Most éppen egy egészen különleges sajtóhibridizáció szemlélô tanúi vagyunk: összevonják a Magyar Nemzetet és a Napi Magyarországot. Errôl közelebbit nem lehet tudni, az összevonás korábban bejelentett tényén kívül hivatalosan szinte semmit sem közölt senki. Ami a szigorú összetartás ellenére mégis nyilvánosságra került, az egyszerûen kiszivárgott. Már az is kérdéses, hogy ki az illetékes: a kormányzat elzárkózik az érdemi közlésektôl, amint azt a miniszterelnök mondotta, "ez az ügy nem a miniszterelnöki dolgozószobában dôl el", azaz, ehhez neki semmi köze. A két fôszerkesztô súlyos hallgatásba burkolódzott, a Nemzeté szinte meg sem szólal, a Napi Magyarországé annyit közölt, hogy a két fôszerkesztô "megkezdte az egyeztetô tárgyalásokat a továbbiakat illetôen" - ilyeneket a Tájhivatal mondott a hetvenes években, még korábban pedig Dzerzsinszkij a Csekában: mindenkinek annyit, amennyi rá tartozik, teljesen fölösleges információkkal tömni az emberek fejét. A postabanki portfólió vezetôje papagájszerûen ismételgeti hat hete, hogy üzleti döntésrôl van szó, a Mahir fôembere dettó.
Válasz arra sincsen, hogy miként lehet egy korábban hetven millióért vásárolt lap kiadói jogát a hírekben említett és nem cáfolt egymillióért eladni, különösképpen akkor, ha az adásvétel tárgya - a Magyar Nemzet kiadói joga -, momentán egy állami tulajdonú cégtôl csusszan át egy Fideszhez közel álló (igen, tudjuk!) magáncégbe, vagyis elsô megközelítésben jogos gyanú övezi ezt a szigorúan üzleti ügyletet; mintha nem pusztán egy lapösszevonásról, de egyszersmind az állami vagyon elherdálásáról is szó volna, s mint látjuk, mindez világos nappal. És természetesen további kérdések is adódnak, például hogy kinek a torkán fogják lenyomni majd a Nemzet eszelôs, többszázmilliósra rúgó, korábban fölhalmozott tartozásait - bár kétségem sincsen, hogy e szempontból semmi sem változott a Princz Gábor-i idôkhöz képes: lenyeli a Postabank, vagyis az adófizetô, hacsak nem ôdöng erre megint Kaya Ibrahim, ô szokott nagyobb tételben veszteséges cégeket vásárolni zsebbôl, csak úgy az utcán, kerítésen át stb.
Épül a polgári Magyarország, most éppen a polgári-konzervatív sajtó alakul. A genezis meg olyan, amilyen.
Mármost ebbe az alulról jövô üzleti sajtókatyvaszba szállt be a kormányszóvivô maga, amikor kijelentette, hogy a két lap összevonása a magyar sajtószabadság diadala, amennyiben a kormány nem gördített akadályokat az ügylet elébe. Vagyis - teszem hozzá én - engedélyezte azt.
Ezt most hogy értelmezzük?
A gondolat mindenesetre rettenetesen hasonlít Firpasz Károly egykori téeszelnök 1975-ös zárszámadási gyûlésen elmondott beszédének zárógondolatára, amelyben aktív hozzászólásokra buzdította a tagságot: "szóljanak az elvtársak bátran, hiszen tudják, nálunk a demokrácia engedélyezett." Vagyis, amint egykoron Firpasz, úgy most a magyar kormány is biztos abban, hogy a szabadság és demokrácia léte ténykérdés, hisz' ôk maguk, saját akaratukból engedélyezik: mi lehet ennél több? (Ôszintén szólva, hirtelen magam is meglepôdöm, azon, hogy ez a kormányszóvivôi gondolat most éppen miért szúrt szemet nekem, amikor két éve szakadatlan házalnak a magyar közélet ideológiai cuccosai, akiknek mindig eszükbe jut valami odavágó. Hogy aztán annak van-e értelme, vagy nincsen; hogy amit mondanak, azt jelenti-e, amit mondani akarnak vagy épp az ellenkezôjét, az szinte mindegy: most ezek mennek meg, a bárányfelhôk.)
De ha a történet már eddig is szomorú volt, akkor legyen még szomorúbb. Figyelemre méltó, hogy ebben a lapösszevonási történetben a legújságíróellenesebb megjegyzést nem valamelyik üzletkötô vagy pártidióta tette, hanem bizony egy újságíró, amennyiben a Nemzet egyik régi, becsületben megôszült szerkesztôje azt mondta, "méltánytalan a velünk szembeni eljárás, mert a Magyar Nemzet azon kevés újságok egyike, amelyek segítették a mostani kormánykoalíció gyôzelmét". A legcsekélyebb kioktatási szándék nélkül és a teljes szolidaritás jegyében tartom itt fontosnak, hogy nagy baj, amikor egy újság vagy újságíró a vele szembeni méltánytalanság megestekor saját korábbi jószolgálataira emlékeztet. A sajtó ugyanis - hacsak természetesen nem pártsajtó - a vonatkozó jogszabályok betartásán túl semmit sem várhat el a kormányszervektôl. (Ne is várjon!) Ha mégis többet, akkor a keletkezô ölebszindrómából csakis rosszul jöhet ki, s ezzel kapcsolatban legalább ennyire fontos fölismerés, ami a konzervatív kollégák figyelmét talán nem kerüli most el: ha a kormányzat, vagy az a kormányszerv, amelyiknek az eljárását a Nemzet szerkesztôje méltánytalannak ítélte, így bánik a számára kedves és ôt segítô újságírókkal és lappal, akkor a szaktársnak arról is megbízható fölismerése támadhat, miként bánik ez a kormány azokkal, akiket ellenségének tekint.
Az ügy persze ennél is bonyolultabb. A Magyar Nemzet hányattatott rendszerváltás utáni történetében ugyanis sok egyébre is játszott, nem kizárólag a polgári koalíció gyôzelmére. Mikor mire. Mai helyzetében kissé furcsa, hogy például a postabanki botrány ködösítésére az akkori fôszerkesztô - nyilván a már akkor is hivatalban lévô szerkesztô-bizottsági elnök egyetértésével - méltatlankodó vezércikket írt arról a pánikról, amit egy Z-né nevezetû asszony robbantott ki, s ezzel Z-né veszélybe sodorta nemcsak a Postabankot, de az egész magyar bankszférát, Kelet-Közép-Európa stabilitását, a SALT-egyezményt, és a világ 1945 után kialakult rendjét általában is. Nehéz így. Nehéz egyszer a Postabankot elvtelenül védeni, majd egy kormányváltás után a Postabank csôdje miatti felelôsök után kutatni. Ennek ára van, például az, hogy vészhelyzetben nehéz ügy morális szempontokra hivatkozni, sajnos. Mégis, a Magyar Nemzet még legutóbbi tíz évével is a magyar sajtótörténet egyik legértékesebb darabja. Ma, amikor még csak jogilag egyesült egy voltaképpeni pártlappal, amelynek vezetôi ilyen-olyan Fidesz-érdekeltségek ilyen-olyan bizottságaiban ücsörögtek, dr. Simicskával, Kövér Szilárddal, Schlechtnével (hogy ne a levegôbe beszéljünk, például a Millennium Vagyonkezelô Rt. nevû Mahir-cégben), s akik néhány nap múlva de facto is a Magyar Nemzet vezetôi lesznek, hangsúlyozva csak ismét: a magyar polgárosulás és a független magyar polgári újságírás jegyében.
Vissza az idei számokhoz