XLIV. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM, 2000. április 7.

KASZÁS MÁTÉ:

Quid nunc?

I.
a macska

Elegáns öltözetű, sápadt fiatalember üldögélt a Szülészeti Klinika parkjában, s ábrándozva nézte a sárga levelet gereblyézô asszonyokat a fák alatt, hallgatta csicsergô hangjukat. Egyikôjük azt mondta: "Irmuskának nem lett volna szabad visszamennie ahhoz a goromba emberhez, hiszen tudhatta, az olyan hele-hüle, semmilyen se!..." A másik az égre meredve töprengett: "Milicskó, vagy Milcsikó... Az is lehet, hogy Milicsicskó..." A harmadik, lila pacskerban, jót nevetett: "No hiszen, ha tehetném, én is csak olyan álmot álmodnék, melyben nincsenek tigrisek... Ha-ha!"
      Fürge, fekete macska settenkedett a levélkupacok körül. Amikor az asszonyok megálltak, kacarásztak, a macska is megállt, bal mellsô lábát lépésre készen mindaddig mereven kitartotta, míg újra meg nem zörrent a gereblyék alatt a száraz avar. Akkor aztán befurakodott a frissen felpúpozott kupacba, s hempergôzve széjjeltúrta.
      A fiatalember egy vékony fűszálat tartott az orra alá, megszagolta, forgatta, közben az órájára nézett: "Meglehet...!" - Mosolyogva, bizakodva mondta magának: "Meglehet...!" - Föltekintett a távoli, fehér szárnyú ablakokra, az ablakokban különbözô színű és feliratú reklámszatyrok sorakoztak, a reklámszatyrok elálló fülei, innen messzirôl nézve, hervadt virágoknak látszottak. Még csak tíz óra múlt, de az étkezdében már készülôdtek az ebédhez, hallani lehetett az edények tompa koccanását.
      "Tegnap nem mondtam el neki... - Míg tűnôdött magában, a fiatalember a sündörgô, fekete macskát követte tekintetével. -... Álmomban egymás mellett kerékpároztunk egy napsütötte, nyílegyenes úton. Káprázatos nyár volt, s oly béke a szívemben, amilyen még soha. Ez a kerékpártúra az egész világ szeme láttára zajlott, ô gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhát viselt, nekem pedig szalmakalap volt a fejemen. Valamiért megkülönböztetett figyelmet, tiszteletet kaptunk, de nem tudom, akkor sem tudtam, miért. Ugyanakkor távolabb két kisgyereket láttunk, akik fáradtan hazaérkeznek a messzi útról, s éhesen a szénába nyúlnak tojásért, hogy végre egyenek..." - Óvatosan szájába vette a fűszálat; vigyázott, ne harapja át. - "Tudom, hogy fölkeltem éjszaka. Tudom, hogy kimentem, lesöpörtem a morzsát az asztalról. De nem emlékszem, hogy kihajítottam volna az ablakon. Nem, egyáltalán nem emlékszem." - Szeme sarkából már a porta ajtaját kémlelte.
      A porta ajtaja nagy lendülettel kitárult, s egy középkorú, ôszes férfi lépett ki az udvarra. Mögötte, a tárt ajtóban, tarkapongyolás fiatal nô állt. A nô keservesen sírni látszott: arca, tekintete rimánkodóan könyörgô volt: "...o...á...i...a... !" - ilyen hangokat lehetett leolvasni a szájáról.
      Az ôszes hajú férfi mérgesen rálegyintett: "...i...u...a...!" - És határozottan elindult az úton lefelé, egyenesen a kocsijához sietett, kinyitotta a jobb oldali ajtót, a táskáját a hátsó ülésre hajította, fél lábbal már az autóban volt, amikor a portás rekedt hangja megállította.
      "Doktor úr! Akire várni tetszett, most vonalban van!"
      A fiatalember hol jobbra, hol balra mozgatta nyelvével a fűszálat. Kevés sósat érzékelt az imént, ám az íz, érdekes módon nem onnan szivárgott a nyelvére, ahol a zsenge zöldet megharapta.
      Az orvos közben dörmögve visszalépett a kocsiból, s elindult a porta felé. Pár lépés megtétele után azonban hirtelen megállt, s magasra lendített karral intett a portásnak:
      "Tartsa! Odamegyek a kocsival."
      A fiatalember most vette észre, hogy az orvos autója szorosan egy betonvályú mellett áll (a vályúban pöttöm virágok kornyadoztak a napon); ezek szerint, szögezte le magában, a doktor azért nem tudott az imént jobbról beszállni az autójába, mert a bal oldali ajtót nem tudta kinyitni a vályútól...
      Közben a kocsi motorja felpörgött, s a jármű fötörve, csikorgó kerekekkel, hirtelen meglódult hátra.
      A tarka pongyolás nô, a könnyes szemét törölgetve, akkor lépett le az útra. Amint a feléje tolató autót megpillantotta, bizonytalanul megállt. S mivelhogy az autó tovább robogott feléje, a nô sasszézó mozdulattal megkísérelt fél fordulatot tenni oldalra. Ám forduláskor a lába teljesen belegabalyodott a hosszú pongyolába, s a nô egyensúlyát vesztve, teli zsákként, elvágódott az aszfalton.
      A fiatalember azonnal fölpattant a padról. Ahogy kiáltásra tátotta a száját, foga közül kipottyant az agyonrágott fűszál:
      "Basszon...! Nem látod!..."
      A pongyolás nô, ahogy földre zuhant, ösztönösen máris hempergôzni kezdett, be az árokba. Végül is sikerült épségben kitérnie a gyilkos kerekek elôl.
      Nem így a macskának.
      Amikor a fiatalember az autójával száguldozó orvosra bôszen rákiáltott, az asszonyok már javában hajkurászták az állatot: "... Nem mész!... Nézzétek: mindent széttúrt a rohadék!..." A lila pacskeros messzire hajította a gereblyéjét, társai pedig tovább csapdostak söprűvel, vellával: "Sicc! Te szemét!..."
      Az árkon-bokron át riadtan menekülôt végül az orvos autójának bal hátsó kereke állította meg örökre. Éles, rövid nyivákolás, és egy tompa mély buffanás - ennyi hallatszott a kocsi alól.

II.
gerbera

A fehér köpenyes nôvér elôrement a folyosón, a férfi sietve baktatott utána, nem beszéltek, a lépteik kopogtak csak a szürke mozaiklapokon. A nô végül megállt egy ajtó elôtt, s tekintetével jelezte a férfinak: itt várjon! A férfi egyik keze a zsebében, másikkal a reklámszatyrot szorította. Kis idô múlva kijött a fehér köpenyes, még mindig nem szólt semmit, csak félrehúzódott a nyitott ajtóból, hogy a férfi szabadon besétálhasson.
      Világos, kicsi szoba volt; az asszony hanyatt feküdt az ágyon, mellig betakarva, két karja a paplanon, a feje alatt három párna. Amint megpillantotta a férfit, ajka erôtlenül széjjelnyílt, de nem tudott szólni, csak nézte. Aztán a feje párszor megrándult, a mozdulattól a haja kissé elôreomlott, s ahogy elôreomlott, egy zsíros tincs még hosszan lengedezett oldalt, a halántékánál. Közben, mintha mondta volna: "Isten!..." - Behunyta a szemét, darabig így maradt, lassan, teli tüdôbôl szívta be a levegôt, végül fölnézett a férfira, de máris elfordult tôle, s inkább a falat bámulta némán.
      A férfi bizonytalanul elôre lépett: "Nyugalom!..."
      Az asszony épp csak reá tekintett: "Meghalt..." - Mintha a szó akarata ellenére kicsúszott volna a száján. Mintha egészen mást akart volna mondani: "Hogy vagy?"
      A férfi az ágy mellé állt, leguggolt, gyengéden megérintette az asszony lecsüngô kezét, megszorította.
      A nô mélyeket lélegezve elôre-hátra bólintgatott a párnán.
      A férfi csak fogta, szorította a meleg, puha kezet, aztán sokára fölegyenesedett, s elkezdte lassan kipakolni az asztalra, amit hozott. "...Körte. Keksz. Üdítô..."
      Az asszony oda sem tekintett. "Rengeteg vérem elfolyt. Rengeteg vér!... De mit számít a vér!..."
      A férfi óvatosan kihúzta a fiókot, beletekintett, látta, hogy üres. A kekszet, körtét, dobozos üdítôt gondosan elhelyezte a fiókban. Csak azután nézett, lopva, az asszonyra. A kimerültségtôl megnyúlt, sápadt arcot nézte, ahogy a ráesô fényben márványosan föl-fölragyog.
      A nô rekedt hangja megzavarta: "Mit mond az orvos, meddig bírom?..."
      A férfi, mintha nem is neki szóltak volna, benyúlt a szatyorba, s vigyázva kiemelt onnan egy dobozos virágot. A virágot, dobozával együtt, az asszony felé nyújtotta.
      "Gerbera... A te virágod..."
      Az asszony, ahogy tekintetét a férfira visszaemelte, fordultában, keze teljes lendületével ellökte magától a csöpp virágot, a virág kirepült a nedvet tartó gyűszűbôl, s valósággal szétfröccsent az átlátszó dobozban.
      A férfi lehajolt érte, hogy fölvegye.
      "Ha most elmondhatnám neki... - gondolta. - Persze tudom, hogy nem mondhatom el... Ám ha mégis, ha minden megváltozhatna, s újra érdemes volna szólni, igen, elmondanám akkor neki: Tudod, mostanában mintha többet lennék veled, többet, mint amikor még otthon voltál... Reggel, mielôtt beágyaztam volna, kitártam a szobánk ablakait, és letekintettem a húszméteres mélységbe... Azután tovább ágyaztam... Képzeld, nem tudom úgy leteríteni, sem az asztalt, sem a heverôt, ahogyan te szoktad régen. Pedig igyekszem, nagyon igyekszem. Ez az igyekezet lassan már az én bolondériám. De tényleg nem értem: az a takaró miért nem simul ki nekem is ugyanúgy? Mondd, miért nem?..."
      "Meddig, arra felelj!" - fakadt ki a nô, s a feje alól kirántva a párnát, görcsösen a szájára szorította. - Meddig fehér a fal?... Meddig vakít a Nap?... Tudni akarom, meddig?!..."
      A férfi igazított kicsit az asztalra állított dobozon, aztán némán hátralépett, az ablak elé állt, sokáig bámult maga elé a maszatos üvegre. Késôbb közelhajolt az ablakhoz, hosszan rálehelt, és ujjával egy vonalat rajzolt a párás üvegen.
      Amint a keskeny csíkon át jobban alátekintett, igazából akkor eszmélt rá, hogy ô itt most tulajdonképpen pontosan ugyanazt látja felülnézetbôl, amit tavaly ilyenkor odalentrôl a padról látott: látta a sárga levelet gereblyézô asszonyokat a park ôszi fái alatt.

BÉKÉS PÁL:

Bélyeggyűjtemény

Lee

Köröttünk a hetvenes évek, ameddig a szem ellát, de a Légenczinek svájci rokonsága volt, az anyjának kötödéje a Váci utcában. Megkapott mindent, amire vágyott.
      Egy hófehér Lee! Az anyaga finoman durva, szabása feszesen tökéletes. Hiába: Lee! Mint az álom. Szaporábban lélegeztek a lányok - minket meg evett a sárga irigység.
      Az Oktogonon lépett a kutyaszarba. Elcsúszott, és terpeszben telibe. A hófehér Lee!
      Integetett, könyörgôn emelte a kezét, kutyaszaros volt az is, de a taxi megállt.
      A sofôr fintorgott: - Uram - mondta halkan -, ön irtózatosan büdös.
      - Tudom kérem, de rohadt jól fizetek - pénzt vett elô, büdöset, sokat.
      A sofôr föltartotta orrát a szagzóna fölé. És a kocsi elindult.

Ha átírja

Akkoriban nem sok folyóirathoz fordulhatott a kezdô. Modra Kálmán gyomra remegett, amikor belépett a szerkesztôségbe. Odabent füst és borszag, a neves író-szerkesztô alulról nézett rá véreres szemével.
      - Még türelmetlenkedik?! - intett a reménytelen kézirathalmok felé: - Másnak egy évig se válaszolok! - Aztán megszánta: - Na, mondja a nevét.
      A kupac aljáról elôcibálta a három hónapja érkezett novellát, beleolvasott, hátradôlt székén: - Sajnálom. Nem dilettáns.
      - Miért lenne? - kérdezte Modra Kálmán rebbent-alázatosan.
      - Nekem a dilettáns a reszortom. Rendes írást ugyebár csak olyanoktól hozunk, akiktôl már hoztunk, akiknek már neve van. - Azzal visszaadta a kéziratot. - Egyébként nem rossz. Ha átírja dilettánsra, beszélhetünk róla.

Politika

Mi még alig kapiskáltuk, mi az, hogy politika, Szilágyit már perbe is fogták. A kulturális forradalom mellett agitált és Mao Vörös Könyvét osztogatta.
      A börtönt megúszta, de kicsapták. Eltűnt a szemünk elôl - aztán az országból is. A kilencvenes években látogatott haza elôször Kínából.
      Azt mondta, jól megy sora, felesége van, két félvér gyereke, nyugodt állása. Temetôôr Pekingben. Kiemelt helyen.
      A kulturális forradalom idején a háziállat-tartás burzsoá csökevénynek minôsült, és a vörösgárdisták lemészárolták a háziállatokat: a kutyákat, macskákat, kanárikat, aranyhalakat. Áldozatul estek a követségek kutyái-macskái is.
      A forradalmi hevület csillapultával a nyugati kolónia eltemettette kedvenceit. A sírokat rendszeresen látogatják és gondoztatják; van borravaló is bôségesen.
      Szilágyinak jól megy sora.

Tanúsítvány

Ötvenöt évvel az auschwitzi tábor felszabadulása után anyám levelet kapott Németországból. Egy ismeretlen illetékes örömmel értesítette: most már valóban kárpótlásra jogosult az 1944-ben ellene elkövetett sajnálatos atrocitásokért, valamint a Messerschmidt gyárban végzett kényszermunkáért.
      Az ismeretlen illetékes gratulált is.
      Hozzáfűzte: a hatóságok igazolást kérnek arról, hogy a jogosult személy életben van-e, s az esetleges illetéktelen kifizetéssel a német államot nem éri-e kár. A mellékelt űrlap kitöltendô és hitelesítendô.
      Az űrlapon ez állt: ÉLETBENLÉTELI TANÚSÍTVÁNY.
      A közjegyzô ráírta: "Igazolom, hogy a kárpótlásra jogosult személy életben van."
      Anyám azt mondta: - Köszönöm.
      A közjegyzô azt felelte: - Hatezer forint.
      Az életbenlételi tanúsítvány elment. A kézhezvételi igazolás visszajött. Mindenki megkapta a magáét.

CZÁBÁR LÁSZLÓ:

TÁRCATÁR

A világegyetem, helyileg

Amikor Egyiptomból hazakerékpározott, felkeresett és közölte: neki van igaza, a víz valóban a Földrôl szökött át a Vénusz bolygóra. Tizennégy kilóval soványabb volt, mint indulásakor. Én úgy emlékeztem, a fordítottját akarta bizonyítani a tételének: hogy a Vénuszról szökött ide a víz. Üsse kô, gondoltam, mindegy, mi honnan hová, a fô, hogy kerek a világ, és ô azért ment el olyan messzire, hogy szemtanúként beszámolhasson errôl. Útközben ki is számította, hogy a Vörös-tenger vízmennyisége éppen akkora, mint amennyi a Vénuszról hiányzik, vagy amennyi ott található.
      Szégyelltem egy kissé, hogy kozmogóniai ügyekben tudatlanabb vagyok egy magasépítô szakmunkásnál.
      Másfél órát szánhatott a Vörös-tengerre. Egy magasépítô szakmunkás szabadsága rövid, és a kétszáz dollár sem sok ekkora útra. Úgy, hogy alkonyatkor megállt egy messzi dombon, mindentôl nagyon messze, lenézett a vízre, bólogatott és visszaült a megpakolt kerékpárjára. Elhajtott a piramisokig. Azok mértani aránya számításokat rejt, és ugyancsak a bolygóálláshoz van köze. Ezt olvasta egy újságcikkben.
      Újságcikket olvasott a falujában, és a Bibliát.
      A piramisokhoz is estetájt érkezett, zárás elôtt. A belépti díjra amúgy sem tellett volna, végignézte tehát a piramiszárást ingyen. Leült aztán a homokba. Nézte a piramisokat, és egy kissé elérzékenyedett. Még el is sírta magát. Hogy ô idáig eljutott! És igaza is van a világteremtés tárgyában.
      Volt egy Zorkij fényképezôgépe, kattogtatott vele, amennyire a fények engedték. Itthon derült ki csupán, hogy a lemenô nap belesütött a képekbe, vagy talán a meglazult rekeszzár engedett be nemkívánatos világosságot. De azért látszott a képeken, hogy ô ott járt, és azok a sötét gúlák valóban piramisok.
      Ültem én itthon magamnak azon a nyáron, és néha eszembe jutott, hogy ô messze jár. Hírt nem adott. Elsôre is a híre nélkül érkezett.
      Egy délelôtt kihívott falusi házam kapuja elé egy rövidnadrágos, szíjas, kajla bajszú ember, bemutatkozott, elnézést kért a zavarásért, de ô hallotta, hogy errefelé lakik egy írástudó. Mondanám meg tehát, miképpen alakult ki a világegyetem. Eközben még mindig a kerékpárja kormányát fogta a kapu elôtt. Szabadkozott, hogy nem jön be, nem akar zavarni, és harminckét kilométert kell még pedáloznia, hogy estére hazaérjen, mert másnap dolgozik.
      Nem tudom már, mit mondtam a világegyetemrôl. Feltehetôleg azt, hogy világegyetem. Vagyis mindennek helye kell, hogy legyen benne. Talán még fel is cserélôdhetnek a részei, de attól az egész egy marad. Nem láttam azon a nyáron a világegyetem teljességét, és tulajdonképpen letettem róla, hogy egyben láthatom. Ô viszont a saját szemével akarta látni, egy részét legalább, annyit bár, amennyi az elképzelését igazolja. Kíméletesen igazítottam el a könyvek, szakmunkák felé, nehogy megsértsem a tudatlanságát. A tudatlanság nagyon sérülékeny. Abból csak kifelé van út.
      Mondtam, hogy mindennek megvan már az elmélete. Egymásnak ellentmondó elméletek, az igaz, de komoly, mindenesetre több évszázados kutatásokra alapulnak. Az is igaz, hogy nem jutottak többre nála. Meg kellene néznie azért egy csillagtérképet legalább. Be is szereztem egy tudományos intézetbe. Fél órán át tanulmányozta a kiteregetett térképeket, majd közölte az aligazgatóval, hogy azok szerint is neki van igaza. Felült a kerékpárjára, és otthagyta a tudományos labort.
      Egy hét se telt belé, megjelent a kapunk elôtt, hozott fél tábla szalonnát és fél liter szilvóriumot, hogy meghálálja közbenjárásomat az illetô intézetnél. Legfôbb élménye az volt, hogy nem nézték ôrültnek. Nyilván azoknak sem volt egyebük a térképeik mellé, csak elképzeléseik, gondolataik. Az egyik éppoly jó lehet, mint a másik. A tudós arról ismerszik meg, hogy semmiben sem biztos. Az általa olvasott újságcikkek egyike szerint Einstein is egy liftben jött rá a relativitás elméletére, tizennyolc évesen. Mi lenne, ha a fényt a saját sebességével követnénk az útján? - gondolta Einstein a felvonóban.
      Fogalmam sem volt, mire gondolt az ifjú Einstein. De azért ismertem a képletét, ami több kérdést ad fel, mint amennyit megold, leginkább azt, hogy képletbe lehet-e foglalni a világot.
      A szalonnát, pálinkát restelkedve ugyan, de elfogadtam, tudva, hogy az ô tanult erkölcse szerint ellenszolgáltatás jár mindenért, és nemcsak sérteném a visszautasítással, hanem a szavahihetôségemet tenném kétségessé. Hiszen ha nem ér egy fél tábla szalonnát a szavam, akkor nem is vállalok felelôsséget érte, ô meg hiába jött.
      Akkor már tajkolta a világjáró kerékpárját. Félig hanyatt lehetett utazni rajta, és rá lehetett aggatni egy hónapra való ételt, ruhát. A falujuktól távol dolgozó magasépítôk tudják, mibôl mennyi kell, és minek mi az ára.
      Feleségem, bár nem sírós, örmény fajta, ezen a látogatáson szinte elkönnyezte magát. Mondhatnám, végigkísérte aztán a kajla bajszút könnyeivel Egyiptomig, de azok se látszottak, akárcsak a földutakon kerekezô barátunk, aki megnézi majd helyettünk, honnan szökött el a víz és mire való a világegyetem.
      A világegyetem kialakulásának bizonyítékaihoz viszont afgán harcosok, palesztin kommandók között lehet eljutni, többnyire hegyeken át. Ha pedig senki nyelvét nem érti az ember, az egy magyaron kívül, azt is nehéz megértetni velük, hogy ô nem orosz kém, és még csak nem is amerikai ügynök. Vagyis az embert alkalom adtán fôbe lôhetik az útszélen, amiért rossz iskolába járt, és még abban sem volt jó tanuló. Úgy néz ki, ezek a hegyre vonult hazafiak nem a Bibliából tanultak, és általában nem abból eredeztetik az elméleteiket, sôt, láthatólag nem elméletekért markolásszák álmukban is, jobb híján, a fegyverüket. Elvekért már lehet; de akkor is túl "konkrétak" ahhoz ezek az államelnökségre menendô rongyosok, hogy ne gyanakodnának az ismeretlenségbôl szalajtott utazóra. Az meg álomra hajtotta köztük a fejét, miután megette a szárított kecskehúst. A lakcímüket sem kérte el. Lehet, nem is volt nekik, szétlôtték az ellenfeleik.
      Arra gondoltam én közben, pihenôfalumban, és nem is túl gyakran, hogy ez a mi barátunk még annyit sem tud elmagyarázni a fegyvereseknek az elméletébôl, amitôl azok szent ôrültnek tisztelhetnék, amint azt saját sorstársukkal megteszik, ha effélére adja a fejét. Teszem azt, Magyarországon akarja megkeresni az ôseiket, vagy a falumelléki tó vizét. Magyarán, megpróbáltam belegondolni magam egy kurd menekültbe.
      Barátunk közben kerékpározott, aludt, és nem lopott. Éhezett inkább egy sort. Nem volt teljességgel ismeretlen érzés, éppen csak idegenben másként viseli az ember
      Itthon eközben azt gondoltam én magamban, mi dolog az, hogy mindig a messze távolban találhatók a teremtés titkai, és soha nem a mi falunkban. Azt se tudja senki, miért éppen az olyan gazdag államokban fedezik fel az ôshüllôk fosszíliáit, mint az USA, és miért nem Bátonyterenyén? Vagyis, hogy miképpen teljes a világ.
      Megkérdeztem errôl hazatért barátunkat, amikor felkeresett. Kötelességének érezte ugyanis beszámolni az útjáról, ha már a kezdeteibe beavatott, és azzal mintegy a cinkosává tett. Megkérdeztem, hogy ott, vagy legalább onnan nézve nagyobb-e, kerekebb-e a világ. Világ-e magyarán, illetve egyáltalán.
      "A többi néma csend", mondja Shakespeare Arany János szavaival.

KISS OTTÓ:

Gyorsmozi

- (film)elôzetes -

Struccmadár jár az érparton

Szünet van a tejben, kiabálta a pattanásos képű Lovász Mari, mert hiába húzogatta Zsuzsi tôgyét, nem jött már belôle semmi. Aztán levette az orráról az SZTK-keretes szemüveget, a kecske alól kibillentette a zománcos vödröt, és az aljára nézett, jó mélyen, a copfok belelógtak a lötyögô tejbe. A te fejedbe van szünet, jött ki a konyhából Lovász Mari nagyanyja, a mosogatórongyot az udvari csapra tette, és közelebb ment, hogy megnézze, mit művelt megint az unokája. Má működik, mondta Mari, amikor az asszony csípôre tett kézzel megállt mellette. És csakugyan: a tej ismét surrogott a zománcos vödörbe, ahogy Mari húzogatta a kecske tôgyét, és mosolygott, ajkai közül kivillant a fogszabályzó.
      De Lovász Mari ezen a délutánon, életében tán elôször, nem tévedett. Amikorra nagyanyja a teli vödörbôl átöntötte a meleg tejet a fedôs kantába, annak csak az alján lötyögött valami, pedig máskor a két edénybe nagyjából egyforma mennyiség fért.
      A rossebb ótvaroggyon ki a szemin, hát nem teli lett, mondta az asszony, miután visszaöntötte a tejet a zománcos vödörbe. Aztán lekevert egy pofont Lovász Marinak, és átment Palotásékhoz, hogy elmondja, mi történt.
      Megnézzük, Lovász mama, mit csinál az a tej, mondta idôsebb Palotás Péter, és az asszony vállára tette a kezét, úgy mentek át a szomszéd házba. A férfi jó tíz percig öntögette a tejet egyik edénybôl a másikba, utána meg vissza, és csak aztán szólalt meg. Nem értem, mondta akkor, és csóválta a fejét erôsen, mert a vödörben tényleg jóval többnek látszott a tej, mint a kantában.
      A fél utca Lovászéknál volt, mire rájöttek, mit tegyenek. Amikor Ármin bácsi megérkezett, jól megfigyelte a műveletet, megvizsgálta a két edényt, pipára gyújtott, és azt mondta, hogy ki kell híjni a hatóságot.

Antal Vendel törzsôrmester leállította Panni típusú robogóját a ház elôtt. Vakarcs, Lovászék sáros kutyája rettenetes csaholásba kezdett, amikor meglátta Antal Vendel törzsôrmestert. Eriggy, te, mondta Lovász Mari nagyanyja, és néhány méterrel arréb rúgta a kutyát. Ilyet még nem látott, Vendel, tessékelte beljebb a törzsôrmestert, utat tört magának a szomszédasszonyok között, és megmutatta a férfinak, hogyan telik meg a fedôs kanta alján lötyögô tejjel a zománcos vödör.
      Antal Vendel elôször felszólította a bámészkodókat, hogy hagyják el a házat, és menjenek haza megetetni a disznót, de hogy nem mozdult senki, tollat és jegyzettömböt vett elô, megkérte Lovász Mari nagyanyját, hogy kivitelezze ismét az öntést, aztán hümmögött, jegyzetelt, majd kijelentette, hogy erôsítést kér.
      Antal Vendel törzsôrmester Topáz Mihály rendôr zászlóssal tért vissza a helyszínre. Topáz zászlós Vendel mögött ült a Panni típusú robogón, látta mindenki, mert addigra Lovászéktól kimentek a ház elé, aki meg nem volt ott, az az ablakban könyökölt. Segítsünk, Vendel, kérdezte idôsebb Palotás Péter, amikor Antal Vendel le akart szállni a motorról. De válaszra már nem volt idô, mert Topáz zászlós felismerte a helyzetet, leugrott az ülés hátuljáról, mielôtt a leszállni készülô Antal Vendel fejberúgta volna.
      A tényállás az, hogy a két tejréteg között nincsen semmi, illetve a semmi van ott, feltehetôen zsírral bevonva, mondta Topáz Mihály rendôr zászlós Lovászék udvarán, miután felmutatta az egybegyűlteknek azt a fapálcikát, amit a teli zománcos vödör aljáig lenyomott. Az eszközön jól látható, magyarázta, hogy a két végpontközeli hely tejjel szennyezett, míg a közepén lévô jelentôs szakasz érintetlen, azaz száraz. Tehát az alsó és felsô tejréteg között a vödörben mintegy szünet képzôdött.
      Ürmös Piri erre hazazavarta Petra lányát, és azt mondta, tudta ô, hogy rontás jön a falura, mert vasárnap struccmadárral álmodott, és az a struccmadár az érparton szaladgált, ami rossz jel, le és föl ment, mint az eszelôs, megette a döglött halat, és kivájta a macska szemét, hogy ne legyen a helyén semmi, mint ahogy az eszközön se látszik, ugye, a tej.
      A rossebb ótvaroggya ki a szemit a struccmadárnak, mondta erre Lovász Mari nagyanyja, és Mariért kiáltott.
      Mari a konyhaajtóban állt, jobb kezében a tejjel teli zománcos vödörrel, és nyújtott karral forgatni kezdte, nagy köröket írva le vele a teste mellett. Látja, mama, csuda történt, nem folyik ki a tej, kiáltotta, és mosolyogva figyelte az ámuló szomszédokat, ajkai közül kivillant a fogszabályzó.
      Ez csak egyszerű fizika, mondta Topáz zászlós, miután Ürmös Piri kérésére megint megnézte a tejet, hogy ha nincs körkörös mozgásban, folyik-e. Egyszerű fizika, mint Einsteinnél, bólogatott, és elrakta a jegyzettömbjét, hogy jelezze, itt az ideje hazamenni, és megetetni a disznót.
      Eltévedt, ám tiszta lélek lakik ott a vederben, azért maradt száraz a vesszô, nézte elgondolkodva Ármin bácsi Lovász Mari nagyanyját. Aztán lassan az asszonyra engedte szájából a pipafüstöt, és hozzátette, hogy oda, a lélek helyére bizony még az anyatej se tudna beköszönni.
      Ki az az Einsteinné, nézett Lovász Mari nagyanyja Ármin bácsira, ám a választ nem várta meg, felemelt kézzel megindult Lovász Mari felé, hogy pofonverje. De az lekapta a szemüvegét, és elszaladt.

A nagy dumdum golyó

Az ebéd utáni golyózáson éppen Palotás Peti gurított lyukra, amikor az apja, idôsebb Palotás Péter befordult a biciklivel az Ady utcába. Jön, mondta Kresztáék fia, Boriszláv, de Palotás Peti elôbb végigkísérte tekintetével a golyót, csak aztán fordult meg, hogy megnézze az apját, hoz-e újságot. Te jössz, mondta aztán Necsev Áronnak, és elégedetten nyugtázta, hogy a csomagtartón színes lapok közelednek. Látom, mondta Necsev, és megfordult, hogy háttal állva, a feje fölött dobja lyukra a nagy dumdum golyót.
      Hajnalka, Boriszláv húga zsebre tette Palotás Peti üveggolyóját, amikor a fiúk leültek a fűre, hogy átnézzék az újságokat. Necsevnél volt a Munkásôr, Palotás Petinél a Fáklya meg az NDK, Boriszláv meg a Szovjetuniót lapozgatta, mögötte álltak a halál angyalai, a Roczkó ikrek, Tánya és Ványa. A két magas növésű, sápadt, szeplôs szôke lányt tavaly nyáron megfestette egy szakállas, trapéznadrágos fiatalember, aki direkt portrékat csinálni jött a faluba, de amikor Roczkó mama megtudta, hogy a trapéznadrágos A halál angyalai címet adta a lányainak, a falu határáig zavarta a szakállast.
      Tedd ki az üveggolyót a zsebedbôl, mondta Palotás Peti Hajnalkának, de fel se nézett a Fáklyából. Ki fogjuk hozni apuval a Zsapolyozsecet, és te nem tolhatod, felelte Hajnalka. Ha nem teszed vissza a golyót a helyére, sose járhatsz iskolába, mondta erre szelíden Palotás Peti. Hajnalka gondolkodott egy ideig, aztán eldobta az üveggolyót, és elbújt az egyik akác törzse mögé.
      Ez a lány tán még az Ürmös Petránál is szebb, bökött Kreszta Boriszláv a Szovjetunió egyik színes fotójára, egy piros-fehér dresszes tornásznôre. Az ikrek összenéztek a feje felett. Hülye vagy, az Ürmös Petránál nincs szebb, mordult rá Necsev Áron, és közelebb hajolt a Szovjetunióhoz. Hajnalka kikukucskált az akác mögül, és azt mondta, hogy nem illik csúnyán beszélni. Palotás Peti felemelte fejét a Fáklyából, és az utca vége felé nézett. Ürmös Lajos, Petra apja éppen akkor ért haza a téeszbôl. A kapuhoz támasztotta a biciklit, a csomagtartóról levette a színes újságokat és bement a házba.

Megjöttél, kérdezte Palotás Péterné Magdika, amint férje belépett a konyhába. Megjöttem, mondta Palotás Péter, és leült. Mi van, kérdezte Magdika. Össze akarják vonni a két téeszt, hoztam a gyereknek újságot, mondta egy levegôvel a férfi. És, kérdezte Magdika. Engem akarnak könyvelônek, vágjál kenyeret, kanalazta Palotás a krumplilevest.
      A faluban két téesz volt, a Dózsa nyereséges, a Petôfi veszteséges. Palotás a Dózsa, Ürmös Lajos meg a Petôfi könyvelôje volt.
      Mikor, kérdezte az asszony.
      Talán jövôre. De lehet, hogy még az idén.
      Az asszony letette a kenyeret az asztalra. Mi a második, Magdikám, kérdezte a férfi. Palacsinta volt, de elfogyott. Odaadtad ezeknek a haramiáknak, mondta Palotás Péter, aztán a konyhaablakon át megnézte, a fia hogyan dob lyukra az üveggolyóval, és elmosolyodott. Gondolkodol, Péterem, kérdezte az asszony, vagy visszamész. Gondolkodom cseppecskét, mondta a férfi, bement a kisszobába, és hanyatt dôlt az ágyon. Aztán a hasára tette a Szokol rádiót, és persze megigazította a zsebtelepeken a befôttes gumit. Adtál a disznóknak vizet, kiabált még ki a konyhába, de nem várta meg a választ, bekapcsolta a rádiót.
      Várható vízállás holnap, Nagymarosnál négyszáztíz, Budapestnél ötszázhetvenöt, Mohácsnál ötszáztizenkilenc centiméter. Holnapután Nagymarosnál négyszázharminc, Budapestnél ötszáznyolcvanöt, Mohácsnál hatszázötvenöt centiméter.
      Gondolkodik, kérdezte Palotás Peti az anyjától, és a kisszoba felé nézett. Gondolkodik, mondta az anyja, mi kéne. Zsíros kenyér Hajnalkának, felelte a fiú, és benézett az apjához.
      Gázlóviszonyok a Dunán. Az ezerhatszázharminckettô egész nyolctized és az ezerhatszázharminckettô egész hattized között hajóútszűkület, szélessége kilencven, hosszúsága kettôszáz méter, hajóvonták találkozása tilos.
      Ha lehet, paprikásan, mondta Palotás Peti.

Az élet értelme

Engem régen királylánynak is választottak, mondta Lovász Mari, és meglóbázta a lábát. Az egyik piaci betonasztalon ült, Necsevék szokták ott árulni a paprikát. Tán az ôskorba, felelte Jávorka, de nem nézett fel Lovász Marira, az imbolygó térdzoknikat figyelte. Meg akarta számolni a csíkokat, de nem sikerült neki. Az ôskorba még nem volt egy darab királylány se, mondta Mari, és megint meglóbázta a lábát, pedig Jávorka már tizenháromig jutott. Most sincs, nézett a fiú Lovász Marin kicsit feljebb, a combjára, aztán elfordult. Má hogyne lenne, mondta Mari, Nagy-Britanniába. Azt meg te honnan tudod, lóbázta meg a lábát most Jávorka, mert közben felült ô is a betonasztalra, vagy másfél méterre Lovász Maritól, körülbelül Ürmös Piri tojásoshelyére.
      A Képes Újság írja a hátulján.
      Az királynô, te béna, mondta Jávorka.
      De az is volt királylány, nézett rá Lovász Mari. Mint én, tette hozzá, aztán meglebbentette kezével a szoknyáját, és úgy hagyta, hogy kilátsszon a bugyija. Te nem izzadsz, kérdezte. Má mitôl izzadnék, nézett Jávorka a bugyira, aztán megint elfordult, és leugrott a betonasztalról, hogy visszahozza a malacot, mert az már legalább harminc méterre járt.
      Misi, mondta neki, Misikém!
      Nem hallgat az a Misire, mondtam én, hogy Joci, lóbálta meg a lábát megint Lovász Mari, és megigazította a szoknyáját. Misi, szólt Jávorka, aztán felvett egy gallyat, és elindult a betonasztalok között, hogy a malac mögé kerüljön. Mert ha szembement, az állat felnézett, feljebb, mint Jávorka feje volt, hogy kilásson a füle mögül, röffentett, aztán elindult, de mindig rossz irányba, mindig a tanácsháza felé.
      Misikém, mondta Jávorka, viselkedjél most már emberhez méltóan.

Jávorka két hónapja nevezte el a malacot itt, a betonasztalon. Mi a neve, Joci, kérdezte akkor Lovász Mari. Misi malac, mondta Jávorka, mert ez jutott hirtelen eszébe. Aztán, amikor kicsit átgondolta, elégedetten dôlt hátra, kezével megtámasztva magát a betonon.
      Mér nevezed éppen Misi malacnak, kérdezte pár perc múlva Lovász Mari, és meglóbázta a lábát.
      Olyan Misi malacos az orra, nézett elgondolkodva Jávorka a disznóra.
      Az milyen?
      Olyan, mint ez, mutatott Jávorka a malac orrára.
      Lovász Mari bólintott, az SZTK-keret lecsúszott az orrán, de nem esett le, Mari a középsô ujjával visszanyomta.
      Értem, mondta aztán.
      A malacot Jávorka apja hozta. Roczkóéknál tizenötöt fialt a koca, a legkisebbet Jávor bácsinak adták, mert náluk úgyse maradt volna meg, a többi malac nem engedte szopni.
      Nem a malac sok, kevés a csecs, mondta Roczkó mama Jávor bácsinak, amikor a kezébe adta a reklámszatyrot, benne a malaccal. Jávorkáéknál akkor már hivatalosan is működött a gazdaság, az apja átszervezéskor hozta el a táblát a tanácsháza egyik ajtajáról, fekete alapon aranybetűs felirat virított, Gazdasági Osztály, azt szögezte ki a disznóólra. A malacot is a Gazdasági Osztályra akarta tenni, aztán mégis Jávorkának adta, hogy megvigasztalja, mert nem sokkal elôtte a fiú macskája, Ferenc, szégyenében elbujdosott, legalábbis az apja így mesélte mindenkinek. Valamelyikük véletlenül rázárta éjszakára a kamraajtót, Jávor bácsi nyitott rá reggel, Ferenc hanyatt feküdt a kolbászrudak alatt, szétvetett lábakkal. Minden rúd végébôl hiányzott vagy öt centi kolbász. Jávor bácsi sorban levágta a megrágcsált részeket, Feri elé dobta, de a macska nem evett, felállt, és méltóságteljesen kiment a kamrából, azóta se látták.
      Növeljél inkább te is disznót, mondta két nap múltán Jávor bácsi a fiának, és elôszedte a malacot Roczkó mama Skála kópés reklámszatyrából. Jávorka elôször a szoba sarkába tette, egy papírdobozba, aztán, amikor a malacnak Mihály napra megvette az önkiszolgálóban a rózsaszín homokozóvödröt, a dobozzal együtt átköltöztette a konyhába. De Misi ott se tudott a vödörbôl enni, mindig feldöntötte, aztán meg csúszkált a moslékban a linóleumon.
      Ne itt csúsztassad, fiam, a malacot, mondta neki Jávor bácsi. Akkor Jávorka felkapta a vödröt és elindult a kerekes kútra.
      Jávorkát Misi malac mindig követte a kútig. Lovász Mari szerint segíteni akart neki vizet ereszteni. Jávorka azt mondja, a malac nagyon okos, csak tetteti magát, azért nem látszik. Néha viszont azt is tudja, mi van az ô fejében. Amikor például a konyhában ül és az élet értelmérôl gondolkodik, Misi malac mindig odamegy hozzá a dobozból és turkálja a cipôjét az orrával.
      És ez sűrűn elôfordul, kérdezte Lovász Mari, aztán felnyúlt a szájába, hogy megigazítsa a fogszabályzót.

Költészet Napja
- 2000. április 11.

Ezen az oldalon olyan költôktôl választottunk ki József Attiláról szóló, ôt idézô verseket, akiket még sokan ismertünk személyesen, de akik már nincsenek közöttünk. Visszanézünk tehát most is - a közelmúlt három nagy költôjének verseivel.

NAGY LÁSZLÓ:

József Attila!

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhetô pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövô kövén csirázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt -

félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erôvel gyôzze a szív
szép szóval a száj!

(1965)

BAKA ISTVÁN:

Szárszói töredék

Városaid bogok a hálón,
mit kivetett reám az Úr.
Vergôdtem hát benned, Hazám,
boldogan-boldogtalanul.

Hozzám nôttek cseréptetôid:
ne hántsd le pikkelyeimet!
Tarts meg - a Semmibe ne ússzam,
ha benned szomjan is veszek.

........................................

Úgy halok meg, hogy igazi
szép arcod nem láttam soha.
Vagy arcod volna címered:
e felpuffadt bankárpofa?

Pénz kell? Mint halott koldus szalma-
zsákját, feltépem az eget;
fogadd el: zsugori kezedbe
csillag - a vashatos - pereg.

(1975)

PILINSZKY JÁNOS:

József Attila

Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomorúságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellô erejébe
visszahelyezzük a halottat?

Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
elôterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

(1971 v. 1972)

TANDORI DEZSÔ:

Vers-regényrészlet

(Átkelés a Naphegyen)

"... Forrón és csöndesen
Mind jobban készülôdöm
        - Mind rosszabbul? - arra, amit
Talán abba is hagytam idôn-túli-idômön,
Vagy hol, azt sem lelem,
        Valaki veszi lépteit.

Veszi a lépteit, akár más a kalapját,
Aláteszegeti a léptei alapját.

Valaki vette léptét, átment a Naphegyen,
Pedig ô tegnap este még mást mondott, nem is
Sejtve, rácáfol erre; hogy igaza legyen?
Nem! Talán egybevágjon ami igaz, hamis.

Valaki veszi a lépteit: a kalapját,
S ennek, amerre megy, az képezi alapját.

Valaki képzeli forrón és csöndesen..."
Satöbbi, semmisem.

Lomtalanítás

Irígylem az ôszt, ahogy lombtalanítja
a fákat, bár ez hülye kijelentés, nincs
"ôsz", nincs semmi. A fák vannak, mert
régebbrôl vannak, mintsem tudnák a ma élôk, de
a fogalmakat (ôsz, szeretet, jog, állam, kultúra,
igény, pihenés satöbbi) csak kitaláljuk, úgy
találjuk ki csupán. Nincs mit itt irigyelni.

Tegnap kóválygások voltak. Elôttem, mögöttem,
feltünt. Ki volt rakva a lomtalanítás. Most
mondjam azt, nem irígylem az embereket: ki
vannak találva, mint az ôsz, a szeretet satöbbi?
Nem, félig mint a fák, ôk, olyanok ôk. Lom
nekem más volt.

Mindeny, új szó, minden-mindegy, na. Lom volt mindeny,
bolt, presszó, utca sarka, villamos (megálló,
elcsilingelés, szín), lom volt a fák sora (az
ôsz nem, tavasz lesz, lom volt a tavasz?), lom
volt, ami csak volt. Mintha én raktam volna ki
(a boltot, az ivót, a fát, a Duna látványát). Vigyék.
Halálosan meguntam mindent kint, csak nem bírok
meghalni. Ehhez képest elviselhetôek még az
emberek. Lom a vers, szóismétlésem nem törlöm
sorvégrôl, és elbeszélgetek,nem törlöm, bár már csak
szóismétlés. De a lomtalanítás ezúttal is elmaradt.

NÁDASDY ÁDÁM:

Igénylôlap

Hogy ôriztem, és mennyi éven át,
a játékosságot, a nyálamat,
hogy földön aludjak, színházba menjek,
a körmömet rágjam hajnali négyig,
ha nem értek valamit, vagy ha éppen
a megoldást látom a láthatáron -
én inkább elaludtam, és kis szárnyakon
röpült utánam minden csomagom,
fölbontatlanul és megpenészedve,
a lekvár, amit csak jó fiatalon
lehet megenni, csuklóig benyúlva
az üvegbe: ôriztem, nyálasan, makacsul,
a játékosságot, hogy majd kibontom,
aztán most itt állok kiszáradt szájjal,
s a csomagom Szingapúrba repült.

Igyál, betyár!

Whiskyt locsoltunk a padlóra ketten,
hadd igyon a lakás. Csak padló maradt,
meg csap, meg mosdó, néma vécécsésze,
de utóbbiak túl mohón vedelnek,
ott minden lecsúszik hegmentesen.
Maradt a padló.
Legyezôszerű, szétlendült karéjban
loccsant a whisky, aztán a pohár is
(műanyag, persze, úgy vittük magunkkal)
odarepült, sokáig, hengergôzött
a keskeny fenekével önmaga körül,
mintha vergôdne, nem tudna leállni.

KUKORELLY ENDRE:

Egy té

Egy tény, kalapban járt apám.
Tényleg kalapot hordott,
egy barna zordot.

Fölcsapta nagy lazán,
pár-szál-haj-hátrafésülés-
s egy félmosollyal, és

- ez nem nekem szólt azt hiszem -
indult a hivatalba.
Nem mintha így akarta
volna. Nem mintha nem.

Szép rendesen.
Rendes kis férfifélmosoly. Kitartja.
Átér vele. Vagy rajta.
- Vagy mégis, az egész nekem.

RÁBA GYÖRGY:

A csimpánz szemszögébôl

Földszintiek
mászófámról pillantva fejjel lefelé
ti lógtok bele nézôim az űrbe
ki tudja így kölcsönös kíváncsiak
a helyes felelet kié

Itt is ott is cseppke kölyköt
vezetô anyák apák
odaát az oltalmazó család
egy hang fülembe hasít
a rács mögött kézen fogni minek
a majom-pulyát
bôrén érezve másik élet melegét
bátran testesedik
a lét

S ha tízóraimat az almát
száraz fatörzs odvába rejtem
a szilvát asztal-repedésbe
porban tipródók nevetése
gúnyolja a kupori istenadtát
pedig ha nincs játszani cselekedni
bár öncsaló fölfedezôknek
tornaterük akár a semmi
az az igazi rabság
addig ér a nevem
amíg játszhatok

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz