XLIV. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM, 2000. március 24.
Orbán Ottó: Falfirkák (Frontátvonulás)Rajnai Attila riportja: A tiszta vész kritikája (a kecskeméti polgármester elsô másfél éve)Seres László: Internet, szólásszabadság, Btk.-szigorításInterjú Rockenbauer ZoltánnalAz ÉS könyve márciusban - Petri György: Amíg lehet (Angyalosi Gergely) • ÉS Irodalom: Podmaniczky Szilárd, Szálinger Balázs és Tandori Dezsô versei, Bakos András, Németh Gábor, Szathmári István és Vörös István prózája
Fejléc

VÁNCSA ISTVÁN:

Agitátorok

Informátorom nem részletezte, hogy a napnak mely szakában törték rá az ajtót ezek, számomra tehát nyilvánvaló, hogy az agitátorok az alapértelmezés szerinti idôpontban, vagyis hajnalban támadtak, nagyapám szerint az agitátor mindig hajnalban jár, amikor még a kecske is alszik és a madarak se ébredtek föl, de ha valamelyik mégis füttyögésre nyitná a csôrét, azt az agitátor tökön rúgja alaposan.
      Nagyapám szerint az agitátor teherautóval jön és úgy áll meg, hogy a fényszórója a parasztház ablakaira irányuljon, aztán felkapcsolja az országútit és nyomja a dudát.
      A többit nyilván sejtjük.
      Ezzel együtt a magyar paraszt - nagyapám szerint - a végsôkig ellenáll.
      Informátorom amúgy nem magyar paraszt, hanem magyartanár egy falusi iskolában, viszont amolyan ellenálló fajta, vagy legalábbis annak mondja magát, én sohase láttam, csak telefonon beszéltem vele, azt állítja, hogy elsôre jól elküldte az anyjukba az agitátorokat, mellesleg ezt mondta a nagyapám is, hogy tudniillik elküldte ôket, valamennyit.
      Elôször.
      Utána, persze, lecsihadt.
      Informátoromat egyébként nem a téeszcsébe akarták beléptetni, ellentétben a nagyapámmal, mégiscsak 2000-ben vagyunk, a téeszcsé kicsit már anakronisztikus, nem így az agitátor.
      Utóbbinak a külleme természetesen korszerű.
      Bôrkabátja nincsen nekije, meg a tenyere se annyira széles, mint a régieké, informátorom szerint ezek a mostaniak inkább afféle japigyerek benyomását keltik, Mazdájuk van és folyton fecsegnek a mobilon, kenyéradójuk pedig nem valami hatóság, hanem egy cég, amirôl eddig senki se hallott.
      Informátorom pont ettôl van bepörögve.
      Ha tudniillik jön az agitátor, akkor legyen mögötte valami konkrét, valami tekintélyes, legyen mögötte az ÁVH, alias a munkásság ökle, vagy mi a rosseb, nem pedig egy káefté. Ehhez képest most ott tartunk, hogy a magyarság ellomposodott kollektív szuperegóját egy káefté akarja virgoncra pofozni, na nehogy má', vélekedik az informátorom, kicsit megsértve, hiszen az ô nagyapjához is a párt ökle küldte az agitátorokat, nem valami magáncég, ennyire mélyre azért mégse süllyedhetünk.
      Csak hát az agitátorokat emittáló gazdasági entitás ezúttal maga a Millenniumi olvasó- és daloskönyv gondozója, jelesül a Dinasztia Kiadó. Ezt a nevet korábban nem nagyon hallottuk, de mindegy; ôk azok, akik méltónak minôsültek arra, hogy a miniszterelnök ajándékát, a Millenniumi olvasó- és daloskönyvet a jogosultaknak átadják.
      Nem akárhogy, persze.
      Informátoromnak természetesen fogalma sincs, hogy a Millenniumi olvasó- és daloskönyv kiadásával mennyit kaszálhatott ez a társaság, már ha valóban létezik és nemcsak erre az egyetlen aktusra hívatván materializálódott a semmibôl, ô mindössze azt látja, hogy jönnek a japik és azt akarják, hogy ô - mármint az én informátorom - az úgynevezett ajándék átadásának örömére az iskolájában méltó ünnepséget szervezzen.
      Egyórásat minimum.
      Informátorom nem volt igazán lelkes, szerinte ez az úgynevezett Dinasztia Kiadó már épp eleget söpört be ahhoz, hogy - ha már ünnepséget akar - a forgatókönyvet is írja meg, viszont informátorom egy pillanatig nem gondolt arra, hogy ez az egész, úgy, ahogy van, abszurdum.
      Hogy ezeket a kurva anyjukba élbôl kéne elküldeni.
      Hogy ekkora pofátlanság voltaképpen el se gondolható.
      Hogy tehát ez az egész lázálom lehet csupán.
      Nem gondolta át, hogy tulajdonképp milyen alapon jelenhetnek meg agitátorok az ô színe elôtt, hogyan létezhetnek ilyenek egyáltalán, de menjünk tovább: miképpen akciózhat a hatalmi szférában oly elborult elme, amelybôl az agitátorok létrehozásának és szétkergetésének ily beteges gondolata kipattanhat.
      Informátorom ebben az országban nôtt fel, ôt már semmi se rázza meg.
      A könyvvel baja nincs. Olvasókönyv. A fogalom ismert, a múlt században is kiadtak ilyeneket, beléjük lehet nézni, majd' minden jobb család könyvespolcán fellelhetôk, tartalmuk ma persze megmosolyogtató, akkoriban viszont, ha szabad így mondanunk, korszerűek voltak a maguk módján.
      Haladó gondolkodásúak voltak, sôt liberálisak.
      Ezzel szemben a Millenniumi olvasó- és daloskönyv tartalma már most megmosolyogtató, merthogy olyan, mintha ezt is a múlt században adták volna ki, informátorom szerint az általános szellemisége naftalinos, nem a direkt tartalma, ugyan az utóbbiról is lehetne élcelôdni, informátorom azonban az olcsó megoldásoknak nem híve. Egyébként is ki tudhatta volna a szerkesztés ideje alatt - mondja az informátorom -, hogy némely passzusok késôbb majd sajátos értelmezést fognak kapni, például az ilyenek, hogy "Ki a Tisza vizét issza..." meg hogy "Hej a mohi hegy borának húsz forint az ára", meg a hasonlók.
      Informátoromat mellesleg a legkevésbé se zavarja, hogy a (dalos)könyv által prezentált magatartás-paradigmák olyan elemekbôl állnak, mint például "Részeg vagyok, rózsám, mint a csap", "Éjjel-nappal a csárdába járok", "Piros bort az üvegbe", "Vasárnap bort inni / Hétfôn nem dolgozni", "Ha beteg is keljen fel", meg a hasonlók, igaza van, a való életre készüljön fel a büdös kölke, a többi nem számít.
      Az számít, hogy informátorom megcsinálta az ünnepséget. Mások is megcsinálták, egyikrôl még forgatókönyvem is van, a tanárok ezért nem kaptak pénzt, meg nem is volt a dolog kötelezô, meg utálták is, de benne van a magyar ember vérében, hogy az agitátoroknak nem tanácsos ellenállni, mert sokan vannak, erôsek, mögöttük a hatalom, és elôbb-utóbb úgyis bepofoznak a téeszcsébe.
      Aztán még fogunk se lesz.