Kedves ismerôs vagy ismeretlen!
Nem ültem kint veled a Hungária úti pályán ezen a kétezredik évi márciusi Fradi-MTK örökrangadón. Ugyanis nem járok meccsekre. Lehet, hogy Te sem. Lehet, hogy korábban jártál, de egy ideje semmi kedved már. Különösen nem az ilyen örökrangadókra. Kíméled magad: túl nagy a feszültség, ki tudja, mit dobnak, kiabálnak be. Kis foci, nagy stressz - inkább kihagyod ezt a magasságot.
Kihagyjuk a magasságot, otthon ülünk, aztán másnap az újságból elolvassuk, mi volt a Fradi-tábor aznapi slágere. Az, hogy "Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat".
Velem soha nem indult a vonat Auschwitzba, gondolom, veled sem. De azért már megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az - az a vonat. Ehhez nem kell nem fradistának lenni. Az ember elképzeli - mondjuk, van róla valami halvány fogalma -, aztán egyszer kimegy a csapata meccsére, vagy nem megy ki, csak otthon nézi tévén, és tudja, hogy lesznek mindenféle bemondások, focimeccseken ez így szokás, meg különben is hallott már egy s mást az életben, nem kapja fel olyan könnyen a vizet, egy kékre festett élô liba például csak hecc, az "Erger, Berger, Schossberger, minden zsidó gazember" például csak egy régi, békebeli kis zsidózás, ami mindig volt és mindig lesz, függetlenül attól, hogy undorító, de hát ez van - ez ilyen.
Más kérdés, hogy nehéz így focizni, még drukkolni is nehéz így. De meg lehet szokni, ha muszáj.
Viszont ha Auschwitzba indul a vonat, akkor más a helyzet. Akkor nem lehet focizni - hiába tesznek úgy, mintha fociznának. És drukkolni sem lehet többé ide vagy oda. Megszunik az ide vagy oda. Megszunnek a szektorok. Egyetlen szektor marad csak: a föld az ég alatt. És nincs az a szotyola, ami ne vesztené el az ízét. És nincs az az ital, ami jól tudna esni. És nincs az a cigaretta, amelyiknek a füstje mögé el lehetne bújni. Nincs. És nincs az a Fradi-drukker, akire ne jutna néhány kopaszra nyírt, csíkos rabruhás, régesrég elgázosított zsidó árnya. És nincs olyan mondat, amit azoknak az árnyaknak mondhatna. Kezdve azzal, hogy: Nézd, én nagyon sajnálom, nekem ehhez semmi közöm nincs. Mert nincs ilyen mondat, mert ha van is, hamis.
Ha kimész a meccsre, ha nem, ha nézed a tévén, ha nem, Neked ehhez közöd van.
Mindnyájunknak közünk van hozzá, de Neked különösen, mert a Te csapatod szurkolói skandálták, arról a helyrôl, ahol elvben a Te szurkolótáborod van, hogy "Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat."
Mit fogsz most csinálni?
Legyintesz? Erre is csak legyintesz?
Komoly szakmunkák szerint a labdarúgás alapelemeibôl építkezô játékok közül a magyar ember lelkialkatához a lábtengózás áll a legközelebb. Tanúsíthatom, hogy így van. De csak akkor, kössük ki szigorúan, ha a lábtengózást nem keverjük össze holmi háló elôtti ugrálással, passzolgatás, párosozás és egyebek, azt hiszem, lábteniszezésnek hívják az ilyet.
A tengózás komoly sport, nem valami teniszütögetôs játék kisszeru majmolása. Tengózni akkor kell, ha focizni nem lehet. Ha kevesen vagyunk, ha lusták a többiek, vagy viszonylag kevés mozgással kívánjuk megmutatni impozáns technikai fölényünket.
Tengózni legjobban lakótelepen, kivált sötétbarnára koptatott murván, és természetesen tuzô napon lehet. Megfelel még az iskolaudvar, a játszótér salakja is, rosszabb esetben a tengerparti homok.
A játék a pálya felrajzolásával, az úgynevezett csíkhúzással kezdôdik. Klasszikus eljárásnak tekinthetjük, amikor az egyik játékos háttal a másik karjaiba dôl, sarkait a földre szorítja, s hagyja, hogy körbehúzzák, vastag és mélyen szántott vonallal jelölve ki a négyszögletu játékteret. Elsôrangú csíkhúzó a hajdani Tisza cipôgyár fehér teniszcipôje, fôleg, ha már papírvékonyra csiszolódott a talpa. Megfelelô még a sötétkék tornacsuka, fehér gumírozással, közkeletu nevén a dorkó. Visszatekintve úgy látom, felhôtlen ifjúkorom akkor ért véget, amikor egy strandfürdô területén az aszfalton elôször láttam készre festett lábtengópályát. Undorító, pingált csíkok, s a metszéspontnál valami ormótlan krumpli. Ez utóbbin azóta is sokat gondolkodom; tekintve, hogy a pálya középpontjának a játékban semmiféle szerepe nincs, az a gigantomán krumpli, azaz a krumplira pattanó labda hovatartozása nyilván késhegyre menô viták forrása lehet.
A tengózás szoros rokonságot tart az olyan alapjátékokkal, mint az országozás és a feszítôzés. Míg azonban az utóbbiakhoz lehetôleg egy súlyosabb pengéju bicska, vagy egy bot szükségeltetik, a tengózást labdával ajánlatos játszani. A labda anyaga indifferens, megfelel a bôr, a gumi, végsô esetben még a teniszlabda is. A döntô úgyis a technika, azaz belsô énünk és a labda elszakíthatatlan együvé tartozása. Legalábbis, ha a kezdés elôtt tisztáztuk, lehet-e dekázni, és ha igen, hányat; szabad-e droppolni és az ellenfél térfelére átnyúlni (lásd: talpalás). Külsô szemlélôk számára a tengózás látszólag statikus játék, melynek keretében négy ember ácsorog egy négy részre osztott négyzetben, s viszonylag követhetetlenül ide-oda rúgdossa, fejeli, löbböli a labdát. A professzionális tengózók azonban tisztában vannak a tengópálya és a buvös négyszögek közötti bonyolult összefüggésrendszerrel. Ráadásul tudják, hogy nincsen olyan kicsire rajzolt tengópálya, amibe ne férne el még mellénk egy sunyi módon lepattanó labda is. Vitatott terület a tengózáson belül a szerválás módja. A két alapiskola nagyjából a "dobásos technika" és a "rúgásos szerva" megnevezésekkel határozható meg. Természetesen sokkal többrôl van itt szó, mint egyszeru szabályértelmezési dilemmáról. Mindazok a pancserek, akik a kézzel elvégezendô szerválás hívei, mit se tudnak egy önnönmagában teljes és következetes rendszer szépségének és tisztaságának a mibenlétérôl, semmit nem mond nekik a homogenitás. Akik viszont a lábbal kezdés hívei, bizonyos, hogy kemény férfiak, ha harc, hát hadd legyen harc, nem rettennek vissza az élet kihívásaitól.
Figyelemre méltó, hogy a tengózás szakszavai az úgynevezett nemzetközi nyelvhasználat körébe tartoznak: szerva, afta, out stb. Etnográfusok és sportelméleti szakemberek rég felfedezték az összefüggést a polinéz szigetvilágban és a karibi tengerpartokon oly népszeru narancs- és kókuszemelgetések és a közép-európai lábtengózás között. A szakterület kutatásával a havannai sportegyetemen állítólag külön tanszék is foglalkozik, eredményeiket nyomon követhetjük az interneten: [email protected]
Szerzôdést bontott az Eintracht Frankfurt csapata Dombi Tibor válogatott labdarúgóval. Az elsô hírek szerint nem is annyira a képességeivel volt baj - ô tud a legjobban muesést produkálni a világon -, hanem az edzéseken zavarta a társait.
Elôször el nem tudtam képzelni, mi történt. Ez a fiú itthon csendes volt, a légynek nem ártott, minden edzôi utasítást betartott, ha hangosan szóltak rá, elpirult. Létezik, hogy valaki neves európai klubhoz kerülve megkergül? Mit csinálhatott Dombi? Edzés közben épp az a feladat, hogy a különféle gyakorlatoknál zavarjuk a társunkat, veszítse el a labdát, hogy aztán felfejlôdhessünk a támadással. Lehet, persze, hogy Dombi csak itthon volt csendes, odakint rajzszöget tett a kapus feneke alá, csirizzel kente be a labdát, szamárfület mutatott az edzô háta mögött, taktikai értekezleten dudorászott, papírgalacsinokat dobált, tényleg zavarta a társait.
Be kellett volna hívni a szüleit.
De nem. Dombival semmi baj nem volt. A napokban megjött az indoklás, személyesen az edzôje nyilatkozott, hogy miért kellett a magyar játékost mégis kirúgni. Dombi jó fiú, viszont az edzések vígjátékba fordulnak, ha ô is levetkôzik. A játékos már végigjátszott egy idényt a Bundesligában, ám egyetlen szót sem ért németül. A tréningeken egy régi magyar, bizonyos Sztáni István tolmácsol neki, fordítja az edzô minden szavát. Az edzô elkiáltja magát, hogy sprint, akkor Dombi kiszalad a korláthoz, Sztáni megmondja neki, hogy fuss, erre Dombi futni kezd, eszeveszettül gyors, csak addigra a többiek már visszafelé jönnek.
Magam nem vagyok egy nyelvzseni, de sportolóktól tudom, hogy egy hét alatt elsajátítható minden sportág zsargonja a világ bármely nyelvén. Ha karkörzés van, akkor azt mondjuk látni is, teljesen mindegy, hogy mondják németül, az ember nem fog bukfencet hányni vagy békaügetésbe kezdeni. Meccs közben se gond, hogy megy a szél, tegyél lukra, vagy fogd az embered. Elgondolni is rossz, hogy labdát szerez a Frankfurt, hátrál a védelem, mire Dombi kiszalad a partvonalhoz, István bácsi, hogy mondják a németek, hogy körömpassz?, majd csak azután kéri a labdát.
Azt a kérdést most nem forszíroznám, hogy ha egy magyar futballista már januárban tudja, hogy ôsztôl Németországba szerzôdik, miért nem kezd el németül tanulni valamicskét; ezer szó németül, Guten Tag, auf Wiedersehen!, Tor, links, rechts, bôrgolyó. Kokó két éve van kint, s az ARD tévétársaságnak kommentál bokszmeccseket németül, igaz, Kokó bunyós, nem pedig többszörös válogatott labdarúgó, Isten, példakép, akihez igazodnia kellene a világnak.
Nem tudom, mi van odakinn, de fiúk, hülyék vagytok. Ha már a foci nem megy, se odakint, se itthon, legalább a méltóság. A németek tökfejuek: hiába is várnók el, hogy a Bundesliga összes edzôje kifogástalan magyarsággal mondja, hogy felhôfejes, lesipuskás, makacs sérülés; ezek nehezen tanulnak, csak rájuk kell nézni.
Dombi tehát, úgy fest, végleg kiiktatta magát a Bundesligából.
Remény, persze, mindig van. A hírek szerint pár héttel ezelôtt három magyar futballista szerzôdött Kínába, négy pedig Albániába. Eleddig még egyikôjüket se zavarták haza, ami vagy azért van, mert máris kifogástalanul beszélik a kínai, illetve az albán nyelvet, vagy pedig, lám, a magyar foci újra a régi fényében tündököl.
Valami eltunik, elfogy körülöttünk. Itt Diósgyôrben. A debreceni párjának fele a déli gyorson Hatvan felé. Sajnos, ez ekkora, de majd nem számolok fel kenyeret, udvarol a büfés. Fojtogató elôjelek odakintrôl, roppant havazás Kál-Kápolna után, északkeleti vigasztalanság. Az árvult Tiszai pályaudvar a rokkant tavasz üszkeivel, elszorított fényszeleteivel. Súlyos, szigorú idôk. Éjszaka eltulajdonították a fém hirdetôtáblákat a pályáról, papír maradt, meg fólia. És mennyi még a csapatból, a vöröslô dobbanásokból? A fiúknak villamossal kell edzésre járniuk, nem kielégítô a táplálkozásuk, sorolja az indulni készülô edzô, neki sem fizetnek, levonni sincs mibôl, ha nem ôrlik morzsákra az ellenséget. Valami eltunt. A nagybetuk a régóta haldokló eredményjelzôrôl, kisbetukkel írjuk magunkat. Egyáltalán, a betuk, s velük a góllövôk. A lelemény, az életerô, az igaz hit. Töredékek mindenütt. Megszaggatta a tribün tetejét a vihar - muemlék épületrész a század elejérôl -, betelepednek a durva hófelhôk, lezárták a felét, életveszély itt tartózkodni, még a korzó környékén is. És nem látni a reanimálókat, csak a holt testet, a megalázottat, a kitépett részek nyílásait. Odaböki a kapunál a jegyszedô, ez már nem az a Diósgyôr - egzitált a piáros pozíció is, betemette a közöny, a kéményekbôl elapadt a füst, fával rakott lovaskocsi érkezik a fôbejárat elé. Mit írjak az elektronikusnak tartott beléptetôrendszer strandtípusú derék-forgóiról a kutyával ôrzött vécé tövében? A rekortán célvonal világítócsövébôl lógó kábelekrôl? Visszafele húznak a vonalak, elhomályosultak az igazodások. Valami tényleg eltunt. Az indulat maradt. Bede, a mocskos kurva anyád, te nyúlgerincu. Eleresztettük az örömöket, sértetlenül, vértelenül engedtük, Szomorú Nóra, Csáki Jóska bácsi tekintete nélkül. Hiába tudjuk, a küzdelmet erre nem sportolók vívják. Láthatatlan létformák, arcok nemzedékei piros-fehérben. Levegôvétel és megint szorítás és talán egy könnyebb pillanat. Diósgyôr az eltunéssel, elporladással szemben, pillanatra se múló haláltudattal. Gyöngeségünkkel, hogy a teljességek milyen gyorsan fogynak el velünk. És most már nem temperálhatók az öntudatvesztés zárt jelei. Bizony szorongatnak bennünket fentrôl, a diósgyôri futball- és sportmitológia végvészei, a sorstalanság. A nyolcvanötödik percben hazánkban két vállra terít a Tatabánya, 1-2. Nincs mire várni. Csak a sárga villamos, és bólintanak, ez már tényleg a vég, hogy meccs után nem telik meg a kocsi. Cimborám is mielôbb hazakészül, elôveszi a bogárhátú diavetítôt, befuzi a Zengô ábécét, keresztapja képére tereli a kockákat, hozzá egy-egy ôsszilvát nyel a literes Sztár narancsból. Félidôben egy zavaros férfi elhagyná a nézôteret, közli a biztonsági, akkor nincs vissza. - Minek maradnék? - és ekkor már valóban úgy tunt, tényleg elegünk van a kisbetus diósgyôrbôl, az egy l-el címerezett futbal clubból - és mégse. - Mert még hátra van egy félidô - tántorítaná el a secus. - Akkor maradok - törôdik bele a férfi. A Katlan címu szurkolói periodika vezércikke is újra megerôsít, elgyengít a mindenség iránt. "Mert melegségre - belül a szívünkben - szükségük lenne a diósgyôri futballszimpatizánsoknak. Azoknak, akik azzal, hogy kijárnak meccsre hétrôl hétre, adnak valamit. És itt és most nem kizárólag arra a pénzre kell gondolni, amit a belépôjegy váltásakor szurkolnak le a szurkolók. Ettôl sokkal többet jelent, hogy a jelenlétükkel szimbolizálják: igényük van a futballra. Bármilyen diósgyôri futballra." Nekünk tényleg Mohács kell, Dunaferr, Tatabánya. Bódult révedezés kilencvenhét nyarára, az osztályozó utolsó vérig tartó törzsi harcára, a Kispest öt-nullás kizsigerelésére, kolosszusainkra. Megint a legközelebbi idô- és téreltolások, kisimítások, hogy szunjék relativizmusunk a jelenben. Nem így képzeltük el a kapaszkodást, a megtartást, ilyen görcsökkel a csigolyákban, ácsorgó tekintettel a gyepen. Most is csak az jut az eszembe, ahogy a vasbeton villamos befordul a Tiszai felé, mellettem egy megfejelt, bevérzett arcú roma fiú, hogy itt az álmok sosem köszöntek be nappali fényben. Hogy a Szinva bánatot visz medrében, hogy Eddát már csak vurlicerbôl lehet hallani. Hogy fél évig ingyen tanítottam angolt Szikszón a Független Ifjúságnak, és ezen az sem segített, hogy a pártházikó olajkályhamelegében jelvényes bácsikat gyôzködött megbízóm. Hogy az érettségi találkozón rádöbbenünk, mi, Zsigmondnétól matekben, lélekben megnyomorítottak, jó takarítónônek lenni Londonban, rossz fagylaltozót vezetni két gyerekkel, keveset keresô férjjel, vagy Kábarczikán, Ózdon az igazság szolgálatában. Nem lehet csak úgy felejteni, de már emlékezni sem ebben a kormos városban. Boldognak lenni az avasi utcákon. Megint egyedül maradtunk a bajunkkal, diósgyôriek, borsodiak. Erônk elfogyott. Nem látunk elôre. Hogy lesz itt beteljesülés, májusi fogócska.