Három elnök érkezett egy sivatagi ország eldugott oázisába. Az égen egész kicsi üstökös fénylett, olyan volt, mint egy fogpiszkáló, legfeljebb, mint egy hurkapálca.
Az egyik elnök egy magyarországi turistaklub elnöke volt. A klubból részben kihaltak, részben kikoptak a tagok. Mikor az elsô komolyabb útjukat szervezték a Nílus mellé, az egyik résztvevôt, aki akkor járt elôször külföldön, és az volt a vágya, hogy meglássa a Dél Keresztjét, még a megérkezésük napján, sötétedés elôtt megette egy krokodilus. Ki se volt csomagolva a bôrönd a szobájában. Mire este lett, a holmijaiért két rendôr jött, lámpát se gyújtottak a szobában, besütött a telihold meg néhány csillagkép, kapkodva összeszedtek mindent. Még egy szállodai párnát is magukkal vittek.
Hetek múlva egy beszélgetésben valaki az elnököt tette felelôssé a baleset miatt, ezen akkor mindenki felháborodottan nevetett, aztán a tagok mégis eltünedeztek, az elnök egyedül maradt a klubban. Nem is bánta. Minden nyáron szervezett egy túrát. Senki nem tartott vele. Idén biciklivel vágott neki a sivatagnak. A negyvenötödik évében járt.
Az oázis közelében homokra futott, az örvény szinte egyetlen sóhajjal lenyelte a biciklit és az elnök csomagjait. Könnyu zakója zsebében csak egy kis dezodor maradt. Hogy reggel mért nem tette vissza a csomagba, nem tudta volna megmagyarázni.
A másik elnök, akivel ekkor összetalálkozott, igazi köztársasági elnök volt. Volt. Egy héttel korábban a szomszédos országból hurcolták el késekkel és géppuskával felfegyverzett, beduin ruhába öltözött emberek. A mozgásukból, meg abból, ahogy a tevékkel bántak, az elnök azonnal kitalálta, hogy nem a sivatagban nôttek föl. Két napja homokviharba keveredtek, akkor sikerült kiszabadulnia. A véletlen folytán egy üveg ánizslikôr volt nála, az mentette meg az életét. Az üveg mostanra jóformán teljesen kiürült.
A harmadik egy vállalati elnök volt. Egy csôd szélén álló illatszeripari vállalaté. Két napja magyarázat nélkül hagyta el az a.-i irodáját. Repülôre szállt, tevét bérelt. Valami olyasmi lebeghetett a szeme elôtt, hogy majd itt talál egy buzös rovart, amelynek váladéka megfelelô hígítás után varázslatos parfüm lesz. A csomagja nagyobb részt üres üvegcsékbôl állt. Volt egy térképe, egy iránytuje, egy szemellenzôs sapkája.
A tevéjérôl megpillantotta a két vándort, akik épp gyanakodva méregették egymást, mint két idegen skorpió. Megkérdezte, hogy nem tartanának-e vele a közeli oázisig. Azok ráálltak. Ô leszállt a tevérôl, kantárszárra fogta, hogy úgy vezesse, és akkor szem elôl tévesztette a pálmafák koronáját, amit a nyeregbôl már olyan jól látott.
Reménytelen homokdunék meredeztek mindenfelé, most megértette a két vitatkozó lelkiállapotát. Másszatok föl, bíztatta ôket. Egy szó nélkül helyet foglaltak, mutatták az irányt. Tehát csakugyan más fönt lenni, szögezte le magában. A teveszíj szorosan a csuklójára tekeredett.
A hosszú délutáni árnyaktól és a homokban futó szélbordáktól csupa sáv és vonal volt a táj. A kondenzcsíknál is jelentéktelenebb üstökös hiába mutatta a jó irányt az égen. Mindhárman, illetve a tevével együtt mind a négyen, le a földre, maguk elé bámultak.
Az oázis egy iszapos kis tócsából, a közelében fémbôl és pálmalevelekbôl tákolt bisztróból, pár pálmafából, egy bekerített, nagyobb teleknyi ültetvénybôl állt. A gondosan muvelt ültetvényen a két, még hivatalában lévô elnök számára ismeretlen növényeket termeltek. A birtok túlsó felén romos ház látszott. A ház mellett karám, részben a karavánok tevéinek, részben saját célra.
A szuk ablakon némi fény szurôdött ki. Tehát odabent nappal is világítani kell.
Nyílt az ajtó, és valaki kacagva lépett ki rajta. Egy rongycsomót emelt maga elé, amiben egy kis állat, talán egy sivatagi róka kiáltozott.
De ahogy jobban megnézték, látták rajta, hogy ember az, ám suru szôr borítja és jókora füle is van. A gyerek felsírt, a sírás visszhangzott a sivatagban, egy sakál rögtön megfelelt rá. Talán épp az álbeduinok tetemét lakmározta.
A három elnök letérdelt, ittak a vízbôl, nem zavarta ôket az sem, hogy sáros. Akkor, mintha hirtelen kívülrôl pillantották volna meg magukat, valamennyien ráismertek a jelenetre, bár közülük csak egy volt keresztény. Sôt, az egyikük Istenben sem hitt.
Zavar volt az arcukon, szerettek volna valami ajándékot adni a kisdednek, akit már nem is láttak olyan rútnak. De mit? A férfi behívta magukhoz az idegeneket. Amikor kiderült, hogy mind a hárman elnökök, a vendéglátó parányi hutôszekrényébôl pezsgôt húzott elô. Koccintottak. Angolul beszéltek egymással, azon a nyelven, amelyen mindannyian körülbelül egyformán tudtak. Arról folyt a szó, hogy új évezred jön, és hogy a világ mozog, mint kint a homokdombok. Az a két elnök, aki a sivatagban találkozva egymást kölcsönösen dicsekvônek és gúnyolódónak vélte, most egymás nyakába borult. Haragjuk, ami az idegen megpillantásakor ébredt, ellentétére változott. Mentegetôdztek.
A szoba sarkában az anya, egy barna bôru nô rendületlenül szoptatta gyermekét, akit még rendesen meg se mosdattak. A kisded vérfoltos rongyok közül nézett föl rá, a tapasztott házfalra és a falon végigfutó repedésre.
Tej és pezsgô illata keveredett a levegôben. A nyitott ablakon behajolt a teve, szájából áporodott szag csapott ki. Homok pergett a vándorok ruhájából, mintha nem is embert, hanem homokórát takarna.
A haver telefonált, hogy akkor rendben. Végre feljön az elcseszett helyrôl. Rövid idôre, persze. Alig, tünde lét. Itt a városban, mélyen. Fogódzkodni akar. Kapaszkodni percre. Felejteni kéne. Sok-sok ôrültséget. Csak elôbb a pénz kell. Hogy hozzák a bankba. Két nap, mondja a haver. Két nap és a zsebében van. Addig áll. Áll a parkhoz közel. A valutázók bandája mellett. És nézi a torony napról napra vékonyodó testét. És semmit se szól. A sor pedig fogy, fogyatkozik szépen. Már az árkádok alatt gondol a haver a szépre. Amit majd itt kap a városban, mélyen. Nemsokára. Igen. És esni kezd a hó, és tél lesz az ôszbôl. A pénz azonban még nem csörög a zsebemben. Mindjárt, üzeni a haver, gyorsan ott lesz, gyorsan. A pultnál vörös hajú nô néz rá szigorúan. Hosszú, halottszín ujjai alig pénzt motoznak. És már jön a haver, fülig szaladó szájjal, csak fekete kalapja csúszik a szemébe néha. A francba, mondja, és kihúzza magát. Pöttyös galambok szállnak a sárga színház felé. Oké, mondja a haver, és tudja, merre lép. A trógerek helyén már semmi sincsen. Targonca, kocsi nuku. A cigányok sétányán kivert póznák állják el az utat. A néma asszony elkurvult, mondja a haver, elkurvult az idôvel szépen. És olyan, de olyan tetszetôsen néz ki. A zsinagóga környékén vadászik. Szagol, szagol a levegôbe némán. És szürke szemeivel keresi a csillagot. Macedón, albán piacosok fogdossák a mellét. Fügével, fekete szilvával dörzsölik a testét, mézzel kenik be az ajkakat, lába közé gránátalmát nyomnak. Jövök, mondja a haver, eljött az óra, és a piszkos égre néz. A másik parkban kiszáradtak a bokrok. Bronzszínu lett a régi kút kávája, és a finom, fehér kövecskék ronda masszává fagytak össze. Ez van, mondja a haver és elindul a halasok felé. Csukák és harcsák fröcsögnek a vízben. Odább rája és polip is kapható. Behunyom a szemem, mondja a haver. Én meg felest iszom, válaszolom, és várlak a kupolás pályaudvaron. Igen, mondja a haver, igen, és vonatra száll ezen az elcseszett helyen, ahol a sebeket sem takargatják már, nem kell dunyha, kockás takaró, a város, ez az átlyuggatott valami, büszkén, öntelten vonaglik, tárja fel magát sápadt embereinek, aszott arcú, kendôs asszonyainak, narancsot vesz ki a zsebébôl a haver a döcögô vonaton és azt a fupálinkát issza, amit nekem hozott, ide a városba szépen, hogy együtt nézzünk ki az ablakon, és hogy mondjam én is, itt az idô, merülj el, ne gondolj semmit. És megy a haver a város peremén, majd mind mélyebbre löki el magát, fogódzkodni akarok, kapaszkodni, mondja, percnyi idôre, persze, válaszolom, csináld, csak csináld. Hatalmas, színes plakátok alatt visz az útja, villogó neonok futkosnak belé, a Tokajiban várlak, mondom még neki és söröket bontok a kockás terítôju asztalon. A konyhából a szürke eget látni, meg pár elaggott madarat, a szucs szomszéd hetek óta beteg, hörög, mint gépe teszi, ha sok a munka, a meló, a lenti férfiak, hallom, valami fákkal bíbelôdnek éppen, mennem kell, mondom félhangosan, veszem a kabátom, hatalmas táskám, vad, barna kutyák ugatnak az utcán, a sarki bolt ajtaja fölött vészjóslóan himbálózik a csöngô, a komor falkerítés tégláiból sárga növények szökkennek a légbe, a plakátokat megbámulom én is, hatalmas nôi mellek, combok a fejem fölött, akárha varázsszônyegen repülne az álom, már-már tapizni kényszerülök, de mégsem, visszafogom magam és összeszorítom a szám, a villamoson bakfisok ülnek meg egy-két cekkeres asszony, a szürke folyó súlyosan üli meg a tájat, apró hajók iszkolnak valamerre. Az irodámban állott a levegô. Kint a folyosón sokan várnak. Egyenként hívom be a férfiakat, nôket. És hallgatom, hallgatom, hogyan ömlik belôlük a szó. Százszorszép és százszor szomorú történeteket hallok, miközben azért ki-kinézek az ablakon. A külváros sohase változik. Kövér ember meséli el a díszdisznó történetét. Pici volt, alig élet, mikor kapta. És fekete, akár a szurok. Seprôs pillája, mint hajasbabáké. Bájos volt, nem lehetett neki ellenállni. Langyos tejjel itatta, cucliból. És magához ölelte, akár a csecsszopót. És az állat hálásan röfögött a test melegében, és a kövér férfi búgónak, bársonyosnak hallotta ezt a hangot és jó volt ilyenkor, mondta, mintha megemelkedtem volna, csak pár centi, de mégis. Ha munkába ment, gondosan betakarta, megsimogatta a buksiját. És rá gondolt még uzsonna közben is. A gyerekei nem rajongtak az állatért. Az asszony meg határozottan utálta. Ô, a kövér ember, más volt mindig. Állandóan kilógott a sorból. Lemaradt, vagy túlságosan elôre ment. Bogarai voltak, furcsa ideái. Egyszer elhatározta, torreádornak megy. De nem lett belôle semmi. A vasgyár, ahol dolgozott, nem engedte. Nehéz volt. Súlyos. És a díszmalac nôtt szépen. És kíváncsi volt. A szobában semmi sem maradt a helyén. Ki kellett vinni. Szép házikót eszkábált neki az ember. Még a deszkákat is lefestette. Oly sokáig nézte gyönyörrel eltelve, habár fájt a kövér embernek, hisz tudta, ezzel valami új kezdôdik. Szigorúan más. Az állat zavart volt, majd megszokta gyorsan. Tágult a világ. Teret látott, tereket. És beröfögte az egész házat, az ott élô embereket. A kövér ember éjjelente felriadt. Fülelt megfeszített testtel. Féltette, nagyon féltette azt az állatot. A szomszéd kutyáját ismerte. Valami lehetetlen dög. Erôs, izmos, tébolyult szemekkel. Csak egy ugrás volt, meséli a férfi. Kiharapta a díszdisznó pofáját. A baloldalit. Ne, hökkenek meg és látom, hogy vastag ujjain megturt vendég a szôr. Képzelje, nyöszörgi az ember, állt az állat vérezve, fél pofával, a csinos kis házikója elôtt és keservesen sírt. És utána átugrotta a kerítést, vagy mit tudom én, valahogy kimenekült a tiszta udvarból. Csak messzirôl láthattam. Már nem jön oda hozzám. Ne, hebegem még egyszer, de hullámozni kezd a kövér ember, mind erôsebben és erôsebben, akárha valami vihar, tájfun futna végig a tájon, a szobán. És felkel az ember, mint bôsz bikáé, az ô tekintete, súlyosan lép az ajtó irányába, és szó nem hagyja el az ajkát. Darab ideig csend honol. Majd jönnek a többiek, szépen sorban. Kimegyek oda, döntöm el hirtelen, de nem teszem. A városba megyek és zavarosan arra gondolok, mit is csinált a haver, hogyan, merre kapaszkodott, villamosra, trolira szállok, és már este van, de a Tokajiban világos minden, az is, hogy bort iszom és öreg barátom Oliver vár rám, hogy dumáljunk, dumáljunk sokat. Sokat a hétrôl. Ami történt és ami történhetett volna. És majd csak napokkal késôbb tudom meg, hogy lasszót vetettek a díszdisznó nyakára az éhes szomszédok és gyöngyház berakású késsel trancsírozták szét azt a drága testet, és a kövér ember meg bôgött a függöny mögött a konyhában és ezerszeres bosszúról álmodott, azonban mint mondtam, a külváros nem változik, és maradt a lak, csinosan, színesen a tiszta udvar hátsó fertályán, de üresen, tátongó fájdalom, ahogy mondogatta nekem a kövér ember még hetek múltán is az áporodott levegôju szobámban, ô, aki úgy szerette azt az állatot, de ez odébb volt, odébb, erre még nem gondolhattam ott a Tokajiban, hallgatván Olivert, és várván a havert, a kapaszkodót, aki jött ziláltan, de nyitottan persze, követvén mindazt, ami körülötte van, kalapja az asztalra került, mint fekete madár, röppenésre készen, a kinti, hideg, már távoli világba. Fiatal, szemüveges lány hozta az italt, feneke mintha nem is volna, mondott még valamit a haver, majd elhallgatott, surusödni kezdett a levegô, valaki átszólt a szomszéd asztaltól, bajuszos férfi ült le a mellettem lévô székre, angol szavak hallatszottak a pult felôl, egy copfos faszi hangosan káromkodott, önfeledten röhögtek a fekete pulóveres lányok a sarokban, valahogy beindulni látszott az itteni élet, újabb és újabb kuncsaftok masíroztak le a lépcsôn, kabát esett le a fogasról, a tulaj ordítozni kezdett, igen, ez jó volt, ezt szerettem, ezt a biztonságos, büdös meleget, és a haver meg-meglökött néha, közben azért figyelt, itta a dolgot, Oliver már akadozott, Laci szakállán szivárvánnyá változott a bor, a kedvesem nem jön, nem jön már rég ide, vajon holnap kik várnak rám a szuk, sötét folyosón, milyen történetek vernek majd tanyát a külvárosi szobában, majd az úton, hazafelé mesélek a havernek errôl, hátha ez is kapaszkodó, a malac meg a kifestett ház, ott a tiszta udvar mélyén, és a kövér ember, kinek ujjaiból serken a szôr, és aki nagyon, de nagyon szerette azt az állatot, lehet, hogy mond erre valamit a haver, a kapaszkodó, ki felejteni jött tünde idôre, onnan, az elcseszett helyrôl, ahol kurvul, elkurvul az idô és a szép néma asszony, gránátalmát veszek az arabnál, határozom el hirtelen, és rizsporos fügét, meg zöldet is, persze, és ekkor a lenti zsivajban Oliver megérinti a kezem, figyelj, mondja, Kanadában ilyenkor már minden tó befagyott, nem hiszem el, mondom neki, és azt is majd csak nehezen, amit késôbb látok itt a Tokajiban, a zsibvásári zajban, ott, mindjárt mellettünk éppen, a dohányfüst-függöny mögött. És ez a késôbb tényleg fura dolog volt, pedig már több mint hat éve látogattuk e helyet, Oliverrel véletlenül összefutottunk az utcán, kiderült, mindketten oda megyünk, ettôl kezdve hetenként lent voltunk szépen, szerdán, ez volt a napunk, kivétel persze akadt, nô, más, miegymás, de a dolog állt, és ez fontos volt, mégis különösnek tunt ez az egész, a haver, a felejtô, hirtelen megfordítja a székét, és meredten néz, bámul valamit, de én a bajuszos férfival meg Lacival beszélgettem arról, hogy esetleg Párizsba megyünk, és hosszú lesz az út, a táj meg majd futkos összevissza és így tovább, és újabb kört rendeltünk, és a fekete pulóveres lányok mintha közelebb kerültek volna hozzánk, vagy optikai muri volt az egész, nem tudom, a haver még szólt, hogy nézz már oda, de nem akadt rá idô, más kellett nagyon, és csak az esésre figyeltünk fel, ahogy hanyatt esett két kockás nadrágos valaki, de röhögtek rajta, lány mindkettô, mondtam a havernak és már fordultam is vissza, de a szemem sarkából még láttam, hogy fogdossák egymást szaporán, már ülve a rozoga hokedlin, és nevetnek, nevetnek nagyokat, és utána már tényleg oda kellett néznem, a füstfüggönyt libbentve szét, és estek megint, és kezdôdött minden elölrôl, kéz matatott a cipzár körül és csak úgy dôlt belôlük a jókedv, majd megint Párizsról ment a szó, és ôk újból estek, és hahotáztak ezen, a haver meg csak nézett és furcsán hallgatott, szemében pici lángok égtek, az egyik mégis fiú, mondtam neki halkan, csak az lehet, és akkor hirtelen erôs fény villant fel valahonnan, és ebben két festett arcot lehetett látni, meg egy egészen vörös, égôvörös nyelvet, ahogy elveszik, beleveszik egy rúzsos, hatalmas szájba, teljesen benyomul, és utána már a szokásos esés majd a hokedli, és mintha már kacsingatnának is, és jönnének közelebb, és dolgozott a kéz, zizzent a cipzár, hullámzott a négy mell ott az orrunk elôtt, a sefeneku pincér csak valamit motyogott, a copfos fiú a vécébe rohant, majd hirtelen felállt a haver, ô, az elcseszett helyrôl, ki feledni jött tünde idôre, de már újból a vonatnál voltunk, de mintha másképp, és sötét is lett meg zajosabb minden, a bolgár kalauzon röhögtünk jókat, a bajuszos talán irodalmat is tanult, és valahogy arra gondoltam késôbb, vajon milyen is lesz a holnap, és már hazafelé az úton, mondtam a havernak, csak felkelni lesz nehéz, de ô hallgatott mélyen, és a lakásban, mielôtt eloltottam volna a lámpát, azért kiszólt a kisszobából, holnap elmegyek, de én már aludtam félig, csak a kapcsolót érintettem meg, és valahol nagyon lent tudtam, nem vagyok éhes, így makkal nem álmodom, pedig úgy elmeséltem volna a havernak a díszdisznó, a fekete, szomorú állat történetét, persze csak annyit, amennyit akkor tudtam, de nem volt rá idô, utazott a haver, zakatolt le délre, és én csak néztem a kormos szerelvény után, és alig jutott az eszembe valami, majd kelletlenül mentem az utcán, tompán megbámultam a sziporkázó kirakatokat, fásultan tértem ki a csikorgó sárga villamosok elôl, egy pillanatra beszagoltam a Nefelejcsbe, majd az István utca sarkán fölnéztem az égre, és tudtam, nemsokára visszajön a haver, vissza az elcseszett helyrôl, rövid, tünde idôre, persze, és fogadom, megint megyünk a hatalmas, színes plakátok alatt, beszélgetve meg nem is, és kezdôdik minden elölrôl, mennek a dolgok a maguk útján, a folyosó, a szoba, a kapaszkodás, a Tokaji és a többiek, és a kedves is, aki már rég nem jár le ide, és a kövér ember is, ô, aki annyira, de annyira szerette azt az állatot.
Azt mondja, abban az országban, ahol most él, ugyanolyan társasházak épülnek, mint mifelénk. Ám az ott lakó emberek, ha késô este érnek haza, nejlonharisnyát húznak a fürdôkád csapjára, hogy a fürdôvíz zuhogása ne zavarja a szomszédok pihenését. S ez, mint mondja, nem túlzott elôvigyázatosság, mert ha nem így történik, a szomszédok komolyan rászólnak az emberre. A kisebb városokban azt is szóvá teszik, ha a jövevény, aki lakást bérel néhány hónapra, beveszi az ablakból a muskátlikat, vagy ôsszel, az elsô fagy után nem söpri el idejében a járdára hullott falevelet. Mint ahogy azonnal följelentik a hosszú ideje ott dolgozó vendégmunkásokat, ha megtakarított pénzükbôl disznót vesznek, s az otthoni szokások szerint levágják.
Azt mondja, a falu régi kúriájában élô negyvenes, sovány, szôke férfi, valami muvészféle, a telet a fôvárosban tölti, csak áprilisban tér haza. Láthatják a kovácsoltvas kerítés mellett elsétáló falubeliek, ahogy minden délután a kertben járkál, vagy egy összecsukható széken üldögél a fenyôk alatt. Néha összegyujti a sárga fóliát a medencéjén, és órákig úszik. Ilyenkor késô estig a vízben marad, néha mozdulatlanul áll, aztán megmozdul, láthatóan azért, hogy hullámokat indítson a karjaival.
Az idôs férfi, aki néhány hónapja költözött haza feleségével együtt Kanadából, egy délelôtt fölhívott, és a városi termálfürdôre panaszkodott. Elmentem hozzá, mert el akarta mondani, hogy pontosan mi az, amit kifogásol a fürdôben. Elôször valóban az iszapkezelések alkalmával használt kádakra panaszkodott, meg az elavultnak tartott, sötétbarna falú termálmedencére; s kicsit úgy beszélt, mintha valahogyan én is felelôs lennék azért, ami itt van; mosolyogva azt mondta, én is a buntudatomat próbálom elrejteni a közönyömmel. Aztán egy furcsa kéréssel állt elô; azt kérte, fejtsek meg neki egy üzenetet, amin ô karácsony óta gondolkodik.
Elmondta, hogy ma már biztos benne: rosszul döntött, amikor felesége tanácsára hallgatva elhatározta, másodszor is hazaköltözik. S amikor megkérdeztem, mikor költözött haza elôször, elmondta, hogy annak idején, a második világháborúban azon kevesek között volt, akik Németországban angol fogságba estek. Mivel jól tudott szaxofonozni, hamarosan egy hadifogoly-zenekarban találta magát, s megtudta, hogy az a magas rangúnak látszó katonatiszt, aki musoruk végén felállva tapsolt a játékuknak, nem más, mint Montgomery tábornok. A magas rangú tiszt vendéglôi állást ígért mindnyájuknak Londonban, ô azonban akkoriban már mindennap hajnalban ébredt, és azon gondolkodott, megôrzik-e az alakjukat az odafönn haladó felhôk Magyarországig. Hazajött, itthon azonban nem volt része abban a megbecsülésben, ami szerinte járt volna minden hozzá hasonló fiatalembernek, aki a legszebb éveit áldozta föl az örökös életveszélyben, ráadásul kényszeruségbôl. Egyszer a rendôrségre is behívták, s a homályos kérdésekbôl arra következtetett, hogy valamiféle ügynöknek nézik. Most már nem kényszeruségbôl hagyta el az országot; Ausztráliában kötött ki, ahol egy lengyel emigráns acélüzemében dolgozott. A lengyel, miután néhány év alatt megbizonyosodott róla, hogy a magyar fiatalember becsületesen dolgozik, pénzzel is segítette ôt, így sikerült megszereznie az autóvezetôi jogosítványt. Kanadában telepedett le, ahol addigra már jó néhány magyar forradalmár ült a börtönökben, mert elôször nem hitték el, hogy nem kapnak havi ellátást csak azért, mert forradalmárok, s végül valamilyen bunbe keveredtek. A férfi távolsági autóbuszvezetô lett, beutazta az egész kontinenst, hétvégenként horgászni ment a hegyi patakokhoz a feleségével, s egy augusztusi hajnalon együtt pisztrángozott a miniszterelnökkel, akit Trudeau-nak hívtak és egyedül, testôrök nélkül járt horgászni, mert az volt a véleménye, nem muködik jól az az ország, ahol a miniszterelnököt védeni kell... Az idôs férfi elmesélte, hogy amikor egy délelôttön fölhívta az ottani hivatalt, mert az utcán sétáltatott kutyák a virágoskertjükben végezték a dolgukat, még aznap délután megjelent két köztisztasági alkalmazott, akik valamilyen színtelen anyaggal bekenték a virágoskert oszlopait, és a kertet azután messzire elkerülték a kutyák... A felesége azonban, aki szintén emigráns volt, hazakívánkozott. Az elsô látogatás kedvezô volt, azt is kiszámolták, hogy a kanadai nyugdíjukból otthon jobban meg tudnának élni, így hazaköltöztek.
A férfire azonban csakhamar megharagudtak legénykori cimborái, akiknél legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott. Egyszer ugyanis megmondta nekik, hogy a kanadaiak sohasem isznak tisztán töményet, a viszkit is ásványvízzel vagy kólával isszák, nem véletlen, hogy tovább élnek. Az asszony valamivel simulékonyabbnak bizonyult; néhány hét múlva már voltak barátnôi, ám az egyiket, akit a legjobbnak tartott, a férje csúnyán megsértette. A barátnô egy közös asszonyismerôsük viselt dolgairól mesélt, mosdatlan szájjal, s a férfi mosolyogva azt találta kérdezni, hogy vajon ha ennél az asszonynál jár, akkor épp róluk beszél-e ilyen hangon... A legjobb barátnô többé nem jött el, az utcán sem köszönt nekik, egyszer pedig a piacon a férfi hallani vélte, amint ez az asszony róla és a Kanadából utalt nyugdíjáról beszél valakinek. A házaspár bezárkózott, s az egyetlen örömet az okozta a férfinak, amikor egyik hajnali sétáján felfedezte a városi termálfürdôt, ami a háború után épült, s aminek a létezésérôl addig senki sem beszélt neki.
A férfi karácsony elsô napjának hajnalán furcsa zajra ébredt; míg papucsot húzott és köpenyt vett, eszébe jutott, mikor hallotta utoljára ezt a hangot: a háború elôtt, amikor édesanyja a házuk udvarán letette a tányért a földre, rálépett a tyúk lábaira, a tarajos fejet a szárnyakhoz fogta, és tépni kezdte a nyakon a tollat a vágás elôtt. A férfi kilépett az utcára, és látta, nem csal az emlékezete. Hat vagy hét döglött csirke lógott a virágoskert közepén álló almafán, és egy, amelyik még élt; a lábukra kötött spárgával akasztották föl ôket. A férfi kihozta a létrát, a fának támasztotta, felkapaszkodott, elvágta a spárgákat, nagy gödröt ásott a kertben, s a lábuknál fogva beletette a hullákat. Mivel az, amelyiknek a hangjára felébredt, már nem mozdult, amikor levágta, ezt is a többi tetejére dobta; késôbb azonban enyhe buntudatot érzett emiatt.
A férfi azt mondta, nem arra kíváncsi, ki verte agyon és akasztotta föl a fára azokat a csirkéket, mert pontosan tudja. Azt is sejti, hogy ez valami üzenet, ami kétségtelenül neki szól. De azt, hogy voltaképpen mi lehet ez az üzenet, máig sem tudja kitalálni - így az idôs férfi, majd fél percre elhallgatott, és úgy nézett rám, mintha én tudnám, hogy mit üzenhettek neki, csak nem akarom megmondani.
Most, hogy rám köszöntött az éjszaka, és a busz ismeretlen vidékeken visz egy tengerparti város felé, eszembe jutott, hogy régen mennyire elszomorodtam, amikor a városban, valamelyik rokonnál esteledett ránk, és késô este siettünk a buszállomás felé. Sírással küszködtem, ahogy a hatalmas, zúgó lámpák alatt mentem anyám vagy nagyanyám kezét fogva, és bármennyire fáradt voltam, nem tudtam elaludni, míg meg nem láttam jobbról vörösleni a falu szélén álló üzem gázfáklyáinak fényét.
Nem gondoltam volna akkor, hogy felnôve szinte minden este sötétedés után fogok hazaérni; hogy naponta nyolcvan kilométert utazok busszal, s a hazaúton, ha felnézek az újságomból, az ablakon kitekintve a falvak utcalámpáinak fényébôl, a kivilágított szobák ablakai láttán is megállapítom egy pillanat alatt, hol, melyik falunál tartunk épp, és mennyi idô múlva ér a busz a városba, ahol a narancsszínu fényben átszállok a falum felé induló járatra.
Kora reggel ültem föl erre a buszra, melyen egy egész fúvószenekar utazik a tengerparti városig, ahol két nap múlva kezdôdik a fesztivál. Már sötét volt, amikor Veronába értünk. Én is csatlakoztam a fiatalabb zenészekhez, akik hasznosan akarták eltölteni a háromórás pihenôt, és megnézték a híres arénát, ahol néhány perccel az érkezésünk elôtt fejezôdött be Eros Ramazotti koncertje. Végigsétáltam én is a folyót átszelô régi kôhídon, megnéztem a várat, a latin költôrôl elnevezett utcát a sokerkélyes házakkal, és megmosolyogtam a hatalmas fôtéri házat, melyet épp azokban a hetekben újítottak fel; az építôk hatalmas vásznat függesztettek kívülrôl az állványzatra, és ezen a vásznon látható, hogy fog kinézni a ház, ha elkészül és lebontják az állványokat. Aztán ismét buszra ültünk, és fél óra múlva az autópályán voltunk. A fiatalok valami háborús filmet néztek, én meg bámultam az ablakot, és az ismeretlen utcalámpákat, tuzfalakat, szobaablakokat nézve meghatódtam a rég elfelejtett, s újra jelentkezô szorongáson, s a fura gondolaton, hogy bár egész eddigi életem másból sem állt, mint utazgatásból, azért az nem lenne jó, ha valahol egy ismeretlen vagy csak a busz ablakából ismert vidéken, utazás közben érne el a halál. S akkor ismét eszembe jutott az olasz öregember, akit a feleségem szülôfaluja mellett, az országutat kísérô mély öntözôcsatornában találtak meg. A faluban sokáig emlegették, hogy "az öreg olasz", akinek ruhaüzlete volt valahol a környéken, épp hazafelé tartott, távoli családjához, amikor elaludt a kormány mögött, és az autója a korlátot átszakítva berepült a csatorna hídja alá. Mivel az útról nem látszott az összetört autó, és a korlát hiánya nem tunt föl, ott, a kanyarban meg egyébként sem szabad megállni, a kocsira csak napok múlva bukkantak rá. Az eltávolítás nyomait, a gépek és az emberek nyomát viszont sokáig láthattuk a kiszáradt mederben, a csatorna oldalán, és az utazók, ahogy a busz a faluból kiért a helyszínre, még akkor is a csatornát nézték, amikor a nyomokat rég belepte a hó.
A csatorna a nagy szárazság miatt három évig volt üres, de az idén nagy esôk voltak mindenfelé, a hó is az esôkkel olvadt el. Minden reggel látom, hogy ott, ahol a korlátot új elemekkel pótolták, magasan áll a víz; és a halászó szárcsák útjának nyomát, mint valami írást, ôszig ôrzi a hínár.
NÉMETH GÁBOR: |
TÁRCATÁR |
Betörünk egy magántemplomba. Fogalmam nincs, honnan jött a drót, elég rafinált hely, látszólag, mintha az állam anno kirámolta volna, nincsenek padsorok, szószékek, semmi barokk izé, töküres az egész, csak a falak gigantikus üzenôk: parafa teleszurkálva színes muanyaggal bevont tuzôkkel. Ezek értelmiségiek, nyilván, alighogy hazajönnek a síelésbôl, baromira el kellene menniük a Bárka Színházba, a színházi vacsorával egybekötött dupla Kárpáti-elôadásra, nem beszélve a Kukorelly Bandi által megnyitandó csajos kiállításról, ahol terveim szerint én is ott leszek. Szóval, rendbe' vannak az Izéék, biztos ugyanazt gondolják a csonka kuratóriumról, mint én, állapítom meg a kissé izgágán rozoga festôlétra tetején. A létra lábait gondosan bekötöttük ronggyal, én meg a Szilvi, mint Pardaillan lovag úgy hatvankettôben a Munkácsy képernyôjén a gebéje patáit, hogy ne karcolják meg a templom frissen lakkozott parkettáját, mert megvan bennünk az elemi tisztesség. Izéék pont azt a megoldást alkalmazták, mint Esterházyék Fertôdön - a lényeg befele van fordítva. Miért álmodok folyton bunözôset. Mindegy, csak találjam meg a gombot, és kifordul az egész fal, az üzenô hátuljára ugyanis elég komoly ikonok vannak fölszerelve, azokat fogjuk mi a Szilvivel leszerelni, amíg Mamó vigyáz otthon a gyerekekre. Meg lesz oldva az élet. Én perpillanat Szicíliát tudom elgondolni, egy kis ház, kifele puritán, belül azonban, ne tudd meg, ahogy mondani szokás, lóden nerccel bélelve. Meg is van a gomb, adogatom lefelé a cuccot, nem tudom, hogy fog beférni a Mazda csomagtartójába, nem érdekes, legfeljebb néhányat itt hagyunk. Ahol imbolygok fönn, pont rálátok egy pici, üveggel fedett résre a falon, mintha a Reimholz Péter tervezte volna a felújítást, lásd még Fortuna utca 18., Kard utcai oldal, érdemes megnézni. Szóval nézek ki a lukon, és látom ám, hogy jönnek megfele a rendôrök. A szokásos, hülye fehér Opel Astra Classic, gondolom, egyhatos, vajon van-e benne légkondi. Tulképpen ez momentán mindegy, szólok Szilvinek, hogy gáz van, itt vannak a zsaruk, le kellene lépni. Igyekszünk rendesen, van itt egy oldalajtó, nyilván a sekrestyébe, de nem, hanem Izéékre nyílik, nagyon kellemes lakás, legalább öt szoba, sok-sok üvegezett ajtó, meleg sárgák és vörösek, finom eklektika, néhány high-tech cucc, azokat nyilván nem visszük, nem vagyunk úttörôk, csak a pénz, meg fukszok, csak rosseb tudja, melyik Bak Imre-kép mögé tették a trezort. Nyílik az ajtó, na ez hiányzott, megjött a család, túl korán, a nagyobbik lánynak sajna kifordult a térde a Donovalyn, jön befelé, azzal a bizonyos magvetô járással, mintha akkurátus lukakat akarna csinálni a gipszes sarkával a perzsába, jóindulatú, széles bociarcán bocsánatkérô mosoly. Izéék nagyon kedvesek. Mondják rögtön, hogy nyugodtan üljünk le, amíg megjönnek a rendôrök, addig is mit kérünk. Lerogyok egy tonettre, Szilvi pofát vág - most bratyizunk a háziakkal? -, de azért leül, elfogad egy kávét, én egyszeru, erôs fekete teát kérek, jó lesz-e az English Breakfast, mit csináljunk, persze, nem kergettek asztal körül. Hol a francba vannak már a rendôrök. Izéné behoz fél csokis kuglófot, ezüsttálon, teljesen frissnek látszik, csak a mazsolák helyén valami furcsa van, közelebb hajolok, jé, fôtt birkaszem, kösz, nemrég reggeliztünk. Akkor jövök rá, hogy este van, mindegy, valamit csak kellett mondani. A házigazda még kint szöszmötöl a garázsban a csomagokkal, de valaki elköhhenti magát az elôszobában, megpróbálom kitalálni, milyen lesz a fôhadnagy szeme, szerintem világoskék, olyan kis, bizonytalan, barna pöttyökkel, amik miatt rögtön el kellene küldeni íriszdiagnosztikára.
Semmelweis Ignácz a nemrég fölújított Fény utcai piacon. Kijött a Lipótról, aztán persze nem vették föl sehova. Fôtt kolbászt eszik, mustárral, a szakálla egész sárga, másfél éve lehet az utcán, a kolbászra valót hajnalban kukázta össze a kapualjakból. Mostanában pénzt is dobnak ki, ráömlik a kakaó, vagy kimossák a farzsebben, vagy egyszeruen megunják, és úgy. A Mari elhagyta, nyilván, tulajdonképpen teljesen logikus. Csúnya seb a középsô ujján, még a múlt héten szerezte, egy szentimentális fasz kihívta a mentôket, amíg édesen aludt a homokozóban, a gyomormosóban meg nem nagyon csípik, ha valaki sokat okoskodik. Gennyvéruség. Talán három napja, ha lehet még hátra.
Budapestet evakuálják. Valami nagyon nagy baj lesz, de még nincs kidolgozva, hogy micsoda. Györe Balázzsal megyek lefelé a földalattihoz a Deák téren, mert azzal visznek minket a jövôbe. Ezt nem nagyon értem, ha akkor is lesz Budapest, akkor meg mire kell pánikolni. Ilyen kerámiafiókokat húzogatunk ki a falból, abban kellene lennie a túlélôkészletnek, mindegyik üres, persze, mit várhatok ebben az országban. Néznék össze Balázzsal, de elsodródott valahová a tömegben. Az utolsó fiókban aztán mégis van még egy csomag, átlátszó, cipzáras muanyag neszesszer, amiben az akciós NIVEA-szetteket szokták adni a Cora áruházban. Nézem, ezek - de kik azok az ezek? - mesebeli méretu zsíroskenyereket csomagoltak hagymával, összeborítva, zsírpapírban. Kiesik valami a csomagból, látom, hogy félkoronás kubai szivar, celofánban, elgurul egészen Bán Zoltán András lábáig. A térkép mellett ül, télikabátban, görnyedten, az arca szomorú, most olvasta el a Magyar Nemzetet. A szivar picit fölvillanyozza, ajánlkozik, hogy majd ô levágja korrektül a végét, ahogy a Radnóti Sanyi mutatta. Kurvára kell vigyázni, nem lehet csak úgy nekiesni. Ilyen ezüst guillotine-ja van, gyerekjáték, azt halássza elô a télikabát zsebébôl, nem igaz, hogy ez a Zoli hogy föl van készülve az evakuálásra. Picit kidugja a nyelvét, annyira igyekszik. Fölnéz, furcsán csillog a szemüvege. Jaj, istenem, a rossz végét vágtam le, most mit fog szólni a Sanyi. Zavartan adja vissza, megnyugtatom, hogy tök oké, és ahogy a Hamu és Gyémánt címu szivarszaklapban olvastam, egyenletesen, a szivart lassan körbeforgatva izzítom át a gyufa lángjával a megfelelô végét. Mintha mindig ezt csináltam volna. Az elsô szippantásnál elengednek a takarólevelek. Elôre ittunk a medve bôrére, a rohadt életbe. Na mindegy, már jön a földalatti, sajnos, nem az a szép régi, amin olyan csapszegek voltak, mint a Lánchídon, mert az bent rohad a múzeumban, hagyjuk, nem lehet minden tökéletes. Leteszem a szivart a padra, hogy meghalhasson méltósággal, nem ám elnyomjuk, mint a bunkók, ez is benne volt a cikkben. Most már óriási a tömeg, de elég fegyelmezetten préseljük magunkat a kocsikba. Ahogy látom, elsô világháborús, katonai hátizsákokba pakoltak az emberek, nyilván volt valami súlyhatár, kár, hogy nem szóltak elôbb, azért én is magammal hoztam volna ezt-azt. Zötyögünk, mint a birkák. A jövô a Szabadság hídnál kezdôdik, ott jön föl a földalatti, a kettes vonalán, ragyog a nap, erôs tavasz van, a Duna széles, mint a Misziszipi, csak fogalmam nincs, hogy azt hány essel meg pével kell írni. Valahonnan tudni lehet, hogy 2153 van, március bárhanyadika. A Szabadság híd is ötször akkora, klónozták, vagy betették egy gépbe, vagy drágám, most meg mi mentünk össze. A budai oldal tele van csillogó felhôkarcolókkal, kábé, mint Frankfurt, mikor még Ungarn volt a Schwerpunktthema. A Vár pici, buta ékszerdoboz, nyilván ott van a vigalmi negyed, vagy megcsinálták az egészet, mint a loftokat Amerikában, és most ott laknak a multik vezérképviselôi. Magam se értem, miért, de pont kezd egész jó kedvem lenni, amikor odafurakszik hozzám egy sovány irodakukac, és a jegyemet kéri, ellenôrzésre. Hát ezt nem hiszem el, öreg, evakuáltok, és frankón lukasztani kellett volna? Mindenki röhög, a kukacnak annyi, elsápad, átmegy egyszeru utasba, sértetten nézi a vállak között a Dunát, ahogy szennyesen hömpölyög. Hirtelen lesz csönd, mintha mindenki egyszerre gondolna rá, hova fogunk odaérni.
"Emlékeimet csak magam lakom,
egy házban, mely nincs már - mentségem ez.
Más mondja helyettem, ha vége lesz,
nekem ily kín minden pillanatom,
míg folytatódik, míg van. Mondanom
nincs mit, mert semmit, amit érdemes
lenne közölni, meg nem érthet ez,
meg nem az, módját is lejáratom
annak, ami legalább elketyeg,
míg le nem jár. Közlés: ez lenne csak
érdem-dolgom,hát nincs érdemileg
semmi kapcsolat. Ehhez kapcsolódni:
túl van azon, ami új s mi ósdi,
csak Nélküled vagyok. Helyem, megadd."
Nem kell senki. Magam se kellenék
magamnak. S így nincs is senki. Csupán volt.
Már jelenléte is ennyi: kitáncolt
a színrôl. Sok volt, kevés volt, elég.
Hogy emlék-házam én lakom: kiét?
A konkrétumokat, akár a kámfort,
eltünteti valami, ami rám forrt,
törvényszer irtja véletlenszerét.
Egy kínos részlet van: hogy részletek
vannak. Egész jól elmegy mind a többi,
bár hitvány egész annak, ami nincs, hogy
bármi is van kívüle, nem-levôn. Mi
nem-levô? Ô. Az. És ez rontja meg,
azt, ami jól csak abban áll, ha megrogy.
Majd ha megsétáltatnak mint hullát
a kiömlött víz tenyérnyi helyén
ördögmelegbe bújt testem fölött
a kiszáradt szél csatornáin
csupasz és kegyetlen képeket
forgatok a szép szemgödörben.
A legfényesebb kört követem
s kioltom
a látható fény körein kívül.
Az ég magában
a teremtés ködképét rajzolja
utána a sík
kapkodó mondattá válik
melyet mind befejezni igyekszik
de a szél egyre messzebb sodorja
a földnek eresztett fájdalmas testet.
Habár látszatra díva volt, árván,
rangrejtve lépdelt itt közöttetek
egy lány, kinek ti muszálas sálat
néhány esztendônyit kötöttetek
üres bókokból. Most lehámozná
magáról, ám egyéni az ötlet,
s nem turitek. Testét oly aljasul
meghagynátok közös többszörösnek,
melyben ti egyesültök, és éltek
vasárnapi férfiakként, hiszen:
nôtök van, és a nô megtartva jó,
és hurcolászva, át sekély vizen,
halak között. A kávéházban is
rövid pórázán csak csahint a lány,
majd megfeszül nedves lepedôkön,
- vagy a Parnasszuson, mindegy talán,
s dicséritek: reményteli író,
pedig rágós és íztelen falat
minden bekezdés, mit papírra vet,
mégis helyekre lel a kézirat,
és díjat kap, hogy pezsgôt bontsatok,
s kuncog még. Majd kitölti a korát,
tükörhöz áll. A combja összecsap,
a rég feszes és rózsaszín brokát
ráncot nevelt (talán ô látja csak).
És elmaradnak a csütörtökön
és pénteken szokásos hívások,
s az utcán egy "nahát, minô öröm
önt látnom" jár - mint csókokért zálog.
•
S új nôk jönnek, hozván új álmokat.
Kimért és vékony, nôies, undok
mind, olcsó ék, útvégi kis kacat,
s ti, vén bakok, a fülükbe búgtok
szerelmeket és muhelytitkokat,
és én, ki rangrejtve közöttetek
éltem, most fölfedem az énemet,
s üvöltök. Én ezüst füst csak egyszer
lehettem, és le sem tüdôztetek!
Bohuniczky Szefi (1894-1967) a kései Nyugat kétszeres Baumgarten-díjas novellistája.
Korhadt kapud kilincse már
többé nem ingerel hideg
érintéssel, habár lehet,
nem tôled választ el határ:
azoktól, kik parketteden
keringôznek s hagynak nyomot,
s mert érzem, én sosem fogok:
agyô, te díszes táncterem!
Bolond, ki nem próbálta még,
milyen, ha látatlanban egy
hírhedt, sötét hodályba megy;
de mert mezítlábára lép
száz tusarok s igénytelen
makkoscipôk, hát megmered,
könnyen fölméri a teret,
s agyô, te díszes táncterem!
Lelaktak. Egy újonc elit
mulat ma itt, fogást talál
(az illemhely romokban áll),
faladba kente nedveit,
s a rég szivárvány értelem
ma már csak nedves árnyalat;
véged, ha dönt a vakolat:
agyô, te díszes táncterem!
Freskódon egy Madonna-kép
vállat von és parkettre hull.
Konok s szabályt könnyen tanul:
bensôdben csak Magdolna ép,
reámkacsinthat, én nevem
megóvom, és bizony viszem
ki innen, át tüzön-vizen,
agyô, te díszes táncterem!
Bolond, ki téged szívesen
foltozgat. Egy lékelt hajó
vagy: én partot lelek, hahó,
agyô, te díszes táncterem!