Tulajdonképp az a csoda, hogy nem jutott eszükbe elôbb.
Minden valamirevaló történelmi személyiség mellett akadt valamiféle személyes használatú, elit fegyveres társaság, még Napóleon mellett is, pedig ô kis, töpszli emberke volt, ráadásul Kutuzov jól megszívatta, hogy a többirôl már ne is beszéljünk.
Érthetô hát, hogy most már gárdát gründolnak ezek is.
A gárdának több elônye van. Szükséges, ugyebár, hogy a vezér személyét mindenkor beragyogja a tekintélynek, a határozottságnak, a keménységnek és az úriemberi mivoltnak az a sajátos aurája, ami a jól szabott egyenruhából árad kifelé, mármost a hülyébb törzsfônökök ezt úgy oldják meg, hogy maguk húzzák fel az uniformist, minôsített esetben egyenest a gyakorlót, lásd Castro, aztán rajtuk röhög az egész világ.
Nem ez a járható út.
Maradjon csak a fejedelem polgári ruhában, de válogatott, nyalka legények szablyával felövezett sokasága vegye ôt körül, nekik osztogassa a parancsait, ne nyámnyila, elpuhult, aranyeres bántalmakkal küzdô civileknek, mit is mondhatna ô nekik? Hôs a hôsökkel, lakáj a lakájokkal.
Ez a világ rendje, ha tetszik, ha nem.
Politikai szándék nincs e mögött semennyi, a politika végsô fokon üres szócséplésbôl meg parlamenti huzakodásból álló fárasztó, unalmas, idejétmúlt dolog, a karizmatikus vezér az ilyesmit megveti és túllép rajta. "Zúzzátok össze, ó testvéreim, zúzzátok össze ezt az új táblát is! Az életuntak függesztették ki s a halál hirdetôi, meg a börtönôrök: mert lássátok, ez is szolgaságot prédikál!" Márpedig a hôs egyetlen elgondolható közege a teljes és korlátozatlan szabadság, ô már összetörte a törvénytáblákat, hogy új világot mintázzon a cserepeikbôl, addig is, ha talál valami csillogó dolgot, ami nincs lebetonozva, azt hazaviszi.
Egyébként a föntebbi Nietzsche-idézetet nem Nietzsche lejáratásának szándékával írtuk ide, dehogyis. Nincs nekünk ôvele semmi bajunk.
Visszatérve a kétszáz fôs úgynevezett kormányzati tisztikar létrehozására: a föntiek alapján nyilvánvaló, hogy e kicsiny, ám annál ütôképesebb elitcsoport összeválogatásánál politikai szempontok nem érvényesülnek, hiszen - ha jól értjük az egyik napilap részletes tudósítását - a tervezetben szó sincsen politikáról, hanem arról van benne szó, hogy amit a Miniszterelnöki Hivatalt vezetô miniszter elrendel, azt a kormányzati tiszt végrehajtja. Ez nem politika, hanem fegyelem, ami egy elitgárdától el is várható; az uniformisba bújtatott humanoid a mérlegelést vagy pláne a visszapofázást nem ismeri, ô csak akkor szólal meg, amikor a parancs teljesítésére vonatkozólag jelent.
Ez az, amit ezzel a rohadt civil bagázzsal mindmáig nem sikerült elérni, ezért indokolt, hogy a kormányzat közvetlen alárendeltségében "fegyveres és rendvédelmi fôtisztviselôk csoportja" teljesítsen szolgálatot.
A tervezet politikamentes voltát illetô kezdeti meggyôzôdésünket tovább acélozza az a körülmény, hogy a jelen kormány által - politikamentesen - összeválogatott fegyveres és rendvédelmi elit tagjait egy esetleges késôbbi és feltehetôleg tisztátalan szándékok által motivált kormányzat nem csaphatja el. A kormányzati tiszt elbocsátására vagy leszerelésére nincs mód, ô mindhalálig ott áll a vártán és kapja a helyettes államtitkári fizetést, és nyilván sohase felejti el, hogy mindezt kinek is köszönheti.
Ámbár az ellenség sohase alszik, sôt az ellenséget általában a szervezeten belül kell keresnünk, éppen ezért nem kívánatos, hogy a kormányzati tisztikar tagjai a kelleténél többet bratyizzanak egymással. Az ezzel járó potenciális veszélyforrások semlegesítésére szolgál az a bölcs szabály, melynek értelmében a kormányzati tisztet bármikor bárhova át lehet (és nyilván át is kell) helyezni, hogy rendszeres idôszakonként üdítôen friss, új környezetbe kerüljön, ahol senki se bízik benne, és ahol ô se bízhat senkiben. Az ekként mobilizált kormányzati tiszt, ôrhelyén szükségképp egyedül maradván, csakis az ôt mozgató magas személyek elôtt nyithatja meg a lelkét, csak ôket szolgálhatja és tôlük várhatja jutalmát.
Rajtuk kívül mindenki ellenség, a többi kormányzati tisztet is ideértve.
Mindez nem a közigazgatás militarizálása, ahogy az némelyek hangoztatják, a közigazgatás militarizálása majd akkor jön el, amikor a Balettintézet élén is egy sebhelyes képű tengernagy parancsnokol, arra azonban még várnunk kell egy darabig. Továbbá ez a szép kormányzati álom nem is megvalósíthatatlan, ahogy más szakértôk vélik, és pláne nem alkotmányos okok miatt. Jelen kabinetünk a lehetetlen fogalmát nem ismeri, az alkotmányos okokat még annyira se, szükség esetén arra is képes, hogy a túlhízott vízidisznókat szarvasünôvé minôsítse át, ez csak azért maradt el eddig, mert nem volt rá alkalom, majd most, amúgy is jön a víz.
Végezetül egy harmadik szakértô azt állítja, hogy mindez a legkevésbé se eurokonform, ám ezen csak kacaghatunk, hiszen egy BM-fôosztályvezetô világosan megmagyarázta, hogy a tisztikar kialakítása éppenséggel az EU-csatlakozásból fakadó feladat. Az se igaz, hogy demokráciákban nem illô dolog kardot csattogtatni meg sarkantyút pengetni, csak menjünk el egy csütörtök délelôttön a Buckingham-palota elé, annyi kardot meg sarkantyút látunk, mint a nyű, pedig Anglia kétségkívül demokrácia, mi ugyan médiavonalon elôrébb tartunk, de akkor is.
Más kérdés, hogy a kormányzati tisztikarra gondolván nem a brit lovasgárdisták jelennek meg lelki szemeink elôtt, hanem inkább egy dísztribünt látunk, középen a vezér, körötte sok-sok kemény tekintetű férfiember, fejükön hatalmas tányérsapka, mellkasukon pedig rengeteg kitüntetés. Karórája is van mindegyiknek, de minimum három darab.
Vissza az idei számokhoz