1998. november 12-én, egy csütörtöki napon az Orbán-kormány ülését követô szokásos tájékoztatón Borókai Gábor kormányszóvivô azt közölte az egybegyult újságírókkal, hogy "a kormányülés témája volt a Kormányzati Ellenôrzési Iroda [KEI] azon vizsgálata, amelyre a miniszterelnök úr adott utasítást, és amely az orosz államadósság lebontásának helyzetét vizsgálta". Hozzátette, hogy "a KEI a polgári célú szerzôdések egy részét vizsgálta, és olyan jellegu szabálytalanságokat talált, amelyek további vizsgálatok elrendelését igénylik - és erre a miniszterelnök úr föl is fogja kérni az illetékes szerveket". A szóvivô nem árult el részleteket az ügyrôl, ám a kormányülés egyik résztvevôje szerint a további "tényfeltárás" elrendelését az indokolta, hogy Orbán "nem találta elég keménynek" a jelentést. Sepsey Tamás, a KEI elnöke - aki a jegyzôkönyvek szerint nem volt jelen a kormányülésen - ennek ellenére azt mondta a Magyar Televízió aznapi Kormányváró címu musorában, hogy "vizsgálatunk során azonban számos olyan új és visszásságnak minôsíthetô tényt állapítottunk meg, amelyek az elmúlt idôszak politikai erôinek és a gazdasági erôinek a vélhetô összefonódására tettek tanúbizonyságot". Azt is kijelentette, hogy "foglalkoztunk azokkal az ügyekkel, amelyeket korábban Demeter Ervin MDF-es képviselô által vezetett, úgynevezett olajgate-bizottság már vizsgált, és a megállapítások döntô többségét, mondhatnám szinte teljes egészükben megalapozottnak találtuk". Szerinte bizonyítást nyert: az államadósság behajtásában az MSZP-hez közeli vállalkozások vettek részt. Majd hozzátette, hogy az adósság lebontásában részt vevô - ám nem nevesített - cégek mintegy 19 millió dollárral nem számoltak el a költségvetésnek.
Az Orbán-kabinet - elôdeihez hasonlóan - a gyanús gazdasági tranzakciók kivizsgálását ígérte kormányra kerülésekor, amelyek között rendre felmerült az orosz-magyar államadósság lebontásának ügye is. Jószerivel azonban a november 12-i kormányülés volt az egyetlen alkalom, amely után az adósság behajtásának gyakorlatát vizsgáló állami szervezetek képviselôi errôl a nyilvánosság elôtt is beszéltek. Sepsey a köztévének adott interjújában utalt a Nádor '95 Rt. szerepére, amelynek tevékenységét külön is vizsgálták, és amely egy - a múlt pénteken eredmény nélkül zárult - büntetôeljárás alapjául is szolgált. A titkosszolgálati berendezések behozatalát hamarosan külön parlamenti bizottság kezdte vizsgálni (ÉS, 2000. február 25.), az államadósság behajtásának kérdése pedig rövidesen kikerült a nyilvánosság által ismert napirendbôl. A háttérben azonban az Orbán-kormány azóta is komoly erôfeszítéseket tesz azért, hogy az 1996 tavaszán megtorpant és késôbb is csak rövid idôre feléledt folyamatba új életet leheljen.
Az orosz államadósság behajtása a kezdeti lendület után elôször 1996 tavaszán akadt el hosszabb idôre. Az orosz kormány ekkor - elsôsorban költségvetése nyomorúságos állapotára és a gazdasági krízisre hivatkozva - gyakorlatilag teljesen befagyasztotta külföldi adósságainak törlesztését (ÉS, 2000. február 25). Sokak feltételezése szerint e lépésben szerepet játszott az 1995 végén kirobbant olajgate-ügy is, melynek során a két ország kapcsolatáról számos, addig titkosnak minôsülô információ került nyilvánosságra. T. Asztalos Ildikó, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) politikai államtitkára 1997 tavaszán a parlamentben ki is jelentette, hogy az oroszokkal "az is hátráltatta a megegyezést, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel a törlesztéssel kapcsolatos esetleges visszaélések felderítésére". (Magyar Hírlap, 1997. március 28.)
A folyamatot közelrôl ismerôk azonban valamennyien egyetértettek abban, hogy a törlesztés jóval inkább az "orosz fél fizetési hajlandóságán, semmint a magyar belpolitikai helyzeten" múlott. Igazukat bizonyítja, hogy amikor a Mihail Kaszjanov, akkori orosz pénzügyminiszter-helyettes (ma miniszterelnök-helyettes) által vezetett orosz delegáció 1997 márciusában újrakezdte a tárgyalásokat, kizárólag az adósság átütemezését akarta elérni. Egyik informátorunk szerint erre is csak azért került sor, mert lejárt az 1994-es Boross-Csernomirgyin-megállapodásban rögzített, törlesztésre vonatkozó hároméves határidô (ÉS, 2000. február 18.). A tárgyalások egyik résztvevôje szerint ezek a megbeszélések "rendkívül nyugodt és diplomatikus légkörben folytak", bár kezdetben inkább a "süketek párbeszédére hasonlítottak". Oroszország ekkor már közel egy éve egyetlen petákot sem fizetett hitelezôinek, Kaszjanov röviddel ideérkezése elôtt az orosz államadósság átütemezésérôl állapodott meg a hitelezôket tömörítô Párizsi és a Londoni Klubbal. A szerzôdésekben ugyanakkor arra is kötelezettséget vállaltak, hogy más hitelezôknek sem nyújtanak ennél jobb feltételeket. Az orosz állam mindkét esetben azt vállalta, hogy az adósságait 25 év alatt fizeti vissza, és hat, illetve hét év türelmi idôt kap a törlesztés megkezdésére.
Bár a kilátások emiatt nem voltak túl rózsásak, Kaszjanov budapesti tárgyalásai mégis fordulatot hoztak az orosz-magyar államadósságot illetôen. Az orosz fél ugyanis elfogadta azt a magyar érvelést, miszerint "ez az adósság kényszerhitelnek minôsül, ezért más elbírálás alá esik, mint a nyugati államok és pénzintézetek által folyósított kölcsönök". Egy minisztériumi feljegyzés szerint azonban Kaszjanov azt is közölte, hogy "a további évekre vonatkozóan semmilyen kötelezettséget vállalni jelenleg nem tud, és csak azon projektekrôl van módja tárgyalni, melyeket jelen idôpontig mind magyar, mind pedig orosz részrôl hivatalosan befogadtak". Miután pedig az oroszok a Boross-Csernomirgyin-megállapodás alapján már törlesztették adósságaik közel 60 százalékát, türelmi idôt ugyan nem kértek, de a szállítások végsô határidejét további négy évvel eltolták. Gilyán György, az IKM közigazgatási államtitkára az orosz delegáció elutazását követôen bejelentette: "Magyarország számára elfogadhatónak tunik az az átütemezési javaslat, amelyet az orosz fél tett (...) tartozásának törlesztésére." (Magyar Hírlap, 1997. március 29.) A javaslatot - miszerint a Boross-Csernomirgyin-megállapodásban foglalt kötelezettségek "teljesítési határideje 2000. december 31-ig meghosszabbodik. Egyebekben a többi cikk változatlan marad" - végül levélváltás keretében véglegesítették 1997. július 8-án.
Gáz van
Ez a dokumentum azonban hiába erôsítette meg az adósságlebontás kiindulópontjának tekintett Boross-Csernomirgyin-megállapodást, azon a háttérben a két félnek már jóval az átütemezés elôtt sikerült átlépnie. Az oroszok ugyanis eredetileg kizárták, hogy az adósságot energiahordozóval vagy készpénzzel csökkentsék (ÉS, 2000. február 18.), a közös projektek jegyzékébe ennek ellenére - információink szerint orosz javaslatra - bekerült egy "gázszállításokra vonatkozó pénzügyi konstrukció" is. Az ügyletet egy minisztériumi feljegyzés szerint "az orosz pénzügyminiszter-helyettes úr speciális tételként jellemezte, amelyik egyedi elbánást igényel". Tudomásunk szerint ez a különleges elbánást igénylô tétel százmillió dollár értéku földgáz volt, amelyet az orosz gázipari cég, a Gazprom szállított a Mol Rt.-nek 1997 folyamán. Úgy tudjuk, ezt a lehetôséget az orosz cég "járta ki magának" annak fejében, hogy odahaza elengedik tetemes köztartozásai egy részét. Az ügylet során az államadósságot a Gazprom tulajdonában álló Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) külföldi off-shore cégére engedményezték, a többi "adósságlebontóhoz" hasonló feltételekkel. Ezt az ügyletet annak idején Kósa Lajos (Fidesz) a parlamentben kérte számon: "Mióta van bejelentve ennél a kereskedelmi banknál földgáz-kereskedelmi és -értékesítési tevékenység?" Feltette azt a kérdést is, hogy "ez az egymilliárd köbméter földgáz nem okoz-e a Molnak újabb veszteséget azáltal, hogy a kormány árpolitikája miatt a földgáz-értékesítés a Molnál eleve veszteséges? Végül: jó-e az országnak az, hogy újra földgázt kell a kôolajszármazékok helyett eltüzelni, és ez nem érinti-e hátrányosan Magyarország energiapolitikai és -stratégiai érdekeit?" T. Asztalos Ildikó, az ipari tárca államtitkára válaszában csak annyit közölt, hogy "kényszeruen tudomásul vettük, hogy a további adósságkihozatalban kiindulásként az orosz fél felajánlásai a mérvadók. (...) Magyar részrôl, a nemzetgazdaság érdekeit szem elôtt tartva, minél nagyobb mértéku törlesztés elérésére törekedtünk (...) Ezt az orosz partner gázszállítás formájában vállalta, úgy, hogy magyarországi bevételének egy részét törlesztésként befizeti a Magyar Államkincstárnak. Orosz részrôl megjelölték azt a bankot is, amelyen keresztül ez a pénzügyi konstrukció lebonyolódik. Ezzel terven felüli ez évi törlesztést vállaltak." Tudomásunk szerint ez a törlesztés meghaladta az 58 millió dollárt (12 milliárd forintot), amelyet az ÁÉB végül 1998 folyamán fizetett be a magyar költségvetésbe.
Ugyancsak a Gazprom lett volna a fôszereplôje annak az ügyletnek is, amely a csôd felé tántorgó Postabank feltôkésítését célozta. Ezzel a Boross-Csernomirgyin-megállapodás másik passzusa sérült volna, ami az államadósság készpénzzel történô kiegyenlítését zárta ki. Az ügy egyik közeli ismerôje szerint azonban "az orosz fináncoligarchiát kevéssé érdekelték az államközi megállapodások, százmillió dollárért viszont már ôk is lehajoltak". Kormányzati források szerint ez úgy történt, hogy az oroszok 1997 januárjában közvetítôk útján váratlanul jelezték: hajlandók lennének az áruszállítási szerzôdésekkel még le nem fedett államadósságot készpénzben törleszteni. Innen azonban meglehetôsen összekuszálódnak a szálak, ami egyébként minden, a tranzakcióban részt vevô szereplônek érdekében állt.
Az errôl folytatott háttérbeszélgetések során annyi mindenesetre kiderült, hogy az ajánlatot - amely 1997 elején még csak a szerzôdésekkel le nem fedett háromszázmillió dollár felére, késôbb azonban már a teljes összegre vonatkozott - a lehallgatóberendezések behozatalával hírhedtté vált Nádor '95 Rt. (ÉS, 2000. február 25.) közvetítette. A magyar cég tulajdonosa, Szász András a londoni Singer & Friedlander (S&F) bankházat, az orosz oldal pedig meg nem erôsített információink szerint egy amerikai céget, a New Alliance Corporationt vonta be a tranzakcióba. Az eredeti elképzelések szerint az adósság kivásárlására a Nádor '95 Rt. pályázott volna, erre 1998. február 6-án a magyar Pénzügyminisztérium (PM) elôszerzôdést is kötött vele. A magyar cég az adósságot a S&F-New Alliance közvetítôláncon keresztül a Gazpromnak értékesítette volna a névérték 70-75 százalékáért, az orosz gázipari cég pedig az általa diszkontértéken vásárolt adósság teljes összegével csökkentette volna köztartozásait. Az ügylet során lényegében mindenki jól járt volna: a közvetítôk 2-3 százalékos tisztes jutalékra tettek volna szert, a Gazprom olcsón letudta volna adótartozását, a két állam pedig megszabadult volna egy régrôl húzódó problémától, amit a polgári szerzôdésekkel le nem fedett adósságállomány okozott.
A lebonyolítás azonban technikai nehézségekbe ütközött: a Nádor nem tudta letenni az asztalra az adósság egy százalékának megfelelô bánatpénzt és a bankgaranciát. A pénzt ugyan végül megszerezték, a PM azonban a közvetítôktôl is biztosítékokat követelt, nehogy a magyar költségvetés hoppon maradjon az ügylet végén. Meg nem erôsített információnk szerint a S&F biztosíték gyanánt egy spanyol ingatlanokból álló portfóliót ajánlott fel, ez késôbb a Postabank tôkeemelése során Telnan-ügylet néven vált ismertté (Bank bán IV. - ÉS, 1999. június 18.). A tranzakció végül mégis vakvágányra futott, mert kiderült: a követelésvásárlás pénzintézeti tevékenységnek minôsül, amelyre a Nádor '95 Rt.-nek nincs jogosítványa.
A Postabank elsô emberének, Princz Gábornak viszont kapóra jött az oroszok fizetési hajlandósága. Ebben az idôben már kétségbeesetten kutatott olyan befektetô után, aki hajlandó friss tôkét pumpálni a rogyadozó pénzintézetbe (ÉS, 1999. június 18.). Informátoraink szerint Princz egyformán jó kapcsolatot ápolt a Nádor '95 Rt. tulajdonosával, Szász Andrással és Máté Lászlóval. Bár az MSZP alelnökének formálisan csak annyi köze volt a Nádor '95 Rt.-hez, hogy sógora, Matyók György a felügyelôbizottság elnöke volt, információink szerint azonban Szász és Máté "surun mozogtak együtt üzleti ügyekben". Ôk hárman ötlötték ki "süteményezés és libamájas szendvics evése közben" azt a konstrukciót, hogy "miként lehetne az orosz ügyletet betenni a Postabankba". Egy, a PM-nek 1998. március 25-én írott feljegyzésben felvázolták: "Az orosz államadósságot a Magyar Államkincstár 58 cent/USD árfolyamon, libor kamatozással, 2000. december 22-ig halasztott fizetéssel adja el a Singer & Friedlander londoni bankcsoportnak. A bankcsoport a fizetés biztosítékául egyrészt 18 milliárd postabanki tôkebefektetést, másrészt 110 millió dollár értéku ingatlangaranciát köteles a Magyar Államkincstár javára biztosítani. (...) A portfóliócserét úgy hajtanák végre, hogy a Postabank Rt. megfigyelési kategóriába sorolt portfólióját kivinnék a Singer & Friedlander által kijelölendô vállalatba, majd a Kincstár számára az orosz államadósság rendezés kapcsán, fedezetül felajánott ingatlanportfóliót bevinnék a Postabank Rt. állományába. Ezután az államadósság eladásának az Államkincstár felé szükséges fedezetét a Postabank Rt. részvénycsomagja és a (...) Postabankból kivett portfólió együttesen képezné. Jogosan feltételezhetô, hogy a fentiek szerint teljesen kitisztított és tôkésített Postabank Rt. részvényeinek értéke 2000. december 22-ig eléri a közel 300 százalékos értéket, mely esetén az állam 58 cent + kamat értéken hozzájut az államadósság eladásával esedékes bevételéhez."
Azt máig homály fedi, hogy az ügylet végül miért nem jött össze. Princz egyik közeli ismerôse szerint a "fiúk nem tudták rendesen összerakni a konstrukciót", mások szerint viszont a pénzügyi tárca felsô vezetése volt a ludas, mert "mindenáron szakmai befektetôt és valódi tôkét akart látni a Postabankban".
A sikeresen lebonyolított gázszállítástól és a végül befulladt Postabank-ügylettôl eltekintve azonban az orosz adósság behajtása nem lendült ki a kátyúból. A kormányváltást követôen, 1998 augusztusában Orbán Viktor miniszterelnök azonnal vizsgálatot rendelt el, mondván: "Meggyôzôdésünk, hogy a korrupciógyanús ügyek amiatt szaporodtak el, mert verseny helyett régi-új kapcsolatrendszerek határozzák meg az üzleti élet jó részét." (Magyar Narancs, 1998. február 19.) A KEI ennek megfelelôen elsôsorban azt kutatta, történt-e a folyamat során pénzügyi visszaélés, és terhel-e valakit személyi felelôsség. A vizsgálat lezártát követôen azonban Sepsey Tamás KEI-elnök meglepô kijelentést tett: "Jól tudjuk, hogy mindig vannak olyanok, akik megpróbálnak a zavarosban halászni, önmagában Magyarország számára az adósság lebontása végeredményben megfelelônek minôsíthetô. Tehát az egész folyamatnak az összképe ezektôl a visszásságoktól eltekintve gazdaságilag nem volt káros az országnak." (MTV, Kormányváró, 1999. november 12.)
Hogy ezen a KEI elnöke pontosan mit értett, arra egy minisztériumi feljegyzés adta meg a választ. Eszerint az adósság lebontása "a magyar költségvetési mérleget eddig 147,3 milliárd forinttal javította". Ebbôl 116,3 milliárd forintot a haditechnikai szállítások tettek ki, amelyek két fô tételbôl - MIG 29-es repülôgépekbôl (ÉS, 2000. február 18.) és BTR-80 típusú páncélozott szállító harci jármuvekbôl - álltak. A költségvetésnek további 31 milliárd forint készpénzbevétele származott azoknak a cégeknek a befizetéseibôl, amelyek polgári áruk szállításával bontották le az orosz államadósságot (ÉS, 2000. február 25.). A feljegyzés szerint "amennyiben a törlesztés 2000. év végéig befejezôdik, úgy az adósság összege után járó kamat - az MNB szerint - 180 millió dollárt tesz ki (...) Ezen kívül bizonyos projektek teljesítése különbözô okok miatt leállt (a függôben lévô összegek, amelyek szerzôdésbontás esetén újra pályáztathatók: 160 millió dollár), továbbá van egy olyan projekt, melynek teljesítése még meg sem kezdôdött (ez 50 millió dollár), így összességében mintegy 390 millió dollár összegu adósság lebontására további lehetôségek mérlegelhetôk."
Mint azonban azt késôbb látni fogjuk, a mérlegelést követôen az Orbán-kabinet sem jutott elôdjénél többre: bizottságot hozott létre a minisztériumok képviselôibôl - amit nem tárcaközi, hanem operatív bizottságnak nevezett el -, amely ugyancsak magáncégekre igyekezett bízni az államadósság behajtását.
1998. augusztus 18-án azonban az orosz gazdaság hosszú agónia után összeomlott, így a minisztériumi szakértôk hiába gyártottak terveket a folyamat beindítására, Oroszország újra befagyasztotta adósságainak törlesztését. A témát jó fél év múlva Chikán Attila gazdasági miniszter vetette fel újra. 1999. január 18-i moszkvai látogatása azonban kiábrándító eredményt hozott, ugyanis "orosz részrôl súlyosnak minôsítették a gazdaság helyzetét és további drámai fejleményeket sem zártak ki". A tárgyalásokon az oroszok közölték, hogy a Szovjetuniótól örökölt külsô adósságok törlesztését felfüggesztették, és mivel a nemzetközi hitelezôkkel folytatott tárgyalások még nem zárultak le, a Magyarországnak szánt törlesztés menetérôl legkorábban májusban tudnak érdemben szót ejteni. Ugyanerrôl egy magas pozícióban lévô forrásunk, aki hivatalánál fogva végigkísérte a tárgyalásokat, azt mondta: "Az orosz fél a diplomácia nyelvén nagyjából azt közölte velünk, hogy a magyarok már egy csomó pénzt kaptak, és nekik még a cseheket és a lengyeleket is ki kell elégíteniük."
Újabb fél év telt el, mire a kormány - szakértôi szintu egyeztetések után - napirendre tudta tuzni az orosz államadósság további lebontásának kérdését. 1999. június 1-jén egy határozatban arról rendelkezett a kormány, hogy nyilvános pályázatot kell hirdetni, és ennek eredményérôl be kell számolnia a gazdasági miniszternek. A pályázat teljes szövege 1999. július 20-án jelent meg a Külgazdasági Tájékoztatóban, és a gazdasági tárca hirdetményeket tett közzé több országos napilapban is. A pályázaton - amelynek határideje szeptember 6-a volt - információink szerint végül nyolc cég vett részt, összesen 330 millió dollár értéku államadósság megvásárlására nyújtottak be ajánlatot. Ezeket az operatív bizottság szeptember 17-i ülésén értékelte, és azt állapította meg, hogy "a kivásárolni szándékozott összeg nem érte el a még hátralévô adósságkeretet". A bizottság azonban kiemelte, hogy az ajánlattévô cégek egy része kisebb "diszázsió" mellett tette meg ajánlatát, ami azt jelenti, hogy a korábbi 58 százaléknál nagyobb hányadot fizettek volna a költségvetésnek. A pályázati feltételeknek azonban végül csak két cég felelt meg, ezek egyike értesüléseink szerint a Kapolyi-féle System Consulting Rt. volt amely 40 millió dollár kivásárlására pályázott. A másik befutó is az adósság lebontásában már korábban is részt vett Speed-Ex Kft. lett, ôk egymillió dollár értéku adósság megvásárlására tettek ajánlatot.
Az operatív bizottság tudomásunk szerint elô is készítette a kormányrendeletet, amely jóváhagyta volna a két nyertes által igényelt összeget, ez azonban be sem jutott a kormányülésre, mert egy informátorunk szerint elakadt "valahol a valódi döntési szférában". Hogy ez pontosan mit jelent, arról forrásaink ellentmondásosan nyilatkoztak. Egyesek szerint Orbán Viktor és legszukebb köre döntött így, mások szerint viszont a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) vezetése fúrta meg az elôterjesztést. Abban viszont valamennyien egyetértettek, hogy a jelenlegi kormányzat "nem tekintette politikailag semlegesnek a nyerteseket". Kapolyit ráadásul a Chikán-féle gazdasági vezetés szakmailag is "kártékony embernek" tartotta, mindenekelôtt ipari minisztersége során végzett tevékenysége, többek között az eocén-program kidolgozása miatt.
Kormányzati forrásaink szerint mindenesetre az világossá vált, hogy "a nyilvános pályáztatás nem teljesítette azt a várakozást, miszerint tömegével jelennek majd meg az adósság lebontásában részt venni szándékozó magyar vállalkozók". A pályázók fôként azok körébôl kerültek ki, akik a korábbi években is aktívan részt vettek a folyamatban. Mint azt egyikük elmondta, az adósság lebontása speciális szaktudást igényel, nem úgy megy, hogy "az ember kimegy egy bôrönddel Moszkvába, és máris hozza vissza a dollármilliókat".
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a kormányzaton belül is megoszlottak a vélemények arról, hogy mit kellene tenni ebben a patthelyzetben. A gazdasági tárca ugyan igyekezett felszínen tartani a kérdést, de a helyzet egyik jó ismerôje szerint "azt is tudtuk, hogy nem érdemes rajta görcsölni". A PM és a MeH azonban egyaránt sürgette a tárcát, hogy tegyen valamit, mert a tavalyi költségvetés 25,5 milliárd forint olyan bevételt tervezett, amely a külföldi adósságok behajtásából származik.
Mihail Kaszjanov újabb, tavaly ôszi látogatásakor azonban hamar világossá vált, hogy hiába tervez bevételeket a magyar költségvetés, minden az oroszok fizetési hajlandóságán múlik. A tárgyaláson részt vevôk szerint - akik az orosz pénzügyminisztert jól felkészült, korrekt tárgyalópartnernek írták le - Kaszjanov a diplomácia nyelvén nagyon udvariasan, de határozottan kijelentette, hogy "mostanában nem óhajtanak fizetni". Arra azonban hajlandóságot mutatott, hogy a még függôben lévô ügyeket rendezzék. Ezen a határôrségnek beígért több száz darab Lada Niva típusú terepjárók és a Nádor '95 Rt. által megrendelt metrókocsik (ÉS, 2000. február 25.) szállítását értette. Ez utóbbival kapcsolatban ekkor derült fény arra, hogy az eredetileg ötvenmillió dollárosra tervezett gyártást az orosz pénzügy tízmillió dollár értékben már elôfinanszírozta, és az elkészült szerelvények "ott rozsdásodnak a gyár udvarán". Ez a metrókocsi ügylet végül az egész folyamatnak a "kerékkötôjévé vált", miután az oroszok a további tárgyalásokat tudomásunk szerint ennek a tíz darab szerelvénynek az átvételéhez kötötték.
A Nádor '95 Rt. és a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) vezetôje már 1998 márciusában megállapodott egymással, a közlekedési vállalat 2,8 millió dollárnak megfelelô forintért meg akarta venni a szerelvényeket. Információink szerint azonban a Nádor nem kapta meg a Magyar Államkincstártól a metrókocsik behozatalához szükséges engedélyt, így a BKV a szállítási határidô elmúltával jelezte, hogy semmisnek tekinti a szerzôdést. Egy informátorunk szerint az "oroszok a gyártás során végig káromkodtak", nem értették ugyanis, miért kellett az egymással egyébként régóta üzleti kapcsolatban álló BKV és szerelvénygyártó Metrovagonmas közé közvetítô céget iktatni. Jó fél év elteltével egy újabb közvetítô cég, a tavalyi nyilvános pályázatra is ajánlatot adó Eastern European Market Kft. jelent meg, s a gazdasági tárcától kapott tárgyalási engedélyre hivatkozva ajánlkozott: kilendíti a metrókocsiügyet a kátyúból. A cég közbenjárásával végül arra jutottak, hogy a BKV maga szerzôdik a kincstárral, és négy év alatt, halasztott fizetéssel törleszti az eredetileg kialkudott 2,8 millió dolláros árat. A halasztott fizetés oka a BKV-t jól ismerôk szerint az, hogy a vállalatnak "egyszeruen nincs pénze, a kincstár meg örüljön, hogy az így leírt tízmillió dollár értéku államadósságból egyáltalán valamit visszakap". Értesüléseink szerint a szerelvények a következô hetekben érkeznek meg Magyarországra.
A kormányzaton belüli vitáknak és a gazdasági tárca "lanyha hozzáállásának" az lett a következménye, hogy a Miniszterelnöki Hivatal kezdeményezésére az orosz adósság lebontásával kapcsolatos ügyeket tavaly ôsszel kivették az operatív bizottság hatáskörébôl. Tudomásunk szerint a feladatot "a Fidesz titkos ásza", Faragó Csaba kapta meg, aki funkcionális vezérigazgató-helyetteseként jelenleg elsôsorban a személyzeti ügyekért és az ingatlanok hasznosításáért felel az Állami Privatizációs és Vagyonkezelô (ÁPV) Rt.-nél. Faragót - aki tudomásunk szerint muszaki végzettségu, majd rövid ideig az OTP Ingatlan Rt.-nél dolgozott - informátoraink Orbán Viktor és Kövér László fideszes politikusok bizalmi embereként említették, akinek bevonását azzal indokolták, hogy "egy kemény figura, aki jól tud tárgyalni a maffiózókkal". Az adósság behajtásának folyamatát ismerôk viszont meglehetôsen szkeptikusan fogadták Faragót, mivel szerintük "minden az orosz fél fizetési hajlandóságán, és nem az itthoni kavaráson múlik".
Mindenesetre a kezdetben legitimáció nélküli Faragót az idén elfogadott költségvetési törvény is a helyére tette, miután a következôképpen módosították az államháztartási törvényt: "A külföldi követelésekkel való gazdálkodás feladatát a privatizációért felelôs miniszter (...) az Állami Privatizációs és Vagyonkezelô Részvénytársaság (...) útján látja el. Felhatalmazást kap az illetékes miniszter a 100 millió USA dollárnál kisebb összegu külföldi követelések értékesítésére, illetve - a pénzügyminiszter és a gazdasági miniszter egyetértésével - azok leépítését célzó különbözô konstrukciók kidolgozására és lebonyolítására, ezzel kapcsolatban szükség és lehetôség szerint pályázatok kiírására, valamint a külföldi követelések átütemezésére." Mindebbôl az is kitunik, hogy ez évtôl nemcsak az orosz, hanem az összes államadósság ügye az ÁPV Rt.-hez került át. Ezek között több olyan követelés is van, amely még a szocializmusban keletkezett a "baráti" országokkal, így Kubával, Albániával, Laosszal vagy Kambodzsával szemben. Ezek együttes értéke információink szerint megközelíti a háromszázmillió transzferábilis rubelt, ami mintegy 250 millió dollárnak felel meg. További háromszázmillió dollárt jelentenek azok a kormányhitelek, amelyeket Magyarország nyújtott fejlôdô országoknak, például Algériának, Vietnamnak, Iraknak, Jemennek. Az oroszokkal szemben fennálló négyszázmillió dolláros követeléssel együtt tehát Faragó Csaba összességében közel egymilliárd dollár - közel 250 milliárd forint - értéku adósság behajtására kapott felhatalmazást.
A kérdésre, hogy a jelenlegi kormányzat milyen formában képzeli el ennek az összegnek a behajtását, a vagyonkezelôtôl azt a hivatalos választ kaptuk, hogy "március végére készül el az az eljárásrend, amely szerint a külföldi államadósságok kezelését és behajtását le kell bonyolítani". Addigra vélhetôen az is eldôl, hogy az ÁPV Rt. szakít-e elôdei hagyományával, és nyilvános pályázat keretében sáfárkodik-e majd a közpénzekkel, vagy tovább halad azon a titkokkal és hazugságokkal övezett ösvényen, amelyet a Horn-kormány taposott ki a korábbi években.
A Tiszának és mellékfolyóinak mérgezését okozó ausztrál-román vegyes vállalat szóvivôi kezdetben, a tragédia körülményeit magyarázandó, a legteljesebb ködösítéssel próbálkoztak. "Fontos hangsúlyozni - nyilatkozta az ausztrál lapoknak a cégvezetô -, hogy az incidenst túlfolyás okozta, nem szerkezeti-építési hiba vagy hasadás." Ezt a verziót - százezer köbméter tömény méreg "kiloccsanását" - sokáig nem lehetett tartani. Késôbb a mennyek ura lett kikiáltva minden bajok okozójának, mondván, a rendkívüli csapadékmennyiség szétnyomta az amúgy remek gátat. Szakértôk dolga lesz megvizsgálni: kellô körültekintésre vallott-e a homokra megtévesztésig hasonlító ôrölt üledékbôl építeni a tározót.
Az aranybányák környékérôl kiinduló ciánkatasztrófa - mint a legújabbkori "aranyláz" mellékhatása - nem ismeretlen a világban. A Colorado folyó elszennyezôdése után az USA több államában betiltották az arany kinyeréséhez cianidot alkalmazó technológiát. Ezt követôen az amerikai bányavállalatok külföldön fokozták aktivitásukat. A kanadai tulajdonú OGML (Omai Gold Mines Limited) cég 1995-ben a dél-amerikai Essequibo folyót tette évtizedekre használhatatlanná: egy, a nagybányaihoz hasonló gátszakadás következtében 2,8 billió liter ciántartalmú meddô ömlött a vízbe. A folyó végsô tönkretétele a guyanai kormányzat passzív közremuködésével zajlott, amely - megelégedve egy "kvázi" környezetvédelmi szabályozással - képtelen volt a szennyezési határértéket nemhogy betartatni, de megállapítani is. Sôt, azzal a halovány feltétellel, hogy az OGML idôben figyelmezteti az esetleges veszélyre a környezô települések lakosságát, hozzájárult ahhoz, hogy a vállalat a ciánnal szennyezett meddôt egyszeruen a folyóba hányja.
"Ezzel a neokolonialista, bürokratikus államkapitalizmus a "nemzeti"-nek nevezett - valójában magánzsebbe vándorló - nyereség oltárán föláldozta saját lakossága érdekeit és a természeti értékeket" - világított rá a háttérben meghúzódó "nagypolitikai" szempontokra a guyanai geológus-környezetvédô Gustav Jackson egy interjúban. A helyzet nagyon is ismerôs a szegénységbôl épp kikecmeregni próbáló kelet-európai országokban. Érkezzék bármily ócska technológiával is a külföldi tôke, úgy fogadják, mint a gazdag rokon levetett ruháját. Fô, hogy munkahelyet teremtsen az ebek harmincadjára jutott szocialista nagyvállalatok helyén.
De még ez sem minden. Az a külföldi vállalkozó, akinek csak pénze van, könnyen járhat úgy, mint az Írisz TV volt tulajdonosa, a CME a magyar médiapiacon. Kelet-Európában fô szabály ugyanis: ismerd ki a helyi viszonyokat, vedd be a buliba a legfôbb potentátot, és etesd az államot (vagy annak képviselôit). Az Ausztráliában egyébként - tízmillió dolláros jegyzett tôkéjével - "kispályás játékosnak" tartott Esmeralda konzorcium láthatóan jól elboldogult Romániában. Fô partnerének az állami tulajdonú, a térségben nagy múlttal rendelkezô Remin vállalatot választotta. Ami a "resztlit" illeti: a helyi lapok nyomán a magyar sajtó is megszellôztette, hogy a megtermelt haszonból - a néhány százalékos tulajdonrész erejéig - a szocialistából "államkapitalistává" lett titkosszolgálat-vezetô dinasztiája is részesedik.
Akadtak persze kezdeti nehézségek. Az Esmeralda és a Remin házasságának gyümölcsét, az Aurult néhány éve sokat emlegették a román lapok. Akkortájt, amikor a bíróság ipari kémkedés és hazaárulás vádjával 16 év börtönre ítélt egy geológust, aki a nagybányai arany- és ezüstlelôhelyekért az Aurullal versenyben álló angol vállalkozás alkalmazásában állt. A geológust késôbb szabadlábra helyezték, de az Aurul addigra vetélytárs nélkül maradt.
Egy ausztrál bányaipari szaklap az Aurult "mérföldkônek" nevezte a "román bányaipar újjáépítésének rögös útján". Remélve egyúttal, hogy az Esmeraldát követô ausztrál cégeknek nem kell majd a "pionírok maratoni futását megismételniük".
Tekintve, hogy Romániában az utóbbi ötven évben nem volt szisztematikus ásványkutatás, a Keleti-Kárpátok hegyvonulata az ígéret földjének tunik - még inkább, mint Afrika vagy Latin-Amerika. A feltárásokat a román állam is támogatta - szubvenciókkal, kedvezô jogi környezettel. Cserébe olyan pénzügyi alap képzését várta el, amelybôl a kutatásokat finanszírozni lehet. Nehéz megjósolni, hosszú távon ki jár jobban, a külföldi tôkések - ausztrálok, franciák, kanadaiak - mindenesetre kapva kaptak a lehetôségen. A Gold Discovery nevu vállalkozás tette a kormányzatnak legjobban tetszô ajánlatot. Ebben ötvenszázalékos részesedése van a "Normandia Erôforrásai" fantázianevu cégnek, illetve leányvállalatának, amely befektetései révén opciót szerzett a további feltárások és fejlesztések finanszírozására.
Nagybánya térségében több külföldi vállalatnak is adtak engedélyt a román hatóságok, ezek közül kettôt szerzett meg az Aurul. A Nagybánya határában fölépített objektumot az ausztrál Lycopodium nevu mérnöki iroda tervezte. Tizenkét év alatt 2,5 millió tonna meddô feldolgozását remélték, 15 millió dollár profit mellett. Próbafúrás, kohászati teszt, "megvalósíthatósági tanulmány" egyaránt megkívántatott az összesen 28,5 millió dolláros beruházás üzembe helyezésekor, a környezetvédelmi elôírások betartására mintha kevesebb energia maradt volna. Erre utal, hogy tavaly ideiglenes hatósági engedéllyel kezdett muködni az üzem.
A román sajtó célozgatásaiból kiérezni: a hatóság engedékenységét a cég jól megcélzott politikai kapcsolataival magyarázza. Hozzátehetjük: magát az üzemet a román állam környezetvédelmi beruházásnak tekintette, ami ugyebár nem is lehet más, mint környezetbarát. De tovább is morfondírozhatunk: miután az állam a pénzügyialap-képzési kötelezettséggel levette a maga tekintélyes sápját, kellett egy terület, ahol kompromisszumkésznek mutatkozhatott.
Ausztrália bányavállalkozásokban érintett szakmai berkeiben okozott némi lelkiismereti válságot a tiszai tragédia. Bár az Aurul vegyes vállalat ausztrál tulajdonosának (Esmeralda Exploration) szóvivôje a nagybányai katasztrófát "ipari balesetnek" minôsítette, elismerte, hogy apró "tervezési hiba" történt. Mint mondta, a gátat ugyan a százévente egyszer elôforduló csapadékmennyiséghez viszonyítva tervezték, ám az idei romániai esôzés és havazás csupán ötvenévente számít kiugrónak.
"Ez a fajta körültekintés elégtelen! - reagált a szerecsenmosdatásra az ausztrál bányászati hatóság, a Mineral Policy Institute igazgatója, Geoff Evans. - Az ausztrál bányaipari vállalkozásoknak az elérhetô legjobb technológiával kell a piacra lépniük, elkerülendô, hogy környezeti és társadalmi katasztrófák sorát exportálják." Ausztrál környezetvédôk pedig azon dolgoznak, hogy az Esmeralda vezetôjének a tragédiát bagatellizáló nyilatkozatai ne árthassanak Magyarországnak annyira, amennyire annak idején az OGML ártott: még a nemzetközi kárpótlástól is sikerült megfosztania a károsult Guyanát.
A Nagybányán használt technológia Kelet-Európában kétségkívül modernnek számít. Ahogy Szôke Sándor, a Felsô-Tisza Vidéki Környezetvédelmi Felügyelôség vezetôje fogalmaz: "az Aurul cég végsô soron valóban "környezetvédelmi beruházást" valósított meg". A módszer lényege ugyanis a hagyományos aranybányászat során évtizedek óta fölhalmozódott meddô hasznosítása - újabb aranymennyiség kinyerésével, és újabb meddô kialakításával.
Az Aurul feldolgozóüzeme közvetlenül a város határában álló lakótelep tôszomszédságába, a régi meddô mellé települt. Az arany- és ezüsttartalmú kohászati mellékterméket ledarálják, hatalmas tartályokban ciánnal kezelve kilúgozzák belôle a nemesfémeket, majd a visszamaradó "zagyot" egy csôvezetéken az üzemtôl hét kilométerre, Nagybozinta falu közelébe épített tározóba vezetik.
Maga az "ülepítômedence" egy 93 hektár területu, kráterre emlékeztetô meddôhányó. A pereme egy körülbelül két méter magas, önmagát építô töltés. A csöveken belefolyó zagyból - vagyis a ciános mosóvízzel kevert meddôôrleménybôl - hidrociklonos eljárással különválasztják a vizet és a szilárd anyagot. A mosóvíz csöveken át visszacsorog a feldolgozóüzem tartályaiba, a szemcsés maradványt pedig a töltés falára - ahogy a híradások nevezték, "gátra" - vezetik ki. Ez a maradvány emeli a tározó falát egyre magasabbra. (A régi meddôk fala több emeletnyi magasra is fölkúszott.) Szakemberek szerint az Aurul ülepítômedencéje ugyan nem éppen "zárt rendszer", valamelyest mégis "elôremutató megoldásnak számít", amennyiben a ciános mosóvíz újrahasznosítása révén némi ártalomcsökkentéssel próbálkozik. (A szomszéd telepen muködô testvércég, a Remin például egyszeruen a Zazar folyóba ereszti a mosóvizet, ciántartalmát elôtte - úgymond - "közömbösítve".)
A környezetbarát technológiával mégis baj lehet, ha idôrôl idôre "véletlen" gátszakadásokkal jár.
A "méregtó" egyébként látványnak is hátborzongató: egy fóliával körülvett lavórban bugyog fél Európa élôvilágának kiirtásához elegendô ciánmennyiség.
A "lavór" - viszonylag környezetkímélô módon épült - elvben lehetett volna akár biztonságos is. A 93 hektár területu legelôt, amelyre fölépítették, alulról fóliával szigetelték, vagyis az elgondolások szerint a csapadék a ciántartalmú zagyból nem moshatta volna a talajba a mérgezô vegyületeket. A tározó fala is a szigetelt területen belül van. A fólián kívül ugyan egy gátat is fölépítettek, de annak a védelemhez nincs köze. Csupán a fólia szélét kívánták vele leterhelni, valamint jelezni azt, hogy a több millió köbméteres, 20-30 méter magas falú monstrum rézsuje majdan ott ér véget.
Eleinte úgy hírlett, az Aurul rámegy a kis "ipari balesetre". Különösen, ha bebizonyosodik a kellô körültekintés hiánya. A "robbanásszeru gátszakadás" elméletét ugyanis nehéz lesz megetetni a nemzetközi vizsgálóbizottsággal. Vízügyi szakemberek - köztük a Felsô-Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetôje, Fazekas László - kétlik, hogy a gátszakadás egyik pillanatról a másikra következett volna be. Szerinte a hasonló töltések átszakadása - mivel általában látható elôjelei vannak - idejekorán megjósolható. Fazekas László tagja volt az elsô helyszíni szemlét megejtô hivatalos magyar szakértôi delegációnak. Szerinte valószínu, hogy emberi mulasztás is belejátszott a tragédiába. Például az, hogy nem mérték fel idôben a veszély nagyságát. "Nem is nagyon volt, aki észrevegye egy esetleges gátszakadás elôjeleit, mert a vállalat nem foglalkoztatott vízügyi, mélyépítési szakembert. Csak vegyész és környezetvédô vizsgálta olykor a zagytározót. A felügyelet tehát nem volt teljes köru." Ezt a véleményt erôsíti a nagybányai prefektus állítása, aki azzal vádolta a megyei építkezési felügyelôséget, hogy a tavalyi használatba adás óta egyszer sem ellenôrizték az ülepítô támfalainak biztonságát.
A fenyegetô gátszakadás egyik elôjele a buzgárok megjelenése. Az apró kis vízmosások, áramlások azért veszélyesek, mert kimossák az alapokat, s ezzel meggyengül fölöttük a töltés. A szakemberek szerint ez a folyamat megállítható. A buzgárok megjelenése és a gátszakadás között ugyanis általában jó néhány óra telik el. A talaj szemcsésségétôl is függ, hogy mennyi.
"A hivatalos román magyarázat szerint - emlékeztet Fazekas László - a tározóban akkora mennyiségu csapadék gyult össze - a zaggyal együtt mintegy háromszázezer köbméternyi -, hogy harmincméteres szakaszon áttörte a töltést. Elég valószínutlennek tunik, hogy mindez olyan hirtelen történt volna, hogy a gátszakadást ne lehetett volna néhány munkagép segítségével megakadályozni, feltéve, hogy idôben észreveszik."
Román híradások szerint a tározóból ömlô ciános áradatot csak február 2-án, éjfél után sikerült megállítani, vagyis több mint két napig zubogott a Láposba. Február 8-án, a magyar szakértôi delegáció ottjártakor az átfolyás már megszunt, de a gátat még javították.
Érthetetlen, hogy a ciános vizet - vagy akár csak egy részét - miért nem szivattyúzták át az üzemi tartályokba vagy a szomszédos telepen muködô Remin tározójába. Ezt csak napokkal késôbb tették meg, akkor történt a második ciánszennyezés. (Történetesen a Remin raktáraiból ugyanis épp kifogyott a cián közömbösítésére használt hypoklorid.)
A tározó környéke néptelen, egy-két fabódé veszi körül. A magyar szakértôi csoport egyik tagja megkérdezte az ausztrál igazgatótól: milyen surun ellenôrizték a telepet. "Az ôrök naponta kétszer végigjárták" - hangzott a válasz. Ezt az állítást minden bizonnyal alátámasztják majd a munkanaplók (ha voltak) és a tanúvallomások is.
Talán egyszer megtudjuk, összefügg-e az igazgató lemondása (két nappal a katasztrófa elôtt) a gátszakadással. A katasztrófa körülményeit vizsgáló bizottság pedig remélhetôen figyelembe veszi Constantin Constantinescu professzor, a román Országos Vízügyi Hivatal képviselôjének álláspontját, aki szerint a gát kivitelezése nem volt megfelelô: az építéséhez használt alapanyag túlságosan apró szemu volt, a gátat erôsítô 50-60 méter széles biztonsági sávot pedig elmulasztották kiépíteni.
A vizsgálóbizottság remélhetôen áttanulmányozza azt a január végi határozatot is, amellyel a román területi környezetvédelmi hatóság újabb egy évre megadta a muködési engedélyt az Aurulnak - tíz oldalon sorolva a feltételeit. "Az Aurul többek között kötelezettséget vállalt - írja az erdélyi Krónika -, hogy kétóránként ellenôrzi a ciános zagyot szállító csôrendszer állapotát, s háromhavonta nyomáspróbának veti alá. A zazari ülepítô körül pedig erdôsített védelmi övezetet hoz létre."
A gát helyreállítása után nem sokkal az Aurul üzemeltetési biztonsági osztályt hozott létre. Errôl, Meglepô kinevezés az Aurulnál címmel az erdélyi Krónika is hírt adott. A közvetlenül a vállalat igazgatója alá rendelt osztály vezetésével ugyanis azt a Vasile Gheorghe Tatart bízták meg, aki korábban - környezetvédelmi megfontolásokból - az egyik leghevesebb ellenzôje volt az Aurul nevével összeforrott, Romániában "Aranyterv"-nek elkeresztelt, nemesérc-feltárásra létrehozott vállalkozásnak.
Magyarországon ilyen esetekben csak legyint az ember, ami annyit tesz: megvették kilóra.
A romániai Capital címu gazdasági hetilap szerint a magyarok az EU-tól kicsikarható támogatás reményében eltúlozták a tiszai halpusztulást. Szerintük mással nem magyarázható, hogy miközben Romániában mindössze tíz-húsz hal fordult föl a ciántól, a magyar szakaszon tömegesen pusztultak.
A Szamos völgyének ökológiai, hidrobiológiai állapotáról megjelent tavaly egy tanulmánygyujtemény, amely román és magyar szakemberek legújabb kutatásait összegezte (Andrei Sárkány-Kiss és Hamar József szerkesztésében). A könyv legfontosabb megállapítása: a Szamosok vidéke Erdély egyik legszennyezettebb folyórendszere. Egyes szakaszain az érzékenyebb populáció teljesen kiveszett.
Kevésbé igaz ez a Meleg-Szamosra, amelynek felsô szakaszán már-már természetes elôfordulásában szemlélhetô a folyó - völgyében lucfenyôerdôkkel, vizében pisztránggal. Viszonylag tisztán maradtak a Hideg-Szamos egyes szakaszai is.
Kolozsvár szennyvize mindenfajta kezelés nélkül ömlik a Kis-Szamosba. A folyó buzét a városban is érezni. A város alatti szakaszon a kutatók nem találtak halat. Kolozsvár és Gherla között az intenzív mezôgazdasági termelés tovább növeli a szennyezést.
A Nagy-Szamos Rodnáig jellegzetes hegyi folyó képét mutatja. A környékbeli fakitermelés következtében jelentôs mennyiségu furészpor került a mederbe. Nasaud alatt a folyó vízgyujtô területén díszlik a város szemétlerakója. Beclean szennyvíztisztítója elégtelen.
A Kis- és a Nagy-Szamos Désnél egyesül, ahol részben a városban muködô cellulóztermelô üzem kibocsátása, részben a folyóba ömlô szennyvíz következtében a folyó képe az egyik legkritikusabb - Gherla alatti - szakaszhoz hasonlít.
A Lápos a Nagybányán keletkezô ipari és kommunális szennyet hordja a Szamosba. Az ércbányászat és az ólomüzem mellékhatásaként nehézfémekkel, mérgezô vegyületekkel "dúsítva" a vizet.
Nagybánya körül a víznél talán csak a levegô szennyezettebb. Helybeliek elmondták a tengerentúlról jött újságíróknak: amikor Ceaus escut annak idején munkalátogatásra a városkába várták, a helyi potentátok napokkal elôtte bezárták az ólomüzemet. Amíg a 350 méter magas kéményt meg nem építették, párás idôben csak zsebkendôn keresztül mertek lélegezni az emberek. A házilagos filter ellenére a térségben igen magas a gyermekhalandóság, különösen a tbc-fertôzöttség miatt. A gyerekek vérének ólomtartalma tízszerese a megengedettnek, némelyiküknek alig marad foga kamaszkorára.