XLIV. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM, 2000. január 14.

Pontosítás

Örömmel olvastam az ÉS 1999. december 10-i számában Lengyel Balázs Egy írótábor ürügyén című cikkét. Lengyel Balázs az immár tavalyinak mondható tokaji írótábor kapcsán elismeréssel illeti (többek között) a marosvásárhelyi Látó 1999. augusztus-szeptemberi összevont számát; Lear király-tanulmányom méltatását igen megtisztelônek érzem, s köszönöm. A Lear-fordításokkal kapcsolatban azonban szükségesnek tartok két megjegyzést közzétenni.
      Vörösmarty Mihály elôször valóban a németre fordított Learrel találkozott, s azt (Heinrich Voss Lear-fordítását) mindvégig használta, segítségül hívta munka közben. De Shakespeare-t eredetibôl fordítani már az 1820-as évektôl ambíciója, hiszen ezt tôle már elvárják a kortársak is. A "mibôl fordította" kérdést tulajdonképpen már a Julius Caesar-fordítása fogadtatásakor lezajlott sajtóvita lezárta, az angol forrás javára. Tény, hogy a Lear fordításakor az angol és a német szöveget sokszor párhuzamosan használta (ld. Ruttkay Kálmán Vörösmarty drámafordításainak kritikai kiadását).
      Második megjegyzésem: az elsô fennmaradt magyar Lear király-fordítást valóban 1811-ben állították színpadra Kolozsvárott; a fordítás azonban minden valószínűség szerint 1794-ben vagy azelôtt egy-két évvel készült Sófalvi József teológiai tanár, író és fordító tollából. Sófalvit rokoni szálak fűzték a kolozsvári társulat egyik nagy egyéniségéhez, gidófalvi Jantsó Pálhoz, így lehetett tudomása a tragédiafordítások szükségességérôl. A színház híján volt gyors és pontos fordítóknak, fűtôl-fától rendelt darabot, fordítást. Sófalvi pedig gyarapodó családjával, segédtanári fizetésével nagy pénzszűkében volt, s bár azelôtt elsôsorban bölcseleti műveket fordított, elvállalta a Lear német nyelvű színpadi változatának fordítását. A magyar Lear a társulat csekély létszáma miatt nem kerülhetett azonnal színpadra. Az 1811-es színpadi súgópéldányra 1992 kora tavaszán bukkantam a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályának egyik kartotékosdobozában, amikor Géher István buzdítására, az ELTE vendéghallgatójaként Shakespeare mindenféle "feldolgozása" után szaglásztam. A kéziratot 1993-ban böngésztem ki elôször, s írtam meg tanulmányomat. Értekezésem egyik opponense volt Székely György, aki azonnal utánanézett adataim pontosságának, a kéziratot maga is elolvasta, az izgalmas téma ôt is kutatásra késztette.

Kiss Zsuzsanna

-----------------------------------

Horthy szobra

Kántor Lajos Gödreink és szobraink című cikkében (ÉS, dec. 22.) az Antonescu marsall kolozsvári szoborterve körüli vita kapcsán Andrei Pippidi román történész publicisztikájára hivatkozva írja: "Franciaországban nincs szobra Pétainnek, Magyarországon sincs Horthynak."
      A feltételezés túl hízelgô ránk nézve - józan számítás szerint egy ilyen szobornak talán tényleg nem kellene léteznie -, a helyzet azonban az, hogy Horthy Miklósnak már van köztéri szobra Magyarországon. Kenderesen állították 1993-ban. (Az ÉS 1993. szept. 17-i számában magam is írtam róla.) Gödreink és szobraink nekünk is vannak, ahogy Funar sem pusztán kolozsvári jelenség.

Boros Géza

-----------------------------------

Tágra zárt szemek

Stôhr Lóránt lelkendezô kritikája Stanley Kubrick utolsó filmjérôl (Ébredés után, ÉS, 1999/47.) csak a mű felszínét karcolgatja, mit sem árul el a kritikus által "egyszerű gondolatkísérletként" nézett film bonyolult struktúrájáról. Figyelmen kívül hagyja például azt a lényeges tényt, hogy a forgatókönyv Arthur Schnitzler Traumnovelle című kisregényének alapján készült. A film mai New York-i környezetbe helyezi a századelôs Bécsben játszódó írást, egyébként azonban rigorózus pontossággal megôrzi még a mellékesnek tűnô részleteket is. Csak egy példa: még a fôhôs medikusból bárzongoristává vált barátjának neve is megmarad angolra fordítva: Schnitzlernél Nachtigallnak, Kubricknál Nightingale-nek hívják azt a figurát, akit követve a fôhôs a titokzatos rituálé részesévé válik.
      A Schnitzler-novellában az üzeneteket küldöncök, szobalányok közvetítik, a filmben a hôsök mobiltelefonon kapott hívásokat követnek. Bécsben a sötét fasorban hallgatag kocsis hajtja a fiákert, a nem kevésbé lidérces New Yorkban sárga taxi viszi az orvost a félve vágyott kaland felé. A tudattalan kapuját tágra nyitó rettenet azonban egyként megborzongatja az olvasót és a nézôt. Mindössze két, dramaturgiailag azonban nagyon fontos ponton tér el a rendezô az irodalmi alapanyagtól. A szelíd kis prostituált alakját megkettôzi: így válik a kábítószeres szépségkirálynô a fôhôs megmentôjévé, amiért aztán életével kell fizetnie. A másik lány csak eltűnik, megtalálhatatlan, akárcsak Nachtigall/Nightingale. A Sidney Pollack megformálta szereplô viszont teljes egészében Kubrick leleménye. Az orvoson kívül ô az egyetlen, aki tanúja és átélôje az események jó részének, így dramaturgiailag elmélyíti, többdimenzióssá teszi a történetet. A novella még megengedi az ártalmatlanító "csak egy álom volt" olvasatot, a film ennek a szereplônek nyugtalanító jelenlétével már nem.
      Schnitzler kisregényének címével is utal a századelôs Bécs nagy hatású gondolkodójára. Idén van a századik évfordulója annak, hogy elôször megjelent Freud Álomfejtése. Erre a centenáriumra készült el Kubrick hattyúdala. Egy ennyire tudatos rendezônél ez sem lehet a véletlenek egybeesése.

Huszár Ágnes

-----------------------------------

Hibaigazítás

A lényeggel kezdem: Révész László László Közjáték című kiállítása a Dovin Galériában 2000. január 12-ig volt látható. Ez az információ azonban a szerkesztô és/vagy az olvasószerkesztô jóvoltából sajnos nem juthatott el az ÉS múlt év, december 10-i számának olvasóihoz, holott az ebben a számban közzétett Közben című írásom elsôdleges célja éppen ez lett volna.
      Továbbá: írásom konkrétan ennek a kiállításnak a képeirôl szólt (mint ahogyan azt a leadott írásom alcíme is világosan jelezte), s nem pedig Révész László László munkáiról (úgy általában), ahogy a szerkesztô és/vagy az olvasószerkesztô által önkényesen odakanyarított alcím állítja.
      Továbbá: írásom (a címétôl kezdve) végig a kiállítás címére ("Közjáték") reflektál, ezt a fogalmat járja körbe, evvel játszik. Minthogy azonban a megjelentetett szövegbôl hiányoznak a kiállítás adatai (így a címe is), írásomnak ez az aspektusa elvész, s bizonyos mondatok (látszólag) öncélúvá, értelmetlenné válnak.
      Továbbá: írásomban két, Paul Viriliótól származó idézet van, melyeknek forrását, filológiai adatait lábjegyzetekben közöltem, ezek azonban a szerkesztô és/vagy az olvasószerkesztô jóvoltából eltűntek. Azt lehet mondani, hogy lábjegyzeteket nem kérünk, tessék szíves a szövegtestben pótolni az adatokat, de önkényesen eltüntetni a lábjegyzeteket, s az idézeteket szabadon lebegtetni nem lehet, ha a szerzô szándéka nem ez volt (nem ez volt).
      Továbbá (és nem utolsósorban): nem elôször fordul elô, hogy az olvasószerkesztô úgy nyúl bele a szövegbe ("javít"), hogy hol egy szójátékot, hol egy ritmikai képletet, hol egy szándékolt egybeírást vagy más egyéb, grammatikailag, illetve stilisztikailag "hibás"-nak vélt szófordulatot, mondatszerkezetet üt agyon, mintegy robotszerűen, automatikusan javítva. Erre itt most nem fogok részletesen kitérni, ám ezúton szeretném az Élet és Irodalom (!) figyelmét felhívni arra, hogy ha (mint ahogyan ezt minden ilyen eset után állítják) az idô rövidsége nem teszi a korrektúra intézményét lehetôvé, elképzelhetô, hogy egy irodalmi vagy irodalmi jellegű szövegek iránt érzékenyebb olvasószerkesztôt kellene keresni.
      Itt, ebben az esetben, a szerkesztôi és/ vagy olvasószerkesztôi figyelmetlenség, illetve belenyúlások miatt mindjárt három emberrel tettek rosszat: a művésszel, a galériással, valamint a leközölt írás szerzôjével. Az olvasókról nem is beszélve.

Bán Zsófia

-----------------------------------

A levélváltás hozadéka

Bár néhányan megkérdôjelezik, mégis volt értelme Tar Sándor és Kenedi János levélváltásának az Élet és Irodalomban. Az egyik, hogy Tar - nyilván hosszú vívódás után - önvallomást tett, a másik pedig az, hogy Kenedit sem minden szabad demokrata szereti, noha egykor együtt működtek a Demokratikus Ellenzékben... (Ez valami liberális átok lehet...)
      Számomra a legfontosabb pillanat azonban csak az ÉS-beli publikáció után érkezett el. Kenedi ugyanis a Tarnak írt válaszában megemlítette Komáromi Kornélia és Czili Gyula ügyét, amelyben - a Kenedi rendelkezésére álló iratok szerint - Czili mint a Közgáz egyik KISZ-vezetôje, aktív szerepet vállalt a forradalom leverése után lázadó egyetemista társa letartóztatásában, s hogy a lányt börtönbe csukták.
      A levélben megírtakat a Magyar Hírlapban próbáltam feldolgozni, megszólaltatva Kenedit és Czilit. A történész állította Czili bűnösségét, a volt bíró mindent cáfolt. Azt gondoltam, ezzel az ügyet lezártnak tekinthetem. Néhány nap múlva azonban csörrent a telefonom, és az azóta elhunyt Komáromi Kornélia lánya keresett. Azt mondta, az MH-ból tudta meg, hogy édesanyja miért volt börtönben, mert a család elôtt sosem beszéltek a múltról. Azt ugyan sejtették, hogy Komáromi Kornélia valamilyen, nem köztörvényes ügy miatt került rács mögé, de a történetet, nyilván a család védelmében, sosem beszélték meg, még az édesapa, Kornélia férje sem tudhatta, mi miért alakult úgy, 1957-ben.
      A lány, a vonal túlsó végén azt mondta, örökre hálás a Magyar Hírlapnak s az ÉS-nek, hogy végre utánanézhet, miért ítélték el az édesanyját.
      A telefonbeszélgetésrôl azonnal tájékoztattam Kenedi Jánost, aki a hölgy rendelkezésére bocsátotta a nála levô dokumentumokat.
      Számomra ez is tanulság. Egy ember negyvenkét év elteltével deríthette ki a börtönbôl írt levelekbôl soha ki nem olvasható történetet. Tisztázhatta a maga számára édesanyja és tulajdonképpen önmaga múltját. Hogy miért voltak tabu témák a vasárnapi ebéd idején évtizedeken keresztül. Komáromi Kornélia lánya azt mondta, bár nem volt kétsége anyja tisztességét illetôen, most alszik igazán nyugodtan. Kenedi pedig azt mondta, az ilyen katarzisokért harcol. Örülök, hogy én is tehettem ezért egy kicsit.

Gréczy Zsolt

-----------------------------------

Malícia

Azt kiáltsa minden torok:
éljenek a korrektorok!

Talán a hiúság teszi, talán az önkínzás vágya, mindenesetre el szoktam olvasni az írásaimat olyankor is, amikor már megjelentek. Így észleltem meglepôdve A nulladik Messiás című, (ÉS, 1999./47.) glosszámban ezt a részletet: "Pál levele a galíciabeliekhez". Ráadásul ezt mintha helyes megoldásként ajánlottam volna egy másik, rossz helyett.
      Tán csak nem buggyantam meg hirtelen. Sebtében elôkaptam a saját szövegemet, és megnyugodva észleltem, hogy ott még "galáciabeliek" olvasható, ugyanúgy, ahogy a Károli-bibliában. Helyes, ezek szerint velem egyelôre nincs baj.
      De akkor mi történhetett?
      Az inkriminált szóval pontosan egy vonalban, a szomszédos hasábon találtam meg a választ. Ott ugyanis ez a mondat olvasható: "Valaha fordítók, lektorok, szerkesztôk, kontrollszerkesztôk együttes munkája emelte a könyvet az olvasó magas színe elé."
      Szent Isten. A korrektorokat, a kiadói szakma névtelen hôseit kifelejtettem a felsorolásból. Ez bizony súlyos vétség, valóban büntetést érdemlek érte. A nemes céh egyik képviselôje - nem állítom, hogy tudatosan - ekként állt bosszút figyelmetlenségemért. E levelem alcímével igyekszem ôt kiengesztelni, mert használt a lecke. Jól megtanultam: egy kis Galíciáért a korrektor nem megy a szomszédba.

Révbíró Tamás