"Végül is most minden úgy van, ahogy lennie kell" - mondja rezignáltan a filmbeli apa, amikor láthatóan megbékél a kezdetben még szokatlan környezete: a kerti asztal fölött átszellemülten lebegô lány és a füzetében tükörírással jegyzetelgetô tanár fia látványával. (A kertben. Rendezte: Martin Sulik. Szlovák film. 1995.)
A kijelentés végül is nem meglepô egy olyan film zárójelenetében, amelyben annyi furcsa dolog megtörténik. Ahol a XX. század végének Közép-Kelet-Európájában élô tanár régóta halott filozófusokkal kerülhet személyes kontaktusba: autóját az éppen sietô Rousseau veszi kölcsön, hajnali részeg álmából Wittgenstein gyöngéd cirógatása ébreszti. Elég ehhez annyi, hogy a rendezô megengedje fôhôsének, hogy kivonuljon a normálisnak nevezett világból: elszökjön normális férjes asszony szeretôjétôl, a normális atyai gondoskodástól, a normális tanári hivatásától, és menedékre leljen különc, tükörírással írt naplójában a denevérek izgalmas szerelmi életét is megörökítô nagyapja düledezô házában és egy félkegyelmunek tartott, amúgy földöntúli képességekkel megáldott lány ölében.
A filmbeli apa kijelentése nekünk, a rendezôhöz hasonló közép-kelet-európai nézôknek, egyébként sem meglepô. Hiszen mi is olyan világban éltük le életünk zömét, ahol környezetünk bölcs tagjaitól hamar elsajátíthattuk a túlélés legkényelmesebb filozófiáját: a dolgok úgy vannak rendben, ahogy éppen vannak. Ahol - a békesség iránti vágytól vezérelve - igyekeztünk agyunk legrejtettebb zugába zárni, hogyan is kellene valójában lenniük. Mondván: valahogy túl kell élnünk azt a 60-70-80 évet, ami ránk méretett.
Most, amikor már megízlelhettünk valamit abból, hogy a dolgok akár olyanok is lehetnek, lehetnének, amilyennek lenniük kell, kicsit nehezebb visszasüllyedni a korábban megszokott apátiába. De, mint napról napra érzékelhetjük, korántsem lehetetlen. Hiába próbáljuk magunk elôtt is tagadni, megint kezdjük megszokni azt, amirôl már azt hittük, többé nem kell. Elôször morgolódunk, esetleg kiabálunk is, késôbb cinikusan fapofát vágunk, vagy rezignáltan legyintünk: majd csak vége lesz egyszer. Kezdetben bemeséljük magunknak, hogy azért még nem dôl össze a világ, aztán idônként már fel sem tunik, hogy megint mennyi minden nincs úgy, ahogy lennie kellene. Elôbb-utóbb észre se vesszük, és mi is együtt mormoljuk a filmbeli apával: végül is most minden úgy van, ahogy lennie kell.
Jó, nem születtünk Günter Grass Oskarkájának, hogy pusztító sikolyunkkal rázhassuk föl a világot, vagy tegyük legalább elviselhetetlenné magunkat a hatalmasok számára. Hihetnénk: ma már nincs is ilyesmire szükség, hiszen a dolgok helyrerakásának kulturáltabb formái is vannak. Vannak jogainkat védô törvények és az azok betartásán ôrködô intézmények. Van demokratikusan választott parlamentünk, amit felhatalmaztunk arra, hogy érdekeinket képviselje a törvények megalkotása során. Vannak kormánytól független intézményeink, amelyek szükség esetén a kormánytöbbség ellenében is képesek megvédeni a jogállamiságot. Rendelkezésünkre állnak olyan nemzetközi fórumok, amelyek az általunk teremtett intézmények muködési zavarait hivatottak korrigálni.
Miért kellene hát mégis visszasüllyednünk a "végül is most minden úgy van, ahogy lennie kell" apátiájába? Miért kell újra elôvennünk a belénk nevelt túlélési filozófiát? Talán azért, mert már megint túl sok dolog nincs úgy, ahogy lennie kell? Mert már megint túl nagy teher lenne naponta azzal kelnünk-feküdnünk: alig van valami, ami úgy van, ahogy lennie kell?
Hát igen. Végül is miért ne lehetne a dolgok normális rendje mifelénk az, hogy csak látszólag muködnek a demokratikus jogállam intézményei? Miért olyan nagy baj, hogy az Országgyulés ritkábban ülésezik, és a választópolgár ritkábban láthatja-hallhatja képviselôit? Hiszen hosszú évtizedekig alig-alig ülésezett, aztán mégiscsak elvoltunk valahogy. A Hazafias Népfront egyedüli jelöltjeiként befutó képviselôk látványát nemigen hiányoltuk, még akkor sem, ha netán érvényes szavazatunkkal támogattuk. Most akkor mit kekeckedünk a háromhetenkénti ülésrend miatt, miért kiálltunk alkotmánysértést? Mit számít az a csekély különbség, hogy most már tényleg a mi választott képviselôink ülnek ott?
Aztán miért is ne lehetne az a dolgok normális rendje, hogy a médiakuratóriumi elnökségek csupa kormánypárti jelöltbôl álljanak, vagy legalább döntô többséget alkossanak bennük a kormányhu személyek? Csak azért, mert ez nemcsak a józan észnek, hanem a törvényeknek (köztük az alaptörvénynek) is ellentmond? Miért akarnánk a jog uralmával megnehezíteni demokratikusan választott kormányunk dolgát? Miért zavarna minket, hogy hatalmát olyan területre is kiterjeszti, ahonnan - nem mellékesen az egykor még kellô jogérzékkel megáldott politikusaik segítségével - sikerült egyszer már kiebrudalni? Hiszen Kádárékat sem csupán azért "választottuk" meg újra és újra, mert ôk irányították a médiumokat. Meg aztán nem lenne unalmas az életünk, ha nem bosszankodhatnánk nap mint nap eltorzított vagy elhallgatott híreken, félremagyarázó kommentárokon, az úgynevezett középosztály lelkét megnyugtató, az emberi jogokat semmibe vevô cigányellenes riportokon, a demokráciát megcsúfoló, uszító rádiójegyzeteken? Mivel telnének meg a - nagyjából - független egyéb sajtótermékek, ha tényleg minden úgy lenne, ahogy lennie kell?
Aztán miért ne lehetne végül is a dolgok normális rendje az, hogy a hatalom birtokosai vissza-visszatérôen megpróbálják lejáratni, megzsarolni függetlennek kreált nemzeti intézményeink jog szerint független vezetôit? Miért ne lehetne természetes, hogy egy tettre kész, újonnan kinevezett miniszterelnök elsô erôpróbaként éppen a Legfelsôbb Bíróság elnökébe rúgjon bele (lásd a táblabíróságok szakmai, és a ki kit látogasson meg protokolláris kérdéseit)? Miért ne lehetne az is a dolgok normális rendje, hogy ugyanez a miniszterelnök hónapokig megakadályozza, hogy egy - egyébként - független nemzeti intézménynek elegendô számú alelnöke legyen, pusztán azért, mert nem tetszik neki a törvényesen regnáló jegybankelnök képe? Miért ne lehetne az is a normális rend része, hogy a Ház elnöke semmibe veszi a legfôbb ügyész megállapítását az Országgyulés törvénysértô magatartásáról (lásd Halmai Gábor: Tanár és tanítványa. ÉS, 2000. február 18.)?
Hát olyan nagy ár ez azért, hogy egy kormány minden akadály nélkül boldogíthassa azokat, akiket boldogítani akar? Hiszen hosszú évtizedekig még elvileg sem voltak autonóm, az állampárt hatókörén kívül esô, a hatalom ellensúlyozására és kontrollálására felállított intézmények, személyek; és mégsem állt meg a világ. Jó, néhányan személyes szabadságuk, kicsit többen egzisztenciális biztonságuk elvesztésével, még többen rossz közérzetükkel fizettek ezért. Mégis, vagy épp ezért, fölnôtt egy egészséges jogérzéku nemzedék, amelynek most éppen megadatott, hogy az egykori eszméi szerint átalakított jogrendet a hatalomban is alkalmazza. Annyi erôfeszítés után miért vitatnánk el tôlük azt a kis kényelmet végre, amit az ellenôrizetlen állampárti állapot nyújt?
Miért ne lehetne az is a dolgok normális rendje, hogy a jog azokkal szemben érvényesül maradéktalanul, akik éppen a joggal való visszaélésekre próbálják felhívni a közvélemény figyelmét, meglehet, idônként nem kellô óvatossággal, nyelvi leleménnyel, jogtudori csurcsavarral? Miért ne önthetnék ôk is - Móricz, Galgóczi hagyományait ápolva - irodalmi formába mondandójukat a korrupcióról, hatalmi visszaélésekrôl, ahelyett, hogy a személyiségi jogokat nem kímélve néven nevezik azt a személyt vagy szervezetet, amelyikre alapos gyanújuk árnyéka rávetült? Így aztán meglepô-e, hogy elôbb sújt le rájuk a törvény szigora, mint hogy a feltárt visszaélésbôl egyáltalán bírósági ügy lenne?
Végül is nem olyan nehéz megszokni ezt sem. Mindnyájan oly korban eszméltünk, amikor megtanulhattuk: a sajtó nyilvánossága nem arra való, hogy a hatalmat kontrollálhassuk, hanem arra, hogy útmutatást kaphassunk a hatalomtól. Most, a nagyfokú pragmatizmussal alkalmazott jogállamban mindössze annyit kell megtanulnunk a túléléshez: csak akkor emeljünk szót a hatalmasokra, ha a jogerôs bírói ítélet már megszületett.
Ha már a papírforma szerint jogállamban élünk, miért ne lehetne a dolgok normális rendje az is, hogy a rend ôrei bármilyen - a papírforma szerint jogszeru - eszközzel megvédenek bennünket a nekik nem tetszôen viselkedô és/vagy nekik nem tetszô képu/arcszínu rendbontóktól? Akarjuk, nem akarjuk, még magunktól is megvédenek, ha már egyszer jól (vagy netán rosszul?) felfogott érdekünkben annyi mindenre fölhatalmaztuk ôket. (Lásd Kis János: A bilincsbe vert tanárnô este. Magyar Hírlap, 2000. február 15.) Végül ehhez is hozzászokhattunk. Ha jó helyen laktunk, például erkélyünk rálátást nyújtott egy pályaudvar környéki kocsmára, naponta végignézhettük, miként agyabugyálják el az óramu pontossággal érkezô járôrök a - mit tesz isten, már akkor is többnyire - cigány rendbontókat. Nem kellett moziba menni egy kis akciólátványért.
A történelem, de még saját rövidke életünk is azt bizonyítja: mindent meg lehet szokni. Jót, rosszat egyaránt. A hatalmukkal visszaélôk is erre az emberi gyengére játszanak. Grass Oskarja is hamar, még huszonévesen - mondhatni a legszebb Fidesz-korban - abbahagyta a sikoltozást, majd a szurkos boszorkány látomásától kísérve visszavonult egy elmegyógyintézetbe. "Ne kérdezzétek Oskart, hogy ki az. Nincs több szava. (...) A gyerek - ha énekel - nem azt fújja már, / Hol a szurkos boszorkány? Szája erre áll: / Itt a szurkos boszorkány? Itt-van-ám!" (Günter Grass: A bádogdob. Magvetô, Budapest, 1973. 712-713. lap)
Persze Günter Grass válasza még mindig optimistább, mint Martin Suliké. Oskar, ha nem is sikított többé, azért a dobolást nem hagyta abba, és soha nem mondta azt, mint a filmbeli apa: "Végül is most minden úgy van, ahogy lennie kell." Remélem, idáig mi sem süllyedünk már vissza.
A negyedik betörés után, mikor a hokedlit meg a tésztaszûrôt vitték el a konyhából, a ceruzalábú nô biztosítást kötött.
Még a hokedli nem is hiányzott annyira; bár régi vágású, fiókos hokedli volt, de a fiókját valahányszor ki akarták húzni, beragadt, úgy kellett cibálni, aztán meg nem lehetett visszatolni. Ráadásul soha nem az volt benne, aminek fellelése érdekében magát a fiókot kihúzták, hanem mindenféle más, ami azután szintén kihullott a ceruzalábú nô emlékezetébôl; de még ha nem hullott is volna ki, a ceruzalábú gyermekek addig húzgálták s taszigálták a fiókot, míg egyszer, évekkel azelôtt, beragadt végérvényesen, többé senki nem tudta kihúzni, így már nem is lett volna értelme emlékezni, mi is volt benne. Ámbár a ceruzalábú nô mindig is gyanakodott az ünneplô cipôje egyik felére, amit állítólag a Hugyos Józsi lökött volna a fiókba, mikor egyszer a hokedlira zuhant, de ezt már nem lehetett eldönteni, ahhoz a fiókot ki kellett volna húzni, így ez akadémikus vita volt csupán a ceruzalábú nô és a Hugyos Józsi között, amely idôrôl idôre fellángolt, és mindig ugyanúgy végzôdött, a hokedlira zuhant Hugyos Józsival, plusz a ceruzalábú mélységes megvetéssel aláhulló észrevételével, "Még egy hokedlifiókot se tudsz kihúzni, baz' meg."
Hanem a tésztaszûrô.
Noha a tésztaszûrô sem volt egy kimondottan úri, elegáns darab; sôt, ha jobban megnézzük, kifejezetten romos volt, nyele nem is nyél volt, inkább néhány alumíniumdrót, több helyütt elengedett és égnek állt már, ugyanígy maga a háló, amin termetes lyukak tátongtak, a lyukakon néhány tészta mindig átcsusszant, mások beleakaszkodtak, az egészet eltömítették, a további tésztákat se ki, se be nem engedték; viszont ilyenkor az egész tésztaszûrô nemegyszer a Hugyos Józsi, illetve a Hugyos Józsi elôdei fején végezte, szóval mégis egy használható darab volt; na és akkor kötötte a ceruzalábú nô a biztosítást, mikor ezt is elvitték, plusz a hokedlit és benne (föltehetôen) az ünneplô cipô felét.
A másik felével e pillanatban a biztosító irodájában áll.
Ugyanis a ceruzalábú nô mindenáron fizetni akarja a biztosítás díját (ez számlafizetési szokásait tekintve példa nélküli), de nem tudja, mert a biztosító nem küld neki csekket, sôt, ha bemegy, se ad. "De miért...?", kérdi a ceruzalábú nô, "Más küldi a csekket", válaszolja az ügyintézô, és a fél pár cipôre néz, ami a ceruzalábú nô kezében a pulton üldögél. "De nem küldi", mondja a ceruzalábú. "Mert tartozik", nézi a másik a képernyôt. "Azért tartozok, mert nem küldenek csekket", csodálkozik a ceruzalábú. "Amíg tartozik, addig nem küldünk csekket." "De hát még egyszer sem küldtek. Hat hónapja", protestál a ceruzalábú, kezében az ünnepi cipôvel, amit most meglenget, s általában is karja meghosszabbításaként, a metakommunikáció árnyalása, teljessé tétele érdekében használ, idôrôl idôre a pultra csapva, kezét a lábbelibe bújtatva; csakhogy a helyzet totálisan megoldhatatlan, valami közelebbrôl meg nem határozható okból csekket a biztosító nem képes küldeni, hiába, hogy ez az egyetlen számla, amit a ceruzalábú valaha is ki akart fizetni. Ezt is csak a tésztaszûrô miatt; a Karcsi azt mondta neki, ha lett volna biztosítása, most lenne tésztaszûrôje. Nem minthogyha a Karcsinak lenne biztosítása, viszont ugyanezt mondta neki a rendôr, a biciklipumpára vonatkozóan, amikor hozzájuk törtek be; ugyanakkor a Karcsinak nem érte volna meg a biztosítás, mivel nem volt a pumpához biciklije.
Ráadásul a Karcsiék tésztaszûrôje megmaradt, de nem volt akkora a sokk, a Karcsiék az egészet mentálisan ki tudták heverni, néhány tésztaszûrô-csapás segítségével föl tudták dolgozni.
Úgy gondolom, most már legfôbb ideje, hogy mondjon valamit Györgyi Kálmán. Két nappal lemondása után távozásának körülményei ismeretlenek, de még ennél is rosszabb, hogy a hírek szerint nem a magyarázat késleltetésérôl van szó, hanem arról, hogy a lemondás körülményei és oka olyan ügy, amely nem titkos ugyan, de mégsem tartozik a nyilvánosságra.
Sajnos, ilyen ügyektôl hemzseg a magyar közélet, és már csak ezért is furcsa, hogy Györgyi Kálmán, aki pedig ezzel igazán tisztában van, saját lemondása megindoklásának elmulasztásával bôvíti ezt a kört. Ha pedig az igazi magyarázat kizárólagos birtokosa az okokat nem osztja meg a közvéleménnyel, akkor lábra kapnak az egyéb magyarázatok. Különösen érvényes ez egy olyan országra, mint épp a mi homlokráncolatnyi hazánk, amelyik az öngyilkosságok mellett még világelsô az egy fôre jutó összeesküvés-elméletek legyártását illetôen is. Kézenfekvônek látszik a médiakuratóriumok ügyében kialakított állásfoglalása következtében keletkezett politikai vihar - ráadásul koalíciós hírek szerint ebben az álláspontban szakmai jellegu hibák vannak, amit Györgyi alapjában véve elismert. Ellenzéki hírek szerint viszont az álláspont megalapozott, Györgyi épp azért távozott, mert törvényességi aggályai süket fülekre leltek a parlamenten belül, s a legfôbb ügyészi tisztség méltóságának megôrzése érdekében látta egyedüli megoldásnak a lemondást. Mármost amikor viszonylag normális mederben folynak az ilyenkor természetes találgatások, akkor rendszerint megszólalnak a tengelyesek, és csalhatatlanul böknek a probléma lényegére. Gyôri Béla szóvivô úgy véli, hogy Györgyi azért távozik, mert ellenzi az átvilágítási törvény kiterjesztését, félti ügyésztársait, akik között - ezt már a pártelnök fogalmazta tovább a rádióban - számos egykori ügynök lapít. Csodáltam volna egyébként, ha nem jutottunk volna el vagy a) a komcsikhoz, b) a buzikhoz, c) a besúgókhoz, utóbbinak mindig különös a bukéja, amikor azt Csurka István emlegeti: sietek kijelenteni, hogy a drámaíró az átvilágítási törvény alkalmazásában nem érintett személy, papírja is van róla.
Azon túlmenôen, hogy a mindenkori legfôbb ügyész lemondása általában közügy, de különösen az, ha az ország politikai intézményrendszere most már kormányprogramszeruen muködik a joghézagok és az alkotmányos mulasztások mentén, mindezeken túlmenôen, az okszeru magyarázat megkerülhetetlen politikai felelôsség akkor, amikor annak elmaradása további lehetôséget ad a politikai handabandázásra és egymástól független ügyek összemosására. Ha a legfôbb ügyész lemond és annak nem magánéleti okai vannak, de az okok mégsem kerülhetnek nyilvánosságra, akkor legalább azt célszeru tudatni, hogy miért marad el a magyarázat.
Egy kétségtelen: Györgyi távozása a rendszerváltás utáni idô egyik legsúlyosabb politikai botránya, és már megint nem látni azt az erôt, amelyik kulturáltan és korrekten volna képes kezelni az ügyet, de úgy nehéz is, ha az alapkérdés megválaszolatlan: miért mondott le a legfôbb ügyész?
A média egy része ellenzéki pártként kezdett viselkedni. Most csodálkozik, hogy a kormány ellenzéki pártként kezeli - így összegezte véleményét a magyar médiáról Stumpf István kancelláriaminiszter egy nyilvános fórumon, 1999 nyarán. A kijelentés nemcsak a kormány és a média "egy része" közötti ellenséges viszony nyilvános elismerése volt. Azt is jelezte, mire számíthat a kritikus média a jövôben. Nyílt konfliktusra. Vagy ahogy többen is fogalmaztak: a médiaháború1 fellángolására.
A hadüzenetnek megvoltak a maga elôzményei. A Stumpf-nyilatkozatot megelôzô tíz hónapban a kormány számos intézkedéssel próbálta átalakítani az elektronikus és a nyomtatott médiában uralkodó viszonyokat. Médiapolitikája kezdetben a színfalak mögötti beavatkozás elvét követte, majd fokozatosan nyílttá vált és radikalizálódott.
Elôször az új kormánykoalíció még csak az állami hirdetéseket irányította át a lojális lapokhoz, és kedves szerkesztôinek tartotta fenn az ország muködésével kapcsolatos információk közlésének elsôbbségét. Majd a miniszterelnök - egy új politikai tervgazdálkodás szellemében - kituzte a "médiaegyensúly" megteremtésének határidejét.2 A politikai hatalom közvetlenül is beavatkozott a médiapiaci viszonyokba: megvonta a két baloldali-liberális újság, a Magyar Narancs és a Kurír állami támogatását, és elvette tôlük a névhasználat jogát. Megkísérelte összevonni a Magyar Hírlapot a Magyar Nemzettel. Elkoboztatta a Kriminális számítógépeit és adatbázisát. Eltávolíttatta a Magyar Televízió hírmusorainak vezetô munkatársait és közremuködött a csonka tévékuratórium felállításában. Azzal fenyegette meg a laptulajdonosokat, hogy a médiaegyensúly megteremtése érdekében a sikeres újságok jövedelmének egy részét a sikertelenekhez irányítja át. Felvetette a válaszadási jog kibôvítését. És bejelentette, hogy kiterjeszti az átvilágítási törvény hatályát a média vezetô munkatársaira.
A kormánypolitikusok a beavatkozást egyfelôl a médiapiac tökéletlen muködésével indokolták - ezért volna szükség például a jobboldali-konzervatív lapok "pozitív diszkriminációjára".3 Másfelôl pedig arra hivatkoztak, hogy a média ma is az egykori pártállam vezetô újságíróinak befolyása alatt áll. A kisgazda Csúcs László szerint például a közszolgálati televízió és rádió legfontosabb posztjain ma is egykori munkásôrök ülnek.4 Ezért kellene bôvíteni az átvilágítandók körét, megbélyegezve az egykori kollaboráns újságírókat. A média konszolidálása, vagyis a baloldali-liberális értékrend dominanciájának megtörése - Stumpf István szerint5 - elôfeltétele a politikai konszolidációnak.
Más okok is közrejátszhattak a kormány médiapolitikájának radikalizálódásában. A Simicska-ügy, a Pelikán-affér, a Lockheed-botrány és a lehallgatási ügy visszhangja után a kormánykoalíció megelégelte, hogy a média egyre csalással vádolja az adminisztráció élére kinevezett vezetôket. Egyoldalúnak és ezért méltánytalannak érezte a média támadásait. Egyes esetekben ugyan lemondatta botrányba keveredett elvbarátait, ám más esetekben - politikai szándékokat gyanítva a háttérben6 - elutasította a kritikát. Nem szállt vitába bírálóival. Inkább megpróbálta elhallgattatni ôket: véget vetett például a Kriminális muködésének.
De nemcsak így próbálta korlátozni a média ellenôrzô szerepét. Az átvilágítási törvény kiterjesztésének folyamatos napirenden tartása, vagyis a média és az egykori pártállam összefonódásának emlegetése arra is jó volt, hogy a kormány - felerôsítve az emberekben az újságírókkal szemben egyébként is élô elôítéleteket - csökkentse a média hitelét, és így bagatellizálja a muködését bíráló cikkeket.
A média kiegyensúlyozására tett kísérlet szerves része a kormány hosszú távú politikai törekvésének, a kétpólusú politikai rendszer kiépítésének. A politikai fenyegetettség a pártpreferenciájukat titkoló újságírókat is arra készteti, hogy szövetségest keresve csatlakozzanak valamelyik "szekértáborhoz". A háborúskodásban folyamatosan újratermelôdik az újságírótársadalom és a politikai közbeszéd kétpólusú megosztottsága.
A kiújuló médiaháborúban nemcsak a média feletti ellenôrzésrôl és nemcsak a kormány és az újságírók közötti konfliktusról van szó. Két újságírói szerepértelmezés - a lojális és a kritikus koncepció - küzdelmérôl is.
A jobboldali-konzervatív újságírók tábora és a kormány által képviselt lojális koncepció szerint a sajtómunkás feladata a (jobboldali-konzervatív) kormány támogatása. A média általában arra szolgál, hogy növelje a kormány népszeruségét. Egyfajta népnevelô szerepet tölt be: az embereket a "jó" oldalra állítja. "[A választási gyôzelem felhatalmazása alapján] az új kormánynak a közjó érdekében sokkal kezdeményezôbb és tevékenyebb szerepet kell játszania az eszmék, (...) a lojalitások piacán. Mégpedig nemcsak a kínálat, hanem a kereslet alakításával is. És természetesen e sajátos piac intézményrendszerének és rendjének szabályozásával is" - írja Elek István miniszterelnöki tanácsadó.7
A kormány médiakoncepciója szerint az újságírók legfeljebb az építô kritikát engedhetik meg maguknak. Homa János, a legnagyobb kormánypárt egyik képviselôje például úgy látja: "a sajtó egy jelentôs része a polgári fejlôdés kritikusa helyett a polgári fejlôdés gátjává vált".8 E megközelítés szerint a média nem a hatalomtól független, autonóm intézmény. Az újságíró feladata a kormánytörekvések támogatása, a fennálló hatalmi helyzet konzerválása. Ami jó a kormánynak, az jó Magyarországnak.
A jobboldali-konzervatív médiateoretikusok szerint a közvélemény alakulásában fontosabb szerepet játszik a politikai kommunikáció, mint a politikai hatalomgyakorlás módja. Minél többet és minél jobb színben szerepel a kormány a médiában, annál nagyobb lesz a népszerusége. A médiában elsôsorban propagandaeszközt látnak.
Az antikommunista retorikával élô jobboldali-konzervatív újságírás iskolája paradox módon a kádári hagyományok örököse. Az újságírót a hatalom szócsövének tartja. Ebben pedig az egykori pártállam szovjet mintára megalkotott újságíróeszményére ismerhetünk: arra a lenini elvre, hogy a sajtómunkás "a lélek mérnöke", valamint "kollektív agitátor és propagandista". Ez a felfogás azon az elôfeltevésen nyugszik, hogy az emberek elhiszik mindazt, amit a média üzen. A média autoritás volna az emberek szemében. A szakirodalom a "korlátlan hatás tézisének" nevezi ezt közkeletu, ám empirikusan soha alá nem támasztott vélekedést.
A kritikus koncepciót valló másik tábort a baloldali-liberális újságírók és a mai ellenzéki pártok szimpatizánsai alkotják. Szerintük a lojális újságírás eszménye fából vaskarika. A hír ugyanis nem más, mint a változás - a fennálló viszonyok változásának - közlése. Az újságíró ezért mindig konfliktusról számol be. A konfliktusban érintett érdekekrôl pedig csak a hatalomtól független és autonóm média számolhat be elfogulatlanul és hitelesen. A lojalitás és a hiteles tájékoztatás szerintük egymást kizáró fogalmak.
Ez a tábor elutasítja azt az érvet is, hogy a kormányhoz hasonlóan a médiának is a többségnek a választásokon kifejezett akaratát kell képviselnie. A média feladata szerintük éppen az, hogy ellenôrizze: a kormány betartja-e a választóknak tett ígéreteit.
A kritikus koncepcióval azonosuló újságírók többen vannak,9 és talán az általuk muködtetett médiumokkal is több ember él, ám táboruk nem egységes. Két különbözô iskolát képviselnek. Egyesek közülük abban látják az újságíró feladatát, hogy a közügyekben a különbözô politikai csoportok hangján szólaljon meg. Ez a szerepfelfogás a skandináv országok egykori gyakorlatára emlékeztet: ott az újságíró többnyire valamelyik párt támogatója volt.10 A különbözô médiumok e megközelítés szerint a véleményvezér szerepét töltik be az egyes csoportok életében. Az újságíró nyíltan vállalja személyes elkötelezettségét, és az megnyilvánulásaiból rendre ki is derül. E modell követôi a radikális baloldali-liberális lapokba írnak.
A kritikus koncepció más hívei az angolszász iskolát követik. Az angol-amerikai hagyomány szerint az újságíró pártatlan. A médiának nem az a dolga, hogy meggyôzze az embereket, hanem az, hogy tárgyilagosan közvetítse a különbözô álláspontokat. Az embereknek maguknak kell mérlegelniük a tényeket és érveket. Önállóan kell dönteniük. A média nem autoritás, nem is véleményvezér, hanem fórum. Az újságíró személyes elkötelezettsége magánügy: ha esetenként sejthetô is, nyíltan nem fejezôdik ki. Magyarországon az angolszász modell követôi a centrista baloldali-liberális lapok szerkesztôségeiben dolgoznak.
Mi az, ami a különbségek ellenére is összetartásra készteti a skandináv és az angolszász iskola követôit? Mindenekelôtt az, hogy a kormányhu és ideológiailag egysíkú médiánál jobban szeretik a sokszínu és a kormánytól független médiát. Ezek az újságírók a szakmai és a személyes autonómiát többre becsülik a hatalom kiszolgálásánál.
Legalábbis egy részük. Mert persze köztük is vannak olyanok, akik az elôzô kormánnyal elnézôbbek voltak, mint a mostanival. A baloldali-liberális kurzusnak címzett bírálatuk élét sokszor tompította személyes politikai meggyôzôdésük vagy éppen önös érdekük. Ebben a háborúban csak a frontvonalak állandóak, a szerepek néha felcserélôdnek.
Stumpf István tavaly nyári nyilatkozata óta a kormány a korábbinál is határozottabban avatkozik be a média ügyeibe. Júliusban a parlament betiltotta a szexhirdetéseket, cenzúráztatva a hirdetési újságokat. Augusztusban Torgyán József munkatársaival elkoboztatta a Duna Televízió munkatársának videokazettáját. Szeptemberben a "VIP-lista" publikálása után a rendôrség házkutatást tartott a Világgazdaság és más lapok szerkesztôségében, és a banktitok megsértésének vádjával feljelentést tett ellenük. Az ôsszel az MTV új, kétes legitimitású11 elnöke elbocsátotta az intézmény munkatársainak százait. Októberben a kultuszminisztérium szokatlanul magas, négymillió forintos támogatást juttatott a Magyar Demokratának. Ugyanebben a hónapban az ORTT 24 órára felfüggesztette a Tv3 adását, miután a csatorna fômusoridôben levetítette a Született gyilkosok címu filmet,12 egy kormánytanácsadó pedig informális úton befolyásolni próbálta az RTL Klub politikai kabaréját, a Heti hetest. Decemberben a kormány titkosította a kormányülések összefoglalóit, korlátozva a politikai döntéshozatal átláthatóságát. A legnagyobb kormánypárt vezetô személyiségei egy tényfeltáró írás miatt beperelték az Élet és Irodalom munkatársait. A helyi és körzeti rádiófrekvenciák februári osztogatásánál pedig az ORTT jobboldali-konzervatív többségu elnöksége egyértelmuen kedvezett a hozzá ideológiailag közel álló pályázóknak. A kormánykoalíció a Magyar Rádió élére is csonka - kizárólag jobboldali-konzervatív tagokból álló - kuratóriumi elnökséget állított.
A radikalizálódó médiapolitika azonban radikális reakcióra késztette a "média egy részét". Az elmúlt hónapokban megszaporodtak a fokozódó ellenállást jelzô kezdeményezések. Számos publicisztika13 és karikatúra14 jelent meg azzal a céllal, hogy felhívja a köz figyelmét a média helyzetére. A lapok ismertették azokat a nyugati sajtóban megjelent írásokat, amelyek bírálták a magyar kormány médiapolitikáját.15 Ennél is fontosabb talán, hogy aktivizálódtak a szakmai és a civil szervezetek. A MÚOSZ vezetôi nyilvánosan tiltakoztak Torgyán eljárása ellen. A Nyilvánosság Klub védelmébe vette a Duna Televízió igazoltatott munkatársát és más újságírókat, és több tiltakozó állásfoglalást tett közzé.16 Szeptemberben különbözô médiumok és lapok fôszerkesztôi - köztük a jobboldali-konzervatív Napi Magyarországé - közös nyilatkozatban tiltakoztak a Világgazdaság szerkesztôségében tartott házkutatás ellen, a Sajtólevelezôk Klubja pedig utcai demonstrációt szervezett az MTV munkatársainak tömeges elbocsátása miatt. Októberben a véleményszabadságért elkötelezett prominens értelmiségiek vitaklubot hoztak létre. Novemberben különbözô civil csoportok - a Magyar Helsinki Bizottság, a Habeas Corpus Munkacsoport és mások - tiltakoztak a kormányülések titkosítása miatt. Mind gyakrabban szólaltak meg a médiakuratóriumok ellenzéki vezetôi és tagjai is, kifogásolva, hogy a Magyar Rádió Krónika címu hírmusora "gyakorlatilag kormányszócsôvé alakult át".17 A médiaháború kiújulásáról abban az értelemben beszélhetünk, hogy immár a másik tábor is fegyvert fogott.
Mégpedig elég sikeresen. A kormány visszavonta néhány vitatott intézkedési tervét. Lemondott a válaszadási jog kiterjesztésérôl. Elvetette a redisztribúciós sajtóalap felállításának ötletét. És - paradox módon - a legnagyobb kormánypárt vezetôi által az ÉS ellen indított per is jó hír azok számára, akik elutasítják a beavatkozó médiapolitikát. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a kormány már nem elhallgattatni akarja a kritikus sajtót (vagy legalábbis ezt a lapot), hanem jogállami eszközökkel vitába száll vele.
Az Orbán-kormány beavatkozó médiapolitikájával szemben már korábban is volt ellenállás. Fontos különbség azonban, hogy akkor ez még elszigetelt "partizánakciók" formájában jelentkezett: napvilágot látott egy-egy publicisztika, eseti tiltakozás. Az elmúlt néhány hónapban azonban az ellenállás már szervezett formát öltött és rendszeressé vált. A civil szervezetek fellépése pedig azt jelzi, hogy nemcsak a szakma, de immár a közvélemény hangadói is figyelemmel kísérik a média körüli összecsapásokat.
A lojális és a kritikus koncepció közötti konfliktus gyökerei a rendszerváltás idejére nyúlnak vissza. 1988 és 1990 között az újságírók aktív szerepet játszottak az átalakulásban. Leleplezô, kritikus írásaikkal hozzájárultak a régi rendszer legitimitásának felbomlásához, a tabuk nélküli közbeszéd megteremtéséhez,18 és sokan közülük komoly társadalmi presztízsre tettek szert. Fontos szerepük volt abban, hogy az emberek megtanulják a demokratikus játékszabályok alkalmazását és legitimnek fogadják el az új rendszert.
Az Antall-kormány hatalomra kerülése után azonban az újságírók választás elé kerültek. Mi legyen a szerepük az új rendszerben? Az új, szabadon választott kormányt is bírálják-e, mint a régit, amelynek jogelôdje illegitim módon, fegyverrel jutott hatalomra? Vagy ellenkezôleg: támogassák, hozzásegítve a demokratikus rend megszilárdításához. E két koncepció mentén polarizálódott az újságíró-társadalom. Ez a szerepértelmezési dilemma lett - a közismert ideológiai ellentétek mellett - a kilencvenes évek elején kirobbanó médiaháború egyik kulcsproblémája. Ez a koncepcionális vita vezetett az újságíró-szövetség szakadásához és az emlékezetes "sajtószabadság vagy sajtótisztesség" vitához. Most jubilálunk: a rendszerváltás tizedik évfordulója a változó intenzitással folyó médiaháború tizedik évfordulója is. A médiatörvény megszületésével és a közszolgálati tévé monopóliumának megszunésével a háborúskodás véget érni látszott, ám 1998 tavasza után újult erôvel folytatódott.
A lojális és a kritikus médiakoncepció eltérô demokráciaeszményeket és nyilvánosságfelfogásokat fogalmaz meg. A lojális média hívei szerint a rendszerváltással és a legutóbbi kormányváltással létrejött rendszer a létezô társadalmi rendszerek legjobbika. Persze vannak még hibák, ezért szükség van a köz ügyeit megvitató, ám a hatalom tekintélyét nem veszélyeztetô nyilvánosságra. A politikai-társadalmi berendezkedés bizonyos elemei szerintük vitán felül állnak. Korlátozott nyilvánosságban gondolkodnak.
A kritikus koncepcióval azonosulók ezzel szemben korlátlan nyilvánosságban gondolkodnak. Úgy vélik: a mai rendszer nem feltétlenül a létezô rendszerek legjobbika. Szerintük a nyilvános diskurzus nyitott végu párbeszéd. Bármi lehet vita tárgya. A nyilvánosság célja nem a fennálló viszonyok konszolidálása. Ellenkezôleg: a változás, a korrekció lehetôségének folyamatos fenntartása.
A két demokrácia- és nyilvánosságfelfogás kizárja egymást. Ráadásul a két tábor tagjai egyformán meg vannak gyôzôdve arról, hogy ôk a rendszerváltás hagyományának igazi és kizárólagos örökösei. Az érdemi párbeszédre és a megbékélésre ezért kevés az esély; a változó intenzitással folyó médiaháború még sokáig elhúzódhat.
Pedig ennek a háborúnak csak vesztesei vannak. Vesztese a közönség, mert akadályozzák a tájékozódásban. Vesztese az újságírószakma, mert a rendszerváltás során szerzett presztízse felôrlôdik a háborúban, és mert a szakmai kérdések politikai szempontoknak rendelôdnek alá. És vesztese a kormány is, mert azzal, hogy a média egy részét "ellenzéki pártként" kezeli, a kedvenc lapjukkal vagy musorukkal azonosuló olvasókat-hallgatókat-nézôket - a választópolgárok egy tekintélyes részét - is elidegeníti magától.
Stumpf István szerint a politikai konszolidációnak elôfeltétele a média konszolidációja. Az elmúlt másfél év eseményei azonban konszolidáció helyett a hadiállapot kiújulását és állandósulását hozták. A hatalom tekintélyének védelmében hozott intézkedések éppen a kívánttal ellentétes hatást érték el: gyanakvást keltettek az újságírók és a lakosság jelentôs részében. A radikális beavatkozás egyetlen kézzelfogható eredménye eddig az volt, hogy a kormány mozgósította a társadalom egy tekintélyes részét - saját politikája ellenében.
1 A háborús metafora használata ismét elterjedt. Lásd Haraszti Miklós: A II. médiaháború (In: Csermely Ákos és mások: A média jövôje, 1999, 187-194. o.); Gellért Kis Gábor: Médiaháború - más eszközökkel (Élet és Irodalom, 2000. január 7.); Babus Endre: Az államügyész közbeszól (Heti Világgazdaság, 2000. február 12.).
2 Népszabadság, 1998. szeptember 28.
3 Stumpf István beszéde a médiaegyensúlyról. Népszabadság, 1998. december 7.
4 Idézi a Népszabadság 1998. szeptember 30-i száma. Hasonlóképpen fogalmazott Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet elhíresült magánlevelében: "[a Pulitzer-emlékdíjas magyar újságírók] munkássága visszataszító, csekély kivételtôl eltekintve nemcsak régi párttagok, de ma is a szocialisták (bér)tollnokai, illetve az SZDSZ rosszabb szárnyának értelmiségi tagozatát alkotják" (idézi a Népszabadság 1999. november 23-i száma).
5 Népszabadság, 1998. december 7.
6 "A sajtó egy része nem azért gyujtött, gyujt adatokat politikusokról, pártokról, hogy közölje ôket, hanem azért, hogy az iratcsomag leközlésével vagy visszatartásával sakkban tartsa a közéletet" - nyilatkozta késôbb Deutsch Tamás miniszter (Népszabadság, 1999. december 20.).
7 Elek István: A rendszerváltás korának kormányai és a médiapolitika (In: A média jövôje, 1999, 179. o.). Hasonló érveket fogalmazták meg az MDF médiapolitikusai a kilencvenes évek elején (Lásd Sükösd Miklós: Médiaháború Magyarországon 1990-1992. Mozgó Világ 1992/10. 64-65. o.).
8 Idézi Zöldi László (Világnézet a fogason. In: Médiakönyv 1999, 321. o.).
9 A Magyar Újságírók Szövetségének több mint hatezer, míg a Magyar Újságírók Közösségének 900 tagja van (Wisinger István: MÚOSZ 2000, avagy egy szakmai szervezet az ezredfordulón; Katona Terézia: Üzenet a Bárkáról. Mindkettô in: Médiakönyv 1999, 412. o., 421. o.).
10 Lásd Svennik Hoyer és Epp Lauk: A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Jel-Kép, 1995/1., 85. o.
11 Györgyi Kálmán legfôbb ügyész véleményét ismerteti például a HVG 2000. február 12-i száma.
12 Az eljárás megfelelt a törvény betujének. Pikantériája abban rejlett, hogy más csatornák ellen a hatóság nem lépett fel ilyen keményen. Nem szankcionálta például azt, hogy a következô héten a tv2 a Desperado címu - a Született gyilkosokhoz hasonlóan a médiaerôszak határait firtató - filmet vetítette, szintén fômusoridôben.
13 A teljesség igénye nélkül: A szerk.: Hát a som nem kéne? (MaNcs 1999. augusztus 26.); H. Bíró László: Csendôr az újságnál (Népszava, 1999. szeptember 3.); Uj Péter: Humoregyensúly (Népszabadság, 1999. október 13.).
14 Lásd például Pápai Gábor és Quitt László rajzait a Népszava 1999. szeptember 20-i és 2000. február 12-i számaiban, vagy Lehoczki István és Kaján Tibor karikatúráit a Népszabadság 1999. november 25-i és december 4-i számában.
15 A Népszabadság 1999. november 5-i számában például a Financial Times cikkét ismerteti.
16 A Nyilvánosság Klub szeptemberben tiltakozott a kormányülések titkosítása miatt, majd fellépett a "VIP-listát" közlô lapok elleni rendôri intézkedésekkel szemben. Novemberben az Alkotmánybírósághoz fordult a szexhirdetéseket korlátozó törvény miatt, mondván, hogy az aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánításhoz való jogot. Decemberben támogatásáról biztosította az MTV egyik munkatársát, akit a vezetôségnek címzett bírálata miatt azonnali hatállyal elbocsátottak
17 Népszabadság, 1999. október 28.
18 Sükösd Miklós: Media and Democratic Transition in Hungary. Oxford International Review, Winter 1997/98. 13. o.
Hétfôn este tíz órakor, amikor az osztrák híradóban Ferrero-Waldner külügyminiszter asszony egy nyugodt, ám rámenôs riporter keresztkérdései által békén nem hagyva élôben volt kénytelen magyarázkodni belga kollégája azon kijelentése miatt, miszerint "erkölcstelen dolog Ausztriában síelni" (a magyarázkodás fô csapásiránya kb.: nehogy már a befôtt tegye el a nagymamát!), a Magyar Televízió Aktuális címu musorában Áder János házelnök lényegében zavartalanul adhatta elô fél órán keresztül, miért is felel meg a törvényességnek és az alkotmányosságnak, hogy ô úgy döntött: csak a kormánypárti médiakurátorokat bocsátja szavazásra a parlamentben.
Áder hosszan és barátságosan méltatta az általa megalázott, aznap lemondott Györgyi Kálmánt, ezen kívül hosszan és barátságosan idézett az Alkotmánybíróság idevonatkozó határozatából, ám az fel sem merült benne, hogy a médiatörvény szellemének és betujének, valamint az Alkotmánybíróság által is elvárt kiegyensúlyozottság követelményének nem a jogi kiskapuzás felel meg, hanem pl. az, ha a két MIÉP-es jelöltbôl csak az egyiket szavazza meg a parlament. Betlen János musorvezetô nem vette elô a musor közben a médiatörvényt, diszkrét távolságtartással dobta be a legfôbb ügyész alapvetô kifogásait kuratóriumügyben, nem volt "mivel bizonyítjátok ezt, kisapám", "ne mondjad már, picinyem", nem volt olyan házelnöki válasz, ami ne lett volna elfogadható.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy nemcsak Jani nem a régi már, de a házelnök sem tévesztendô össze azzal az Áder János nevu fideszes politikussal, aki 1991-ben "a sajtószabadság alkotmányban meghatározott elvére" és a "pártatlanság társadalmi igényére" hivatkozva védte meg azt, hogy Göncz Árpád - Antall József felterjesztése ellenére - megtagadta a közmédia vezetôinek kinevezését. "Valamennyi párt felelôssége, hogy milyen szokások rögzülnek Magyarországon. (...) Milyen szintig tekintik a politikai pártok, az állami intézmények vezetését a politikai zsákmány részének, törekednek-e a politikai erôk azokban a kérdésekben is konszenzus kialakítására, amelyek több kormány muködésére kihatóak (...). Civilizálódik-e a politika vagy az indulatok érdeket helyettesítô szikrázása válik általánossá." (Alkotmányos zavarodottság. Magyar Hírlap, 1991. szept. 17.) A kérdés az, ellenáll-e a mai Fidesz a zsákmányszerzésnek, törekszik-e a mai Fidesz bármiféle konszenzusra olyan ügyekben, amelyek bôven kihatnak az aktuális cikluson túlra (médiaügy, közbeszerzési pályázat nélküli autópályaépítés a következô kormány kontójára stb.), és hogy miért történhet meg az, hogy az MTV székháza elôtti tüntetésen egy Horn Gyula közölheti: "Úgy tunik, az alapvetô alkotmányos jogoknak már csak az utcán lehet érvényt szerezni."
Az európai csatlakozás hajnalán valószínuleg kínosan érintené Magyarországot, ha a belga külügyminiszter közölné, erkölcstelen dolog Magyarországon nyaralni, mivel a konzervatív kormány szép csendben együtt kormányoz egy olyan politikai erôvel, amelyhez képest az FPÖ maga az européerség csimborasszója. Egy európai bojkottnak persze meglenne az a hallatlan elônye, hogy kevesebb sörhasú keletnémet családapa lebegne a Balaton felszínén júliusban (nem is beszélve a gyerekeikrôl), hosszabb távon azonban inkább ártana a dolog: a MIÉP-pel legfeljebb a FÁK-hoz, ha csatlakozhatnánk.
Hol vagyunk még attól, hogy egy konzervatív párt megengedhetné magának a hungaristákkal való bratyizás luxusát? Az ÖVP is mit szív az FPÖ miatt (nota bene: az a koalíció egyértelmuen a szociáldemokraták szakszervezeti szárnyának felelôssége, ôk nem voltak hajlandóak a Néppárttal való újrakezdésre). Hazai viszonyok között a kérdés leginkább az: mi célt szolgál a médiaháború? Miért jó az a Fidesznek, hogy lopva igenis számít Cs. Bárdossy István drámaíró pártjára, olyannyira, hogy még a házszabályt is az ô javukra értelmezi, csak hogy létezhessen a frakció?
Az egyik lehetséges válasz: a fiúk birtokolni akarják a közmédiát. Kultúrpolitikai pótcselekvés, még több ezüsthajós pr-produkció a hírmusorokban. Ha némelyikük így is gondolja: ennyire azért nem lehetnek hülyék. A fiúk 1998 óta egyre csak túlreprezentáltak a közmédiában, meg lehet nézni bármelyik ORTT-elemzést, akárcsak azt, hogy az ilyesmi nemigen szokta befolyásolni a választópolgárt. A másik lehetséges válasz: jól jönnek majd a miépes visszaléptetések a második fordulóban, és ha minden kisgazda szakad, a Békejobb meg áttendál a hiteles szociáldemokrata Németh Miklós alá, akkor még jól jöhetnek a szélsôpolgári szavazatok, koalíció nem kizárva. Ez így azért valószínutlen. Valószínubbnek tunik a harmadik változat: a Fidesz szimbolikus üzenetek küldésével is jelezni akarja, hogy egyedül akar lenni a jobboldali placcon, elérendô, hogy ne legyen jobboldali szavazó, aki másra adja a voksát. A gond csak az, hogy ehhez részben MIÉP-pé kell válnia.
Ahhoz, hogy ne legyen párt a Fidesztôl jobbra, szükség van egy militáns pártelnökre, aki rendszeresen adagolja egyértelmu verbális üzeneteit (legutóbb ugye az MSZP-SZDSZ ellenzék káros voltáról); szükség van a jelenlegi kettô helyett egy darab olyan napilapra, ami mindenkihez szól, a fideszestôl a miépes szavazóig (az egyesülési aktus napokon belül várható); végül szükség van a kognitív disszonancia feloldására, hogy tehát a MIÉP nem lehet szélsôséges, ha egyszer mi is részben azt gondoljuk a világról, amit ôk. Természetesen akkor marad a destruktív szektákat védô SZDSZ mint szélsôség, valamint az MSZP, amely a Munkáspárttal állít közös jelöltet Fehérgyarmaton.
Az MSZP természetesen nagyon is rosszul teszi, hogy közös jelöltet indít a veszélytelen, de rasszista ("Magyarország a magyaroké!"), szabadságellenes és legújabban "radikális populizmust" hirdetô Munkáspárttal, és hogy Kovács még közösen is kampányol Thürmerrel (lásd Kelet-Magyarország, febr. 28.). Ennél is rosszabb hogy a Munkáspártban szövetségest látó MSZP Baloldali Tömörülésének alelnöke, Filló Pál közölheti: "Ha a Fidesz számíthat a MIÉP szavazataira, akkor az MSZP miért ne számíthatna a Munkáspártéra", amely mondatban minden benne van a cinikus számítástól egészen a rossz lelkiismeretig. Ha az MSZP nem képes megbirkózni a rá nehezedô felelôsséggel és még csírájában, saját szövetségi politikájában elfojtani a szélsôségekkel való tudatos kapcsolatépítést, akkor hiába minden szó a Fidesz hiányzó elhatárolódásáról MIÉP-ügyben, sôt, valószínuleg hiába minden más szó is: a hiteltelenség nyomasztó érzése rakódik majd minden egyes potenciális váltógazdálkodó pártra.
Ha ugyanis intézményesedhet a Fidesz-MIÉP, MSZP-Munkáspárt összejátszás/szövetségkötés/vokslenyúlás, akkor nemcsak abban lesz a választó szentül megerôsítve, hogy mindkét nagy párt velejéig korrupt, de abban is, hogy a politikai elit számára semmi sem kínos a hatalom megragadása érdekében. Általában ez az a légkör, amelyben friss, dinamikus, tiszta kezu rendcsinálók rendet szoktak csinálni.
Szomorúan figyelem Szabó István filmrendezô vesszôfutását A napfény íze címu filmjének magyarországi bemutatója alkalmából. Csüggesztô a kritikai érvrendszer, amellyel az amerikai ízlés kiszolgálásával, a magyar történelem leegyszerusítésével vádolják. Az Élet és Irodalom cikkírója éppen úgy, mint a Népszabadságé utólag védi meg és igazolja a zsidók sikeres asszimilációját. Mindketten egy befejezetlen asszimilációról szólnak, folyamatról, amelyik még mindig tart.
Borítékolhattam volna, hogy Szabó István ellen valaminô neoasszimiláns önvesszôzés nyilatkozik meg haraggal legelébb. Az antiszemiták még hallgatnak, s jó számításból. A flagelláns lángszóróval közlekedik.
A napfény íze egy magyarországi zsidó család három generációjának története, a reményeké és csalódásoké. A Sonnenschein família beilleszkedni vágyott választott hazája társadalmába. Nevet is választottak s vele sorsot, s hogy szándékuk még kihívóbb legyen, Sonnenscheinbôl a Sors nevet ragasztották magukra. A film vége az, hogy ma fordult a kocka, a család utolsó sarja visszaváltozik Sonnenscheinné.
Ez nem tetszik az asszimiláció utóvédjének. A disszimilációt mutatjuk fel példaként, ájuldozik az ájuldozásban mester a Népszabadságban. Mit szólnak majd az antiszemiták? Kapva kapnak Szabó ajánlatán s javasolják, hogy Kovács, ha valaha az volt, Kohnná minôsüljön vissza?
Az Élet és Irodalomban szerzô esztéta számon kéri Szabó Istvánon, miért nem mutatta be a magyar társadalmat, a befogadókat, az interakciót, a Don-kanyart. Azzal vádolja Szabót, hogy a magyar történelembôl csak a magyar zsidók történetét látja.
A magyar irodalomban nincs olyan irodalmi mu, amely a beilleszkedôk és a gazdanép összefonódásáról, harmonikus kapcsolatáról, vagyis a sikeres asszimilációról szól. Még Eötvös József is gúnyrajzra hajlamos a zsidóról, hogy Jósika Miklós, Nagy Ignác s Kuthy Lajos sztereotip ábrázolásairól ne is szóljunk. A téma derus feldolgozásához Jókai romantikája, vagy Mikszáth szatírája szükségeltetett. A zsidótörvények ellen tiltakozó Móricz Zsigmond, hogy egy századot ugorjunk, a reménytelen asszimilációs vágy realista rajzát kínálta a Kivilágos kivirradtigban.
A magyar irodalom és történetírás egyik fontos vonulata az asszimilációkritika. Szekfu Gyulánál, a két világháború közötti történetírás kiemelkedô alakjánál az asszimilációtól futott zsákutcába a magyar történelem. A nagy családregényekben Csiky Gergely Az Atlasz családjától Hatvany Lajos Zsiga a családban címu regényéig, Lesznai Anna monumentális Kezdetben volt a kert címu eposzáig az asszimiláció kisiklása a nagy téma. Nem is lehetett másként. Bibó zsákutcás magyar történelemrôl beszélt: épp csak az asszimiláció volt sikeres?
Az asszimiláció sikeres volt, ami a neológ, vagy a reformzsidóság többségét illette. Példátlan és javarészt egyoldalú szerelem volt ez. A zsidók harcoltak a szabadságharcban, ha engedték ôket. Megállták a helyüket a fronton az elsô világháborúban. A legtöbben akkor is lojálisak maradtak egykor választott hazájukhoz, amikor a Felvidéket, Erdélyt elszakították s ôk kettôs tuz alá kerültek: mint zsidók és mint magyarok.
A történet másik fele inkább kudarcra, mint együttélésre utal. A Lipótváros lakótelepi szegregációból született, s a gettó falai ott magasodtak a vészkorszakban, ahová a zsidók elkülönültek s csak részben szabad akaratukból. A hivatalos Magyarországba kevés bejárásuk volt, a hadseregbe kevesebb, az akadémiai világba pedig a kikeresztelkedés volt a belépôjegy Bloch Móricz, azaz Ballagi Mór óta.
A sikeres asszimiláció korántsem járt integrációval: a zsidó származást hetedíziglen számon tartották, mindkét oldalról. Amikor az elsô Magyar Zsidó Lexikon megjelent, csillaggal jelölték a kitérteket, mert sokan tiltakoztak, hogy csak származásuk s nem hitük szerint zsidók. Az a csillag a körkörös képmutatás bélyege volt: a tehetségeket a zsidók maguknak követelték, míg a kiszakadottak a megkülönböztetést szimatolták mindenfelôl.
Az asszimiláció sikeres és áldatlan folyamat volt, szükséges és megoldatlan, erjesztô s meg-megtorpanó. Konfliktusainak szeizmikus ereje utórezgéseket gyuruztet máig. A "zsidó" szó a sajtóban manapság rézpénz, azzal fizetnek a közvélemény-formálás uzsorásai.
Micsoda képtelenségeket írnak az asszimilációról Szabó István rovására. A Népszabadság vitacikkének szerzôje "az asszimiláció útjának vállalására biztató tanács"-ra áhítozik. Talán elkerülte a szerzô figyelmét, hogy az asszimiláció befejezôdött, ha máskor nem, a magyar zsidóság többségének pusztulásával. S aggályos akkor, amikor a megfogyatkozott zsidó magyarság egyes szereplôirôl nem a magyarságukat, hanem a zsidóságukat tartják számon, még asszimilációpárti szerzôk is.
Szegényebb lenne a magyar irodalom, írja a Népszabadság vitacikke, Osvát Ernô, Füst Milán, Déry Tibor nélkül. Ja, pedig zsidók voltak, s lám, ezt még ma is felemlegetik, akár dicsérôleg, akár korholva. Most nyitottak nekik külön temetôárkot a nemzeti Panteonban.
Sikeres asszimilációnak azt nevezik, ha már nem kell bizonyítani, mennyire asszimilálódtunk. Sikeres asszimiláció a jeltelen felszívódás, a magánéletnek meghagyott identitás. Magyarul az asszimilációt beolvadásnak nevezik. Abban csak arról tartják számon, hogy zsidó, ha kiáll a piactérre és meghirdeti.
Ideje lenne megtudni, ki kit tart zsidónak. Aki annak született, ahogyan Nürnbergben egykoron kihirdették? Akire tegnap bélyegként sütötték, holott nem akarta? Vagy az a zsidó, akit annak tekint a környezete, miként Sartre gondolta a háború után?
Osvát Ernô, a Nyugat szerkesztôje asszimilált zsidó volt, ami annyit tett, hogy minden erejét a magyar és nem a zsidó irodalomnak szentelte. Déry Tibor életmuve arról szólt, hogyan lesz valaki Deutschból Déry.
A sorsválasztók közül a legkisebb esélye a zsidónak volt. A sors szemelte ki ôt. Radnóti Miklós a katolicizmust választotta és a magyar költészet állampolgárának tartotta magát, nem Glatternek, ahogyan született, hanem Radnótinak, amivé szívósan nevelte magát. Mennyi esélye volt, hogy ne Glatterként haljon mártírhalált?
A sorsválasztás: balga mítosz. Nem az diszkreditálja, hogy elsô apostola Wagner Richárd volt, aki a német sors vállalását ajánlotta az asszimiláció feltételeként azoknak, akikrôl késôbb megállapította, hogy minduntalan kibújik belôlük a zsidó. Sok közvetítéssel jutott el a gondolat a harmincas évek Magyarországára, ahol Trianon árnyékában a sors nagyon is divatszóvá emelkedett. Méghozzá a két világháború között felmondott asszimiláció újrakötésének feltételeként. Babits Mihálytól Illyésig a sorsválasztás biztatása hangzott el. Olykor nagyon nyíltan: az ember nem lehet egyszerre két kötésben.
A sorsválasztás nem más, mint huségeskü (Renan nacionalizmusmeghatározása szerint folytonos népszavazás), melyet azért kell megerôsíteni, mert a hitele csekély. S ez a huségeskü volt a legsikertelenebb az asszimiláció rögös útján. Az áldozatokat a sors választotta, s nem ôk a sorsot. A "választott nép"-re kirótt büntetés az volt, hogy nem választhatott.
Szabó István érzékeny sebeket tárt fel, amikor megkérdôjelezte a sorsválasztás esélyét. Mit tegyen az, aki sorsot választott, és a sors becsapta? Sonnenscheinné visszaváltozni legalább szemernyi esély. Talán megérjük, hogy e visszaváltozás kétségességét is Szabó István kamerája mutatja meg.
Az asszimiláció páratlan liberális eszme volt az emberi egyenlôség vallásának ihletében. A legjobbak küzdtek érte: Kossuth, Deák Ferenc, Eötvös József. A liberális eszme azonban több fronton is vereséget szenvedett százada folyamán, s hômérôje éppen a "zsidókérdés" volt. A tizenkilencedik század nyolcvanas éveitôl a rejtett vagy nyílt "zsidókérdés" felôl és annak ürügyén támadta a vallások egyenlôségét a vezetô egyházi hatalom, a dualizmusba merevedô utó-feudalizmus, a zsidó pénzarisztokráciát melengetô, a zsidót lenézô, alkalmanként kirekesztô mágnásvilág. A magyar-zsidó együttélés és asszimiláció csakugyan közös történet, de másképpen élte meg a kisebbség és másként a többség. Sorsot választani a többségnek volt nagyobb esélye.
S hogy ez a közös történet kibillenjen szemlélhetô egységébôl, megszületett a "kissebbségben" eszméje. A magyar: gyarmatosított kisebbség saját hazájában. Párianép, kiszolgáltatott. Kisebbségek terrorizálják s fojtogatják.
A gondolat utórezgése Csoóriig, Csurkáig érezhetô. Csoóri hírhedett asszimilációkritikája a Nappali holdban a beolvadottakat vádolta az azonosulás - sorsválasztás - hiányával. Csurka a betelepítendô galíciaiaktól félti az országot.
A beolvadás folyamatát a francia-magyar kutató, Karády Viktor szellemesen fedte le az "asszimilációs deficit" fogalmával. A hiány a magyar történelem folyamán egyre nôtt. Elbillent a tartozik és követel mérlege. Elhomályosodott, ki tartozik kinek. Nem a kárpótlással, melynek meghatározott cikkelye hátrányosan különbözteti meg azokat, akiket Nürnbergben találtak zsidónak. Az csak mutatója annak a társadalmi helyzetnek, amelyik megengedi, hogy származást, vallást, eredetet, s ha úgy tetszik, sorsválasztást bárki számon kérhessen.
Az a szemforgatás, képmutatás, aljas retorika, nagyképu tudatlanság, amelyik Szabó István filmjét fogadta: tünet. Elfödni s nem feltárni azt, hogy zsidónak minôsítenek olyanokat, akik ebbôl nem kérnek, hogy pozitív vagy negatív elôjellel történelmi hangsúlyt kap a származás; sorsválasztásnak tüntetik fel annak a helyzetét, aki már régen választott s úgy kérnek tôle lojalitást néphez és kultúrához, hogy annak hitelét eleve megkérdôjelezik. Börne mondta valaha, hogy vannak, akik dicsérik, vannak, akik kárhoztatják zsidóságáért, de mindenki számon tartja. Szabó István úgynevezett asszimiláció-kritikája csupán ezt a helyzetet tárja fel. S amikor hôseit egy társadalmi vákuumban mutatja be, nem a hiteles történelmet tárja fel?
Kertész Imre immár világhíru regénye, a Sorstalanság éppen arról szól, hogy hôse nem választotta a sorsát. Megélte, de az nem az ô sorsa volt. S még ezt a gondolatot is, mely Szabó Istvánéval egyberímel, ellene fordították.
Szabó filmje súlyos kô. A magyar politika háttérdallama, sok szerencsétlen megnyilatkozás, a radikális jobboldal térnyerése, szennysajtójának erôsödô, arcátlan hangja nyomán ismét lett "zsidókérdés". Hívószavakban és utalásokban elrejtve itt az összekacsintó antiszemitizmus. A holokauszt a második világháború epizódja volt, olvashattuk. Vagyis: vegyük el még a sorsukat is.
Rejtôzhet bármilyen szóvirágokba: ez könnyen azonosítható álláspont. Amikor azonban az asszimilációt máig elhúzó, asszimilációs diktátumokat sorsválasztásnak álcázó posztliberalizmus lép színre, tüstént érthetôvé válik, miért vesztette el vonzerejét és hitelét.
A túlbizonyítás mentségére, hogy csapdájába Jászi Oszkár és Szende Pál éppúgy beleesett, mint az ausztromarxisták számos képviselôje.
A "zsidókérdés" történelem, melyet a holokauszt lezárt, végérvényesen. Miként az asszimilációt is. Aki a haláltáborokból hazatántorgott, azt az egyetlen szót nem akarta hallani, amivel megbélyegezték: zsidó. Anyanyelve magyar volt, hazája is az. Beolvadásának pecsétjét mártírjai ütötték rá.
Magyar zsidóság nincs. Mint a társadalmi és közélet szereplôje: megsemmisült. Történelem. A vallásos zsidók hitközsége a legszukebb érdekképviselet. Akadnak identitáskeresô csoportok, sérelmi politikával kísérletezô alakulatok, a nagy ünnepeken zsinagógát látogatók. A történelmi asszimiláció egyben nagy szakítás volt a zsidóság ortodox és neológ csoportjai között, s akkor megszunt a zsidóság egysége. Vannak zsidók, de nincs zsidóság,
Létezik azonban egy fantomzsidóság. Örökölt kényszerképzetek tartják életben vámpírmítoszát. Lélekgyógyászok kimutathatják, hogy szellemét az agresszióvá növekedett buntudat idézte fel.
Ma is az a zsidó, akit annak tartanak. Esterházy Pétert lezsidózták, ez egyébként nemes ôseivel is gyakran elôfordult. Holott az a zsidó, akit a másik tekintete formál, akit a burkolt vagy nyílt antiszemitizmus teremt: még értelmezhetô definíció volt a második világháború után. Az áldozatok egy része kényszerzsidó volt, arra ítéltetett.
A második világháború óta eltelt idôben egyetemes normává emelkedett, amit a két világháború között a legjobbak is megkérdôjeleztek. Az egyén lehet afrikai-amerikai, ha úgy tetszik, katalán spanyol, breton francia, skóciai angol. Az egyetlen képlet, amelyet társadalma nehezen tur, a zsidó magyar.
Szabó István egy történelmi filmben az asszimilációs deficit mérlegét készítette el. A címzettek visszaküldték a kérdôívet Hollywoodba. Holott a film az asszimilációs identitás-válság felmutatásával azt is megkérdezi: hol a történelmi válságtudat nemzeti megfelelôje? Hol Bibó István figyelmeztetéseinek eredménye? Hol a társadalmi megbékélést ösztönzô akarat?
A temetetlen holtak, a kibeszéletlen sérelmek, az egyik veszteség mérése a másikon: mindez zavart, buntudatot, túlbizonyítást eredményez. Kéretlen utóasszimilációs ajánlatokat a közös szenvedés csatolt igazolásával. Csakhogy ez a szenvedés, ha egyideju volt is, "közös" mégsem lehetett. Szívós megkülönböztetés osztott külön sorsot. Radnóti magyarként és nem zsidóként szeretett volna meghalni. S bár halál és halál között különbség nem tehetô, a hozzá vezetô út más-más pokol-bugyrokon át vezethet. Az emberi méltóságától megfosztott, termesszé visszaminôsített ember útja hosszabb a Golgotán. Egyetlen közösségtôl sem elvehetô az egyedi szenvedéstörténet, s aki ezt teszi, jeltelen tömegsírba hányja a holtak csontjait.
A holokauszttagadás - hogy a zavar szélsôséges esetét vegyem - ezt a külön sorsot akarja elperelni azzal, hogy számarányosít a Gulág és Auschwitz között, s minden szenvedést közös nevezôre hoz. A folyamatos asszimiláció tündérmeséje kiiktatja annak megszakadását, még ártatlan formájában is.
Ennek a megszakadásnak tudatosítása Szabó István moralista és filmrendezô érdeme. A törés újra összeforrhat, de annak feltételei vannak, méghozzá a deficit feltárása, az esélyek mérlegelése. Nem a folyamatos, hanem befejezett asszimiláció elismerése, az identitások hierarchiájának mellôzése.
A "zsidókérdés"-t nem a zsidók feltételezett identitásválsága tartja fenn. Hanem az antiszemitizmus világbukása. Sikertelenebb volt hadjárata az asszimilációénál. Hiszen maradtak még zsidók az európai nemzetekben élve, s nem a "kérdés"-re várnak választ.
Az ÉS 2000. február 18-i számában muelemzés jelent meg György Péter tollából Szabó István új filmjérôl. Provokatív írás, mely arra tesz kísérletet, hogy egyfajta értelmezését nyújtsa A napfény íze címu filmnek. Lehet az elemzéssel egyetérteni és lehet nem egyetérteni. Továbbmegyek, lehet a filmet magát szeretni vagy nem szeretni. Egyet nem lehet tenni, azt amit Haraszti Miklós tesz. Nem térnék ki az írás tartalmi problémáira, mert ezek alapvetôen értelmezési kérdéseket vetnek fel. Ami azonban elfogadhatatlan számomra, az az írás hangneme és stílusa. Haraszti reflexióját egy olyan átható nyelvi agresszió, személyeskedô gyanúsítgatás, kioktató fölényeskedés és földbe döngölô stílus hatja át, amely sérti a nyilvános beszéd legalapvetôbb szabályait és normáit, és amely - sajnos - leginkább a mai politikai diskurzusra jellemzô. Mintha jelentôségén túlmutató tétje volna annak, hogy mit is kell gondolnunk Szabó filmjérôl. Mintha lenne helyes és helytelen értelmezése egy filmnek, és életünk függne tôle, hogy képesek leszünk-e helyesen értelmezni A napfény ízét. Mintha a film értelmezése helyett azt kéne kutatnunk, hogy milyen sötét szándékok vezérelték a kritikust (esetünkben György Pétert), amikor úgy értelmezte a filmet, ahogy tette. Ha pedig rátalálni vélnénk a sötét szándékokra, akkor már csak egy lépés annak felismerése, hogy György Péter kritikája mennyire ártalmas, amivel szemben védekezni kell. Innen pedig már valóban csak egy lépés a politika szintere, ahol egyes szereplôk máig is hiszik, hogy csak döntés kérdése: mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és a mi helytelen. Ennek vége pedig nem más, mint a kultúrharc.
György Péter természetesen túl fogja élni Haraszti bántó kritikáját. Amitôl inkább félek, hogy az a veszélyes vírus, ami az elmúlt években megfertôzte a magyar politikai élet szereplôinek nyelvét és egymáshoz való viszonyát, lassan beeszi magát az élet más szintereire is. Eddig is aggodalomra adott okot, hogy mennyire képtelenek toleráns, nyitott és konszenzusra törekvô nyelvet használni a politika szereplôi, de legalább úgy érezhette magát az ember, hogy az élet más szinterein még van jelentése az olyan szavaknak, mint az érdemi vita, a racionális érvelés, a vitapartner iránti tolerancia, a konszenzus, az egymás véleménye iránti tisztelet. Így van ez mindmáig a társadalomtudományban, amelyben személyesen is érintve vagyok, de tudomásom szerint más területeken, mint például az esztétika vagy irodalom- és filmkritika területén sem más a helyzet. Épp ezért különösen aggaszt Haraszti Miklós írása, mert hacsak nem személyes okokban keresem a magyarázatot, úgy tunik, a vírus terjedése megállíthatatlan.
A Szövetségi Nyomozóiroda budapesti ténykedésének hírére még azok is meglepetten kapták fel a fejüket, akik egykor egyetértôleg vettek tudomást a tervrôl. Igaz, a New York Times cikke (2000. február 21.) kissé sokkolóra, bombasztikusra sikeredett, a magyar hatóságok pedig nem közölték kellô idôben a saját interpretációjukat, azért e fejleményre bárki számíthatott, aki némi figyelemmel követte a magyar-amerikai kapcsolatok korábbi alakulását.
Nem mellékes persze, hogy az iroda létrehozásának szándéka már a kilencvenes évek közepén megfogalmazódott. Amikor George Pataki, New York állam kormányzója, 1995-ös magyarországi útja alkalmával találkozott Demszky Gáborral, már szóba került efféle segítségnyújtás. És az sem véletlen, hogy a jelenlegi amerikai nagykövet, Peter Tufo elsô budapesti nyilvános színre lépése 1997 decemberében a budapesti FBI-akadémián történt.
Mi volt tehát akkor mégis meglepô? Feltehetôen az, hogy sokan nem gondolták végig a szövetségesi szerep összes következményét. Pedig ehhez jó lenne mielôbb hozzászokni. Arról ugyan kevés szó esik, hogy a magyar szakszervek és a CIA építô kapcsolatokat ápolna. De az aggódók megnyugtatására hadd közöljük: már NATO-tagságunkat jóval megelôzôen, 1991 óta olajozottan muködik e viszony, 1999 márciusa, a csatlakozás óta pedig különösen. Mindez a dolgok természetébôl logikusan következik. Furcsa egyedül az lehet, hogy miért a belföldi - amerikai - felderítésre szakosodott FBI vállal most szerepet nálunk, és nem a hasonló külföldi ügyek intézôje, a Központi Hírszerzô Ügynökség. Igaz, ezek a korábban oly egyértelmuen szétválasztott szerepek mára jócskán módosultak.
Nem több üres kombinációnál az a feltételezés, hogy az FBI embereinek magyarországi fegyverviselési joga korlátozná szuverenitásunkat. A világszerte muködô amerikai biztonsági személyzet mindenütt megkapja ezt a jogot, feltéve persze, hogy nyíltan, azaz a baráti háttérközeg támogatását élvezve végezheti feladatát. Azt követôen, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége egyetértett az 1990 óta alakított - valamennyi magyar kormány által elfogadott - biztonságpolitikai prioritásokkal, ezen sincs mit csodálkozni.
Ezzel szemben tény, hogy a magyar hatóságok képtelenek voltak és ma sem képesek semlegesíteni néhány biztonságpolitikai kockázatot. Kövér Lászlónak, a polgári titkosszolgálatok minapi kitüntetésosztó ünnepségén elhangzott megnyugtató frázisai ellenére köztudott, a boszniai háború alatt számtalan belgrádi kísérlet próbálta belerángatni Magyarországot a konfliktusba. Továbbá: ma már egyre rémisztôbb sejtések fogalmazódnak meg a magyar alvilág és annak külföldi szövetségesei által rendezett merényletekrôl is, amelyeknek egyetlen céljuk az volt, hogy befolyásolják az 1998-as választások kimenetelét. A Koszovóval kapcsolatos NATO-hadmuveleteket kísérô délszláv provokációk felderítésében sem jutottunk elôbbre. Ez már többé-kevésbé ismert közelmúltbeli történet.
Ami ma közvetlen közelünkben zajlik, sok tekintetben kockázatosabb, mint a délszláv konfliktust megelôzô és követô idôszak eseményei. A Nyugat és Oroszország korábbi szövetsége alapvetôen kérdésessé vált; mindhiába igyekszik a NATO visszatérni a Moszkvával valaha kialakított partneri viszonyhoz, az ottani elképzeléseket egyre inkább a politikai életben maradás rideg véletlenei irányítják. Ennek folytán a Balkán elszabadult erôi sem semlegesíthetôk oly szokványosan, mint korábban, hisz a legnagyobb belgrádi ôrültség is azonnal számíthat valamilyen külsô - ha nem is feltétlenül moszkvai, de mindenképpen orosz - pártfogásra.
A Szerbiában eldördülô lövések, az ottani politikai kriminalitás résztvevôinek háborúja ugyan ma még belpolitikai kalandnak tunik, de aligha kell sokat várni arra, hogy kiderüljenek messze ható - már ma az egész Balkánt átszövô - szerves kapcsolódásai; a bennük újjáéledô biztonságpolitikai kockázatokról nem is beszélve. A Nyugat-Európába irányuló heroinszállítmányok nyolcvan százalékát még a legutóbbi idôkig is a belgrádi vezetés hallgatólagos jóváhagyásával szervezett csoportok továbbították. E piac újjászervezésének vadonatúj tényezôi pedig - a jelek szerint - nemcsak a szabadcsapat-vezér Zeljko Raznatovia (Arkan) és Pavle Bulatovia védelmi miniszter, hanem legalább tíz további magas rangú szerb tisztségviselô likvidálásával kísérelték meg akaratukat érvényesíteni.
Sem a magyar, sem a nemzetközi biztonsági szervek nem tudtak eleddig túl sokat azokról az igen szorosra fuzött szálakról, melyek a Szerbiában - tehát nem feltétlenül Koszovóban - élô, többnyire albán származású bunözôk, illetve a belgrádi vezetés között fennálltak. Ennélfogva ma még kevesebb fogalma lehet e tényezôknek arról az új szervezôdésrôl, mely épp most készül a régi helyébe lépni. Meglehet, a nemzetközi embargó miatt az üzletbôl és a nagypolitikából mindinkább kiszoruló belgrádiak szerepét most olyanok veszik át, akik sokkal elônyösebb helyzetbôl és összehasonlíthatatlanul nagyobb tôkével szállhatnak majd be az üzletbe. Aligha kell tehát sokáig nézelôdnünk, hogy ráleljünk a nemzetközi bunözés új erôire.
A felszabadult - azaz gazdátlanná vált - katonai és titkosszolgálati kapacitás nyomaira egyébként amúgy sem volt nehéz rábukkanni a Kelet-Európát elárasztó orosz maffiahálózatokban. Figyelemreméltó például az az inspiratív vonzerô, amelyet az orosz nagyhatalmi szándék az 1998-ban ellenzékbe kényszerült Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomra, még annak kormányzati ideje alatt gyakorolt. Vladimír Meciarék ötödik-hadoszlopos hajlandóságát csak most próbálja feltárni a Dzurinda-kabinet.
Így aligha nevezhetô csodának, hogy mindazok, akik ma örökébe kívánnak lépni a törökországi heroint és fegyvereket eddig oly megbízhatóan csempészô balkáni "szindikátusoknak", mostanság némileg északibb útvonalat választanak, s lassan összekapcsolják a hagyományos nyugat-európai célállomásokat a közép-ázsiai régi-új máktermô vidékekkel, mindenekelôtt Kazahsztánnal.
Ezek az üzleti magáncélok ugyanakkor meglepôen gyors támogatóra találtak a nagyorosz sovinizmus elkötelezettjeiben, illetve mindazokban, akik számára ma már a túlélést egyedül a vörös és barna hagyomány politikai összekapcsolása garantálhatja. Nemcsak a militáris körökhöz közelálló oroszországi újságok csaptak le azonnal felháborodottan az - érdekeiket nyilvánvalóan kockáztató - FBI magyarországi berendezkedésének hírére, hanem azok a szélsôjobbos és szélsôbalos magyarországi pártok is, amelyek érdekeltek a magyar izolációban. Thürmer Gyuláék szempontjából nyilvánvalóan csak ez garantálhatja régmúlt kapcsolataik felhôtlen jövôjét. E balos relikviákkal politikailag már rég szót értô magyar szélsôjobboldal számára pedig egyedül ez teremthet tért a hatásos megnyilatkozásra. Egy elszigetelt Magyarországon ugyanis - a jobbszél és balszél szempontjából - bármi elôfordulhat; a nyugati szövetségi rendszerhez tartozó Magyarországon viszont ôk szigetelôdnek el. Méghozzá végzetesen.
A magyar pártpolitikában mindez a szocialisták esélyeire jelent igazi veszélyt. Orbán Viktor Csurkával kötött különalkuja ugyanis ma már aligha okoz újabb politikai izgalmakat. Hatása reményeink szerint két esztendô múlva fog ismét fontossá válni, akkor, amikor a Fidesznek számot kell adnia: valóban összenôtt-e mindaz, ami 1998 és 2002 között, a Fidesz és a MIÉP szempontjából oly látványosan összetartozott. Új elem és vadonatúj kihívás a szocialista pártban nemrég megfogalmazott kósza szándék, hogy közelebb kerüljenek a Munkáspárthoz, s ez csak annak a Kovács Lászlónak az esélyeit gyöngítheti, aki egyelôre baloldali-liberális megoldást keres azokra a kérdésekre, amelyekre sok párttársa - fôként a munkáspárti frigynél bábáskodó Krausz Tamás - válaszként csak a vörös-barna egyveleget ismeri. Sajnos, olyan egységfront kovácsolódik a jelenlegi baloldali vezetéssel szemben, melyben sok tisztességes szocialista a legrosszabbat kényszerül majd választani: a Thürmerékhez való közeledést, vagy azt a politikai kurzust, amely - Németh Miklós hazatérte jegyében - ott próbálja folytatni a dolgokat, ahol Pozsgayék díszmagyarjai 1989-ben abbahagyták.
Én mindettôl jobban tartok, mint attól az FBI-tiszttôl, aki automata marokfegyverrel a zsebében próbál majd elkapni néhány homályos hovatartozású egyént Budapest utcáin.
Elnézem ezt a hölgyet, és tetszik. Majd fél órán át nézem - leszámítva azt a néhány percet, amíg Feledy Péter, az Aktuális musorvezetôje teszi fel ezúttal meglepôen logikus kérdéseit -, tehát van idôm megfigyelni az ORTT új elnökének szerepfelfogását, hangvételét, az alakítás kompozíciós egységét. Körmendy-Ékes Judit jól szerepel. Játékának formai jegyeit, eszköztárát tekintve azt kell mondanom: szeriôz, visszafogott, úgynevezett középhangon modulált stílust képvisel, amit akár modornak is nevezhetünk, de modorosságnak semmiképp; inkább a kimért pontosságra való törekvés jellemzi, mintsem a közszereplôknél oly gyakori túlfogalmazás.
Kellemes hangszín, jó mondatritmus, értelmes, eleven tekintet. Természetes nôiesség, semmi túlzás a sminkben. A sima frizurához komoly arckifejezés, amely sohasem szigorkodó, ellentétben a nôi politikusok többségével, akik rátermettségüket demonstrálandó, elôszeretettel mennek át kémiatanárnôbe. Körmendy-Ékes Judit a másik végletet is jó érzékkel kerüli el - nem iparkodik kétpercenként bedobni a keep smiling-effektust. Egyszóval, nézem az elnöknôt, és nem találok rajta semmi kivetnivalót. Ellenkezôleg: egy harmonikus, higgadt, kifejezetten vonzó nô képe tölti be a képernyôt. S legyünk ôszinték, ez már több is, mint félsiker.
Mert ez a kidolgozott viselkedéskultúra oly megejtôen muködik, hogy szinte elvonja a figyelmünket a tartalomról. Szinte fel sem fogjuk az elhangzó mondatok értelmét, pontosabban hajlunk rá, hogy ne akarjuk megérteni, olyan kár ezért a finom produkcióért, a ritka televíziós idillért. Ösztönösen féltjük ezt a nekünk olyannyira tetszô, szelíden határozott jelenséget a maga törékeny tökéletességében.
De hát a szavak elôbb-utóbb mégiscsak elhatolnak az ember tudatáig - és akkor hirtelen átérezzük forma és tartalom ellentétének drámai feszültségét. Feledy ugyanis, aki ezen az estén - mint már említettük - váratlanul elhatározta, hogy felteszi a kézenfekvô kérdéseket, egyszer csak megemlíti Körmendy-Ékes Juditnak a médiakuratóriumok sanyarú egyoldalúságát, és mindjárt érdeklôdik is a tárgyban kialakított személyes véleménye felôl. Mire a disztingvált hölgy kifejti, hogy a problémát nem tartja jogi természetunek: szerinte a kuratóriumok ügyében politikai megoldást kell találni. Minthogy azonban ô maga közhivatalnok, a politikai állásfoglalás nem feladata. Feledy halált megvetôen erôsködik még egy kicsit: és hát a kiegyensúlyozottsággal mi a helyzet? Nem kellene-e azon mégiscsak ôrködnie az ORTT-nek? A válasz ismét hasonló az elôbbihez; a testület márpedig nem politizál, nem tette ezt például a rádiófrekvenciák elosztásánál sem, és még annak ellenére sem, hogy tagjait a pártok állították. Az elnöknô közhivatalnoki szeme meg se rebben, amint nyílt tekintettel a kamerába néz - tôle ugyan ne várja senki, hogy itt és most politizáljon.
Nem; Körmendy-Ékes Judit, végzett jogász és Fidesz-delegált láthatóan egy cseppet sem szégyellte magát ebben a jelenetben. Noha köztudott, hogy már annak idején is tagja volt az ORTT testületének, amikor jogsértô módon értékelték a kereskedelmi tévécsatornák pályázatait, és legutóbb, a rádiófrekvenciák elosztásánál ismét részt vett a jobboldali pártösszefogásban - az ismert eredménnyel. És akkor ez a szimpatikus modorú, kedves nô nem kevesebbet állít, mint hogy közhivatalnok létére nem foglalhat állást politikai kérdésekben.
Mármost tekintsünk el attól, hogy megtette ezt már korábban (hiszen az Írisz tévé lepontozása tudvalevôen a Fidesz és az MSZP áldásos együttmuködésének volt köszönhetô), és koncentráljunk inkább erre a közhivatalnoki hitvallásra, amelynél aggasztóbbat keveset hallottam, noha elképesztô kijelentésekben manapság igazán nincs hiány.
Mi hát valójában a közhivatalnok feladata? Felteszem, egyszeruen az, hogy hivatalánál fogva érvényt szerezzen a törvénynek. Ehhez pedig természetesen részint értelmeznie kell azt, részint el kell fogadnia az arra hivatottak értelmezését. Az Országos Rádió és Televízió Testület elnökeként funkcionáló közhivatalnok történetesen a médiatörvényrôl köteles kialakítania a saját álláspontját - és nem mondhatja azt, hogy "számomra a kuratóriumok körül kialakult vita nem jogi problémáról szól". A kuratóriumok jogszeru muködése felett ôrködni ugyanis - többek között - az ORTT-nek igazán elsôrendu feladata. Iránymutatásul pedig immár február 3. óta ismeretes a legfôbb ügyész álláspontja a kuratóriumok törvényességérôl, s az egy jogállamban még akkor is mértékadó, ha történetesen a magyar parlament házelnöke másként gondolja.
Körmendy-Ékes Judit, az önérzetes közhivatalnok azonban inkább a kormánykoalíció segítségére siet, amikor politikai kérdésként aposztrofálja azt, ami igenis megítélhetô a jog keretei között. És éppen ezzel - vagyis személyes véleményének megtagadásával - nagyon is politizál.
Egyébként persze nem kérdés, hogy közhivatalnokként megteheti-e ezt, hiszen nyilvánvaló, hogy a közhivatalnok is politizál. Az igazi kérdés az, hogy mit nem tekintünk a közhivatalnok számára megengedhetô politizálásnak. Nos: sem bármely pártpolitika, sem bármely ideológia, sem bármely érdekcsoport képviseletét. A közhivatalnok egyedül a demokrácia jogrendjét hivatott érvényre juttatni - s éppenséggel ez volna az ô társadalompolitikai szerepe.
Ehelyett bizony irtóztató látni, amint egy képzett és muvelt fiatal nemzedék megnyerô modorú kiválasztottjai egyfajta meghirdetett "apolitikusság" cinikus szcenírozásával a saját politikai karrierjüket építik. Körmendy-Ékes Judit prototípusa ennek a manapság színre lépô szakértelmiséginek - és annál kevésbé tetszik, minél tehetségesebb az elôadásmódja.