (és idézi Kukorelly). "A könyökömön" - válaszolta. A csuklóból kirázott ("sültrealista") irodalom helyett föltűnt a könyök irodalma. A névsor: Balaskó Jenô, Szentjóby Tamás, Ungváry Rudolf, Ajtony Árpád, Jovánovics György, Tandori, Oravecz, Dobai Péter, Tábor Ádám, Hajas Tibor, Erdély Miklós... És természetesen: Mészöly, az elvben epikaellenes szétszedés és lebontás nagy epikusa.
      "Egy felébresztett alvó vagyok" - mondja

Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet

című könyv terjedelmű interjúja végén beszélgetôtársának, Szigeti Lászlónak. Olyasvalaki, aki csodálkozva, némileg értetlenül néz a világra, amelybe belecsöppent. Idegenként figyeli az otthonát. De közben - az ébredést követô andalító érzésnek engedve - otthonosan is érzi magát ebben az új idegenségben. Egyszerre van kint és bent. S ettôl érzékei pontosabban, élesebben működnek, mint azoké, akik vagy kizárólag álmodoznak, vagy mindenáron éberek akarnak lenni.
      Ez az egzisztenciális "kétlakiság" a központi témája a Párbeszédkísérletnek, amely éppúgy Mészöly könyve, mint Szigeti Lászlóé. Szigeti az 1992-ben megjelent Zsebcselekben Hrabalt faggatta, s akkori könyvének az "interjúregény" műfaji megjelölést adta. A Mészöllyel készített könyv is regény a javából - feltéve, hogy nem ragaszkodunk a regénynek ahhoz a leszűkített értelmezéséhez, amelyet a beszélgetés során maga Mészöly szed ízekre gyilkos pontossággal, és persze humorral. E regényszerű beszélgetésnek a regény műfaja az egyik témája, s Mészöly és Szigeti ezt mindvégig az említett "kétlakisággal" hozza összefüggésbe. A regény, vallja Mészöly, törekvés a totalitásra, anélkül, hogy ennek valaha is a közelébe tudna érni. A magyar nyelvű regényirodalom nagy kerékkötôje, állítja, a kollektivizmus ideológiai eszménye, amely a legfinomabb nyelvi és nyelvtani struktúrákba is beeszi magát, s azután, mint a szú, porlasztani kezdi az irodalmat. Ezt elkerülendô, "nem lenne haszontalan dolog módosítani az érzelmeinkre való rátekinthetôség látószögén. Hogy másként is lássuk magunkat, ne csak úgy, ahogy megszoktuk, illetve sehogy, mint valami idült totalitás, akinek nincs rátekinthetôsége önmagára."
      Szigeti nem egyszerűen kérdez vagy interjút készít, hanem a szó valódi értelmében dialógust folytat. Nem engedi például, hogy az elôbbi gondolat merô zsörtölôdésbe vagy a realizmusban "tocsogó" magyar irodalom puszta kritikájába torkolljon. A negativitás helyett pozitív irányba lendíti tovább a beszélgetést, s magának az identitásnak, az igazságnak a filozófiai problémáját kezdi feszegetni, végig az irodalomra vonatkoztatva: "A mészölyi gondolkodás az atonalitást korántsem negatívumként szemléli, hanem egyértelműen pozitív töltetű helyesbítés-önérzetrôl, szükséges korrekciókról beszél, amikor a másságba való megállíthatatlan átcsusszanásokat tárja elénk." Majd egy döntô gondolat következik: "másságunkat ugyanazok az energiák működtetik, amelyek az azonosságunkat is". Újra itt a "kétlakiság" témája, amely immár nemcsak "létezési közérzet", hanem húsba vágó filozófiai probléma, ugyanakkor pedig regénypoétikai kérdés. Sôt: olyan történelmi dilemma, amelyet a regényíró, ha szem elôl téveszt, nemcsak a történelmi folyamatok megértését hibázza el, hanem a regény műfaját is menthetetlenül leszűkíti. S közben a beszélgetôtársak eljutnak ahhoz a kérdéshez is, amellyel eddig a magyar regényírók nem tudtak megbirkózni: a világháborús szerepünk sokoldalú feltárásához. "Napjainkban is alig tudunk kezdeni valamit azzal a puskaporos ténnyel, hogy a bűnrészességünkben benne foglaltatik a ... jogosnak érzett sérelmek orvoslása. Ezt a bűnrészességet... rendkívüli módon bonyolítja a sokirányú erkölcsi elkötelezettség... Minél mélyebben akartam megérteni a bűnrészesség és a jogos erkölcsi elkötelezettség bonyolult szövevényét..., annál sikamlósabbá váltak a dolgok... Az az író..., aki valamiféle nemzetmorállal fölvértezve írta meg a maga háborúértelmezését, az felületes maradt. Nemcsak a bennünk lévô emberit, hanem a bennünk lévô nemzetit is meg kell haladnunk..."
      Önnön pozícióink - vagy az irodalom kánonjainak - a folyamatos felülmúlása nem önmagunk - vagy az irodalom - elvesztéséhez vezet. Ellenkezôleg: olyasfajta magára találáshoz, amely a mészölyi "felébresztett alvó" magára eszmélésére emlékeztet.

(Kalligram, 1999. 242 oldal, 1100 Ft)

Ez vonatkozik a szobrász

Jovánovics György: Liza Wiathruck: HOLOS GRAPHOS

című, 1976-ban keletkezett, könyvformában azonban csak 1999-ben megjelent kötetére is, amelynek műfaji megjelölése: "képregény". Létezési közérzet, egzisztenciális értelemben vett igazság- és azonosságkeresés, misztikus megvilágosodás, a látás feltételeinek kutatása, a politika és az erotika működésének feltárása, valamint a mindehhez elengedhetetlen új poétikai nyelv ("képnyelv") megteremtése: Jovánovics műve a maga komplexitásával Mészöly korabeli műveinek (Alakulások, 1975, Film, 1976) vagy Erdély Miklós Kollapszus orv. című kötetének (1974) mércéjével mérhetô. Egy lineárisan rekonstruálhatatlan történet bontakozik ki a 67 fényképbôl álló sorozatból, amelynek elemei: a képlehallgatás, a képlehallgatók tükrözôdések által történô megtévesztése, a külsô és belsô terek egymást egyszerre kioltó-erôsítô egymásra vetülése, a rejtélyes, szép arcú szobor, Liza Wiathruck egyidejű feltárulkozása és rejtôzködése, teherbe esése, orgazmusa és katalepsziája, az onimantia révén megteremtôdô virtuális tér kialakulása, a belsô és külsô látás szétválaszthatatlansága, az ideális konstrukció, végül pedig a műterem megszületésének a körülményei. Mindent elmondani, leírni, bemutatni: a HOLOS GRAPHOS a minden oldalról való látás és láttatás ideális megoldására tett kísérlet. A mű: sorozattá kibontott holográfia, amely a látványt oly módon varázsolja jelenlévôvé, hogy közben megfoghatatlanná teszi. Jovánovics fényképei nem montázsok, hanem Schwitters Merz-Baujára emlékeztetô bonyolult beállítások felvételei. A tükrök és tükrözôdések további tükrözôdései mintegy kikezdik a valóságot, hogy közben maguk váljanak mindennél valóságosabbá. A látható formák megrendülésének (is) története a képregény - Mészöly idézett javaslatának ("másként is lássuk magunkat") radikális végrehajtása. Az eredmény azonban nem a műben megteremtett világ megrendüléséhez vezet, hanem ellenkezôleg: annak megszilárdulásához és megerôsödéséhez. Liza Wiathruck a saját jelenlétét mint távollétet prezentálja: egyszerre van kint és bent, egyszerre látjuk hátulról és szembôl, a hiányát mint e hiány kijelölte űr betöltését is érzékeljük, és fordítva: testi valósága és elevensége testének virtualitása és halottisága (szoborszerűsége) által fokozódik.
      A "durva" politikai allúzió (lehallgatás) a kép poétikájának radikális elmélyüléséhez vezet, a látás mikéntjének a vizsgálata pedig a valóság (a lehetôség) és az idealitás viszonyának az átértékeléséhez. A tettenérés és az eltűnés egyidejűségének Jovánovics 1976-ban nemcsak politikai aktualitást adott, hanem olyan új dimenziókat is felvillantott a művészet (szobrászat) elôtt, amilyeneket Mészöly a regény műfajában. Vagy Tandori a költészetben. Az 1973-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztításának fentebb idézett versszaka például akár Jovánovics képregényének mottói közé is beilleszthetô lenne: "Vagy nem fér el ugyanott / egy meglévô és egy hiányzó? / Szükség van-e egyáltalán / erre a megkülönböztetésre?"

(Jelenkor, 1999. 171 oldal, 2500 Ft)

Tandori Dezsô: Költészetregény

című új kötete akár a "meglévô" és a "hiányzó" egymásra vetítéseként is olvasható. A könyv mintegy bevezetés Tandori költészetébe, de nem saját, hanem kedvenc költôi elemzésének kerülôútján (mely kerülôút azonban nem "ürügy", nem "bújócskául" szolgál, hanem nyílegyenes). Rejtôzve tárja fel magát Tandori - önarcképet fest, de mintegy háttal állva, úgy, ahogyan Magritte tükör elôtt álló figurája is önnön hátát pillantja meg a tükörben.
      Minek a regénye ez a mű? Egyfelôl a költészetre való ráeszmélésé - s ennyiben önéletrajz. Hogy melyik költô hogyan követte a másikat Tandori életében: hagyományos, lineárisan szôtt epikus történetet olvashatunk (regényt!), bôséges, mégis mindig szigorúan a tárgyra szorítkozó életrajzi elemekkel megtűzdelve. Másfelôl viszont az elemzett költôk műveinek belsô összefüggésérôl is szól a könyv, a költészet mikéntjérôl, struktúrájáról, poétikájáról - egyszóval olyasmirôl, ami sem nem epikus, sem nem lineáris. Tandori kiválóan vetíti egymásra e két, elvben nehezen egyeztethetô látásmódot, aminek végeredménye a "költészetregény" mint műfaj.
      Ami az elmélet számára örök, megoldhatatlan dilemma (miként egyeztethetô az irodalomtörténet, illetve az esztétikai elemzés), azt Tandori - könyve besorolhatatlan műfajának köszönhetôen - könnyedén oldja meg. A költészet ennek a könyvnek nemcsak témája, hanem kötôszövete, életeleme is - akárcsak szerzôjéé. Legyen szó Kosztolányiról, Pilinszkyrôl, Szép Ernôrôl, Jékelyrôl, József Attiláról, Szabó Lôrincrôl, Dzsidáról, Berdáról, Karinthyról, Kálnokyról vagy Nemes Nagyról, Tandorit soha nem fenyegeti az a csapda, amelybe majdnem minden irodalomtörténész beleesik. Pedig ô is azt teszi, amit azok: rokonít, összehasonlít, "levezet", "fejlôdésvonalat" rajzol stb. De mindeközben a vers, amelyrôl éppen szó van, soha nem ürügy, nem kapaszkodó vagy lépcsô, amelynek tetejérôl a verseken túlra lehet kitekinteni (az ideológia, az irodalomtörténet, az elmélet, valamilyen következtetés stb. irányába). Ellenkezôleg: minden vers, amelyet felüt, mintha végállomás lenne, amelyen már nem lehet túllépni, hanem kizárólag belefeledkezni lehet. A maradéktalan azonosulásnak elvben persze megvannak a buktatói - a mai irodalmárok java része gyanakvással figyel mindenfajta hivatkozást az élményre. Tandori azonban ékesen bizonyítja, hogy az azonosulás, ha kellô ízlés, érzékenység és persze humor birtokában történik, nem kell, hogy megrekedjen az élménynél és annak impresszionisztikus ecsetelésénél.
      Számomra a kötetnek azok a legtanulságosabb részei, ahol az abszolút kedvenceinek a hibáira ("linkségeire", modorosságaira, megoldatlanságaira) is felhívja a figyelmet. Poétikai lecke a javából. Nekünk, magyar versélvezôknek pedig különösen megszívlelendô. "Egyáltalán, mi ez a mifelénk már-már oly betegesen (és középszer-gyanúsan) művészettôl-követelt-egyenletesdi? Nem egyenletekrôl beszélek, hanem hogy a jó minôségnek az egyenletesség az ismérve. Errôl nem szólhatunk eleget... Egy fokon túl már ezek a dolgok - az emberlét sajátosságai. Legföljebb sóhajthatunk, csóválhatjuk a fejünket..." Mészöly Miklósnak az "idült totalitásra" vonatkozó gondolata jut eszembe. Van-e annál fenyegetôbb a művészetre nézve, mint amikor valaki csak a színérôl, vagy csak a visszájáról hajlandó szemügyre venni bármit is?
      Mindezt még radikálisabban, az önsorsrontással határosan fogalmazta meg egyszer E. M. Cioran: "Egy mű semmivel sem ér többet, mint egy mű hiánya."

(Liget, 2000. 244 oldal, 1120 Ft)

Jean-Philippe Toussaint: A televízió

című regénye kapcsán jutott eszembe ez az idézet. A francia író könyve egy régóta tervezett könyv megírásának nehézségeirôl, sôt kudarcáról szól, s egy helyen ezt írja: "És ahogy feküdtem nyugodtan a Halensee-park füvén, arra gondoltam, hogy ha valaki írni akar, akkor legalább olyan fontos nem írnia, mint írnia."
      E raffinált gondolat nem szabad, hogy bárkit is megtévesszen. Miközben Toussaint leírja, hogyan nem ír meg egy könyvet, egy ragyogó és mulatságos regényt tesz le az olvasó elé. A történet Berlinben játszódik, ahová a szerzô egy ösztöndíj jóvoltából került, s ahol egy terv (a tervezett könyv) ürügyén csapja agyon az idôt, egyre rosszabb lelkiismerettel, s egyre mulatságosabb kalandokba keveredve. Bevallom, személyes okom is van rá, hogy e könyvet kiszemeltem: néhány lap elolvasása után rájöttem, hogy a Berlinben játszódó regény hôse ugyanabban a lakásban lakik, amelyben 1988 és 1991 között magam is éltem. A könyv színhelyeiben saját életem színhelyeire ismertem rá, a Kurfürstendamm végén található Storkwinkelre, a közeli Halensee-re, az Arnheim-Platzra (amely valójában Rathenauról van elnevezve, akit azonban Musil hív a nagyregényében Arnheinmnek), az S-Bahn Halensee megállójára (csak tudnám, a regényben miért a vágányok alatt megy a busz, mikor valójában fölötte, egy hídon megy át?) - s szereplôinek némelyikét is volt szerencsém ismerni, a gyanakvó trafikostól a rosszkedvű háztulajdonoson át Mecheliusig (azaz Sartoriusig) bezáróan, akinek verseit (Nádas Péter és Szijj Ferenc fordításában) pár évvel ezelôtt ugyancsak a Jelenkor Kiadó jelentette meg.
      Ez persze nem elegendô indok. Toussaint könyve azonban akkor is magával ragadna, ha más városban játszódna. A szerzô ugyanis egy olyan regényírói erénnyel rendelkezik, amely mifelénk jószerivel ismeretlen. Egyfelôl végtelen pontossággal tud részleteket leírni, anélkül, hogy ezeket mindenáron valamiféle totalitásba akarná elhelyezni - másfelôl mégsem veszíti szem elôl az Egészet. Nem csábult el a "teljesség" eszméjétôl - de közben biztos érzékkel mégsem téved el a részletek labirintusában. Lát értelmet, anélkül, hogy bármit is egybôl értelmezni akarna. Úgy tartja kézben az anyagot, hogy roppant élvezettel feledkezik bele annak minden atomjába. Ettôl igazán érzéki a prózája; mulatságos, anélkül, hogy mulattatni akarna, erotikus, anélkül, hogy az erotikát tematizálná, magával ragadó humorral fest igaz képet a németekrôl, anélkül, hogy egy pillanatra is megkísértené a társadalomkritika vagy a francia "kultúrfölény" csábítása. Így hát regénye, azon túlmenôen, hogy roppant mulatságos és szórakoztató, tanulságos is. A televíziót olvasva egyfolytában érezni, milyen egészséges epikai hagyományt tudhat maga mögött Toussaint. Amit nálunk kínkeserves nehézséggel lehet csak megteremteni, és amirôl Mészöly oly sokat értekezik a Párbeszédkísérletben, az egy tehetséges fiatal francia szerzô számára magától értetôdik. Nem a tehetségek számában vagy arányában van különbség, hanem a két kultúra rendelkezésére álló hagyományban és közegben. Toussaint regényét korántsem nevezném rendkívüli, kivételes nagy regénynek. Egy kismester ragyogóan megírt, de átlagos könyvérôl van szó - alighanem tucatjával jelenik meg ilyesmi francia nyelven. Mégis, a könyvet olvasva irigységet éreztem: vajon hol tarthatna a magyar irodalom, ha jelentôs regényíróink (még ma is) nem partizánokként lennének kénytelenek írni, hanem ilyen középmezônyt tudhatnának maguk mögött!

(Jelenkor, 2000. 159 oldal, 1200 Ft)

TÉREY JÁNOS:

Nem játék

"Betéve fújja szaxofon: / lesz minden házban kondigép." A kísértet, amely ezt a verseskönyvet a maga célzatos lépteivel bejárja, az irónia álnok, megannyiszor kifüstölt kísértete. Írásom célja, hogy ezt a fantomot a maga kriptájába száműzzem, és kivetkôztessem megtévesztô leplükbôl Hollósvölgyi Iván bemutatkozó kötetének legjobb darabjait. A fölületes olvasó él ugyanis a gyanúperrel, hogy ez a fiatalember: tréfál. Az égadta világon semmilyen verstárgyat nem vesz komolyan.
      "Apám azt mondta: eszkaláció, / fater, meglátjuk, mondtam erre én. / Úszó erôd hajónk az Adrián, / aligha száll az álmok tengerén." A belügyekbe való beavatkozás poétikusan ábrázolt folyamata, vívódó apa és fiú a balkáni felségvizeken. E tragikomikus életkép attól a jelentéstartománytól nemesül meg, amely egyetlen szó - az eszkaláció - köré szövôdik. Hollósvölgyi költôi programja ezen a ponton már hátborzongatóan komoly. Mondok mást. A szerzô "gépjármű-verseinek" sorozatában elôkelô helyet foglal el a Barátom az autótemetôbôl hozatott Golfot című költemény. Itt bukkan föl a mozgó urna beszédes motívuma. A roncstelep rozsdarengetegébôl kiemelt és újrahasznosított Volkswagent nevezi költônk mozgó urnának, vagyis egyfajta közlekedôedényrôl van szó, amelyben a kétes földi egzisztencia utazik - jelen esetben egy nôcsábász, rátarti pincér, aki nem engedi narrátorunkat az életveszélyes VW közelébe. Még szerencse, hiszen e fölturbózott roncs a tulajdonos közeli végzetének legbiztosabb záloga, és nyilván az M-nullás körgyűrűjén fogja bemondani az unalmast.
      Egyik nyilatkozatában Hollósvölgyi a XXI. század legnagyobb Edgar Allan Poe-jának mondotta magát. Elhárítván a mókát, leszögezem, hogy e jellemzés - mutatis mutandis - tulajdonképpen helyénvaló. Szerzônk, akárcsak Poe, saját démonaival - fekete macskáival és Bice-Békáival, aranybogarával és hollójával - viaskodik, nevezzék bár azokat Martin Heideggernek, önkormányzatnak, békefenntartónak vagy irodalmi szerkesztônek. Hollósvölgyi alapvetôen tragikus hajlandóságú alkat, aki sikerültebb munkáiban szolgálatába tudta állítani az irónia lidércét. A körkörös védekezés számtalan fronton zajlik, Angliától Kolozsváron és Irakon át egészen a vadnyugatig, s az ellenlökések alkalmával Hollósvölgyi gyakran vált jelmezt a couleur locale-nak megfelelôen, mielôtt kitör sündisznóállásából. Hol szegedi bölcsész, hol e-mail levelezô Tatyjána és Seully maszkjában; indiánfônök, aktív motoros, lézengô ritter; önfarkába harapó irodalmi husky vagy szánhúzó eb, akirôl lerí: hamarosan eldobja majd a megalázó száncsengôt. Bepillantást nyerünk a háztartás zivataros belvilágába: a Nagyvárad téri tenyészcsôdörbôl, az egykor szórakozóhelyek kapujában tornyosuló "ász gyerekbôl" mostanára óvatos duhaj lett, és megejtô módon magasztalja megtalált asszonyát.
      Beszéljünk végezetül az irályról, a lírai arzenál eszközeirôl. Az a benyomásunk támad, hogy itt valaki töri a magyart - valaki, aki egyébként megbízhatóan uralja nyelvét és a formák tárházában is jártas, hadat üzen a taplószáraz normatívumoknak, s a végsôkig él a kötetlen szórend szabadságával. Igaz, az újundok költészet történetében nem elsôként teszi ezt, mi több, elôdei között maga Arany János is szerepel. Ennek a gyakorlatnak elsôsorban a kötött formák zárt terében van létjogosultsága: "Kellene azt már zsákba pakolni, / én ami angolt feszt bifláztam." A trubadúrlíra generálszövege olyan könnyedén azonosítható forrásokból táplálkozik, mint az összehasonlító irodalomtudomány tanszéki szakszókincse vagy a József utcai argó. A végeredmény ennek ellenére egységes, gazdag és kavalkádos szôttes.
      Az esetben, ha sokallanánk a jambusok és daktilusok zakatolását, két igen erôs szöveget is föllelhetünk a könyvben, amelyek formai szempontból viszonylag kötetlenek, hangjuk pedig higgadt és pózoktól mentes. Merem mondani: égetôbb szükségű versek a szerepjátékok tömegében (Cherry Cavendish, Menedékház). "Ellátmányunkat a gyermekidô fölemésztette, / elvált régen a kolbásznak bizonyult / kerítés ósdi szegélye a fakerettôl. Részben / az erdei lakból rom lett, részben / a tisztás meglett szálfái / fenekestül forgatták fel a régit." A folytatás csapásirányát Hollósvölgyi ezen a tájékon is megtalálhatja.

SZENTPÉTERI MÁRTON:

Bölcsészeti informatika az ezredvégen

Mélyreható változások korát éljük, ezt így, vagy úgy, de mindannyian tudjuk. Közhelynek számít, hogy az információs forradalom feltartóztathatatlanul újraírja a bennünket körülvevô világot. A gombamód szaporodó mobiltelefon-társaságok harsány reklámjaiban már a tinédzserek is ellágyuló hangon kunyerálják szüleiktôl az internetes telefont, enélkül már egy valamire való matekdolgozatot sem lehet megírni a suliban.
      Kevesen értjük azonban, mirôl is van szó valójában. Persze Gutenberg sem volt tisztában találmánya felforgató lehetôségeivel, a kortársak közül is legfeljebb csak a kódexmásoló értelmiség nyugtalankodott; értették az új hordozó jelentôségét, vagy sem, hivatásuknak - s egy klasszikus értelmiségi életformának - mindenképp leáldozóban volt. A mai magyar közéletben akad két, elsô látásra igen hasonló figura, akik már-már prófétai hangon nyugtalanítják a mai kódexmásolókat, György Péter és Horváth Iván. Az utóbbi nemrég publikálta Magyarok Bábelben című tárcagyűjteményét. A most megjelent írások nagy részét a 2000 hasábjain és a világhálón már évek óta olvashatjuk, a kötetkompozícióban azonban a textológiai, hálózatpolitikai és más közéleti írások új megvilágításba kerülnek, a látszólag szerteágazó tematikájú fejtegetések a most zajló informatikai fordulat káoszában is otthonosan mozgó szerzô tollára vallanak.
      Ez az otthonosság kezdetben mindenképp a stílusban tettenérhetô, mert csak az a koncepció lehet meggyôzô, amelyik világos, gördülékeny nyelvhasználatból születik. Nyelvünk pallérozása egyébként H. I. régi rögeszméje, így például az idegen szavak magyarítása is, a sugárlemez, képzetes könyvtár, világháló szavak írásaiban nem mai keletűek. A Magyarok Bábelben nagy gonddal valósít meg egy retorikai bravúrt: a könyvben messzemenôleg modern témáról elmúlt századok nagyjai, s nem titkolt kedvencek nyelvébôl desztillált, kifinomult értekezô prózát olvashatunk. Ez a már-már travesztiába hajló trükk szerzônk intellektuális pozícióit is jellemzi: vállaltan ellentmondásos. Aufklérista, szabadkôműves értékrend érvényesül kortárs, sôt futurológiai kérdések megvitatásában. Már a könyv címe utal az internet által is gerjesztett globalizáció és a nemzeti kultúra kényes kapcsolatára, Európa felé robogó hazánk talán legnyugtalanítóbb ellentmondására. Derrida így tréfálkozott ez ügyben évekkel ezelôtt a Francia Intézetben: nacionál kozmopolitizmus, avagy kozmopolita nacionalizmus, erre van maguknak szükségük itt Kelet Európában! A humanista hagyományokból csipetnyi kultúrpesszimizmus is vegyül a könyv érvelésébe. Megy-e a világháló által a világ elébb? Talán sejteti a szerzô álláspontját, hogy a hálózatpolitikai fejezetet Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versének ironikus végkicsengését tárgyazó mondatok vezetik fel: "A magyarok így is, úgy is letűnnek majd a történelem színpadáról. Ellenben nyugodt lesz a lelkiismeretünk. És ez minden."
      A könyv elsô fejezete egy Wilhelm Furtwängler Beethoven-interpretációiról, s a részben a fentebbi Vörösmarty-versrôl írott tárcán keresztül a szerzô bátran vallott eszményeit mutatja be. Az itt megnyilvánuló igen rokonszenves ôszinteségnek azonban ellentmondani látszik a sorok között lappangó vita Gy. P.-rel ("vibráló beszédű fiatalember" - így a szöveg). Mivel H. I. kifogásai erkölcsi természetűek, különösen ildomos lett volna nevén neveznie a vitában megszólított felet! Mindketten az informatikai társadalom kialakításáért emelik fel a szavukat, H. I. lévén irodalomtudós, hát az irodalomtudomány égetô kérdései felôl közelít, Gy. P. lévén állítása szerint afféle kultúrantropológus, inkább szociológiai, kultúratudományi és médiaelméleti szempontokat érvényesít. H. I. konkrétumokban erôsebb (például legyen a nemzeti karakterkiosztás része az akadémiai helyesírási szabványnak!), Gy. P. a távközlés, informatika és média házasságáról értekezve viszont átfogóbb képet ad a világkultúrában már zajló, elemi változásokról, a "nagy kommercializálódási hullám"-ról.
      H. I. kitartó híve egy, a posztmodernek által temetett, klasszikus modellnek: "Szükség van független értelmiségiekre, nemcsak olyanokra, akiknek szavára csupán a mögöttük álló kapcsolati vagy pénztôke folytán figyelünk, nemcsak kijárókra, projektgazdákra, érdekérvényesítôkre." A késô kapitalizmus kulturális logikájára túlzottan fogékony - angolos poénnal reálesztéta - értelmiségirôl pedig így ír sommásan: "Aki nagyvállalatokat, pártokat, minisztereket akar saját ügynökeivé megtenni, maga válik azok ügynökévé." Gy. P. ugyanakkor nehezen vádolhatja posztkádári sértôdöttséggel, romantikus antikapitalizmussal éppen H. I.-t, aki noha hagyományos eszmékre függeszti tekintetét, korántsem érzéketlen a mai világ kihívásai iránt, és egyáltalán nem tartozott a Kádár-éra lelkes hívei közé. Ám hogy melyikük véleménye helytállóbb ma, döntse el remélhetôleg minél szélesebb, közös olvasótáboruk! A Magyarok Bábelbent együtt kell olvasni Gy. P. Az ó-új világával és Digitális Édenével... (Már csak azért is, mert úgy tűnik, prófétáink egymástól nemigen olvasnak!)
      H. I. szerint ma az irodalomtudomány a "húzóágazat", pontosabban az irodalomtudományi informatika, amely nem más, mint a tartalomipar. E frappáns kifejezés nemzeti kultúránk textusainak az új médiumba történô átkódolását jelenti, mégpedig elsôsorban nagy pontosságú, tudományos műhelyek által készített kritikai kiadások formájában. A tét nagy, mert ami nem kerül át az új hordozóra, az egész egyszerűen margináliára szorul, vagy elpusztul. Figyelemre méltóak ugyanakkor szerzônknek az új médiumra irányuló pesszimista megjegyzései is. A hálón a szöveg elválik hordozójától, s így fennmaradása paradox módon kérdésesebb, mint a könyvek korában volt. Ma egy, a világon szinte mindenütt olvasható szöveg alig fél tucat példányban rögzített, míg például a puritánok kedves szerzôik szövegeit a hordozóval egyetemben vitték magukkal az Új Világba: ahány szöveg-elôfordulás, annyi hordozó! Noha nagyobb távlatokban a hálótól távolmaradó szövegek sorsa nem kérdéses, az új hordozó éppúgy nem nyújt tökéletes garanciát. Vajon az internet a felejtés művészete?
      A bölcsészeti informatikusnak két fô gondja van tehát: a kánonképzés (mit és hogyan digitalizáljunk), illetve a médium és a szöveg kapcsolata, azaz a rögzítés biztonságának növelése. Kérdés persze - s Gy. P.-nek a tömeg- és elitkultúra feltartóztathatatlan összeolvadása tekintetében igaza van -, mihez kezdünk akkor, ha a világnak nem kell tudományosan biztosított szövegű minôségi irodalom se könyvben, se hálózaton.
      A Magyarok Bábelben címlapján Leibniz A kombinálás művészetérôl című 1666-os ifjúkori művének emblémája látható, a nagy múltú pitagóreus tetrád, a világ dolgainak lehetséges kombinációit bennfoglaló szignatúra rózsakeresztes változata. Ezt a tényt az impresszum borítótervre vonatkozó megjegyzése sajnos nem említi. Pedig a választás nem véletlen. Hogy a rózsakeresztesség csak intellektuális trükk, valós titkos társaság, avagy a korabeli világvégevárók egyetemességre törekvô koncepcióinak egyike volt-e, most nem döntjük el. Azt sem itt kell részleteznünk, hogy e gondolkodásmódnak mi köze a frájmájerekhez. Az azonban, hogy az egyetemes tudomány iránti érdeklôdés kora újkori szimbóluma ma egy bölcsész informatikai könyv címlapjára kerül, megérdemel pár szót. Meglepô, hogy épp H. I., aki az informatika ôstörténetére irányuló hazai kutatások legfontosabb kezdeményezôje volt, alig szentel pár szót az embléma evokálta régi nagy kombinatorikusoknak, Raimundus Lullus és a keresztény kabbala jeles híveinek, C. Agrippa von Nettesheimnek, Giordano Bruno-nak, vagy épp az Erdélyben is tanító Alstednek és Bisterfeldnek, hogy csak néhányat említsünk Leibniz elôfutárai közül. E jeles gondolkodók mindannyian olyan egyetemes módszereken törték a fejüket, amelyekkel koruk összes tudnivalóját világos rendben gyűjthették össze, s e kutakodásban mindôjük nagyra becsülte a kombinálás művészetét, egy eminens mód informatikai módszert. Fô kérdésük a következô volt: hogyan képezhetô le a világ végtelensége alapvetô kategóriák kevés elemű halmazából, néhány egyszerű, kombinatorikus szabály szerint? Mi az, amit tudnunk kell, milyen rendben rögzítsük és sajátítsuk el? Mintha csak a világháló legégetôbb gondjairól volna szó. A kora újkori egyetemes tudomány eszménye egyébként elválaszthatatlan a korabeli világvége-várakozásoktól, a Krisztus második eljövetelérôl s az ezeréves földi Paradicsomról szóló vízióktól. Márpedig 2000-ben, bárhogy is van, mi is egy korszak végén, s ugyanakkor egy remélhetôleg élhetô digitális éden kapujában állunk.

Ketten egy új könyvrôl

VARGA PÉTER:

Reformerbôl vonakodó forradalmár

"A könyvet szerzôje azon a napon kezdte írni, amikor hôsének története véget ért" - olvashatjuk a Nagy Imre-életrajz második kötetének hátsó borítóján. Ez a nap az újratemetés napja volt, 1989. június 16-a, ezzel a nappal zárul a tavaly ôsszel megjelent monográfia is.
      A szerzô eredetileg csak néhány fejezetet szánt "az ismeretlen Nagy Imrének", az életút 1953-ig tartó része azonban idôközben önálló kötetté nôtt, amely 1996-ban, a forradalom negyvenedik - és Nagy Imre születésének századik - évfordulóján jelent meg.
      Évfordulón, az újratemetés után egy évtizeddel készült el a második rész is, amelyet nemcsak az életpálya egysége miatt lehetetlen önmagában vizsgálni. Rainer M. János rendszeresen visszautal az elsô rész megállapításaira, könyvének hôse pedig a snagovi fogságban kezd bele Viharos emberöltô című félbemaradt önéletírásába, amely az elôzô kötet két fejezetének alapjául szolgál.
      A szerzô egyik legfontosabb célja annak a csaknem élete végéig útkeresô Nagy Imrének a bemutatása volt, aki még 1956 utáni töprengéseiben is visszatért korábbi elgondolásaihoz. Politikusként az 1947-48-as átmenet lebegett sokáig szeme elôtt, a formális többpártrendszer és az inkább látszólagos, mint valóságos demokrácia idôszaka, amely a teljesen tagolatlan és alternatíva nélküli Rákosi-diktatúrához képest elérhetô maximumnak látszott a rendszer keretein belül. Éppen ezért 1956 októberében a tényleges többpártrendszer bevezetését szükséges engedménynek tartotta, amellyel a még fontosabb vívmányokat - például a földreformot - meg lehetett menteni.
      Az elsô résztôl eltérôen a második kötet fejezetei - A miniszterelnök, Az ellenzéki, Forradalomban, A fogoly - már nem pusztán évszámok szerint, hanem a politikus szerepeinek megfelelôen tagolják az életpályát. Nagy Imre 1953-55 közötti miniszterelnökségét általában az elsô meghiúsult reformkísérletként értékeli a szakirodalom. A szerzô nem sokban tér el ettôl, reform helyett viszont, amely szót Nagy Imre nem használt, a korrekció megjelölést tartja alkalmasabbnak. Következtetése szerint Nagy Imre reformpolitikus volt reformprogram nélkül - konkrét cselekvési tervvel sem ekkor, sem 1956-ban nem rendelkezett, csak átfogó elképzelésekkel. Menet közben formálódott ki az, amit meg akart valósítani, és csak leváltása után gondolhatta teoretikusan végig az új szakasz tanulságait.
      Rainer M. János az új szakasz jelentôségét az alternatíva megmutatásában látja - ez elegendô volt a vezetô elit elbizonytalanodásához, és ahhoz is, hogy a társadalom 1956 októberében értelmes célokért léphessen fel a hatalom ellenében. Nagy Imre elsô miniszterelnöksége a rendszer alapszerkezetén semmit sem változtatott, de két dologban eltért a többi szocialista országtól: a koncepciós perekben elítéltek rehabilitációjában és a nemzeti sajátosságok hangsúlyozásában. A nemzeti szempontok iránt érzéketlen Rákosi-féle vezetô csoporttól emiatt is mindinkább eltávolodott, s ezért is választhatta a pártérdek helyett a nemzeti érdeket a forradalom idején.
      Nagy Imre 1953 utáni elsô miniszterelnöksége még nagyon kevés önálló külpolitikai lépést hozott, ezek közé tartozott Georghiu-Dej-nek írt levele, amelyben tárgyalást javasolt a két ország közötti vitás kérdésekrôl, fôleg a magyar kisebbségek sorsáról. A Szovjetunióval szembeni ambivalens érzései fokozatosan alakultak át ellenszenvvé, majd a forradalom után be nem vallott gyűlöletté - így az utolsó szó jogán elmondott beszédében már a "nemzetközi munkásmozgalom" helyett csupán a "nemzetközi munkásosztály" igazságos ítéletében reménykedett.
      Nagy Imre emberi arcát is alaposan igyekszik bemutatni a szerzô, mivel hôsének személyisége eltért a pártfunkcionárius ideáltípusától. 1953 után megjelent egy olyan tényezô, amellyel a kommunista politikusok - Nagy Imrét is beleértve - már régóta nem számoltak: a közvélemény, fellengzôsebben a nép. A közvélemény számára ô egyáltalán nem volt személytelen, "mint a többi zakós, szemüveges vezér", ki-ki mást láthatott benne, amikor a Kossuth téren hallani akarták: kommunista reformert, ízes beszédű Imre bácsit, vagy éppen új Kossuth Lajost. Erre az utóbbi szerepre volt a legkevésbé alkalmas: Rainer M. János is számos példát említ a kritikus pillanatokból, amikor döntés, azonnali cselekvés helyett szabadságra ment, habozott.
      A szerzô nemcsak Nagy Imre cselekedeteit, hanem a lehetséges döntési alternatívákat is vizsgálja: azt, hogy "mi lett volna mondható arról az erkélyrôl" 23-án este, vagy hogyan kellett volna megfogalmazni a november 4-i híres rádióbeszédet. Ezt tartja a forradalom miniszterelnökeként elkövetett legnagyobb hibájának: a felemás felhívás, amelyet a fegyveres felkelôk további harcra való felszólításként is értelmezhettek, emberéletekbe került, miközben nem sokkal korábban telefonon utasítást adott a katonai alakulatoknak az ellenállás beszüntetésére.
      A rossz döntésekhez hozzájárulhatott Nagy Imre csak rövid pillanatokra megszűnô magánya is. Életének válságos idôszakaiban többször is úgy érezte, hogy elárulták azok, akikben bízott. Néha joggal - például Szántó Zoltán vagy Kádár János esetében -, máskor ok nélkül, amikor életüket mentve vádlott-társai közül többen ellene vallottak. Nagy Imre mindenekelôtt önmagának akart magyarázatot adni a történtekre, és úgy tűnik, a halál elôtti határhelyzetben megtalálta lelki békéjét.
      Kádár és vezetôtársai személyes bűnösségét Nagy Imre halálra ítélésében hangsúlyozza a szerzô, és ezzel annál is inkább egyetérthetünk, mivel ma is sokan igyekeznek a gyilkosságokért egyedül a Szovjetunióra hárítani a felelôsséget. Rainer M. Jánosnak azzal a megállapításával viszont nem értek egyet, hogy Kádár nevezetes utolsó (1989-es) beszédében nem lelkiismeretével viaskodott, hanem csak el akarta mondani, megmagyarázni, ami történt. Úgy tűnik, mintha a szerzô önmagának is ellentmondana itt, hiszen szerinte Kádár egy szimbolikus (Rákosi) és egy valóságos (Nagy Imre) "apagyilkosságon" keresztül jutott a hatalom csúcsaira.
      Az újratemetés 1989-ben valóban lezárta az élettörténetet, de az emlékezés és felejtés továbbra is egyszerre érvényesül: 1998-ig a magyar parlamentnek volt olyan képviselôje, aki Nagy Imre kivégzéséért felelôsséget viselt a KB egykori tagjaként. Az utolsó fejezetbôl hiányolom Nagy Gáspár A Fiú naplójából című versének említését (ha már a másik, 1984-es költeménye szerepel), amely a 30. évfordulón a Tiszatáj betiltásához vezetett, és annak a jelképes ténynek a közlését, hogy Kádár János halálának napja egybeesett Nagy Imre bírósági rehabilitálásáéval.
      Rainer M. János kétkötetes monográfiája terjedelmileg és igényességében egyedülálló, eddig 1945 utáni történelmünk egyetlen fôszereplôjérôl sem készült ilyen munka. Legnagyobb erénye, hogy a kényszerűen hôssé váló politikust esendô emberként mutatja be.

MIKLÓSI ZOLTÁN:

"Kegyelmet nem kérek"

"Majd nyugodtabb körülmények között, józanabb fejjel valamikor hozzáfogok az októberi események hű és pártos marxista feldolgozásához" - ezek a szavak nem Berecz János, netán Gyurkó László vagy az 1956-os forradalom valamely másik órezsimbéli hivatalos "történetíró"-jának nekigyürkôzését elôzték meg. Éppen ellenkezôleg - Nagy Imre vetette ôket papírra snagovi fogsága idején, amikor már volt oka gyanítani, hogy pártja vezetôi miféle sorsot szántak neki. Ennek az elképesztô mondatnak (amelyhez hasonlót számosat idéz Rainer M. János) a feszültsége és belsô ellentmondása Nagy Imre egész politikusi pályájának, de legalábbis élete utolsó öt évének sajátja. Azé a Nagy Imréé, aki a forradalmi szocialista mozgalom halálig hű katonája, aki kevés kivételes pillanattól eltekintve a "pártszerűség"-et mindennél többre tartotta, aki az ôt többször eláruló mozgalom felé nyújtott kezét csaknem mindig elfogadta, akinek még a személyes viszonyrendszerét is a mozgalmi hierarchia bornírtságai szabályozták, s aki mégis okkal válhatott a zsarnokság elleni küzdelem jelképévé.
      Rainer M. János könyve ezt az ellentmondást hozza a felszínre, de ennél valamivel többre is vállalkozik: legalább valamennyire folytonos és logikus ívet keres az ebben az ellentmondásban ható erôk - a mozgalomhoz fűzôdô feltétlen szolidaritás, illetve a sztálini terror elvetése, a magyar nép demokratikus óhajainak elfogadása - által kiadott összmozgásban. Vállalkozása precízen demonstrálja a politikai életrajz tudományos műfajának közmondásos nehézségeit. Az életút látszólag készen nyújtja az elemzés vezérfonalát, kézenfekvônek tűnnek a fôbb csomópontok. A személyiséghez közelférkôzni próbáló kutató azonban elôre nem látott nehézségekbe ütközik, a segítségül hívott források nem szólalnak meg engedelmesen. Vagy váratlan pillanatban, váratlan hangon szólalnak meg. Rainer könyvének egyenetlenségei nagyobbrészt magából a tárgy természetébôl következnek. A mozgalmi ember és a másodvonalbeli bolsevik vezetô személyisége (vagyis a monográfia elsô kötetének témája) gyakorlatilag áthatolhatatlan marad. Nagy nem radikális intellektuell vagy lánglelkű hivatásos forradalmár, akinek markáns személyiségjegyei a mozgalom és a szovjetesített államélet erôsen ritualizált formáin is áttörhetnének. Ugyanilyen megközelíthetetlen 1953/54-ben az "új szakasz" sztálintalanító miniszterelnökeként is, noha ekkor már vitathatatlan fôszereplô. A kutatás erre az idôszakra nézve szükségképpen a kommunista állami vezetô hivatali életének szokványos színtereire, a KV-ülések és kormányértekezletek jegyzôkönyveire szorítkozik, márpedig ezek jobbára némák maradnak, ha a belsô gyötrelmekrôl és dilemmákról kellene vallaniuk. Majd hirtelen, amikor a legkevésbé számítanánk rá, vagyis az elsô bukás és kényszerű tétlenség idején, a forradalmat megelôzô mintegy egy esztendôben a források megszólalnak, a személyiség megelevenedik. Aligha véletlen, hogy ez (meg persze a forradalom napjai) az egyetlen olyan idôszak, amikor Nagy kívül kerül egész addigi életének szinte kizárólagos közegén, a kommunista mozgalmon, és szélesebb-színesebb körrel, az értelmiségi és pártellenzékkel áll szoros kapcsolatban. A személyes visszaemlékezések életre keltik egyéniségét, a szerzô áttekintése itt válik igazán magabiztossá, következtetései érdekfeszítôbbekké. Emellett biztos kézzel végzi el azt a korrekciót, amit paradox módon éppen a személyesebb jellegű források hirtelen támadt bôsége tesz szükségessé. A forradalomról és az azt megelôzô idôszakról szóló visszaemlékezések döntô többsége ugyanis, érthetô okokból, éppen ebbôl a körbôl, vagyis Nagy Imre értelmiségi-pártellenzéki környezetébôl származik, s ez szükségképpen vezetett bizonyos torzulásokhoz az e rétegnek a forradalomban játszott szerepe relatív fontosságáról kirajzolódó képben. Rainer hangsúllyal mutatja ki, hogy a pártellenzék és az írók-újságírók bizonyos köreinek radikalizálódása a fölkelés elôkészítésében játszott döntô szerepet, október 23-tól fogva azonban mindvégig maga a fölfegyverzett népmozgalom irányította az események menetét, s késztette szüntelen igazodásra a többi szereplôt.
      Nagy Imre tehát csupán követte az ellenôrizhetetlenül gomolygó népmozgalmat, azonban ez utóbbinak is szüksége volt ôrá: kellett egy olyan személyiség, aki formát adhat a követeléseknek, s akinek ugyanakkor Gerôék is átadhatják a hatalmat. Elôbb a forradalom választotta Nagy Imrét, s csak azután - napok múltán - Nagy a forradalmat. A 23-át követô napokban válik aktuálissá, s ezért drámaivá Nagy személyiségének és kötôdéseinek imént felidézett belsô feszültsége. A forradalom sűrűsödô idejében Rainer napról napra, esetenként óráról órára mutatja be a kommunista funkcionárius és a demokratikus népmozgalom botcsinálta vezére közötti küzdelem állását Nagy döntéseiben és állásfoglalásaiban. Már az alfejezetek címei ("félfordulat", majd "fordulat") is az elôrehaladó, de mindig késésben lévô folyamat stációiról számolnak be. Rainert láthatóan kváziesztétikai kényszer űzi, hogy e küzdelmet eldôltnek, az ívet (a mozgalom hű katonájától a demokratikus népvezérig) legalább egy történeti pillanatig teljesnek ábrázolhassa. Ezt a pillanatot, vagyis amikor a nemzet végre teljes mértékben "azonosulhatott vezetôjével", Nagy Imre november 4-i hajnali, a végül bekövetkezett invázió nyomán közreadott szózatában leli meg.
      Hogy e pillanat valóságos volt-e, ma már valószínűleg eldönthetetlen. Rainer mindenesetre meggyôzôen érvel amellett, hogy mind Nagy, mind pedig a forradalmi tömeg annak érezte. Akárhogy is volt, Nagy részvételét az ötvenhatos felkelésben egészében (noha nem magát a felkelést) a forradalmi szocialista mozgalom belsô történetéhez tartozónak kell tekintenünk. (Lásd ugyanerrôl kissé másként: Tamás Gáspár Miklós, A Nagy Imre-ügy, Beszélô, 1996. július.) Nagy és a forradalom ügyét teljes mértékben csupán a megtorlás kegyetlensége és a miniszterelnök meggyilkolása egyesítette utólag, s a holtak eltemetésével, meglehet, ügyük ismét szétválik. Hogy maga Nagy Imre is ekként tekintett saját szerepére, az világossá válik ama ténybôl, hogy már a halálos ítélet csaknem biztos tudatában is úgy vélte, ügyét nem a bíróságnak, hanem a megfelelô pártfórumnak kellene elbírálnia, s még a Gyorskocsi utcában is fontos volt számára, vajon párttagságától megfosztották-e. A forradalmi napok elmúltával saját törekvéseit ismét az "1953. júniusi" platformmal azonosította.
      Ezek a mozzanatok nem értelmezendôk a megfutamodás vagy a cserbenhagyás jeleiként (a sok hónapos kegyetlen tortúra és teljes kiszolgáltatottság nyomán ezekben sem találhatnánk sok elítélendôt), és függetlenek a hôsiességtôl és a helytállástól. Éppenséggel azért fontosak, mert sejtenünk engedik azt, amit egyébként Rainer könyve egyáltalán nem - még az utolsó, epilógusszerű fejezetben sem - tesz explicit módon témájává, bár burkoltan olykor kerülgeti: nevezetesen hogy 1989, a forradalmi szocializmus végérvényes bukása után, egy villanásnyi idôt nem számítva, Nagy (noha személye a kommunizmus bűneinek jelképe lett) eszméi miért nem válhattak a demokratikus politika megtermékenyítôivé. Az 1989-ben létrejött alkotmányos állam világnézetileg semleges, de nincsen híján a politikai öntudatnak. S ez az öntudat, még ha ezt gyakran sok minden el is takarja, a felismerhetetlenségig satnyult forradalmi szocializmus elleni harcban alakult ki. Így a forradalmi szocializmus szövevényét egy megkérdôjelezhetô pillanattól eltekintve soha egészében el nem hagyó Nagy Imre emléke is csupán a zsarnokság igazságtalanságainak példázataként szolgálhatta a demokratikus politikát.

PÁLYI ANDRÁS:

Rádió

Kis per, nagy per

"Elsôrendű, Hajnóczy Péter nevű vádlott érdeklôdést tanúsít az irodalom iránt." Egy mai dokumentumműsorban oly megrendítôen, blaszfémikusan, képtelenül hangzik ez az idézet az 1964-es bírósági vádbeszédbôl, hogy el sem akarjuk hinni: akkor még valóban senki sem tudta, ki is az a Hajnóczy Péter. A perre egyébként abból az alkalomból került sor, hogy bizonyos H. P., meglehetôs alkoholos állapotban, épp a huszadik szabad május elseje elôestéjén a Kinizsi utcában lekapott az egyik ház faláról egy kitűzött vörös zászlót, egyébként azt kívánván bizonyítani a vele lévôknek, hogy még egyáltalán nem részeg. Nem elég azonban, hogy letépte a zászlót, annak még a nyele is eltörött; ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy a népi demokrácia éber ôrei felfigyeljenek a randalírozó fiatalemberre. Az önkéntes rendôr riasztotta az URH-kocsit, a BRFK nyomozói meg hosszas, kitartó munkával igazi konstrukciós pert, politikai ügyet kreáltak e közönséges balhéból, s végül félévi javító-nevelô munkára ítélték az írót, aki késôbb Hány óra? című novellájában - lebilincselô fölénnyel, életismerettel, ráadásul cenzurális szempontból is közölhetô formában - megírta az esetet.
      Markovits Ferenc az idei május elsejére A zászló címmel fergeteges dokumentumműsort rendezett e kis perbôl, amelyet, mi tagadás, az irodalmi köztudat nem is nagyon tart számon, utóvégre a szocializmus magyarországi története szép számmal tud ennél jelentôsebb hullámokat verô íróperekrôl, letiltásokról, miegyébrôl, hogy más, kimondottan politikai koncepciós perekrôl ne is szóljunk (azazhogy mégis, de majd csak alább, mivel a történelem és a műsorszerkesztés szeszélye úgy hozta, hogy az idei elôestén még a Mindszenty-per is terítékre került). Mit jelentett ama "szabad május elsejéken" a vörös zászló, mit jelentenek mai távlatból az egykori május elsejék, miféle belsô távlatból szemlélte maga Hajnóczy, ami vele történt, amikor a novellát írta, s milyen távlat fedezhetô fel a bírósági jegyzôkönyvek Hajnóczyja és az író között? A műsor mindenféle didaktikus él és utólagos igazságosztó pátosz nélkül felelte meg e kérdéseket, a lehetô legkézenfekvôbb módon, amelynek - nem nehéz kitalálnunk - a tudatos távlatteremtés volt a kulcsa, az ironikus visszapillantás bölcsessége, mai szemmel, mai tudással idézve az írásos dokumentumok mellett az egykori rádiós közvetítést az 1964-es május elsejei felvonulásról.
      A Mindszenty-ügy, e minden idôk egyik legnagyobb konstrukciós pere nemcsak azért említendô a kis Hajnóczy-per mellett, mert ennek is megvan az évfordulós aktualitása (épp negyedszázada, hogy a fôpap meghalt), hanem mert Oláh Margit megemlékezése, amely patetikus volt, egysíkú és elfogult, épp az ellenkezô tanulsággal szolgált, mint Markovits Hajnóczy-műsora. Tény és való, hogy Mindszenty, a hajlíthatatlan antikommunista egyházi férfiú a magyar történelem egyik igen jelentôs, ám felettébb ellentmondásos alakja. Ha most a katolikus egyháznak rendíthetetlen antikommunista szentekre van szüksége, ô ideális alany, bár az az igazság, ha annak idején minden magyar fôpap olyan önfejű lett volna, mint ô, a magyar katolicizmus sokkal rosszabb pozícióban vészelte volna át a kommunizmus vérzivataros évtizedeit, s mára alighanem a jelenleginél is jobban megfogyatkozva, talán egy efféle Mindszenty-apoteózisra se futná erejébôl. De ez félig-meddig tréfa, a kérdés bonyolultabb. Mindenesetre a politika tudománya a kompromisszumképességen múlik, s ô ebbôl rosszul vizsgázott. Haláláig az ország elsô közjogi méltóságának tekintette magát (a magyar feudális jog szerint ugyanis interregnum idején a hercegprímás helyettesíti a királyt), s még a római pápára is neheztelt, amiért az nem vette kellôképp tekintetbe e szempontot.
      Az Élet a Végtelennek című emlékműsor 1991-ben készült, tehát ismétlés volt. Akkor, a rendszerváltás idején, úgy érzem, Mindszenty - szerepének több évtizedes következetes eltorzítása és alakjának sárral dobálása után - megérdemelte ezt a rádiós apoteózist: közvetlen munkatársai, barátai, hívei a legodaadóbb szeretettel szóltak róla. (Varga László egykori és jelenlegi képviselô ugyan kész lett volna Mindszenty "emberi drámájáról" is szólni, de mindjárt meg is vonták tôle a szót.) Tény, hogy a mostani évforduló, stílusosan szólva, megérdemelt volna még egy misét: immár távlatból, bölcs iróniával szemügyre venni a fôpap hajdani paradox helyzetét, közéleti szerepvállalásának belsô antagonizmusait, politikai szűklátókörűségét és ritka lelkierejét, együtt látva történetében, ami a nagysága és az esendôsége - ez szolgált volna egy-két, legalább annyira megfontolandó tanulsággal, mint a Hajnóczy-eset. De erre még, úgy tűnik, várnunk kell egy darabig.

(A zászló, Élet a Végtelennek - Kossuth)

Petty

Félreértés ne essék, nem azért dicsérem most Markovits Ferencet, mert két korábbi jegyzetemben is elmulasztottam említeni a nevét. Mire reklamáló sorai eljutottak hozzám, a fentieket már megírtam. Így csak utólag jegyezhetem meg: az új magyar hangjátékpályázat kapcsán Hortobágyi László zeneszerzôt nem rendezôként hoztam szóba, hanem mint bizonyos - mondjuk avantgardista - attitűd (egyik) képviselôjét. Az Egy polgár vallomásait valóban Markovits rendezte és nem Zoltán Gábor, aki azon a héten másban jeleskedett (Esterházy). Elnézést.

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDÔ:

Mediawave

Duna-völgyi skizó

Kezdôdik! Ott ülünk mindannyian a "Művészetek Szentélyére" keresztelt gyôri zsinagógában s várjuk, hogy Durst György, a Mediawave Alapítvány elnöke mondjon valami biztatót. Ô is tudja, milyen fontos a pozitív üzenet és a fiatalosság, de az arca inkább hasonlít egy Robur szélvédôjére, mint emberi képmásra. "Soha többet így... egyszerűen nem csináljuk!" Mintha nem is a tizedik Mediawave megnyitóján, hanem egy kamasz temetésén lennénk. E férfibánat mögött súlyos elmebaj, az ún. utófinanszirozási rendszer áll. Valamelyik baromarcú kreatív az íróasztala mögött kitalálta, hogy áfás számlára s két-három hónappal késôbb fizetik ki az alapítványi támogatásokat. A baj ezzel az, hogy semmi köze az élethez. Iszonyúan nehéz elmagyarázni egy manhattani, afro-amerikai dzsessz-szaxofonosnak, hogy miért nem a koncert után kapja meg a dellát. Hogy nálunk a minisztériumok nettóban, míg a civil szféra bruttóban számol. Tehát ha megfújja a nádat, akkor mi elôre áfázunk, s arra bizony ráfázunk. Gyönge a poén, de nincs is ok a röhögésre. A programok egy része így elmarad, s a körülmények is tovább szittyásodnak. A Mediawave kulturális rafting, aki túléli, annak nagy élmény. Amikor a város vezetése szól, kimegyek rágyújtani. Dühömben a zsinagóga falát rugdosom, de aztán eszembe jut, hogy azt is segítünk renoválni, így abbahagyom. A sírást is.
      Ami maradt, a szokásos rendszerben bonyolódik. Koncertek a zsinagógában, hedonista tudományos konferencia a levéltárban, tízéves best-off vetítés az Undergroundra keresztelt pinceklubban, míg a moziban a világ sarkaiból vetítenek képeket. Hongkong, Kanada, Portugália, Kína, Németország és így tovább, közel ezer beküldött film közül ötven. A zsűri nemzetközi. Tolnai Ottó, Balázs Attila vigaszágon éppoly magyarok, mint József Attila. A kisebb, nemzeti zsűriben meg egy szlovák és egy román ül. A románt Radu Igazságnak hívják, ami helybôl két év felforgatás miatt. A Mediawave, hála istennek, továbbra is megfelel a "geopolitikai" abszurditásoknak. Példa rá: amikor megérkezik Emir Kusturica a No Smoking nevű rockbandájával, rövid sajtótájékoztatót tart. A beszélgetés közben összekeveredik a magyar, a szerb és az angol. A tolmács egy idô után az angolt angolra fordítja. Közben az udvaron magyar romák várják, hogy végre elkezdôdjön a cseh cigányok koncertje. A morva cigány, Iva Bitova a Lelky leánykórussal már elutazott Dunaszerdahelyre (Szlovákia), hogy megismételje délutáni koncertjét a Mediawave kitelepített helyszínén. Lovász Irén kísérôzenekara meg Brnóból jött. A nyitóesten valahonnan a Góbi sivatag alól idekeveredett ujgurok bazseválnak. Tulajdonképpen örülök annak, hogy a nemzeti érzelmű fiatalok esztétikai érdeklôdése a nem piaci forgalmazású filmművészet iránt lanyha, mert nekik ez a zsinagóga, a benne lévô vigaszági magyarokkal együtt épp a fogukra való lenne. Legyünk ôszinték, amikor Vera Bila, ez a közel száz centi magas és száz kiló súlyú cseh cigány énekesnô fellépett a fesztivál egyetlen ingyenkoncertjén, a mi romáink is csak lestek. A koncert elsô félórájában háttal álltak a színpadnak s leesett arccal nézték, miként ugrálnak a szemüveges gádzsók. A magyar nyikhaj című slágerre már ôk is feloldódnak valamennyire. A megrendült fehér középosztály nyugalmát végül is a Boban Markoviś rezesekkel kivert szerb-cigány zenekara hivatott helyre tenni, volt is háromszor ráadás. Csak azt sajnáljuk, hogy a kalasnyikov-kalasnyikov refrénű számukat nem adták elô. (Talán Jeszenszky Géza iránti tiszteletbôl, s a ki nem fizetett számlák miatt maradt el.)
      Nekem (s ezt a nekemet még magyaráznám) a No Smoking tette be az ajtót. S nem is annyira Kusturica gitárjátéka (volt vagy három akkord, amit lefogott), hanem Dr. Nejle Karajliś, a szólóénekes, akihez képest Mick Jagger Barbie-hamisítványnak tűnik. (Az más kérdés, hogy minden, kajakból földhöz kúrt mikrofonnál - darabja hatvanezer forint plusz áfa - felszisszentem. Hogy fogunk mi evvel utólag pontosan elszámolni?) A No Smoking Belgrádban természetesen játszott a hidakon, amikor támadtunk. (Magyarország mindig is a NATO természetes szövetségese volt, Jugoszlávia meg láncos baráti ország. A történelem veszett kutyája meg bekaphatja.) Már a látvány is rémisztô volt. Kusturica például selyem Adidas melegítôt viselt, szalmakalappal. Hegedűsük vasutasnak, a tangóharmonikás meg rendôrnek öltözött. Amikor felüvöltött a Macskajajból is ismert Pit-bull terrier, nem volt mese, a zene legázolta közönségét. Persze, nem mindenki közönség, s közöttünk, nézôk között is kitört a Konrád-Nádas-féle skizofrénia. Egy fiatal operatôr például unta. "Miért, mit vártál, hogy láncfűrésszel darabolnak fel viselôs anyákat a szünetben?" Egy újságíró kollégám szerint csak a pénz miatt csinálják. Igaza van, kétezerötszázért a minimum, hogy vér folyjék a tubából. Az a helyzet, skacok, hogy 2000-ben állati ciki véleményformáló, az írástudók felelôsségét érzô értelmiséginek lenni. Különlegességét és eredetiségét a semmit nem jelentô igazságosztásban és a minden erkölcsöt nélkülözô távolságtartásban ragadja meg.
      A Mediawave fôdíját Velt Helmer harmincegy éves német rendezô Tuvalu című filmje kapta. A Mokép megvette, forgalmazni is fogja az Európa-díjra felterjesztett "néma" filmet. Szorongásos mese egy kihalt uszodáról, nem mesélem el, tessék megnézni, az ÉS nem Pesti Műsor. Az utána készült interjúkból derült ki, hogy Helmer is vigaszágon magyar. Közel tíz éve jár személyesen és a filmjeivel a Mediawave-re, s mostani remekének egypár szereplôjét is Gyôrben ismerte meg. Egyszerűen nem vettük észre. Talán azért, mert nem szemben, hanem igazi németként közöttünk, cigányok, csetnikek, magyarok között állt mindig is.

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Vigyázz kész freud

Habarék szóömlennyel kezdôdik a Vígszínház Házi színpadán Caryl Churchill Az Iglic című színdarabja. Börcsök Enikô mondja el fölfüggesztett hevederre hasalva, körberepülve a légteret. A szóömleny-lelemény élménye, az eredetit nem ismerve, mindenestül a fordító Hamvai Kornélhoz kötôdik, aki virgonc szellemmel csűri-csavarja egymásból és egymásba a hasonló hangzású, eltorzított szavakat, szólásokat, mondásokat, mígnem az akusztikai asszociációkból hókuszpókusz gondolatliánok, csiklandósan mesés nonszensz-szövegek, játékosan blôd, mégis értelmes zagyvalékok lesznek. Ilyenformák: "Talán nem járok oda-viszály oda-viszony víziszony az álmaidban, nem falom fel keselyű csokoládéd, nem állok ott vigyázz kész freud amikor jajung rajtad és rajcsúroz egy ficsúr kicsurog?" Így beszél darabhossziglan az Iglic -- ôt játssza Börcsök --, évszázados boszorkány, jó és rossz tündér, ártó szellem és alakváltoztató manó, Puck és Ariel, nonkonform költônô és énekes madár, igric és stiglic, Fülemüle-rabló (Szolovej-Razbojnyik, ha valaki hallott róla), vagy amit akartok. Persze, hogy be tud hatolni az álomba, a házad és a tudatod küszöbe alá, ott ajánlkozik, és kísért, és szekíroz, mióta föltalálták a gyerekijesztgetést és a pszichoanalízist.
      Van valami meseféle is. A boszi az ennivaló gyerekekre specializálta magát, ezt tessék a szó teljes jelentéstartományában érteni, így is meg úgy is, de inkább így, merthogy expressis verbis nincs szó kannibalizmusról, ha éhség, akkor inkább szeretetéhség, az Iglic kapcsolatra vágy, ez okból most kettô darab tini leányka a kísértés tárgya, az egyik Josie, újszülött gyermekét elemésztett leányanya, idegklinikai kezelés után gyógyulófélben, a másik Lily, épp várandós állapotban, majd csecsemôjét babusgatván, ôket, barátnékat környékezi különféle alakokban a tündér-lúdvérc, az undokabb, gyanakvóbb Josie-t hiába, mert az bepillantván a túlvilágba, hosszúnak érzett rövid pillanat elteltével visszaszökik, Lilyt sikerrel, mert a naiv leány odaát ragad, vagy tán nem is odaát, mert nem az alvilágba jutott, hanem a száz évvel késôbbi "felvilágba", ahol megláthatta unos unokáját, "aztán por és amulett". Ha jól értem. Nem biztos, hogy jól értem, meg nem is akarom érteni, a darabok olvasva nem értenivalók, sôt egyáltalán nem olvasni-, hanem látnivalók, az egyetlen kérdés, hogy mivé feslenek.
      Az Iglic ezúttal Zsótérré. Zsótér Sándor színpadi művilágait rendszerint Ambrus Mária és Benedek Mari béleli ki színes csinálmányokkal, most fölszedhetô padlószônyeg alapozza meg a bolyhos gyermeki közeget, mintha babaszobában volnánk, Barbiebaba-szerű rózsaszín és élénksárga az uralkodó szín, nyúlós sweet-sláger az aláfestô zene, az alapbenyomás inkább ironikus, mint elrettentô, a világ kevésbé látszik a gyermeki rémálmokba illôen szorongásos-szörnyűnek, mint Caryl Churchillnél, inkább sekélyesnek és ostobának, a föllebbenô szônyeg alatti pokolban ezüstszín luxuslufik lebegnek, a lenti szféra éppoly olcsó áruházi szinten giccses, mint a fönti. Ha jól értem. Csak jól érthetem, mert mindegy, hogy akik létrehozták, mit gondolnak, a lényeg, hogy én mit gondolok.
      Börcsök Enikô uralja a teret. Nemcsak a légteret, amikor légtornászként könnyed siklórepüléssel lebegteti a nyaktörô szöveget, hanem akkor is, amikor landol, alakot vált, anyókába töpörödik, mint elegáns lady firtatja a tévéelektronika titkát, gyereket majmol, laza férfiként hódít. Nem igazán tudom, mi ennek az egésznek az értelme, de ha nincs is neki, érzéki élvezettel tölt el a teljesítmény, a szellemi és technikai virtuozitás, ami a játékot, a fantázia működését, a színházi teremtés önmagáért való örömét hitelesíti. Eleddig fôként külföldi elôadásokon éltem át hasonlót, amikor a "minek az egész" kérdésre adható válasz egyetlen szóban sűrűsödött: a színészért. Lusta sztereotípiák untán fölszabadító a különleges munkadarabbá cizellált szaktudás. Nem kell címkével ellátni, nevetséges minden erôlködés, amely kimutatni véli, mitôl határolódik el Börcsök színészete; épp az teszi erôssé, amit magába sűrít az ôsi "sámántechnikától" az idült lélektani realizmuson át a legjobb bohócok, kintornások, tűznyelôk és lefúrt lábú szavalóművészek fogásaiból.
      Ahogy Zsótér ijesztô újításai is csak a szakma csökött részét töltik el rémülettel. Színésztréningje pontosan azt pótolja, amit a kezdô színészeknek tudniuk kellene. Balázsovits Edit (Josie) és Majsai-Nyilas Tünde (Lily) még sohasem indultak ilyen kérlelhetetlen-szigorúan az átkozott Sztanyiszlavszkij-alapokról. Nehogy már higgyünk a realizmus végét hirdetô áltudósoknak és a realizmusörökség ajtajában apage, Satanast kiáltó fôiskolai áltanároknak; a két, látszólag egymást kizáró színházidegen szélsôség egy tôrôl fakad. Ha a színházi szakma nem a feje tetején állna, aligha Zsótért tilthatnák el egy színészosztály tagjaitól, éppen Zsótér lenne olyan helyzetben, hogy mérlegre tegye az eltiltó alkalmasságát.
      Képzelettágító játék Az Iglic, ha nincs is túl sok utólagos morfondíroznivaló rajta. Zsótér erôsen leegyszerűsíti a zsúfolt némajeleneteket, hangkulisszákkal és két karakteres táncossal -- Vati Tamással és Zsarnóczai Gizellával -- helyettesítve az allegorikus háttér mesealakjait. Fogalmam sincs ugyan, hogy ôk ketten mire valók az elôadásban, de Vati önmagában tökéletes faun, Zsarnóczai pedig, legalábbis számomra, a környezô konzumvilág torz paródiája. Vagy ha nem, hát kisnyúl.

(Caryl Churchill: Az Iglic -- Vígszínház, Házi színpad)

HALÁSZ PÉTER:

Zene

Nemzedékek

A rádió, az új magyar zene hagyományos mecénása, hajdani megrendelô és közvetítô szerepét évek óta jócskán visszafogja ugyan, de a - hál' istennek - elpusztíthatatlan Hangversenyciklus századunk zenéjébôl néhány tavaszi hétig ismét emlékeztet a daliás múltra. Nagy hangsúllyal, zenekari bemutatókoncerttel adta meg ez idén a sorozat felütését Lázár Eszter szerkesztô. A koncert elsô felében a Rádiózenekart Héja Domonkos vezényelte, az idôsebb nemzedék két elismert szerzôjének darabját gondozva alapos partitúraismerettel.
      Sári József a Con spirito című "szimfoniettája" elé írt bevezetôjében a valaha volt zenei aranykor "tartalommentes" zenéiért rajong, s talán csak javíthatatlan értelemkeresô szenvedélyemben hallom bele az olasz karakterjelzésbe a latin gyökeret is: lelkesen - vagyis a Lélek segedelmével. Azt az átlelkesített rendet, amit nagybetűkkel írhatnánk Sári egész életműve fölé, ezúttal a zenekar médiumának boncolgatása képviseli. Óhatatlanul erre tereli ugyanis figyelmünket a többféle, egyéni profilú játszanivaló párhuzamos futtatása az együttes különbözô hangszercsoportjain. Intellektuális társasjáték tanúi vagyunk tehát, amelyben szigorúan szét vannak választva a szerepek. Ám ez a játék ugyanakkor egy vonzó akusztikus felszín mozgásaiban jelenik meg, amelynek etűdszerű folyamatossága éppoly tetszetôs, mint az azt idônként megzavaró apró zökkenôk. Következetesen romantikátlan elgondolásával és ötletgazdag, szinte könnyed megvalósításával Sári új műve egyszerre kínál táplálékot a zene szellemi és érzéki oldalai iránt fogékony hallgatóknak.
      Soproni József Zongoraversenye, amelynek vezetô szólamát Várjon Dénes mély elhivatottsággal tolmácsolta, más ideálokat követ. Hetvenéves korára rendszerint mindenkit belehelyeztek már a zene körül sürgô-forgó íróemberek a neki megfelelônek vélt skatulyába. Sopronién valahogy így szól a felirat: széles kitekintésű, hagyományokban gyökerezô, gondosan megtervezett és tartózkodóan érzelmes muzsika az övé. A Zongoraverseny kissé kitárulkozóbban, mondhatni, koncertszerűbben ugyan, de jórészt meg is felel ezeknek a várakozásoknak. Soproni ügyesen forgat benne egy sor jól ismert eszközt: a Bartók-zongoraversenyekbôl ismerôs a forma kezelése, különösen a középtétel scherzót keretezô korálból összeálló szerkezete, Sztravinszkij és Ravel vidékén fogantak a nyitótétel neobarokk hangütései, Sosztakovics leselkedik néhány fanyarabb fricska mögül és Prokofjevet hallhatjuk ki a finálé témájának lüktetésébôl. Általában csekély fantáziára (és az ítélôképességet kukacoskodással helyettesítô nagyképűségre) vall egy új kompozíciót csupán stiláris felmenôi szerint megítélni, ám Soproni műve esetében annyira szembeszökôek, sôt, talán szándékoltak is az allúziók, hogy aligha lehet említetlenül hagyni ôket. A legsajátabbnak mindebbôl a feldolgozások tudós - sôt néhol tudálékosnak ható - kivitelezése tetszik, amelybôl kiérzik az alkotásra veszedelmesen visszaható tanári rutin. Különösen nagy a veszély, ha a tematikus munka alapanyagának jelentôsége nem látszik indokolni a beléfektetett energiát.
      Nincs még kész skatulya a huszonéves Gyöngyösi Levente számára. Az Operaház pályázatán díjnyertes, Balla Zsófia librettójára írott A gólyakalifa zárófelvonásának nagy része hangzott most el. (Az elsô felvonással a szerzô tavalyi diplomahangversenyén ismerkedhettek meg az érdeklôdôk.) Gyöngyösi mintha törekedne is arra, hogy ne legyen saját arca. Ezzel a maszkabállal azonban nem akarja olyan közvetlenül megidézni az opera aranykorát, mint például Vajda János tette nemrégiben a Leonce és Lénában. Operanyelvet beszél, tetszetôs, tonális, jól énekelhetô és drámai gesztusokra is képes idiómát, amelybe éppúgy belefér a mikrofonba belebúgott kávéházi sanzon, mint a bensôséges szerelmi vallomás vagy a tumultuózus imbroglio. Nemigen tudom eldönteni, egy az egyben kell-e itt venni mindent, s talán a szerzô szándéka ellen teszem, ha nemegyszer mégsem tudom nem kihallani az irónia idézôjeleit egyes momentumok mellôl.
      Gyöngyösi jól tudja, hogy az az operaideál, amit ô keres, elsôsorban a helyzetek melodikus megragadásából él. Gazdag és egyenletes színvonalú az invenciója, s ha nem is igazán egyénítettek és átütô erejűek a dallamai, de seregnyi egyenrangúan jelentôs témát sorakoztat egymás mellé, amelyek jól definiálják a helyzet megkívánta karaktert. A legígéretesebbnek mégis a zenei idô iránti érzékét vélem; ahogyan pontosan beméri az egyes szakaszok teherbírását, ahogyan végiglépteti szereplôit a cselekmény kigöngyölôdô szônyegén. Ha túl óvatosnak tetszik is a gyakori prózára váltás, s ha túl naivnak hat is a zárókórus elégikusan kommentáló hangvétele, abszolút életképesnek, színpadra termettnek tetszett A gólyakalifa. Vashegyi György erôs drámai érzékkel irányította az együttest; az énekesek közül az Inas és Sylvia megformálói, Ambrus Ákos és Szolnoki Apollónia tűntek ki.

(Sári, Soproni, Gyöngyösi - Rádiózenekar, vez.: Héja Domonkos és Vashegyi György, Magyar Rádió 6-os stúdió, április 26.)

FÁY MIKLÓS:

Zene

Halottak között

Nagyon a nyelv hegyére jön a kérdés, hogy voltaképpen mi közünk van hozzá. Britten at Aldeburgh, Britten a saját fesztiválján négykezesezik és kétzongorázik Szvjatoszlav Richterrel a hatvanas évek közepén túl. A BBC fölvette, most pedig a Decca kiadja, négy részlet három estébôl. Régen volt, koncert volt, most valahogy nyomorúságos dolognak érzôdik, hogy egy hangversenyre, ahol nem lehettünk ott, utólag beóvakodjunk. Be lehet menni, nem is vitás, eleven a hangulat, melléütnek ezek a csodálatos, halott emberek, aztán hirtelen nekiindulnak, mintha maguk is türelmüket veszítenék, mindenféle zajok, köhögések, tapsok hallatszanak azóta bizonyosan megholt emberektôl, de egy kicsit gyôzködni kell magunkat, hogy valóban van itt valami keresnivalónk.
      Hát gyôzködjük. Mi az ellenérv? Hogy nevetséges a hatvanas évekbôl való fontos és hiteles dokumentumnak tekinteni két zongorázó embert? Bizonyos fokig tényleg nevetséges. Annyi minden történt akkoriban: Vietnamban lôttek, Kínában tombolt a kulturális forradalom, zenei téren pedig minden bizonnyal a Beatles volt a legerôteljesebb jelenség, ehhez képest Richter és Britten tényleg csak részlet, körülbelül annyira fontos, mintha valaki azt mesélné, hogy 1968 legfontosabb eseménye az volt, hogy Dick Fosbury új technikát dolgozott ki, és ezzel megnyerte a mexikói olimpián a magasugrást. De ahogy a magasugrókat is nyilván jobban érdekli Fosbury mozgáskultúrája a prágai tavasznál, a párizsi diáklázadásnál, Martin Luther Kingnél és Robert Kennedynél, a lemezgyűjtônek éppen úgy érdekesebb ez a három júniusi este Aldeburghban az összes B-52-nél.
      Az a vicc, hogy ha azt kérdik, hogy jó, de miért fontosabb, arra nem lehet azt felelni, hogy azért, mert a játszott műveknek, a két Mozart-darabnak, a Schubert-variációknak, illetve Debussy En blanc et noir-jának soha nem hallott színvonalú, referenciaértékű, a zenei világ folyását meghatározó interpretációk születtek volna. Szó sincs róla. Kapásból mondok sokkal zaklatóbb, kerekebb, virtuózabb felvételt a Mozart négykezes C-dúr szonátából, Ránki és Kocsis játssza egy régi Hungaroton korongon. Itt, most (pontosabban: ott és akkor) két eltérô gondolkodású, különbözô lelki alkatú, más szinten zongorázni tudó pasas játszik. Azonnal föl lehet ismerni, hogy ki melyik szólamot játssza, mert Richter súlyos, erôs, nagyon artikuláltan zongorázik, mellette Britten erôtlennek hallatszik, és kicsit keni is a dolgokat. Nem Brittenen akarnám elverni a port, mert ô sokkal jobb elôadó volt annál, mint amit képzelne az ember egy vezényelgetô, zongorázgató zeneszerzôrôl: karmesterként Britten szerintem elsôrangú volt, zongoristaként megbízható partner, gondolkodó, finom és alkalmazkodó - csak ezek az erények Richter mellett alig tűnnek föl, mindössze azt lehet érezni, hogy szinte felborul a pódium, mintha egy ötször akkora zongora mellett egy ötször akkora ember ülne, mint az életnagysághoz közeli Britten.
      De ami stúdiókörülmények között a lemez hátránya lenne, az az élô felvételen a legnagyobb erénye. Mert ez a két ember mégis együtt játszik, ami nem azt jelenti, hogy Britten felnône Richterhez, hanem hogy Richter megpróbálja összehúzni magát, megpróbál könnyed lenni, ami az erônek valami különös visszafogottságot ad, a művekhez valami irdatlan bájt ad hozzá, mintha egy súlyemelô próbálna meg óvatosan összeszerelni egy finom karórát - azzal a különbséggel, hogy Richternek ez is megy, finoman billegetnek azok a vastag ujjak, és az egész elegáns játékmód mögött egy dízelmozdony fújtat. Azért ez nem mindennapi tapasztalat.
      Amúgy meg lehet, hogy nincs benne semmi különös: két ember játszik. Nem kell tôle annyira odalenni. De azt vettem észre, hogy ha két ember jól játszik, akkor mindig vannak nézôk is. És ebbôl a szempontból mindegy, hogy tenisz, boksz, egyérintô vagy négykezes.

(Britten at Aldeburgh - Decca, 2000)

SZUROMI PÁL:

Tárlat

Itt és most

Kissé direkt cím. Mégse szabadulhatok tôle. Mert a Magyar Festôk Társaságának legújabb szegedi kiállítása pont fordított elnevezésre hallgat. Máskor, máshol - olvashatjuk a plakátokon, katalógusokon. Ami azért ügyes, rafinált keretmegjelölés. Minden belefér. A habkönnyű álom ugyanúgy, mint a ricsajos utazás, az emlékezés éppúgy, akár a sóvárgó nosztalgia. Sôt a millenniumi tisztelgés is belevág e tágas kiírásba. Csak épp a jelen nem. Pedig mostani közérzetünk az emlékezés szférájába is óhatatlanul beleszól. Itt van mindjárt a népes, ünnepi hangulatú megnyitó. Többek közt megtudjuk itt: a társaság tagjai közül kik kaptak valamiféle művészeti kitüntetést. Ámde kiderül az is, hogy a szakma által javasolt alkotók egynémelyikét egyszerűen kihúzta az újdonsült miniszter. Indoklás nélkül. Mégis fergeteges tapsvihar köszönti ôket. Mit lehet erre mondani?
      Csöndes forradalom.
      Amúgy a szegedi képtár mindhárom szintje dugig megtelt képekkel. Még az elôterek is szépen benépesültek (111 szerzô, 127 mű). Nem baj, nem kell ezért megsértôdni. Annál is inkább, mivel Kováts Albert festôművész, a társaság alelnöke tüzetes gondot fordított a tárlat igényes, mutatós megformálására. Innen adódik, hogy elsô körbetekintésre valami furcsa érzésünk támad. Mintha nem is síkszerű művekkel lennénk körülvéve! Inkább egy jóízűen mozgalmas, architektonikus közeget észlelünk. Nem elég, hogy egyre-másra sötét és világos, súlyos és levegôs képek váltogatják egymást, ám mindezt a léptékváltások gyakorisága is jócskán felerôsíti. Szó, ami szó: Kováts majdnem elhiteti velünk, hogy itt rangos, izgalmas kiállításon vagyunk.
      De csak majdnem. A dolgok nyitja ugyanis ezúttal is a részletekben rejtôzik. Annyi bizonyos: megannyi jó képességű, tisztességes alkotó szerepel e felvonuláson. Akadnak itt figurális vonzalmúak és totális absztraktok, természetelvűek és posztmodernek, aztán konstruktív fegyelműek és expresszívek, minimálszelleműek és szürreális látnokok. Úgyhogy fölöttébb gazdag a kifejezési skála. Szinte a kortárs festészet valamennyi szemléleti tendenciája belefér. Csakhogy a művek jelentôs hányadát egyféle fáradt, jótanulós mentalitás járja át. Ami az egyik oldalon ismerôs, agyonstrapált motívumok idézése, az a másikon klisészerű formai traktálás. És minél kevesebb a képzeleti, szellemi muníció, annál görcsösebb, kimódoltabb munkák születnek. Mi más lenne ez, mint a kényszeres megfelelés öncsonkító jelensége.
      Mintha a kortárs festészet akaratlanul is a modern formavívmányok akadémizálásán munkálkodna.
      Persze üdítô példák is akadnak. Jovián György mindenesetre úgy tud megújulni, hogy közben korábbi karakterét is hűségesen megôrzi. Most is puritán, drámai akkordokkal indít, de késôbb puha, érzéki lüktetést varázsol képére (Mnemosyne). El Kazovszkijban viszont permanens energiák feszülnek. Jelenlegi Vándorállatai olyannyira tüzesek, határozottak, mintha festôi világát egyszerre a fény- és vaskorszak irányítaná. Ahogyan Kopasz Tamás is bámulatos gesztusokat bír produkálni. Ördöngôs vonalai mögött azonban egy roppant fegyelmezett, már-már szerkesztôszigorú művészt kell felismernünk (Az idegen). Majd M. Nádler Tibor is ott van Kopasz mellett. Ô is friss és felzaklató, csak valamivel érzelmesebb pályatársánál. Kéri Bálint Bence pedig ugyancsak talányos. Mindössze Egy fotográfi részletét kínálja, ám ebben úgyszólván minden megtalálható. Esendô csonkaság és mértani pedantéria, lélektelen keménység és mikroszkopikus anyagiság, nem is szólva a vizuális és verbális elemek bravúros kontrasztjáról. Szóval ôk a legjobbak.
      Habár vannak itt mások is, akik szintúgy megállítják a nézôket. Lóránt János már sokadszor bizonyítja: ismeri és szereti az egyszerű, archaikus tárgyakat. Jelenleg kopott, foszlányos bôrdarabfélét illeszt képe közepére, amivel geográfiai, állati és emberi képzeteket tud felvillantani. Kovács Péter viszont nem bír - tán nem is akar - a végére járni nyugtalanul gyötrôdô figuráinak. Ma már ott tart, hogy nyoma veszett ôszies, barnás tónusainak, s maradtak csak szenvedélyesen cikázó test- és idegvonalai, amelyekhez csak egy-egy parányi, vöröses folt társul. Ami annyit tesz, immár az emberi vergôdés belsô zsigereit láttatja. Sejben Lajos balladisztikus papírképe ellenben a földbe zárt kultúrák misztikumáról elmélkedik. Aztán Tenk László is kitesz magáért, minthogy Kapus kompozíciójával újszerű, merész térstruktúrát teremt. Ahogy Aknai János, Ásztai Csaba, Barabás Márton, Csáji Attila, Darázs József, Hajdú László, Huszár Imre, Kiss Ilona, Matzon Ákos, Novák András, Kazinczy Gábor, Tácsik János, Wágner János és Winczellér Imre műveit is mindenképp érdemes volt nézegetni.
      Mi tagadás, én határozott rokonszenvvel figyelem a Magyar Festôk Társaságának működését. Ahogy évrôl évre újszerű programokkal, újszerű tematikákkal állnak elô (legutóbb például: Betű a képen, Paul Klee emlékezete). Ez alighanem jót tesz az alkotók szellemi frissességének, szakmai tájékozódásának. Másfelôl kissé féltem is e kedves társulatot. A gyakori programváltás ugyanis felszínes igazodásra készteti a művészeket. Fôként a fiatalabbakat. Így a magam részérôl valamivel koncentráltabb, távlatosabb munkarendet tudnék elképzelni. Már csak azért is, mivel egyre apadó Energiaoltárunkkal csak-csak lakonikusan kellene gazdálkodnunk (efZámbó István képcíme). A mostani seregszemle is jóval nívósabb lenne, ha a zsűrorok némiképp markánsabbak lettek volna. Tudom, ez fölöttébb kényes, érzékeny dolog. E nélkül viszont csak ismétlôdés, körforgás létezik. Pedig mi egyre-másra az elôre képzetére aspirálunk.

VÉGSÔ ZOLTÁN:

Zene

Szolfézs ma

Az alsó tagozatos osztályok rendszerint két kasztra bomlottak. Azokra, akiknek volt különórájuk és ebéd után átbattyogtak a napközibôl mondjuk a szolfézsórára, és azokra, akik nem jártak sehova és ötkor jöttek értük a szüleik. A napköziben maradottak sandán pillantottak a különcködôkre, minek kéne a suli mellett különféle más elfoglaltságokkal fárasztaniuk magukat, ugyanakkor tekintetükben ott bujkált a féltékenység és a gyanú, hogy talán mégiscsak kimaradnak valamibôl. Pedig a különórai társaságok korántsem voltak közösségnek nevezhetôk, a heti két-három alkalomnak, így visszaemlékezve, semmiféle bája nem volt, és ráadásnak még a tanár néni is panaszkodott a rosszul visszakopogott ritmusgyakorlat hallatán, hogy idegességében megint jön fel a sava.
      Ha feledhetetlen nyomokat nem is hagytak a különórák, mindenképpen hiánypótló szerepet játszottak azon kiváltságosak életében, akik járhattak ilyesmire. Az általános művészeti oktatás még ma is rendkívül silány, különösképpen igaz ez a zenére. A mai felnôtt, illetve felnövôben lévô generációk jellemzôen nem rendelkeznek zenei ítélôképességgel, sôt, a minimálisan elvárható ízlésvilággal és ismeretekkel sem. Példa erre, hogy egy filmkritikus a zenei világot feldolgozó dokumentumfilmrôl szóló írásában egyszerűen elismeri, hogy "nem tudom, jó zene-e, amit játszanak", vagy a gimnáziumi, kéthetente megtartott énekórán az egyik diák a Pillangókisasszony szerzôjének nevét úgy olvassa fel a tankönyvbôl: Pukkíni. Kodály országában a valódi zenei nevelés nem integráns része a közoktatásnak, az énektanárok még mindig a Zenehallgatás 1-5 című sorozatot hallgattatják az elavult lemezjátszókon, ami már annyira recseg-ropog, mintha Bartók Béla szalonnasütés közben, tábortűz mellett játszotta volna az Allegro barbarót. Arra már gondolni se merek, hogy a történelem, az irodalom, a képzôművészet és a zene okítása akár kronologikus is lehetne, hadd rendszerezôdjön a nebuló kobakjában az a tudás.
      A szolfézs nem igazán örvend nagy népszerűségnek, sokan úgy vannak vele, mint a tornaórával. A tornaóra megkoronázása mindig az óravégi focizás volt, ami ugyan csak tíz percig tartott, mégis feledtette az addigi sok, értelmetlennek tűnô gyakorlatot. Persze trenírozni kell, legyünk csak rutinosak, a gyakori elemeket álmunkból felébresztve is tudni kell, csak hát ôszintén: kinek van ehhez kedve és lehet-e szeretni? Megfelelô, ötletes és kreatív eszközzel mindenhez lehet kedvet csinálni. A Szolfézs CD-ROM tipikusan ilyen eszköz, a megalkotóinak is vannak gyerekeik, és nyilván látták, hogy nagy örömet nem okoz a "dó-dó-mi-ti-szó" ismételgetése, amelyek a gyermeki fantázia révén ugyan nyerhetnek jelentést, de a zenélni szándékozónak ez inkább riasztó, semmint inspiráló.
      A modern, multimédiás lehetôségeket kihasználva rá kell jönnünk, hogy itt valamit alapvetôen át kell értékelnünk, az eddigi módszertanon változtatni kell. A zenei szoftverek hirdetésénél gyakran olvasható, hogy "...ha Mozart is ezt használta volna...". Nem ez a lényeg, a Szolfézs-CD nem helyettesíti a tanárt, hanem kiegészíti tevékenységét és a növendéknek megadja az önálló gondolkodás és elsajátítás varázsát - és ez nem kevés. A remekül összeállított gyakorlatokat az otthoni számítógépen is lehet végezni, mindenhol kapcsolódó témakörök és utalások segítik az egyre mélyebben kutakodót. Észrevétlenül kerülünk magasabb szintre, a dallam-ritmus-metrum hármasára tematikusan felfűzött szerkezet lehetôvé teszi, hogy az összefüggések könnyebben megérthetôek legyenek. Felfogásában olyan szemléletet tükröz, amely elmagyarázza ugyan a szolmizáció mibenlétét, de felhívja a figyelmet arra is, hogy a hangok relativizált magasságának rendszere a XX. századi muzsikában szinte értelmezhetetlen. A Kodály-módszert egy bencés szerzetes, Arezzói Guido már a XI. században kitalálta, és ugyanez ismeretes volt a XVII. században bóbizáció néven Svédországban is. A Szolfézs-CD idôben érkezett, most már csak azt kéne kitalálni, miként lehetne a közoktatás hadrendjébe állítani.

(Szolfézs kezdôknek és haladóknak, CD-ROM - Aurion, 1999.)

WEHNER TIBOR:

Köz-tér

A látvány durva elidegenítése

A természetvédôk már tiltakoznak, tüntetésre készülnek: Budapest egyik legszebb lakóháza, a Quittner Zsigmond és a Vágó fivérek tervei alapján 1907-ben emelt, Maróti Géza szoborműveivel díszített Gresham-palota szállodává alakítása miatt huszonhárom fát kivágni, húszat ültetni készülnek a Roosevelt téren a beruházók. A felszín alatti garázs építése ellen tiltakozó természetvédôkhöz szoborvédôként csatlakozom: a fôváros e világörökséget alkotó terén ugyanis nemcsak növények, hanem szobrok is találhatók - talán remélhetô, hogy eredeti helyükön maradhatnak -, amelyeknek tere, közege van: környezetük átalakítása eredményeként maguk a szobrok is meg fognak változni. Látatlanban, a tervek ismerete nélkül pontosan megjósolható, hogy a változás nem lesz elônyös, mert más egy viszonylag egységes, zöld felületen, gyepszônyegen, fák és bokrok között megjelenô szobor, és más egy szellôzônyílások és rámpák között elôbukkanó.
      A "Zöld ház"-borzadály és a tér déli oldalát lezáró két új szálloda felépítése után - a sok változást megélt tér egységének végleges elvesztését követôen - abban reménykedhettünk, hogy ebben a városrészben ezután már a béke, a változatlanság lesz az úr, és Engel József 1880-ban leleplezett Széchenyi István- és Huszár Adolf 1887-ben állított Deák Ferenc-monumentumának megjelenését nem módosítják, nem zavarják új objektumok. A fákkal és bokrokkal tarkított, egynemű és áttekinthetô alapot teremtô füves térség a garázsépítéssel szükségszerűen szétroncsolódik majd: a le- és feljáratokkal, a támfalakkal, a lépcsôkkel, a védôkorlátokkal, a szellôzônyílásokkal, a gépészeti berendezések dobozaival, a tájékoztató feliratokkal és az irányító táblákkal. (Megnézhetô, hogy milyen erôdítményrendszerű felszíni objektumot, hány négyzetméter szellôzôrácsot telepítettek a közelmúltban a Déli pályaudvar mellett épített "föld alatti garázs" ürügyén!) Ezzel teljesen megbomlik majd a két szobor, valamint a két szobor és a teret övezô épületek, a Duna fölött megnyíló városkép közötti szerves és harmonikus kapcsolat: szétzilálódnak a tengelyek, átalakulnak a vertikális és horizontális hangsúlyok, módosulnak az arányok. Ismét szegényebbek leszünk egy, a természetet valamiképpen, mintegy rezervátumszerűen felmutató városi térséggel, ismét felrobban egy viszonylag kiegyensúlyozott, megszokott együttes.
      Négy-négy mellékalakjával körülvéve Széchenyi áll, Deák ül: Széchenyi alatt Minerva, Neptun, Vulkán és Ceres, Deák körül Justicia, a Kiegyezés, a Honszeretet, a Népnevelés és nemzeti haladás allegóriája jelenik meg. A fôalakok több mint száz éve fordulnak egymás felé, több mint száz éve szemlélôdnek zavartalanul, magukba mélyedve. Lehet, hogy egy év múlva garázslejáratokat, suhanó autócsodákat fognak nézni? A Lánchidat fogadó pesti térség átalakítása miatt a fô- és a mellékalakok, és az együtteseik által megtestesített jelentéskörök, szimbolikus tartalmak is módosulni fognak - illetve zavaró, a művek szellemiségétôl idegen, hangsúlyos vizuális megjelenésű műszaki objektumokkal, motívumokkal és mozzanatokkal "dúsulnak". A földkiemelô gépek megindítása elôtt ezt azért műemlék- és városképvédelmi szempontból, világörökség-aspektusból is át kéne gondolni.
      És ha a természetvédôk, a városképért aggódók és a szoborvédelmezôk érvei nem elegendôek, akkor pesti polgárként tiltakozom tulajdonom, egy újabb városi köztér áruba bocsátása, eladása, az egyre megtépázottabb budapesti látványból való kiszakítása, elidegenítése ellen.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz