Azon a napon, amelyen az ötvenedik évembe léptem naptárilag, arra ébredtem, hogy be van dagadva a bokám, s ha cipôt húzok a bal lábamra, lüktet. Ez egy hülye helyzet, állapítottam meg szinte azonnal. Arról már sokat beszéltek idôsebb ismerôseim, hogy az ötvenedik évbe lépve a csontozat és az izomzat hirtelen fáradni kezd, recseg, ropog, nyilall minden, szakad és kékül, de hát én még csak negyvenkilenc vagyok, az nem lehet, hogy naptárra jár a szervezetem, hacsak az a hülye Y2K nem bennem robbant fel a világ helyett.
Elôször megnéztem az új bakancsomat, nadráglevételnél nem hullott-e bele öngyújtó, sörnyitó, túlontúl sok aprópénz, elvégre szilveszteri éjszaka után mennyi minden nyomhatja nemcsak az ember lelkét, de a lábát is. De nem.
Lementem gyógysörért, kissé féloldalasan lépkedtem. Elébb nem is én vettem észre, hanem a szomszéd, mi van, fociztunk óévkor, kérdezte. Bár reggel volt még nagyon, leálltam magyarázni: isten bizony, nem tudom, mi történt. Focizni nem fociztam, el nem estem, lábam, bokám ki nem ficamodott, este, sôt hajnalkor még semmi se volt, aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy kész, vége. Megkocogtattam a bakancsomat, látja, így fáj. Nem kívánom senkinek.
A kisközért újév reggelén is nyitva volt, csak a közeli kocsma késett. Futballozott, kérdezte az eladó is, fázósan összehúzva vállán a gyapjústólát. Az én férjem is futballozott, mondta megértôen, pont délben Mátyásföldön, minden szilveszterkor, ez már így megy tizenkét éve.
Ildike Mátyásföldrôl jár be? - néztem rá csodálkozva, mert óbudai asszonynak hittem. - Meccs után aztán berúgnak, olyan lesz estére, mint az állat, nem lehet lelket verni belé. De hát, legyen. Egész évben kulizik, most mondja meg, mit tehetek.
Szilveszter napja jobb helyeken tényleg nincs meg foci nélkül. A havas szilveszterek persze a legjobbak, a dühöngôben csikorog a hó, a labda hol megpattan, hol mint ázott gyepen, szépen megcsúszik, néha lányok is beszállnak, lehet jókat röhögni, csak a mackófelsô ujját nem szabad egészen a kézfejre húzni, mert akkor esésnél nem lehet hirtelen elôrántani, volt már ebbôl sok kéztörés. Jó, szilveszter éjjelén még nem fáj, szilveszter éjjelén semmi se fáj, csak az elsô munkanapon.
Nekem viszont már jó ideje semmim se dagad be. Úgy négy éve már, hogy nem futballozom. Az se futballozás volt, amikor abbahagytam. Majorkáéknál voltam a tanyán, Szív Ernôvel, E. P.-vel lábtengóztunk, elég magasan volt a háló, a pálya felvonalazva, viszont ôsgyep, kis szirszarra léphettem a labda után nyúlva, mert a derekam kész lett. Az két nap fekvés volt utána, lumbágó-féle, kiszámoltam, hogy a kisszobámtól tíz perc volt az út a vécéig. Ez belémrögzôdött. Úgy nem lehet élni, hogy minden mozdulattól félek, tehát akkor inkább nem mozdulok, a lumbágónál fordítva igaz a szlogen: a kéz mindig lábnál van.
Azóta, ha vadgesztenye kerül elém az úton vagy söröskupak, mindig kikerülöm, pedig találtam nekik mindig kaput, két falevelet, követ, miegyebet kinéztem, s éles szögbôl könnyedén a hosszú sarokba gurítottam.
- Nekem is beléptek hátulról - mondta egy ismerôs kicsivel késôbb, a vendéglô felé sántikálva. - Behemót állat, a Medicorban játszik, erre bulimeccsen páros lábbal beszáll. De neked nincs szakadásod, ha az volna, nem így tartanád a lábad.
Ennyire diákkoromban sántítottam utoljára, de az direkt volt. Osztálymeccsek után ment föl az osztályba az ember, erôsen húzta a lábát, meghúzódtam, mondta tárgyszerűen a többieknek, de úgy, hogy a lányok is hallják. Egész Óbudán divat volt a bicegés, rásérültem a múltkorira, mondtuk egymásnak jelentôségteljesen, lehet, hogy ki kell hagynom pár edzést, bólogattam én is, s lelki szemeim elôtt megjelent a Népsport, Megyesi játéka bizonytalan, ott állnak a népek elbizonytalanodva, aztán utolsóként mégis kivonulok melegíteni, s megtelik a stadion forrósággal.
Sérülten is vállalta.
Valaki elterjesztette rólam a kocsmában (nem volnék meglepve, ha én), hogy valamikor kifejezetten technikás játékos voltam, csak nagyon faragtak, azért hagytam abba. Azóta futballügyben némi tisztelettel néznek rám, jó pár évembe került, míg el tudtam hitetni velük, hogy a futball tönkretette a lábam, elég egy rossz mozdulat, s vége, ezért nem vállalok még kiskapuzást sem. Csak kivételes alkalmakkor szállok be, de az már nem is futball, csak mozgás.
Faragnak - magyarázza a kocsmában Lali is, aki taxizik, s meccsek után nem tudja tövig nyomni a kuplungot, mert mindene begyullad. - Neked is befaragtak - mutatott a lábamra a harmadik korsó után -, ne is tagadd, látom a lábadon.
A legtöbbjük harmincöt, negyven körüli, minden héten fociznak, meccs után szanatórium a kocsma, már az elsô korsó után irigylem is ôket, mint akik csatából jöttek, mint akik legyôzték ma a világot, és ez így is van, minden meccs után valami ôstitok tartja ôket össze, amirôl más nem tudhat, ha gyôznek, ha veszítenek, akaratlanul is kiközösítik a többieket.
Ilyenkor elfordítom a fejem.
Na, itt vannak a focisták - mondta a szomszéd pizzás már este felé, amikor átmentünk hozzá sántítva, mert az elôzô napi foci most kezdett dolgozni a lábakban. Két korsó után magam is meglepôdtem, mikor hozzám fordult, hogy jó neked, öreg, te még csinálhatod, de nekem a szívem nem bírja, és én erre megértôen bólintottam, hogy bizony jó nekem, tegnap is kaptam akkora csomagot, de hiszen nézd meg a lábam, ezzel gurítottam nekik kettôt, csak hát ebben a korban már minden szakadhat. Azt nem mondom, hogy estére, tudomisén, mennyire berúgtunk, inkább afféle másnapos beszélgetés kerekedett, kandalló illett volna hozzá, duruzslós, én állítólag úgy fél tíz felé mutattam be azt a világcselt a kocsma közepén, amellyel a szilveszteri meccsen az utolsó elôtti percben egyenlítettünk, s ezt viharos ováció fogadta, tapsoltunk, énekeltünk, jó az öreg a háznál, veregették a hátam, ha nincs az a kurva záróra, én fölmegyek fejelni is, s ha kell, a középpályán harmonikázok.
Szép este volt.
- Egészen konkrétan az történt - mondtam aztán a doktornak úgy kábé egy héttel késôbb a rendelôben a fél lábamon ugrálva mint a gólya -, hogy a Somától kaptam egy lasztit, kicsit megpattant egy göröngyön, de nem volt probléma, sôt, én már a kis Mészárost néztem, hogy kiteszem ôt lukra, amikor jött oldalról az a behemót állat, aki egyébként a Medicorban futballozik, és páff, elnyírt keresztbe, a Varga Feri a szeme elé kapta a kezét, ô se mert odanézni, pedig ô orvos, doktor úr, ezek állatok, bulimeccsen is faragnak.
Tudom - felelte a doktor, s nagyokat bólintott hozzá -, viszont itt van az ön röntgenlelete. Szinte tökéletes boka, kissé kopott ugyan, de semmi szakadás, húzódás. Ellenben - fordult hirtelen az ablak felé -, a leletei azt mutatják, hogy ön nem kifejezetten vegetáriánus, s nem feltétlenül kólával búcsúztatja a napnyugtát. Ha kissé durva kívánnék lenni, akkor azt mondanám, köszvény, s hogy az ön életformája ott van a duzzadt bokájában. Ha érti, hogy mit beszélek... - s kezembe adta a recepteket, csupa diétás elôírást: zsírmentes élet, teljes absztinencia.
Egy régi sérülés - mondtam még aznap este hanyagul a fiúknak -, maródiak listája.
Megértôen bólogattak, valaki hátul csendben megjegyezte: - Ha jól számolom, akkor már egy csapatra való sérültünk van.
Hónapok óta kísérem figyelemmel az Önök által szerkesztett sportrovatot, s mert úgy látom, alapvetôen jó szándékú, habár nem mindig helyénvaló törekvés vezérli Önöket abban, hogy lényegi megállapításokat tegyenek a testedzéssel kapcsolatban, engedjék meg, hogy néhány megjegyzéssel magam is hitet tegyek a sport fontossága mellett. Bocsássanak meg a keresetlen fogalmazásért és az esetlen stílusért, öregedô csatár vagyok. Ôszinte leszek. Én már Ronaldo játékát nem értem. Borgulyát is csak alig-alig. Én még azokat a klasszikus megoldásokat tanultam, amelyeket úgy neveznek, hogy "egyszerű elhúzás belsô csűddel", aztán "labdalehúzás belsô csűddel egy vagy két testcsellel", "kettôs testcsel", "átlépôs csel", "hátrahúzós csel"... és a többi. Körülbelül ezerötszáz mérkôzés van már mögöttem, ebbôl is kitetszik talán, hogy nem vagyok ifjúsági korú játékos. Arról szeretnék beszélni, hogy mi ennek a játéknak a lényege. És mi a lényege egyáltalán a sportnak! Soha nem voltam igazán jó játékos. Hosszú, sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag pályafutásom alatt egyszer állítottak ki, Mórahalmon. Túl gyors volt az egyik Petô fiú. Ilyenkor télen alapozni szoktam, mely tevékenység hosszú, kitartó futásból áll, és az a lényege, hogy az ember a futás után jobban szereti az életet, mint elôtte. A hétköznapi emberek ezt nem tudják elviselni. Megszólítanak, mintha lenne joguk hozzá. A fiatal lányok lenevetnek, egy agresszív alak a régi hídon azt kérdezte, Marathonba tartok netán, egy hülye kisgyerek pedig azt kiabálta utánam, hogy egy-kettô, egy-kettô. A nép értetlensége nem érdekel. Különösebben az sem érdekel, hogy intelligens, okos és érzékeny, de idôsb hölgyek nem értik, mi ennek a lényege, hogy, zum Beispiel az ember káromkodik, trágár szavakat használ játék közben, megvakarja, kifújja, köp, harákol, ilyenek. Pedig ha látnák, ha értenék, hogy egy-egy elfutásban, cselben, tisztességes fűzgében mennyi kín van, hát nyilván másként gondolnák egy labdarúgó életét. Tehát hogy mondjuk lefutsz az alapvonalig, majd pedig egy tisztességes beadást alkotsz, nos abban a beadásban mennyi személyes megrendülés, bánat és reménytelenség van. Mintha gyermekkorom óta csak a Tricky vagy a Prodigy nevű együtteseket hallgattam volna, pedig Berlinben ismertem meg ôket, amikor néhány hónapra próbajátékra hívott egy igen neves német klub, és játszhattam a wiepersdorfi ifi ellen is. Az ember nem azért sportol, hogy erôsebb, szebb, vagy gazdagabb legyen. Mindez smafu, hamis gerozán, lyukas oldalháló. A sport alapvetôen bunkóság, bunkó műveletek bunkó sorozata, hiszen a hús is bunkóság, mert folyvást enni kell neki adni, ezzel szemben persze mégis csak körbeveszi a lelket, amelynek nem kell enni adni soha, csak szeretni kell engedni. Bunkónak lenni pedig jó, néminemű könnyebbség. Könnyebb halál, könnyebb isten, és szeretni egyszerűbb. Tizenhat éves voltam, amikor egy edzésen kapura rúgtam, és bár a lövés nem volt erôs, és nem is tiszta rüszttel rúgtam el, sôt, jócskán mellé is szállt a labda, akkor jutott az eszembe, hogy hiszek. Egyszer egy kupadöntôn az én utolsó percben rúgott szabadrúgásommal jutottunk tovább, s míg a társaim ölelgettek, az jutott az eszembe, hogy mégsincsen isten, mert nem szabad lennie neki egy ilyen világban. Tulajdonképpen azért is hálás vagyok, hogy nem mindig játszom jól. Azért vagyok hálás, hogy játszhatok. Egyszer súlyosan megsérültem, jó néhányszor pedig könnyebben. Álmodtam már, hogy a kapu koporsó, hogy az edzôm angyal, hogy az ellenfél középhátvédje civilben az analitikus iskolát kultiváló pszichiáter, hogy a nézôtéren csakis keserű nyálú irodalomkritikusok vannak, hogy a bíró nem is tud olvasni, volt olyan mérkôzés, amelyen szerelmes lettem a labdába, máskor meggyűlöltem és rettegtem tôle, sôt, az is elôfordult már, hogy eltévedtem a pályán játék közben, miközben az edzôm legegyszerűbb taktikai utasítását szerettem volna végrehajtani. Egyszer egy mérkôzés után meg akartak téríteni, s hiába bizonygattam, hogy éppen ezen a meccsen csakis mélyen hívô cseleket, elfutásokat és taktikai szabálytalanságokat alkalmaztam. Máskor meg kiátkoztak, néhányszor kilóra akartak megvenni, nem sorolom. De miért is mondtam el mindezt? Nem dicsekvésbôl természetesen.
Az évad utolsó mérkôzésén elestem az ellenfél tizenhatosán belül. Az a típusú eset volt, amit lehet így is, és lehet úgy is megítélni, a bíró most befújta. A büntetôt én rúgtam. De mielôtt lehelyeztem a mészfoltra a labdát, odajött a kapus, máskülönben ellenszenves figura, és azt suttogta, te, figyelj, ne lôdd be, ez most neked nem is olyan fontos, már vezettek, már úgyis gyôztetek, viszont nekem az életem függ tôle. És nézett rám, ahogyan még soha. Talán még könny is csillogott abban a tekintetben.
Remélem, ebbôl az írásból kiderül, hogyan döntöttem, és hogy mit gondolok én a sport lényegérôl. Tisztelettel az ÉS olvasóinak:
Néha a manézsban a mágus a varázsdobozba tessékel egy csinos nôt, majd fűrésszel kettészeli. A publikum tapsol, mert bár kamu az egész, de ártatlan és szórakoztató. Valami hasonlóra készül a közelgô közgyűlésén az MLSZ is, néhány apró különbséggel. A műtétre ugyanis nem fűrésszel és nem máson kerül sor, hanem itt valódi öncsonkítás megy végbe. Ebben pedig egy szűk körön kívül a többségnek alig(ha) lesz túl sok öröme.
Alapszabályt módosít a futball-köztestület legfelsôbb fóruma. A tervekben - közgyűléssel, vezetô testületekkel és tisztségviselôkkel, azaz teljes vertikumban - két alszövetség létrehozása szerepel. Az egyik a profi, a másik az amatôr "tagozat" lenne. A vállalt cél a közgyűlésen belüli szavazati arányok kiegyenlítése, mivel eddig az amatôrök egységes álláspontja mindig legyôz(het)te a profik akaratát. (Egyébiránt: az amatôr focisták [benne: nôk, teremjátékosok] száma körülbelül 68 ezer; a profiké - elvileg - 1000-1500, de hol az a 30, aki az, aminek hívják?) Mégis, a két egyenjogú vertikum majd a közös érdekű döntésekben megközelítô paritással rendelkeznék, miközben ki-ki önállóan kapirgálna a saját dombján. A mögöttes cél az anyagi ügyek, a vagyoni jogok leválasztása a nagy kalapról. Ezentúl a profik a piaci értékkel bíró jogok (például tévé-közvetítés, reklám) hasznosítását elkülönülten végeznék; ám visszacsepegtetve valamennyi pénzt a bevételbôl a csóró többségnek. Ez az erôviszonyok döntô megváltozását hozná, mert hamar megtanulná mindenki, hogy ki eszik kinek a tenyerébôl. Egyetlen olyan más sportágbeli vezetôt sem ismerek, aki ne tartaná tökéletes agyrémnek ezt a modellt. Nyilvánvaló csapás lenne ez a szisztéma például az utánpótlás sportjára; ami - mellesleg - az "ötletgazda", az ISM elsôrendű prioritása. Ôrültség, de nincs benne rendszer, idézhetnénk a klasszikus mondást kicsavarva. Csakhogy: mivel az MLSZ önkormányzat, még ostobaságot is elkövethet, ha az nem szabálytalan. Van azonban három olyan jogi-igazgatási törvény(szerűség), amely megkérdôjelezi a terv jogállami korrektségét.
Az MLSZ nem haszonelvű szervezet. Jogában áll elsôdlegesen piaci, gazdasági műveleteire vállalkozást létesíteni, s az éppen olyan versenyvállalat lenne, mint más piaci szereplô. Ha azonban a vagyoni értékű jogok hasznosítása a döntô szempont, akkor ez már mind az MLSZ-nél, mind pedig annak "filiáléjánál" túllépné, szétfeszítené a nonprofit forma kereteit. Burkolt vállalkozás így az alszövetség sem lehetne. Ennek garanciái azonban hiányoznak.
Az MLSZ kettéhasadása feltételezné a mai jogkörök teljes felülvizsgálatát, újragondolását és a sporttörvénynek (Stv.) is megfelelô rendezését. Az Stv. 16. §-a a szakszövetség kizárólagos jogává teszi a stratégiai döntések, szabályzatok megállapítását. Márpedig, ha úgy jönne létre például a profi alszövetség, hogy az "állam az államban", akkor a neki lepasszolt ügydöntô hatáskör-telepítés jogellenes.
Végül: az Stv. 17. §-a szó szerint ezt mondja: a szakszövetség az alapszabályában rögzített, jogi személyiséggel rendelkezô területi és helyi szakszövetséget hozhat létre [kiemelés tôlem!]. A két alszövetség - nyilvánvalóan - nem területi, sem pedig helyi forma nem lehet. Így - bár értelmetlen a törvényben ilyen megszorítást adni, mégis - a jogállami törvény úgy kötelezô, ahogy le van írva, s ez akadálya a képtelen ötlet megvalósításának.
Mindazonáltal csak óvatosan fogadnék arra, hogy a "jogviselt" szövetségi elnök és sportminiszter tesz (illetve ad) a törvényességre.
(A szerzô alkotmányjogász)