XLIV. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 2000. március 10.

BOZSIK PÉTER:

Tyufte

- Hetvenkettôben történt, vagy hetvenháromban, de az is meglehet, hogy hetvennégyben. Mindenesetre az biztos, hogy Janis már nem élt, Morrison és Jimi Hendrix sem. És az is biztos, hogy tartott már a poststrukturalisták rémunalma.
      Itt Bálványi abbahagyta a monológját, és rámemelte vízkék szemeit.
      Néhány éve történt mindez. Bálványi tele volt tervekkel, nem haragudott még rám, nem irkálta olvashatatlan leveleit, melyekben engem szidalmazott és tehetségemet becsmérelte, és nem volt még elmebeteg, következésképp nem volt a sümegi elmegyógyintézet lakója sem, mint e sorok írása közben. Akkortájt még nem kellett telepatikus úton meglátogatnom, ha a hogyléte felôl akartam érdeklôdni. Szakácsmuvészeti almanachját, a Gasztromániát készült kiadni, amely késôbb meg is élt vagy kilenc-tíz vaskos számot; erre tette föl az életét.
      Mielôtt Bálványi belekezdett volna ebbe a történetbe, a tyufte nevu balkáni ételkülönlegességrôl beszélgettünk, amelyet a törökök hagyományoztak arra a vidékre. A tyufte nagyon hasonlít a töltött paprikához, csak megfôzéséhez nincs szükség paprikára. Elkészítéséhez húsgombócokat kell formázni (hasonlóan a fasírthoz, ám ehhez rizst is kell tenni), amelyeket paradicsomlében fôznek meg, utána berántják. Magyar elnevezését - húsgombóc paradicsomszószban - nem kedvelte Bálványi. Túlságosan körülményesnek találta. Meg aztán az sem árt, ha a magyarban bôvül a ty hanggal kezdôdô szavak száma, mondta nekem sokszor, amikor az étel magyar nevére figyelmeztettem. Nos errôl jutott eszébe Bálványinak a saját története, hogy ô rizs helyett gerslit tett a húsgombócba, mert ahhoz a szeánszhoz (vagy nevezhetjük akár muvészeti alkotásnak is) gersli kellett.
      Ivott vörösborából (akkoriban csak vörösbort ivott, mert hallotta valahol, hogy a vörösbor megelôzi az infarktust és az agylágyulást, márpedig azokban az idôkben ettôl a két betegségtôl rettegett legjobban), szóval ivott vörösborából, rámemelte vízkék szemeit és így folytatta:
      - Hol is tartottam? Ja, a posztstrukturalista rémunalom. Nagyon egyhangú volt akkoriban az életünk. Minden hétvégén zsúroztunk, halálra zabáltuk és ittuk magunkat, mint a Nagy zabálás címu filmben, csak mi jobban bírtuk. Meglehet, azért, mert hétközben pihentünk egy keveset; nyalogattuk a sebeinket. Egy ilyen szeánsz után nagyon rosszul lettem, s vagy két hétig nem tudtam húsra nézni, még a gondolatától is hánynom kellett. Csak enyhén fuszerezett fôtt zöldségféléket tudtam enni és natúr ivólevet. Azt hiszem, több káposztafélét találtam enni (karfiolt, brokkolit, karalábot), mindenesetre nagyon megteltem gázokkal. Olyannyira - és ezt, kérlek, szó szerint vedd, hogy az ötödik-hatodik nap végére már egy egész percig bírtam fingani. Ez elkezdett szórakoztatni. Mivel nem jártam sehová, hiszen sem inni nem tudtam, sem komolyabban enni, volt idôm kifundálni, mely étkek kombinációjától lehet leghosszabbakat szellenteni. Volt ezek között minden: ecetes párolt vöröskáposzta tavcse na gravcseval (ez utóbbi a sólethez hasonlít), amelyben természetesen nem volt hús, csak fôtt tojás; köménymagos sajtos karfiol, tejben párolt sárgarépapüré sült krumplival és szójapörkölttel... ésatöbbi...ésatöbbi... sorolhatnám a végtelenségig. A végén már két-három percig is tudtam durrogtatni. Akkor olvastam az egyik újságban, hogy egy francia manus el tudja fingani a Marseillaise-t. Föllépés elôtt azonban két hétig speciálisan étkezik, szigorú rendszabályok szerint. No, gondoltam magamban, híres ember lehetsz te is, Bálványi. Elhatároztam, nem a mennyiségre teszem a hangsúlyt, hanem a minôségre. Mert mit ér az, ha valaki percekig tud fingani, ha a különféle hangok csak összevissza szakadnak ki az ember végbelébôl. Mennyivel magasztosabb dolog, ha rendezettek ezek a hangok. Úgy döntöttem, hogy megtanulom elfingani a himnuszt. Nyolc hónapomba telt, mire - néhány hamis hanggal ugyan - de sikerült.
      Ekkorra már barátaim komolyan aggódtak miattam. Elképzelni sem tudták, mi lehet velem, hiszen azelôtt véletlenül sem hagytam volna ki egyetlen zsúrt sem. Elvégre az öntudatvesztés ideje alatt nem lehet unatkozni. Ám most végre értelmet nyert az életem. Úgyhogy barátaimmal, ha nem is szakítottam, de minimálisra szukítettem az együttlétet, és kérdéseikre, hogy mivel foglalkozom mostanában, igencsak titokzatos arckifejezést öltöttem. Elterjedt rólam, hogy szifiliszes vagyok és Neoplantán gyógykezeltetem magam, hogy rákos vagyok és egy különleges svájci fogyókúra szerint élek, amely fogyókúra erôsíti az egészséges sejteket és meggátolja a rákos sejtek szaporodását (ez utóbbi, gondolom, azért terjedt el rólam, mert csak ásványvizet és sárgarépalevet láttak inni), vagy hogy egyszeruen megbuggyantam.
      Nyolc hónap után bejelentettem, az egyik hétvégi bulin föllépnék egy performance-szal. Egyetlen embernek mondtam csak el, mivel fogok föllépni, legjobb barátomnak, akivel megígértettem, hogy senkinek sem adja tovább. Hogy elmondta-e valakinek, vagy egyenesen ô baszott ki velem, azt nem tudtam meg soha. Csak sejtéseim vannak. Mindenesetre ennek a barátomnak erôsen fölfelé ívelt írói karrierje akkoriban, ám az eset után vedelni kezdett, teljesen megbízhatatlanná vált és a szövegei is egyre laposabbak lettek. "Visszahúzta a sár" - ahogyan a faluról származott, elvetélt tehetségekrôl mondtuk akkoriban.
      Eljött a várva várt nap. Föllépés elôtt egy órával kellett ennem a tyuftét, amelyet ott, a bulin fogyasztottam el. A kaját titokban ettem meg, csak ez a barátom tudott róla. Aztán a házigazda megfelelô fölkonferálása után elkezdtem a musort. Körülbelül az egyharmadánál tarthattam (mindenki röhögött, tapsolt), amikor összefostam magam. Ne tudd meg, milyen érzés, mikor valaki nyílt színen összecsinálja magát. Elôször csak bámul, hogy ez nem, nem lehet igaz, aztán érzi, amint a nadrágszárán és a combján lassan csorogni kezd a lé. Szörnyu. Gyorsan kifutottam, az utcán a trikómmal megtöröltem magam, mindent egy bokorba dobtam, aztán hazáig futottam, otthon pedig néhány órát áztattam magam a kádban. Azt hiszem, aludtam is egy kicsit. Közben állandóan azon sopánkodtam, hogyan fogok most a barátaim színe elé lépni. Irtózatosan szégyelltem magam.
      Hajnalban csengettek. Két civil ruhás rendôr jött értem. Három hónapig vizsgálati fogságban tartottak, és állandóan valami államellenes összeesküvést akartak a nyakamba varrni. Én mondtam nekik, hogy ez csak egy hecc volt, szánom-bánom bunömet, eresszenek szabadon vagy ítéljenek el, basszák meg (ezt csak gondoltam), mindegy, csak történjen már valami konkrét. Végül annyi börtönbüntetésre ítéltek, ahány hónapot vizsgálati fogságban töltöttem. Társaimmal a bíróságon találkoztam. Volt, akivel tanúként, volt, akivel vádlottként. Legjobb barátom azonban hiányzott.
      Tudod, mit nem értettem? Ha már följelentett (bár ez pontosan és egyértelmuen sosem derült ki) bennünket, oké, tényleg nagy karrier elôtt állt, nem kockáztathatott, úgy gondolta, inkább ô legyen jó fiú, mint valaki más...
      De miért tett hashajtót a tyuftéba?
      Ezt mái napig nem értem.

GRECSÓ KRISZTIÁN:

Álszent, oktondi figura

Az öröklôdés kérdésérôl akkor társalogtam elôször, mikor Schriwanek bácsi arról mesélt az elsô udvarban nyújtózó, hatalmas diófa alatt, hogy vannak bizonyos, az Úr szavára nem hallgató gazok, gyomnövények, amik, jó, ha tôle tudom, nem kutyatejet folyatnak, ha derékba törjük ôket, nem, bármilyen hihetetlen, hanem kutyavért, és ekkor súlyosan a szemembe nézett, vöröslô, nehéz folyadékot, amit, ha megízlel az ostoba halandó, akkor úgy jár, ahogyan a neve is mondja.
      Az elsô udvarban üldögéltem éppen, mikor odajött Schriwanek bácsi ezekkel a nehéz témákkal, meg hogy súlyosabb dolgokhoz jutok majd, meglátom, ha elkezdek az öröklôdés kérdésével foglalkozni, ami, megmondja ô, mondta, nagyon érdekes téma, de igen-igen veszélyes, mert például, emelte magasba mutatóujját, ott volt az Oláh Keró esete, aki micsoda egy okos gyerek volt, aztán rászedte az Ördög, mert a kormos-jószág mindig csak azon van, hogy mi módon ötölhetne ki valami mocskosságot. A kutyavért is akkor találta ki, mikor kutyatejen lakmározott, bizony, sziszegte Schriwanek bácsi, és akkor mondta, hogy rosseb, ilyet én is tudok, azzal megteremtette a kutyavért, hát így van ez az öröklôdéssel, meg az egyéb nehéz témákkal, tette hozzá, és mint ahogy említette, ott volt mindjárt Oláh Keró, aki addig álmodta ugyanazt az ocsmányságot, míg végül rákötötte magát arra az eszementül nagy tajgai vágtázóra, ami nyomott vagy másfél mázsát, nem is értette senki, hogy lehet azzal egyáltalán menni, no, mindegy, szóval rákötötte magát, és belehajtott a gyár mögött az áztatótóba, amitôl olyan kenderszaga lett, hogy csak mosolyogni bírt mindenki, mikor temették. Azt álmodta tehát a Keró, terelte vissza a szót Schriwanek bácsi, hogy hazamegy, és kérdezi a feleségét, Kerónét, akire szintén ráragadt ez a gúnynév, pedig alig kerózott egész életében, de hát a Kerónak volt a neje, hogy lehetett volna másképpen hívni, mint Keróné, szóval, kérdezi a nejét, Kerónét, hol van a gyerek, az meg mondja, hogy sajnos széjjel kellett darabolnia, mármint a Kerónénak a kis Kerót, és most a négy darabra szelt kis Keró benn van az ágynemutartóban, ahol ugyan nem jó neki, de még mindig jobb, mint ha ma éjjel is eljönne érte az Ördög és megerôszakolná durván azt az ártatlan fiúgyereket. Hát ezért mondom, mondja Schriwanek bácsi, hogy itt is az Ördög, meg mindenütt, ôrizkedni kell, és azt még hozzátehetem, nézett nagy jó szándékkal a szemében, de ez titok, hogy végül azért hajtott bele a tajgai vágtázójával a Keró a tóba, mert félt, hogy tényleg eljön az Ördög megrontani a gyereket, és akkor ô nem áll jót magáért, inkább valóban darabokra szaggatja azt a szerencsétlen kölyköt, mint végig kelljen hallgatni a szenvedését, bizony, bizony, erôsködött Schriwanek bácsi, és hajkurászni kezdte a kövér szôlôfürtökrôl a legyeket.
      Pihenjünk egy kicsit, somolyogta, aztán majd ô beszél nekem egy kicsit az öröklôdésrôl is, végül, elég nagy vagyok már hozzá, hogy megtudjam a dörgést, de addig, böfögte, itt van mindjárt ez a mocskos légy, ez az utolsó ganéj jószág, ezt is az Ördög teremtette, ennek bárhol utánajárhatsz, meg van ez írva azokban a marha nagy okos könyvekben is, mint például a lexikon, vagy ilyesmi, hogy irigységbôl tette az a sánta patásjószág, mert mikor meglátta azt az elegánsan öltöztetett méh állatot, akkor savas lüktetés lett a gyomrában az idegtôl, hogy micsoda báli viselet, de csak annyit mondott, hogy ilyet ô is tud, kevély volt és fennhéjázó, és akkor csinálta meg a legyet, de tényleg, ez tény, utána is járhatsz, mondta, én is valami komoly helyen olvastam.
      Mert nem úgy van ez, hogy ô, Schriwanek András csak kiszopja a kisujjából a dolgokat, vagyis, úgy is van máskor, de most nem.
      No, de az öröklôdés esete, az más, akkor, mikor azokra a dolgokra, amiket most mondok, rájöttem, mesélte Schriwanek bácsi, csurgott rólam a lúgos veríték, táblaszám nyeltem a keseru csokoládékat, mert azok nem csak hogy növelik az agy kapacitását, amire szükség van a kutatások idején nagyon, de megszüntetik a cefre okozta borzasztó hasmenést, mert megmondom én, mondta Schriwanek bácsi, ha nyár van, itatós forróság, akkor döglenek a jószágok is, nemhogy az emberek, a cefrére mégis szükség van, a pálinkát nem lehet csak megvonni a szervezettôl, csak mert egy fingocskányit melegebb lett, mert a szesz, hangosodott föl, az nem játék, minden játék, üvöltötte, az élet is játék, de a szesz, az nem játék, egy csöppet sem játék, szóval a disznók is, ha meleg van, oldalukon szuszognak, osztán ki sem mozdulnak a belsô ólból, a tyúkok meg a hasábfa árnyékában ülnek el, és nincsen ám egy nyikkanás se, csak csönd, ami nagyon jó az idegeknek, bólogatott, hiszen ez a nagy problémája ennek a szaladgálós, férges belu világnak, fúrta mutatóujját a levegôbe, hogy az embernek még arra sincs ideje, hogy a saját szarába beleharapja a nevét, ez ennek a szaladgálós világnak a baja, meg hogy nincsen csönd semerre se, bár énnekem, bizonygatta Schriwanek bácsi, egyszer az álmomban volt csönd, de sajnos fölébresztett, mint máskor is, Schriwanek néni, sok kárral van a vénasszony, de mit tehetne az ember, csak a keleti világokban lehet incselkedni vagonszámra, itten meg van kötve a férfinép keze, de legalább az efféle, meleg délutánokon van egy kis csönd, eléggé, csak Schriwanek néni ugrándozik világnak, menne tüske a lyukába, hogy meg ne pusztuljon valami haszonállat a hôségben, a pocákat napjában kétszer itatja, a tyúkokat meg kiengedi a górés udvarba, na, és ilyenkor, lassította le a tempót Schriwanek bácsi, a következôt vettem észre, fiam, mert azért nem vagyok én buta ember, csak mert négy elemit jártam ki, hogy amikor kitárul az ólajtó, egy ideig még ôrködik a csend, tán még jobban ficánkol nagy gatyás hatalmában, de aztán egy varázsütésre megindulnak kifelé a madarak, átvágtatnak keresztben az udvaron, el, tudod, ottan a muhelyem mellett, mutatott Schriwanek bácsi a muhelyére, és ottan, a muhely átlós oldala felôl, ahol van az a kétszer kettes beugró rész, ahonnan nyílik a kert, tudod már, nem, kérdezte, na, oda tömörülnek be, egymást taposva, és van nagy károgás, mindenféle kotkoda.
      El a muhely mellett és be a lyukba, révedezett Schriwanek bácsi.
      Én meg csak úgy egyszeruen nem nyughatok, hogy ahogy van, úgy van, mert én szeretek minden lyukba beleszagolni.
      Bár ennek sajnos Schriwanek néni lenne a megmondhatója, nevetett, nagy professzor, bizonyisten, hogy kell összekeverni az ura szavát, hogy magába gubancolódjék bele, egyik mondat a másikat jól pofán csapja, és rögtön tudni lehessen, susmus van, szóval nem nyughatom, különösen ilyen esetben, mikor eszembe ötlik, hogy így van ez minden évben, huss ki és irány átlósan a lyukba, és már nem azért, fiam, de mire következtethetünk ebbôl, kérdezte Schriwanek bácsi, szerinted arra, hogy folydogál a csirkevérben valami rejtett plusz, biztonsági tartalék, hát nem, fiam, erre nem, mert honnan lenne, nem tudod, mi, hát nem véletlen, mert sehonnan se lenne, miért mondanák akkor, hogy annyi esze van, mint a tyúknak, vagy ha mondanák, akkor azért mondanák, mert olyan sok lenne, és nem olyan kevés. Egyéb más esetleg, mondjál valamit, nem tudol, ugye, na ez az, én sem tudtam sokáig, arra is gyanakodtam, hogy összeszoktak azok az oktondiak, de az még annyira se, fiam.
      Mikor lehetne végre száguldozni, mint a boldog tanyasi idôkben, hát miért nem? Nem?
      Hát én azt mondom neked, kiáltott föl Schriwanek bácsi, hogy itt is az Ördög keze van a dologban, nekem meggyôzôdésem, mert például bôven tény az, hogy minden csapat egymástól elszigetelve nevelkedik, egymás szarába se kóstolhatnak bele, hát nem, mikor a tavalyról maradó néhány kotlós minden évben külön ólban gubbaszt a hátsó udvaron? Ide figyelj, oda se látnak, érted, oda se látnak, még a csôrükkel sem tudnak inteni, hogy oda, gyerekek, arra, mert így megy ez már harminc éve, tömörülünk a muhely elôtt, szégyent ne hozzatok ránk, bolond csirkék, hát erre, érted, erre semmi lehetôség, és mégis, komám, mintha a gurgulázva repedô, fehér tojáshéjak alatt ott lenne valami titkos ukáz, mintha bele lenne köpve a tudás, mert az a helyzet, mondta Schriwanek bácsi, és szomorúan lehajtotta a fejét, hogy bármilyen elképesztô, a különbözô házaktól vásárolt csibék, kik vérrokonságban sem állnak egymással, ha felnônek, ugyanúgy viselkednek.
      Látod, mutatta Schriwanek bácsi, még a szôlôtôl is elment a kedvem.
      Schriwanek néninek mondom ezt, osztán röhög, bele a képembe, mintha semmi ok nem lenne ezek alapján az aggodalomra, pedig én, nem akarok rád ijeszteni fiam, de nem lennék ilyen nyugodt, nem is tudom, mikor vannak ezek a lények, akik eddigi tudásunk szerint szaros életükben nem vetemednek másra, mint hogy belakják a házat, fészkelôdjenek, illegessék magukat naphosszat, aztán jön Schriwanek néni biztos keze, és által szedelôzködnek a tyúkmennyországba, vagy a tyúkpokolba, ki-ki érdeme szerint, szóval vannak ezek a szaros tyúkok, és van valami bennük, ami évrôl évre, ami nem az, hogy vak tyúk is, az bögybôl megy, az más, hanem amit úgy kurvára de együtt csinálnak.
      Buzlik ez, fiam, ha mondom, buzlik.
      Nem azért, hogy a baromfi szemébôl általában okosság áradna, mibôl azt sejteném, többre hivatott, nem, rázta a fejét Schriwanek bácsi, de az okosok is azt mondják, a tudás hatalom.
      Idehallgass fiam, hajolt közelebb Schriwanek bácsi, háromféle megoldás kínálkozik.
      Az elsô, hogy a szárnyasok tudnak beszélni, és ha elültek az ólban, halk, kotkodálásnak álcázott duruzsolás kezdôdik, napi dolgok, kukorica, menj már arrébb, már érted, fiam, ilyen napi ügyek, de ha ilyenek vannak, már napi ügyek, akkor vannak ünnepi ügyek is, amiket szintén meg lehet beszélni, világos, nem? Nem világos? No, a második az a bizonyos ukáz, amirôl már beszéltem, amelyik ott veri magát a tejfehér tojáshéj alatt, és boldog, érted, mint akit mindig csak visznek.
      Schriwanek bácsi nagyot sóhajtott. Utoljára tartogatom a meglepetést, mondta. Ez az elsô két ötlet könnyen bedôl, ki ne látná, rá kell nézni arra az oktondi állatra, de ki is lehet egyszeruen próbálni, ha úgy adódik, például, ha van olyan, hogy valami kézenfekvôre hivatkozzak, mégy a tajgai vágtázóval, és a kerékpár útjába szuk helyen efféle állat kerül, és akkor borzalmasan kotkodálni kezd, majd a lehetô legrosszabbul dönt, beszorítja magát, a kerék meg csak jön, közeledik a nagy behemót, erre az, vágnám ilyenkor a fejét a falba, az utolsó pillanatban megpróbálja menteni, ami menthetô, felszegett csôrrel átrohan a jármu elôtt, kockáztatva az egyetlent, hogy úgy mondjam, a tyúkszarosat, meg a tiédet, mondjuk a szépen borotvált ábrázatod, a felöltôdet, meg ilyen komolyakat, mindenfélét, amiért Schriwanek néni hárpia, és próbáljad aztán meggyôzni róla, hogy egy tyúk miatt, mikor teljességgel véletlenül éppen tényleg pálinkaszagod van, akkor.
      Aki ilyenre képes, az nem beszél, nem tanul már az anyaméhben édesnemes okosságot! Hát nem?
      Másról van szó. Különbözô dolog ez a többitôl. Egyiken tök van, másikon vágás, mert mindenen, fiam, jegyezzed föl a naptárodba, vagy vesszô van, vagy vágás, el lehet dönteni mindenrôl, hogy férfidolog-e, vagy nem, mindenrôl, kivéve a rettegést, na, arról semmit se lehet tudni ilyen ügyben, bár, hajolt közelebb Schriwanek bácsi, elárulom, én jobban örülnék sokkal, ha férfi volna, mert a férfiaknak másképp muködik a kezük: amíg vacillálni kell, addig nagyon biztos, de amikor le kellene sújtani, akkor megkegyelmeznek, de a nôk, fiam, azok nem, azok addig vacognak, amíg minden mindegy, aztán mikor ütni kell, ütnek, nincs teketória, szóval itten másról van szó, ne mondjuk már a lyukra, hogy nem lyuk. Vannak itt ezek az állatok, és tizenéve egyforma mind, nem hogy ugyanazt csinálják, ezt kevés mondani, ugyanolyanok, bele kell bámulni a szemükbe, álcázásul csupa értetlenség van ott, mintha egy üvegszem lenne, de tudod, mi az valójában, tudod, mi, fiam, jeges mosoly, az bizony, jeges mosoly van benne, és azt kérdezi: nem ismersz meg, és röhög: nem? Mert bizony most már biztosra mondom, a tyúkok halhatatlanok, aki egyszer bevásárol, az jármot akaszt a nyakába, visszajáró, gonosz szellemcsoportot, mert a tyúk tudja az egész végét, már azt, hogy ôt levágják majd, és minden reggel gazdája képébe röhög, bizony, beleröhögi, hogy micsoda álszent, oktondi figura, hidd el nekem, gyôzködött Schriwanek bácsi, és zavarában megint hajkurászni kezdte a kövér szôlôfürtökrôl a legyeket.

BERNICZKY ÉVA:

Medúzaszüret

A passzázson keresztül tartott az állomás felé, a magasból szotyolahéj hullott, az egyik erkélyrôl rázta ki pokrócát a fenti lakó, kis Párizs, emlegették a hajdani városrészt múlt századi emberek, undorral seperte le gallérjáról a szemetet, a kirakatban a bábuk egy másik világból öltözködtek, kitekert fejük keservesen fordult az arra járók után. Akár a kifutón elvérzô francia divat, viselhetetlen ez a nosztalgia. Ennyi maradt a kis Párizsból, aztán a folytatásban a nôiességre kiéhezett bárisnyák felvették a kombinét, azt hitték a csipkés kelmékrôl, hogy alkalmi ruhák; a helybeliek pechére, akik ragaszkodtak dédanyáik szokásaihoz és ruhájuk alá rejtették a fehérnemuket, éppen itt vette kezdetét az az idô, melynek bódító hársai alatt végigsétálnak ezek a ledérek a finom fehérnemukben, felforgatva a békés környezetet, megvadítva a leggyávább férfiakat is. De Hajassal így sem boldogultak, neki ugye a prosztatája, az apjával is törôdnie illett, papesz, egyék egy kis kocsonyát, amíg fôzték, buzlött az egész bérház, szintekre bomlott a hagyma, fokhagyma, a bors felszálló párája, padláson a bomló bôr szaga, a Rafandában lakók még nem kezdték verni seprunyéllel a mennyezetet, de az öregnek megvolt a magához való esze, kell ám a fenének, meglehet, így mondta: köll, mert idônként ô-zött a papa, isten tudja, honnan kerültek ide, de maradtak a Rafandában, ablakukból jól lehetett látni, ahogy a kontyos bárisnyák végig a parton nagy szájukat fülig festették. Vörösre mázolt, eltúlzott nôstények, csámpásságukban mégis magukkal hoztak valami ôspraktikát, amivel úgy számolhattak volna le a legegyszerubben az ablakban bámészkodók, ha megmosolyogták volna ôket, de kinek támadt kedve akkor arra, nem mertek nevetni rajtuk, pedig szükségük lett volna erre a fölényre. Ehelyett jólnevelten elfordították a fejüket, ahogyan az illemtanáruk tanította a tánciskolákban, ötórai teákon, és maradtak.
      Hová is mehettek volna. Az idô megállt, vagy visszafelé pergett, nem szállhattak ki belôle, szédült tengeri beteg módjára kijárták addigra az új iskolát, évtizedekbe tellett, mire kiszurték és kényszergyógykezelték Hajas Rozált, és egy elmeszesített lukkal a tüdejében mehetett szanatóriumba, öt hónapra?, hatra? Hajas dohogott, mit csináljon ô addig a papesszal, hiába adják olcsón a mindenféle bôröket, ha ez az átkozott öreg nem eszi meg a kocsonyát, analfabéta szegény ördög, de bezzeg az orra, az kiváló, hiába bizonygatja ô, olyan fi-nom, egyék. Ha finnyás, hát finnyás, nem érdekli, neki tengeri levegôt rendelt az orvos, nem gyôzte mondani, enélkül nem számíthat teljes gyógyulásra, hogyne hallgatna rá, és büszkén a tüdôbajra merészen bevágta a konyhaajtót, mint Madame Chauchat - aztán hosszan vonatozott, a tea jó volt, nagyon jó, amíg fel nem szállt arra a menetrendszeru kukuruznyikra, amelynek gyomrában valamennyi utas saját kis apró szárnyakon repkedett egészen addig, míg földet nem értek. Áldott jó földet, ahol az angyalok visszanyerhetik materiális voltukat az érkezési oldal virágárusai mögött. A sokat látott árusok már semmin sem csodálkoztak, azon sem, ha mégis angyal vásárolt a napfonnyasztotta rózsákból. Olyan vevô nem létezik, akit ne lehetne megtéveszteni egy pillanatra, bizakodott a vén virágos, és ragadozóállásban leste a többiekkel együtt az érkezési oldal kijáratát, amely valójában nem volt több egy, a célnak tökéletesen megfelelô kapunál, egyenesen a kifutópályáról nyílott, a barnásvörösre festett fémkeretrôl rég lepattogzott a mínium, gurulhattak volna rajta ki alumíniumgépek is, de meglepetésként a megkínzott utasok jelentek meg, jöttek hömpölyögve, közöttük Hajas Rozál, aki csak azért sem hagyta magát.
      A helyiérdeku trolin tovább lötyögött benne a férje hangja, olyan bizonytalan vagyok, csapódott vissza a Rafanda huzatos falairól, akadozva bár, némi sistergéssel bejött a kép is, egyenesen közvetítette Hajast, amint a kezét tördeli, áll tanácstalanul a pucéran lógó villanykörte alatt, a sárga fényben elszínezôdik arcán a papírvékony bôr, alatta a tintás erek, ki érti ezt, tavaszra mindig borsózöld színuvé penészedett, inkább kikapcsolná a pazarlója, úgysem fizetik rég a villanyszámlát, és kimenne a napvilágra. Egyszer elhagyom ezt a balféket, akkor még rendben találta, hogy ilyeneket gondol, a szabadság bátorrá teszi a szabadulót, elfelejti, mi elôl menekül.
      Végállomás, kurjantotta az egyenruhába bujtatott galambocskám, mint valami örömhírt, mert ezek még egy állomás megnevezésének is repesve tudnak örülni, kihúzza húsos hátát, titokban tiszteleg, Goluboj Zaliv, pontosan ezt írták fel Rozál cédulájára, de a meghirdetett öböl nem volt sehol. Még mindig nem lett szomorú, így érezte hitelesnek a történteket, különben is a világvégéket sohasem ott kell keresni, ahol hirdetik, hanem ellenkezô irányban, és akkor még mindig megeshet bármi. Hegynek fel indult el, caplatott nehéz bôröndjével a kaptatón, a fák között vastagon harsogott valami, az egyetlen hangjele az életnek, madár vagy szöcskeféle, vagy egy bekapcsolva felejtett, gerjedten sercegô gramofon, esetleg egy rosszul beállított vezetékes rádió, sistergett, recsegett, talán a forróság, egy darabbá verôdött össze a levegô, remegett, felrémlett a papesz a konyhában, remegett. Nem hitte, hogy bármi is megváltozhat körülötte, de mégis.
      Feltunt a szanatórium, és kapujában véglegesen megállt az idô, a szökôkutakban a víz, talán a rózsagirlandokban is a nedvkeringés. A kihaltnak tunô villa hajdani bejáratához ôrt állítottak, az ôrnek bódéja volt és fegyvere, senki nem mert belépni a díszes kovácsoltvas kapun, az érkezôk, talán sejtettek valamit, vagy nem találták magukhoz illônek a vakító márványlépcsôket, amelyek felvezettek, így aztán kiváló érzékkel azonnal a hátsó bejáratot keresték. Ott valóban nem állta útjukat senki, az ôr helyén nyílott egy vadonatúj idô, olyan, amit nehéz megtanulni annak, aki nem hajlandó lemondani a közönséges idôkrôl. Körülírhatatlan neszek, a félmozdulatok nyisszenései, a hátsó udvarban véres lötty folyt végig a kövön, a rács elôtti mélyedés visszatartotta, keringett lustán, majd egyre gyorsult a hömpölygése, már pörgött, a szennycsatorna szürcsölve szippantotta be, amíg le nem csordogált a következô utánpótlás.
      Valaki mégis lehet itt, nem számított már, hogy kicsoda, csak feltunne, törné meg ezt a jegeces mozdulatlanságot, de nem jött senki, és Hajas Rozál nem bírta tovább a cseppek esését, a visszhangzó loccsanásokat, a semmi gyuruzését, ezt a katasztrófa elôtti halódó elvontságot, elejtette bôröndjét, kezét fülére tapasztva újra menekült. Lépcsôkön fel, lépcsôkön le, ugyanazon a szinten bolyongott, azért ment föl néhány fokot, hogy ugyanennyit lejöhessen, míg egyik félemeleten egy ajtó elôtt hangokat nem hallott. Belépett, a bentlévôk nem kapták fel a fejüket megjelenésére, szinte tudomásul sem vették, hogy megérkezett, az ágyához sem vezették, mégis megtalálta valahol középtájon, ment keresztül a termen egészen addig, amíg meg nem torpant, mert megérezte, hogy csakis itt lehet a helye. Fáradtan leroskadt, az ágynemunek kórházszaga és -felirata eszébe juttatta, hová keveredett, kétkedve szimatolt, mert elsô látásra ami körülvette, lehetett akár egy sokmodelles muterem, ahol remekmuvek és dilettáns kontármunkák kerülnek le az ágyakról.
      A hatalmas termet metszett üvegajtók választották el a tekintélyes méretu terasztól, ha kitárták a tengerre nyíló szárnyakat, egybeolvadt a betegszobával, a tér végtelenné vált, a tengerben folytatódott, mégsem mert senki leszállni a kényelmetlenül biztonságos vaságyról, hogy visszagyalogoljon a tengerentúlra, mert ki akart itt Mózessé lenni? A fehérre festett vaságyak hozzátartoztak az újonnan bevezetett idôszámításhoz, a rugók megnyúlva nyekeregtek. Fehér és átlátszó keveredett, lepedôk lógtak, víz a butéliában az asztalon, abból állt a rend, hogy nem volt körülöttük semmi, csak az üres fegyelem.
      Kislányok - szerettek becézni, a fecskendôt, a fogót, a szikét, Cska nôvért, aki jött berregve, füstölögve, mint egy traktor és felszántott mindent és mindenkit -, kislánykák, kislánykácskák, vozdusnaja vanna, gyerünk, gyerünk. Hajas Rozál ült a nyikorgó vaságyon egy darabig, aztán zavarában - olyat tett, amit soha, de soha nem gondolt volna magáról - kétségbeesetten utánozta az asszonyokat, lányokat, ahogy engedelmesen vetkôztek. A terem megtelt a meztelenség szagával, kibomlottak a combok, a mellek, mint egy reneszánsz vásznon, de a szegény festô ahelyett, hogy lefestette volna a hullámzó bujaságot, remegô térdu fôorvossá változott, aki odamehetett még egyszer utoljára akármelyikükhöz, magához vonhatta a fehér testüket, odaszoríthatta fülét a kibuggyanó mellekre, hallgatózott, közeledett, hallgatózott, egyre közeledett, és addigra meg is csömörlött az egésztôl, egyre merevebb szögeket írtak le a karok, a térdek, kitekeredett feju próbababák hevertek szanaszét, végigsimította szakállát, erôt gyujtött a vizit befejezéséhez, már-már kifordul az ajtón, ha Hajas Rozál be nem mászik az ágya alá. De bemászott, felhúzta térdét, nem látszott belôle semmi, a haja talán, cincogott és arra gondolt, jobb lenne a papesznak kocsonyát fôzni, ha nem venne levegôt, mint most a pókhálók között, nem érezné a buzt, befogná a fülét is, hiába ütögetné a partvissal a padlóját a fenti szomszéd, azonnal másszon ki, a fôorvos nem boldogult vele, gurnyasztott, míg ágyalattostul be nem borította Cska nôvér irdatlan teste. Párnás kezével kotorászott a pókhálók között, vigyorgott, végre olyasvalaki kerül a keze alá, aki nem hajlandó engedelmeskedni. Hát hiszen láthatják, kénytelen fellépni, higanyszeme fénylett, akár a macskáé, izmai megfeszültek, mélyen elôrehajolt és egy mozdulattal kirántotta áldozatát az ágy alól. Hóna alá szorította, mint egy levágni való jércét és ellentmondást nem turve tapasztotta a hüvelykujját a fogoly pulzusára. A többiek is begyakorlottan kaptak a csuklójukhoz, az egész terem csendesen számolt. Hajas Rozál remegett. Ilyennek képzelte a titkos szekták együttléteit, biztos volt benne, hogy a mormolás végén ôt áldozzák majd fel, eszébe jutott a hátsó udvar, a szennycsatorna lefolyója, de nem történt semmi.
      Amikor magához tért, kezdte megérteni lassan, nem is fog, mert csak látszatok vannak, képzelgések, valóságként a nagy kék ég terpeszkedik a végtelen terasz fölött, és a legkékebb szemu Raszma mered rá a szomszédos ágyról, Raszma, aki esténként, ha megelégelte a napi hódítást, becsukta a tengert a nagy üvegajtókkal, csokoládémázas cukorkát szopogatott és rászürcsölte a suru fekete teát, s ha kellett, megnyugtatta ôt, hogy az ágyában nagyobb biztonságban van, mint alatta. Ejnye, ejnye, fenyegette az ajtóból a fôorvos, mert tudnivalóan a doktor azokat a lukas tüdeju nôket szerette tölcséres fülével hallgatni, akik kamaszkorukban a legteljesebb fejlôdésen estek át. Rosszallása leginkább a jövevény testi hiányosságainak szólt, mert Rozálnak - aki elakadt valahol az evolúcióban - mellben is csak haja volt, erôs szálú, védelmezô stóla rejtette, nem kellett semmitôl tartania, nagyobb védelem alatt állt, mint gondolta.
      Reggel aztán jobbnak látta, ha beáll a többiek közé és nem tiltakozik tovább. Egy horpadt oldalú nagy alumíniumbödön elôtt tekergett a lányok sora. Amikor odaért a tartályhoz, ahogyan a többiektôl látta, elfordította az edényen a csapot, folyt a sötétlila mangános víz - mint egy higiéniájára sokat adó kuplerájban -, csordogált a félliteres üvegbe, a vécé elôtt foglalhatta a helyét a következô sorban, és ha feltárult végre az ajtó, mindenki beoszthatta a kagyló fölött a fejadagját. Néhány napi begyakorlás után rájött, ennyi víz tökéletesen elegendô a tisztálkodáshoz. Mert az Égszínkék Öbölben nem voltak fölösleges dolgok, a tenger kivetette a partra a döglött delfineket, ahogyan azt kell, elzárva a kacatos világtól, itt saját létük vált fölöslegessé, ezért azt tettek vele, ami jólesett. Raszma Shalvát szerette, mert a grúz férfiak vadak és szenvedélyesek, így suttogta a kórházszagú paplan alatt, nem érdemes a lázgörbéjüket figyelni, romantikára pedig nincs idô, szeretkeztek és kész, nincs ezen mit bonyolítani, hozzátartozott a szanatórium rendjéhez, ahogy a kiporciózott vaj, az esti vinyigret vagy az étkezô bejárati ajtajánál csapolható kumisz. Hajas Rozál soha nem ivott belôle, szentül hitte, az bolondítja meg ezeket a szerencsétleneket, megvan neki a maga baja, még hogy itt is kifogjon egy Hajast, könnyu Raszmának ott fönn északon, ahonnan ide került, lehutheti magát a Balti-tengerben, de ô mit kezdjen majd odahaza ezzel a féktelenséggel. Raszma jóízuen nevetett, te szegény, te, és még nagyobb vakmerôséggel dolgozta fel újra és újra saját életét, mintha elôre elolvasta volna az egészet, úgy, ahogy lesz majd egyszer, és fölösleges részeket dobott ki belôle, ha nem tetszettek neki, helyettük folyton beleélt újabb és újabb epizódokat. Ez a teljes tisztulás, összegyujtötte a partra vetôdött medúzákat, kosarába rakta, ha megtelt, remegtek, nem undorodott, állt a tengerparton meztelenül és kente magára a nyálkás medúzákat, égették, csípték, nem bánta, kiuzte testébôl a nyavalyát és eltunt, talán lement a faluba, ott lehet igazán ízes kumiszra lelni, de valószínubb, hogy nem fuzött hozzá semmit, mert tudott magyarázkodás nélkül élni.
      Egy napon aztán ôt is magával vitte, nem tiltakozott, sejtette, úgyis hiába tenné, mennie kell. Ahogy leereszkedtek a meredek tengerparti úton, a település odalenn még kisebbnek látszott, mint amilyennek a magasból tunt. Néhány szegényes viskó, lakókat nemigen látni, itt-ott átkóválygott elôttük egy-egy kába Shalva, nem vett észre rajtuk semmi különlegeset, nyoma sem maradt vadságnak és szenvedélynek, közömbösen biccentettek és továbbmentek, statiszta szerepet osztottak rájuk, mintha más dolguk nem lett volna azonkívül, hogy megmutatják magukat és kisétálnak az Öbölbôl.
      Vásárolni fogunk, makacsolta meg magát Raszma, ô meg nézett rá, ugyan mit lehet venni ebben a porfészekben Shalvákon kívül, majd meglátod, és eltunt az egyik roskatag házban, és pár perc múlva egy hatalmas szônyeget húzott maga mögött, egyedül nem is tudta vinni a jókora hengert. Lépdeltek a forró harsogásban, elôl Raszma, hátul Hajas Rozál, aki nem értette, miért pont itt kellett megvenni ezt a lomot, ezernyi gond lesz belôle, a szállítást a repülôtéren majd jól megfizettetik. Folyt róluk a víz, mégsem álltak meg pihenni, mintha kötelezô feladatot teljesítenének, cipelték terhüket az országút közepén. Van, amiért messze kénytelen elmenni az ember, hogy hazavihesse, gyôzködte Raszma. Rozált bosszantották az efféle érzelgôs bölcsességek, ideig-óráig kapaszkodhat beléjük a rászoruló, de egyszer csak rádöbben, hogy nem mentenek fel semmi alól, bármennyire is hiszi, s abban a pillanatban szertefoszlanak, mintha soha ki sem találták volna ôket. Nem akart több ezer kilométerrôl szônyeget vinni a Rafandába, még nem vallotta be, de hazamenni se vágyott, mert végre nem érezte a konyhájuk szagát.
      Odahaza tél lett addigra, az Öböl virágzó mandulafáit pedig váratlanul betakarta a hó, a változás mégsem tunt fel senkinek, nem kívánták az ágakat lerázni, leszippantani, tisztába tenni, lefordítani, megérteni és beszélni róla, jobbnak látták az ablakmélyedésbôl figyelni, nosztalgia nélkül. Hosszas tépelôdés után elhatározta, mindenrôl beszámol Hajasnak, legszívesebben a papesznak írna, de az nem képes elolvasni, helyette számíthat a partvisos szomszédokra, mert azok folyton idegen leveleket bújnak, biztos abban, hogy az ô levelét ugyanúgy hangosan betuzik majd a lépcsôházban, ahol az ablak rég kitört, nincs ki becsináltassa, így az is hallja, aki az udvaron a szônyeget porolja, de mire a prakker megállna a kezében, odafent szépen összehajtogatják a levelét, visszateszik a borítékjába, leragasztják, még azt is ráírják, saját hibájukon kívül megrongált állapotban érkezett, becsempészik a levélszekrénybe és úgy mennek be a lakásaikba, mintha nem tudnának semmirôl, mint a virágzó mandulafák, havazik, a biológia mégis azt játssza, hogy itt nincs tél, már hogy lenne, csak botrány, micsoda botrány, esténként a sötét konyhában a papesz ül a hokedlin és óbégat, aztán a második agyvérzés után már csak hangtalanul tátog; ha nincs áramszünet, lassan mozgó szájáról le lehet olvasni: hol marad el ilyen soká Rozál?
      Raszma kibontja a szônyeget, széthengeríti a teraszon, kékesen csillog, nem szabadulhatnak, közelebb, egyre közelebb hajolnak, belefekszenek, belesimulnak és élvezik, hogy nem nyikorog alattuk a vaságy, rájuk nehezedik az égszínkék ég, nem bírják tartani, elgyengülnek, Cska nôvér hômérôt dug a hónuk alá, így alszanak el, mélyen, kábán, a fejük összeér. A hosszú folyondárszálak egyre surubbekké válnak, akár a repkény, kezdik benôni arcukat, egyre kevesebb látszik belôlük, befutják szemüket, orrukat, máris összefolynak, feloldódnak, eltunnek, a tincsek hullámai egyre magasabbra csapnak, sejteni lehet csupán, valahol egyszer valamikor, de arra is egyre rakódnak a hámrétegek, beborítva a végsô hordalékot. A haj - erôs, eltéphetetlen horgászzsinórból - elkészült, a nehezebbje ezután következett, a testet hozzánöveszteni, rugalmas izomnyalábokat eresztve, mert a kéz alatt ott kell lennie a hômérônek, nyílik az ajtó, az ajtónyílásban Cska nôvér higanyszeme, a hatalmas test föléjük hajol, kiragadja a hômérôt, meg sem nézi, rutinosan megrajzolja a lázgörbéjüket, a fôorvos úr megmondta elôre, a viharos tenger medúzákat vetett a partra, az Égszínkék Öbölre rászakad az este. Reggel majd megírja.

PODMANICZKY SZILÁRD:

TÁRCATÁR

Vízen járni nem szabad

(Ki gondolta volna?)

Egy gyerek teljes köru összekoszolása nem sok veszôdséggel jár, alapvetôen minden gyerek jól koszolható. Ott van mindjárt kezdetnek a keze. Ha megfog valamit, azonnal csupa kosz lesz, majd szépen kenegeti magára ezt a koszt, kétoldalt a nadrágjára, amely pillanatok alatt kéznél van. A koszolás folytatható az arccal, elég csak egyet vakarózni. Vagy elég csak futás közben megbotlani egy gyökérdarabban vagy járdaszegélyben, elhasalás vagy térdre rogyás, és máris nagy hatásfokkal koszolódik a gyerek, pluszban jól megüti magát, zsibong és hasogat az egész gyerek, mintha ketté vágták volna. A kibrummogott nyáltól szája sarkában összegyulik a por, s finom metszésu fekete vonallal rajzolja körül a száj ívét kiemelendô. De le lehet esni fáról, gödörbe lehet zuhanni, mind meseszeru akció, melynek végén a gyerek kissé elárvult külseje elválaszthatatlan a kosztól. A legmakacsabb kosz a sár, a legfélelmetesebb a vér, mindkettô ragad, és megindítja a gondolatképzést, hogy hogy fogja ezt otthon beadni a gyerek. Nyilván sehogy, a koszolhatóságot nem tudja magáról lemosni, mert a gyerek egyszeruen kosszal jár, már amelyik eleven, és nem fekszik naphosszat a szônyegen, mint akinek ezért vízibiciklit ígértek.
      Nem kell különösebben válogatnom a napok között, hogy melyiken nem, vagy amelyiken igencsak összekoszoltam magam. Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik úgy találták, hogy rajtuk kívül ezer meg egy érdekes dolog van, úgyhogy magammal csak a dolog végén törôdtem, végignéztem magamon, és láttam, csupa kosz vagyok. Bôven elég volt a végén megvizsgálnom magam, a koszolási részeredmények summázataként, hogy megállapítsam, hozzám képest a sárban fetrengô disznó fess úriember, s tán még szivarozik is.
      Forgótárcsás mosógépünk varázsvesszôként dolgozott a ruháimon, s mintha rotyogó levesrôl emelném a fedôt, felemeltem a fedelét és belenéztem a surrogva örvénylô vízbe, amely a munkavédelmi elképzelések szerint a legkisebb érintésre is elkapja az ember kezét, majd pedig, szevasz, komám, magába rántja az örvény fergeteges erejével; a nagyobb, terebélyesedô gyereknek viszont csak tôbôl csavarja ki a kezét. Kísérletképpen zoknikat hajigáltam az örvénylô vízbe, amely némi játszadozás, bemelegítés után egyetlen szippantással a mélybe vitte áldozatát. Az örvény gyerektépô hitelessége nem hagyott kétséget maga után, annál inkább a gépbe dobált fekete zoknik, amelyek közel azonos színárnyalatot biztosítottak minden gépben lévô ruhának, legyen az ünneplô fehér ing, vagy takaros, abrosz méretu orrtörlô kendô. Elsô néhány alkalommal kétségbe esve néztem örvénylô ruháimat, úgy éreztem, most meghalnak, ekkora strapát egyetlen ruha sem bír ki élve. Majd délután mégis megláttam ôket a kerti szárítókötélen, ahogy éppen pihenik a megpróbáltatást, felcsíptetve, hogy a virgoncabbjai el ne másszanak a szabad levegôn. De nem nagyon másztak azok sehová, mélységesen megviselte ôket a mosás, s utolsó próbatételként a tüzes vasalót kellett még kiállniuk, hogy újra rám kerülhessenek. Többször gondoltam, hogy ha szegényeknek ennyi megpróbáltatást kell kiállniuk, akkor igazán jobban vigyázhatnék rájuk. Amint magamra öltöttem egy tiszta ruhát, elképzeltem magamon a ruha mosógépben felvett észvesztôen örvénylô mozgását, majd a kötélen való himbálódzás magatehetetlen óráit, végül a lapos poklot, a vasaló izzó cikcakkjait. Azt gondoltam, ennyi hányattatás már igazán embert faraghat belôlem, olyan embert, aki képes a ruháival közös kollektívát alkotni. Csakhogy a friss és tiszta ruhában megtett elsô mozdulat már messzire vezetett, túl magamon, és bôven túl a ruhán. Fogadkozásaim mindig ôszinték voltak, hogy tudniillik magam leszek a tiszta ruha szobra, ám ennél azért lényegibb fogadalomra lett volna szükségem, egyszeruen arra, hogy amint tehetem, nem mozgok, de ha meg is mozdulok, nem érek hozzá semmihez, s alapvetôen a lábam se éri a földet. Ilyen mélyre ható fogadalmat azonban egyetlen korombeli gyerek sem képes megfogalmazni, még azok sem, akik tényleg csak gondolkodással töltötték az idôt, mozdulatlanul, a többnyire két hétig is foltmentesen hordható ruhaegyüttesben.
      Egyszer aztán elegem lett magamból, nem igaz, egyszeruen nem lehet igaz, hogy képtelen vagyok változtatni gyerekes magatartásomon, s elhatároztam, aznap úgy vigyázok a ruháimra, mint a szemem fényére, és ha kell, elbújok valahová, meztelenül lekucorodok, és napszálltáig a hasamhoz szorítva vigyázok a ruháimra. Az egyik szememmel alig látok valamit, az orvosi eredmény hosszú évek óta változatlan, látásom húszszázalékos, vagyis a szemem fényéhez képest óvni ruháim állapotát megint csak elhamarkodott állítás. Azonban késô délutánig tartottam magam, sehol egy folt, pecsét, föld- vagy vérnyom, gyenge látásom miatt is alig akartam hinni a szememnek, mi több, néha megkértem valakit, nézzen meg hátulról, nem vagyok-e koszos. Mindig nemet mondtak, de csak fu alatt hittem nekik, ezért ha nem figyelt senki, megpróbálkoztam a lehetetlennel: szemügyre venni a hátam közepét. Ameddig elláttam, valóban tisztaság uralkodott rajtam, ám délutánra már annyira elfáradtam a folyamatos önellenôrzésben, hogy gondoltam, valamiképp felfrissítem magam. Erre a legjobbnak a biciklizés ígérkezett, a bicikli tiszta volt, s ha arra gondoltam, hogy biciklizés közben a lábam sem éri a földet, úgy éreztem, ezzel a tisztán tartási alapszabályokat is betartom. És még az is a biciklizés mellett szólt, hogy láttam, több, hasonló korú iskolatársam szintén biciklizéssel próbálja estig tisztán tartani a ruháját, ezért azonnal csatlakoztam hozzájuk, és mihamar kitaláltam, nehogy értelmetlenül karikázzunk, játsszuk azt, hogy tartunk valahová. És bár pár utcát jártunk be, arra kértem ôket, hogy egyenként mindenki mesélje el, mit lát utazás közben. Így egyhamar eljutottunk az Alpokba, Dániába, Svédországba, Izlandra, fölbicikliztünk a Himalájára, bejártuk Amerikát és Kanadát, majd elérkeztünk Afrikába, amelyrôl mindannyian tudtuk, hogy csak kemény szafarikon gyôzhetôk le a terep nehézségei, s minél jobban beleéltük magunkat, annál inkább igyekeztünk biciklizési stílusunkkal élethuvé tenni az elmondottakat. Így történt, hogy a szafari utolsó napján halált megvetô bátorságunkról kellett tanúskodnunk, azaz egyenként áthajtani egy tizenöt méter hosszú és több méter széles pocsolyán, amelyben a víz féltengelyig ért. Volt, aki átment rajta, volt, aki egyszeru flakkal kikerülte, de én úgy gondoltam, hogy nekem, aki a játékot kitalálta, meg kell mutatnom, hogy hajt át a pocsolyán egy angolos eleganciájú és hidegvéru, igazi szafaris. Elegancia alatt értettem azt, hogy nem vettem túl nagy lendületet, egészen a pocsolya szélérôl indultam, de egyben ez jelezte a hidegvért is. A bicikli lassan haladt, fogta a kereket a sár, ám éreztem, ha elég keményen nyomom a pedált, éppen csak, de áthaladok rajta. Úgy a közepéig érhettem, mikor a gödör alján elfogyott a sár, helyette egy kerék nagyságú, gödör a gödörben elakadt a kerék. Lendület híján a kerék nem tudott kikapaszkodni belôle, de gondoltam, mint hôsök a bunkert, az utolsó pillanatig tartom magam. Egy helyben álltam és egyensúlyoztam, és úgy tíz másodperc múlva felnéztem, díjazzák-e a többiek a mutatványt. Hát éppen biztató tapsba kezdtek és üvöltöztek, mikor a távolban megláttam közeledni édesanyám. Az ígéret, jutott eszembe, s a végtelen lassú zuhanás közben vagy ezerszer végignéztem magamon, hátha látja édesanyám, meg hogy biztosan állíthassam, a legvégsô pillanatig tiszta maradt a ruhám.

SOMLYÓ GYÖRGY:

Sláger

               que sara que sara que sara
               que sara della mia vita que sara
               qui lo sa?

mi lehet mi lehet
az én életembôl mi lehet
ki mondja meg? ki mondja meg?

Ettôl a kérdéstôl remeg
A cinke kis teste ha kezedbe veszed
A cica farka ha görcsbe mered
A giliszta ahogy a földben tekereg
A sas ahogy a szirt körül lebeg
Az odvuk szájában sürgô termeszek
A bálna ahogy szuri a vizet
A hiéna ha dögre megy
Az albatrosz ha násztáncban tipeg
Ez rezegteti a nyárfalevelet
Ki mondja meg? ki mondja meg?
Ez a kérdés amire nincs felelet
Mégsem teheted hogy föl ne tedd
Amíg ott zihál kezedben az életed
Ki mondja meg? ki mondja meg?
To be or not csak ez az egy
Ettôl szuköl vinnyog vacog nyüszít
Héj pikkely toll szôr bôr alatt
Minden létre vergôdött pillanat
Az ázalagtól Hamletig

GÉCZI JÁNOS:

A

a hegytetôn
mivel ott van legközelebb istenhez
örökzöld szálfák és fegyveres levelu cserjék között
a temetô
amelyrôl nem lehet eldönteni
az éden az vagy annak tökéletesebb ámde földi formája
a vadkakukkfu-illatú paradicsomkert
esetleg
az alvilág elôtt elterülô sötét liget

riadt harangszó mellett temettek
a fakoporsó lakkos fedelérôl lecsúsztak a hangok
s hiába tudtam nem engem eresztenek
a finoman súrlódó kötelekkel
a virágok közé
hiába szaladtam a darázsderekú ösvényen
alá
a különbözô szentek nevével eljegyzett
növényeken utcákon tereken át
a hegytetôn befogott látványtól
attól az árnyéktalan képtôl
nem
meg nem menekültem

ORBÁN OTTÓ:

A létezô szocializmusról

A létezô szocializmus két legfôbb hibája,
Hogy sem szocializmus nem volt, sem nem létezett.
Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra,
Mindent a maga méretére kicsinyített:
Házat, utcát, életet, halált. Nem mintha nem
Lett volna a kisszeruségben is szenvedés,
De az is kisszeru volt, elfért olyan mondatokban,
Hogy "kiutazása közérdeket sért" és "ezt mi most
Elvisszük" (egy Jugoszláviában kiadott, magyar
Nyelvu újságot, a vasúti fülkébôl, útban Zágrábból
Hazafelé) meg "szerencséje, hogy az ôrnagy elvtárs
Tud angolul" (és így saját hatáskörében eldöntheti, hogy
Veszélyt jelentenek-e John Donne versei az államrendre
Nézve.) A hülyeség volt kibírhatatlan; az, hogy ebben
Teljék el az életünk, hogy haló porunk fölött is otromba
Szoborrá öntött bronz izomemberek álljanak ôrt. A diktatúra
Azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz,
Hogy egyik nap jön a másik után és mindegyik ugyanolyan,
Hogy meghízol és nem ismersz magadra a tükörben,
Mert az is ô, ahogy utálod, ahogy ellenállsz,
Míg történeted köré az éjszaka írja
A fényregény egyik lehetséges befejezését
Vörös köddé enyészô csillagaival.

Mûelemzôk rémuralma

Platon eszményi államában filozófusok intézik a pénzügyeket is -
csoda-e, ha két hónap alatt az egész bankszektor csôdbe megy?
Ügyetlen és rideg és törékeny fogalmainkkal
egy lepke szeszélyes röptét kívánjuk körbeírni -
a muszavaival mankózó muelemzô receptje nyomán
még soha senki nem fôzött ehetô levest...
A muvészi hatás alján mindig is maradni fog valamennyi sötétség,
melyet elôbb derít föl egy csatakos hímtag, mintsem az agy
bármely szikrázó képzettársítása: az ember
az ösztönök éjszakája is, dzsungel, s mint ilyen, áthatolhatatlan,
csak a jaguár szemének gyémánt izzása fúrja át...
Marx és Heidegger végül is abban egyek,
hogy röpdösô virágfejektôl tarka rétnek
a filozófia kórházi lepedôjét képzelik.


Apámuram

Álmodám ezen négy sor verset az Úrnak 2000-ik esztendejében, 24-edikén januárius havában, éjszaka. Felettébb különös valóban, hogy az én apám ötvenöt évvel ennek elôtte megholt, mikoris hollófekete hajában csupáncsak néhány ôsz csík esék vala, és én ôtet apámuramnak soha az Istennek világán nem szólítám eddigelé. Gyanítom, nem is ô ül azon széken, hanem maga az élet.

Apámuram egy széken ül,
Nem társaságban, egyedül.
Fehér haja igen fehér,
Tanúsítja, hogy itt a tél.