Radics Viktória Ex libris (2000. március 10.) könyvajánlójában több, a zsidósággal kapcsolatos, nehezen értelmezhetô kijelentése közül az egyik legsúlyosabbra, mégpedig a Philip Roth Amerikai pasztorál című könyvét ismertetô recenzióban olvasható részletre hívom fel a figyelmet. Ahogy írja: "... örömmel találkozom rögtön az elsô bekezdésben az igazi zsidókkal. (...) azokkal az igazi zsidókkal, akik azonban bátran és elszántan ráléptek az amerikanizálódás útjára, vallást váltva, az ô vallásuk ugyanis Amerika lett, hitük a szépen gyarapodó, rendezett élet, az üzlet, a család és a gyerekek." (kiemelés - M. M.)
Az általam kedvelt és sokra tartott Radics Viktória állítása szerint tehát azok az igazi (?!) zsidók, akik hagyományaikkal szakítva, ôseik vallását és törvényeit feledve, bátran és elszántan amerikanizálódnak (azaz asszimilálódnak). Ebbôl következik, hogy azok a zsidók, akik ôseik írott és szóbeli tanításaihoz ragaszkodva, azok vallási törvényeit megtartva, hagyományhű vagy éppen vallásos életet élnek - Radics gondolatmenetét követve -, a legjobb esetben sem lehetnek, hogy úgy mondjam, "igaziak".
Mind az egyes művek értelmezési tartománya, mind a kritikusi szabadság megengedi, hogy egy-egy alkotás kapcsán számos - akár egymással ellentétes - felfogás, olvasat is napvilágot lásson. Azt azonban egyetlen jó ízlésű szerzô sem engedheti meg magának, hogy olyan - általános érvényre emelt - értelmezést adjon egy műnek, amely bárkinek (ez esetben egy vallási kisebbségnek) érzelmeit, meggyôzôdését sértheti.
Mindehhez képest a recenzió olyan - árnyalatlan és leginkább általánosító jellegük miatt bántó - állításai, mint például "de amikor nem a bizniszt csinálják [az Amerikába bevándorolt zsidók], hanem egymás közt vagy magukban vannak, valamennyien csökött európaiak, mint mi" vagy "úgy élt, úgy halt (prosztatarák), mint egy tisztességes, boldog amerikai polgár", akár még szórakoztatónak is tűnhetnek. Remélhetôleg Radics Viktória ez alkalommal csak pontatlanul fogalmazott.
Az Ex libris rovatban ki-ki beszámolhat szabadon választott olvasmányairól, mégpedig olyan stílusban, amilyenben akar. Én az olvasás szellemi kalandjáról írtam az élôbeszédbôl is merítô, metaforikus irodalmi stílusban: az olvasás kalandjának történetét meséltem el, a kompozíciót novellisztikusan összerántva.
Amikor tehát "igazi regényt" és "igazi zsidókat" emlegetek, akkor természetesen - mint ez írásom tónusából következik - nem kategóriákat állítok fel, hanem csak úgy használom ezeket a szavakat, ahogy a köznyelvben szoktunk "igazi szerelemrôl" vagy "igazi töltött káposztáról" beszélni. Meghagytam az "élô nyelv" érzelmi színezettségét, polivalenciáját. Amikor például "igazi szerelmet" mondok, akkor tudni tudom ugyan, hogy ilyesmi a szó szoros értelmében nincs, ám azt hiszem vagy azt súgja a vágyam, hogy talán valahogy mégis van: van is, meg nincs is! Az "igazi regény" és az "igazi zsidók" a cikk kontextusában csakúgy poliszémikusak: van bennük irónia, képzet, némi valóság, szubjektivitás, objektivitás vegyest.
Nem is akartam leszűrni az "élô nyelv" fűszeres, ha úgy tetszik, zavaros levét, azaz az ambivalenciát. Mi több, én egyenesen törekszem arra, hogy el tudjak gondolni egyszerre több, akár ellentétes jelentést, minôséget, dolgot is. Számomra ez szellemileg nélkülözhetetlen, és fenntartom a jogot arra, hogy ellentmondásokban gondolkodjak és írjak, hogy paradoxonokkal és metaforákkal éljek, és közben ne mások sértôdékenységi küszöbét méregessem fél szemmel, hanem a nyelvet.
Az "igazi zsidók" kifejezést azokra a zsidókra is értettem, akik ragaszkodnak a tradíciójukhoz, meg azokra is, akik asszimilálódnak. Is-is. A kifejezés egy több generációt átfogó családregényrôl szólva bukkant fel, mely problematizálja a fokozatosan végbement asszimilációt, referenciája pedig a szövegemen belül van, nem pedig kívül, a társadalomban, ugyanis visszautalok vele Singer regényére, melyben viszont a vallási tradícióhoz való makacs, hűséges ragaszkodásról és ennek problematikusságáról volt szó. Az "igazi zsidókkal" szemben nem valamiféle hamis zsidók állnak, hanem a cikkemben tárgyalt Mailer- és Updike-regények hôsei, akik nem foglalkoznak az identitáskérdés vagy a hitkérdés ezen vetületével, a szerzôket nem ez a téma érdekli. Ugyanakkor az "igazi regény"-re rímelve ez a kifejezés írásom kontextusában azt is jelenti, hogy "igazi zsidó" nincs - habár valahol mégis van. A képzeletben, ami nem nem-létezést jelent. Tehát egyáltalán nem azt a racionalista, bináris logikát követtem, amit Mezei úr lát bele gyanakodva az egész másként működô szövegembe. Ám mindaz, amit mondok, csak annyiban "általános érvényre emelt", amennyiben a nyelv, a szó eleve általánosít. Egyes szám elsô személyben beszélek, és nem írhatom oda minden mondatom elé, hogy "szerintem".
Sajnálom, hogy a tárgyalt regényekben felmerülô zsidóproblematikához empatikusan közelítô, és a befogadás eleven élményének érzékeltetésére törekvô írásom ilyesféle neheztelést váltott ki. Nem az ellenkezôjét gondolom annak, amiket Mezei úr állít, hanem mást és másként. Szabad, nem?
Nem szokásom művészeti kritikára reagálni. Mégsem tudom megállni, hogy ne válaszoljak Halász Péternek az ÉS március 17-i számában Ôk hárman címmel megjelent cikkére Frankl Péterrel és Ralph Kirshbaummal március 12-én a Zeneakadémián adott koncertünkkel kapcsolatban.
Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy Halász Péter pontatlanságát már korábban is kifogásoltam. Ez volt mindeddig az egyetlen alkalom, amikor egy újságcikk arra késztetett, hogy tollat ragadjak. Édesapját jól ismertem és nagyra tartottam, ôt tekintettem Zathureczky Ede 1957-es távozása után a magyar hegedűoktatás egyetlen érdemleges képviselôjének. E háttér ismeretében nagyon csodálkoztam, amikor néhány éve kezembe akadt a Hungarian Musical Quaterly egy száma, melyben Halász Péter terjedelmes cikkben foglalta össze a magyar hegedűoktatás történetét, megemlítve jeles pedagógusokat, sikeres művészeket (jómagamat is), csak éppen megbocsáthatatlanul és érthetetlenül éppen Zathureczky Edét "felejtette" ki. (Több mint tíz évig a Zeneakadémia igazgatója is volt!) A lap leközölte helyreigazításomat, Halász Péter pedig egy késôbbi találkozásunkkor kusza indokokra hivatkozva kért elnézést, de nyilván nem felejtette el az incidenst.
Friss koncertbeszámolóját lekezelô és bántó megjegyzéssel kezdi, amikor Ralph Kirshbaum szülôhelyét, Tylert "porfészeknek" nevezi, holott az a valóságban ápolt, aszfaltozott és csatornázott kisváros, pornak sem a szó legszorosabb, sem átvitt értelmében olyannyira nincs nyoma, hogy történetesen az amerikai rózsatermelés központja.
Ami magát a zenei kritikát illeti, Halász ízlése felôl nem nyithatok vitát, de tényeket nem szabadna megmásítania. A zongoratrió Magyarországon sajnos nem közismert műfaj, mint a vonósnégyes, de nemhogy nem "sodródott az elôadóművészet senkiföldjére", hanem világszerte nagy elismerésnek örvend, a nagy zeneszerzôk remekműveket alkottak e téren. Az általunk választott Mendelssohn c-moll és Schumann F-dur trio állandó repertoárművek, mint ahogy Dvor?ák Dumky triója is, amit nem lenne szabad úgy elintézni, mintha az valamiféle könnyed bravúrmű volna. Súlyos, drámai érzelmeket kifejezô darab, melyben Dvor?ák ugyanúgy emelte át a folklór elemeit a klasszikus zene fô áramvonalába, akár Schubert a bécsi utcák dallamait vagy Bartók a román és magyar népdalokat klasszikus szerzeményeikbe.
Végül, Halász Péternek nincs igaza abban, hogy a trióban a pianista játszaná az irányító szerepet. A mi esetünkben különösen nincs ez így, hiszen az év legnagyobb részében szólistaként lépünk fel és mint trió egyenrangú szerepet töltünk be kamarazenélés közben. Matematikailag sokszor a zongorista játssza a legtöbb hangot valóban, de félreértés lenne azt hinni, hogy ez a "primus inter pares" rangját biztosítaná neki. A kritikust ezen a koncerten valószínűleg az vezethette félre, hogy Frankl ezúttal a szokásosnál még többet mozgott, mintha vezényelni, irányítani akart volna minket. (Erre nem volt szükség, hiszen a fent említett műveket több mint negyed évszázada játsszuk.) Ez a váratlan fordulat meglehetôsen meglepte és megzavarta mind Kirshbaumot, mind engem.
Érdekes, hogy Halász éppen ilyen körülmények között érzett "megbékéltebbnek".
Úgy látszik, vannak levezekelhetetlen bűnök: a Pauk György említette "incidens" négy évvel ezelôtt saját helyreigazításommal, úgy hittem, lezárult. Aki erre ismét emlékeztetni akar, nyilván maga nem tud felejteni.
Egyebekben, megköszönöm az okulásomra szolgáló gazdaságföldrajzi pontosítást.
Váncsa István Agitátorok című cikkében (ÉS, március 24.) ismeretlen, egy bizonyos munka elvégzésére alakult cégként aposztrofálja a Dinasztia Kiadót. Ezzel szemben a tények a következôk:
Ami pedig a Váncsa István szerint élcelôdésre alkalmas tartalmat illeti, a könyv szerzôi között - mondjuk az utolsó 30 oldalon - olyan, kizárólag naftalinos írónevek vannak, mint Illyés Gyula, Nagy László, Székely János, Kányádi Sándor, Jékely Zoltán, Márai Sándor, Csanádi Imre, Wass Albert, Radnóti Miklós, József Attila, Kosztolányi Dezsô, Mándy Iván.
Tessék szagolgatni és szégyenkezni.
a Dinasztia Kiadó elnök-vezérigazgatója
1981. június 28-án egy úr, akinek minôsítése munkadossziéjának tanúbizonysága szerint "Titkos megbízott", fedôneve pedig "Hajdu", alapos jelentésben összegezte, hogy mi mindenrôl beszélt Vezér Erzsébet elôzô napon Kenedi Jánoséknál. Arról beszélt például, hogy Háy Ágnes amatôrszereplôkkel be szeretné mutatni városi folklórgyűjtésének eredményeit. Legutóbb Bence Györgyöt kérte fel Lenin alakítására, de Bence nem vállalta a szerepet. "Vezér Erzsébet elmondta, hogy azt akarták illusztrálni, hogy Lenin, Engels és Marx, gondolj rájuk, ha szarsz". Elmenetele elôtt Vezér Erzsébet, aki Franciaországba készült éppen, "lediktált Kenedinek egy párizsi címet, ha jól értettem, ez az ô címe lesz majd kint, a cím így kezdôdik: 49, Rue Victor Hugo, Neully sur Seine" (sic!). Ez Fejtô Ferenc lakáscíme volt. Ha igazságosan akarjuk értékelni ezt a jelentést, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy Vezér Erzsébet megfigyelése nem szerepelt a titkos megbízott feladatai között. Róla csak azért számolt be, mert véletlenül találkozott vele Kenedinél. Hivatástudatát bizonyítja, hogy agyába vésett egy számára semmit sem jelentô francia címet, holott nem tud franciául, és még azt sem tudta, hogy egy fontos ember lakását nevezte meg.
Nem akartam többször Tar Sándorról írni. Pedig nagy kísértést éreztem erre, amikor legfôbb besúgottja, Kenedi János Tolerancia-díjat kapott azért, amiért a védelmére kelt, és áldozatnak nyilvánította. Más országokban a spiclik áldozatai iránt éreznek szolidaritást a demokraták, nálunk a spiclik és a spiclik védelmezôi iránt. A német publikum, amelynek elmeséltem ezt, kacagásban tört ki. Valaki megkérdezte, hogy miféle pártállamból visszamaradt kuratórium döntött így. Azt feleltem, hogy a kuratórium tagjai az ország értelmiségi krémjéhez tartoznak. Ez olyan iszonyatosan komikus volt, hogy már nevetni sem lehetett rajta.
Akkor is elhessentettem a feltámadó kísértést, amikor kezembe kerültek a Vezér Erzsébetrôl szóló besúgói műremekek. Pedig ezeknek a dokumentumoknak az ismeretében vitatni sem lehet, hogy "Hajdu"-ra alkalmazható Illyés Gyula szerencsés kifejezése: ô csakugyan "magánszorgalmú kutya" volt. Besúgói tevékenységét ezentúl senki sem mentegetheti jóhiszeműen. Mégis úgy gondoltam, hogy bölcsebben teszem, ha nem provokálom tovább az alattvalói beidegzôdéseket.
Elhatározásomat akkor másítottam meg, amikor elolvastam az ÉS március 17-i számában ("Az utókornak nem üzenek semmit") Petri György fejtegetését Tarról: "Nem nekem, nem nekünk volt akkoriban nehéz, nyugati kapcsolatokkal rendelkezô budapesti ellenzékieknek, hanem Tar Sándornak, mondjuk neki volt nehéz - vidéken melósnak, technikusnak lenni, egyedül." Ezt a kesztyűt, úgy éreztem, fel kell kapnom, hiszem nekem dobták oda. Amióta spicliprókátorkodásért megtámadtam Kenedit, visszamondták nekem, hogy Petri, akivel az elmúlt harminc évben meglehetôsen jó viszonyban voltam, nagyon dühös rám. Dühének indítékai feltételezésem szerint csak érzelmi kötöttségekbôl fakadhatnak, mert nem egyeztethetôk össze - mint erre kitérek még - politikai és erkölcsi felfogásával. Ellenséges érzületét egyébként magamtól is felfedeztem volna, hiszen még komikus formában is elôtört. Azt mondta a 16 Óra egyik adásában Szénási Sándornak, hogy én azért fordítottam le a Hamletet, mert gyűlölöm Aranyt. "Márpedig negatív indulatból jó eredmény nem születhet" - valahogy így fejezte ki magát. Erre felhívtam Petrit, és megkérdeztem tôle, valóban azt gondolja-e, hogy fordításaimmal borsot akartam törni a koporsójában idôzô Arany orra alá? Kis csend után ezt válaszolta: "Elnézést kérek." Azt is ellenséges érzéseinek számlájára írom, hogy mindkét említett interjújában nagy nyomatékkal hangsúlyozta: az Othellót csak ô tudná magyarra fordítani. Amikor telefonon beszéltünk, megkérdeztem, hogy olvasta-e Hamlet- és Othello-fordításomat. Sejtettem, hogy nem olvasta ôket, hiszen a kötetben, amelyben megjelentek, láthatta volna, milyen ôszinte tisztelettel beszélek Arany teljesítményérôl. Petri az érthetô kérdésre érthetetlenül válaszolt. Nem mondott nemet, de igent sem. Így hát igazolva láttam gyanúmat, miszerint elmarasztaló ítéletét a kötözködés vágya ihlette. A kötözködés okát pedig nem kereshetem másutt, csak a Tar-vitában. Vissza is térek rá.
Petri közölte Keresztury Tiborral, és rajta keresztül az ÉS olvasóival, hogy az idô nem gyógyítja be a sebeket, jogilag tán van, "de magánemberileg - legalábbis számomra - nincs elévülés. Kádár János nekem ma is ugyanaz a gyűlöletes alak, aki mindig is volt". Hát a besúgókkal hogyan áll? Annak idején mintha írt volna egy sikeres költeményt a "személyi követô"-rôl, aki nem azonos persze a spiclivel, de rokon szakmát képvisel: mindkettô állami megbízatásból és titkos eszközökkel korlátozza a gyanúsnak ítélt állampolgár jogait. E versbôl mindmáig kitetszik, hogy magát a szakmát tekintette gyűlöletesnek, a személyi követô ugyanis valamennyi kollégáját reprezentálja. És most - noha számára ugyebár magánemberileg nem létezik elévülés - a Kádár-rendszer besúgóját a szeretetre és együttérzésre érdemes lények skáláján a Kádár-rendszer ellenzéke fölé emeli.
Mit hoz fel mellette? Azt, hogy a külföldi kapcsolatokkal rendelkezô ellenzéki értelmiséggel ellentétben egyedül volt. Meg sem kérdem, hogy vajon vállalta volna-e Tar azokat a külföldi kapcsolatokat, amelyeket mondjuk Petri vállalt. De miért mondja Tarról, hogy egyedül volt? Még ha elfogadnánk, hogy az ember vidéken szükségképpen egyedül van, és egy gyárban is egyedül van, akkor sem felejthetjük el, hogy Tarnak legalább két társasága volt. Az egyik budapesti értelmiségiekbôl állt, akiket besúgott, a másik debreceni kíberekbôl, akiknek besúgta ôket. Mert hiszen ez a másodiknak említett kör is betöltötte lelkét, mint ez galambos krimijének bűnözô- és rendôrromantikájából napnál világosabban kitetszik.
Petri állítása ellentmond egyéb állításainak, és egész lényének. Korábbi szerepkörének is ellentmond. Indulása óta az elátkozott költô imázsa lengi körül és ez jól állt neki, mert az általa életre keltett változat csak ôt jellemezte, az ô lényébôl és életmódjából fakadt. Gyors elfogadottságát is ennek köszönheti. Azok közé tartozott, akik szakítottak a "szép költészet" Magyarországon uralkodó ideáljával. Ezt az irodalmi élet nagy része provokációnak érezte, Petri mégis rögtön talált híveket, nemcsak legjobb verseinek kimagasló értékei miatt, hanem azért is, mert a Villon- és Rimbaud-kultusz már korábban népszerűsítette nálunk az elátkozott költô szerepét. Az utóbbi idôkben azonban történt vele valami, ami arra bíztatja, hogy lucidus szövegkörnyezetben, tehát a régi színvonalán értekezve is megengedjen magának nyilvánvaló zagyvaságokat. Petri Györgyként, elátkozott költôként sohasem tenné ezt, de megteszi az élettôl búcsúzó klasszikus szerepkörében. Mert efféle szerepet erôltetnek rá évek óta, és ô sajnos egyre inkább eltűri ezt. Kellô köntörfalazás után már azt is meg lehet kérdezni tôle, hogy mit üzen az utókornak, sôt még válaszra is hajlandó kellô köntörfalazás után, felfüggesztve egyébként pompásan működô humorérzékét. A művét becsülô kritikusok pedig lassan úgy érzik, hogy csak akkor írhatnak róla kritikát, ha eleve lemondanak kritikai szemléletükrôl. A világért sem hoznák szóba, hogy Petri, noha indulásától mindmáig (a mezônyben talán egyedül) tartani tudja impozáns költôi színvonalát, az utóbbi idôben - hogy Heine önmagáról szóló mély viccét alkalmazzam rá - gyakran már nem verseket, hanem Petri-verseket ír, vagy hogy szentimentális kibicsaklásokat is megenged magának. Így a kritikátlan áhítat légkörében olyan kritikai írásművek születnek, melyek közül még a legintelligensebbek is inkább hatnak koszorúknak, mint emancipált szellemi teljesítményeknek.
Petri ebben a légkörben, szerepével élve (vagy visszaélve), nyugodtan mondhat bármit, mert tudja, hogy úgysem száll vele vitába senki. Aki tekintély, azzal nálunk egyébként sem szokás vitázni, hát még ha az élettôl búcsúzó klasszikus képében lép elénk. Ez esetben a legtétovább ellentmondás is égbekiáltó illetlenségnek számít. E szerep hordozója szôröstül-bôröstül a nemzeti tulajdon része, mint ahogy nemzeti tulajdon maga a szerep is, mely öröklôdik nemzedékrôl nemzedékre. Emlékszem, vagy harminc éve azt írta Németh László a Kortársban, hogy a magyar lélektôl vagy a magyar szellemiségtôl idegen a humor. Válaszcikkemben kifejtettem, hogy író így még nem azonosult nemzetével. Ugyanis csak ezzel magyarázható, hogy nemzetivé bírja tágítani a benne tátongó humortalanságot, és el tud feledkezni egyebek között Csokonairól, Aranyról, Karinthyról. Cikkemet nem közölték, mert Németh László felesége attól tartott, hogy férje is elolvasná, és akkor azon nyomban végezne vele a hipertónia. Valójában azonban írásom azért nem jelenhetett meg, mert nyomdafestéket nem tűrô illetlenség lett volna ironizálni az élettôl búcsúzó klasszikussal.
Amíg Petri csak azt mondta, hogy gyűlölöm és bosszantani akarom Aranyt, addig betartottam az illemszabályokat. De ha személyének és szerepének teljes tekintélyével csatlakozik a spiclimentegetéshez, a múltjával ôszintétlen viszonyban leledzô értelmiségnek ehhez az újdonsült társasjátékához, akkor mély lélegzetet veszek, és közbekotyogok. Miért kell egy Petri Györgynek alkalmazkodnia a mi tekintélyelvű közszellemünk követelményeihez? Eddig ô alakította a szerepeit - miért kell most belelöttyennie egy öntôformába? Költészetébôl igaz politikai-erkölcsi hierarchia olvasható ki - Bibó Istvántól és Nagy Imrétôl Brezsnyevig és a személyi követôig -, most miért fordítja meg ezt a hierarchiát? És hogyan tenyésztette ki magában az ehhez szükséges érzelgôsséget és gondolati igénytelenséget? Miért kell Szent Állattá válnia, amikor maradhat Petri György is?
Az ÉS-ben többször is foglalkoztak dr. Bauer Miklós személyével, aki az elmúlt évek során Eörsi Mátyás képviselôvel (SZDSZ) közös ügyvédi irodát tartott fenn. Szélsôjobboldali újságok már évek óta cikkeztek dr. Bauer ÁVH-s múltjáról, és nemrégiben a Történelmi Igazságtételi Bizottság is felszólította Eörsi Mátyást, hogy mondjon le képviselôi mandátumáról, mert Bauerrel való együttműködése kompromittálja politikusi szerepét. Eörsi bejelentette, hogy "a legrövidebb idôn belül távozik Bauer Miklós a közösen működtetett ügyvédi irodából", és arra hivatkozott, hogy neki személy szerint semmi tudomása sem volt Bauer ávós múltjáról. Maga Bauer mindezt cáfolja, amennyiben arra hivatkozik, hogy távozása már jóval a TIB panasza elôtt volt, kölcsönös megegyezéssel eldöntött tény, melynek egyetlen oka elôrehaladott korában keresendô (Egy döntésrôl, ÉS, márc. 17.).
Többen Eörsi eljárását Bauer cserbenhagyásának, árulásnak tartják, hiszen "a TIB támadását megelôzôen nem került napvilágra semmi bizonyíték, ráadásul a felelôsségre vonása kizárólag a bíróságra tartozik" (Kádár Judit: Kérdések, kérések, ÉS, február 25.).
A Bauer-ügy több kérdést is felvet. Elôször is: állítható-e egyáltalán, hogy dr. Bauer Miklós bűnös és kompromittált személy? Ha igen, akkor igaz-e az az állítás, hogy erre Eörsi Mátyás együttműködésük évei-évtizedei alatt nem jött rá? És végül: miért és mennyiben kompromittál valakit, ha ma volt ávéhásokkal dolgozik együtt a gazdasági életben? Értékelhetô jogtalan felelôsségre vonásként, ha az ilyen embereket kiközösítik?
Dr. Bauer Miklós neve nem ismeretlen az ÁVH történetével foglalkozók elôtt. Péter Gábor a "lehetô legjobb munkaerôk" között tartotta nyilván. 1945 januárjától vett részt feleségével együtt a "demokratikus" rendôrség munkájában: mindketten kiváló idegennyelv-tudásukat kamatoztatták. De nemcsak ezt: dr. Bauer nyilvánvalóan hamis tanúvallomások felvétele miatt szerepelt azon a listán, melyet az MDP vezetôi számára készítettek 1955-ben a leginkább kompromittált kegyetlenkedô ávósokról (Szakács-Zinner: A háború megváltozott természete, Bp., 1997, 132. o.).
Bauer Miklós Farkas Vladimir beosztottjaként vett részt a Rajk László ellen lefolytatott koncepciós nyomozásban. Az ÁVH operatív nyilvántartási osztályát vezette, majd Péter Gábor javaslatára Ries István igazságügyi miniszter vizsgálótisztje lett. Farkas Vladimir erre így emlékezett vissza: "Egy karosszékbe kötözte ôt, majd a feje fölé egy vízzel teli edényt helyezett el, amelybôl állandóan csöpögött a víz. Amikor ezt meghallottam, azonnal magamhoz rendeltem Bauert, és magyarázatot kértem tôle. Ô történelmi ismereteim hiányára utalva felvilágosított arról, hogy ezt a módszert a kínaiak már az ókorban is alkalmazták a bűnösök vallomásának kicsikarására. Hozzátette, hogy szerinte ez a módszer rendkívül hatásos, és akivel szemben ezt alkalmazzák, vagy beleôrül, vagy idegileg nem bírja sokáig a tortúrát. Én felháborodtam ezen, amit Bauer szemmel láthatóan nemigen értett, de legyintve kijelentette, hogy rendben van, abbahagyja az egészet. Pedig nagy kár - tette hozzá -, hiszen Ries nemsokára beismerô vallomást tett volna."
Erre azonban már nem kerülhetett sor: Ries István, aki korábban maga is törvénytelenségek részese volt, 1950. szeptember 15-én hosszas szenvedés után meghalt, mert fogvatartói nem látták el megfelelô gyógyszerekkel, bár akut urémiás beteg volt. Azok a mendemondák, melyek szerint Riest agyonverték, nem felelnek meg a valóságnak.
A késôbbiekben dr. Bauer az ÁVH Hírszerzés Fôosztályán a nyugat-európai osztályt vezette, de bedolgozott még más vizsgálatokba is, mint például Szücs Ernô ÁVH-s ezredes és Szücs Miklós ügyébe is. A vád: mindketten ellenségek, trockisták és angol kémek. Tárgyalásra itt sem került sor: a vádlottak belehaltak a kihallgatásokba, orvosok szerint a halált gumibotütésektôl származó égési sebek okozták, melyek az egész testfelületet érintették. Dr. Bauernek azonban a veréshez nem volt közvetlen köze.
Marosán György 1962-ben nyilvános beszédben említette dr. Bauert mint körömtépô ávóst. Vádaskodása azonban alaptalan volt, és csak aktuálpolitikai célokat szolgált: a nyelvzseni Bauer feladata az ÁVH-n belül a kiértékelés és összefoglalók írása volt, verôembernek nem ôt használták. Felelôssége is más természetű: jelentései alapján Péter Gábor, Rákosi Mátyás és Gerô Ernô hozott súlyos döntéseket. Ries István esetében viszont minden jel szerint ô is részt vett a kínvallatásban.
A sors sajátos fordulataként a Péter Gábor ellen indított cionista per elôkészületei során Bauer Miklóst is letartóztatták. Farkas Vladimir visszaemlékezése szerint Bauer a kihallgatásokon bevallotta, hogy többek közt ô is eljuttatta Péter Gábor leveleit a CIA-hoz. Szerencséjére Sztálin halála megakadályozta, hogy a per ítélkezési szakaszba jusson. Csak véletlen egybeesés, hogy mindez kísértetiesen emlékeztet a Szabó István-film fôhôsének élettörténetére.
Nemcsak Bauer Miklós, hanem felesége, valamint feleségének testvére, Szendi György is ÁVH-s tiszt volt, és részt vett különbözô koncepciós ügyek kivizsgálásában. Szendi az 1954-ben megindult vizsgálatok szerint az egyik legkegyetlenebb, betegesen szadista hajlamú verôlegény volt éveken át. Nehezen hihetô, hogy Eörsi Mátyás minderrôl nem informálódhatott, különösen azért, mert Bauer fiával, aki ugyanazon párt színeit képviseli, mint ô, napi kapcsolatban áll.
Mindebbôl nyilvánvaló, hogy Bauer Miklóst részben jogi, de elsôsorban morális felelôsség terheli a kommunista diktatúra bűntetteiért, melyeket maga is aktívan elôsegített (Bauer szerencséje, hogy e morális felelôsség döntô része az ô esetében soha sem lesz jogivá változtatható). Sajátos, hogy vannak, akik cserbenhagyásnak, sôt felelôsségre vonásnak értékelik, ha egy politikus nem kíván ilyen emberekkel közös irodát fenntartani. Néhai Hegedüs András miniszterelnökben volt elég lelki nagyság ahhoz, hogy felelôsségével szembesüljön, ezért senki sem háborodhatott volna fel, ha valaki ôt választja munkatársául. Bauer esetében azonban efféle gesztusok nem ismertek.
Hogy egy politikus kikkel veszi körül magát, sokat elárul. Számtalan olyan személy létezik, aki jogilag nem vonható felelôsségre, de mégsem mutatkozhat magára valamit adó politikus oldalán. Ez nem felelôsségre vonás, hanem csak jó ízlés kérdése. Ha Eörsi a személyes barátságot részesítette volna elônyben, lemondhatott volna mandátumáról - ha pedig a politikai karrier lett volna számára fontosabb, akkor kezdettôl fogva fel kellett volna függesztenie szakmai kapcsolatát az ÁVH volt, kompromittált tisztjével. Azzal, hogy Eörsi Mátyás éveken át nem törôdött ezzel, majd amikor a helyzet Bauer idôs kora miatt magától megoldódott, és az önkéntes távozásból politikai gesztust kreált, elsôsorban önmagáról állít ki többszörösen is szomorú erkölcsi bizonyítványt: önérdeke mind a jó ízlésnél, mind a tisztességnél és a barátságnál fontosabbnak bizonyult. Botrány, hogy éppen a Szabad Demokraták Szövetségénél kell az ilyen esetnek megtörténnie: annál a pártnál, melynek alapító tagsága egzisztenciáját is kockára tette a jogállam megteremtéséért, és akiket ezért a fent említett ávéhások és utódaik a legkeményebben üldöztek. Az igazi árulás itt érhetô tetten. Azzal, ahogyan Eörsi Mátyás a jogtiprások elkövetôit kezeli, nemcsak önmagát teszi hiteltelenné, hanem méltánytalan azokkal szemben is, akiknek szavazataira számít.
A berlini fal leomlása elôtt a nyugati közbeszédben a "kapitalizmus" szót alig használták, s Magyarországon is inkább csak az ortodox marxisták örökítették tovább brosúráikban. A piacgazdaság alapvetô elveire épülô rendszerek között sokkal nagyobbnak látszott a különbség, mint a hasonlóság. Az iszonyatos társadalmi szakadékot produkáló latin-amerikai rendszerre, a szabad versenyes Észak-Amerikára, az erôsen kollektivista hagyományú Távol-Keletre és a vegyes gazdaság felé haladó Nyugat-Európára legfeljebb idôs bolsevikok stemplizték rá egységesen a "kapitalizmus" címkét. Angolszász szerzôk a svéd modellt olykor nyíltan szocializmusnak nevezték, s a svédek nem is sértôdtek meg ezen, büszkén vállalták, hogy az állami újraelosztás és a szakszervezeti részvényprogram révén lassan többségbe kerül a társadalmi tulajdon.
Életem legbalosabb korszakában is csak szánni tudtam Lukács Györgyöt azért, hogy képes volt megfogalmazni a "legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus" lélegzetelállító tévtanát. A sztálini Szovjetunió és mondjuk a kapitalista Hollandia ellentétbe állítása azonnal leleplezte a gondolat totális abszurditását. Igaz, azóta azt is megértettem, hogy a legrosszabb kapitalizmus (mondjuk a jelcini orosz rablókapitalizmus) sem jobb annál a viszonylag elviselhetô szocializmusnál, amelyet a hatvanas-hetvenes években itthon is megtapasztalhattunk. Ha valaki nem ortodox marxista, akkor könnyen beláthatja, hogy az egyes országok összetett földrajzi, történelmi és kulturális hagyományai legalább olyan fontosak, mint az egy szóval leírható társadalmi formációk. Az osztrák és a magyar rendszer mindennapi működése a nyolcvanas években is jobban hasonlított egymásra, mint amennyi hasonlóság akadt a "kapitalizmus" ausztriai és brazíliai, illetve a "szocializmus" magyarországi és laoszi modellje között. Nyugat-Európában többféle kifejezést használtak az 1945 után kialakult rendszerekre - szociális piacgazdaság, jóléti állam, vegyes gazdaság -, de a "kapitalizmus" kifejezéssel inkább csak szélsôbalról illették ôket.
Sajátos fordulata a sorsnak, hogy az elmúlt évtizedben neoliberális oldalról fedezték fel újra a kapitalizmust mint egységes társadalmi és gazdasági rendszert. A kapitalizmusnak ebben az olvasatban nincs alternatívája, 1989-es diadala Fukuyama kifejezésével maga "a történelem vége", s létezik egy központi modell, melynek normáit az összes helyi változatnak követnie kell. E normák között a legfontosabbak a gazdaság teljes privatizációja, a nemzetközi tôke adómentessége, a tôke érdekeinek abszolút prioritása a szociális, környezeti és kulturális érdekek felett. A kilencvenes években egyetlen összefüggô dogmává nôtte ki magát ez a "világbankos", neoliberális viselkedési kódex. Bár e merev és fejlôdésképtelen rendszer hátrányaira II. János Pál pápától Soros Györgyön át Günther Grassig számos kiváló személyiség hívta fel a figyelmet, látványos áttörést mégis Seattle ostroma, a világgazdasági konferencia szétverése hozott.
Seattle rávilágított arra a nyugtalanító tényre, hogy a neoliberális kapitalizmusnak nincs demokratikus kontrollja. Ha a mindennapi életet meghatározó döntések növekvô részét a nemzetközi gazdasági intézmények hozzák, s ezeket az intézményeket semmilyen demokratikus testület sem ellenôrzi, akkor a demokrácia kiüresedik és értelmét veszti. A seatle-i koalíció nem államosítani akar, hanem a polgári demokrácia eredeti normáit kéri számon a kapitalizmuson. A befektetési és kereskedelmi kedvezményeknek eredetileg az volt az értelmük, hogy az egyéni hasznon keresztül a nagyobb közösséget és a nemzetet is szolgálják. Erre a "közjóra" épült a polgári társadalmak mítosza. Ha a multinacionális tôke nincs tekintettel a helyi társadalmak érdekeire, a szociális, kulturális és környezeti értékekre, akkor a polgári demokrácia valami egészen másféle rendszernek adja át a helyét.
Sajnálom, hogy Boros János filozófus az Élet és Irodalom március 17-i számában megjelent Demokrácia és kapitalizmus című, terjedelmes cikkében utalást sem tesz a fenti problémákra. Nem hiszem, hogy a szegények és a gazdagok között világszerte növekvô szakadék, a környezetszennyezés és a globalizáció ellentmondásos következményei nélkül érdemes úgy általában "demokráciáról" és "kapitalizmusról" elmélkedni. A lakosság legszegényebb és leggazdagabb tíz százaléka közti jövedelemkülönbség aránya Magyarországon az elmúlt tíz évben ötszörösrôl nyolcszorosra nôtt. Az elmúlt tíz év jövedelmi statisztikái szerint a lakosság kétharmada szegényebb lett, egytizede látványosan meggazdagodott, a köztük lévô szűk egynegyed pedig jelentôs többletmunkával megôrizte korábbi helyzetét. A magyar export közel felét produkáló nemzetközi cégek a lakosság alig egy-két százalékát foglalkoztatják. A csúcstechnológiájú üzemek mellett düledezô házak, lepusztult iskolák és riasztó állapotú kórházak illusztrálják a gyakorlatban azt, amit az Európai Unió országjelentése elvont szavakkal úgy fogalmaz meg: Magyarországon indokolatlan és példátlan kedvezményt kap a nemzetközi tôke. Azt hiszem, ezek a mindennapi tények érthetôbbé teszik a magyar társadalom rosszkedvét és kiábrándultságát, mint a Boros János által említett, amúgy valóban kellemetlen jelenségek. (Ami viszont a szabad fegyverviselés amerikai elvét illeti, Boros professzor olyan idilli képet fest róla, mintha nem is hallott volna az Államokat naponta elöntô erôszakhullámról és az általa kiváltott indulatos vitákról.)
Boros János a mai magyar valóságtól teljesen függetlenül ismétli meg a neoliberális iskolának azokat a tanait, amelyeket ma már a Világbank vezetô szakértôi is revideálni kényszerültek. Olyan társadalmi modellt javasol számunkra, amelyben mindazt, amit az egyén "önmaga vagy szabad helyi társulások segítségével meg tud oldani (megélhetés, gazdaság, iskolázás, egészségügy) nem ruházza egy távoli központból irányított és leosztó államra". E mondat naivitásához képest a kenyeret nélkülözô francia parasztoknak kalácsevést ajánló Marie Antoinette francia királyné valóságos Ferge Zsuzsa volt. Ha a magyar települések maguk gondoskodnának az iskolázásról, akkor a cigányok analfabéták maradnának, a falusi gyerekek többsége két-három osztályt végezne, Budapest V. kerülete viszont kis túlzással megvehetné a kerületi ifjak kizárólagos használatára a Közép-európai Egyetemet. Az egészségügy terén ugyanez nagyjából azt jelentené, hogy a hárommillió nyugdíjas összes betegségét a jövôben csak forró teával lehetne gyógyítani. Tudom, hogy Boros János nem ezt akarja. De mindig elcsodálkozom azon, amikor azt látom, hogy a szélsô liberalizmus bajnokai végsô soron ugyanúgy hajlamosak életidegen teóriákat hirdetni, mint egykor a kommunisták. Azt pedig különösen elgondolkodtatónak érzem, hogy a környezetvédelem problematikáját meg sem említi írásában. Éppen a környezeti károk elôtérbe kerülése érttette meg a neoliberális kapitalizmus számos hívével is, hogy az elemi túlélés érdekében nemzeti és globális kontrollt kell létrehozni a termelés, az energiafogyasztás és a hulladékképzés fölött.
A világ legfejlettebb huszonöt országában a költségvetésen belül az állami újrafelosztás aránya átlagosan 46 százalék. Vagyis magasabb, mint a mai Magyarországon! Más dolog, hogy a nyugati demokráciák többségében az állami újraelosztásból több pénz jut az önkormányzatoknak és a civil szervezeteknek, mint nálunk. Az Európai Unió csúnya idegen szavakkal élve sok tekintetben szociálisabb, dirigistább és etatistább, mint a mai Magyarország. Szociálisabb, mert az egész unió lényege a fejlettségbeli különbségek tervszerű kiküszöbölése a különbözô embercsoportok, régiók és az országok között. Dirigistább, hiszen az unióban a bikasperma állagától a tôkekedvezményeken át az európai filmek arányáig a tévéműsorokban mindent központilag szabályoznak. Végül etatistább is, mert a központilag elôírt szociális és környezetvédelmi normák teljesítéséért mindig az adott államot teszi felelôssé.
Ha Magyarország komolyan gondolja, hogy csatlakozni akar az Európai Unióhoz, akkor a közeljövô legfontosabb feladata a jövedelemkülönbségek mérséklése, a közszféra megerôsítése és a környezetvédelmi beruházások többszörösre emelése lesz. Nem tudom, hogy a végcél, az önmagában is formálódó új Nyugat-Európa mennyiben tekinthetô klasszikus kapitalizmusnak, s mennyiben szociális piacgazdaságnak. Ôszintén szólva különösebben nem is érdekel. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy demokráciában a sorsdöntô különbség nem az egyén és az állam, hanem az egyéni érdek és a demokratikusan választott testületek által megjelenített közjó között húzódik. A "demokratikus kapitalizmusban" - de ezt sugallja a több ezer éves zsidó-keresztény hagyomány is - az egyéni érdekeltséget mindig hozzá kell igazítani a szélesebb közösség magasabbrendű érdekeihez. Itt és most ez elsôsorban a szociálpolitikára, az egészségügyre, az oktatásra és a környezetvédelemre igaz. Ha az állam (az önkormányzat, a "local government" is az állam része!!!) ebbôl kivonulna, akkor összeomlana az a maradék demokrácia is, amit Boros János amúgy joggal tart kevésnek és hiányosnak.
Ugyancsak megmondta a véleményét az alkotmányjogászként ismert Halmai Gábor az ÉS 9. számában (Igazság? Szolgáltatás?). Az ok, amiért tollat ragadott: a Legfelsôbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban megszüntette az Írisz TV által az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) ellen indított pert, minthogy a felperes keresetétôl elállt és az alperes ehhez hozzájárult. Ennek a végzésnek aztán súlyos következményei lettek: oda van a jogbiztonság, az igazság szolgái kiszámítható ítéletek helyett önkényes döntések meghozóivá degradálódhatnak, elôttünk a lejtô!
Elôrebocsátom, hogy a Legfelsôbb Bírósághoz semmi közöm. Továbbá, nem érzek elfogultságot sem az Írisz TV-vel, sem az RTL Klubbal vagy a TV2-vel szemben, bár - igazat szólva - sokra nem becsülöm egyiket sem, és az sem izgat túlságosan, hogy melyiküknek van igaza. Halmai Gábor gondolkodásmódja és tévedhetetlenségi szindrómája az, ami zavar.
Látjuk a cikkbôl: a végveszélyt egy jogértelmezési kérdés eldöntése (Halmai alkotmányjogász szerint: kapitális baki) idézte elô. De akárhányszor olvasom is el a cikket, abban jogértelmezésnek nevezhetô gondolatsort felfedezni nem tudok, hanem csak egy kinyilatkoztatást.
Ezért gondolom, hogy nem ártana megmutatni: hogyan is kell a jogszabályt értelmezni.
Egyetemi tananyag, hogy a jogértelmezésnek négy módja van. A nyelvtani, a rendszertani, a logikai és a történeti.
Vegyük elôször a nyelvtani és a rendszertani értelmezést. Ehhez elôször is az szükségeltetik, hogy elolvassuk a jogszabályt, amit értelmeznünk kell. Ha elég szorgalmasak vagyunk, találunk egy paragrafust a polgári perrendtartásban, 275/B szám alatt. Ez pedig azt mondja, hogy más rendelkezés hiányában a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsôbb Bíróságnak az általános szabályok megfelelô alkalmazásával kell eljárnia.
Az általános szabályok közé tartozik a törvény 160. §-a is, amely szerint a felperes keresetétôl elállhat, azonban, ha a bíróság már maga elé citálta az alperest és megkezdte az érdemi tárgyalást, az elálláshoz szükség van az ô beleegyezésére is. Az alperes tehát kikényszerítheti, hogy a bíróság járjon a jogvita végére, de ha az elállásban a felek egyetértenek, kötelezô a per megszüntetése.
A nyelvtani és a rendszertani értelmezés tehát világosan a Legfelsôbb Bíróság álláspontja mellett szól.
Azonban, ha sort kerítünk a logikai értelmezésre is, már lehet vitatkozni.
Halmai Gábor mondhatná: igen, de az ominózus 275/B § szerint, az általános szabályokat megfelelôen kell alkalmazni. A másodfokú bíróság ítéletével a per befejezôdik; a jogerôsen elbírált keresettôl való elállás ezért jogi képtelenség. Nem lett volna szabad tehát a felülvizsgálati eljárás során bejelentett elállást figyelembe venni.
Kézenfekvô azonban az ellenérv is. A felek szabadon rendelkeznek eljárási és anyagi jogaik felôl. Egy olyan eljárásban, amelynek a tétje a jogerôs ítélet hatályban tartása, megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése, miért ne dönthetnének a felek úgy, hogy abbahagyják a pert; ami határozat addig megszületett, helyeztessék hatályon kívül; úgy veszik tehát, mintha mi sem történt volna.
Annál is inkább így van ez, mert a felek megtehetik azt is, hogy a jogerôs ítélettôl - közös akarattal - eltérjenek. Például: a bíróság eltiltja az alperest valamitôl, de aztán a felperes megengedi: ne hagyja abba, csinálja tovább. Ha ezt elismeri a jogszabály, miért ne tehetnék meg a felek ugyanezt a felülvizsgálati eljárás során? Igaz, hogy az elôbbi esetben anyagi jogi, az utóbbi esetben pedig eljárásjogi rendelkezésrôl van szó, de hát az eljárásjog mégiscsak az anyagi jog szolgálóleánya, hiszen rendeltetése az anyagi jog érvényre juttatása.
A magam részérôl tudatosan nem foglalok állást, hiszen a célom nem a vita eldöntése, hanem megmutatni, hogy mi az az a jogértelmezés.
Arra azonban joggal kíváncsi a Tisztelt Olvasó: hogyan lehetséges ugyanabban a kérdésben kétféle logikus megoldás? Erre a történeti áttekintés ad magyarázatot.
Polgári perrendtartásunk az 1911-ben született elôdjének 1952. évi egyszerűsített kivonata. A felülvizsgálati eljárást azonban nem vette át belôle, az erre vonatkozó szabályok kivonatolására csak 1992-ben került sor.
A felülvizsgálati eljárás - természeténél, céljánál és logikájánál (ahogy ma divatos: filozófiájánál) fogva - rendes jogorvoslat kellene, hogy legyen. Annak az elvi törésnek, ami 1992-ben bekövetkezett, egyetlen - praktikus - oka van. Sokáig tart a per elsô fokon, sokáig másodfokon és a felülvizsgálat erre még rátesz vagy két évet. Látta a jogalkotó, hogy a perorvoslati lehetôség kimerítésének a célja sokszor csak az idôhúzás. Ezért mondotta: legyen a másodfokú ítélet jogerôs és végrehajtható. De látta a jogalkotó azt is, hogy sok másodfokú ítélet a jogszabály téves alkalmazásával született. Ezért mondotta: lehetôséget adok a másodfokú ítélet felülvizsgálására. Ha pedig vélhetô, hogy a jogerôs ítélet téves, a Legfelsôbb Bíróság függessze fel annak végrehajtását.
Felemás megoldás született tehát, ez pedig a melegágya a többféle értelmezésnek.
Függetlenül az Irisz TV-tôl és az RTL Klubtól, nagyon sokszor találkozunk olyan jogszabályokkal, amelyeknek értelmezése vitás. A Legfelsôbb Bíróság pont arra való, hogy ezeket a vitákat eldöntse. A döntés pedig általános érvényű, független a felek személyétôl. A magam részérôl óvakodnék annak sugalmazásától, hogy a Legfelsôbb Bíróság azért fogadta el az elállást lehetségesnek, mert ezáltal akarta az - egyébként ésszerű - eredményt: a status quo fenntartását elérni. De ha az ügyfél rendelkezhet jogairól, ma már nem lehet elhatározásának okát kutatni, sem pedig gyámkodni felette valamiféle magasabb szempont szerint. Ha a Legfelsôbb Bíróság úgy találta volna, hogy a keresettôl nem lehet elállni, hanem csak a felülvizsgálati kérelemtôl, akkor is mi történt volna? Megmarad az ország-világ által ismert megállapító ítélet, de akkor sem lehetett volna "felbontani" az RTL Klubbal kötött szerzôdést.
Bizony, kár volt Halmai Gábornak mindjárt rosszra gondolnia.
nyugdíjas kollégiumvezetô, a Magyar jog fôszerkesztôje
Kovács László szerint a jogszabályértelmezés alfája, hogy elolvassuk a jogszabályt. Igen ám, de elôször is meg kell tudnunk állapítani, hogy mely jogszabályi rendelkezés vonatkozik tárgyunkra. Ehhez ismernünk kell a jogalkalmazásnak azt az alapelvét, miszerint a speciális szabály mindig lerontja az általánosat. Márpedig az általa értelmezett passzushoz képest a polgári perrendtartás tartalmaz egy speciálisat, a 228.§ (3) bekezdését, melynek értelmében a felperes elállási jogát csak abban a körben gyakorolhatja, amelyben a határozat még nem emelkedett jogerôre. Márpedig a jelen esetben - ezt Kovács is elismeri - a Legfelsôbb Bíróság jogerôs ítélet felülvizsgálata ügyében járt el. Vagyis már a másodfokú eljárásban is csak korlátozottan, a harmadfokon pedig egyáltalán nem. Tehát a felülvizsgálati kérelemre indult, lényegében harmadfokú eljárások keretében ugyan elvileg lett volna mód a per megszüntetésére, de semmi esetre sem azzal az indokolással - mint a mostani esetben -, hogy a felperes keresetétôl elállt. A történeti értelmezés során azt is elismeri Kovács, hogy a felülvizsgálat mint rendkívüli jogorvoslat keretében csak kivételesen, kizárólag a törvénysértô jogszabály-értelmezés orvoslására van lehetôség a jogerôs ítélet megtámadására. Ennek az eljárásnak a célja a kirívóan súlyos bírói hiba korrekciója, így annak során a bíróság nem lehet jogosult a felek indokolás nélkül elôterjesztett kérelmére sem az eljárást megszüntetni, sem pedig a jogerôs ítéletet hatályon kívül helyezni.
A felek rendelkezési jogát ezek szerint korlátozza a jogerôs ítélet. Ebbôl viszont következik az is, hogy téved Kovács, midôn azt állítja: "a felek megtehetik azt is, hogy a jogerôs ítélettôl - közös akarattal - eltérhetnek". Legfeljebb arra van lehetôségük, hogy ne hajtsák végre az ítéletet, ám ez már jogon kívüli magatartás. Ha azonban utóbb mégis meggondolják magukat, a jog már nem segít rajtuk. Hiszen egy ítélet jogerôre emelkedésének éppen az a legfontosabb következménye, hogy ettôl kezdve kizárt újabb per indítása ugyanazon jog iránt és ugyanazon felek által. A jogerônek ezt a szabályát mondja ki a perrendtartás 22. §-ának (1) bekezdése, melynek értelmezésére Kovács szintén elmulasztotta felhívni az olvasók figyelmét. Ha ugyanis a jogerôs ítélet nyomtalanul eltörölhetô, akkor a felek holnap újabb pert indíthatnak egymással szemben az eredeti jogvitával kapcsolatban. Akkor pedig a jogviták sohasem zárulnának le, ami ellentétes a jogállamiság egyik legfontosabb elemével, a jogbiztonsággal. Errôl a veszélyrôl szólt eredeti írásom. Sajnos szakértô kollégámnak nem sikerült meggyôzni arról, hogy indokolatlan lett volna mindjárt rosszra gondolnom. Úgy tűnik, a jogszabályértelmezésre is igaz Kazinczy Ferenc intelme a "nagy titokról", vagyis nem elégséges "jól" értelmezni egy szabályt, ki is kell tudni választani a "jót".
egyetemi tanár, a Fundamentum fôszerkesztôje
Kérjük külföldi állampolgárságú szerzôinket, hogy szíveskedjenek az adott ország adóhatóságától úgynevezett illetôségigazolást beszerezni. Az okirat hiteles magyar nyelvű fordításáról készült másolat a honorárium kifizetéséhez szükséges, s ezt a vonatkozó jogszabály rendelkezései alapján semmilyen egyéb okirattal pótolni nem lehet.
Tudom, hogy egy lap nem felel a benne megjelenô hirdetések szövegéért, mégis kénytelen vagyok szóvá tenni ezt: az ÉS március 24-i számának 21. oldalán megjelent a Magyartanárok Egyesületének közleménye a nevemmel. Mármint hogy elôadást tartanék a kétszáz éve született Vörösmartyról. Azt a referátumot azonban igen tisztelt névazonosom, a Fazekas Gimnázium igazgatóhelyettese, a kiváló tankönyvíró és -szerkesztô tartja, aki néha megkülönbözteti magát tôlem, néha - mint most is - nem. Pedig kínos félreértések lennének elkerülhetôk, ha a tanár úr, alkalmazkodva az íratlan szabályhoz, következetesen és félreérthetetlenül változtatna valamit nevének írásmódján. (Mintha nem is lenne olyan íratlan az a szabály: feldereng emlékeimben egy polgári per, mely két Márton László közt zajlott.) Idestova harminc éve publikálok. Nyomtatásban elôször, s remélem utoljára, adok hangot kívánságomnak.
író, filmtörténész
Vissza az idei számokhoz