A Mányoki Endre lázálomszeru cikkében (ÉS, 2000. március 10.) elkövetett bárdolatlanság miatt ("túlvilági író") most Kozák Gyula kezébôl is Majoros Sándor hátán csattan az ostor. A lapban 2000. március 17-én megjelent írásában maró gúnnyal élcelôdik az általa nem létezônek tekintett író rovására. Pedig a Vajdaságból áttelepült, nagyon tehetséges novellista nagyon is él, dolgozik, írásait rendszeresen közölte többek közt a hetilap Beszélô (e sorok írója recenziót közölt a lapban elsô magyarországi novelláskötetérôl), valamint a Holmi (utóbbi novellapályázatán díjat is nyert Majoros). Érdekes, hogy Kozák Atamán errôl mit sem tud. Súlyos méltánytalanság ez Majoros Sándorral szemben. Nem tudom, nem is érdekel, hogy a Napi Magyarország gárdája miért akarja most kinyírni, de gondatlanságból legalább mi ne tegyünk rá e rágalomhadjáratra még egy lapáttal, mondom most úgy, hogy Kozák Gyula után nekem is kijusson a képzavar kenyere.
Eszem ágába nem jutott volna, hogy Mink András csínytevésével kapcsolatban (A csíny, ÉS, márc. 3.) levelet írjak Önöknek, mert egy olyan embert, aki tekintélyét, szakmai tudását felhasználva állít kelepcét a vele szemben korrekt módon eljáró szerkesztôségnek, a tette már eleve minôsít. Mink András furcsa erkölcsiséget hirdetô cselekedetével tehát nekem - aki sem Sherlock Holmes, sem pedig 56-os szakértô nem vagyok - nem érdemes foglalkoznom. Akaratomon kívül lettem fôszereplôje ennek a történetnek, s ha már így alakult, véleményem akár érdekes is lehet.
Mielôtt levelem lényegére rátérnék, azt azért illik megjegyeznem, hogy az ilyen profi módon kivitelezett, idôt, fáradtságot és pénzt nem kímélô akciókkal szemben egyetlen szerkesztôség sem élvez tökéletes védettséget. Mink András azzal élt vissza, amit tudni lehetett róla: hogy a rendszerváltás utáni években szinte futószalagon gyártotta a figyelemre érdemes publikációkat, s hogy a Szabad Európa Rádió archívumának kutatójaként olyan adatoknak juthatott birtokába, amelyekrôl nekünk, kívülállóknak aligha lehetett tudomásunk. Ami engem illet, úgy véltem, bármilyen meglepô következtetésekre is jutott, a neve és újságírói múltja garancia arra, hogy a cikkben szereplô állítások megfelelnek a valóságnak. Mint kiderült: Berkesit és Kurszánovot kellett volna tanulmányoznom, mert akkor fölfedezhettem volna a rejtett hamisságokat. Töredelmesen bevallom: soha, egyetlen sort sem olvastam az említett szerzôktôl. A szöveg értelmezésénél olyan apparátus sem állt rendelkezésemre, amely - az igazságügyi orvosszakértôkhöz hasonlóan - szétszedi és azonosítja a "holttestet". Csak magamra hagyatkozhattam, ezért érzem úgy, hogy nem a Napi Magyarország szerkesztôségével, hanem velem, Majoros Sándorral került szembe, és hogy az írása végül is megjelenhetett, annak kizárólag egy oka van: egy régi kalandom Mink úr lapjával, a Beszélôvel.
A történet 1994. szeptember 1-jén kezdôdik, azon a napon, amikor a Beszélôben Bán Zoltán András Egy süllyedô szigetrôl címmel megdicsérte második novelláskötetemet (Mink András ekkor az esszé rovat vezetôje volt). Az írás ürügyén megkerestük egymást, s kiderült, hogy Bán úr és a Beszélô figyelemre érdemesnek tartja irodalmi tevékenységemet. Munkakapcsolatba kerültünk, amelynek folyományaként lehetôséget kaptam tôlük egy folytatásos krimi megírására és publikálására. Tar Sándorral felváltva közöltük "bunregényünket" a Beszélô hasábjain, egészen 1995. június 8-ig. Ezen a napon a nevem megjelent a Magyar Napló impresszumában, tehát Mink, Kozák és Neményi urak értelmezésében átkerültem a "túlvilágra". Ha utánanéznek, kideríthetik, hogy bunregény-írói pályám egy kardsuhintás-szeru döntéssel ért véget. Hazudnék, ha azt mondanám: könnyedén túltettem magam a dolgon. Kívülrôl jött emberként (Bácskából származom) nem értettem, mi ez a hirtelen változás, mitôl lett a tegnap még kiválónak minôsített prózám pár óra leforgása alatt csapnivaló. Azt sem igazán értettem, mi kivetni való van abban, ha egy bizonytalan egzisztenciájú író bárhol is publikálni szeretne, ezért elhatároztam, ha alkalmam lesz rá, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megszüntessem ezt a irodalmi életünket megbénító torzsalkodást.
A csíny névvel katalogizált szélhámosság ennek a régi sérelemnek egyeneságú következménye. Nélkülem sohasem jelenhetett volna meg Mink András írása a Napi Magyarországban. Én voltam, aki felvállaltam, aki örültem neki, mert bizonyítékát láttam benne annak, hogy az újságírás mégiscsak szakma, sôt, egy pillanatra belátni véltem azt a tévedésemet, amikor rosszindulatot (hogy ne mondjam kirekesztést) tételeztem föl a Beszélô szerkesztôirôl.
Mondom, ezért még nem írtam volna meg ezt a levelet, mert ez a történet annyira személyes jellegu, hogy az ÉS olvasóit aligha érdekelheti. Sokkal figyelemreméltóbb ennél Kozák (Atamán) Gyula múlt héten leközölt írása, amely mindazon túl, hogy személyemet oskolázott emberhez méltatlan módon sértegeti, Mink úr elképzeléseihez is adalékokkal szolgál. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a jelenséget sem, hogy az ÉS hasábjain - Mányoki Endre mellett - ez idáig csak Neményi, Mink és Kozák urak fejtették ki az esettel kapcsolatos véleményüket, vagyis azonos szellemi körhöz tartozó emberek, akik - számomra igen álságos módon - tagadják, hogy csínytársaságban voltak egymással. Ez a tagadás bizonyítéka annak, hogy igaza volt Mányoki Endrének, amikor csapatmunkára gyanakodott. Furcsa mellékzöngéket tartalmaz az a kijelentés is, amely arra utal, hogy egy liberális elveket valló ember írásával szemben nem árt az óvatosság. Nekem az a tény, hogy Mink András aláírta meghökkentô észrevételeit, garanciát jelentett arra vonatkozólag, hogy fel is vállalja azokat. Kozák úr a célzatosság és az elvdiktátumok szükségességét hangoztatja. Már önmagában ez is tanulságos lehet, ám ô nem elégszik meg ennyivel. Miközben a "túlvilági" jelzô definiálásával van elfoglalva, megszalad kezében a toll és leírja: Mink András tulajdonképpen Schmidt Mária történelemszemléletének hamisságát akarta bebizonyítani. Kozák Gyula tehát megmagyarázza azt a fehér alapon fehér festményt, amelyet Mink magyar ecsettel pingált a sokszínu magyar tájról. És ez a magyarázat félelmetesen egyszeru: e hazában csak "evilágian" lehet gondolkodni, ami ettôl eltér, azt tuzzel-vassal kell kipusztítani. Mink András - társai szemében legalábbis - a csíntevô Robin Hood, aki ha kell; leckéztet, ha kell; adományt osztogat. Ha azt gondolják, túlzok, megint csak Kozák úrra, a triumvirátus legelméletibb tagjára kell hivatkoznom: szerinte a cél igenis szentesíti az eszközt. Mások is vélekedtek már így, s többnyire úgy jártak, mint a bosnyák Fikret Abdity, aki a nyolcvanas évek derekán - pártkapcsolatait kihasználva - hamis váltók kibocsátásával hozta létre a maga birodalmát. A semmibôl lett gyárak, mezôgazdasági kombinátok a jólét illúzióját keltették, legalábbis idôlegesen, mert gyorsan kiderült, hogy a hamis váltók kb. harminc százalékkal felduzzasztották az inflációt. A történet innét már ismert: még jobban megingott az amúgy is labilis jugoszláv nemzetgazdaság, sôt össze is omlott, felgyorsítva ezzel a mindenki által ismert eseményeket. Félô, hogy Mink úr és társai ilyen cél érdekében munkálkodnak, legalábbis ami az ország szellemi termését illeti. Hamis váltók kibocsátásával igyekeznek megalapozni a maguk szellemi birodalmát, és pezsgôt bontanak minden egyes számlagyarapodáskor.
Zárásképpen Kozák úrnak szeretnék üzenni: a könyveitôl nálam sem szakad le a stelázsi, de azért tudom róla azt, amit tudni érdemes. Neki sem került volna túl nagy fáradtságába, hogy vélem megismerkedjen, csupán odébb kellett volna nyúlnia azon a fránya polcon: oda, ahol a régi Beszélôket raktározza. Ha pedig úgy gondolja, nem boldogul az archív anyaggal, szívesen megmutatkozom neki az életben is. Még a köteteimet is magammal viszem, ha úgy kívánja, és azt is megígérem, hogy a párbajtôrömet otthon hagyom.
egy bizonyos határon túlvilági író
Három hatra... és így tovább, tököljünk kedves kényes ízlésu liberális barátom, -sl-. Csakhogy ez már rég nem gyermekjáték ("ó, boldog fogócska"), hanem, félelmetes valóság. Mármint, hogy igenis veszélyben a demokrácia, a szabadságjogok, a törvényesség. Tessék ne csak írni, hanem olvasni is az ÉS-t. (március 17, Élet) Tessék végiggondolni az utolsó néhány hónap vagy az elmúlt év eseményeit.
Drága "finnyás" liberális barátom, azoknak, akik ezrével kerülnek az utcára, azoknak, akiknek már szakszervezetük sincsen, azoknak, akik látják, mi történik és nem "médiahisztinek" vélik azt a nyilvánvaló pofátlanságot, amit minden (kényes?) kérdésben muvel a hatalmi elit, azoknak egyszer csak tele lesz a tökük. És akik netán féltek, vagy "egyelôre" okoskodással elhárították maguktól a cselekvést, azok egyszer csak nem törôdnek a kényes ízlésu álliberális óvatoskodással, hanem elmennek egy tüntetésre. Nem félnek megjelenni, sôt lelkükbôl tapsolnak, amikor a színpadról végre azt hallják, ami belôlük is kikívánkozik. Mintegy tízezren voltunk. És jó volt ott lenni és érezni, hogy sokan vagyunk és nem vagyunk beszarva.
Kedves -sl-! Természetesen szíve joga, hogy "differenciáljon, mérlegeljen, gondolkodjon", az is, hogy "finnyáskodjon" a szervezôk és a szónokok kibenlétét illetôen, de hogy a tüntetôk bizony a magyar valóságból eredeztették szándékaikat és indulataikat, az tagadhatatlan. Nem sorolom most fel az érdekegyeztetés befagyasztásán, a szakszervezetek ellehetetlenülésén, az alkotmánybírósági döntések negligálásán, a média ocsmány legázolásán, a korrupciógyanús ügyletek cinikus kimagyarázkodásain, a parlamenti bizottságok nevetségessé tételén, a fôügyész megalázásán, a kuratóriumi és bírósági bohózatokon átívelô (véleményem szerint) tendenciózus politizálás veszélyeit - mondjuk a törvényességre való tekintettel. Aki úgy gondolkodik, hogy ez rendjénvaló - ha "egyelôre" is -, az messze van a liberális gondolkodástól. Akinek a legfôbb baja, hogy fiatal baloldaliak álltak a szervezés mögött, az finnyásnak valóban finnyás. Ennyiben egyetértünk.
A lényeget illetôen nincs igaza. Ma sajnos félteni kell a demokráciát és szólni kell. Errôl szólott a nagy számú, zömmel fiatal részt vevô, s fôként a tüntetés hangulata és színvonala is; szép és emberi volt.
Az öregek mesélték, hogy a harmincas évek közepétôl azért jártak moziba, hogy a híradón röhögjenek; egy kis tömött bajszú ember ágált és handabandázott akkoriban. Úgy hívták, Hitler. Nem azt mondom, hogy a fiúkban Hitler lakik, de hogy a törvényesség sorozatos semmibevételével helyet csinálnak és példát adnak - a demokráciát eltaposandó liberális puhányságnak tartó - populistáknak, arra minthogyha egyre több jel mutatna. De mi már ezen nem tudunk nevetni. Sem okoskodni, s "egyelôre". Szólni kell! Egyelôre.
(teljes név a szerkesztôségben)
Makara György fejtegetésének (Mi kell a nyelvtudáshoz? ÉS, febr. 11.) továbbgondolásra serkentô megállapításai mellett feltunô az az állítása, miszerint az idegen nyelv elsajátításához nem szükséges az anyanyelv magasfokú ismerete, valamint magasrendu kommunikációs készség. Érdekes! A magyar nyelv és kultúra külhoni megôrzôjeként évtizedek óta tanulmányozom a két- és többnyelvuség problémáit, 14 éve vezetek Antwerpenben alapozó magyar nyelvtanfolyamot, és az eddigi tapasztalataim egyértelmuen bizonyítják, hogy igenis összefüggés van a tanítványaim anyanyelvi ismerete és a magyar nyelv elsajátítása között. A fiatalabbaknál nem csupán életkori jelenség, hogy könnyebben értik meg a számukra egyetlen más nyelvhez sem hasonlítható idegen nyelv elsajátításához elengedhetetlen nyelvtani összefüggéseket, s felvevôképességüket növeli, hogy még keveset felejtettek el a saját anyanyelvi (iskolai) oktatásukból. Az idôsebbeknél éppen az az egyik gyakran jelentkezô probléma, hogy noha az anyanyelvüket természetesen ismerik és alkalmazzák, ám annak nyelvtani-szerkezeti összefüggéseit már rég elfelejtették, ezért az idegen nyelv tanulása közben újra fel kell fedezniük az anyanyelvük alapismereteit is. Ebbôl adódik, hogy a magyartanárnak kell tudatosítania a tanítványokban az anyanyelvük szabályait is annak érdekében, hogy jobban megérthessék például a magyar szóképzést vagy igeragozást. Eközben az idegen nyelv tanulásának egyik megállapítható kísérôjelensége az anyanyelv tudatosabb ismerete és alkalmazása.
Makara Györgynek igaza van abban, hogy vannak kétnyelvu körülmények, amelyek valóban lehetôvé tesznek egyfajta spontán kétnyelvuséget, ám egy idegen nyelv tanulása tudatos folyamat, meghatározott indíttatással és céllal. Ugyanakkor kétségtelen, hogy pontosan, választékosan még az anyanyelvén sem mindenki képes kifejezni magát, noha logikusnak tunik, hogy az idegen nyelv magas fokú elsajátítása részben ennek is függvénye. Végeredményben egy idegen nyelv elsajátításával az esetek túlnyomó többségében nem nyelvváltás, hanem teljes értéku két- vagy többnyelvuség a cél.
Flandriában újabb jelenség az 56-os disszidensek második nemzedékének egy részénél, hogy szüleik kellôen nem értékelhetô tudatos törekvésének eredményeként társalgási szinten tudnak magyarul (is) kommunikálni, bár árnyaltabban nem képesek kifejezni magukat, mint ahogy a magyar nyelvu írás-olvasás terén is nagyon elégtelen a felkészültségük. Az igényesebbek éppen azért vesznek részt alapozó magyarnyelv-tanfolyamon, hogy megkíséreljék behozni korábbi hátrányaikat.
Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatok hihetetlen méretu kibôvülésének korában a kisebb népek sem engedhetik meg maguknak az egynyelvuséget, és nekünk magyaroknak is jól felfogott érdekünk az idegen nyelvek elsajátításának ösztönzése. Igen nagy fontosságot kell(ene) tulajdonítanunk annak, hogy a többnyelvuség igénye már kisiskolás korban olyan irányba hasson, hogy az idegen nyelv tanulása ne csupán a kötelezô tantárgyak talán kevésbé kedvelt egyikének tunjön, de a korszeru muveltség részének. Azaz jövôbe mutató igénynek. A felnôttek idegennyelv-oktatásának ma már sokféle módszerét ismerjük, és nem érzem magamat hivatottnak arra, hogy belebonyolódjak a tapasztalható hiányosságok elemzésébe, az azonban bizonyosnak tunik, hogy az idegen nyelv elsajátításának alapmotivációjától is függ, hogy képesek vagyunk-e egy idegen nyelv elsajátítására olyan fokon, hogy teljes kétnyelvuségrôl beszélhessünk. Ebben szerintem az anyanyelv magasfokú ismerete mellett a magas rendu kommunikációs készség is szerepet játszik.
Belgium