DARVASI LÁSZLÓ:

Tavalyi képeslapok

Hímtagos képeslap

Az jutott az eszembe, hogy egy háná-há...pci kollégára egy magyar író állítólag azt mondta, hogy hímtag. Nem tudom, mondták-e valóban a kollégára ezt, bárki magyar író, zöldségkereskedô, netán olvasó tett-é ilyesmit.
      Mindenesetre jómagam a magyar hímtagot fölötte szépséges alkotásnak látom. Úgy is mondhatnám, hímtag-párti is vagyok bizonyos, alapvetô helyzetekben. Amennyiben tehát egy há-ná...pci fogalmazót illetôen eszközöljük a kifejezést, akkor a hímtag joggal duzzoghat, és jelenthet be esztétikai alapozottságú sértettséget. Mondhatja a hímtag, nézzed a csinos, duzzadt heréimet, nézzed, ember, a vérpiros makkomat, nézzed, magyar nép, a helyre kis bôrsityakot ezen vérpiros makkon, nézzétek, szent erzsébetek, zrinyi ilonkák, karádi katikák, tápiószecsôi oscar wilde-ok - micsoda mesés húsok duzzognak rajt, nézzétek a húsban sistergô duzzadó ereket is, és örvendjetek, örvendjetek. Úgy tehát nem szabadna a magyar irodalom és a közbeszéd szívünkhöz és ízlésünkhöz közel egyáltalán nem álló jellemvonását, jelesül a gondolati szürkületet, kicsinységet, világábrázoló dilettantizmust, uram bocsá, a nácizmust erotikus jellegû kifejezésekkel illetni, mert édesanyánk, a drága jó magyar nyelv, kiért ugyanezen babszemjankók oly keveset tettek volt, ezt nem érdemli. A drága férfitagot a szádra hiába ne vedd, mondják minálunk a klubban a fiúk, és aztán egytôl egyik megtörlik a szemüket.

Csúnya szavas képeslap

A szarházi például nem csúnya szó, amennyiben adekvát. Mégis ollllaj a tûzre?! Nem is az, hogy a babszemjankók miként irgalmatlankodnak például Esterházy miatt a frankfurti könyvvásár kapcsán a Di...a Do... a Dumokratában. Nem is az, hogy föl semmiképpen nem foghatják Sándor Iván halk, bölcs és szigorú elemzését a hatalomgyakorlás mibenlétérôl, és még az sem, hogy Babarczy Eszter nemzetfölfogása kapcsán olyasmit talált volt egy ná-há-ná-há-pci kolléga kifejezésre juttatni, hogy majd miatta, a tizenöt és fél Seszták Ágnes Fitness Klubot reggelire elfogyasztó balgonosz Babarczy Eszter miatt pusztulnak újfent a - vélhetôen zsidó - ártatlanok, ha majd a nép, az isten adta magyar nép megelégli, hogy nem szeretheti a történelmét, ahogyan ô akarja, mert Babarczy Eszter keresztbe magasodik elôtte a történelmi úton. És nem az, hogy újra ezen pci... kolléga két hamis Auschwitz-próféta történetével üdvözli a hetvenéves Kertész Imrét. És nem az, hogy magyarul beszélnek, léleget magyarul vételeznek a telefröcsögött icipici kantinukban. Nem az, hogy írnak és magyarul gondolkodnának ezen derék emberek, nem. Tegyék csak. Szabad, huzatos országban élünk. Úgy rohad el a narancs, ahogyan akar. Úgy szárad a temetôi szegfû, ahogy neki tetszik. Ha a madár nem repül, sántikáljon. Hanem az mégiscsak csuda dolog, hogy egy szép, vénasszonyoknyári délelôtt, amikor még gôzölög a magyar leányok hónaalja a Zagyva partyán, Hámori exminiszter úr tekintetét kiveti minisztériumának csillámló ablakán, majd pedig eszébe jut az objektivvvitás, maga mögé nyúl hát a saját használatú páncélba, némán mozgó ajkakkal kiperget négymillét, legott zsírpapírba csomagoli, és kihörren a futárért, kantározzál, édes fiam, és röpülj, röpülj, nehogy a Ps...ps...ps...sta ironjából kiapadjék a téntavíz. Ez az, ami annyira nem jó, hogy már rohadt is. Olyasmit legitimizál s próbál ruhatárjeggyel ellátni, aminô szellemt pedig páros lábbal illene eltanácsolni a közbeszéd szabad, huzatos palotájából. Minálunk a klubban úgy mondják, ki lehet tüntetni a szart is, hanem ám az okosabbja úgy csinálja, hogy a plecsnit viszi a szar elé, nem pedig a szart cipeli az érem mögé, bizony ám.

Vidéki képeslap

Dübörögve tör elôre az európai jobboldal, sírva zümmögnek Internacionálét a szakszervezeti magadógyûléseken. Közben meg hallani a jólesô, hálaadó sóhajtásokat, hogy igen és igen, mert Svájcnak, Ausztriának meg Ámerikának bizonyos vidékin millly szépen, erkölcsben gazdagon él a nép. Hiszen még Himnuszt is dudol vasárnap délután! De még csak azt se mondi erre, hogy akkor olvass, gyermekem, Bernhardot. Legyen neked elég Dürrenmatt, hogy az a svájci vidéki miliô miféle természetû is. No és az erkölcsös angol vidéki lét! Mikor, teszem azt, Lineker gazda nagy, dolgos tenyerével visszatolja az asszony arcát a konyhába, kiáll a háza elé, mélyet szippant a Golf-áram édes gôzébôl, füttyent, aztán az elôügetô birkakisleány mögé térgyepel. Ismerjük ezt, és ráadásul a jó népies irodalomból is, mely úgy tisztelte a földet, az állatot és az embert, mint a babszemet válogató édesanyját. Ráadásul azok, akik a népi hagyomány föltétlen hívei lennének, és persze legyenek azok, mintha némi zavart keltenének a magyar történelem elgondolásának egyszerûségében, amikor egyaránt hozsannáznak a jó magyar csendôrök darutollazata, illetve a csendôrpofon okán szégyenpírban égô magyar kubikus, paraszt, földmunkás, szorgos tótkomlósi gazda orcája hallatán. No, és micsoda farizeusság az, hogy éppeg azok luftballonozzák teli a vidéki élet nagyszerûségének egét, akik volvofeketébe járnak kakilni is, többet gondolkodnak mobiltelefonba, mint a rendesbe, és ha meghallják a paprikáskrumpli címû magyar szót, könnyekbe törnek ki az elérzékenyüléstôl, és akiken csöndes, életfogytiglani téboly törne ki, teszem azt, három átlagos törökszentmiklósi éjszaka eltöltése után. Szóval úgy mondják minálunk a klubban, hogy néha el kell menni a bolondokházába bolondnak, hogy a bolondokat dicsérhessük is.

Narancsos képeslap

Magam voltam tanúja az esetnek. Hallottam és láttam, úgyhoz igaz, mint az elsô, nagy szerelmem szûziesen negyvennégyes méretû lábnyoma. Vidéki kisváros hótiszta uccájában két pataktiszta arcú, patyolattiszta szavú és helyes gondolatú édesanya beszélgetett. Idézem szavaikat:
      - Én úgy féltem a fijjacskámat, Mariska!
      - Juj, Bözsike néni, hagyad már sparheltet ottan, ahol az van! Hát látni mindenik napon a tévé monitoron! Még adáshibába ôtet mutati, és mindeközben mégis mosolyt helyez az arcára, mint egy szentnek!
      - De akkor is, Mariskám! Fantáziáld el csak, mi volt legutóbb. Telefonozott a szentem, hogy tengernyi gond, és hátába mart egy húsevô szegfû, de csak hazarugdosná ôtet a honvágya. Lekönnyeztem a mobilomat, pedig tôle kaptam, amikor legyôztek minden országos megrontót. Kérdeztem, mivel várjalak, szentem, mit szeretnél vacsorára. Kedvencemmel, édesanyám, tudod te azt! Na, gondolom, jól van, azzal várom a Griguszt, az ô kedvencével. Röppent is haza a szememfénye hilikopteron másnap, és úgy is ragyogott a haja, mint a Honekkernek válogatott endéká brikett. De még meg is csókolt majdnem. Ej, de éhes vagyok, Édesanyám, szólt, s oly kiválót kordult hozzá a gyomra, hogy az öregapja se tudott vón nagyobbat fingani. Hát megragadtam, oszt be a konyhába, mint egy kisgyerekkel, hol már várta a kedvenc csemegéje. Úgy ám, Mariskám, drága! Ketttô szál gyertya pszichodelikusan imbolygó fényiben, a plébános úrtól kölcsönbe kapott olvasóval és feszülettel földíszítve, linzerkorona sütikékkel megkoronázva a tál finoman meghámozott vérnarancs! Hússzor emelte rám a tekintetét a kisfijjam, meg hússzor a tálra. Mi baj, Griguszkám, kérdem, de már úgy remegtem, mint egy darab nyárfalevél az áruló novemberi ködben. Nem mesélem tovább, mert minek.
      Csak a lényeget még: úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy, idézem: "Tisztelt hölgyem, mától fogva a megszólításom, államtitkár úr."

Szocista képeslap

Üldögél Cs. József szocista képviselô úr a házi medence csillámli partyán, néha a komlói földieper-gyárból kiprivatizált Mária krtársnôért szakítja ki torkából a hangja selymét, hozná már ki a szívószálas viszkiszörpöt a lelégkondicionált spájzi helyiségbôl. Cs. képviselô úr cirka tizenegykilós pontymosollyal az orcáján él hónapok óta annak okán, hogy a derék ifjúság miképpen cseszi el. Néha elôveszi a Búrföldrôl átinternetezett családi nagyfotót, melllyen tizennyolc darab etárs mosolyg az afrikai sztyeppe legközepén, oroszlánhullák, fütyülôs barcakkal leitatott majmocskák és szekfûzizegéssel elzsongított zsiráflányok között. Mosolygnak az etársak, de még a karimás szafarikalap is lelkesen sárgáll rajtuk, hogy rajtuk lehet.
      Belibeg Mária krtársnô, mint akin nem fog a múlt, pedig lenne mit. Mondja hát, drága József, itatja a szomorú embert a krtásnô.
      Az fáj, szól Cs. József szocista képviselô úr, hogy húsz éve a Mikulás-ünnepségben, még a térgyem kalácsán ringatóztam ôket, akárha én lennék az almafaág, ôk meg az alma. Az egyik, akinek most a legnagyobb pofája van az arcán, az ölembe vizelt az áhítattól. Most meg bizottsági tag. És elôl ül, éppen elôttem is. Betakar engemet, Mária!
      Maga etárs, volt Mikulás is!?, sikkant Mária krtásnô.
      Hagytam, hogy szakállam hózkodják, hagytam köpönyegem alatt bújócskázni, smárolni, egymást tapogatózni ôket, telefonommal részeges édesapjukat ötször mentettem meg a pártfegyelmitôl, Zamárdiba és Havannába adtam beutalót a családjuknak, most meg aztat vetik a szememre, hogy piros volt a Mikulás-köntösöm. Hát milyen lett volna, Mária?! Zöldfehér?!
      Úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy nem azért nô föl a gyermek, hogy az öledben maradjon, hanem azért, hogy a fejedre álljon, és onnést pisáljon szerte, ha kell neki, etárs.

Egy meglehetôsen üres képeslap

Valaki például köhögött is. Valaki például szólt szép szavakkal, érthetô, magyar nyelven. És akkor mi van, mert nincsen semmi. Ez nem vérestúrós rétes, és nem is szivárványozó pacalpörkölt. Nem az. "Én magasan kvalifikált politikai értelmiségi vagyok a Magyarországban, gondolataim erôteljesen gondolatiak, politikai meggyôzôdésem a tolerancia jóságos elvén alapul, nem ismerem a gyûlöletet, és ha reggel fölhúzom a tegnapi zoknit, akkor az az én szabadságjogom, illetve szívesebben veszem, ha valaki egy kisegyház heti gyûlésén alél bele nagycsarnok mûfüvébe, mint ha a pápista ördögûzésen szaggatja izgalmában az olvasót. Nem vagyok nagyképû, sem gôgös, s ha olykor angol vagy német szavakat kiabálva riadok rá az élettársam testére, hamarosan megbocsátok magamnak."
      Na szóval, nem nagyon messze Cs. etárs házikójától, éppeg csak a szomszéd sarkon egy szabadon demokrata emberfi - neve, ejnye, nem ötlik az eszembe - iszonyatos erôlködésben vagyon arrafelé nézvést, hogy legyen valamilyen. De nem az. Szegény agyonfrusztrált jobboldal meg egyvégtében ezen öt százalék alatti párttal kardozik a publicisztikai rovatokban, miközben se só, se bors, se ecet, csak az a hatalmas kisebbrendûségi érzésük, hogy azok amott okosabbak, több a pénzük, több a lapjuk, meg akkor is zsidók, ha nem azok. Van egy viccbéli ember, kinek csak a nôi nemiszerv jut az eszébe. Szereted a zenét, János? Ó igen, csináltam már zongorán is, csikorogja. Pedig hát felesleges ôket bántani. Hát hiszen olyan semmilyenek. Magam már azt se látom tisztán, mit vernek rajtuk, és miért, na jó, mondjuk, egy fôpolgármesteren kívül. Úgy is mondják ezt minálunk a klubban, jobb az olyan képeslap, amin semmise nincsen, mint az olyan, amin csak trágyadomb van. Habár azt is hozzáfûzik, hogy amin meg semmise nincsen, azt postára adni se nagyon érdemes.

Besúgó képeslap

Az egyik decemberi Népszabadságban Tanács István hozzászólt az ÉS-ben görgô besúgóvitához. Érzésem szerint némiképp lesajnálta és reménytelennek találta, illetve azt is kifejezte, hogy például a jó írónak ideológiai rokonság okán máris sietnek megbocsátani az elvbarátok, míg a rossz írónak senki sem nyújt segítô jobbot, és hogy ez milyen méltánytalan.
      Nézzük meg, hogy ez miért is színtiszta demagógia.
      A jó író, mint tudjuk, Tar Sándor. A rossz író, no... arra is lenne tippünk. Különben maga a vita igen sok érvet és ellenérvet vonultatott föl, és semmiképpen sem állítható, hogy Kornis Mihály, Tamás Gáspár Miklós, Márton László vagy Eörsi István egyazon véleménnyel lapogatta volna egymás hátát. De ez most mindegy is. A jó író például jót ír, írása, mondatai értékesnek bizonyulnak egy esztétikai alapozottságú konszenzusban, ráadásul ezen írásokból úgy tetszik ki a magány, a szenvedés, a gyötrelem, a megaláztatás etc, hogy például utólag a besúgó mivolt közzététele sem tud módosítani rajt, ember és mondat között nem tátong szakadék. Ennek a jó írónak az élete és az írásmûvészete egymáshoz rendelhetô, egymással megfeleltethetô, és ha ez önmagában általában nem különösebben fontos tényezô, most lényegi szempont. Vagyis ebbôl az következik, hogy ez az író érdemes a megbocsátásra, vagyis a barátok, az ismerôsök, a szeretô olvasók komoly és mély megrendülésük ellenére ezért hívják, ezért keresik, és ezért ösztökélik szelíden és kitartóan arra az útra, amely, hogy szépen fejezzem ki magam, valaminô megbocsátás és föloldozás ígéretével kanyarog.
      Nézzük mármost a rossz írót. A rossz író, tegyük föl, parlamenti képviselô lesz. Szavaz, leszavaz, gombokat nyomogat, interpellál, és havonta fölveszi a bizottsági pótlékot. Tegyük föl továbbá, hogy fôszerkesztô lesz egy olyan lapnál, ahol nagyon, nagyon, nagyon sok pénz van. Tegyük föl, bejáratos a hatalmi csúcshoz, hogy dönt, megmond, súg, elintéz, tanácsol, és ha azt mondják neki, hogy besúgó volt, hát azt kiabálja, nem igaz, mert ô mártír. Ennyi.
      Úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy csak akkor keverd össze a dolgokat, ha aztán szét is tudod válogatni ôket, pajtás.

Jeszenszky Géza-képeslap

Aki bántotta, negatív szóval is illette Jeszenszky Géza történészt, aki washingtoni nagykövet is momentán, szégyellheti magát. A tanár urat nem szabad bántani, és azért nem szabad, mert ô soha nem volt igazi politikus, mert ô történész volt mindig, Livius, Hérodotosz, Huizinga és László Gyula méltó utódja, vagyis némely dologban történelmi a szerepe. Jeszenszky Géza esszenciaként mûködött, hûen és megbízhatóan fejezte ki egy trend szellemi értékeit, elemzési képességét. Mert például, hogy a narancsos ifjúság honnan és hová jutott, milyen irtóztatóan hosszú utat járt be tünékeny idô alatt, hát az legalább akkora tett, mint az Etelközbôl a szentgalleni kolostor tetejéig rohanni, de szerintem mégse vetekszik Jeszenszky tettének nagyszerûségével. Ô szellemileg állt vigyázzban, úgymond folyamatosan az ég alatt, akár egy Ozimandiás. Ô mindig magát hozta, nem változott, nem váltott köpenyegeket, nem fejlôdött, igaz, nem is volt hová, na de mégis. Aki ezt nem tartja erénynek, az nincs tisztában az emberi állhatatosság fontosságával. Erre is akad bölcsesség minálunk a klubban. Azt szoktuk mondani, hogy jobb ember az, aki ragaszkodik a saját hülyeségéhez, mint az, aki érdekbôl lesz hülye, miközben úgy hiszi, okos maradt, mint egy narancs. Pedig már régen olyan, mint egy barna banán.

Egy öncélú képeslap

Például az a vád, hogy az ÉS öncélúan bántja azokat, akik pedig a gondok nemzeti kofferjét cipelik, akik a hátukat döntve tartyák a roskatag nemzeti gátakat, akik ráolvasással ûzik a belvizet Békésbôl, akik megmentik a magyar focit, az ifjúságot, a közrendet... etc. És hogy bántva vannak azért is, mert nem határolódnak el olyasmi szellemi, közéleti jelenségektôl, melyek ugyan az ô regnálásuk alatt, de az ô támogatásukat és szimpátiájukat nélkülözve búnak elô a szent nemzeti gyöpezetbôl. Ó, csakugyan így lenne?! Jut eszembe, a frankfurti könyvvásárra olyan fotográfiát alkottak egy német nyelvû, kormányzati propagandamagazinban, ahol a miniszterelnök úr tébolykék háttér elôtt mosolygott szelíden, akár egy fiatal Csák Máté. Miközben kitetszett ám, hogy szöszök pihéznek a fülén. A fotós figyelmetlen volt, a szöszöket a miniszterelnöki fülhúson hagyta, nem retusált, mert ez már nem szokás. Például ettôl elhatárolódni, mármint a szöszöktôl, tényleg nem is kell. Szôrös a füled, hát szôrös. Emberbôl vagy te is. Hanem amikor pcci....pcci kollégák masíroznak bé a közszolgálat lassacskán összeomló ege alá, hozzáteszem, például egy Pikó András helyett, amikor újra azt üzengetjük, ki a jó magyar és ki a nem jó magyar, és hogy mit KELL a jó magyar értelmiséginek a magyar történelemrôl gondolnia, ha helyesen akar arról gondolkodni, és amikor az egyik kezünkkel országosan integetjük a nemet a pcci... emberekkel való kokettálás képtelen és aljas vádjára, a másikkal meg sunyin nyitogatjuk magunk mögött az ajtót a karszalagos kismalacoknak, amikor azt mongyuk, hogy ez az egész értelmiségi hiszti csupán, erre én azt mondom, lehet, édeseim, lehet, hogy az. És még az is lehet, hogy az ország nagyon jó úton botorkál. Mégis, nálunk a klubban úgy mondják, nem megy az, hogy széttárom a karom, mint egy Jézuska, ártatlanul forgatom a szemem, miközben pedig jólesôen bizsereg a tarkóm, mert a náci fogalmazó dicsér, dicsér.

Gôzfürdôs képeslap

Van énnekem egy szívbéli jóbarátom, egy vidéki magyar literátor Nyugat-Kelet-Magyarországon. Alacsony, hízásra hajlamos pofa, de víg kedélyû, mint egy örökszûz falusi plébános. A depresszióról például azt hitte, hogy budapesti süteményfajta. Soha nem is ivott.
      Történik pedig, hogy egy késô ôszi napon rátárcsáznak a polgármesteri hivatalból, igaz-e, hogy neki ingyen belépôje van a helyi gôzfürdôbe.
      - Miért is kérdezi ezt, drága Eleonóra?
      - Azért, Sándorka, ha mert ingyér áztat testet minálunk a gôzfürdôbe, az komoly korrumpáció. Nem biztos, hogy maga a polgármester úr mondi ezt, de az íróasztala mellôl mongyák bölcs és elszánt tanácsadók. Meg azt is mongyák, Sándorka, hogy maga publikációkat helyez bele a Népszabadságba, a... Narancsba, és jaj... ezt már ki se merem mondani... még az ÉS-be is, és, és... hogy ezt nem szabadna.
      - Aztán miért nem szabadna belepublikálni ezen sajtóorgánumokba, Eleonóra, nagyon drága?!
      - Mert ezek mind komisz, ádáz, pfujj-pfujj ellenségek, Sándorka! Igaz is, van-é magának erkölcstelen kapcsolata, Sándorka?
      - Arra gondol, buzi vagyok-e, Eleonóra?
      - Sándorka, én arra már gondolni se merek, én aztat kérdezem, hogy van-e szeretôje, és ha igen, például, mennyi darab a számuk.
      - És ezt miért lenne érdemes tudni maguknál, Eleonóra, kedves?
      - Azért Sándorka, hogy lekompromittálják, Sándorka.
      Senki se higgye, hogy vicceltem. Úgy mondják ezt minálunk a klubban, ha nincsen is ellenséged, ámde ha szorgalmas és elhivatott vagy, elôbb vagy utóbb találsz, gyermek.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS:

10 bekezdés

1. A közvetett elôítélet, amelyrôl nem tudunk, korlátozza a képzeletünket; anélkül tiltja meg gondolatok és jelképek használatát, hogy fölfrissíthették volna vagy megzavarhatták volna elménket. A közvetlen elôítélet viszont ihletforrás: valamely gondolat elfogult szeretete, amelynek kifejtésére mintegy rákényszerít; vagy elfogult elutasítása, amivel bírálatra késztet vagy ütközetbe hajt. A közvetlen elôítélet (szemben az elôítéletes személy reflexív önvizsgálatával, amely tevékenység) téma: amelyrôl beszélni vagy írni lehet, pro vagy kontra; a képzelet kiindulópontja, ahonnan úgyszólván akárhová el lehet jutni.
      2. De csak a közvetlen elôítélet; a közvetett elôítélet, amely nem mondatokban fejezôdik ki, hanem a jellembe és jellegbe épül vagy szervül bele mint tiszta preferencia, csak másodlagos állításként, harmadik személyû leírásként, nyelv nélküli metanyelvként érthetô meg, pl. "ô olyan, hogy nem bírja az ilyet". Nem pedig: "neki az a véleménye, hogy az ilyen x". Az utóbbi kijelentés kiválthat cáfolatot vagy elismerést, az elôbbi csak a személy megítélését. Ám ez a megítélés szükségképpen igazságtalan, mert valaminô elvontság miatt marasztal el vagy dicsér meg valakit, amikor ez az elvontság puszta, reflektálatlan, kimondatlan beállítottsággá változott már. Vö. az ellesett, elhallott szöveggel a hölgyfodrásznál: "Zsuzsa, ja, ô liberális származású".
      3. A közvetett, ki nem mondott elôítélet mint a karakter alkatrésze az, ami a gondolatok közötti ellentétet a személyek közötti ellentétté változtatja. Ha "ô olyan, hogy nem bírja az ilyet", az erkölcsi kérdésekben való állásfoglalás, amely szükségképpen racionális formájú (az utilitárius hedonista és az esszénus aszkéta közötti harc lefolytatható), merô ízlésítéletekre korlátozódik, amelyek legföljebb összehasonlíthatók.
      4. Az elôítéletes karakternek jellegzetesen nincs világnézete; preferenciái abból látszanak folyni, hogy milyen a személyisége; legmerevebb rögzöttsége is spontán, csakugyan az, hiszen a közvetett elôítélet fölidézése végett nem az emlékezetéhez kell nyúlnia, csak saját magához. Egyszerre szkeptikus és dogmatikus, relativista és fanatikus. Nem meggyôzhetô, nem kiábrándítható: mivel nézete nem gondolatnak tetszik, hanem személyisége részének, nem lehet, nem szabad kitépni a szervezetébôl.
      5. Ezt tisztelni szoktuk.
      6. Avval, hogy a tisztelet avagy pietás tárgyának tekintünk bármit, ami valaki személyiségalkatának úgy része, hogy ha kijelentésként kipreparálnánk, az illetô nem volna köteles magára ismerni benne, avval a pietást erkölcsi értelemben semlegessé tesszük. Nem azt mondjuk evvel, amit a szokott dekadencia, hogy "mindenkinek valahogy, öö, igaza van a maga módján" (stb. stb.), hanem azt, hogy minden szentté válhatik, ha a személyiségbe integrálódik, függetlenül attól, milyen értéke lenne, ha nyilvános érv vagy akár csak kijelentés volna.
      7. Ez a mai személyiségvallás egyik forrása.
      8. Személyiségvallásnak azért nevezem, mert erkölcsön túl nyilvánít valamit bírálhatatlanul védettnek, továbbá tiszteletre és pietásra méltónak, azaz szentnek, ráadásul igen jellegzetesen olyasmit, ami kimondatlan, ha nem is kimondhatatlan, s ami azonnal profánná (vagyis erkölcsileg megítélhetôvé) válnék, ha kijelentésként vagy kijelentések sorozataként elkülönítenék, és rászabadítanák a reflexiót - s ez a valami az emberi változatosság, a személyiségek végtelen különfélesége.
      9. Ennek a vallásnak a hívei nevezik az újságban "zsigeri gyûlölködésnek" a legfontosabb erkölcsi vitákat - de ez természetes, hiszen számukra a személy a szent, a szent pedig csakugyan nem elemezhetô. Ha az erkölcsi álláspont mint a személyi sokféleség szentsége védett, akkor csak vágy-, érdek- és hatalmi konfliktusok lehetségesek, akkor a közösség tagjai között nincsen semmi intellektuálisan közös; csak a természetük közös, de csak annyiban, hogy mindenki más, és ez a másság, pluralitás, változatosság tartalmában érinthetetlen, a személyiséggel szervesen egyesült (közvetett) elôítélet bírálata kegyeletsértés.
      10. Ebben a vallásban én nem hiszek. Azért nem, mert a vélekedés és a személyiség egysége esetleges, akkor is, ha típusok empirikusan megfigyelhetôk. Azt szokás mondani, hogy független, rebellis, nyughatatlan szellemekbôl aligha lesznek, teszem azt, fasiszták. De ez nincs mindig így. Céline vagy Cioran nem volt szolgalélek, s lám, mégis. Ha pedig nincs - s ugyan miért és hogyan volna? - praestabilita harmonia személyiség és erkölcsi vagy világnézet között, akkor a szent (azaz a kritikátlanul tisztelendô, netán egyenesen imádandó) egyik fontos vonása hiányzik: az, hogy szükségszerûnek tekinthessük. A szent minden lehet, csak nem véletlen. Ha véletlenszerûnek látjuk - mint más kultúrák fétiseit, totemjeit, tabuit és orákulumait -, akkor nézetünk profán. A mai személyiségvallás egyik funkciója épp az lenne, hogy a racionális, nyilvános érveken (amelyek persze totál ôrült érvek is lehetnek, nem is baj, ha azok) nyugvó erkölcsi vitát kiküszöbölje. Ám ezt nem éri el, csak a rangját szállítja le. Ami szép benne mégis: a gyarló személyiség ragyog, mert a lényege itt ismeretlen, s akkor is titkos, ha ismeretes.

BABARCZY ESZTER:

Öregedôben:
      lemondási nyilatkozat

Kedves fiatalok, az öregedésrôl szeretnék mesélni nektek, ha sikerül.
      Hatéves koromban kiszámoltam, hogy kétezerben 34 éves leszek. A következô lépésben el kellett volna képzelnem magamat harmincnégy évesen. Anyu harminc volt éppen akkor, tupírozta a haját, az enyémet meg húzta, miközben lófarkat csinált, a harmincnégy év egy érthetetlen, túlnan jellegû, azaz metafizikai szférába került. Annyiban maradtam, hogy felnôtt leszek.
      Mi az, kedves fiatalok, felnôttnek lenni?
      Nem én vagyok az egyetlen, aki némileg bizonytalan e téren, és ezt onnan tudom, hogy húszas éveim közepén szorongásomat leplezve megkérdeztem több ismerôsömet is - akkoriban fôként a Nappali házasok voltak az ismerôseim, és eléggé összekapaszkodva jártunk -, felnôttek vagyunk-e már, és szerintük pontosan mikortól, és ez az összekapaszkodottak mindegyikére kiterjed-e, születési évszámtól függetlenül, vagy a kapaszkodáson kívül mással is ki kell érdemelni.
      Ismerôseim azt mondták, hogy ezen már ôk is gondolkodtak, és nem tudják eldönteni, mert sose jött el a pillanat, amikor sikerült volna megérezniük, hogy most és ettôl fogva.
      Határozott felelôsségként nehezedett ez rám, a felnôttség problémája.
      Aztán elmúlt. Gyerekem született, ez bizonyos mértékben lezárta a problémát. Félretettem, mint tisztázatlan, de lejárt dossziét. A probléma abban él tovább, ahogyan a gyereket nem nevelem, csak hagyom élni. Elôször azt gondoltam, csak addig nem nevelem, míg meg nem tudom, mint Descartes, hol vannak az erkölcsi igazságok. Aztán letettem errôl. Örülök, ha tudom, hol keressem a saját erkölcsi igazságaimat, ha éppen muszáj elôvenni ôket.
      És ekkor jött az újabb szorongás. Újabb lépés, az ananké, a jelek kutatása, a metafizikai jellegû rémület. Le kéne zárni az ifjúságot. Próbálnék megint lépést tartani a korommal, behozni a behozandókat, az öregedés jeleit kezdem keresni.
      Viszonyítok. Nézem a jobb karban lévôket. Szépek. Más folyóiratokba írnak, amelyek szintén jobb karban vannak. Ritmikai megfigyeléseket teszek. A felnôtt erkölcsi bizonyosságaiban különbözik a gyermektôl (ô nevel, és nem ôt nevelik). Az ifjúság viszont ritmikailag különbözik a középkorúságtól. Az egyedi ifjak ritmikája csoportosan összehangolt. Összekapaszkodási effekt. Én meg individualista maradtam, maradékelven lettem individualista, amikor eleresztettem az egykori összekapaszkodás tárgyait képezô célszemélyek kezét.
      Én és kedves ismerôseim elengedtük magunkat és egymást. Ennyi az egész. E sejtközi és idôközi lében, a késô nyolcvanas évek továbbnyúló pocsolyáiban ér majd minket az anakronisztikus öregség. Értelmiségiek lettünk az egyetemen, errôl nem bírunk leszokni, aztán meghalunk. Addig is örülünk, hogy élünk. Széltében kezdünk terjedni, újságról újságra, Ph. D. tervezetrôl Ph. D. tervezetre ugrálván, ami az anakronisztikus öregségre várók tipikus betegsége. Ezt onnan tudom, hogy ritmikailag középkorú, kedves volt ismerôseim vertikálisan mozognak, további csúcspontok vagy csúcspontkísérletek felé, látják az életben a hierarchiát, horizontális terjeszkedésük legfeljebb a ruhaméretben és a tulajdonolt négyzetméterszámban nyilvánul meg.
      Jó azoknak, akik látják az életben a hierarchiát.
      Mert az öregedés jeleit kutatva, hogy, kedves fiatalok, azt mondhassam, íme, elismerem és átnyújtom lemondásom, és íme, itt van mögöttem az élet, amely ifjúságom elhagyását munkakönyvileg igazolja, egy efféle lépésenként felvonultatható didaktikus sztorihoz, amely az iskolák elhagytával az életbe fut, ennek bemutatásához tudni kéne, hogy mi az életben a megmászandó vertikum.
      Boldogok, akik mindig felfelé néznek. Minekünk, ha szabad `a la bölcsészgeneráció fogalmaznom, ez nem adatott meg.
      Eme sorsszerû vagy egyéb jellegû jövôképhiány problematikusságát, s eme probléma alapvetô homályosságát, már elnézést, hogy dicsérem magam, megdöbbentô precizitással sejtettem meg hatévesen. Milyen vertikumot mulasztottunk el megmászni, és hogyan lettünk mi horizontálisak? Vajon mindenkit sújt-e ez a horizontális lében szorongás, aki éppen, mutatis mutandis, 35 felé jár, vagy csak azokat, akik történetesen 2000 táján járnak 35 felé?
      Talán hirtelen mutációk vagyunk, ismét csak `a la bölcsészgeneráció, feltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen, mármint növekedés közbeni mutáció, hirtelen környezeti hatás, amelynek következtében a szervezet növekedése irányt változtat vagy teljesen összezavarodik és azontúl negatíve bôvül, mélyülés formájában. Nagyok mélyek vagyunk, ez kétségtelen.
      Kedves fiatalok! Az öregedés jelei után való szorgalmas kutatás érthetô módon deprimáló tevékenység. Nem úgy kéne inkább, hogy egy nap megdöbbenve állunk a tükör elôtt, kérdezlek titeket, és felfedezzük azt a ráncot, és rákérdezünk életünk értelmére, és becsapjuk a garázsajtót és ráüvöltünk a gyerekre, hogy mit ért ô a világból, mert a gyerek megint húszezer forintos legót akar - szóval nem így terveznétek-e ti, ha ti írnátok a Barátok közt forgatókönyvét?
      Ehelyett itt vagyunk mi, én és kedves ismerôseim, folyton rákérdezünk életünk értelmére, mást se tettünk, mióta élünk, már eleve ezt választottuk fôfoglalkozásként a bölcsészkaron, és megvesszük a gyereknek azt a húszezer forintos legót, csak hagyjon már tovább gondolkodni az életünk értelmén.
      Itt mintha volna némi vertikum. Tíz évvel ezelôtt nem vettük volna meg a gyereknek a húszezer forintos legót, csak hogy hagyjon már tovább gondolkodni az élet értelmén, igaz, hogy mi a francnak vegyen az ember akkora legót egy csecsemônek, sôt egy negatív gyereknek. De ez legyen a ránk érvényes vertikum? Miközben az élet értelme nem növekszik kumulatíve, sôt? Ugye nem?!
      Az öregedés jelei után való kitartó kutatás, amely menet közben, lelkiismeretességünknek köszönhetôen, beépül az élet értelmén való töprengésbe, mondom, kedves fiatalok, elég undorító dolog, ha közben egy lében úszkál az ember, amely a maga iránytalan és színjátszó felszíni borzongásaival inkább a buddhistáknak látszik kedvezni. Nyilvánvaló, hogy a buddhisták nem kutatnak az öregedés jelei után. Megvilágosodnak a lében, legyen az késô kádári vagy kora orbáni, s azontúl rendben vannak. Történelmileg tudatos munkával minimálisra csökkentik a történelemmel kapcsolatos várakozásaikat. Élnek, mûvelik a kertet, összekapaszkodást csak alkalmilag és esetileg vállalnak, meghalnak. Bejövô generáció se lesznek, nemhogy kimenô. Nem hisznek semmi feleslegesben és nem is óhajtanak hinni semmi feleslegesben. Így relativizálódásuk is kizárt. Bölcsen hallgatnak az örökkévalósághoz képest.
      Kedves fiatalok, azt hiszem, ha nem sikerül középkorúsodnom, buddhista leszek. Ez a lében való megvilágosodás nem tûnik rossz ötletnek. Minden, ami emberi, mulandó és többnyire gusztustalan is, vitatkozni nem érdemes rajta. Ki-ki megoldja magának. Azért embert ne öljetek, csak ha nagyon muszáj.
      Bölcsességként rátok hagyom ezt, és egy lezáratlan dossziék felett hunyorgó zavart, de azért biztató mosolyt. Eljô a kor, amely átértékel minket, egyéb értékekkel egyetemben. Ha nem, hát nem. Vale.

A fentebbi két szöveg a Nappali ház utolsó estjén hangzott el, 1999. december 30-án, a Trafóban

TIBORI SZABÓ ZOLTÁN:

Szavak és tettek

A magyar kormány úgy döntött, hogy az önálló erdélyi magyar egyetem alapítására a magyar költségvetésbôl elkülönített kétmilliárd forintot az erdélyi magyar történelmi egyházak védnöksége alatt álló alapítványnak juttatja. Egyházaink püspökei adták a nevüket hozzá, mert mindenki számára nyilvánvaló: egyetemre nagy szükségünk lenne.
      Az egyetemi tanárok közössége, a szakma tehát, néhány héttel ezelôtt Kolozsvárt és Marosvásárhelyen rendezett tanácskozásán arra a következtetésre jutott, hogy a pénzt - mivel egyetemre nem elég, s mivel máig nincs tisztázva, hogy egyszeri megsegítésrôl avagy folyamatos, évente megismétlôdô támogatásról van szó - olyan kiegészítô intézmények létrehozására kellene fordítani, amelyeket az állami és a majdani magánegyetem hallgatói egyaránt használhatnak.
      Ugyancsak felkaphatták fejüket a püspökök, az egyetemi tanárok és a Bolyai Társaság is, amikor a napokban kiderült: a pénz felett nem ôk, hanem úgynevezett egyetemszervezô programirodák rendelkeznek. Két ilyen iroda már január elsejétôl megkezdi mûködését. Hogy ezeknek az irodáknak pontosan mi a feladatuk, azt egyelôre senki sem tudja. Azonnal kiderült azonban, hogy egy sor olyan embert tettek lóvá, akikkel ezt nem lett volna szabad eljátszani.
      Aki az utóbbi hónapok eseményeit figyelemmel kísérte, annak nem kétséges, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan akcióba kezdett, amelybe - bármennyire csábító volt is - sem az Antall-, sem a Boross-, sem a Horn-kabinet nem merészelt belevágni. Budapesten úgy vélhették, elérkezett az ideje annak, hogy egyes RMDSZ-en belüli csoportokat pénzelve, megváltoztathatják a szövetségen belüli erôk arányát. Az sem titok, hogy a Fidesz szívéhez nem Markóék állnak közel, hanem a velük szemben álló Reform Tömörülés, amelyet nemrég politikai pártnak kijáró protokollal fogadtak Budapesten. Markó Béla kicsit bele is sápadt ebbe, s nyilatkozatban tiltakozott a szövetség belügyeibe történô beleavatkozás miatt.
      Ha a Civitas Alapítványon keresztül lebonyolított hétmilliós tranzakciót, Szôcs Géza ingerült reagálását, a magyar illetékesek hallgatását és a többi hasonló jelet is figyelembe vesszük, nyilvánvalóvá válik: a magyar kormány azt szeretné, ha a jövô év elsô felére tervezett, szövetségen belüli választásokból a Reform Tömörülés gyôztesként kerülne ki.
      Ehhez pedig pénzre van szükség, s a "felelôs" magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a pénzt eljuttassa oda, ahova kell.
      Hogy az "önálló" erdélyi magyar egyetem elôfutáraként miért kell Budapesten "egyetemalapító programirodának" mûködnie, az sem talány. Politikai klientúra ott is létezik, mint ahogyan az itteni programirodákat sem azért hozzák létre, hogy a Markó-szárny abból bármilyen anyagi elônyt húzzon. Éppen ellenkezôleg.
      A szándék annyira nyilvánvaló, hogy az illetékesek már a látszatot sem igyekeznek megôrizni. Mert milyen egyetemszervezô szakértôi testület az, amelyben politikai tánciskolák végzettjei kapnak helyet? S ha már erdélyi magyar egyetemrôl beszélünk, miért nem a Bolyai Társaság alakul át ilyen szakmai központtá? Hiszen a BT székházzal és infrastruktúrával rendelkezik, s nem utolsósorban jó néhány éves tapasztalattal az egyetemi programok szervezésében. Hiszen a BT a szakma maga.
      Nem nehéz a kérdésekre válaszolni. Arról van szó, hogy a kétmilliárddal is, mint a hétmillióval s a többi általunk ismert vagy nem is ismert tranzakcióval, napjainkban a magyar kormány határon belüli és kívüli politikai klientúrájának a pénzelése folyik.
      Persze, mindezt csak úgy, magamban mondom. Hiszen hogyan is jönnék én ahhoz, hogy mindezt számon kérjem. Nyugodtan vethetnék azonnal a szememre, hogy mit szólok bele, hiszen nem az én pénzemrôl van szó, a magyar adófizetô pénzéhez semmi közöm, azt csinálnak vele, amire a magyarországi szavazók felhatalmazták ôket. Nem is azért teszem szóvá. Még kevésbé azért, mert valamilyen érdekeltségem lenne a dologban: sem programirodázó kliens, sem pedig egyetemi tanár nem kívánok lenni. Továbbra is bosszant azonban a megközelítés. Az, ahogyan Budapesten úgy vélik, nekünk az a jó, amit ôk gondolnak. A mi véleményünk kevésbé számít. Úgy tûnik, a püspökök is csak statisztaszerepre voltak szükségesek. Hogy erkölcsileg rendben legyen az ügy.
      Régrôl foglalkoztat az a kérdés, hogy ha a magyar szellemi elitet nyugati egyetemeken készítik fel, nekünk miért ajánlják erre a célra a magyarországi felsôoktatást. Tehát miért legyen jó nekem, ami nekik nem elég jó? Orbán Viktor Oxfordban tanult. (Igaz, ô Soros pénzén tette, és akkor még liberális volt.) Ha összmagyar stratégia kidolgozása van folyamatban, amint azt a magyar kormányfô nemrég meghirdette, ajánlom, abba az is foglaltassék bele, hogy a magyar diák, bárhonnan származna is, egyenlô eséllyel pályázhatja meg a nyugati ösztöndíjakat. Hiszen a kormányfô azt is kilátásba helyezte, hogy az új stratégiába "a magyar nemesi virtust" is bele kell foglalni. Micsoda virtus lenne, ha az erdélyi magyar elit is Oxfordban tanulhatna. Csakhogy egyelôre a szavak és a tettek között körülbelül akkora a távolság, mint az egyetemalapító programirodától Oxfordig.
      Nem is tudom, miért szólok, amikor a szakma mélyen hallgat, s mindenki elégedettnek látszik. Talán csak azért tettem szóvá az egész ügyet, mert még bízom a közelgô belsô választások tisztaságában. Hogy végre világosan lássuk, kit is akar az erdélyi magyarság érdekvédelmi szövetségének élén látni. Hogy megszûnhessenek végre az eddigi legitimizációs viták. S hogy az egyik csoport ne csupán azért akarja a másikat leváltani, mert "ôk már megszedték magukat, most rajtunk a sor".
      Naiv vagyok? Lehet. De mondják, naivak híján ki tenné fel ezeket a kényelmetlen kérdéseket?

MUCSÁNYI MARIANNA:

Csapdában a hálózat

A millenniumi ötletrohamok váratlan fordulatot vettek január 10-én, amikor New Yorkban a világ elsô számú internetszolgáltatója, az America Online (AOL) és az Egyesült Államok egyik vezetô, a "hagyományos" - vagy ahogy mostanság nevezik -, a régi médiaiparban nyomuló cége, a Time Warner részvénycsere révén létrehozta a valaha létezett legnagyobb vállalkozást, a 350 milliárd dollárt érô AOL Time Warnert. A prognózisokat, melyek a 2000. év apropóján készültek arról, miként ölt is majd elektronikus bôrt magára a Föld, válhat a komputer révén halhatatlanná az emberi tudat, nôhet össze ember és számítógép, hirtelen az internet jövôjérôl való gondolkodásra szûkítette le a megafúzió híre.
      A "leg"-ek üzlete - néhány hétig, a soron következô egyesülésig biztosan az lesz - mintha megrémisztette volna a befektetôket, a médiaiparban dolgozókat és az újságírókat. A hír elvette a jövôgyártók kedvét a további találgatásoktól: amirôl az ezredforduló és a dátumbomba ürügyén hónapokon át jólesô borzongással lehetett olvasni sok helyütt - a Business Weektôl Umberto Ecóig -, az új értelmet kapott a fenti üzleti hír hallatán.
      Pedig nem történt más, "csak" az, hogy az internetes cég egy már jól mûködô kábelhálózatra, a médiacég pedig új elôfizetôkre vágyott: elôbbivel rendelkezett a Time Warner, utóbbival az AOL. Persze a számok valóban szédítôek: 350 milliárd dollár Magyarország egy év alatt megtermelt nemzeti össztermékének ötszöröse. Az új cég százmillió elôfizetôt tudhat magáénak - ebbôl havonta 44 milliónyian interneteznek (vagyis az AOL Time Warner lekörözheti a legnagyobb, havi 35 millió látogatót fogadó Yahoot). Becslések szerint éves bevétele elérheti a 30 milliárd dollárt. Olyan vállalkozások kerültek egy kézbe - melyek korábban maguk is felvásárlások révén lettek "legekké" -, mint a CNN, a Netscape, a Warner Bros, a Warner Books, a Time magazin, az HBO, a Nullsoft, a Warner Music Group vagy a legnépszerûbb mp3 lejátszó, a Winamp gyártója. Zavarba ejtô - bár ma már nem szokatlan - az üzlet lebonyolításának módja is: az internetes cég egyetlen cent nélkül vásárolta fel a médiavállalkozást úgy, hogy minden egyes Time Warner-részvényért másfél papírral fizetett. A hírre megugrott a részvények ára a tôzsdén, a Dow Jones rekordot döntött - az elemzôk további fúziókra számítanak. (Európa sem akart lemaradni az év elejei internetes versenyben, bár válasza egyelôre eltörpül az amerikai "megák" mellett: az olasz Mediaset, a virtuális politikus, Silvio Berlusconi érdekkörébe tartozó cég szövetség létrehozását sürgette az európai televíziós társaságok és a komputeres vállalkozások között, a Bertellsman az AOL-lel közösen részvénykibocsátást jelentett be, a brit Cable & Wireless pedig, hogy erôsítse pozícióit, felvásárolt nyolc internetszolgáltatót.)
      A New York Times szerint a felek hazardíroznak, fogadást kötöttek, melynek tétje a jövô médiája. Az üzletet nyélbe ütôk, a két, önmagában is óriási cég az internetre fogadott. A The Wall Street Journal Europe a régi média haláláról írt, a Nemzetközi Újságíró Szövetség (IFJ) a demokráciát és a sajtószabadságot féltette tiltakozó nyilatkozatában, és óva intett az agymosástól. A szervezet fôtitkára szerint az egyesülés átalakíthatja "a szórakoztatás, a kommunikáció és a kereskedelem világát, de fenyegetheti is a demokráciát, a média pluralitását és minôségét". (Az idézett mondat élét tompítja, hogy a XX. század eleje óta minden egyes technikai újítás megjelenésekor leírták. Százszor temették már a könyvet, a színházat, a mozit, a demokráciát, az emberi kapcsolatokat vagy a családot - mindannyiszor a technikára kenve a "szörnyû változásokat". Vélhetôen az üzletkötôket - ma éppúgy, mint száz éve - nem a pesszimista jóslatok vagy a tudatformálás, sokkal inkább a pénztárcájuk érdekli.)
      A vállalategyesülés mára zárójelbe tette, hogy eddig sem a hagyományos média, sem a szolgáltatók nem tudtak mit kezdeni az internettel. Lassan három évtizede találgatják sokan, mire is lesz jó sok millió hálózatba kötött gép, a mérhetetlen információtömeg, mit lehet kezdeni azzal a szabadsággal, amit az internet nyújt, hogyan alakítja át a nyilvánosságot, az emberek és intézmények közötti információcserét, de válaszok nem igazán fogalmazódtak meg.
      A réginek nevezett médiaipari cégek, vagyis a televíziós társaságok, a hírügynökségek és a lapok megnyitották ugyan saját honlapjukat, de a híradókban bemondott vagy a kinyomtatott híreken kívül nem sok mindenre használták a netet. A hálózaton olyan cégek váltak igazán sikeressé, amelyek szolgáltatásokat, csevegôfórumokat, keresôprogramokat, levelezési lehetôséget, zenét, könyveket árultak. Utóbbiak azonban a klasszikus hírszolgáltatásban maradtak le, lapjaikat gyakran periferiális témák, a média fôsodrából kiszoruló ötletek, belterjes üzengetések foglalták le. Amihez a böngészôkkel el lehetett jutni, az nem tudta felvenni a versenyt a klasszikus média "termékeivel". A Time Warner hónapokkal ezelôtt meghirdette, hogy újra kitalálja az internetet, de a jó elôre beharangozott stratégia elkészítésébôl semmi sem lett. Az AOL azzal, hogy másfél részvényt adott egy Time Warner-papírért, leértékelte a virtuális piacon felhalmozott tôkéjét, és beismerte, hogy szüksége van a hagyományos médiára, a tartalomra, mellyel értelmessé teheti a kezében lévô eszközt. Elôbbi húszmillió új elôfizetôt kapott - a hagyományos média képtelen ilyen példányszám-, nézettségnövelésre -, utóbbi elnyerte a szellemi kapacitást, amely elôállíthatja a komputer és a televízió egyesülésébôl létrejövô új találmányon futtatható, elsôsorban szórakoztató "programokat". Nem kétséges ugyanis, hogy az új cég elsôdleges célja annak a százmilliós elôfizetôi tömegnek a szórakoztatása, amelyet már most is maga mögött tudhat. Lehet információs társadalomról beszélni, meg mérhetetlen szabadságról, a nyilvánosság és a közvetlen demokrácia kiteljesedésérôl - kétségtelen erre is használható a net -, de a mostani fúzió mégiscsak azt üzeni, hogy a kulturipar, a tömegek szórakoztatására létrejött világbiznisz a hálózatot is igyekszik felhasználni, hogy még több embert érjen el, még több pénzt csináljon. (Ebben a gondolatmenetben nem a "hagyományos" médiát, hanem inkább a hálózatot van miért félteni, amely a dollármilliárdok ellenére megôrzött valamit amatörizmusából.) Az AOL Time Warner létrejötte újabb kísérlet - vélhetôen nem az utolsó -, melyben az a kérdés, hogy a net, bevezetve a televízióba, interaktívvá változtatva a hagyományos médiát, testre szabva a hírfogyasztást és a szórakoztatást (meg a kettô keverékét), átalakíthatja-e az információszerzési, kommunikációs szokásokat.

PERNECZKY GÉZA ESSZÉJE:

Legendák

Gyakran hallani, hogy az iskola az élet kicsinyített mása. Sok ebben az igazság, de a megfigyelés fordítva is áll, mert az életre is igaz, hogy az meg a pedagógia más eszközökkel való folytatása.
      Az iskola és az élet eme kölcsönviszonyához a magam részérôl azt fûzhetném hozzá, hogy a Szövetségi Köztársaságban, ahol tanár vagyok, egy nem túl megnyugtató statisztika szerint éppen a volt tanárok aránya a legmagasabb a képviselôk között. Nem ellenôriztem, hogy tényleg így van-e, de rémhírként is elgondolkodtató. Politikusaink túl sokat nevelnek, miközben - ha arra gondolunk, hogy mi jelentett eredetileg a szó - biztos, hogy túl keveset politizálnak. Csak a televíziót kell bekapcsolni hozzá, hogy lássuk: anélkül, hogy elérnének valamit vele, állandóan a pultot verik a honatyák.
      A mi iskolánk természetesen egészen más.
      Elôször is ez egy fôgimnázium. Igaz, hogy már régen nem létezik ez az elnevezés, úgy gondolom, hogy az elsô kereszténydemokrata kurzus alatt megszüntették, valószínûleg amerikai mintára. Késôbb aztán a szociáldemokrata kormány gondoskodott róla, hogy amennyire csak lehet, azok a különbségek is kiegyenlítôdjenek, amiket a beiskolázott gyerekek családi háttere vagy az egyes városnegyedek szociális színezete jelenthetett a tanintézmények számára. Mi a Rajna-vidék egyik legjobb hírû humán tagozatú gimnáziumának számítottunk, és csaknem száz éven át állami intézmény is voltunk, ami azt jelentette, hogy kiemelt helyzetet élveztünk, nem köphettek bele a levesünkbe a városatyák. Elôször csak a nemzetiszocialista idôkben, a harmincas évek végén szólt bele az életünkbe a politika. Túl független volt a kollégium szelleme, és emiatt az iskolát néhány évre be is zárták.
      A háború után ez persze bónusznak számított, például új épületet kaptunk a város legszebb villanegyedében, de különben is, nagyon gyorsan visszatalált az intézmény a humanista hagyományokhoz és a tudományok autonómiájához. Csak a hetvenes évek kultuszkormányzatának az intézkedései nyomán lett aztán belôlünk mégis városi iskola. Ma már így fogalmaznék: szolgáltatóipari létesítmény lettünk. Az igazgató már az elsô napokban leiratot kapott a városházáról, hogy gyûjtse be a tanároktól azokat a kulcsokat, amikkel nyitni lehetett a bejárati ajtót - mégpedig azért, hogy ne közlekedhessenek a tanerôk az épületben a késô délutáni órákban, mert az ilyen elkésett látogatások - így az indoklás - sok helyütt leltárhiányhoz vezettek. Akkor már én is tagja voltam a tantestületnek, és jól emlékeszem rá, hogy mekkora volt a morgás. Hogy le kelljen adni a kulcsokat, ezt még a nácik sem csinálták.
      Azóta természetesen konszolidálódott a helyzet, meg aztán az idô is jócskán eljárt. Az akkori tantestület legtöbb tagja rég nyugdíjba ment, az olyan utolsó mohikánok pedig, mint amilyen magam is vagyok, elégtétellel látják, hogy ez az iskola - nagy titokban - még mindig fôgimnázium maradt, noha a fiatalabb kollégák ezt talán maguk sem tudják. Mondanom sem kell, hogy nem azért fôgimnázium, mert még mindig ide járnak az Adenauer-unokák - jelzem, most már dédunokák. Hanem, mert akárhogyan is vesszük, azon kevesek közé tartozunk, akiknél továbbra is elsô idegen nyelvként tanítják a latint. És az egész kormányzósági körzetben még mindig nálunk a legnehezebb az érettségi is, ahogy mondják.
      A változásoknak így, utólag visszatekintve rájuk, volt persze haszna is. Nyitottabbak lettünk, például a tekintetben, hogy az iskolánk koedukált, mert az utolsó huszonöt évben lányok is járnak hozzánk, de máskülönben is haladtunk a korral. Vannak például külföldrôl idekerült tanáraink, egy vagy kettô közülük mindig a keleti blokkból is, és már évek óta tanítunk komputerszakot a gyerekeknek. Megszerveztük, hogy a felsô tagozatos diákok egy része egy-egy tanévet töltsön el nyelvgyakorlás céljából Amerikában, és büszkék vagyunk arra is, hogy az Európán kívülrôl érkezô szülôk gyerekeibôl sem lesz nálunk feltétlenül rosszabb tanuló, mint a többibôl. Az utolsó két évtizedben például egy iráni leány, egy kínai kisfiú, és aztán megint egy német kislány voltak azok, akik osztályt ugrottak nálunk - nem rossz eloszlás.
      Másfajta csodagyerekek is járnak persze idônként hozzánk. Ez alkalommal éppen róluk szeretnék szólni, Pepe, az egyik kollégám élményei alapján.

Miért hivatkozom rá? Mert Pepe rajztanár. A rajztanár pedig, mint tudjuk, mindig más. Neki többet szabad, az ilyen közelebb áll a gyerekekhez is, és egyáltalán: a rajztanár mûvész, a mûvészek pedig az emóciók emberei. Azonkívül Pepe egyike a nálunk tanító külföldi tanerôknek. Olyan kis magyar, impulzív, szívesen kommunikál. Sokan azt hiszik róla, hogy román, mert tényleg úgy néz ki, azonkívül Budapestet az emberek néha összekeverik Bukaresttel. A szülôktôl hallom, hogy Pepét überqualifiziertnek tartják, mert vannak olyan pletykák, hogy könyveket is írt, amiket itt nálunk nem lehet kapni. Nem feltétlenül elôny. Aki sokat tud, az ugyanis nem való tanárnak. De hát, mint mondtam, Pepe rajztanár.
      Elôfordult néha, hogy törhette a fejét a kollégium, hogy miként húzza ki a csávából, ami az ilyen alkattal mindig vele jár. A fiatalabb kollégák nem is tudnak róla, mert már több mint tíz éve történt, hogy egy kislány például a hatodikból, úgy tizenkét éves lehetett akkor, Johannának hívták, valószínûleg egy osztálykönyvbeírás miatt megsértôdött rá, és feljelentette molesztálásért. Mi több, amikor az anyját megkérdeztük, az is rábólintott, hogy tud a dologról, érvényes hát a panasz. Amikor az igazgató meg az egész tanári kar erre föl napokig mégsem reagált, elvesztette a türelmét ez a kis személy, és azt csinálta, hogy színes fonalakat hozott hazulról, meg egy himzôrámát, és a pad alatt hímezni kezdett. Pepe egy darabig szépen kérlelte, hogy hagyja abba, de aztán nem látott más megoldást, mint hogy kiemelje az ölébôl a hímzôrámát. Csak amikor magasra emelte a fakeretet, akkor derült ki, hogy Johanna a szoknyáját fogta be munkaanyagként a rámába. És rögtön föl is állt, úgy, a nyakig fölhúzott szoknyában, hogy az egész osztály lássa, hogy lám, mit csinál vele a tanár.
      A följelentést természetesen komolyan kellett vennünk, már ki volt készítve az akta, hogy átadja az iskola az ügyet a hatóságoknak, és csak azért vártunk még, mert abban bíztunk, hogy túllô a célon és valahogyan elárulja majd magát a gyerek. Amit aztán meg is tett ezzel a kabarészámával. Késôbb Pepe elmesélte még, hogy úgy másfél-két év múlva, amikor ezek a lányok már csaknem egy fejjel voltak magasabbak nála, Johanna az egyik barátnôjével együtt egyszer csak becsengetett hozzá a lakásán. Meg volt lepve, de hát mit tehetett, beeresztette ôket. Mindenfélérôl el is beszélgettek szépen, sôt, még egy-egy rajzot is kaptak a lányok, mielôtt megint hazamentek volna.
      Csak hónapok múlva jutott el hozzánk a hír - Johanna akkor már iskolát váltott -, hogy kórházban fekszik ez a gyerek, az a bizonyos szexuális frusztráció, a zabálás-hányás jött rá. Már csupa csont és bôr lehetett, s az orvosok is kezdtek lemondani róla. Állítólag azért nem akart enni, mert röstellte magát, szégyellte a mellét és az egyéb domborulatait a történtek után. Pepét is bántotta a dolog, mert arra gondolt, hogy a Johanna talán azért jött el a barátnôjével hozzá, hogy tisztázzák az egykori összekoccanást, ô azonban, természetesen, nem hozta szóba a dolgot, erre föl aztán azok sem merték bolygatni a múltat. Nehéz volt Pepét meggyôzni róla, hogy az lett volna az igazán korrekt eljárás, ha be sem ereszti ôket a lakásba.
      Carment jobban megúszta. Nem történt közöttük semmi, csakhogy Carmen minden férfit a saját esetének tartott, egyszerûen sportból, és telekürtölte a világot a viszonyaival, amiknek semmi alapja nem volt általában, de mégis csak úgy vibrált körülötte a levegô a veszélyektôl és a bizonytalanságtól. Csinos, jó alakú lány volt, aki még a téli hónapokban is szívesen hordott olyan rövid pulóvereket, amikbôl kilátszott a köldöke. Sikkes is volt, jó mozgású, majdnem túl sovány. Néha azonban nagyon is illegette magát, vonaglott egy kicsit, ha pedig megszólalt, akkor meg mint egy kóristalány a tánckarból, aki végre szerepet kapott a színpadon, elviselhetetlenül affektált. Egyszerûen az volt a baja, hogy még mielôtt túljutott volna kamaszkorának az elsô évein, elkapta ôt az exhibicionizmus izgalma és láza. Nagyon nehéz volt vele néha, különösen a mellékszakok tanárjai szenvedték meg ôt. Büszke volt rá, kuncogva hangoztatta is, hogy nimfomán.
      Kinek mi köze hozzá, ahogy azt manapság tartják. Hál' istennek, nem voltam Carmen osztályfônöke, ô egy matematikaszakos kolléga volt, aki azt csinálta, hogy két-három hetente körbejárta egy papírlappal a tanári kart, és feljegyezte, hogy kinek mi volt a panasza. Pepe is kiöntötte a lelkét néhányszor. Az ilyen vélemény-kutatások alapján aztán szabályos idôközökben fegyelmit adtunk Carmennek, de kicsapásról sokáig szó sem lehetett. Végül is nem követett el kirívóbbat annál, mint hogy óra alatt csókolózott fiúkkal, a többirôl meg csak a szülôknek lehetett elmarasztaló véleménye. Az én benyomásom is az volt, hogy mire felsôtagozatosak lettek ezek a gyerekek, Carmen már legalább a fél osztályt elcsábította. De hát ez majdnem hogy hozzátartozik a szervizhez mostanában. A magamfajta idôsebb tanerôk már csak arra törekedtek, hogy legalább magukra vonatkoztatva ôrizzenek meg valamennyit a jólneveltség normáiból. Például, hogy udvariasan köszönjenek, ha Carmen mamája a Mercedesével odaállt az iskola elé a déli órákban, hogy begyûjtse a kirajzó gyerekeit.
      Néha, ha nyáriasan langyos volt az idô, Carmen, miután beszállt a kocsiba, letekerte az ablakot, hanyattdobta magát, és fél lábát, amelyen magasra csúszott a nadrág, lassan lengetve kilógatta az ajtó fölött a szabadba. Így várakoztak a kisebb testvérekre a bejárat elôtt a mamával. Tanúja voltam, amint Pepe, aki tanítás után szintén a parkoló felé tartott, egy ilyen alkalommal a fejét csóválva felkiáltott - Ó, ez a láb! - De Carmen anyja a büszkeségtôl dagadva rávágta: - Nincsen párja Birkenthalban!
      Jópofa ez a Pepe. Azt mondta, hogy erre föl óvakodott attól, hogy a Mercedes mellett elhaladva a kocsi másik oldalára kerüljön, és a nyitott ajtón át bepillantva esetleg meglásson valamennyit a mama szövetnadrágba bújtatott izmos lábaszárából. Amíg beszállt az autójába, és hazaindult, az járt a fejében, hogy untig elég neki annyi a családból, amennyit Carmen szokott mutogatni, és különben is, egy négygyerekes anyának inkább ne is legyen lába. Ennyit elöljáróban. Mert amit el akartam mesélni tulajdonképpen, az a történet végül is nem Carmenrôl szól.

Hanem Hedwigrôl, az egyik kishúgáról.
      Hedwig tízéves volt, amikor megjelent nálunk, az elemi után került oda hozzánk az alsó tagozatba, és ez körülbelül akkoriban történt, amikor Carment - aki kezdte elvinni a fiúkat az órákról - végre el tudtuk tanácsolni az iskolából. Volt még két közbeesô csemete is a családban, egy fiú meg egy lány, ezek is hozzánk jártak, de ahogy az a híres emberek gyerekeivel történni szokott, itt az iskolában is úgy alakult, hogy Carmen kistestvérei senkit sem érdekeltek igazán.
      A kis Hedwiget is óvatos tartózkodással fogadtuk. Nem tûnt különösképpen szépnek vagy bájosnak, inkább csak afféle tejfehér bôrû, ápolt és tiszta lénynek látszott, akinek az arcán a tízévesek problémátlansága tükrözôdött, no meg mintha a szemében lett volna egy kevés az áprilisi égbolt halványkék fátylak közt párásodó színjátékából. Csakhogy aztán lassan, ahogy nekibátorodott, kinyílt a tekintetében valami más is - valami olyasmi, amit eddig még soha nem láttunk. Teljesen megváltozott körülötte a légkör, és ha megjelent valahol, lehetetlennek látszott, hogy ne forduljon mindenki rögtön feléje, és ne merüljön el néhány pillanatra abban a látványban, amivel a kislány szolgált.
      Elég ostobán hangzik, ha megpróbálom körülírni, hogy mi volt az, amit az emberek akkor láttak, ha szembekerültek a gyerekkel. Hedwig egyszerûen úgy hatott, mintha szôke haja, vékonyka arcbôre meg a lenge ruhája fölött nem szûnt volna meg az, ami ô maga volt, hanem mintha ez a lényeg valami titokzatos módon folytatódott volna tovább is, és ott is érezhetô lett volna, ahol már nem az ô teste volt jelen, hanem csak valami alig észlelhetô furcsa ragyogás. Ez a sugárzás is nagyon hasonlított hozzá, mert ez nem volt se szép, sem pedig különösképpen bájos, nem volt erotikus sem, és még csak intellektuális színezete sem volt különösképpen - hogy is lehetett volna egy ilyen kisgyereknél! Pont olyan volt, mint amilyen aura azokhoz illik, akik csak tízévesek még, és ezért nem is alakulhatott ki még a személyes mentalitásuk.
      Ha valaki azt mondaná erre, hogy jó, akkor ezek szerint a semmi volt az, amit Hedwig körül láttunk, csak bólintani tudnék. Csakhogy szoktuk-e az emberek körül ezt a semmit ilyen élesen látni? Két és fél, három hónap múlva, hogy elkezdôdött az iskolaév, tudatosult elôször bennünk, hogy Hedwig esetében tényleg valami szokatlan dologról kell számot adni.
      Azért ült össze a tanári kar, mert miután már eléggé megismerkedtünk a hozzánk beiskolázott gyerekekkel, valamilyen találó, a személyi ívekbe is fölvehetô véleményt kellett alkotnunk minden egyes ötödik osztályosról. Hedwighez érve furcsa megilletôdöttség és csend támadt az asztal körül, a kollégák egyszerûen szégyellték magukat a gondolataikért. Végre egy bizonytalan hang törte meg a csendet: - Nagyszerû gyerek! - Ez ugyan igaz, de volt, aki mégis úgy érezte, hogy nem pontos jellemzés, és meg is mondta, hogy mire gondol: - Fény árad belôle. Egyetlen ragyogás...
      Noha ez sem adott elégséges magyarázatot arra, amit éreztünk, és a személyi ívbe sem lehetett fölvenni mint méltatást, arra mégiscsak jó volt, hogy kisegítse a tanári kart a pillanatnyi zavarából. A késôbbi konferenciákon aztán egyszerûen intézményesült a suta csend. Senki sem vállalkozott arra, hogy megpróbálja körülírni, hogy mi emelte ezt a kislányt a többi gyerek fölé. Gyôzött a rutin, és Hedwiget csendes egyetértéssel besoroltuk a csodák kategóriájába.
      Mert ugyan mirôl is lehetett volna szó, ha történetesen kissé beszédesebben kezeltük volna a dolgot? A kislány mindent tudott, amit az iskolában tudni illik, és mindenbôl jó jegye is volt, noha semmi jelét nem adta annak, hogy elszántan küzdene valamilyen kiemelkedô kvalifikálásért. Egyszerûen jó tanuló volt. De olyan értelmes gyerek, akibôl aztán jó tanuló lesz, ilyen mindig akad több is egy-egy iskolában. Ô viszont valami mással fektetett minket két vállra. Ha megszólították, akkor elôször is elmosolyodott egy kicsit. Valami felizzott körülötte, és ez az izzás azt az üzenetet hozta: itt vagyok. Csak ezután szólalt meg, és ahogy beszélni kezdett, ezt a derût fonta körül szavakkal is. És az egész beszélgetés közben olyan maradt, mint egy hajó kormányosa, aki magasabban áll, és amíg beszél, onnan széttekintve egy fantasztikus részleteket eláruló tájat lát. Soha nem hangzott el semmi rendkívüli a vele folytatott társalgások során. Csak annyi történt, hogy az ember utána, ahogy továbbment, ettôl a tájtól megérintve kicsit kába maradt, és könnyen belebotlott a saját lábába. Valószínûleg ezért alakult ki a tanári karban is az a kimondatlan alku, hogy jobban járunk, ha nem firtatjuk Hedwig titkát, vagy - minek is nevezzem - a technikáját.
      Nem is a tanárok, hanem a szülôk közt kezdett elôször elterjedni Hedwig híre, ami aztán azzal járt, hogy végre megkapta ô is a neki kijáró besorolást. A szülôi munkaközösség egyik ülésén ugyanis valaki azzal aratott nagy sikert, hogy kifejtette, nem érti, hogy az iskola miért nem használja ki jobban a szerencséjét, ha már ilyen karizmatikus gyerek jár hozzá. Ettôl kezdve egyszerûen csak úgy kezdték emlegetni Hedwiget, mint olyasvalakit, aki karizmatikus. Ezért aztán még a gimnáziumi pályafutásának az elsô évében odáig fejlôdtek a dolgok, hogy ôrá bíztuk a tartományi latinünnepségek megnyitását és moderálását. Erre az egésznapos ünnepségre, melyre a gimnáziumok latinbajnokai voltak hivatalosak, mindig röviddel a nyári szünet elôtt került sor - váltakozva valamelyik nagyvárosban.
      Hedwig állt ki hát a dobogóra, hogy a közönséget - volt ott két miniszter is - köszöntse, és aztán a továbbiakban is vissza-visszatért, hogy a szereplôket bemutassa, vagy a mûsort ismertesse. Ez volt a dolga egész nap, délelôtt, délután. Videofelvételt is készített ekkor valaki róla, amit aztán késôbb sokszor lejátszottak nálunk, hogy kedvesen csengô hangját és a dolgokat a maguk plasztikus szépségében megmutatni igyekvô hanghordozását megint hallani lehessen, illetve hogy lássuk azt a keskeny kicsiny arcot, ami szinte teljesen átváltozott ott a dobogón, és még így, képernyôrôl közvetítve is olyan rendkívülien élônek és beszédesnek hatott. Vajon megérezte Hedwig, hogy lassacskán szenzációvá vált, és hogy egyre többen kezdték sejteni, hogy a kisgyermeki varázs mögött valami más is ott vár arra, hogy kibontakozhasson? Talán egy rendkívüli intellektus, de az is lehet, hogy csak egy még ismeretlen fiatal lány?
      Pepe is szinte rajongva mesélte, hogy rajtakapta magát, hogy mennyire tiszteli a gyereket. Pedig nem volt sok kapcsolata vele, tanította ugyan, de hogy jobban odafigyeljen, arra nem ért rá. Mert közben lassacskán a kamaszkor küszöbére érkezett az osztály, és Hedwig szinte elveszett az éles hangú ricsajban és a szûnni nem akaró kavargásban. Filigrán termete alig nyúlt meg valamennyire, s ez a törékeny gyerektest nehezen tudott konkurálni a tizenkét évesek erjedésnek indult biomasszájával. Csak a fény, ami körülvette, a megmagyarázhatatlan ragyogás segíthette volna, de hát volt akkor az osztályban már nélküle is elég robbanás meg villanás. Ennek ellenére nem Pepe volt az egyetlen, aki mégis úgy érezte, hogy az egész hatodik cé sötétebb és kopárabb volt, ha Hedwig véletlenül hiányzott. Mert mint minden gyerekkel, vele is elôfordult néha, hogy influenzás lett vagy megfázott.
      Ami aztán mégis elvitte, az a hó volt.
      A húsvéti szünet egy részét az Alpokban töltötte az osztály, afféle nem kötelezô sítúrán, amirôl azonban nem illett lemaradni. Mi is tartottuk magunkat a szokáshoz, amit minden valamirevaló iskola követett - vagyis, hogy gondoskodtunk róla, hogy a gyerekek ezt a társadalmilag oly fontos sportot idôben megtanulhassák. Nálunk az járta, hogy a hatodikban és a hetedikben utaztak le minden évben a gyerekek két hétre az Alpokba, szépen beosztva, egymás után. Úgy, hogy a húsvéti szünet alatt éppen a hatodik cére került a sor.
      Minden úgy zajlott le, ahogy az máskor is történni szokott, míg csak Hedwig egy nap, amikor az oktató felszólította a gyerekeket az indulásra, el nem vesztette az uralmát a sílécek fölött. Más irányt vett, mint a többiek. A hegyoldal meredek lejtôje felé fordult, és egyre jobban felgyorsulva szinte repülve száguldott. Valaki rákiáltott: - Dobd el magad! - ô azonban kihúzott derékkal és kissé elôretartott fejjel, mélyeket lélegezve suhant tovább. Néhányan a felnôttek közül utánaeredtek, de az osztálytársai rövidesen már nem láttak belôle többet, csak egy színesen világító foltot az anorákja hátán, ahogy süllyedt a völgy felé. Képtelen volt irányt változtatni, és nyílegyenesen zúgott el a ritkásan ültetett fenyôk mellett, míg csak egy sötét árnyékba nem ütközött. Egy pajta volt. A gyerektest hangosan csattant a fekete palánkon, és - ahogy a madaraké, ha ablaküvegnek ütköznek - roppant egyet a nyakszirt.
      Ahogy lecsúszott a hóba, már nem is lélegzett. Egyetlen szikrázó pillanat oltotta ki a sugárzást.

Amikor befejezôdött a húsvéti szünet, és elérkezett az elsô tanítási nap, a nagyszünetben megálltam a tanáriban lévô hirdetôtábla elôtt, és csak a hirdetmények közé tûzött színes fényképet látva kezdtem felfogni, hogy mit is jelentenek a táblán függô, feketével keretezett különbözô nyomtatványok és újságkivágások. A hatodik cé - megszakítva az alpesi túrát - rég hazaérkezett közben, és mire újra elindult a tanítás, a temetés is megtörtént. Szokatlanul nagy volt a sajtóvisszhangja, mutatva, hogy mekkora a gyász.
      Pepe nem sokkal utánam lépett be a tanáriba, és ahogy ô is megállt a tábla elôtt, egy idô után megszólalt: - Pont ô... - Mit válaszolhattam volna? De aztán hangosan filozofálni kezdett: - Az ilyen gyerekek rendszerint meghalnak még a pubertás küszöbén. Elég ostobaság kimondani, de mintha nem is lenne jó, ha felnôtté válnának...
      A hatodik cé osztályfônöke, aki meghallotta, mit mond, fontoskodva odafordult Pepéhez: - Egyáltalán nem ostobaság. Hedwig többször is beszélt róla, hogy nem szeretne felnôtt lenni... - De aztán szinte bánva, hogy mit fecseg annyit, az ajkába harapott. Pepe nem válaszolt, hanem kiment a folyosóra. Én is elindultam utána.
      Az ablaknál álltunk, és a sportpálya antracitszínû salakját bámultuk. Április volt, éppen elállt az esô, és a rügyezô bokrok viaszos vesszôire meg a nyirkos-kavicsos gyalogútra ráfolyt a napsütés sárga fénye. Távoli volt a jelenet, mint egy film, és érezhetô volt az is, hogy ez a fény nem lehet annyira forró, hogy a könnyekben fürdô iskolaudvart fel is szárítsa. Tudtam viszont, hogy Pepe helyettem is elmondja majd azt, ami ilyenkor használ. Tényleg, egy idô múlva beszélni kezdett.
      Meglepôdtem, mert elôször a családról szólt, azokról a dolgokról, amiket már korábban megtárgyaltunk, például a Mercedes letekert ablakáról, Carmen meztelen derekáról és a kocsiból kilógó lábáról, meg természetesen a strammosan rátarti mamáról. Aztán, noha ô sem volt ott, megpróbálta mégis elképzelni, hogy milyen lehetett a temetés. Mintha tényleg egy filmet közvetítene, a koszorúkról beszélt, ahogy az autókra pakolták ôket, meg a gyászoló családról, hogy valamennyien feketében voltak, és hogy milyen lassan, mennyire megkövült arccal baktattak a sírok között. Azt mondta, hogy könnyû elképzelni, ahogy a hatodik cé is ott vonul, mint miniatûr felnôttek, frissen vasalt ruhában. Végül eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelôtt, amikor a rajzokat osztályozta, miután végzett, Hedwiget külön is megszólította. Nagyon fárasztó volt a lárma, és azért fordult oda hozzá, hogy megköszönje, hogy a jelenlétével kissé enyhíti a stresszt, az iskolát. Aztán Pepe széttárta a karját: - Nem tudom, hogy megértette-e, hogy mit akartam azzal, hogy egyszerûen megköszöntem neki, hogy van. Hogy itt van. Ezt a lényébôl áradó ragyogást...
      - Ezt a szót használta, hogy ragyogás? - kérdeztem tôle döbbenten. Pepe zavarba jött, a fejét rázta. Nem, ezt persze nem mondhatta neki, csak valami hasonlót. Aztán még mindig zavartan visszament a tanáriba.
      Kedvem lett volna megmagyarázni neki, hogy lehetne már annyi tapasztalata, hogy tudja, a gyerekek történetei mögött mindig ott derengenek a szülôk történetei is. És ha azokat is hozzávesszük a képhez, akkor már nem lehet az eseményeket sem olyan vérlázítónak, sem pedig annyira meghatónak találni.
      Igaz, hogy Pepe, azt hiszem, soha nem tudta meg azt, amit csak az igazgató meg néhány beavatott kolléga tudott a dolgok hátterérôl. Például, hogy Johanna az édesanyja második házasságából való gyerek volt. Az elsô házasságnak pedig az volt a története, hogy mint érvényesülésre vágyó fiatal lány, Johanna anyja megismerkedett egy egyiptomi üzletemberrel, aki aztán meghívta ôt Alexandriába. Csak késôbb derült ki, hogy nem vízumkérvény volt az az arab nyelvû papír, amit elutazás elôtt íratott alá vele a barátja, hanem házassági szerzôdés. Ez a fiatal nô hat évig volt bezárva egy luxusvillába, gyerekei is születtek, és végül csak a német követség közbenjárására sikerült elérnie azt, hogy látogatóba visszatérhessen Németországba. Itt intézte aztán a válását. Hogy Johanna reflexeit a baljós gyermeki sejtelmekbôl összefércelt bosszú motiválta, vagy éppen ellenkezôleg, a mamájától örökölt féktelenség és kalandvágy, ezt soha nem fogjuk megtudni már.
      Viszont Hedwig históriáját egész jól megértjük, ha egyszer világosan látjuk, hogy mi volt a helyzet a nôvérével, Carmennel. Mert Carmen nem volt nimfomán, hanem csak - felrúgva minden konvenciót - megpróbálta kihozni magából azt a maximumot, amire éppen kedvet csinált a korosztálya. Nyegle volt - ennyi az igazság.
      Nézzük csak meg a mamát, a családot, a környéket, ahol laknak, ezt az egész Birkenthalt. Csupa újgazdag família, és csupa mérhetetlen becsvágy. Ezek úgy hasítják a Mercedesükkel a társadalmat, mint egy torpedóromboló az óceánt. Kötelezô a siker, és elengedhetetlen bizonyos vállalkozói mellbedobás. Hedwig is innen érkezett, és ahogy megmelegedett az új környezetben, azonnal felfogta az antennáival, hogy ez a hely mégiscsak másfajta iskola, mint amilyenbe eddig járt. Ez (hadd használjam újra az elavult kifejezést): egy német fôgimnázium. Itt még mindig érvényben van a Brockhaus Lexikon, és soha nem hunynak ki egészen a karácsonyi gyertyák. És megértette azt is, hogy az a furcsa idegenkedés vagy legalábbis óvatosság, amivel fogadtuk ôt, Carmen örökségeként szállt rá.
      Ám ez a kislány még ebben a helyzetben sem tehetett mást, mint hogy az otthoni környezete parancsát kövesse, ami így szólt: legyél feltétlenül boldog, adj gázt! Megtette, a maga gyermeki módján. Megpróbálta, hogy javítson a Carmen által elrontott képen: elhatározta, hogy ô meg az ellenkezôje lesz. Mindent feltett erre az egy lapra. Transzcendentális szárnyakat adott neki, és a szenteknek kijáró fénykoszorút vont köréje a becsvágy.

•

Egy levélváltásról

November 12-i számunkban Tar Sándor és Kenedi János levélváltását közöltük, melyben az író föltárta ügynökmúltját, a történész pedig erre reagált. Az elmúlt hetekben Eörsi István, Petri Lukács Ádám, Ungváry Rudolf, Márton László, György Péter, Dés László, Kornis Mihály, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Endreffy Zoltán, Haraszti Miklós, Wilhelm Droste, Eörsi István, Kukorelly Endre és Kis János írását közöltük.

Az irattársöprés szomorúsága

Nem tudom, vajon a környezetvédôk s az éppen elvackolódó halak mit szólnak TGM ama közcélú indítványához, hogy legjobb lenne a Duna fenekére küldeni a Történeti Hivatal egész iratállományát (ÉS 99/47.), ám azt gyanítom, kedves G., ha tettekre kerülne a sor, nem sok magadfajta - valódi - civil állna be ügynökdossziékat hórukkolni az Eötvös utcától az Eötvös-szoborig tartó mozgalmi "élô láncba", amelynek végén Harangozó et. és osztályos társai küldenék a nemzeti közfeledés hullámsírjába nehéz titkokkal terhes aktáinkat... Persze, nincs miért aggódni, ha ismét eljön a nyíltszíni akciók órája, a továbbszolgáló titkosrendôri derékhad bízvást saját soraiból is kiállítja e néhány kilométeres iratkivégzô kordont, nem szólva a hálózati önkéntesek úgyszintén nagy számban remélhetô segédcsapatairól...
      Persze, értem én, nagyon is értem TGM érveit és keserû indulatát, ami e dunás "Endlösung"-javaslatra ragadta: hogy ez ha már az "igazság pillanata" egy teljes évtizeden át oly galádul elsikkasztatott, nem lenne méltányos most eseti és szükségképp fájdalmas leleplezésekkel tetézni e frusztrációt. Csakhogy ez az amnéziajavaslat - mely némely politikai és titkosszolgálati körök érdekeivel oly bizarrul egybecseng - éppúgy megkésett, mint maga a történelmi igazságtétel. Ami történt, többé már nem lehet a szônyeg alá seperni.
      Mellesleg köztünk legyen szólva (hol is másként - hiszen a köz tüntetô közönye mindezt mára a BM, a volt ellenzék s a jövô-menô bürokrácia belügyévé minôsítette), Markó György már idejekorán és többször intett az elhamarkodott irattársöprések jóvátehetetlen szomorúságára.

Ó, derék Kasszandra, miért is nem hallgattam szavadra? - kérdeztem nemrég magam is egy Eötvös utcai dosszié átvételekor elsô döbbenetembôl ocsúdva.
      Múltam e nyomorúságos titkait bizonnyal megtartom magamnak, ha Tar Sándor és Kenedi János levélváltása s az ekörül támadt szenvedélyes vita nem késztet arra, hogy sokadrendû tanúként mégis közreadjam a magam ifjúkori "balesetét". Mármint azt, hogy alig húszévesen miként is avatott egy vidéki "titkos megbízott" túlbuzgósága (nagyjából éppen Tar Sándor beszervezése idején) állambiztonsági nyomozásra méltó "ellenzéki íróvá".
      Nota bene érdemtelenül - legalábbis politiko-kriminológiai értelemben -, hiszen mindössze annyi történt, hogy 1977 nyarán, elsô fiunk születését várva, írtam és rajzoltam egy mesét (Az utcaseprô királysága), melyet azután egy pesti zugnyomdásszal 100 példányban lesokszorosíttattam, s emlékül szétosztottam családunk és barátaink körében. Értô és hálás közönség volt (fôként a "Jakab fiamnak" dedikálás tetszett, meg a borítóra nyomtatott "Dévaványa, 1977"), ám azt álmomban se gondoltam volna, hogy ez bárki más számára is "esemény" lehet a honi irodalmi élet ingerszegény peremvidékein. Márpedig az lett, nem is akármilyen: titkosszolgálati. Az anyámnak küldött példány ugyanis, hogy, hogy nem, egy békéscsabai rendôri "könyvszakértô" és aktív tmb. kezébe jutott, aki azt akkurátusan lejelentette, bevizsgálta és mûelemezte, majd operatív tisztje utasításait követve, nekilátott a tárgyi és személyi háttér módszeres felderítésének. Ügynököm kilétét nem fedem fel - sok éve halott már -, legyen elég, hogy egy megyei könyvtár tanácsadóként utazgató kádere volt, aki titkos jelentéseken kívül idônként mást is írt - például novellát, recenziót, évfordulós cikkeket a helyi lapokba. Munkadossziéját "Forgács Béla" fedônév alatt 1977 novemberében nyitotta meg a Békés Megyei Rfk. III/III-as alosztálya, melyet történetünk idején - azaz 1977-1978-ban - Majoros Vilmos r. alezr. vezényelt Bor Imre r. ôrgy. segédletével.
      Néhány szót az egykori "célszemélyrôl" - csak hogy az eset értelmezhetô legyen. Huszonegy éves voltam, katonaviselt, nôs, családos, kiugrott debreceni bölcsész, éppen állás- és hajléktalan. Ösztönös lázadóként egy hazug és önelégült világgal szemben legfeljebb "morális ellenzékinek" mondhatnám magam, ha nem volna ez is túlontúl fellengzôs, utólagos önmeghatározás. (Politikai értelemben nem volt még "szervezett" ellenzék, fôként nem vidéken, inkább csak egy-egy alkalmi irodalmi botrány vagy spontán tiltakozás termette a magányos hôsöket - nagyon is átérzem hát Tar Sándor árvaságát, kiváltképp az akkori idôk Debrecenében!)
      Nem tudom, vajon néhai besúgómnak, "Forgács Bélának" voltak-e arról legalább ifjúkori tapasztalatai, hogy jónak lenni jó - csak úgy, magamagáért -, még akkor is, ha netán két lábbal taposnak a lelkünkbe érte... Gyanítom, nemigen lehettek, különben nem jut a képmutatás és a szervilitás oly magas fokára, mint amit jelentései tükröznek, s azok a fondorlatos, nyilván operatív tisztjével közösen kifundált akciótervek, melyek családi és baráti köröm teljes bekerítését célozták. Máskülönben aligha kér a "baráti vizitként" kierôszakolt titkos helyszínelések alkalmával anyámtól - kinek ifjúkorában maga is udvarolt - külön neki dedikált munkapéldányt, hogy aztán sorra kimásolja belôle a szubverzív metaforákat és mesemotívumokat ("a Vörös Patkány, mely egész Megapiszkosz népét rettegésben tartja", "az egymással folyvást acsargó széltestvérek - fôként a keleti és nyugati" stb.). Máskülönben aligha szaglászik rejtett sokszorosítógép után még a spájz befôttjeit is megcsodálva, aligha indul színlelt "szakmai kiszállásként" Dévaványára, hogy feleségem anyját - a helyi könyvtár egykori vezetôjét - operatív utasításához híven próbára tegye: elpanaszolja-e neki, hogy alig pár napja három állambiztonsági tiszt faggatta egy fél délelôttön át, vajon a veje hol rejtegeti a nyomdát, és vannak-e újabb "önkiadási" tervei. (NB. a "szamizdat" egykori ÁB-s tükörfordítása!). Ám mindez semmiség ahhoz a buzgalomhoz képest, amilyen szorgosan gyûjtötte rólunk - egy pesti albérletek közt hányódó, takarításból, alkalmi munkákból tengôdô, volt egyetemista párról - a kéjesen felnagyított, terhelô adalékokat. ("Megbízhatatlan életmódot folytatnak", "saját újszülött kisgyermekükkel sem törôdnek", "teljesen belekeveredtek a szentendrei Oláh doktorék zûrzavaros, misztikus életvitelébe" stb.) Utóbb, persze, kiderült, ez is egy átgondolt zsarolási terv része volt. Ha a dolgok netán tovább fajulnának - riogatták a rendôrök sokáig hallgatásra kényszerített, derék anyósomat -, úgy akár a "veszélyeztetett" gyermek elhelyezésérôl is kénytelenek lesznek maguk gondoskodni... (A fiúból szerencsére nem lett állami gondozott. Ma épp annyi idôs, mint akkor szülei voltak!)
      Mindezt egy inkriminált mesekönyv kapcsán amolyan melléktanúságként mondtam el Tar Sándor sokakat megszólalásra késztetô ügyében. Épp csak, hogy mikroszinten is érzékelhetô legyen: miként is folyt az ilyesmi a mélymagyar vidéken, ama "puha diktatúrás", hetvenes években... Hogy mik voltak e nyomorúságos belügyi játszmák tétjei és eszközei, e kisszerûen aljas, mégis oly démonian hatásos lélekvadászat Rákosi és Péter Gábor óta alig változott mechanizmusai. Hogy hol húzódtak a gondolatbûnök, az irodalmi vétségek, az életmódbeli devianciák, s a már kriminalizálásra érett ellenzékiség határai. Nos, hát hol is? Leginkább, ahogy azt az "F. B."-jelzetû munkadosszié is tanúsítja, ama paranoiától, elfojtott bûntudattól és vodkapárától soha ki nem tisztuló, titkosrendôri agyakban - és, persze, a magunk lelkében, amelynek kétségekbôl, gátlásokból és szorongásokból font, láthatatlan szögesdrótkordonain legfeljebb az egymás iránti szolidaritás s az alkalmi bátorságpróbák tudtak fokonként átsegíteni. Már aki közben el nem bukott valamelyikben...

Akárhogy is, Kenedi János és Tar Sándor esete, remélem, annak marad példaértékû mementója, hogy az elbukott is közülünk való, kudarca tehát részben a miénk is, s hogy nincs az a bukás, melybôl, ha akarjuk, talpra ne segíthetnénk egymást. A levélváltás legtöbb reflexiójából ítélve ennek máris ígéretes jelei vannak. Hiszen e mindeddig példa nélküli, nyílt beismerés, úgy tûnik, másokat is felelôsebb szavakra, mélyebb önvizsgálatra késztet.
      Magam is így vagyok vele, mikor az eddigiektôl némiképp eltérô álláspontomat próbálom megfogalmazni.
      Én ugyanis nem értek egyet sem a kérlelhetetlen erkölcsi vészbírákkal, sem a feltétel nélkül megbocsátókkal. Úgy vélem, az ilyen próbahelyzetekben az igazság szükségképp eseti és fájóan személyes, épp ezért nincs az az elvont "katarziseszmény" (avagy "katarzis-kritika" - Eörsi!), ami a két érintett egymással szembeni elszámolását általános vagy - pláne! - kötelezô erkölcsi érvényével überelheti. (György Péter méltán emeli ki, hogy a demokrácia alapértékeit korántsem az efféle nagyon is emberi különalkuk fenyegetik!) Ennyiben tehát feltétlen axiomatikusnak érzem Kenedi János szavait: "Ami az 1990 elôtti állambiztonsági iratokban olvasható, az az emberek saját ügye, akár áldozatok, akár tettesek" - még akkor is, ha "különbözôek az erkölcsi státusok, az ügyben való érintettség ellenkezô elôjelei okán". Ami pedig TGM sokban jogos keserûséggel felvetett "Endlösung-javaslatát" illeti, nos, ettôl éppen csak az általa végsô meggyôzô érvként hivatkozott empíria tart vissza. Az a komor és szaglóhámunkat mindegyre próbára tevô tapasztalat, hogy mélységes mély a múltnak latrinája, s talán nem volna bölcs dolog abból ismét egy jó adagot - derítés nélkül - a Dunába engedni. Hogy aztán egymást öleljék benne "múlt, jelen s jövendô" lágy szennyhullámai...
      Ehelyett, javaslom, építsünk inkább tartós és üzembiztos "derítôt" a Duna-parton! Hozzon a "Hazugságház" (Ady) olyan törvényt végre, amely nem a tettest, hanem az áldozatot védi, olyan törvényt, amely bár a múltat nem hagyja végképp eltörölni, esélyt kínál a múltbeli vétkek eseti feloldozásához, a valódi kiengesztelôdéshez.
      Hogy miként, erre nézve íme néhány konkrét javaslat, melyek reményeim szerint mind a kereszténység, mind a felvilágosodás - TGM által joggal számonkért - erkölcsi "normakontrollját" kiállják:
     

1. Az új törvény mondja ki, hogy legkésôbb az elsô szabadon választott Országgyûlés megalakulásának tizedik évfordulójáig (2000 májusáig) hozzák nyilvánosságra az 1945 és 1989 közötti titkosszolgálati apparátusok teljes történeti állománylistáját (név, beosztás, rendfokozat stb.), hogy a történészeknek legyen esélyük még a végsô aggkori elhülyülés elôtt kifaggatni e rangrejtve velünk vénülô koronatanúkat.
        
2. Tegye lehetôvé a törvény az egykori besúgott és besúgója tisztes, négyszemközti különalkuját, azaz a privát megkövetést és elégtételadást a sértett által továbbra is garantált inkognitó fejében. Eszerint mielôtt az ügynöklistákat nyilvánosságra hoznák - mert egy kellôképp distinktív, kritikai revízió után ennek is meg kell történnie végre! -, hirdessék ki, hogy minden volt állambiztonsági ügynök, aki élni kíván e jogával, keresse fel egykori áldozatát, és kérjen tôle egyéni mentesítô nyilatkozatot. Ha a sértett ezt megtagadja - ami szíve joga -, úgy a volt ügynök megnevezésének többé semmi sem állhat útjába. (Emellett, persze, azok akaratának is érvényt kellene szerezni, akik - mint Rajk László, Tamás Gáspár Miklós és mások - sem egykor, sem utólag nem kívánják megtudni besúgójuk kilétét. Errôl a törvény végrehajtója elôzôleg egyenként kérje ki az érintettek véleményét, s minden ilyen esetben fogadja el a bianco mentesítést.)
        
3. Alakuljon - például az ombudsmani hivatal hatáskörében - külön testület a "kegyeleti személyiségi jogok" védelmére mind a már elhunyt áldozatok, mind a még titkos ügynöklistán szereplô elhunytak iratainak gyors és szakszerû felülvizsgálása érdekében. E jogászokból, történészekbôl és archivistákból felállítandó testület dolga lenne, hogy az érintett hozzátartozók (ld. Petri Lukács Ádám!) kétségeit eloszlassa, a "szerv" szándékos denunciációit az iratokból módszeresen kiszûrje, s hogy az elhunyt személyét ért bármely nyilvános rágalmazásért törvényes jogorvoslatot szerezzen. (E téren ma teljes a káosz: a sajtóban egymást érik a morális hullagyalázások, amikor nevek és iratok léha vagy célzatos "megszellôztetésével" sorra kikezdik a magukat megvédeni már nem tudó elhunytak becsületét.)
        

Nem állítom, hogy mindez képes lenne végleg megtörni a rajtunk ülô titkosrendôri átkot, felnyitni a megalázottak és megszomorítottak sok éven át némán viselt lelki bilincseit. Mégis, e három feltétel, legalább kiindulásként, talán elegendô ahhoz, hogy a történelmi igazság s az érintettek iránti méltányosság végre valóban érvényesíthetô legyen. Hogy egy újabb évtized múlva ne kelljen efféle esetlegesen kipattant, fájó botrányok révén szembesülnünk morális restanciáinkkal.

(1999. december 5-6.)

Nové Béla