Most, hogy levonulóban van a tiszai ár, legfôbb ideje, hogy valaki elmagyarázza, miért maradtak el a tavaly ilyenkor beígért és akkor halaszthatatlannak ítélt gáterôsítési munkálatok. Érthetetlen ugyanis, hogy ha a magyar kormány és annak kijelölt speciális szervei egy éve világosan látták, hogy a meglévô rendszer gyenge, a gátak ellenálló képessége kicsi, az ország tetemes összeget fizet ki a vészhelyzet elhárítására, s e helyen még csak nem is említve azt a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, amit a környékbeli, amúgy is szegény emberek ilyenkor elviselnek, akkor mi tartja vissza a kormányzati intézkedést.
A pénzhiány nem tarthatja vissza, hiszen a magyar miniszterelnök maga jelentette ki tavaly ilyenkor - már akkor is nejlonzsákon állva -, hogy, próbálom idézni, nem az a kérdés, mennyi pénze van erre az országnak, hanem az a kérdés, hogy mindez mennyibe kerül - annyi pénzt kell ugyanis a védekezésre költeni, egy forinttal sem kevesebbet.
Aztán most megint ott áll a nejlonzsákon, csak idén nem Tiszabecs alatt, hanem Szolnok fölött. Képileg kétségtelenül elônyös ez az erôt sugárzó, szolidáris zsákon állás, mégis úgy érzem, hogy ilyet felelôs magyar államférfi csak egyszer engedhetne meg magának; ezt a magyar miniszterelnök tavaly eljátszotta. Ha ugyanis minden rügyfakadáskor a gáton találjuk, akkor teljesen egyértelmű, hogy amúgy képtelen megbirkózni az áradás okozta visszatérô nehézségekkel: képtelen arra, hogy két áradás között a rendelkezésre álló kormányzati eszközökkel elejét vegye az újabb vészhelyzetnek. Az országot tavaly teljesen fölkészületlenül érte a tiszai árvíz, de akkor még jól hangzott, hogy ilyen méretű tiszai áradás százévenként, ha van. Figyelmeztetô jel kellett volna legyen, hogy nagyobb méretű katasztrófától akkor sem a gátak védték meg a magyar településeket, hanem az, hogy Ukrajnában még rosszabb a helyzet - az ottani gátszakadás miatt maradt el az itteni dráma.
Az ellenzék ez ügyben természetesen meg sem szólalhat - az ellenzék, álljon bár akárhány homokzacskón, a konszenzusos demokratizmust fölváltó ún. többségi demokratizmus miatt amúgy lassan semmiben sem szólalhat meg -, de ezt a tehetetlenséget mintha már a Fidesz természetes szövetségese, a Kisgazdapárt sem nézné jó szemmel, sôt a Fidesz nem természetes szövetségese, a MIÉP sem. Bánk Attila egy nyilatkozatában kijelentette, hogy pártja egy éve komplex programot sürget az ügyben, és "ha tavaly nem legyintéssel intézték volna el a Kisgazdapárt kezdeményezését, akkor talán a helyzet nem lenne ilyen súlyos". Természetesnek mondható, hogy errôl mindeddig, a veszélyhelyzet idején kevesebb szó esett, az viszont jókora cinizmus lenne, ha a helyzet normalizálódása után sem vetôdne föl ez a kérdés. Az árvízvédelem persze nem egy lukratív tevékenység: piárszempontból nem túlságosan értékes a szikkadt nyári reggelen munkába álló buldózer, amelyik aztán nyomatja napnyugtáig. Egy buldózerre mit lehet írni? Legföljebb azt, hogy KÖTIVIZIG, meg FETIVIZIG, legfeljebb pedig, az al-Tiszán: ATIVIZIG, függôen attól, hogy melyik tiszai vízügyi igazgatósághoz tartozik. Valóban félre a cinizmussal, de azért az államférfi nem attól államférfi, hogy testével fogja föl a támadó vizet, hanem attól, hogy hivatalba lépése után belátható idôn belül egyszer csak nem jön a víz. Miféle vízügyi igazgatás az, ahol tavaly a felelôs kijelenti: hibás volt az a településfejlesztési politika, amelyik évtizedeken keresztül ártéri építést engedélyezett (nem remélt haszon, enyhe antibolsevista pír a csillagtalan, setét éjszakában), ma ugyanaz a vízügyis ellentmondást nem tűrve jelenti ki: a továbbiakban nem adható ki építési engedély árterületre. És tavaly komoly elhatározás született arra vonatkozóan is, hogy az ártéren lévô, mezôgazdasági művelés alatti földeket ki kell vonni a termelésbôl. Ma a nyilatkozatokból kiderül, hogy ez nemcsak nem történt meg, de ez még tervezési stádiumban sincs.
Vagyis egészen konkrétan: mi történt a két árvíz között?
A legújabb nyilatkozat úgy szól - ôszintén, igen nehéz különbséget tenni a pillanatnyi piármegfontolások és az érdemi kormányszándékok között -, hogy az eredetileg tízéves átfogó gátvédelmi munkák idejét két-három évre kell csökkenteni. Bizonyára elkerülte a figyelmemet, de errôl a tízéves gáterôsítési programról most hallok elôször. Találomra hívtam fel egy Tisza menti település polgármesterét és egy ottani orvost, tudnak-e ôk a tízéves gátépítési programról, de nem hallottak felôle. Nyilván alultájékozottak, vagy nem érdekli ôket a Tisza sem, meg az áradás sem - ezzel szemben nevük elhallgatását kérték. Viszont a gyorsítás megint csak rendkívül jól hangzik. Kormányzati éleslátásról bizonykodik - nincs idô a terméketlen várakozásra: gyorsítunk! A gyorsítás mindig jól hangzik, különösen örül az, aki tavasztájt folyton térdig áll a vízben, dohos düledezô lakásban, gumicsizmában fekszik és kel.
A miniszterelnök egy olyan, a szokottnál is tendenciózusabb szerda reggeli kérdésre, hogy "van-e egyáltalán olyan terület, ahol arra készülnek, hogy kategorikus nemet mondanak bármilyen kártérítésre, kárenyhítésre?", határozott nemmel válaszolt. Ezt a rádió hírműsora fél órával késôbb úgy jelentette be, hogy egyetlen bejelentett kárigény sem találkozik azonnali visszautasítással. Hogy ez most mit jelent, azt valószínűleg senki sem tudja, viszont ez is jól hangzik. Nem tudni, hogy mi az a "kategorikus nem", de ugyanúgy nem tudni, mi az "azonnali visszautasítás". Egy kárigény vagy jogos, és akkor fizetni kell, vagy nem jogos, és akkor nem kell fizetni: ezzel szemben minden bejelentett kárigényt ki kell vizsgálni, hiszen csakis így lehet érdemben nyilatkozni annak jogosságáról. Hogy az embereket nem fogja a hivatal folyamodványuk érdemi elbírálása nélkül elzavarni, az azért nem olyan nagyvonalú gesztus, bár itt nem ez a lényeg. Már megint dühöng ez az agyalágyult posztkádári paternalizmus, hogy minden nehézség ellenére van egy jó kormányfônk, aki majd megold helyettünk is mindent. Eloszt, kioszt, kárenyhít. ("Jókora íróasztalán alaposan megszaporodtak azok az öntapadós, emlékeztetô cédulák, amiket elôszeretettel használ" - Vass István Zoltán.) Ôrület, de ennek az országnak tényleg Kádár János kell. Már itt is van.
Vissza az idei számokhoz