XLIV. ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 2000. március 31.

PÉTERFY GERGELY:

A tűzoltóparancsnok szomorúsága

(részlet)

Az egész szerintem ott kezdôdött, mesélte az antikváriumban az Antikvárius Viharossnak, amikor, parancsolsz egy kis teát?, akkor csak én iszom, az egész akkor kezdôdött, amikor Ernô ott ült a parkban. Reggel óta ugyanazon a padon, valami tétova bizonyossággal, mintha egy láthatatlan adamantrúd szögezte volna le. A délelôtti sétálók eltűntek, egy képzelt tenger apálya: ebben a hullámmozgástól erodált, most épp üres, de az újabb eróziós hullám jeleitôl terhelt parkban ült Ernô a padon. Szomorúsága csak súrolta a melankólia határát, a szeretett lény elvesztése elvont maradt. Kétszeres hiány: még csak kamatoztatni se tudta boldogtalanságát, mint azokban az idôkben, amikor szenvedett attól, hogy szerelmes Debórába. Megpróbálta magát kiszakítani a szerelmi képzeletvilágból, csakhogy a képzeletvilág tovább forrongott odalenn, mint a rosszul eloltott tôzeg. A rosszul lezárt sírból hirtelen elnyújtott kiáltás tör elô. Az oroszlán nem a tűzkarika felé veszi az irányt, hanem egy kiszámított, régóta érlelt oldalmozdulattal leharapja idomárja kézfejét. Ernôrôl akarok neked mesélni, és nem Ernôrôl mesélek, s te ezt észre sem veszed. Valahogy így, gondolom, kell elképzelni Ernôt a parkban: igyekezet és rejtekút. Franciapark és kitaposott ôsgyep.
      Háromféleképpen mesélhetem el neked annak a koradélutánnak a történetét: ahogy emlékszem arra, amit Ernô mesélt, ahogy szerintem történt, és ahogy ténylegesen történt, szerintem.
      Ernô azt mesélte itt, az antikváriumban, hogy azon a napon, amikor délelôtt leült a parkba, volt benne valami elôérzet arra vonatkozóan, ami történni fog. Érezte, hogy valami történni fog a parkban, éppen abban a parkban és éppen akkor. Mint tudjuk, Ernô szeret homályosan fogalmazni, pontosabban: túlságosan hanyag ahhoz, hogy pontosan fogalmazzon, leggyakrabban azonban fogalma sincs, hogy mit mondjon, és a legegyszerűbb dolgokat sem tudja elmesélni, hogy például mi történt vele tegnap, amikor a szerelmével a Duna-parton sétált, hát sétáltunk, mondja, és milyen volt, milyen érzés, mirôl beszéltek, kérdem, erre nem tud semmit mondani, talán nem emlékszel, kérdem, de emlékszik, mondja, de akkor sem tudja elmondani, mert valahogy nem az jönne ki abból, amit elmesél, ami történt, és ez zavarja, mert egy olyan nagy jelentôségű dolog, minta séta Debórával a Duna-parton, nem érdemli meg, hogy hibásan, pontatlanul mondódjék el, márpedig, úgy érzi, ha a szavaival nekilátna (ha szavaim vésôjével nekilátnék ennek a híg, mondjuk olajos, még inkább higanyos, ez a pontos, ha nekilátnék kivésni ezt a medencényi higanyfelületet), éppen ez fenyegetné a délelôtt történetét, hogy feloldódik, széttöredezik és eljelentéktelenedik a pontatlanságban (a vésôm nyomait elnyelné az anyag). Szóval ami az elôérzetet illeti, rákérdeztem, miféle volt, amire, úgy emlékszem, Ernô nagyjából azt válaszolta, hogy akkor kezdett mocorogni benne valami, amikor kiürült a park.
      Fél tizenkettôkor kiürült a park. Amikor leült a padra, balra, a bokrok mögötti játszótéren még hancúrozott egy nagyobb gyerekcsapat. Az anyukák a homokozó betonszegélyén ültek, a bokrok nyiladékából ez a három csöndben beszélgetô anyuka-hát látszott, két kövérkés és egy csontosabb. Az egyik kövérkés hátú kezében divatlapot tartott, és a másik kettô elé tartva lapozta: alighanem kitárgyalták a modellek testi hiányosságait. Volt még két proletár kutyasétáltató, egy tarka inges egy agárszerű korccsal és egy tréningruhás, zsíros hajú nô két fazonra nyírt uszkárral. Az agár, valamint a két uszkár gazdája gondosan kerülte a lehetôséget, hogy útvonalaik netán metsszék egymást, de így is, amikor egymás közelébe értek, a kutyák csaholva megindultak egymás felé, mígnem a póráz... A tréninges nô szájában égô cigarettával sétált, a korcs agár gazdája meggyújtatlan cigarettával a szájában: Ernônek az volt az érzése, hogy a korcsagaras proletár szívesen kérne tüzet a két uszkár gazdájától, valamiért azonban mégsem teszi. Mintha egy lidérces, részeg hajnali sétán egy korábbi állata felfalta volna azt a két uszkárt, mondjuk egy kuvasz, vagy pitbull, mesélte Ernô, s hogy sem a két uszkár, sem a tréninges nô nem létezik, mindkettô a korcsagaras víziója, vagy a két uszkáré. Ez volt, mesélte Ernô, a korcsagarat sétáltató proletár víziója, a divatlap a sonkás hátú anyukat kezében és a rosszul eloltott tôzeg a mélyben. Aztán, ahogy kiürült a park.
      A park hirtelen ürült ki. Egyszerre tűnt el mindenki, az anyukák, a gyerekek, a kutyasétáltatók. Csak a város távoli morgása hallatszott, mint amikor a ház pincéjét kibérli egy ártatlannak tetszô vállalkozó, aztán éjszakánként nyersvasat sajtol odalenn.
      Azt hiszem, ekkor Ernônek több dolog jutott az eszébe, mesélte az Antikvárius az antikváriumban. Elôször is, hogy magára maradt a rosszul eloltott tôzeggel, amely ettôl a magánytól könnyen hevesebb égésre válthat. Eszébe jutott, hogy a távozókkal ô is távozik, hogy valahol máshol ismét nyugalomra leljen a magány valamiféle oldott műfajában, amilyet egy jól megválasztott kávéházi sarokasztal vagy egy séta adhat egy nem túl zsúfolt, tágas utcán. Aztán valószínűleg eszébe jutott, hogy megöli Debórát vagy önmagát, esetleg mindkettôt. Aztán eszébe jutott, hogy mily roppant különös, eszem ágában sincs felállni a padról, ez a kiürült park valamit tartogat nekem.
      Ernô azt mesélte, mondta az Antikvárius az antikváriumban Viharossnak, hogy az anyukák a homokozó betonszegélyén ültek, a bokrok nyiladékából ez a három csöndben beszélgetô anyukahát látszott, két kövérkés és egy csontosabb. Az egyik kövérkés hátú kezében divatlapot tartott, és a másik kettô elé tartva lapozta: alighanem kitárgyalták a modellek testi hiányosságait. A kövérkés hátról ki más jutott volna eszembe, mint Debóra, azt hiszem, meséltem már neked a kövérkés háta iránt támadt, korábban nem is sejtett vonzalmamról, és hogy valósággal fetisista lettem, szexuális vágyaim fô célpontja, és ezt itt értsd szó szerint, az a hát lett, Debóra háta, de ha egészen pontos akarok lenni, mégiscsak az a hát. Ez a kezdet kezdetétôl, amikortól tisztába jöttem vonzalmam természetével, felkavart, feldühített, megingatott és elgondolkoztatott. Ki az a Debóra, ha nekem a háta kell? Mi az a hát, ha Debóráé? Vajon más háta is felizgatna? Debóra háta bennem egy ismeretlen labirintust nyitott meg, mondta Ernô. De szerintem, mesélte az Antikvárius az antikváriumban, Debóra háta nem jutott eszébe a parkban, és a kövérkés hátú nô sem ült ott, egészen másvalaki, egészen más hát olvasta a divatlapot, ha ugyan divatlap volt. Gondolj el egy parkot, mondta Ernô nekem. Gondolj el egy parkot: utak, cél nélkül, fák haszon nélkül, padok a pihenteknek. Maga az otium, amelyet Ovidius dicsôít, maga az aranykor.
      Utak, amelyeken bárki jöhet. Feléd jön, de nem te vagy a célja. Vagy egyik pillanatról a másikra céljává válhatsz bárki arra jövônek, vagy ôk válhatnak a te célpontjaiddá, a haszon nélküli fák, a céltalan utak miatt.
      Vagy csak úgy.
      Gyűlölöm a parkokat.
      A férfi, mesélte Ernô, ebben az apályban jelent meg, ebben a céltalanságban, az egyik sétaúton. Ami elôször feltűnt, a nyakában megcsillanó vastag aranylánc - ami szerintem csakis bizsu lehetett, mondta az Antikvárius Viharossnak. Fél egy körül, a céltalanságnak rendelt parkban, ahol a sétautak bárkit, bármerre vihetnek a hasznukat nem lelô fák között, a szinte merôleges napsütésben egy férfi bukkant föl a hibiszkuszok mögül. Egy padon ültem, a ginkófa alatt, már órák óta, azt hiszem. A park korábbi vendégei, mintha apály jött volna, hirtelen és egyszerre tűntek el, de visszavonulásuk nyomát ott hagyták, valami alig érzékelhetô eróziós nyomot. Ezzel az árral szemben, mintegy bokáig gázolva benne, jött a hibiszkuszok felôl a férfi, mint aki a tenger felôl jön. Furcsa hangulatban voltam, már napok óta. Hiány és telítettség egyszerre, mint egy homokóra, amelynek mindkét hengerét színültig tömték, olyan voltam azon a délután.
      A férfi elsétált elôttem, a párhuzamos úton, felém nézett egy pillanatra, nem a szemembe, hanem úgy egészben rám, mintha egyetlen, hatalmas pupilla volnék, és úgy is éreztem magam, mint aki egy másik szemben visszatükrözôdik, vagy még pontosabban: egy baba a kirakatban, amikor rá néznek. Éreztem, egy bura ereszkedik rám, amely mindent befed. Ily módon szövôdik ezernyi apró körülménybôl a Maya fekete fátyla, az illúziók, jelentések, szavak kárpitja. Elkezdem osztályozni mindazt, ami velem történik. Parkban vagyok, veszélyes helyen. Veszély vagyok másoknak, mások veszélyesek rám. Apály van, mint amikor hirtelen kiürül a szesz, és gyorsan inni kell. Dél múlt nemrég, az éjfél tükörképe. Egy férfi jön felém az úton.
      Amikor, most már azon az úton, amely mellett a padom volt és a ginkó, ismét felbukkant, tudtam, hogy a férfi kiszemelt magának, mesélte Ernô, mondta az Antikvárius az antikváriumban.
      Azt nem értem, mondta az antikváriumban az Antikvárius - mesélte Vihaross -, és ezen a ponton Ernô beszámolójában bizony van valami gyanús hiány, mit sugározhatott magából barátunk ott a céltalanságnak alárendelt parkban, a ginkófa alatt ülve, az aranykorban tehát, amelyet Ovidius dicsôít. Nem kamasz, aki ködös és bamba szemmel, vágyaktól dúlva ideális áldozat gyanánt, tökéletes célpont egy arra kószáló buzinak, nem. A férfi, úgy emlékszem, így mesélte Ernô, kérdés nélkül leült mellé a padra, zsebébôl lapos üveget vett elô és Ernôt megkínálta. Ernô elfogadta a lapos üveget, amely a maga nemében elegáns darab volt, krómacél, elôlapján gravírozott skorpióval, amelynek fullánkja a palack nyaka köré csavarodott, némileg ellentmondva a vonatkozó zoológiai törvényeknek, ámde esztétikusan. A lapos üvegben ouzo volt, vagy minôségi raki, a barbárabb verzió. Forrón ömlött végig a torkán, és csak amikor már megitta, jött rá Ernô, hogy ez a forróság a mellette ülô férfi testének melege, mínusz egy-két tized fok. Ettôl a folyadékba kódolt, indim és ijesztô testiségtôl megborzongott.
      A férfi lehajolt, és a cipôjén igazított valamit. A nap a tarkójára tűzött, az aranylánc kapcsára. A férfi visszahajolt, és beszélni kezdett. Rosszak voltak a fogai, szürkék és részben korhadtak. A jobb felsô metszôfoga hiányzott, mint az öreg kôműveseknek, akik egy életen át virtuskodtak a söröskupakkal. A férfi a börtönrôl beszélt, mondataiba, mint a cellákba a vasajtón, egy-egy csikorgó sóhajtással nyitott be, koppanva zárta, hosszan hallgatott. Ernô hallgatta a férfi mondatait, körbesétált a börtönudvaron, a felé kínált ouzóból megint ivott, mesélte az antikváriumban az Antikvárius, ittam az ouzót, mesélte Ernô, hallgattam a férfi mondatait, amelyek körkörösen mindig visszajutottak ugyanarra a pontra, hogy kíván, és hogy le akar szopni. És elmondta a gyerekkorát, mintha mindent meg akart volna nyitni elôttem, be akart volna vezetni a múltba, mintha tudta volna, hogy a mellettem ülô teste az által válik emberré, ha megismerem a múltját, ha a test távcsô lesz, még inkább katéter, amelyet felvezetünk a múlt végbelén. Egyébként, mondta az Antikvárius - mesélte Vihaross -, nem hiszem, hogy egy szó is igaz lett volna abból, amit a férfi Ernônek mesélt, ismerem a buzikat, Ernô a legtermészetesebb és legtapasztalatlanabb módon két dolgot kapcsolt ehhez a fogalomhoz, amikor el akarta mesélni nekem a történetet itt az antikváriumban, a börtönt és a múltat, ezt a két dolgot hívta segítségül, hogy legalább részben bevilágítsa azt a bevilágíthatatlan, fénynyelô teret, ami az a délután a parkban (szeretném neked bevilágítani azt a nemrégiben történt délutánt a parkban).
      Mi ez, ha nem tréfa, blöff, bizonyos nyelvtani szabályrendszernek és valamifajta belsô logikának megfeleltetett, de a mi életünkhöz semmiben sem kötôdô, neveinkkel azonban pofátlanul visszaélô szókupac, amelyre nyelvtani szabályrendszer és logika helyett inkább a szemétdombot kellene analógiának felhoznom, a szemétdombra kerülô tárgyak egymásmellettiségének analógiáját, mi ez, ha nem ízetlen tréfa, nem is tréfa: sértés? - kérdezte feldúltan Vihaross a Babilonban, mesélte Artúr. Már napok óta abban az átkozott kéziratban élt, és bonyolult táblázatokat készített arról, hogy a szöveg szerzôje kirôl milyen helytálló információkkal rendelkezik, azokat honnan, kitôl szerezhette be, a táblázatok azonban összekavarodtak, circulus vitiosusszá torzultak, a feltételezések sorra megdôltek, és a mértani ábrák nem jelöltek ki semmifajta középpontot, amely középpont egybeeshetett volna a szerzôvel. Logikailag lehetetlen, hogy a szerzô valamelyikünk legyen, az is lehetetlen azonban, hogy semelyikünk se legyen az, ez volt Vihaross konklúziója, és ez rendkívül elkeserítette.
      Én nem akartam Viharosst tovább keseríteni azzal, mondta Artúr, hogy amit a szemétdombról mondott, kivételesen találó, kétszeresen is az, mert készséggel belátom annak jogosultságát, hogy a kéziratot (gépiratot) szemétdombnak nevezi, de a kézirat csak azáltal vált szemétdombbá, hogy a mi neveink fô tárgyakként, fô-szemetekként belekerültek. Azt azonban, hogy a szemétdomb-analógiát saját magamra is találónak érzem, nem akartam Viharossnak felhozni, mert azzal ôt magát is szemétdombnak minôsítettem volna, ami szerintem persze megint csak igaz, de az aktuális helyzetben ezt neki felhozni nem lett volna célszerű. Saját szemétdomb voltomban is nevek képzik a fô szemeteket, nevek, amelyek személyeket takarnak, úgy, ahogy azok bennem - szemétként - megmaradtak, ez ráadásul egy nap mint nap, perc mint perc változó szemétdomb, egy folyamatosan forgatott szemétdomb, nem is domb, olyan, mint egy kukásautóbelseje, az a bizonyos titokzatos kukásautóbelsô, amely odabent forgatja és zúzza a szemetet, sárga ruhás papjainak felügyelete mellett.
      Honnan vette például a szerzô, hogy Ernô gyilkosságot követett el, hogy csak a legkirívóbbat említsem a rágalmak közül? - kérdezte Vihaross, folytatta Artúr a Babilonban. Ráadásul, hogy egy homokost ölt meg, homokosként? Mert ezt Ernôrôl nem tudom elképzelni, Ernô, aki megerôsíthetné vagy cáfolhatná, már nem él, Debóra ki tudja, hol-merre van. Különben is, az a lány Ernô utolsó évérôl semmit sem tudott. Az Antikvárius, akivel Ernô az utolsó évében a legszorosabb kapcsolatban volt, múltkor azt mondta, Ernô, bár sokszor járt nála, gyilkossági ügyrôl nem számolt be, de még csak hasonlóról sem, homokos kapcsolatairól nem tud, és hogy szerinte te tudod a legtöbbet Ernôrôl mindannyiunk közül, ha csak nincs valaki más, akit nem ismerünk, és aki még többet tud, mondta Vihaross.
      Erre Artúr azt mondta, mesélte Vihaross, hogy most csakugyan élénken elôtte van a történet, legalábbis a maga szempontjából végiggondolt történet, amit kiegészít ez-az, amit másoktól, tôlünk hallott, akár önmagáról is, és hogy mindez azért van, mert egész délelôtt ugyanezekrôl a dolgokról mesélt Mariannak, a szemérmes, kora tavaszi napfényben fürdô teraszon. És hogy ô úgy emlékszik, Ernônek nem voltak efféle vonzalmai, akármilyen mélyre taszította is a szakítása Debórával, és akármilyen mélyen vájkált is magában, hogy a szakítás okaira rájöjjön.
      És jóllehet most kissé szanaszét van, mert ami a legélénkebben foglalkoztatta, az éppen nem az volt, amirôl Mariannak mesélt. Mert éppen azért mesélte el Mariannak Ernô történetét, mert nem akart elôhozakodni válásának történetével, házasságának történetével pedig még kevésbé. Amíg Mariannak Ernô történetét mesélte, egyre jobban megformálódott benne válásának története, amirôl nem akart beszélni, és ez már önmagában is elég furcsa, mesélte Artúr Viharossnak a Babilonban, hogy miközben az egyik, tematikájának személyes súlyát és hôfokát tekintve viszonylag csekély intenzitású történetet mesél, egy másik, tematikájának személyes súlyát és hôfokát tekintve hihetetlen intenzitású történet épül és rajzolódik. És nem is tudja, mért nem mesélt Mariannak a válásáról, mikor az Mariannt alighanem jobban érdekelte volna, és azt sem tudja, mért untatta - mert minden bizonnyal untatta - Mariannt Ernô történetével. Akárhogy is, így, hogy Viharossnak - legalábbis részben - válásának néhány epizódját elmondta, sokkal jobban érzi magát, és ha Viharosst érdekli a dolog, akkor szívesen mesél neki Ernôrôl.
      Erre Vihaross igent mondott, mesélte késôbb a Babilonban.
      Artúr kért egy fröccsöt, megitta, és mesélni kezdett.
      Kezdett belecsúszni abba az állapotba, amit a szerelem felmorzsolódásának, felaprózódásának, elpocsolyásodásának és eltôzegesedésének nevezett, mesélte Artúrnak Ernô a Babilonban. Miközben tisztában volt azzal, hogy a lányhoz fűzôdô érzelmeit a lány mellén látható seb semmiképpen sem befolyásolhatja - már ha feltételezi, hogy az érzelmek egy olyan régióban helyezkednek el, ahová a mellsebet tartalmazó információ nem juthat el -, azt is világosan érezte, hogy ô bizony leragadt ennél a kérdésnél, a lány mellsebére feltett kérdésnél, a miért és hogyan és mikor kérdéseinél, és hiába próbálja, nem fogja tudni másfelôl elgondolni a lányt, mint e kérdés, megválaszolatlan kérdés, tehát szükségképpen bizonytalanság és elbizonytalanodás felôl. Debórára gondolnia annyi volt, mint a lány mellsebére gondolni, ezen a bejáraton juthatott be a lányhoz fűzôdô érzelemvilágába.
      Miközben egyre több idôt töltött Debórával. Már nemcsak a szeretkezéseket megelôzô vagy követô sétákról, vacsorákról, mozikról és - bár ritkán - társasági összejövetelekrôl volt szó, hanem Ernô egyre többet bejárt a kertészetbe, ahol Debóra dolgozott.
      Megdöbbentette a lány növényi némasága. Debóra a kertészetben nem ugyanaz az ember volt, akit a városban megismert. Nem csak szótlansága különböztette meg a kertészetbeli Debórát a várositól, hanem a mozgása, a pillantása, a kisugárzása is más volt. Feloldódott és átalakult a túlfűtött, párás csarnokban, mintha az igazi otthona ez a mesterséges, urbánus díszletek közé helyezett, tápoldatokkal és rafinált nemesítô eljárásokkal feljavított, üzleti alapokra helyezett Paradicsom volna. Késôbb sokat gondolkozott ezen: a lány ebben a nagyon is anyagi és testi és vegetatív és érzéki világban éppen testiségét és érzékiségét veszítette, vagy felejtette el. Ezekrôl a kérdésekrôl azonban hiába faggatta Debórát. A lány semmilyen fogékonyságot nem mutatott, hogy Ernô számára nyilvánvaló átalakulását valamilyen magasabb szintrôl megfogalmazza, egyáltalán, hogy észrevegye; sôt, nem gyôzte hangsúlyozni, hogy a kertészetbeli munka számára átmeneti szükségmegoldás, amíg valami jobb állást nem talál, és hogy a növények soha nem érdekelték. Számára a növény és a természet maga maximum óriásposzter, amelyet a szobája falára ragaszt, vagy természetleírás egy könyvben, azokban a gusztustalan és komolyan vehetetlen romantikus regényekben, mondta Ernô némi ingerültséggel a hangjában, amelyeket - vele ellentétben, aki messzire elkerüli - Debóra heti rendszerességgel fogyaszt.
      Azokban az idôkben Ernôvel gyakran megesett, hogy napokig nem volt munkája, és olyankor nem tudott magával semmit kezdeni, mesélte Artúr a Babilonban. A lány már korán reggel elment otthonról, bosszantóan csendes készülôdés után, amely sértette Ernôt, mert úgy érezte, Debóra nem azért közlekedik óvatos macskaléptekkel, hogy fel ne ébressze ôt, hanem mert szeret egyedül készülôdni, egyedül kávézni és egyedül távozni a lakásból. Debóra magány iránti vonzódásának ez csak egyik, és még csak nem is a legfeltűnôbb jele volt, és Ernô, hiába tett meg mindent, amit csak el tudott képzelni, nem tudta felpattintani ezt a szoros és kemény burkot, amely a lányt körülvette és elzárta a fiú szeretetvágya elôl. Ernô, ha történetesen felébredt is, egy idô után alvást színlelve mozdulatlanul feküdt tovább az ágyban, mert néhány kiábrándító tapasztalat hamar ráébresztette, hogy jobb, ha a feszegetéssel nem is próbálkozik: Debóra megtűrte ugyan éber jelenlétét a reggelében, különösebben ellenséges vagy hideg sem volt, azonban konokul, összeszorított ajkakkal dúdolta ugyanazt a dallamot, és Ernô kérdéseire, hogy mit álmodott, vagy hogy mit gondol errôl vagy arról, egy-két szóval válaszolt, és folytatta tovább a dúdolást.
      Ernônek késôbb sokszor jutott eszébe ez a dallam. Debóra azt mondta, nem emlékszik, honnan ragadt a fejébe, és mások is, akiknek Ernô késôbb eldúdolta, csak ingatták a fejüket. Lovag, akitôl a leginkább elvárható lett volna, hogy mond valami hasznavehetôt, elgondolkodott, majd elôvette a Hamlet második felvonását, és rámutatott Polonius egy mondatára, hogy ez volna az, körülbelül, csak más a ritmus, vagy talán mégsem, ejnye, no. Jaggeló pedig megesküdött, hogy a dallam egy albán népdal, gyerekkorában gyakran hallotta a nagyanyjától az albán hegyek között, vagy legalábbis majdnem az, és végig is hallgattatott Ernôvel egy rakat magnófelvételt, szebbnél szebb albán népdalokat, hátha megtalálja köztük. Valamennyi dalt hamisan, reszelôs hangon, könnyezve végigénekelte, végül azonban nem találta Debóra dallamát, és azonnal el is menesztett egy sameszt egy magnóval Albániába, hogy énekeltesse meg a falujában az összes öregasszonyt, hátha felbukkan a szívének oly kedves dallam.
      De mindez persze késôbb történt. Ami azt a korszakot jellemezte, az a várakozás és a figyelés kettôssége volt. Ernô parázsló várakozással készült a pillanatra, amikor Jaggeló leszállítja számára a kért információkat, és ennek a várakozásnak a másik, a reménytelenebb és égetôbb oldala az arra való várakozása volt, hogy Debóra egyszer, egy váratlan és áldott pillanatban mégiscsak megnyílik és felfedi a seb keletkezésének titkát. Másrészt pedig a figyelés: Ernô a kertészetben, a kókuszpálmák alatti nádfotelbôl, amely a megfáradt vásárlókra várt, hosszú délelôttökön keresztül figyelte metszôollóval, sáros bôrkesztyűben a virágok közt ténykedô szerelmét, hátha megfejti bezártságának és felnyithatatlanságának titkát. Mert a szerelem csak nem akart szűnni, és minél inkább hűvös és zárkózott lett a lány, Ernôben annál mélyebbre rágta be magát, és annál katasztrofálisabb tűzvészt kavart.
      Próbálta Debóra mozdulataiból kitalálni, mi is, ki is ez az ember, akit akaratán kívül, vagy legalábbis ösztöneinek ellen nem szegülve önmagába beengedett, és ott eluralkodni hagyott. Próbálta kitalálni, mért pont ezt a nôt választotta benne az a valami, ami a nôket választani szokta. És elkeseredetten gondolt arra, hogy bármennyit figyeljen és gondolkodjon is, mindaz, amit így megtudhat, valamiféleképp mégis csak a felszín, a tapintható, lefotózható és elmesélhetô felület, amely képekbôl, gondolatokból és eseményekbôl áll, és neki éppen hogy nem ez kell. Ami kellene, oda le nem juthat, hacsak nem a mellseb iránti, ismét csak megmagyarázhatatlanul mély vonzódásán keresztül, ami azonban nem a lány jelenét, hanem a múltját tárhatja fel, de ami talán mégiscsak a jelen magyarázata.
      Debóra hatra járt be dolgozni a kertészetbe, és kilenckor már Ernô is ott volt, mesélte Artúr Viharossnak a Babilonban. A lány az elsô napokon mutatott némi meglepetést, és figyelmeztette Ernôt, hogy felesleges féltékenykednie, ô munkahelyen soha, meg úgy egyáltalán, az ô életében a szex már nem játszik különösebben fontos szerepet, amennyit pedig játszik, azt Ernôvel játssza; de Ernô jelenlétének különös intenzitásából hamar felismerte, hogy a férfit nem a féltékenység hajtja utána. Ez meglepte, ismeretlen helyzet elé állította és hízelgett is neki, mesélte Ernô Artúrnak a Babilonban. A munkatársak kezdetben megmosolyogták a kókuszpálmák alatt üldögélô, Debórát állhatatosan figyelô hôsszerelmest, aztán megszokták és nem törôdtek vele. Ernô pedig figyelte a lányt.

KELÉNYI BÉLA:

Åke Nilsson naplójából

Apámnak

Milyen közel jutottam hozzád, a sírod, amit több mint húsz éve tákolt össze valami mesterember, már kezdett szétesni, az oldalfalak kissé megsüllyedtek, a szélekbôl kipergett a beton, a műkô megrepedezett, és az így támadt résen át egyenesen a sírod sötétjébe láttam, szóval úgy húsz év után egészen közel kerültünk egymáshoz, mégsem tudtam elmondani semmit, mit is mondhattam volna, egy frissen letört ággal lesöpörtem a rádhullott faleveleket, azután álltam és várakoztam, hátha megszólítasz, mégiscsak neked kellett volna beszélned arról, hogy mit érzel, hogy vagy, legalább annyit, hogy egyáltalán ott vagy-e még, de nem szóltunk egymáshoz semmit, és csak álltam egészen addig, amíg be nem alkonyodott.

Petty

M.-nek

Akkor éjszaka szinte belélegeztük az egész szobát, felszívtuk, magunkba szívtuk a szoba minden részletét, a repedéseket és foltokat a mennyezeten és a falakon, a pókhálót az ablakpárkány alatt, a polcok mögötti titkos helyeket, és utána visszakerült minden, mintha kifújtuk volna az elhasznált levegôvel, újra kitöltöttük a szobát, csak már nem volt elég hely, talán ezért forgolódtunk álmunkban annyit, ezért tapadtunk olyan szorosan egymáshoz, úgy kitöltöttük egymást, mint a csiga a házát, ami azért sem a legjobb hasonlat, mert valahogy egyszerre voltunk kívül és belül, úgy próbáltuk magunkba fogadni a másik átizzadt testét, hogy közben még errôl álmodtunk is, az én álmomban például te mentettél meg, mielôtt teljesen elfogyott volna a levegôm, és arra ébredtem, hogy ott alszol mellettem, és hogy - mint késôbb kiderült - éppen rólam álmodsz, de arra már nem emlékszem, hogy hol voltunk, mit csináltunk, késôbb is csak annyit mondtam el, hogy kimentettél egy olyan helyrôl, ahol már nem lehetett lélegezni sem, és közben az ablakon néztem kifelé, másnap hajnalban egy szürke, nagy testű madár csapódott az ablaküvegnek, azután hirtelen eltűnt a látómezôbôl, még jól látszottak a fák koronái, a félig behavazott háztetôk és a teljesen elszürkült ég, csak a földet nem láttam sehol, csak a föld hiányzott a képbôl, és akkor jöttem rá, hogy nem vagy mellettem, hogy valahol máshol álmodsz, és hogy már régóta levegô nélkül lélegzem bizonyára.

Petty

Sz. Gy.-nek

Akkor már annyira nem bírtam elviselni a nagy légy zúgását, ahogy oda-vissza keresztül-kasul röpködte át az egész szobát, hogy kirohantam egy újságpapírért, valami színes reklámmagazin akadt a kezembe, tele használhatatlannak kinézô bútorokkal, aztán visszajöttem, és addig várakoztam, amíg csak le nem szállt a dög, egyenesen a nagyszekrény sarkára, talán megérezte, hogy innen úgysem fog kijutni többé, akkor odaléptem, és lecsaptam a reklámpapírral, még vergôdött, amikor lecsaptam megint, "Na most zúgjál, bazmeg!", mondtam elégedetten, azután figyeltem a csendet, és nem is volt más, csak csend, meg az örökös zúgás a fülemben, mintha valaki rászorította volna a tengert, és halkan, szinte észrevétlenül hullámzottak a levegôben a tárgyak, a fűtôtest, az asztal, a székek és a könyvekkel telepakolt szekrény.

Petty

A villamos még várakozott a végállomáson, amikor kinéztem, és láttam a hamburgeres elôtt álldogálló árnyalakokat a lassan szitáló hóesésben, mégis közvetlen közelrôl éreztem az undorító hamburgerbűzt, amitôl hányingert kaptam, talán csak azért, mert éhes voltam, a szag pedig valószínűtlenül közelrôl, talán az elôttem ülô utasból áradt, most már nem néztem kifelé, a hóesésben úgysem láttam volna semmit, csak a villamos fekete padlózatát figyeltem, amint nedvesen és mocskosan csillogott a sárgás fényben, "ez a csillogás itt mind az utasok nyoma", gondoltam, "mintha ide hányták volna ki magukból az idôt", meg: "ez csak az én idôm, és mire leszállok, már régen elpárolog", "ez itt a többiekkel eltöltött idô mocska, amit már nem látok többé, ahová nem térek vissza, soha, semmilyen irányból", vagy: "nemsokára eltűnik innen ez a csillogás, ahogy nemsokára eltűnik az idô", a villamos pedig végre elindult, és megállóról megállóra közeledett a másik, a következô végállomás felé.

KUKORELLY ENDRE:

Rom

- A szovjetónió története -

"B. G.: Az egész egy hatalmas színpad.
      I. K.: De ki a nézô?
      B. G.: Nyilvánvalóan Isten."
      (Boris Groys-Ilja Kabakov: Kommunalka)

Ha 1981. szeptember 12-én, szombaton este, a Balsoj Tyeátrból hazafelé igyekezve, a Borisz Godunovot adták, címszereplô Bergjanyikov, Varlam szerepében Morozov, a moszkvai metró Unyiverszityét megállójánál fölszállsz a 49-es trolira, és magad elôtt némiképp széttolva a tömeget, a jegykezelô szerkezethez nyomulsz, egy nyíláson becsúsztatod a kétkopejkásodat, rántasz egyet a gépezet karján, a vécépapírként elôtekeredô jegyszalag végérôl letépsz egy darabot, valahogy megkapaszkodsz egy rúdban, és a koromfeketére piszkolódott ablakot tenyérnyi helyen letörölve jobb híján nézegetni kezded a leírhatatlan állapotban lévô szovjet panelházak sorát, egyszer csak belekerülsz a közösbe.
      Nagyjából akkor az igazi orosz kommunizmusba kerültél.
      Úgy kerülsz oda, hogy meglapogatják a vállad, és amikor megfordulsz, valaki odanyújt neked néhány kopejkát.
      Nyilván jegyet akar, ez nem vitás, na jól van, nem vagy egy kimondott kalauz, azért mégis bedobod a pénzt a perselybe, tekersz a fogantyún, letépsz egy darabot, átadod annak az ipsének, aki a hátadat kocogtatta, és már fordulnál is el, amikor az van, hogy nem, mert egyszerre ketten nyújtogatják feléd a pénzüket, sôt nem nyújtogatják, hanem a markodba nyomják.
      Sôt, nem az ô pénzük, ôk csak postások, a trolibusz valami hátsóbb, igazán beláthatatlan fertályából jön a pénz, úgy, hogy egymásnak adogatják, és te vagy a konyec, mert te állsz a jegytekerô mellett. Ez minimum a kommunizmus
      Ebben vesznek részt: te pedig azzal veszel részt, hogy ott vagy, egy közösség, együtt működsz velük, nem tudsz kimaradni. Ha egyébként semmi mást a világon, ezt egybôl elintézik neked. Amúgy is hozzád préselôdnek, beléd lihegnek, te meg visszapréselsz és visszalihegsz, össze vagytok nyomva, megállsz csak úgy, egymást tartjátok (vissza, de legyen ez a vissza így, zárójelben), kapaszkodnod se kell.
      Tulajdonképpen leszállni sem.
      Tulajdonképpen elengedheted magad szép nyugodtan. Egyáltalán nem is lehet leszállni a troliról. Mert ugyanis minek leszállni. Csak kihalással szabadulsz, ha mégis leszállsz, eltávozol, valamiképp (számukra biztos) meghalsz, van pici (azért ahhoz szem kell, hogy meglásd, mekkora) hiány, noha a hiány azonnal betöltôdik.
      Már más csavargatja a készüléket. Rángatja, sôt rázza is ôt. Kényszer alatt. Magától. Lelkesen.
      Vagy nem lelkesedik, mert fáradt ahhoz, de tuti, hogy ez az alap, a norma, ebbôl indul, föl se merül, hogy ne, hogy most csak úgy bámészkodna, ô volna maga, és majd eldönti, hogy beszáll-e a kollektívbe, ebbe a társas játékba, mert már beszállt (a troliba).
      Mehetsz persze gyalog is. Az ulica Gorkaván, az relatív széles. Ha az ulica Gorkaván gyalogolsz, az lazább ügy, van hely, de azért ne egészen engedd el magad mégse, mert akkor hozzád lép egy fószer, és rögtön az a kérdés merül fel, hogy u vász szpícski jeszty.
      Mintha nem bírná ki, nem a cigarettája nélkül, hanem nélküled.
      Nem éppen pont nélküled, hanem valami közös ügy nélkül, és nem mintha, hanem ô nem bírja ki, nem engedi meg (valami benne), hogy te elengedd magad: azt, hogy így külön legyél tôle, ezt jelenti az u vász szpícski jeszty, és nem is tudom, ha cigarettázik, rendben, akkor csak nincs nála gyufa, és lehet kérni, vagy nincs cigarettája, akkor cigarettát kér, de mi van, ha nem dohányzik. Akkor az van, annyi mindig marad, hogy tôle kérnek, és ô ad nekik, ha van, és nem ad, ha nincs, de az is ugyanaz, akkor a nem adásban szerepel. Ô, ha mások között van, mindig közösségben van, ettôl szovjet, (és) nem magától, szimpla kényszer, ezért "aztán" csak úgy magától soha sincs úgy, nem vállal semmifajta közösséget.
      Persze minek, vagyis mikor, hol a túróba, hol lenne ahhoz helye. Ôrült durva szerep, nem? Tisztára színház, csak szerepel, semmi sincs belül tartva, a belül levô nem marad meg ott, külsôvé váló, folyamatosan távozó immanencia, nincs módja rá megtartani, ezért olyan nyílt, másrészt (más része) olyan tökéletesen bezárt, ezért közönségesen jó a közönség elôtt, szigorúan rendes stb., és ha egyedül van, ehhez a jóhoz képest könyörtelenül rossz.
      Biztos, hogy csak egy jegyet tép, téphetne hármat is, de nem biztos, hogy egyedül nem veri széjjel rögtön az egész berendezést. Glédában áll, vagy egy halom rom. Egybôl beenged, mindent odaad, de nem figyel vagy eleve félreért. Hogy a Jézus Krisztus szupersztár című mjuzikel volna az évszázad legnagyobb műve, mondja egy filozófus, Vagyim nevű, halál komolyan mondja, már nem emlékszem, miért, csak arra emlékszem, hogy épp jöttünk ki az Ermitázsból.
      Amikor 1974. augusztus 1-jén Leningrádban összeismerkedtünk a Gyimával, felhívtuk az utcáról telefonon, meghívott hozzájuk vacsorázni, egy kommunalka szobájába. Egy szobájuk volt, közös elôszoba, konyha, vécé meg minden, aztán ez a minden rögtön el is lett mesélve, legintimebb családi titkok, hogy ôk most, de ez még a legnagyobb titok, kivándorolnak Izraelbe, addig kellett inni, amíg el nem mondtak, tényleg, mindent, amíg már nem lehetett hazamenni, ne maradjon ki semmi, muszáj volt ott aludnunk, abban az egy szobában.
      Egyébként tiszta. Minden, kell, nem lehet, muszáj. Tiszta alkoholt ittunk, nem vicc, rendes szertartás szerint. Nem volt csöppet se vicces. A minél rosszabb helyzet, annál apokaliptikusabb "megoldások" hibás köre. Szerintem ez már nincs.
      Mármint hogy tiszta alkohol, az biztos van, csak ilyesmi offenzív, odaadó, kegyetlenül nyílt, folyton működtetett, egymást azonnal leváltó és valószínűleg teljesen kitakaró, kitörlô, kapaszkodós, amit csak lehet, lelkesen félreértô, mélypokoli mélyorosz közvetlenség szerintem már nincsen, a kényszerközösség 1 pillanat alatt zuhant szét, helyette nyilván semmi sincs, a semmi van: totális korlátozottság helyett teljes korláttalanság. "Az orosz nép a lehetô legrosszabb állapotban leledzik, mert veszteségeink során elvesztettük a kötelezô, megmentô összetartást, és ezzel - a hely tudatát az országban" (Szolzsenyicin) Bármilyen közösség vált lehetetlenné, maga a közösség: mármint a jelölôje, a szó maga. Nem puszta kifáradás, hanem egyszerűen kitörlôdött: hogy egyszer valaki egy tiszta táblára megint csak úgy felírhassa majd.
      Nem tudom, egyébként meg kéne nézni, mi van, adogatják-e még a kopejkákat a troliban.
      Vagy nem adogatják, például mert már nincs kopejka sem.

Elhangzott a Magyar Lettre Internationale 35. számának bemutatóján, a Műcsarnokban.

PODMANICZKY SZILÁRD:

Tárcatár

Fűzfapoéta

(Ki gondolta volna?)

Egy darabig néztem az állatokat, a szemüket, ahogy néznek, és elég jól néztek, úgy mint más, ezért azt gondoltam, mindegyikben el van rejtve egy ember, aki álruhában figyel, és hogy minél hihetôbb legyen, képes különféle szokásokat felvenni. Elôször is evési szokásokat. A madarakban elbújt krapek képes tócsából inni, képes magvakat csipegetni, aztán röpdösni, csak azért, hogy ne ismerjék fel. Vagy a legelészô állatokba elbújtak legelni. De a disznójelmez mindennél hihetôbb volt, evés szerint, ugye, ami többnyire moslék. A disznóba bújt ember képes fölzabálni mindent, csak hogy ne ismerje föl senki. Hát azért ezt én nem vállalnám, akkor inkább legyek ember, még ha nem megyek is tovább az evésben a zsíros kenyérnél. Úgy tűnt, az állattartással foglalkozó emberek jó ügyet szolgálnak, megpróbálják viszonylag egy kézben tartani a rejtôzködô embereket, akik a különbözô állatjelmezek miatt teljesen deformálódtak, így nem nagyon menekülhettek az állattartók elôl.
      De miért kellett elbújniuk, és hogy fértek el a különbözô méretű jelmezekben, honnan szedtek ennyi álruhát, illetve népszámlálásnál miért hagyják ki az állatbôrben rejtôzô atyafiakat? Ajaj! Ezek fogósak. Mégiscsak jobb lesz, ha eltántorodok ettôl az elképzeléstôl. Az állatokban nem bújt el egyetlen ember sem. Ahogy ezt így sínre tettem, megint beleszaladtam egy tekintetbe. Ajaj! Vissza az egész! Mégiscsak bujkál itt valaki. Mert az embereknek ezeregy okuk lehet állatbôrbe bújni, és mivel nekem nincs ilyen okom, nem is érthetem.
      Például egészségügyi okokból. Ugye, én nem vagyok beteg, ezért nem érthetem. Elô az egészségügyi abécét! De mi lehet a címszó? B. Bújjunk állatbôrbe! Ilyen nincs. Akkor megnéztem az eddigi betegségeimet. Himlô, influenza, mumpsz, kanyaró, nátha. Vagy lehet, hogy kanyaróm nem is volt. Meg egyáltalán, mi az, hogy kanyaró. Esetleg kanyar. Ez olyan lehet, mint a bélcsavarodás. Kerestem, hogy valamelyik visszautal a másikra: kanyaró, lásd bélcsavarodás. De nem. Jó, ezt a szálat ejtsük. Viszont a többi betegségnél se állt, hogy érdemes állatbôrbe bújni. Így hát nekem nem is kellett. Még szerencse. Csak nehogy elkapjak valami ilyet. Nekem elég, ha injekcióval gyógyítanak. Megkönnyebbültem, ha láttam az orvosnál elôvenni a tűt. Ha csak receptet írtak, akkor szorult a hurok. Tán csak nem hoznak elô a gyógyszertárban nekem is egy állatbôrt? Mammamíja! Aztán majd ôznek öltözve rohangálhatok az erdôben, meg zabálhatom a füvet. És ha végleg nem gyógyulok, rám küldenek egy vadászt. Jól nézünk ki! De lehet, hogy a gyerekeknél nem alkalmazzák az állatbôrös terápiát. Bár minden évben elköltözött valahová egy-két gyerek a szüleivel. Ott már komolyabb probléma lehetett, olyan helyre kellett menniük, ahol több a legelô. Vagy csak azt mondták, hogy elköltöztek, közben meg kivitték ôket a szarvasmarhatelepre, álruhában, a többi beteg közé.
      De az sem biztos, hogy a betegség az oka a rejtôzködésnek, egyáltalán nem biztos. Viszont találgatni mindig jól esett; lehet, hogy ez az egészség titka; különösebben ma sem vagyok túlságosan beteg. Valami más miatt bujkálhattak ezek az emberek. Mert ott volt például a disznóvágás. Ugye, kíváncsi az ember, fôleg télen, akkor vágták a disznókat, és megnézték, ki van elbújva az állatbôrben. Ehhez viszont véget kellett vetni az életének. Biztos megérte. De arról soha nem beszéltek, kit találtak bent. Lehet, hogy nem ismerték. Akkor pedig földolgozták. Némelyik ember például nagyon el tudott hízni a disznóbôrben. Csakhogy ez se stimmelt, mert a kannibálokat kivéve, akik nem fáradoztak azzal, hogy különbözô állatbôrbe bújtassák egymást, rajtuk kívül más nem eszik embert. Különben is hülye egy szokás. Akkor meg mi van, miért néznek úgy ezek az állatok, mintha elbújt volna bennük valaki?
      Na, egyszer aztán jó alkalmam nyílt kifaggatni egy tehenet. Ment elôttem a tehén, én meg utána, folyamatosan faggattam, ahogy hajtottam a torzsákon. Állítólag amott valami legelôt kellett találnom. De nem is torzsákon hajtottam, tarlónak hívták azt, gondoltam is, mi köze ennek a kopasz lóhoz, semmi, mint kiderült; a tehén húzta maga után a láncot, én meg terelgettem és faggattam, hogy mondja el, mirôl van szó. De ahogy nem válaszolt, inkább csak idegesen össze-vissza ment, már engem is jobban elfoglalt a terelgetés; nagyon fölidegesíthettem a kérdéseimmel. Általában soha nem tudtam, merre akar menni, nem lehetett rendesen kormányozni a langyos fűzfaággal. Picit megsuhintottam balról, elindult jobbra kilencven fokba, nem mintha mértanból jó lenne a tehén. Próbáltam kisebbet suhintani, de azt meg se érezte, és alapvetôen fogalmam se volt, hogy hol a legelô, a tarlón nyoma sem látszott, ezért mihamar nagyapám karját képzeltem magam elé, aki, mielôtt elindultam, egy bizonyos irányba mutatott. De csak a karját láttam, az irányt nem, merre is menjek. Visszanéztem, a házat láttam, de nagyapámat nem. Próbáltam keresni, hol is állhattunk, és odaképzeltem a karját, hogy akkor merre mutatott, de már messze jártunk, és ha nagyapát a házhoz képzeltem, olyan kicsinek kellett képzelnem a karját, ami már csak egy pont volt, az meg nem mutatott sehová. Mentünk a tehénnel ketten, közben arra gondoltam, ha nem is válaszol a kérdéseimre, hátha ô tudja, merre van a legelô, de juszt se mondta meg, csak cicázott ott velem, szaladgált. A másik kezemben a cöveket vittem meg a kalapácsot, hogy azzal leverem a tehenet, mármint a lánc végén átszúrom a karót, és ezzel egy bizonyos körben megálljt parancsolok a tehénnek, amely igen lomha járású volt, de ahogy kicsit megugrott, egészen ruganyossá vált, kellemetlenül lengett a tôgye, a farkával csapkodta a legyeket, néha megsuhintott. Hagytam a tehenet szabadon, egy szó nélkül mentem utána, hátha megtalálja a legelôt. De a legelô nem volt sehol, na, gondoltam, méltó feladatot kaptam már megint, sehol egy legelô, én meg találjam meg a tarlón. A nap tűzött, és csodálkoztam, miért épp most kell kihajtanom. Fákból se voltunk nagyon elengedve, sehol egy fa, mindketten napszúrást kapunk, a tehénben fölforr a tej, és nem is tud enni semmit, igaz, nekem se volt elemózsiám, se vizem; jól berendezkedtünk erre a délutánra. De aztán arra is gondoltam, talán majd az éhség meg a meleg annyira elkínozza, hogy végre elmondja, miért bújnak az emberek állatbôrbe. Vártam, hogy könyörögni kezdjen hozzám a tehén, vagyis, aki elbújt benne. De csak nézett, szuggerált a szemével. És én már-már feladtam. Bár nem tudom, azt hogy csináltam volna ott a pusztában, talán elfekszem. De egyszer csak egy mély lejtôhöz értünk, és ott a lejtô mélyén a pusztában, tehát jócskán az eddigi szemhatár alatt, ott volt a legelô. Egészen kis legelô, körben meg a tarló. Lentrôl nem láttuk a tanyát, a fű forró volt, ki akartam karózni a tehenet, hogy majd itt most megpihenünk, és fölteszek neki néhány szívszorítóan ôszinte kérdést, de az mogorván mindig arrébb ment, nem bírtam megfogni a láncot. Körbe-körbe futott a kis legelôn, mintha futtatnám. Megpróbáltam ráugrani a láncra. Amikor végre sikerült, hanyatt vágódtam, a tehén kirántotta a surranó láncot, én meg repültem a kalapáccsal meg a karóval a kezemben. A fűzfavesszô már nem volt nálam, valahol elhagytam. És igencsak megszidtam a tehenet, elhagytam a jámbor kérdéseimet, mondtam mindenfélét, a fűzfavesszô helyett a karóval meg a kalapáccsal hadonásztam a légtérben. Végül föladtam, a tehén szótlanul legelt, én pedig elhevertem a fűkör szélén. Néha rám nézett, láttam a szemében, bár szomjas, mégis milyen diadalittas.
      És azóta is, ha azt mondják valakire, hogy fűzfapoéta, olyannak látom, mint magamat, ahogy négyszemközt párbeszédet kísérelek a tehénnel, majd elfeledve a jámbor kérdéseket, próbálok ráugrani a láncra, és amikor végre sikerül, már pördülök is hanyatt a levegôben.

PETÔCZ ANDRÁS:

egészen a fekete fáig

a sapkámat a fejembe húzom,
baseballsapka, bár nem tudok
baseballozni, mégis, szeretem
ezt a sapkát, futni indulok,
lemegyek a kollégium elé, és
végigfutok az iowa folyó innensô
oldalán, át a hídon, szembejönnek
velem mindenféle ismeretlenek,
köszönnek nekem, én visszaköszönök,
késô este van, sôt éjszaka, éjszakai
futásunk közben köszöngetünk
egymásnak, nincs jobb dolgunk,
közben élvezzük, hogy megizzadunk,
éjszakai futásom ez, az éjszakai
rohanásom, megszokott rohanásom,
legyen meg a mindennapi rohanás,
a mindennapi rohanásom add meg
nekem, ma, add meg a mindennapi
futásomat, add meg, mondom magamban,
miközben futok az éjszakai parkban,
még addig a fáig, mondom magamban,
még addig el kell futnom, hogy legyen
erôm holnap is, majd holnap is legyen
erôm, és bátorságom is legyen, mert
mindennap befutni az éjszakai park-
ba, és mindennap elfutni addig a fáig,
mert mindennap meg kell tenni az utat
odáig, egészen a sötétlôen magasló,
vészjósló fekete fáig --

SCHEIN GÁBOR:

(a parkot, mikor a hó)

A könyvtár ablakából egy széles parkra látni.
Elolvadt a hó, és tisztább lett az ég: a könyv szerint,
amelyet saját megnyugtatásomra kértem ki, a rubeóla
pár hetes magzatnál jó eséllyel vakságot okoz.
Ez azonban egyéb feltételeken is múlik. A könyvtárban
tavasszal és télen is nagy csönd van, hazafelé pedig
a parkon át mindig ugyanarra járok. De ezután majd
más utakkal is kísérletezem. Helyetted is mindent
meg fogok nézni. Tegnap például egy ezüstfenyô alatt
láttam egy padot. Arra gondoltam, milyen jó lenne veled
harminc év múlva azon ülni - tavasz lesz, a nap felé
fordítod a szemed, szemhéjadon érzed melegét,
kérdezel valamit, én felelek, és hagyjuk, mint egy
belülrôl elfonnyadt mandulát, széttöredezni az eget,
amikor tiszta, a parkot, mikor a hó még nem olvadt el.

JÓNÁS TAMÁS:

[ki szabadít ki a csöndbôl...]

1.

ki szabadít ki a csöndbôl
göndör ördög ha dörömböl
odabentrôl?
ki fenyíti meg ez úrt
hogyha isten igazából begazult?
ha félsz és nem lépsz be a mennybe
ki simogat becéz bíztat
kicsi ember órjás lélek: menj be!

aki e világon tart
hova tart?
s amit látnod tebelôled kitakart
azzal vajon mit akart?

az akinek hangja nincsen
száraz zörgô szava csak
ôrizget-e valamit vagy
becsap s azért hallgatag?

komor ritka hívó szóra
vakon szakadékba lépni
makacs lenni kutakodni
hogy ki lehet aki kéri
mi a jobb?
gyötrôdésed aki nézi
vihog-e vagy viszolyog?

2.

uram uram
nekem kevés a szó
ha vagy ha vagy
legyél tapintható
szeress szeress
kiválasztottad én
legyek nekem
a szeretôm legyél
legyen szagod
és csillogó szemed
szégyentelen
símogasson kezed
fiad vagyok
romlásba kéne vígy
ki élni fél
zúgjon a sok irígy
ha kérni fogsz
valamit megadom
cserébe ne
felejts így szabadon

TÓTH ERZSÉBET:

Honey

Verset írok a szélrózsa minden irányába, hátha. Bezuhanok
az ablakon, az ajtót nem szeretem. Túl szálkás nekem az
ajtó. Az ablak elônyösen átlátszó, ha nem csörömpöl. Szép,
vad, kutyasétáltatási idô van, menjünk ziháló boldogságban.
Gyere, érkezz fénysebességgel. Két púpozott kávéskanál szá-
rított kamillavirág, jól leforrázva, húsz percig állva
hagyva, aztán egy kiskanál méz, három csepp langyos tej, és
jöhet az éjjel tejjel, mézzel. Ne nevess Anyád receptjén.
Országutaktól távol szedve, távol a mérgezô anyagoktól,
eleve csak úgy hatásos a kamillavirág. Akkora bársony-mé-
hecskék szépen átduruzsolnak minden álnokságon. A festmé-
nyeket pedig eleve csak meghatározott távolságból szabad
nézni, mert némelyik veszélyes a szemre. Valami Duchamp, mi
jut eszedbe. Már csak a lovak hiányoztak, mondtad azon a
pillangó-hangodon, mikor Anyáddal elindultatok megkeresni a
lovakat. Így telne a kamilla-élet, országutaktól távol
szedve, míg Anyád csöndben festegetne. Átfesteni a hosszú
délutánokat pipacsokkal, egész nyarakat átfesteni de jó
lenne. Néha zöld csíkok kerülnének a hajadba, szemedbe vad,
virág-fények. Isteni unalom, pollen-invázió! Országutaktól
távol, ne áltasd magad. Veszélyes hulladék az ember. Kódorog
melegfront-cibálta szívvel, kódorog csak. Kicsi sikló, a
hasadon fogsz kúszni, ifjúságod széthordta más. Halottnak
tetteted magad. Amúgy sem lehetett volna bírni azt a tömény
boldogságot, sokáig nem, amit ti ketten produkáltatok, röpke.

SIMON BALÁZS:

"puszta romjától sokáig..."

Galamb a lélek, mondják
Bölcsek, mindegy, elhiszem,
Hogy omladékos, puszta
Belsôm más világból szállta
Meg, életnek limloma, csak
Törmeléke, padlás, szállni hol
A por gyôz, szárnya hogyha
Fölveri, mondják, ez otthona,
A lélek vándortábor, sátrát
Hogyha fölveri, padláskoszos kis
Rebbenések lesznek rúd, cövek,
Kötélzet, megfeszíti röpte míg,
Viseltem ostobán fejem körül zúgó
Sugárzást, hess, kiáltva egyszer
Válni hirtelen, legyen jó végre
Csend. De ô maradt.

Utóhang

Burukkolás intett megálljt, nincs
Ebben semmi, hajnaltájt, az óra
Megszokott, akár a hely, de most
Elôször volt kehely a lichthóf és a
Hangja fény, távol a reggel még és
Nincs a Kedvesem, közel ha volt, mint
Hittem, itt az ágyban, halálnak mása,
Hol az álom rövid mindig, közös, az
Ébredés untig saját.
Lichthófég napja fônixnek, hogy
Föltámadjon, túl kevés, de még sötét
Párkányán, végre otthon, galamb tud
Inteni:
Szabadsággal, más sorssal visszaélned
Nem lehet.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz