Hétfô délután megint csak a bunkóság söpört végig az országon: most épp a TV3 huvösvölgyi székházában ülte torát. Valakik - történetesen az SBS nevu cég tulajdonosai - tévécsatornát vásároltak, és még aznap beszüntették az adást. A körülményekrôl sok újat nem lehet már írni, a munkatársakat kirakták a ház elé, az épületet fölgépelt feju biztonsági emberek lepték el. A sajtó információt legföljebb a kapun keresztül kapott, a kerítésen bedugott mikrofonba, ami nyilván nem volt hivatalos. Ilyen esetekben Magyarországon az a szokás, ami a Kádár-rendszerben: az illetékesek, akik tudnának érdemben is mondani valamit, egy függöny mögül nézik a vircsaftot, majd azt, aki mégis nyilatkozik, kirúgják. Csak ezt most nem pártidióták muvelik, hanem magukat üzletembereknek mondó suttyók. "A tulajdonával mindenki azt csinál, amit akar" - mondta még aznap több reálgondolkodó kapun kívül és belül, ami jogilag rendben van, már az, ami egy kerítéskapu és a stúdiók bezárását illeti. Elbizonytalanodom, már ha a munkatársakra mint emberekre gondolok (lehet úgy is), de legfôképp ha a nézôkre, akik a szó semmiféle jelentésében nem képezik egy tévécsatorna tulajdonát, legföljebb amíg muködött, hiszen mégiscsak a nézôkbôl élt. Vagyis gondolatom szerint egy tévécsatorna tulajdonosa saját tulajdonával valóban azt tesz, amit akar, a nézôvel viszont nem. Egy médiatulajdonosnak ugyanis nemcsak akkor kell föltérképeznie a nézôi szokásokat és elébe menni a nézô elvárásainak, amikor csatornát indít, és amikor azt üzemelteti, hanem akkor is, amikor beszünteti azt: az is része az egésznek. Nem kétséges, hogy amit az SBS tulajdonosai hétfôn a TV3-mal muveltek, az nem a TV3-mal szemben volt méltatlan, hanem az egész magyar televíziózással, beleértve az egész kommunikációs vertikumot a kábelestôl a nézôig. Az ilyen közbeavatkozás nem sugallhat egyebet, mint üzenetet, amely helyrerak mindent és mindenkit, megmutatja, hogy mennyit ér egy csatorna és mennyit a nézô. Ha nincs rá szükség, semennyit, és ennek megfelelôen járnak el vele szemben. (Nem említve most azt, hogy ezzel a vásárlással és azonnali megszüntetéssel minden, a tévéfrekvencia-pályázatok során három éve fölgyülemlett jogi és politikai umbulda kivizsgálása lehetetlenült el, hiszen azt a csatornát vásárolták föl, amelyiknek egyedül fuzôdött érdeke az akkori tisztátlanságok teljes föltárásához: a vak is látja, hogy ez elsô fokon pert nyert, TV3-at muködtetô Írisz TV fölvásárlása elemi érdeke volt az összes többi akkori nyertesnek. Mint az idôközben kiderült, az adásvételhez a harmadik kereskedelmi csatorna is hozzájárult.) Vagyis, szélesebb értelemben, folytatódik a hazai közélet rendszerváltás utáni gyakorlata: az ügyek tisztázatlanok maradnak, és mindent betakar a jótékony homály.
Meglepôdve látom, hogy a nagy maszatolók mögé föltakart a Népszava újdonsült publicisztikai rovatvezetôje, Németh Péter is, aki azt írja, "... nem okvetlenül az RTL tehet róla, hogy szabálytalan pályázatát elfogadták, szemben a TV3 szabályos pályázatával. Végül is az ORTT döntött így. Hogy politikai nyomásra, több párt - akkori kormány- és ellenzéki - egyetértésével, ez ma már nem számít."
Hát akkor mi számít? Mi számít a közéletben, ha a megszületés jogszerutlenségei - nem? Ha a nyilvánosság alapelemét képezô tévéfrekvenciák elosztásánál nem számít a jogszerutlenség és a politikai nyomás sem. Ha az idô másra se jó, mint arra, hogy legitimálja a jogszerutlenséget. Miféle gondolkodás az, amelyik szerint az idômúlás ténye önmagában szalonképessé tesz amúgy turhetetlen dolgokat. Németh Péter néhány hónapja a Világgazdaságban arról írt, hogy kár bolygatni az Orbán-bányák ügyét, hiszen ugyan mi van akkor, ha történetesen kiderül: jogszerutlenség történt? "...engem a dolog nem érdekel - írja Papabánya címu írásában, majd késôbb ezt: Mert nem jó, ha egy ország miniszterelnökét zavaros ügyekkel hozzák összefüggésbe. Nem jó, ha az elmúlt tíz évünkrôl akarják bebizonyítani, hogy abban semmi sem volt tiszta és szép. Nem jó, ha a maradék illúziónk is elillan, hogy itt tíz évvel ezelôtt valami jó dolog történt". Vagyis nem az a baj, hogy itt mocskos dolgok történtek, hanem az, hogy a mocskos dolgokhoz fuzôdô illúzióinkról kiderül, hogy azok hamisak. Tehát jótékony butaságban szeretne élni az az ember, aki tíz éve még mint a Magyar Hírlap fôszerkesztôje egy írásában kijelentette, más sem érdekli, mint a tény maga: hogy az igaz, vagy nem igaz. (Szegény Gádor Iván forog a sírjában.) Az Íris tévével kapcsolatban Németh továbbá azt írja: "...az Íris így, ilyen körülmények között halálra volt ítélve. Nem lehetett helye a magyar médiavilágban". Értelmezés kérdése persze, de a gondolat azt sugallja: a magyar médiavilág olyan tisztátalan, zavaros, hogy egy ilyen szimpatikus csatorna nem élhetett benne meg. Mondja az az ember, aki korábbi gondolatával elfogadta, hogy a frekvencia kiosztásánál sajnos politikai nyomások hatottak, egy másik írásában pedig azt mondja, hogy a tények csak akkor érdeklik, ha azok az illúzió szempontjából veszélytelenek. Nos, a magyar médiavilág - ebben egyetértünk - szerintem is katasztrofális helyzetu, de hozzáteszem máris, épp azért, mert elfogadott, legitim a politikai nyomás, a tények pedig szelektíve, például illúziófüggés arányában kezeltetnek, és mert a médiavilág legtöbb szereplôje képtelen fölfogni azt, hogy ezt a világot alakíthatnák akár annak szereplôi, igen: az újságírók is. Ez persze - továbbmegyek - áldozatokkal jár. Például hogy nem keveredek rá egy lepusztult és kétes helyzetu állami bank VIP-listájára. Nem folytatok megélhetési bunözést azzal, hogy egy, a közvélekedés szintjén pénzmosodának tartott tévécsatornán értelmetlen beszélgetést kezdeményezek politikusokkal, akiknek véletlenül sem teszek föl érdemi kérdéseket. Akármekkora pénzért sem asszisztálok egy nyilvánvalóan sajtó- és nyilvánosságellenes banki portfólió vezérigazgatójaként lapok megszüntetéséhez, munkatársak méltatlan helyzetbe hozásához, emberek lejáratásához, és úgy általában médiaellenes ügyekhez. De ha már mindezt megtettem, és mégis, mindezek ellenére újságírónak érzem magamat, véletlenül sem jut eszembe a magyar médiavilág sanyarú helyzetén sopánkodni. Ilyen elôzmények után nem jut eszembe publicisztikai rovatot vállalni egy napilapnál, de legfôképpen nem jut eszembe saját, az összes elôbb felsorolt viselt ügyem folytán megrongált nevemet Pulitzer Józsefével összekötni, még úgy sem, hogy morális szempontból nagyon is kérdéses rovatszerkesztôi munkám során Pulitzer-klubot indítok. Mert ugyanis ha ez így történne, és ha ezek a kérdések maguktól értetôdôen dôlnének el így, akkor nem biztos, hogy egy tévécsatornát ilyen méltatlanul lehetne kinyírni.
Ahogy most szétnézek, ehhez hozzávetôleg háromszáz év szükséges.