Amióta tudjuk, hogy ha mást nem is, Pokornit tényleg megfigyelték, többször levettem a polcról Herczeg Ferenc gyujteményes munkáinak díszkiadásából a huszadik kötetet, mert abban található a novella, amelynek A láthatatlan Pokorny a címe.
Többször levettem, és megannyiszor vissza is tettem. Újra meg újra megállapítottam, hogy - megfigyelt emberrôl lévén szó - rengeteg kecsegtetô poén rejlik ebben a címben, de mindannyiszor annyiban hagytam.
Majd végre eljött egy nap, amikor hátralapoztam a címtôl a novella utolsó mondatához. És ami ott áll, az túlmegy a nevekkel való olcsó viccelôdésen. A végsô két sor ugyanis egyértelmuen a mának szól: a médiakuratóriumok - meg az utóbbi két esztendô alatt tapasztalt többi hasonlók - ügyének tökéletes összefoglalása. Idézem a váteszi szerzôt. "...A történelem tanúsága szerint bôsz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de fôleg azt, ami nem az övék."
Olvassunk több Herczeget!
Hogy a televízió értéket közvetít - akár az alsóbb néposztályoknak is -, vitathatatlan tény, amit a következô jogeset (BH 2000/43.) is egyértelmuen bizonyít:
"A bántalmazás következtében a vádlott hanyatt esett, az ajka kirepedt, és fejét a tarkótájékon a betonozott talajba ütötte.
A vádlott ekkor a zsebében lévô bicskáját elôvette, majd a hosszabbik - 8 cm - pengét kinyitotta, és a földrôl felemelkedve nagy erôvel a sértett hasába szúrt. A sértett és a vádlott között ekkor véget ért a tettlegesség, és távozóban kezet fogtak egymással..."
Milyen sportszeru - kiálthatunk fel, bár felesleges a rácsodálkozás, hisz nálunk minisztériuma is van az effajta ügymenetnek. Azt azonban további kutatásoknak kell eldönteniük, hogy a híradó, egy sportközvetítés, vagy valamely más szórakoztató musor adta az értékes mintát a feleknek.
Vagy csak valami érdekes kezdôdött a televízióban és sietni kellett haza?
Amint az várható volt, a Fôvárosi Közgyulés ezúttal sem tudott dulôre jutni a türelmi zónák kijelölésében. Nagytétény már biztos befutónak látszott, amikor kiderült, hogy a kéjelgésre kiszemelt terület - a nagytétényi fennsík - természetvédelmi övezet, amelyet egyébként szemétlerakásra használnak. (Szemünk se rebbenjen, ez van.) Egyre valószínubbnek látszik, hogy ez a dolog már nem fog jól elsülni. Azonban, hogy a tisztelt testület mégse távozzon dolgavégezetlenül, sebtében hozott egy határozatot. "Türelmi zóna nincs, ingatlanadó van" - adta hírül a sajtó. Nem kétséges, hogy a türelmi zónák kijelölése helyett még számos új adóval fogják sújtani a jámbor polgárokat. Ez valahogy sokkal simábban megy. Nem szólhatunk azonban egy szót sem, a Közgyulés a témánál maradt. Mert ha képtelenek megoldást találni arra, hogy a lányokat hol lehet meg, csak arról dönthetnek, hogy velünk miként lehet ki.
Hiszen úgyis egy hatalmas türelmi zóna az, amelyben élünk, csak eddig másként neveztük.
1999. májusában 400 gödi lakos - köztük a település polgármestere s képviselôi - levélben kérte a gödi képviselô-testületet, hogy a gödi ifjúsági tábor területét nyilvánítsa védetté. A levélre válasz nem érkezett.
Hogy egyértelmu legyen: a gödi önkormányzatnak a gödi önkormányzathoz írt beadványára a gödi önkormányzat tíz hónapja nem válaszolt a gödi önkormányzatnak.
Szegény Örkény. Micsoda egyperces ment veszendôbe.
Az embereket szerte az országban irritálja, hogy a focisták milliókat keresnek és mégsem tesznek meg mindent a gyôzelemért, nem csúsznak-másznak a labdáért. Ha nem sikerül megállítani ezt a káros folyamatot, akkor a szurkolók elpártolnak egy olyan sportághoz, melynek mérkôzésein érzik, hogy ôk is fontosak. A labdarúgók és klubjaik ugyanis egyáltalán nem törôdnek a nézôk kiszolgálásával.
Mindezt Egidius Braun, a Német Labdarúgó Szövetség elnöke mondta a DPA hírügynökségnek.
Jaj, szegény németek!...
Tizenéves ifjak földúlták a nagyatádi zsidótemetôt. Kihantolták a rég holtakat, hogy aztán szétzúzzák csontjaikat.
"Nem alantas szándékkal tették" - mondá a szóra bírt rendôrtiszt az egyik tévéhíradónak. "Nem antiszemitizmusból" - mondá egy másiknak.
No már most, ugye, másnap a barcsi zsidótemetôben randalíroztak ilyen nem alantas garázdák, majd alig négy nap múltán Tiszafüreden tették helybéli társaik ugyanezt. Tisztelettel kérdem: vajon nem furcsállják-e illetékes szerveink, hogy egyéb vallású holtak valahogy nem vonzzák ezeket a némileg egyoldalú nem antiszemitákat? Méltóztassanak ezen elgondolkodni, kérem.
Már csak úgy EU-alapon is.
Mostanában mindenki a környezetvédelmi minisztert szidja (már megint), mondván, a ciánszennyezôdésre késôbb reagált a kelleténél, napokon keresztül a vízügyeseket nevezte illetékesnek a halpusztulásban, és legfôképpen nem csinált semmit. Pedig ha van vád, melyben Pepó Pál ártatlan, akkor ez az. Ô már jó elôre megtette az óvintézkedéseket, mielôtt még bármi történt volna a romániai vállalatnál. Kirúgatott a magyar környezetvédelembôl mindenkit, aki Aradi.
Hát tehet ô arról, hogy nagybányait nem talált?
Nézem az Ír Filmhét nyitófilmjét. Neil Jordan filmje, A kis véreskezu. Megrendítô tragikus alkotás egy magára maradt, víziói által üldözött kiskamaszról. Van a filmben sertésvágóhíd, gyermeki erôszak és gyerekkel erôszakoskodó felnôtt, öngyilkosság és erôszakos halál, vér, feldarabolt holttest, az atomháború vízióját felidézô, megperzselôdött disznók. Nem akarok elriasztani senkit a filmtôl. Van benne humor, irónia, feszültség, és a végén feloldás. Elgondolkodtató, furcsa, szép film.
A film végén hosszan pereg az alkotók, közremuködôk listája. Legvégén a megnyugtatónak szánt mondat: a film forgatása közben élô állatokat nem öltek meg. Nyilván csak így nyerhették el a bemutatáshoz a nagy tekintélyu nemzetközi állatvédô szervezetek beleegyezését.
Ha egyszer az embervédô szervezetek is ilyen erôsek lennének!
Minap a Sláger Rádió Bumeráng címu musorára (Egy musor nemcsak bennszülötteknek) pirítottam a kenyeret. Éppen kiugrott a kenyér, amikor a villanyárakkal, energiafogyasztással poénkodtak. A musorvezetôk sokat és kiadósat röhögtek a saját vicceiken, nem is csoda, hisz egyikôjük saját bevallása szerint mókamesteri tanfolyamot végzett az úttörôknél. Amikor Dózsa Györgyre terelôdött a szó, a vajasmézes a szégyentôl a torkomon akadt. Az egyik mókamester mondja, hogy eredetileg villamosszéket szántak Dózsának is, de tekintettel a korra, csak sparheltra tudták ültetni. Hahaha! Még halálra röhögöm itt magam reggelizés közben. A második szelet kenyér már nem mert kiugrani, inkább bennégett a pirítóban.
Még jó, hogy a szégyen kollektív érzés.