(Nyolcadik Henrik magánélete) A közlekedési híradásokban bízhatunk, ôk a Falfirkák régi beszállítói. Ezt hallom a rádióban: "A hóutakon fôhullás tapasztalható". Várom a folytatást: "Útinform, Nyolcadik Henrik". De nincs a világon tökéletesség, a folytatás elmarad. A fenti baki egyébként minden mikrofonba beszélô régi réme, az úgynevezett önkéntelen hang- és szótagátvetés (én neveztem el így, a tudományosság kedvéért, vagy tudományosan elemezzünk vagy sehogy!). Az önkéntelen hang- és szótagátvetés lehetôsége által generált félelem kirívó példáját szolgáltatja Ránki Györgynek, a zeneszerzônek Derkovits Gyula fametszetei által inspirált (akadémiai szépségu szöveg, mi?), több tételes zenemuve, melynek egyik tételcíme: Kaszát fenô paraszt. Miért, miért nem, ki tudja megmondani ma már, mi mindentôl retteghetett az ember az elnyomásnak azokban a sötét évtizedeiben, a bemondó csak a tétel alcímét merte mikrofonba mondani, azt is csak olaszul: "Ricercare".
(Zenekritikai rovatunk következik) - Ez milyen koncert, ez a ma esti, elsô soros? - kérdezem a feleségemtôl. Civil ember ezt a mondatot nem értené. Azt gondolná, ha egyáltalán gondolna valamit az adott tárgykörben, hogy én, mint afféle kényes ízlésu hangversenylátogató a koncert várható minôsége felôl érdeklôdöm kissé idétlen megfogalmazásban. Holott ennél azért komolyabb dologról van szó. Arról, hogy a jegyeink a földszint elsô sorába szólnak-e. Na, errôl már van mit gondolnia civil embernek. Azt gondolja a civil ember, hogy én, azaz O. O. közköltô egy hülye vagyok, az agyamra ment a rangkórság, mint annyi másnak napjainkban, miért is nem tudom máshonnan jól hallani Dvor ák csellóversenyének hangjait, csak a nézôtér földszinti elsô sorából. Civil ember ismét tévedne. Az elsô sorba engem nem protokoll-megfontolások vonzanak, hanem az, hogy a Zeneakadémia nézôterén az elsô sor és a zenekari dobogó között egy viszonylag széles folyosó nyílik, csábítóan tágas tér minden olyan bicebócának, amilyen én vagyok. Az elsô sor különben nem jó hely zenehallgatáshoz, az ember beleveri az orrát a vonóskar cipôjébe, a rézfúvósok viszont az ô fejében foglalnak helyet, onnan rezegtetik a mennyezetet, míg az le nem szakad. Az elsô sorban engem kizárólag - internetes szakszóval - a hozzáférhetôsége vonz. Kalandos fölgyógyulásom története árnyékba vonta betegségem gyógyítatlan részét. (Már csak babonából sem mondok gyógyíthatatlant. Két éve ki gondolta volna, hogy annyi is gyógyítható a nyavalyámból, amennyi annak bizonyult? Mit lehet tudni, hova fejlôdik akár csak a közeljövô orvostudománya is?) Betegségem pillanatnyilag maradandónak látszó része hétköznapjaim részévé avatja a szürrealizmust. Megyek, mint akárki más az utcán, és egyszerre nem tudok belépni egy üzlet ajtaján. Dôlök, mint a szálfa, egyenesen bele az ajtó üvegébe. Nem, nem, szerencsére nem, az utolsó pillanatban valamiben megkapaszkodom. Különlegesen nehéz terep számomra egy színház vagy egy koncertterem elôtere. A masszaként föl-le hullámzó tömeg közelrôl meg-meginduló és meg-megálló egyedek sokasága. Nekem viszont minden megindulás egy-egy egész embert kívánó vállalkozás még mai, gyógyult állapotomban is. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, elveszítem az elôttem megnyíló, egylépésnyi szabad területet. Országomat egy lépésnyi szabad területért! Lendületbôl mindent tudok, kanyarodni, kerülni, elôzni, szlalomozni. Csak ez a megállni-megindulni nem megy. Nekem tehát életstratégiám van a színházi elôterekhez, és az életstratégiához, mint ez köztudomású a történelembôl is, élettér kell, de legalább annyi, hogy gyanútlan, mozgásukban nem korlátozott polgári személyek ne álljanak folyton elém. Az elsô sorba ma este úgy hajózom be, mint tengerjáró hajó a zsilipmedencébe, lassú, folyamatos mozgással. S megérkeztünk, itt vagyunk a négyes számú széknél. Kékszakállú a gépháznak: "Teljes gôzzel hátra!" Szemhatárunkon csillogóra suvickolt, fekete cipôk, közülük egy pár Perényi Miklósé, a csellómuvészé, a mai este szólistájáé. Perényi csakugyan muvésze hangszerének, kiemelkedôen nagy elôadó egyéniség. Elhatározom, hogy a túlzott közelségbôl adódó hátrányt elônyre fordítom, hallgatói szerepemet, részben legalábbis, nézôire cserélem. Ritkán adódik rá alkalom, hogy egy ilyen kivételes képességu hangszeres muvészt ilyen, már-már intim közelségbôl lássunk játszani. Persze hogy hülye vagyok már megint, ezredszer is belesétálok az ôsrégi csapdába, a muvészet titkát szeretném tetten érni, ahogy sokszor a saját verseimben kotorászva is, egy nem minden tekintetben szabályos emberi lény köznapi foglalatában. Az nem lehet, mondom Vörösmarty konok meggyôzôdésével, hogy a tehetségnek ne legyen valamilyen szemmel látható, külsô jele, pedig megtanulhattam volna már, hogy igenis lehet, de hát nekem az a charme-om, hogy nem okulok. Perényi ráadásul különösen nehéz alany egy ilyen vizsgálódáshoz. Sok évvel ezelôtt láttam elôször koncertpódiumon, szinte még gyerekként, és már akkor is egy elnyutt közhivatalnok életfáradtsága keveredett a megjelenésében a Micimackó nyüzsgô elevenségével, arckifejezése egy elgyötört felnôtté, villanó szeme egy kölyökmackóé. Most itt játszik a maga, csellók és csellisták számára rendszeresített, külön kis pódiumán, alig két méterre tôlem. És látom, amit láthatok, a semmit. Perényi játék közben grimaszol, pofákat vág, de ez nem a titok, ez legföljebb a belsô feszültség levezetésére szolgál. Az, ami megszólal, nem attól olyan, amilyen, hogy fintorgás kíséri. Vagy attól, hogy a muvész a zárt terem melegében meglehetôsen izzad. De nem is attól, hogy Perényi ügyesen bánik a vonóval. Még szép. Sejthetôen itt más és több történik. Valami átköltözik a csellistából a hangszerébe, amitôl ôk ketten egy testté válnak, és ebbôl a testbôl az sugárzik, ami Bachban és Dvor ákban közös. Mondhatnánk, Bachban és Dvor ákban semmi sem közös, de ebben tévednénk. Bachban és Dvor ákban a zene közös, és Perényi ezt játssza, annak az örömét, hogy a világ tele van hangokkal, és az ember, mint a madár, ezekkel a hangokkal beszélni tud. És minthogy madár, repülni is. Mire vége a koncert elsô felének, rájövök Perényi titkára. A cselló nyakába kapaszkodva föl tud emelkedni a földrôl. Hangversenyek alkalmával menetrend szerint fölszáll a levegôbe, és a repülési magasságot elérve erôteljes vibrátók kíséretében repül dél, délnyugati irányba, Pablo Casals felé.
(Frontátvonulás) Nem a második ukrán fronté, bár a helyzet majdnem olyan. "Pronto, itt a front, ó!", keverem a RAI Uno stílusát a tizenkilencedik századi költészetével; ez a stíluskeverés nekem régi mutatványom, szögezi le a munkásságomat elemzô kritikai muvek többsége, mérhetetlen magasságban szárnyalva jelenlegi elmeállapotom indukálta kulturális felfogóképességem fölött (kritikai mube illô félmondat). Jelenlegi elmeállapotom ugyanis káposztalevéllel van kitömve. Köznapian szólva hülye vagyok, tehetségtelen, és szédülök. És mindez attól, hogy odakint hét ágra süt a nap, vagy éppenséggel szakad az esô. "Vegyes fronthatás," úszik be a retinámon képzôdô, életlen képbe egy Aigner Szilárd nevu szellem az Ezeregyéjszakából. Ezt hallva én egybôl fölhajtok egy Antifront márkájú koktélt a Béres Kft. kínálatából... És megindulok a hiábavaló átkozódás útján, hogy nem elég nekem annyi baj, amennyi amúgy is van a háznál, nekem még be kellett spájzolnom ezt is. Kezdenek hatni az Antifront-cseppek, a káposztalevél átvált céklaszeletekre, lilát és vöröset látok a dühtôl, de ezeket legalább nem elmosódottan, hanem éles körvonalakkal. Nincs más hátra, jöjjön a munkaterápia. Leülök (roskadok) a számítógép elé, belepötyögöm a belepötyögni valókat. Fájlneve: falfir15. A tizenötödik falfirka, ez az írás. És mirôl szóljon? Szóljon mondjuk az emberhülyítés minôsített esetérôl, a hazai képernyôket elöntô latin-amerikai szappanoperák mosogatólé dramaturgiájáról. Julio José González nem szereti viszont Maria Rosa del Riót, mert ô Cumparcitát, a cigánylányt szereti. Azucena Pilar, Cumparcita anyja, balról be a képernyô nyílásába, hörög és zokog. "Légy átkozott, Julio José González!" Mert ô viszont ki nem állhatja, mi több, veszettül gyulöli Julio José Gonzálezt, aki máglyára juttatta Cumparcita anyjának másod-unokanôvérét esteli kurválkodás miatt, még a rabszolgaság idején. És így tovább a parttalan hülyeség, az adásidôk végezetéig. És még ma is élnek, ha meg nem haltak. És ha frontátvonulás nem lett volna, ez az írás is tovább tartott volna.
A hétvége a zsidózás jegyében telt. Ki így zsidózott, ki úgy. Fábry Sándor csütörtökön például egy viccel nyitott, melynek lényege szerint a két legnagyobb zsidó-ünnep a Hanukka és az Oscar-díj-átadása.
A nép dôlt a röhögéstôl - gondolom.
Aztán szombaton délután jött az MTK-Fradi-meccs - ez az esemény az antiszemita rigmusok és úgy általában az emberi méltóság elleni pocskondiák kimeríthetetlen tárháza. A nemzeti kincs szurkolótábora most a megszokott Mocskos zsidók! skandálása mellett az újszeru "Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat" dallal hozakodott elô, amely azonban a BRFK szóvivôje szerint egyáltalán nem biztos, hogy gyulöletre uszít, e tárgyban további vizsgálatot igényel az, hogy a dal "milyen szövegkörnyezetben hangzott el", a fönt idézetten kívül használtak-e a zsidózók más, ténylegesen gyulöletkeltésre alkalmas fordulatot.
Ez volt szombat délután, ugyane nap estéjén pedig a Heti Hetes tréfamesterei tapostak jó mélyre, amennyiben egy olyan hírrôl, mely szerint két politikus Cigánkán találkozott, az jutott eszükbe, hogy ha van Cigánka, akkor kellene lennie Zsidócskának is. Ami természetesen egyszersmind azt is jelenti, igaztalan, hogy az RTL-es cukipofáknak mindenrôl a dugás jut eszükbe. A dugás és környezete náluk egy más asszociációs tartományban, megközelítôleg a pulton felejtett pepszikólás-üveg és a kozákkucsma közötti kétségkívül széles sávban húzódik: a cigány szó puszta elhangzása viszont egy kötöttpályás gondolati ívet nyit, amely szigorúan vezet a zsidóhoz.
Úgy gondolom, hogy vannak fogalmak, melyeket nem kellene relativizálni. Ilyen például az antiszemitizmus. Amikor nehéz egyetérteni a BRFK szóvivôjével, aki azt mondja, vizsgálandó, hogy a futballpálya-rigmusok milyen szövegkörnyezetben hangzanak el, akkor ugyanezt mondják a cukipofák is: azt kell nézni, hogy a Heti Hetesben milyen szövegkörnyezetébe ágyazottan tréfálkoznak a vidámfiúk, hiszen - folytatva a gondolatot - ha egyéb, gyulöletkeltésre alkalmas fordulat nincs, akkor minden rendben.
Én meg azt mondom, hogy semmi sincs rendben: ha ugyanis Fábry Sándornak minden további nélkül szabad nagy nyilvánosság elôtt zsidó vicceket mesélni, akkor miért nem szabad ugyanezt Csurka Istvánnak. Ha a cukipofák cigányozhatnak, akkor a vasárnap reggeli Korán kelô Csurkista címu rádiómusorban (Seres László szíves közlése), miért nem teheti ugyanezt Franka Tibor? Toleránsan se zsidózzunk! - mondanám, ha egy ilyen mondatnak volna értelme, hiszen nincs toleráns cigányozás se, meg toleráns idegengyulölet se, meg toleráns buzizás se. Ezt a nap mint nap tapasztalható és nehezen elviselhetô rasszista maszatolást pontosan látja az európai rasszizmusellenes bizottság, amelyik Magyarországgal kapcsolatban azt állapította meg, hogy ebben az országban helyes és szükséges lenne most már pontosan meghatározni, mi megengedhetô és mi nem. Nem volna erre természetesen szükség, ha a közélet szereplôi már egy-egy közepesen jó poén miatt is - ezzel egyenértékuen: egy nem is mindig ügydöntô választási voks érdekében is - ne volnának képesek bármire. Hát, képesek.
A Karcsi takarítja a lépcsôházat.
Erre senki nem számított, hogy itt valaha bárki is takarítani fog; a házban évek óta nincs takarító, mert nem tudjuk fizetni a bérét, és úgyse viszi ki a kukát. Egyszer ugyan valamelyik kivitte az egyiket, de még útközben megakadt benne, aztán kapaszkodni próbált, hiába. A kuka teteje nagy ívben nyílt ki, száját óriásra tátotta, gondolkodott kicsit, billegett ég és föld között, aztán, még így elgondolkodva, rázuhant a takarítóra. Végezetül, senki nem tudja megmondani hogyan, de a kerekei is áthaladtak rajta, a kuka a takarítót valósággal elgázolta, maga alá temette, a földdel tette egyenlôvé, mintegy ezzel nyomatékosítva s végképp megerôsítve, hogy takarítóembernek kukát bármiféle mozgásra bírni nem úri dolog, nem illô, nem istennek tetszô cselekedet, ellenkezik mindennel, amit az emberiség az elmúlt évezredekben értékként, tudásként fölhalmozott.
Akkor még két szemetesünk volt, késôbb az egyiket visszaadtuk, mert egy kuka hatvanötezerbe kerül a háznak évente, és rendszerint el sem viszik.
A szemetet, mert a kukát elviszik néha, a szomszédos utcákban lakók, akik szintén visszaadták a másodikat; nem tudni, hogyan, mert mi például alig tudtuk visszaadni, a közös képviselônek fu alatt kellett odahatnia: a köztisztasági vállalat azt állította ugyanis, hogy egy ekkora háznak két kuka kell. Amúgy a szomszédos utcákban lakók a kukát vissza is szokták hozni, csak elébb otthon belerakják a szemetüket; mi meg az övékbe a miénket. A kukák a kerületben így keringenek. Van, hogy nem érdemes elhozni az egész kukát, elegendô oda sem figyelve, szatyrot lóbálva elhaladni egyes utcán felejtett kukák mellett; egy idô után erre sem lesz szükség, a szatyrok önmaguk keringenek majd a kukák körül, s a kukák is öntevékenyen keresik szatyraikat.
S nem kell takarítani a Karcsinak.
Nem minthogyha most kéne: a Karcsi öntevékenyen takarít, senki nem tudja, miért.
Maga a Karcsi se; az imént kérdezte tôle a ceruzalábú nô csudálkozva, hogy "Mér' csinálod ezt, baz' meg?", de a Karcsi csak vállat vont, kezében egy óriás partvissal, ami az ég felé mutatott, közvetlenül ezután egy pókháló felé közelített ugyanezen objektummal, sôt, megjegyzéseket tett a pókra, amin egyébként maga a pók is elcsodálkozott. Ennek ellenére nem hagyta oda hálóját, érdeklôdéssel, s mindazonáltal bizonyos visszafogott óvatossággal figyelte az eseményeket tovább, a partvis fejének ringatózását, ami illedelmes távolból ugyan, de mégis, kiszámíthatatlanul fenyegette ôt; igaz, fenyegette a ceruzalábú nôt is, plusz a Karcsi asszonyát, aki emberét szintén elkerekedett szemmel bámulta; arckifejezése csak akkor változott meg, amikor a Karcsi a partvissal a pók világban elfoglalt helyének megnyugtató rendezése végett nyakon lendítette; ekkor a Karcsi asszonya megpróbálta a partvist a Karcsi kezébôl kicsavarni, hozzátéve, hogy "Otthon takaríts, baz'meg", de eredménytelenül, a Karcsi a partvissal akkorra már az éppen idehaza tartózkodó kuka fedelét döngette, amit viszont a pók nem tudott mire vélni, plusz a ceruzalábú nô sem, akit ezúttal talált el a Karcsi; a ceruzalábú nô be is rohant lakába, honnan fölmosóvízzel telt vödröt hozott elô, s a Karcsira akarta zúdítani; de nem a Karcsira zúdította, hanem a közös képviselôre, aki épp most érkezett. Noha a közös képviselôt kedveljük, mert vissza tud adni a köztisztasági vállalatnak bármilyen kukát, és egyébként is rendkívüli asszony, ért a gázcsövekhez is: a pincében idônként gázcsôvizsgálatot végzünk, azaz megszagoljuk a gázcsövet, mert nem stimmel valami a kóccal és szivárog egy kicsit, viszont amikor ki akartuk hívni a gázmuveket, a közös képviselô rákérdezett, hogy tudjuk-e, ez mibe kerül. Mármint az egész gázcsô kicserélése. Mert kóc az már sehol sincs, és nem is lehet. Mármost ezt a képviselô asszonyt találta el épp a ceruzalábú nô a Karcsi helyett; most tápászkodik, a pókot bámulja, s közben halkan, elmélázva kérdi, fizetnek-e ezért neki egyáltalán.
1997. február 15-én a libanoni biztonsági szervek letartóztattak Bejrútban öt japánt, majd okirat-hamisításért 3-3 évre ítélték ôket. Az öt japán a Nihon Sekigun (Japán Vörös Hadsereg) nevu terrorszervezet tagja volt, mely a hetvenes években tette át központját a szigetországból Libanonba. Csendesen teltek a börtönhónapok, nyelvtanulás, festegetés, ám az utóbbi idôben érzékelhetôen megnôtt a mozgás, a végéhez közeledett a büntetés. Négyen vallást váltottak - hárman a szunnita igazhituséget, a negyedik, Adachi Masao pedig a görögkeleti kereszténységet vette fel (majd feleségül vett egy libanoni nôt a börtönben). Idôközben éhségsztrájkolók szállták meg a bejrúti belügyminisztérium elôtti parkot, s követelték, hogy a helyi hatóságok adjanak politikai menedékjogot a japán terroristáknak. Ám degeszre tömött pénztárcájú japán politikusok is turnéztak a Közel-Keleten, és múlt szombaton az öt szabadult közül négyet egy, a japán kormány által bérelt Aeroflot-gépre ültettek, majd vasárnap, annak rendje s módja szerint, le is tartóztatták ôket Tokióban. (Az ötödik, az arab népi hôssé lett Okamoto Kozo nevu tömeggyilkos - az 1972-ben a tel-avivi repülôtéren végzett mészárlás egyetlen túlélôje - megkapta a politikai menedékjogot.)
Ezenközben a tokiói Shimokitazawa diáknegyed egyik mozijában filmfesztivált tartottak Adachi Masao tiszteletére, amit egykori kollégája, a világszerte ismert Oshima Nagisa nyitott meg, munkásságáról tudományos szimpóziumot rendeztek, és egy japán filmes lap különszámot adott ki róla. Adachi ugyanis szép reményu és igen radikális filmrendezô volt a hatvanas-hetvenes években, míg a kamerát Kalasnyikovra nem cserélte.
Miért foglalkozik egy magyar újságíró, filmcsináló egy japán filmrendezô életével és muvével, miközben nem filmtörténész, nem japanista, nem beszél és olvas japánul? Ha érdekli is ugyan a politika és a közelmúlt története, de semmi esetre sem nevezhetô a japán és nemzetközi terrorizmus szakértôjének, kutatójának, és nincs is szándékában azzá válni?
Kezdjük kicsit távolabbról. 1984-ben, igen fiatalon sikerült eljutnom Japánba, rövid idôre, turistaként. Japán volt az elsô Európán kívüli ország, ahol jártam, ahol egy, az enyémhez képest totálisan más alapokon álló, számomra új és nagyszeru kultúrával találkoztam, ahol az emberek nemcsak nyelvükben, szocializációjukban, de metakommunikációjukban is teljesen mást képviselnek, mint amit megszoktam. Ez a találkozás meghatározó volt: mindmáig Japán az az ország és a japán az a kultúra, mely számomra rejtély, az idegenség etalonja, dzsungel és aknamezô, megfejtendô, de megfejthetetlen paradoxon, ahol minden rejtett kis összefüggés felfedezése kimondhatatlan örömet okoz. 1997-98-ban egy ösztöndíj révén sikerült közel egy évet Japánban töltenem, a japán tömegkultúra és a japán film tanulmányozásával. Innentôl aztán a véletlenek sorozata következett. Az egyik elsô, angol nyelvu könyv, amit a japán filmrôl olvastam, David Dresser Eros Plus Massacre címu muve volt a hatvanas-hetvenes évek japán újhullámáról. Egy reggel a Yomiuri Daily címu angol nyelvu napilapot olvastam, szemet szúrt egy minuszos hír: "A Bejrútban letartóztatott és elítélt öt japán fellebbviteli kérelmét elutasította a libanoni felsôbíróság." Hogy miért tartóztatták le, és mivel vádolják ôket, nem írta a lap. Olvastam a neveket, felfigyeltem az egyikre, Adachi Masaoéra. Nem olvastam már ezt a nevet valahol? Gyorsan elôvettem a Dresser-könyvet, ahol a szerzô Adachi Seiyugi címu filmjét elemzi. Adachi Masao, Adachi Masao, ízlelgettem magamban a nevet, mennyire lehet ez gyakori Japánban? Mint mondjuk Kovács János magyarul, vagy Bob Smith angolul? Nem sokkal késôbb az Image Forumhoz zarándokoltam, Tokió Yotsuya kerületébe, ahol másoké mellett érdeklôdtem Adachi Masao és filmjei felôl is. Mondták, meg tudom nézni, ami náluk hozzáférhetô, és rögtön megnézették velem a Jogaksei Gerida (Gimnazista gerillalányok) címut. Felütöttem egy japán filmlexikont, ahol az állt Adachiról, hogy a hetvenes évek közepén eltunt. Szokásos japán hipokritizmus: ami nem tetszik, arról nem veszünk tudomást. Adachi a '70-es évek közepén Libanonban csatlakozott a Sekigun terroristáihoz. Beszéltünk Adachi többi filmjérôl, a Wakamatsu Kojiról és Oshima Nagisáról (utóbbinak már korábban is nagy tisztelôje voltam), a hatvanas években készített dolgozatairól. A Ryaksho Ranzoku Shasatsuma címu dokumentumfilmrôl (látványos koincidenciának tartottam, hogy a dokumentumfilm fôszereplôjét, a sorozatgyilkos Nagayama Noriót éppen azon a nyáron végezték ki harminc évvel korábbi bunei miatt), és a Sekigun-PFLP: Sekai Senso Sengenrôl, amely film Adachit a terrorizmus virtuális magasztalásától a valóságos erôszakhoz vitte közelebb. Ez lepett meg a legjobban, hiszen tapasztalataim és tézisem szerint Japán a virtualizáció maga, például az erôszak és a vágy kiélése leginkább imaginárius szinten zajlik. Azzal, hogy holdkóros eszméinek (forradalmi marxizmus) megvalósítását a virtualitás szférájából (filmkészítés) a realitás világába vitte (részvétel egy terrorista szervezet muködésében), Adachi nagyon nem japán dolgot csinált.
Az erôszakot elvetem, hisz olyan országban nôttem fel, ahol 1989-ig kommunista rendszer volt, így tapasztalhattam, milyen rombolást tud végezni a szélsôbaloldali totalitarianizmus. Mégis, az elôttem járó generációkban sok olyan értelmiségi volt, aki a baloldaliság messianisztikus, világmegváltó terveiben hitt, torzulásnak tartotta a "létezô szocializmust", és az emberiség felszabadításában a marxi filozófián alapuló politikát látta célravezetônek. Bár a politikai megvalósítás módszerével soha nem szimpatizáltam, nevezett értelmiségiek egykori illúzióját mégis meg tudtam érteni; ha beleéltem magam a korszellembe, mert bár magam még nagyon gyerek voltam 1968-ban, a hangulatokra és az arcokra emlékszem. Filmesek között sem volt egyedi jelenség az Adachihoz hasonló radikális hozzáállás, elég, ha az európai film nagy megújítóját, Jean-Luc Godard-t vagy a nála fiatalabb Rainer Werner Fassbindert említem. Személyes kötôdésem oka az is, hogy egy évig filmkészítést tanultam Amerikában a Harvard Egyetemen, ahol a disszidens jugoszláv anarcho-filmes, Dusan Makavejev is a tanárom volt (aki egyébként egy másik jeles és radikális japán avantgárd muvésszel, Terayama Shujival állt közeli kapcsolatban), és sok hasonlóságot véltem felfedezni Makavejev és Adachi filmmuvészete között. Az említett európai értelmiségiek, filmesek azonban szinte minden esetben megálltak az intellektuális lázadásnál, alkotásaikkal küzdöttek a "fennálló" ellen, és csak nagyon ritkán jutottak el a direkt politikai cselekvésig, hogy annak olyan szélsôségesen radikális változatáról ne is beszéljünk, mint a Nihon Sekigun terrorizmusa. Mi volt vajon a többlet, a hajtóerô - szocializáció, fanatizmus, elvakultság - Adachiban, ami egy nem forradalmi helyzetben az általa forradalminak tartott cselekvésig vitte ôt? A mintakövetô és viszonylag zárt japán társadalom elleni lázadás kívánt olyan többletet, amely végül a Nihon Sekigunhoz való csatlakozásig vitte, vagy az Európában hagyományosnak tartott japán fanatizmus, a kamikaze-tradíció? Ez nem tunt nagyon adekvát magtartásnak, a megkísértetés és a változtatási vágy európai dolog, fausti lélekre vall.
Megnéztem Adachi számomra hozzáférhetô filmjeit, elolvastam mindent, ami angolul hozzáférhetô volt róla vagy a Nihon Sekigunról, és fordíttattam írásait japánból. Kapcsolatba kerültem Donald Richie-vel és Aaron Gerowval, a japán film Tokióban élô amerikai szakértôivel, akik sokat segítettek munkámban. Leveleztem Patricia Steinhoff szociológiaprofesszorral, aki a hawaii egyetemen a Nihon Sekigun legjelentôsebb nemzetközi kutatója. Addig-addig olvastam bele magam a történetbe, hogy a helyzet kamerát követelt. Errôl az emberrôl dokumentumfilmet kell készítenem - vagy írni egy játékfilm-forgatókönyvet -, de legalábbis írni róla mindenképp. Beszéltem Adachi filmiskolai hallgatótársaival, közeli barátaival, a filmrendezô Wakamatsu Kojival, a filmkritikus Matsuda Masaóval, és a történet egyre jobban szívott magához. Reméltem, hogy egyszer Libanonban vagy másutt sikerül találkoznom és beszélnem vele az engem izgató problémákról. Egy átszexualizált muvészetu, terroristává lett japán értelmiségi - weird enough! -, aki talán felfoghatóvá tesz olyan dolgokat is az elmúlt korszak szellemtörténetébôl, ami soha nem jönne elô, ha nem ennyire görbe tükörben nézném.
A megértés kényszere - megérteni a megérthetetlent, a lehetetlen kísértése - is fausti, azaz európai dolog! Akárcsak Adachi.
Azt hittük már egy ideje, hogy leírtuk Torgyánt. Mármint, hogy megfejtettük. Hogy pontosan látjuk a figurát, hogy helyére tesszük a handabandázásaival, az ízetlenségeivel, az egész képtelen elburjánzásával együtt. Azt hittük, világosan feltérképeztük immár a Nagy Féregírtó természetrajzát, és sem újabb pojácáskodással, sem "higgadt kormányerôt" tanúsító jó magaviseletével nem tud meglepni többé. Kiismertük ezt a szószátyár populizmust, ezt a bumfordi kaméleonságot, ezt a "hadd bátorkodjam megjegyezni" körülményeskedést, és ezért nem félünk a farkastól, nem hisszük, hogy megkóstol, hát csak bohóckodjon kedvére - ugyan már, dehogy lesz belôle köztársasági elnök. Azért a Fidesz se akarhat olyan országot kormányozni, amelynek valamennyi állami rendezvénye közröhejbe fullad.
Hát kérem szépen, szabadjon jelentenem: a helyzet korántsem ilyen egyszeru. Mert lehet ugyan, hogy végtére is Torgyán doktor nem tölti be majd a legfôbb közjogi méltóság tisztét, de - noha ez nem volna lebecsülendô fejlemény demokráciánk történetében -, lássuk világosan, hogy nem is ez az igazi kérdés. Mert történjék bárhogyan, a lényeg az, hogy Torgyán mindenképp marad, aki volt: úgy tunik, öröktôl való, és örökkön örökké tartó jelenség, egy szunni nem akaró színjátéki elem.
Amely mufajelméletileg szinte meghatározhatatlan. Hová való? Komédiába? Bohózatba? Börleszkbe? Netán tragédiában a helye? Egy biztos: úgynevezett középfajú színmuben semmiképp. Mert Torgyán alkatilag szélsôséges, ugyanakkor korántsem egyértelmu. Felfújja magát, és vörös fejjel rikácsol - már épp mulatnánk rajta, mikor összeszukül a szeme, arcán megjelenik egy gonosz kis vigyor, s máris félünk tôle, mert egyszer csak mindenre képesnek tartjuk. Igen, persze, hogy bohóc, csakhogy a kegyetlen Fehér Bohócok közül, az Übü papák fajtájából, a szívós puhányok rendjébôl, akik kérlelhetetlenül és zabolátlanul rontják maguk körül a társadalmi lét minôségét.
Torgyán valójában mufaji tévedés. Szórakoztatónak indult, s bár csakhamar ízlésficam lett belôle, még jó ideig nem volt muszáj komolyan venni. Késôbb is csak azért, mert kiderült, hogy nélküle mégsincs elôadás. Hogy egy Torgyán nélkülözhetetlen lehet a színpadon, ez viszont olyan képtelenség, ami erôsen megkérdôjelezi a produkció realizmusát. Hiszen azok a jelenetek, amelyekben fellép, menten abszurddá válnak. Mellette egyszeruen lehetetlen komolyan játszani. Partnerei óhatatlanul nevetségesek lesznek, belebakiznak a szövegükbe, egyszer csak maguk sem tudják már, milyen darabban játszanak.
A nézôk úgyszintén megzavarodnak ettôl a parttalan tálentumtól. A figura oly ambivalens, annyira szétfeszíti a stiláris kereteket, hogy mindenütt káoszt teremt, bármilyen díszletben lép is fel. Megpróbál lejátszani mindenkit, mint a vidéki ripacs; odaáll a többiek elé, grimaszol, pózol, rikít. Mégse szól semmirôl. A Torgyán-effektus elérte azt a pontot, ahol muködése már tökéletesen ésszerutlen - diszfunkcionális, azaz színházellenes. Konzervatív iskolázottságunkkal nehéz ezt elfogadni, mert mi még keressük a személyiség megragadható, átélhetô, elemezhetô motívumait.
Torgyán egyszeruen csak van. Létoka semmi több, minthogy nélküle összeomlana egy szépen felépített hatalmi játék. Önértéke ebben ki is merül, egyéb politikai haszna nincs, sôt, kárt csak szövetségeseinek okoz igazán. Hiszen amint porondra lép - legutóbb például az Aktuálisban, Baló Györggyel -, azonmód suru homályba hablatyol mindent, amirôl csak szó esik, és a kóros exhibicionizmus dagályába fullasztja a riporteri kérdéseket, melyek érdemi válaszok felé terelnék.
Torgyán kommunikációképtelen. És éppen ebben rejlik lényege. Hozzá nem lehet viszonyulni, tôle nem lehet választ várni, vele nem lehet vitatkozni. Kiterjedt halmazállapota ellenére amorf és azonosíthatatlan; lényében hordozza a semmilyenséget. Nagyot tévednek, akik azt hiszik, hogy a fizikai jelenvalóság maga a tartalom.
Torgyán azáltal manifesztálódik, hogy mind pontosabban képezi le való természetét annak a világnak, amelyben él. Amelyben élünk. Mi több, Torgyán mi vagyunk. Persze, nem egyénenként, nem Én, nem Te, nem ô. Hanem kvintesszenciálisan. Amikor ôt látjuk-halljuk, mintegy gyujtôedényben kapjuk parttalan zagyválásainkat, neurotikus indulatainkat, szellemi súlytalanságunkat, egész átmenetiségünket, meghatározhatatlanságunkat, minden gyulölségünket, szánalmasságunkat, kisszeruségünket.
Mondom, Torgyán egy nem létezô drámai mufaj; de ha volna ilyen, ma bizonnyal annak keretében írnák le a kort, amely nekünk adatott. Torgyán még csak nem is görbe tükrünk, amibôl visszanézünk magunkra.
Kétségbeejtô.
Egy Párizsból érkezett halálhír rendítette meg most azt a sok embert, akik ismerték és szerették: meghalt Fejtô Ferencné, Rózsi, aki közel hetven évig a legnehezebb idôkben és a legsúlyosabb körülmények között is úgy állt férje mellett, mint annak legjobb barátja és segítôtársa. Vele volt és szolgálta férjét akkor is, mikor a Fejtôt fenyegetô börtön elôl Párizsba kellett menekülniük. Pedig önálló muvészember volt, kiváló festô, akinek képei nemcsak lakásukat díszítették, de kiállításon is gyönyörködhettek benne a párizsiak.
Abban is egyek voltak, hogy mindketten hazájukhoz hu magyarok maradtak, és minden Párizsban járt magyar ôket kereste fel útbaigazításért, tanácsért.
Rózsi a rendszerváltás elôtt is többször járt Magyarországon, többnyire Karcsi fiával együtt. Fejtô azonban csak Nagy Imre temetésére jött haza elôször az emigrációból. Azóta azonban örömünkre, és hála a hivatalos megbecsülés egyre növekvô megnyilvánulásainak, elég gyakran járt itthon. Legutóbbi kitüntetése alkalmából Rózsi is vele volt - sajnos utoljára.
Talán nem veszik kegyeletsértésnek, ha a gyász napjaiban elmondok egy kedves történetet. Rózsitól hallottam, és valahányszor a Pipa utca felé járok, eszembe jut. Házasságuk elsô idejében itt lakott a Fejtô házaspár. Egyszer meglátogatta ôket jó barátjuk, József Attila. Mikor úgymond nászéjszakájuk után Rózsi fölébredt, a munkába sietô férj helyett József Attilát találta a lakásban. A történet kedves, de ugyanakkor most már nagyon szomorú is, mivel a jó barát után Rózsi is itthagyott bennünket.
Kedves Fejtô Ferenc,
mi, akik régóta ismerünk, mert ki ne ismerné az egykori Szép Szó szerkesztôjét, József Attila jó barátját, mi mindnyájan szívbôl Veled érzünk gyászodban.