1995. március 6-án, egy hétfôi napon óriási köd fogadta Horn Gyulát a moszkvai Seremetyjevo repülôterén. Amikor a magyar miniszterelnök kilépett a gépbôl, az ilyenkor szokásos díszszázad és fogadóbizottság helyett egyetlen embert látott ácsorogni a kifutó mellett: orosz kollégáját, Viktor Csernomirgyint. A pocsék idôjárás miatt ugyanis a népes magyar delegációra váró orosz küldöttség nem ért át idôben Seremetyjevóra a vnukovói reptérrôl, ahová a magyaroknak az eredeti tervek szerint meg kellett volna érkezniük. A kurtán-furcsán sikerült üdvözlés után azonban már minden a forgatókönyv szerint haladt. A magyar küldöttség tagjai az oroszokkal egy idôben értek a Kremlhez, ahol végül sor került a hivatalos köszöntésre, majd megkezdôdött a plenáris ülés. "Gyönyöru terem volt, fehér faragott bútorokkal" - emlékezett vissza a tárgyalások egyik résztvevôje. A nemzetközi diplomáciában megszokott módon a delegációk egy hosszú, zöld posztóval borított asztal két oldalán ültek, elôttük ásványvíz és cukorka.
Az orosz miniszterelnök "nagyívu történelmi tablót vázolt fel", amelyben fôként az orosz-magyar barátságról és a kölcsönös egymásra utaltságról ejtett szót. A magyar delegáció tagjainak emlékei szerint Horn - aki nem szerette a hosszú üdvözlôbeszédeket - egy lélegzetvételnyi szünetet kihasználva udvariasan, de nagyon határozottan félbeszakította orosz kollégáját, mondván: köszöni a kedves szavakat, de itt az ideje, hogy a konkrétumokról beszéljenek. Ezután letett az asztalra egy több mint tíz pontból álló listát, amelyen ott volt az orosz államadósság lebontásának kényes kérdése is. "Bár volt olyan a magyarok által felvetett problémák között, amelynél látszott, hogy Csernomirgyinnek fogalma sincs, mirôl beszél Horn, de az államadósság kérdése nem tartozott ezek közé" - mondta egy, a tárgyaláson részt vevô szakember. Az emlékek szerint Csernomirgyin fejbólintással jelezte, hogy tudja, mirôl van szó: alig egy évvel korábban ugyanis éppen ô írta alá Budapesten Boross Péter magyar miniszterelnökkel azt a megállapodást, amelyben Oroszország elismerte Magyarországgal szemben fennálló, több mint 1,7 milliárd dollárnyi adósságát, és amely meghatározta a törlesztés módját. Az azt követô közel egy évben azonban az adósság rendezésének ügyében nem történt semmi érdemleges. Az orosz miniszterelnök bólintása viszont politikai értelemben azt jelentette: a gyakorlatban is megkezdôdhet az orosz államadósság lebontása.
Ekkor már közel három éve huzakodtak a különféle kormányszervek, bizottságok és tárgyalódelegációk azon, hogy az orosz állam milyen formában fizesse vissza tartozásait. 1992 novemberében a két kormány ugyan megállapodást kötött az adósság törlesztésérôl, azonban ezt követôen a két fél hosszú ideig egy egyszeru szorzási muveletet sem volt képes elvégezni. Ennek lényege az lett volna, hogy a transzferábilis rubelben fennálló 1,8 milliárdos adósságot a közösen megállapított 0,92 szorzóval dollárra váltják át (lásd errôl bôvebben Adósság, történelem címu írásunkat). A látszatra egyszeru muvelet elvégzését fôként az gátolta, hogy a magyarok azonnali, készpénzben történô fizetést erôltettek, mondván "az oroszok már megették azt a szalámit, aminek az ellenértékét nem fizették ki", míg az oroszok legalább tízéves törlesztési idôben gondolkodtak, miközben hallani sem akartak a készpénzfizetésrôl. Eltértek a nézetek az adósság után fizetendô kamat mértékérôl is: a magyarok a londoni bankközi kamatlábnál (LIBOR) három százalékkal magasabb kamatot számoltak volna fel, míg az oroszok ragaszkodtak a KGST-ben szokásos kétszázalékos kamathoz.
A szakértôi szinten folytatódó tárgyalásokat tovább nehezítették azok a kaotikus állapotok, amelyek abban az idôszakban az orosz kormányhivatalokban uralkodtak. Egyik forrásunk szerint ekkoriban "kizárólag mi mentünk Moszkvába, az orosz külgazdasági minisztérium munkatársai ugyanis nem merték elhagyni a hivatalt, annyira féltették az állásukat". Az emlékek szerint ekkoriban már a tárgyalófelek nem jártak együtt vacsorázni, "legfeljebb behoztak a tárgyalásokra egy-két szendvicset". Az oroszok az új idôk szabályait sehogy sem tudták megszokni, ezért általában elvtársnak szólították a magyarokat, amiért aztán mindig elnézést kértek.
A helyzetet az is bonyolította, hogy az oroszok törlesztés gyanánt kizárólag haditechnikai termékek szállítását ajánlották, és attól mereven elzárkóztak, hogy a magyar gazdaság számára létfontosságú energiahordozók (kôolaj, földgáz) szállításával ellentételezzék adósságaikat. Az elszámolási és átváltási bonyodalmak az orosz hadiipari lobbit jottányit sem érdekelték. Az ugyanis, forrásaink szerint, abban volt érdekelt, hogy a megszunt Szovjetunió hatalmas hadiipari kapacitását, különféle megrendelésekkel, a lehetô legtovább életben tartsa. Ebben a helyzetben még az is megfelelô lett volna az érdekelteknek, hogy az államadósság terhére szállítsanak árut. Egy, a tárgyalásokon részt vevô forrásunk szerint az orosz fél "harckocsitól kezdve a kávédarálóig" minden olyan terméket felajánlott, ami valamilyen módon kapcsolatban állt a hadiiparral.
Az egyre feszültebbé váló helyzetben végül a magyar kormány tett engedményeket, és 1992 decemberében egy kormányközi bizottsági ülésen elfogadta azt az ajánlatot, miszerint MIG 29-es repülôgépeket szállítanak a magyar hadseregnek - az egy hónappal korábbi megállapodásban rögzített nyolcszázmillió dolláros értékben (lásd errôl bôvebben Adósság, történelem címu írásunkat). A repülôket orosz pilóták hozták el a gyárból, egyik informátorunk szerint azért, mert ha az út során esetleg lezuhannának, akkor az orosz félnek kötelessége lett volna másikat szállítani. Egy lapunk birtokába került belsô minisztériumi feljegyzés szerint ezek a repülôgépek 1993-94 folyamán rendben meg is érkeztek. Azt azonban máig homály fedi, hogy a szállítást milyen pénznemben és milyen árfolyamon számolták el. Az adósság ugyanis a Magyar Nemzeti Bank (MNB) könyveiben akkoriban transzferábilis rubelben volt nyilvántartva, miközben az orosz szállítóval dollárban számoltak, holott az orosz állam hivatalosan továbbra sem ismerte el dollárban az adósságát.
Erre az aktusra csak 1994. április elsején, Viktor Csernomirgyin már említett budapesti tárgyalásán került sor. Az orosz miniszterelnök látogatása nem nélkülözte a szimbolikus elemeket: érkezésével egy idôben nyújtotta be Jeszenszky Géza külügyminiszter Magyarország hivatalos csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, ami kedvezô tárgyalási helyzetet biztosított az oroszokkal szemben. Csernomirgyin az eredetileg kétnaposra tervezett látogatását egy nappal önkényesen meghosszabbította azért, hogy "(...) elmélyülten és alaposan megvitathassák a két ország gazdasági együttmuködésének kérdéseit a magyar miniszterelnökkel." (Magyar Hírlap, 1994. április 6.) Forrásaink szerint a két kormányfô ezt egy Telkiben rendezett vadászat keretében tette meg. Mindenesetre a tárgyalások végén Boross Péter és Viktor Csernomirgyin úgy álltak fel az asztaltól, hogy elôtte elvégezték az akkor már másfél éve esedékes szorzási muveletet.
A megállapodás értelmében az orosz államadósság pontos összege 1,703 milliárd amerikai dollár lett, a fizetendô kamat pedig 1994. január elsejétôl kezdôdôen évi 3,5 százalék. Az orosz fél ugyanakkor azt is vállalta, hogy az adósságot három év alatt, 1997 végéig teljes egészében törleszti. A Boross-Csernomirgyin megállapodás azt azonban továbbra is kizárta, hogy az adósságot készpénzzel, olajjal vagy gázzal egyenlítsék ki. Csupán annyit rögzítettek, hogy a törlesztés "(...)haditechnika szállításával, oroszországi szervezeteknek a Magyar Köztársaság területén létesülô objektumok létrehozásában való részvételével, gépipari termékek szállításával, nem kereskedelmi jellegu szolgáltatásokkal, az orosz fél az Oroszországi Föderáció területén lévô tulajdonának és tulajdonjogainak meghatalmazott szervezetek személyében a magyar félnek történô átadásával" történik.
Hogy az utóbbi lehetôség is bekerült a megállapodás szövegébe, forrásaink szerint egy mérnökvállalkozó Hujber Ottó kitartó lobbizásának köszönhetô, aki a történet késôbbi szakaszában fôszerephez jutott. Ô ugyanis szentül meg volt gyôzôdve arról, hogy "az oroszok által szállított haditechnika csak rozsdás vas, és mindkét ország érdekét jobban szolgálná, ha az adósság fejében a gazdasági kapcsolatokat mélyítenék el". A Csernomirgyin tiszteletére a Béla király úti kormányrezidencián adott fogadáson ismereteink szerint a vállalkozó folyékony oroszsággal ecsetelte, milyen kölcsönös elônyökkel járna a magyarok részvétele az orosz privatizációban, majd átnyújtott egy dossziét, amely a magyar vállalatok és vállalkozók erre vonatkozó elképzeléseit tartalmazta.
Hujber Ottót ekkor már legalább két éve foglalkoztatta az orosz-magyar államadósság kérdése. A Moszkvában végzett vasúti mérnök fôként a volt Szovjetunió területén kötött üzleteket: cége, a Budapesti Szerszámgépgyárat privatizáló Intertraverz Rt. egyike volt azon kevés külföldi vállalkozásnak, amelyek az orosz olajvállalatok szibériai telepeinek szállítottak különféle gépeket, berendezéseket, sôt, gyakran még élelmet is. Az átfogó piaci ismeretekkel rendelkezô Hujber - aki még az Orosz Olaj- és Gáziparosok Klubjának is tagja lett - hamar felismerte annak jelentôségét, hogy a tôkehiányos magyar vállalatok számára az adósság "soha vissza nem térô alkalmat kínál arra, hogy még a külföldi multik érkezése elôtt bebetonozzák magukat a létfontosságú orosz ágazatokban". Amikor pedig 1992 ôszén azt olvasta az újságokban, hogy az oroszok kizárólag haditechnikával hajlandóak fizetni, cselekvésre szánta el magát.
Felkereste egyik régi MÁV-os kollégáját, aki éppen akkoriban szervezte a Magyar Szocialista Párt vállalkozói tagozatát, és Katona Béla szocialista országgyulési képviselô (késôbb a titkosszolgálatokat felügyelô miniszter) közremuködésével sikerült bejutnia Kádár Béla akkori külgazdasági miniszterhez. A minisztérium épületében 1993 elején megtartott találkozón a felek "nagyon kedélyesen elbeszélgettek", ám a külgazdasági miniszter "szkeptikus volt a tekintetben, hogy az oroszoktól haditechnikán kívül mást is lehet kapni az adósság fejében". Mindazonáltal a találkozó eredményeként Kádár Béla aláírásával kiállítottak Hujber számára egy megbízólevelet, amely feljogosította ôt arra, hogy Oroszországban tárgyalásokat folytasson az államadósság hasznosításáról. (Tudomásunk szerint ilyen megbízólevelet mások is kaptak - többek között például Széles Gábor, az Ikarus Rt. elnöke, illetve a HVG 1995. december 16-i száma szerint Patkó András, az olajgate-ügyben késôbb fontos szerepet játszó HFT nevu amerikai cég elnöke is.)
A megbízólevél birtokában Hujber gôzerôvel szervezkedni kezdett. Elsôként alapított egy - a történet késôbbi szakaszában ugyancsak fontos szerepet játszó - társadalmi szervezetet, amely Társaság a Keleti Piacokért Egyesület (TKPE) nevet kapta. Az egyesület 1993. október 26-án tartotta alakuló ülését, amelyen részt vett szinte az összes olyan nagyvállalat, amely valamilyen formában érdekelt volt az orosz piacokon. Alapító tag lett többek között a Sasad Rt., a MÁV Transped Rt., a Bábolna Rt. és a Mol Rt. Rajtuk kívül a tagok közé lépett az MSZP Vállalkozói Tagozata is. Az egyesület elnökének Hujber Ottót választották, aki beszédében az alakuló ülésrôl készült jegyzôkönyv szerint azt mondta: "A jelenlegi történelmi idôszak Közép-Kelet-Európa és Oroszország egymásra találásának idôszaka. Mindkét fél megértette, hogy ki a természetes szövetségese. Oroszország megértette, hogy a Nyugat nem ismeri és nem érti ôket. Mi pedig megértettük, hogy a Nyugat semmit nem hálál meg." Az egyesületi alapító okirat a még megmaradt gazdasági kapcsolatok megôrzését és új piacok felkutatását jelölte meg fô célul. Az alakuló ülésen már konkrét tervekre is javaslatokat tettek, többek között például az északkelet-magyarországi gazdasági övezet létrehozására, a magyar-ukrán-orosz kohászati együttmuködésre, és egy közös orosz-magyar bank alapítására.
Második lépésként 1993. december elsején a nagy ívu tervek végrehajtására kétszázmillió forintos alaptôkével létrehozták a Hunga-Rus Rt.-t, amelynek az Intertraverz Rt. 99,5 százalékos, a TKPE pedig 0,5 százalékos tulajdonosa lett. Az alapító okiratok szerint a vállalat "profilja alapvetôen nagykereskedelmi tevékenység. A Hunga-Rus Rt.-t akkor alapítottuk, amikor azt gondoltuk, hogy az orosz államadósságot egy összegben egy olyan befektetôcégnek adják oda, amely a privatizációban érintett, érdekelt összes vállalatot tömöríti. Úgy gondoltuk, hogy az államadósság kapcsán privatizálható orosz vállalatokért, társaságokért pályázó magyar cégek a Hunga-Rus Rt.-t bízzák meg az ügyek intézésével." A feltételes mód használata bölcs elôrelátásnak bizonyult, miután a vállalat e célok közül késôbb vajmi keveset valósított meg. Mindazonáltal az alapításkor számos olyan ötletet (például stratégiai kôolajtároló-kapacitás létesítése, gabonakombájnok és mezôgazdasági gépek vásárlása, vasúti tehervagonok beszerzése, külfejtésu orosz szénbányákban tulajdonrészszerzés) rögzítettek, amelyet késôbb meg is valósítottak - igaz, más vállalatok.
Ezeket a javaslatokat Hujber Ottó a már említett, 1994 március végén tartott fogadáson egy bôrkötésu dossziéban adta át Viktor Csernomirgyinnek. A két férfi egyébként már korábban is találkozott egymással Oroszországban az Olaj- és Gáziparosok Klubjában, miután az orosz miniszterelnök korábban a Gazprom gázipari vállalat elnöke volt. A javaslatokra válasz azonban hosszú ideig nem érkezett, bár az orosz miniszterelnök, a maga módján, késôbb üzent otthonról magyar partnereinek. A tárgyalásokról hazatérve ugyanis egy magyar újságíróknak tartott szuk köru moszkvai sajtóértekezleten meglepetésre azt jelentette ki, hogy "(...)egy ilyen kormánnyal azt, amit most aláírtunk, végre lehet hajtani. Nem kívánok beavatkozni a belsô ügyekbe, de megjegyzem, hogy jó lenne, ha a jelenlegi helyzet folytatódna. Tapasztalataink alapján minden változás esetén évek telnek el, mire a kapcsolatok lendületbe jönnek". (Magyar Hírlap, 1994. április 6.)
Viktor Csernomirgyin nem bizonyult rossz jósnak. A Magyar Szocialista Párt 94-es elsöprô választási gyôzelmét követôen ugyanis - az aláírt megállapodás ellenére - lényegében leállt az adósságtörlesztés folyamata. Hujber Ottó azonban nem adta fel: ahogy azt egy akkoriban kinevezett pénzügyminisztériumi forrásunk mondta, "még oda sem értünk a József nádor térre, máris bejelentkezett telefonon", hogy a pénzügyi kormányzat segítsen tetô alá hozni a közös bankot, és készítse elô a magyar vállalatok oroszországi tulajdonszerzését. A Boross-kormányzat idején ugyanakkor arról is szó volt, hogy a Hunga-Rus Rt. megveszi a magyar államtól a MIG 29-esek szállítása miatt addigra 900 millió dollár körüli összegre apadt adósságot. A vételár a Pénzügyminisztérium (PM) elôzetes ajánlata alapján az eredeti érték minimum 40, maximum 60 százaléka lett volna. A TKPE üléseirôl készült jegyzôkönyvek szerint Hujber Ottó a 40 százalékos diszkontárat részesítette volna elônyben, ám a tranzakció a kormányváltás körül lekerült a napirendrôl, és hiába szerette volna a vállalkozó ötletét a választások után is feleleveníteni, már nem talált fogadókészségre. Kormányzati szinten ekkor ugyanis már inkább annak a lehetôségét vizsgálták, hogyan nevezzenek ki két kormánybiztost - egy katonait és egy polgárit - az államadósság lebontásának levezénylésére. A polgári áruszállításért felelôs kormánybiztosnak egyébként tudomásunk szerint Hujbert kérték fel, ám a kinevezést utóbb nem kapta meg.
A kormány ugyanis 1994 szeptemberének végén úgy döntött, hogy a kormánybiztosi posztok helyett egy úgynevezett tárcaközi bizottságot hoznak létre, amelybe az adósság lebontásában érintett minisztériumok (Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, Pénzügyminisztérium, a Földmuvelésügyi Minisztérium, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, valamint a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium) delegálnak egy-egy tagot. A bizottság elnöke a mindenkori ipari és kereskedelmi miniszter, elnökhelyettese pedig a PM politikai államtitkára lett. A kormányrendelet azt is tartalmazta, hogy a bizottság munkájában részt vehet "(...)az üzleti szférának a Tárcaközi Bizottság elnöke által javasolt delegáltja" is. Ezt maga Pál László ipari és kereskedelmi miniszter jelentette be a TKPE szeptember 22-i közgyulésén, arról azonban a jegyzôkönyvek tanúsága szerint ekkor még hallgatott, hogy az üzleti életet Hujber Ottó képviseli majd a bizottságban. Pál "feledékenységére" az lehet a mentség, hogy alig két nap múlva indult Moszkvába, hogy új életet leheljen a megakadt adósságrendezésbe.
Az ipari miniszter öt napig tartó tárgyalásai döntô fordulatot eredményeztek. Rövid idôn belül ugyanis kiderült, hogy a magyar vállalatoknak körülbelül annyi esélyük van az adósság ellenében tulajdont szerezni Oroszországban, "mintha a Holdon akarnának földet venni". Az orosz privatizációs törvény ugyanis nem tette lehetôvé, hogy készpénz nélkül - gyakorlatilag egy ígérvény ellenében - bárki tulajdont szerezzen. Az volt az általános gyakorlat, hogy a vásárlók pályázat útján, licitálással döntötték el egymás között, hogy kinek a tulajdonába kerül a meghirdetett vagyontárgy. Arról pedig a törvények nem rendelkeztek, hogy a magyar vállalatok az orosz államtól pénzt kaphassanak, és hogy azzal licitálhassanak. Bár a tárgyalásokon részt vevô forrásaink szerint az orosz félnek tetszett az ötlet, de "nem tudtuk úgy összerakni a mechanizmust", hogy az ne sértsen valamilyen törvényi elôírást. A törvénymódosítás ódiumát pedig - annak belpolitikai vonatkozásai miatt - az oroszok nem merték vállalni.
Ezzel gyakorlatilag a felek ugyanoda jutottak vissza, ahonnan a Boross-Csernomirgyin találkozó elôtt elindultak: az adósság törlesztésének egyedüli módja a haditechnikai szállítás marad. Így például a Mariel Köztársaságbeli Joskar Ola-i gyárból közel féláron kapott volna a magyar hadsereg olyan SZ300-as típusú légvédelmi rakétarendszert az adósság terhére, amely még a SCUD-rakéták lelövésére is alkalmas. Ez azonban, forrásaink szerint, a magyar kormány számára nem volt túlságosan vonzó lehetôség. Egyrészrôl azért, mert a hadvezetés - Magyarország tervezett NATO-csatlakozása miatt - nem akart több orosz rendszeru fegyvert átvenni, másrészrôl pedig a fegyverszállításból a központi költségvetésnek nem származott volna közvetlen bevétele - márpedig akkor az ország már mélyülô pénzügyi válságban volt.
A tárgyalásokat folyékony orosz nyelven, végig tolmács nélkül folytató Pál László ekkor "trükközni" kezdett, hogy "miként lehetne közös nevezôre hozni a magyar költségvetési érdekeket az orosz foglalkoztatáspolitikai célokkal". Elôször arról érdeklôdött az orosz Hadügyminisztériumban, hogy milyen tôlük kapott fegyvert értékesíthetünk harmadik félnek, mert "a magyar költségvetésnek pénzre van szüksége". Amikor azonban, forrásaink szerint, kiderült, hogy az oroszok egyetlen fegyverre sem adnak reexportálási engedélyt, az ipari miniszter stratégiát váltott, és azt ajánlotta: a foglalkoztatási gondokkal küszködô hadiipar gyártson olyan polgári rendeltetésu árut, amely késôbb pénzzé tehetô. Ezt az elképzelést a tárgyalások végére az orosz Pénzügyminisztérium is magáévá tette, így - bár konkrét megállapodást végül nem sikerült az orosz féllel aláírni - Pál László hazatérve bejelenthette, a 900 millió dolláros orosz államadósság kérdésében sikerült elôremozdulni (Magyar Hírlap, 1994. szeptember 30.).
A hangzatos bejelentés ellenére még több mint fél évig nem történt semmi. A tárcaközi bizottság ugyan megalakult 1994 ôszén, és kétszer ülésezett is, de annyi történt csupán, hogy az üzleti élet képviselôjeként - Pál László ipari miniszter javaslatára - Hujber Ottót delegálták a bizottságba. A vállalkozó ekkor már a Magyar Szocialista Párt Vállalkozói Tagozatának is elnöke volt. Más kézzelfogható eredménnyel nem is igazán jártak ezek az ülések, forrásaink szerint a résztvevôk ekkor csupán "ötletelgettek".
A leginkább ígéretesnek az a - korabeli sajtót is lázba hozó - elképzelés tunt, hogy az orosz metróvállalat, az államadósság fejében, a tervezett 4-es metróhoz szükséges alagutak fúrását végezte volna. Ezt a megoldást azonban - a magyar építôipar érdekeire hivatkozva - a fôváros nem támogatta, mint ahogyan a kormányon belül is számos ellenzôje akadt az ötletnek. Pál Lászlóval ellentétben bizonyos kormánytagok attól tartottak ugyanis, hogy amennyiben az orosz költségvetésnek pénzügyi nehézségei lesznek, a Budapestre érkezô orosz alagútfúró munkásokat a magyaroknak kell kifizetniük. Az akkori kormányülések rendszeres résztvevôje szerint "a metrót elutáltuk".
Közben a TKPE-ben tömörült vállalkozók is gyártották az ötleteket. Hujber Ottó 1995 januárjában a nyilvánosság elôtt is elmondta: a vállalkozók az adósságot ötvenszázalékos diszkontáron megvásárolnák, a vételárat pedig halasztott fizetéssel, hat év alatt fizetnék be a központi költségvetésbe. Hajlandók lennének évi 3,5 százalékos kamatot fizetni, de a törlesztésére két év türelmi idôt kérnek. Az egyesület elgondolása szerint az állam számára az jelenthetné a biztonságot, hogy a vásárlók a tranzakció elôtt bánatpénzt és elsô osztályú bankgaranciát tennének le a kormány asztalára.
Ezek az elképzelések azonban továbbra is csak papíron léteztek, miután az orosz partnerek "a fülük botját sem mozdították" egészen a magyar miniszterelnök 1995 tavaszi látogatásáig. Hogy mennyit ért Viktor Csernomirgyin Kreml-beli fejbólintása, azt az a közjáték jellemzi leginkább, amely Horn Gyula rosztovi látogatásán történt. A magyar miniszterelnök eredetileg azért utazott Rosztovba, mert ott folytatta felsôfokú tanulmányait, és egykori egyeteme díszdoktori címet adományozott neki. Útja során azonban idôt szakított arra is, hogy látogatást tegyen a város legnagyobb gyárában, a mezôgazdasági gépeket elôállító Roszszelmasban. Azok a kilencvenes évek címu, tavaly megjelent könyvében Horn azt írja errôl a látogatásról, hogy megdöbbent a módszertôl, ahogyan a gyárat - muködôtôke bevonása nélkül - privatizálták. Ez a döbbenet azonban nem gátolta a magyar miniszterelnököt abban, hogy az orosz államadósság terhére "azon melegében" megállapodást kössön ezer darab DON típusú mezôgazdasági kombájn gyártására. Ezzel a gyakorlatban is megkezdôdött az orosz államadósság polgári árukkal való törlesztése.
A szovjet-magyar árukapcsolatok egyenlege elôször 1986-ban mutatott többletet a magyar fél javára. A magyar gazdaság, amely hagyományosan gépipari termékeket és élelmiszert szállított energiahordozókért - fôként kôolajért - cserébe, addig többnyire adósa volt a Szovjetuniónak. Rögzített rubel-forint árfolyamon számították ki, hogy egy-egy terméknek milyen mennyiségu kôolaj az ellenértéke. Amikor azonban a nyolcvanas évek közepén a világpiacon zuhanni kezdett a kôolaj ára, felborult az addigi elszámolási rendszer. A kôolaj rubelben kifejezett ára is csökkenni kezdett, ezáltal megfordult a korábbi folyamat, a Szovjetuniónak egyre több olajat kellett volna szállítania a magyar árukért cserébe, erre azonban nem volt hajlandó. Egy általunk megkérdezett szakértô szerint "...az olajat ugyanis dollárban is lehetett értékesíteni a világpiacon. A dolognak az lett a vége, hogy végül még az éves megállapodásokban elôirányzott mennyiséget sem szállították le". Ezért 1986-tól kezdve folyamatosan nôtt a kereskedelmi mérleg hiánya, és a kilencvenes évek elején a Magyar Nemzeti Bank könyveiben már közel kétmilliárd rubelnyi szovjet tartozást tartottak nyilván, miközben a magyar vállalatoknak a szállítások ellenértékét a központi költségvetés kifizette.
1990. március 21-én késô este Beck Tamás gazdasági miniszter emiatt igyekezett kollégáival a Népköztársaság útján lévô szovjet nagykövetségre. Budapesten tartózkodó partnerével, Sztyepan Szitarjannal beszélt meg találkozót este tíz órára, mivel többnapos tárgyalás után sem sikerült aláírniuk az 1990-re vonatkozó árucsere-forgalmi jegyzôkönyvet, noha már több mint két hónap eltelt az évbôl. A tervgazdaság hosszú évtizedei alatt a magyar gazdaság ugyanis a szovjet piacra való tömegtermelésre szakosodott, ezért a gazdaságpolitika akkori irányítói elképzelni sem tudták, miként lehetne a magyar vállalatokat egyik napról a másikra átállítani a világpiaci termelésre. Ezért életbevágónak tunt, hogy a szovjetek - az 1986 óta halmozódó adósság ellenére - még abban az évben is átvegyék a magyar ipar termékeit. Beck Tamás igyekezete azonban hiábavaló volt: a megbeszélt idôpontban éppen vacsorázó szovjet delegációval nem jutott dulôre. Másnap a Parlamentben folytatódtak ugyan a tárgyalások, ám a felek végül anélkül álltak fel az asztal mellôl, hogy bármilyen megállapodást aláírtak volna. Ekkor, forrásaink szerint, a tárgyalásokat vezetô Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes "...berohant Németh Miklóshoz, aki azt mondta, inkább visszatartja a repülôgépet, csak ne engedjék haza a szovjeteket megállapodás nélkül". Medgyessy három társával taxiba vágta magát, és a Ferihegyi repülôtéren végül aláírtak egy számos kompromisszumot tartalmazó jegyzôkönyvet. A jegyzôkönyv nemcsak az arra az évre vonatkozó közel kétszáz gépipari termék listáját rögzítette, hanem azt is, hogy milyen dollárátváltási arányt alkalmaznak az addig transzferábilis rubelben felhalmozódott orosz adósság megállapítására. Az elfogadott 0,92 százalékos szorzó alacsonyabb volt ugyan a magyarok által kívánatosnak tartott 0,95 aránynál, de egy informátorunk szerint "...akkor már az is nagy eredménynek számított, hogy az oroszok egyáltalán aláírtak valamit".
Arról már korábban Grósz Károlynak sikerült megállapodnia Mihail Gorbacsovval, hogy az áruforgalomban ezután a két állam rubel helyett dollárban számol el egymással, amit 1990. december 11-én Kádár Béla külgazdasági miniszter megerôsített Konsztantyin Katusev orosz gazdasági miniszterrel. Az adósság rendezésének ügyében viszont ez a - "repülôgépszárnyon aláírt megállapodás" néven elhíresült - jegyzôkönyv jelentette az elsô lépést. A szovjetek ugyanis a szorzó elfogadásával lényegében beleegyeztek abba, hogy a felhalmozott adósságot is dollárra számítsák át. Ennek pontos összegét azonban csak a Szovjetunió 1991 végén bekövetkezett felbomlása után, 1992. november 11-én rögzítették, amikor Borisz Jelcin villámlátogatást tett Budapesten. Jelcin, tudomásunk szerint, számos feltételhez kötötte látogatását, így többek között ahhoz, hogy legalább hat megállapodást alá tudjon írni. Végül kilenc megállapodást látott el kézjegyével egyetlen nap alatt, köztük az államadósság elismerésérôl szólót. Az adósság összegét 1,8 milliárd transzferábilis rubelben határozták meg, amit legkésôbb 1992. december 30-ig a korábban elfogadott 0,92 szorzóval dollárra váltanak majd át. A Jelcin által aláírt megállapodás ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy az orosz fél 800 millió dollárt haditechnika szállításával törlesztene.
(A következô részben eddig még soha nem publikált tényeket hozunk nyilvánosságra, amelyekbôl kiderül, ki mekkora összeggel részesedett az orosz államadósságból. Bemutatjuk a lehallgatóberendezések behozatalával elhíresült Nádor '95 Rt. tevékenységét, és ismertetjük az olajgate-ügyet vizsgáló parlamenti bizottság munkáját, valamint azt, ami a bizottság jelentésébôl kimaradt.)