PETÔCZ GYÖRGY:

"Tényleg, mi az a harmadik út?"

Az újságok szerint december legelején, Seattle-ben kezdôdött meg a XXI. század. Nem tudjuk, igazuk van-e. Az biztos, hogy a történtek minden eleme szokatlan volt. A tüntetôk nemzetközi csapatai igazi kozmopolita dáridóban dúlták fel az amúgy békés amerikai város központját. A megmozdulásokat a legkülönfélébb nemzeti vagy nemzetközi nem kormányzati szervezetek irányították egy államközi nemzetközi jogi szerv, a Világkereskedelmi Szervezet ellen. Az elmúlt évtized unalmas pragmatizmusa után mintha ismét felszínre bukkantak volna eszmék, ideálok és ideológiai álláspontok. Bill Clinton, a 135 ország megrettent minisztereit vendégül látó állam elnöke kijelentette, hogy tulajdonképpen szimpatizál a tüntetôkkel, hiszen "a világ népei nem olyan biztosak a gazdasági globalizáció áldásaiban". És az is világossá vált, hogy a Seattle-ben felvonuló környezetvédôk, a kiváltságaikat védelmezô európai parasztok, a Seattle-rôl még csak nem is halló pakisztáni gyerekmunkások, a szigorúbb környezetvédelmi és foglalkoztatási normák költségeitôl félô szegény országok, és a befektetéseiket a helyi kötöttségek szerint mozgató nemzetközi vállalatok számára - talán éppen ezt jelenti a "globalizáció" - a nemzetközi már régóta nemzeti, és megfordítva.
      Hosszú kómás állapotából visszatérni látszik a politika. A szélsôségek és árnyalatok vitájában az egyik kérdés az, hogy mi is az a "harmadik út", amit Clinton, a brazil Cardoso, valamint Blair, Jospin, Schröder, D'Alema, vagyis a seattle-i események elôtt pontosan egy héttel Firenzében összeülô politikusok is képviselnek. S akiknek a helyszínen jól érzékelt optimizmusát kifejezô amerikai elnök kijelentette, hogy "ösztönösen érezzük, hogy az évezred fordulójával az emberiség haladásának egy újabb nagyszerû korszakát köszönthetjük". Kialakulóban van-e valamiféle "harmadik utas" - újbaloldali - konszenzus az immáron csakugyan XXI. századi problémák kezelésére?
      "Miniszterelnök úr, az utca emberét faggatva azt tapasztaltam, hogy vagy nem hallottak a Harmadik Útról, vagy nem tudják, mi az. Tényleg, mi az?" - kérdezte a firenzei találkozó elôestéjén Andrew Rawnsley, a BBC újságírója miniszterelnökét. "Ez egy új típusú balközép politika, amelyik a régi baloldaltól és az új jobboldaltól is különbözik. Az ilyen politikák esetében természetesen nem várható, hogy az emberek errôl beszélgessenek az utcán, a sörözôkben vagy a kávéházakban" - válaszolta Blair, pontosan jelezve a "harmadik út" kommunikációs problémáit. A firenzei találkozót végigkísérô interjúk és kommentárok fô dilemmája az volt, hogy a "harmadik út" hol helyezkedik el a hagyományos jobb- és baloldali skálán, amennyiben ennek van még aktualitása; vajon szocialistának nevezhetô-e, vagy valami másik besorolást kellene kitalálni?; van-e még valami jelentôs különbség a thatcheriánus neoliberalizmus politikájához képest?; a társadalom nyertes rétegeit, a változásokhoz alkalmazkodni akaró és tudó középosztályokat, avagy a kiesés veszélyével küszködô rétegeket képviseli-e inkább?; vajon ki tudja-e kerülni a baloldali csapdát, azt, hogy a munkásosztály és a középosztály törékeny egyetértésével jutnak hatalomra, majd igyekeznek megerôsíteni helyzetüket a középrétegek körében, ami elidegeníti a munkásosztályt, miközben a középrétegeket sem tudják megtartani. A frappáns ellentmondásokat kedvelô újságírók gyakran emlegetik, hogy az angol kormány ugyanazon a napon jelentette be az újabb vállalkozói adókedvezményeket és a rokkantsági nyugdíjak visszafogását. Mint ahogy Franciaországban is, a Michelin egy napon jelentette be kiváló múlt évi pénzügyi eredményét és az újabb elbocsátásokat, amire a kormány, a közvélemény nyomása ellenére is, teljes semlegességgel válaszolt. Az interjú során, amikor négy jól felkészült újságíró ezeket a dilemmákat és kérdéseket ismételgette, sokadszor és a legkülönfélébb oldalakról, Tony Blair egyszer csak érezhetôen ideges lett. "A mienk a szociáldemokrácia megújított formája, és kész" - mondta, és az indulat részben a kérdezôknek szólt, akik nem értik, részben pedig önmagának, aki nem tudja elmagyarázni.
      A nehézségeket csak növeli, hogy jelentôs különbségek mutatkoznak a "harmadik út" képviselôi között. Miközben Blairt jelenleg elsôsorban a gazdaság növekedési feltételeinek biztosítása érdekli, és ezért a kontinensen leginkább a középosztályok és a szabad vállalkozás képviselôinek tekintik ôt, az olasz Massimo D'Alema inkább a társadalmi osztályok közötti érdekegyeztetést helyezi a reformok elôterébe; Romano Prodi, az Európai Unió elnöke Európa federalista irányú átalakítását hirdeti, miközben Lionel Jospin a nemzetek jelentôségérôl és küldetésérôl beszél; a francia miniszterelnök szerint "a thatcherizmus a franciák által fontosnak tartott valamennyi érték ellensége", míg angol kollégája szerint "vannak a nyolcvanas évek jobboldali politikájának olyan elemei, amiket a baloldalnak nem kellett volna elleneznie" stb... A politikai különbségek komoly ideológiai zûrzavart is jeleznek. Nem ugyanaz a liberalizmus Londonban, ahol a jóléti államot a liberálisok teremtették meg, és Párizsban vagy Berlinben, ahol mindmáig inkább konzervativizmust és kritikátlan piacpártiságot jelent. A Csatornától errefelé Lord Keynesrôl, a szocialisták hôsérôl többnyire elfelejtik, hogy hithû liberális volt. Ugyanígy, az angolok gondolkodásának alapaxiómája az egyéni és intézményi tudás korlátozottsága, vagyis mindenki - a piaci szereplôké csakúgy, mint az államé - tévedhetôsége. Ezzel szemben Franciaországban a többség a colbertiánus centralizáló állami hagyományokon, az államba vetett hiten nevelkedett. Jospin a szocialista gondolatot alapvetôen európai hagyománynak tartja, és egyetért Antonio Gutteresszel, a Szocialista Internacionálé újdonsült elnökével, aki szerint a nyugati baloldal életrajzának fô állomásai a '29-es nagy válság, a két világháború, a soá, a jóléti állam megteremtése. Mindez valószínûleg kicsit idegenül hangzik Blairnek, aki az Internacionálét szívesen alakítaná át globális balközép szervezetté, amelyben az amerikai demokraták is részt vennének. S itt van az Amerikához, a demokratákhoz való viszony, ami Blair számára magától értetôdô, hiszen "a kihívások ugyanazok", miközben kontinentális kollégái csak nehezen tudnak leszámolni a hagyományos baloldali Amerika-ellenességgel, vagy eligazodni az amerikaiak ideológiai konzervativizmusa (államellenesség) és a közületi szolgáltatásokat támogató "gyakorlati liberalizmusa" között mutatkozó ellentmondások útvesztôjében.
      A történelemben példa nélküli, hogy kormányfôk - ráadásul vezetô országok kormányfôi - "magánjellegû" szemináriumok sorozatát tartsák (a mostani firenzei és a tavalyi New York-i találkozó szervezôi is egyetemek voltak, és így lesz ez jövôre Berlinben is) a politikát megalapozó alapelvekrôl és elméleti kérdésekrôl. Ez a tény önmagában is a politikát vezérlô filozófiai és morális elvek jelentôségérôl, sôt, a posztmodern kiábrándultság csillapodása után újra megtalált és jellemzôen baloldali univerzalitásigényrôl tanúskodik. E találkozók már önmagukban is megválaszolandó talányt jelenthetnek azoknak, akik tagadják, vagy nem veszik észre a morális-elvi kiindulópont növekvô fontosságát a nyugati hatalmak politikájában, például a koszovói akció kapcsán. Az alapelvek felvilágosodásban gyökerezô, univerzalisztikus kultúrája mellett tette le a voksát Jospin kijelentve, hogy "az emberi jogoknak a nemzetközi kapcsolatok területére történô bevezetése volt az elmúlt tizenöt év nemzetközi politikájának legjelentôsebb változása. A fejlett országok emberi jogokkal kapcsolatos álláspontját természetesen az egész földkerekséggel el kell még fogadtatni, és ehhez idô kell. De úgy látom, hogy az emberi jogok ezentúl egyre fontosabb szerepet játszanak majd az államok nemzetközi akcióiban csakúgy, mint az ENSZ és egyéb szervezetek nemzetközi konfliktusokra adandó válaszaiban. Mi is ezekbôl kiindulva avatkoztunk be Koszovóban".
      Ugyanakkor, és az eligazító és stabil elvekbe vetett hitekkel némileg ellentétben, a firenzei "szeminaristák" abban is egyetértettek, hogy a világban végbemenô és egyre gyorsabb technikai, társadalmi, kulturális stb. változásokhoz - például a globalizációhoz - alkalmazkodni kell, nem pedig azoknak ellenállni. Vigyázzunk, figyelmeztetett Blair és Clinton, nehogy azt mondjuk, nem akarjuk a média megnövekedett jelentôségét, a pénzek nemzetközi áramlását, a nôk megváltozott helyzetét stb. Vagy vegyük a kultúrát! Igen - mondják -, a kulturális sokszínûséget, a tradíciókat is védeni kell. De - és ezt már a "harmadik utas" guruk, például Anthony Giddens teszi hozzá (Beyond Left and Right) - nem tradicionalista, vagyis fundamentalista alapon és módszerekkel: a változások világában a tradícióknak - mint ahogy az alapelveknek is - soha nem szûnô versenyben kell igazolniuk, majd újraigazolniuk önmagukat. A kettôbôl, az univerzalitás igényébôl és az állandó alkalmazkodás kényszerébôl következik az antidogmatikus párbeszédkeresés, a dilemmákban fogalmazás, ami a politikai filozófiáknak általában nem sajátja, és ami egyesek szerint a "harmadik utas" politikusok erénye, mások szerint pedig gyengesége ("tulajdonképpen mi is ez a harmadik út?").
      Az attitûdnél azonban talán valamivel több is kirajzolható: egy probléma-tér, ami a Palazzo Vecchio nagytermében összegyûlt politikusokat különbségeik ellenére is egyazon családba fogta. Mindenekelôtt a markáns elhatárolódások alapján. "A politikusok idegesen keresik a harmadik utat a jobb- és baloldal régi merevségei között. Ezeket a kísérleteket gyakran kritizálják és semmitmondónak nevezik, holott van tartalmuk. A régi egalitariánusok a politikai közösség kollektív felelôsségévé tették valamennyi állampolgár egyenlô tiszteletét, de az egyenlôség meghatározásában elhanyagolták a polgárok személyes felelôsségét. A régebbi és újabb konzervatívok pedig csak az egyének felelôsségét hangsúlyozták, a közösségét elhanyagolva. Valóban e két tévedés közül kellene választatnunk?" - olvashatták a harmadik utas kormányfôk Ronald Dworkin nekik írt kísérôanyagában, amelyik a legfôbb ideológiai versenytársak, a hagyományos szocializmus és a neoliberalizmus felé is megvonja a határokat. Vagy "elfogadom a hálózatként mûködô világot, de nem akarom, hogy a világot a hálózatok irányítsák, mert ez a magánérdekek teljes uralmát jelentené", mondta a francia miniszterelnök hozzátéve, hogy "ne a XIX. század liberalizmusának ideológiájával menjünk be a következô évszázadba". Blair pedig a változásokkal szembeni elfogadó várakozást hangsúlyozta: "Az emberek észrevették, hogy a jobboldalnak nincs válasza a globális gazdasági változásokra. Választási sikereinket részben a változásoktól való félelemnek köszönhetjük. Most meg kell gyôznünk a választókat, hogy valóban menedzselni tudjuk a változásokat anélkül, hogy ellenállnánk nekik", mondta, nemcsak a hagyományos konzervativizmust, de a neoliberalizmus fundamentalista tartalmát - a család, a vallásosság és a nemzet konzervatív értelmezéseit - is elutasítva.
      Mit is jelent a "harmadik utasok" baloldali liberalizmusa? A szemináriumot kísérô írásbeli anyagok a hagyományos liberális témák - a jogok elismerése és univerzális érvénye - új kiterjesztéseirôl beszéltek. Ilyen a javak generációk közötti elosztásának (a ma élô generációk között, illetve a ma és a jövô generációi között) igazságossága, vagyis a jóléti állam szükséges reformja. Ilyen a biztonsághoz való jog, amit a baloldal hosszú ideig háttérbe szorított, és ami a liberális államelmélet egyik kiindulópontja. Ilyen a demokratikus részvétel új formáinak kidolgozása, amit a régiók és a nemzeteken átnyúló kapcsolatok növekvô relatív jelentôsége tesz aktuálissá. Ilyen az az igény, hogy a nemzetközi jogok rendszere (például az emberi jogoké) az államokon kívül új jogalanyokra, például a nemzetközi vállalatokra és a nem kormányzati szervezetekre is kiterjedjen. Ide tartozik az egyéni felelôsség és az igazságosság és egyenlôség fogalmainak megújult értelmezése, amirôl Dworkin beszélt. Sôt, ez még a nemzetközi viszonyokra is kiterjed. Valami módon csökkenteni kell a legszegényebb országok tartozásait, hangsúlyozta Clinton elnök a segítség szükségességét, hozzátéve azonban, hogy eközben - ezt megelôzôen - az eladósodott országoknak is modernizálniuk kell saját kormányzati rendszerüket. A legfontosabb segítség tehát itt is ugyanaz, mint a szociálpolitika harmadik utas filozófiájában: lehetôséget adni arra, hogy az érdekeltek önmagukat hozzák megfelelô versenyhelyzetbe. "Támogatni kell a gazdasági reformokat, vállalkozási rendszereiket, az oktatást, a számítógépek elterjedését, hogy segíthessenek magukon", mondta Clinton, majd egy meglepô fordulattal hozzátette, hogy "a gazdag országok baloldali liberális pártjainak igazi programja a költségvetési egyensúly biztosítása, az államadósságok csökkentése. Ebben az esetben alacsonyak lesznek a kamatok, ami jó belföldön. De külföldön is, mert a szegényebb országok is kevesebb kamatot kell, hogy fizessenek. (...) Ekkor könnyebben megvehetik termékeinket. Ennél liberálisabb politikát nem lehet elképzelni."
      Nem csoda, hogy Blair nem tudta elmagyarázni, az újságírók pedig nem értették. A "harmadik út" valóban nagyon sok nehézséget vet fel. Nem azért, mert nem elég konkrét vagy elhatárolható, ami egyre kevésbé igaz. Hanem azért, mert teljesen felforgatja hagyományos értékeinket. Megszoktuk, hogy a gazdag adjon, míg itt a szegények felelôsségérôl is beszélnek. Az önzetlenséget hagyományosan szépnek, az önérdeket pedig gyanúsnak tartjuk, itt meg a kölcsönös érdekeket hangoztatják. Általában a Nyugatot bûnösnek vagy felelôsnek tartjuk, míg ebben az esetben árnyaltabbá vált a bûntudat kezelése. Többnyire nem szeretjük a kapitalizmust, ami most kiiktathatatlan tényként lett elkönyvelve. Egész politikai gondolkodásunk a nemzet kategóriája köré szervezôdik, aminek központi jelentôsége most mintha csökkenne. Megszoktuk például, hogy a sorsunkat érintô környezet jól körülírható, ami ma már egyre kérdésesebb. És így tovább. Van tehát valami "harmadik utas" konszenzus, amelyik e változásokból erényt csinál. De ez ma még csak egy gondolkodásmód, megérzések laza halmaza, dilemmarendszer. Egyelôre nem tudjuk, hogy valaha is összeáll-e koherens gondolatrendszerré, lefordítható lesz-e politikai programokba és intézményekbe. Talán éppen ez a szimpatikus benne.

BRÓDY ANDRÁS:

Tanulóévek

A kormány hazudik - foglalta össze a helyzetet Orbán Viktor a benzin árának elsô nagy emelésekor. (Ígéretét szegve a hatóság a pénz gyorsabb rontásába kezdett.) Megállapítása Scsedrin régi ítéletét egészítette ki, aki a hatalom lényegét a maga idején csak a botoztatásban, adóhátralékok behajtásában és kártevésben látta. De a politika tudománya és gyakorlata roppant sokat fejlôdött azóta. Mégis mi köze lett az igazmondáshoz?

Demokrácia és papírpénz

A demokrácia nálunk ma még csak színlelt szerzôdés; a befejezetlen alkotmány és az alkotmányos mulasztások takarója. A szabadon megszavazott szolgaság szertartása. A választás alkalmával az ország lakói a legtöbbet ígérô és a többiek hitelét legjobban lerontó pártot választják. Ezzel lehetôvé válik, hogy a lassan, de biztosan burjánzó hivatalokat ismét átszervezzék, és új színekkel fessék át. Ezután a demokráciát, a hatalmi ágak megosztását és az ígéreteket feledve nekilátnak a megfelelô mennyiségû papírpénz biztosításának. Kellô mennyiségû az a pénz, amely a hatóságok kiadásait fedezi. E mennyiség szinte független a szintén szertartásosan évente megszavazott költségvetéstôl. A költségvetés csak az ország lakóit kötelezi (a kiszabott adók megfizetésére), a kormány bármikor elkerülheti vagy módosíthatja kedvezményezettjei segítségével.
      Bár a választás elôtt a közrendrôl (annak helyreállításáról) és a közszolgálatról (annak jobbításáról) szólnak az ígéretek, az ígéretek nem perelhetôk. A teljesítés elmaradása csak magyarázkodásra, de nem lemondásra kötelezheti a kormányt. Még a magyarázat is elmaradhat, ha a kormány úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben menne. Nyugodtan állíthatja, hogy a baj csak a lakosság, az elégedetlen firkászok vagy az ellenzék képzeletében létezik, esetleg a külvilág koholmánya. A kormány háborítatlanul szigoríthatja a botoztatást, erôltetheti az adóbehajtást, és fokozhatja a kártevést. A hazudozás látszólag csak azért terjed, mert a demokrácia érvényesülésének és a pénz értékállóságának színlelése hazafias kötelesség.
      A megértést csak az nehezíti, hogy míg a börtön vagy az adó valós és érzékelhetô, a kártevés már nehezebben fogható, csak következményei vannak. Az orbáni hazugság aztán már végképp foghatatlan és ködös. Ez úgynevezett "véleményes fogalom". A hazugság ugyanis nem képzelhetô el az igazság elôzetes és némileg körülményes leírása nélkül. A kártevésrôl még fogalmat alkothatunk, ha magunk, családunk és ismerôseink egészségügyi és iskolai tapasztalatait figyelembe vesszük, vagy elmegyünk a Deák térre, és mélyen belenézünk a félbehagyott színház temetetlen gödrébe. Esetleg megfontoljuk Brecht figyelmeztetését. ("Mit számít egy bankrablás egy bank alapításához képest.") De e téren is kétségtelen az elmúlt tíz év fejlôdése. A bankok mûködése ma pontosan leírható. A pilótajátékok és a pénzhamisítás kára eltörpül a bankok szinte folyamatos szanálásának kötelezettsége mellett.
      Az igazsággal viszont azonnal megakadunk, mivel az úgynevezett igazság kiderítéséhez szükséges tudást a kormány saját fennhatósága alá vonja. Például az a kérdés, hogy a Bokros-csomagra szükség van-e, csak abból ítélhetô meg, hogy nevezett személy mint a pénzügyek minisztere, mit lát szükségesnek közölni a nyilvánossággal. Intézkedése sikereit ugyanô méltatja a Népszabadság hasábjain, televízióban és rádióban. Hasonlóképpen annak a kérdésnek az igazsága, hogy létezik-e "búzabomba", azon áll vagy bukik, hogy a hatástalanításáról beszámoló miniszter szavahihetô-e, avagy sem. Van, aki a "patakvért" is készpénznek veszi, akárcsak a "féregirtást" avagy a "század bûntettét". Másokat a mezôgazdaság (esetleg a Fradi) rossz és romló állapota, valamint teljesítménye tölt el kínzó gondolatokkal.
      A nemzet megmentésének bajnokai általában éppen azok szoktak lenni, akik az illetô nemzetet a bajba sodorják. Hasonlóképpen az igazság bajnokai is azok, akik nem átallnak a szokásosnál is nagyobbat tódítani. Így értesülhetünk például a karácsonyi interjúk folyamán arról, hogy nemcsak a régi termelési szintet értük el, de a korábbi magasabb életszínvonalat is. Az elsô állítás majdhogynem igaz is lehetne, a másodikból erôteljes húsz százalék hiányzik. Még az életszínvonal nagyságát laza és kormánypárti jóindulattal kezelô Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint is. Mármint az eddig közölt számai szerint. Mert a múltra vonatkozóan majdan közzéteendô javított számok mindig nehezebben jósolhatók meg, mint maga ez a jövô. Ugyanez áll az életszínvonal kirívó egyenlôtlenségének enyhülésérôl szóló mesére is.
      Az igazság, illetve a hazugság fogalmához tehát elengedhetetlen az a (talán túlságosan is naiv) vélekedés, hogy a "dolog" vagy általában a világ vagy ennek bármely jelensége valamilyen szilárd és pártatlanul megállapítható formát ölt. Többek közt ezen kellene alapulnia a harmadik hatalmi ág, a bíráskodás tevékenységének is. Holott, mint azt a történészek vagy a parlament bizottságai világosan látják, az igazság és a tényállás csak a kialakított alkuk után és az alku (soha nem szabatos) megfogalmazása következtében létezhet. Már ameddig a létrejövô alku érvényben marad.
      Az a kérdés tehát, hogy mondjuk 1998 koraôszén milyen titkos dokumentumok (iratok, tények) alapján jelent ki egy miniszterelnök bármit, az nem attól függ, hogy ezek az (adott vagy csak feltételezett) akták mit tartalmaznak, és léteznek-e egyáltalán. A kérdés megnyugtató eldöntése azon múlik, hogy évekkel késôbb milyen szavazatarány jön létre, illetve milyen többségi álláspont alakítható ki valamely titkos bizottság titkosított tárgyalásain. Hasonlóan ahhoz a kérdéshez, hogy a kormány (vagy egy "kormány-közeli" vállalat) szállít-e Kalasnyikov rendszerû fegyvereket a balkáni háború kirobbantására, vagy sem. Nem beszélve arról, hogy (nyilván Kohl kancellárral egyeztetve) mindez a háborút célozza-e, vagy - mint ilyenkor általában kiderül - csupán a terület békéjének biztosítását.
      Nem magukat e kérdéseket tárgyaljuk - mindez a történészekre és az ô levéltári kutatásaikra tartozik. Majd, ha beeresztik ôket a gondosan rendezett tárlók közé, és esetleg visszakapják a kutatást lehetôvé tevô anyagi alapokat, ami olykor évtizedekig is halasztódhat. Csak a homály és bizonytalanság kérdését kívánom itt leszögezni, mert ez az a sajátosság, amiben a politika mint "gazdasági ágazat" - hogy ne mondjuk, "üzleti vállalkozás" - szoros párhuzamban áll a gazdaság más területein folyó tevékenységgel. Ott az üzleti titkok szaporodása miatt válik bizonytalanabbá, s ezzel kockázatosabbá a kialakuló helyzet.

Kockázat és bukás

"Semmi sem sikerül annyira, mint a siker" - állítja az amerikai mondás, s ez a fogalmazás rögtön felveti annak lehetôségét, hogy egyik-másik siker az adott körülmények közt esetleg üres, sikertelen, sôt, bukáshoz vezethet. Siker csak az, amit sikerül sikernek feltüntetni. Mármost egy szappan vagy mosópor sikerét ma már nem habzása vagy egyéb tényleges tulajdonságai határozzák meg, hanem az a másik hab, amelyet a hírverés idéz elô. Ezek a mosóporok elsôsorban eladásra és csak másodsorban mosásra valók. Csakhogy az üzleti életben a napi eladási statisztika s még inkább a tényleges árbevétel és ennek a ráfordítások feletti többlete többé-kevésbé jelzi a siker mértékét. Azért csak megközelítôleg, mert az üzleti ráfordításokon belül is növekszik a reklám és csökken az anyag vagy a munka költsége. De a megmaradó profit nagyságában a valódi verseny körülményei közt mégis van valamelyes - bár itt is csökkenô - szerepe a háziasszonyok mosóporral kapcsolatos tényleges tapasztalatainak.
      A politikában azonban nehéz a siker olyan mutatóját meghatározni, mint az eladási statisztika vagy a profit. A közvélemény kutatásának adatai már csak azért sem igazán megbízhatóak, mert a kérdezettnek nem kerül tényleges pénzébe a döntés és véleményének kinyilvánítása. A valóságban a szavazó csak a szavazás alkalmából, tehát négyévente "vásárol" pártot, és bár tudja (aki tudja), hogy ez anyagi következményekkel jár, akkor sem kell rögtön fizetnie érte. Azt, hogy kinek mibe került és mit hozott az Antall- vagy a Horn-kormány, nagyjából már ismertté vált. Az éppen regnáló kormány számlája azonban mindig vitathatóbb - és vitatandóbb is. A politikát éppen ez a vita éltetné. Ezért szeretne ettôl minden már megválasztott kormány a hírekre és információkra rakott zablák és szájkosarak segítségével megszabadulni. Kormányaink csak saját hangjukat hallják szívesen, s még azt se bánják, ha éppen ezzel okozzák a legnagyobb károkat saját maguknak.
      Hozzá kell tenni, hogy mint a termelés és a gazdaság, a politika is alaposan felpuhult, és egyre testetlenebbé válik. Ahogy korunk legsikeresebb terméke, a számítógép, lényegében homokból (szilikonból) készül, és értékét csak a benne megtestesülô szakértelem adja meg, úgy a politika is többnyire csillámló homokra épít. Politikus és politika egyaránt az információk alapján értékelhetô csak. Sajnos, a politikára vonatkozó információ többnyire csak a politikusnál lelhetô fel. Az információ pedig soha nem biztos, hiszen ami biztos, arról nem szükséges különösebb információ. Információ csak az lehet, amit a többiek még nem tudnak. Válasz egy kérdésre, amelynek megoldása még nem ismeretes.
      Vajon jobban tudjuk-e a választ a politikus erre vonatkozó beszédei után? Úgy vélem, nem, hisz már Antall József kinyilatkoztatta, hogy a politikában, akárcsak a szerelemben, nincs sosem és nincs mindig. Azaz nincs, és nem is kívánatos a bizonyosság. Aki biztosat állít, az a jelenlegi közfelfogás szerint tehát nem politikus. A tényleges gazdasági ágak és a gazdaság egy különleges ágaként mûködô politika közt tehát nem a befektetések kockázatos volta és az információk hézagossága okozza az eltérést, hanem az, hogy az üzleti életben az információk pontosságáért küzdenek, és igyekeznek az esetleg elkövetett hibákat kijavítani. A politikai életben ma éppen ellenkezôleg: a hibákhoz való konok ragaszkodás, a tényleges helyzet elhomályosítása, a válasz nélkül maradó kérdések, a mellébeszélés vagy fölényes tagadás (vesd össze "egészpályás letámadás") az érdem és a politikailag korrekt viselkedés mércéje.
      A politikusi mesterséget, bár ismét a tanult emberek elôjogává vált, mégsem tanítják nálunk. Manapság, a rendiség megújítási kísérleteinek és a középkori uralkodói (!) jelvények áhítatos áthelyezésének napjaiban ismét a jogászokat tekintik olyan anyagnak, amibôl aztán politikust lehet faragni, ha már mesterfokon ûzi az ügyvédi csûrést és csavarást. Ismét oda érkezünk tehát, hogy a politikusnak az a dolga, hogy a fogalmakat többértelmûvé, mitikussá, alapjaiban kérdésessé, sôt érthetetlenné tegye. Közmegegyezés nincs, vagy csak színlelt. A megkötött alkukat sorra megszegik, az egymás iránti bizalom mindenütt mélypontra jutott. De ennek egyértelmû kimondása a rend azonnali felborulásához vezet. A kormányzó koalíció a választásra jogosultak negyedének szavazatát se tudhatja szilárdan maga mögött. Megosztó, megbízhatatlan, szélsôséges és ellenzékét kímélet nélkül kisemmizô magatartása miatt nem képes érdemi kétharmados törvényeket létrehozni. Az eredmény kötéltánc a szakadék felett. Ráadásul maga a kötél, az eredeti program sincs már sehol. A politika menete ezért is ingatag, ami pedig hirtelen rögtönzésekhez és pótcselekvésekhez vezet. Így válik a közélet egyszerre alantassá és céltalanná. A politikai szakma becsülete hát ismét csökkenôben van.

A bizalom hiánya

A diktatúrában - még lesz, aki emlékszik rá - ugyanaz írja a törvényt, aki végsô fokon felelôs a végrehajtásáért, s ô gondoskodik arról is, hogy a törvényt változó szándéka szerint hol így, hol pedig amúgy értelmezze a bíróság. Ez a hatalmi ágak egységét megtestesítô személy a párt fôtitkára, aki teljhatalmát úgy gyakorolta, mint paraszti családon belül az apa. Ezért is ambicionálta minden fôtitkár, hogy a nép vezérének és atyjának tekintsék.
      A hatalom ilyen gyakorlatát örököltük, ebbe törtek bele minket (nem elôzmény nélkül) a múltban. Persze a legszigorúbb diktatúra se tud csorbítatlanul érvényesülni. De a fôtitkár típusú politikus ezt nem érdemnek, hanem hibának tekinti, szüntelen fáradozik a "rendetlenség" kiküszöbölésén. (Erre szolgáltak annak idején a "proletárdiktatúra" vagy "osztályharc élesedésének" tézisei és a pártközpont, most pedig az "állam erôsítése" és a kancellária). Az utóbbi tíz év története példázza, hogy bár szóban már elismerjük valamiféle demokrácia szükségességét, azonban a hatalmi ágak következetes szétválasztása nehezen és akadozva halad elôre - amikor éppen nem hátrafelé tart. Egyrészt a megszokás (hatalmas erô), a miniszterelnöki népboldogító igyekezet, és - nem utolsósorban - a pártok és kormányzás sajátos intézményesülése a felelôs ezért. Még mindig olyan uralmi rendszerben élünk, amely közelebb áll a megszabott idôre választott diktatúra, mint a képviseleti demokrácia eszméjéhez.
      Ez természetes módon fonódik össze a honi tôkeviszony XIX. századi jellegével. Hazai tôkéseink és a velük kapcsolatos elvárások általában Dickens korát idézik vissza. A XXI. század küszöbén általánossá vált az igyekezet a legavultabb és legotrombább kommunista agitáció által megmintázott formák és magatartás megvalósítására. De a gazdasági atmoszféra nem változhat a politikai viszonyok változása nélkül, s az utóbbiak nem fognak változni addig, míg a közfelfogás és közmorál el nem éri korunk fejlettebb társadalmainak szintjét.
      A politikában és a politikusban azért nem bízunk, mert nem szavahihetô, és minden el nem hihetô szavával avult árukat és avult létformákat kíván ránk tukmálni. A politikusok egymás közt - egymás szavahihetetlenségében bízva - még csak cserélgetik mosóporaikat, de a nyílt piacon maguk is rettegnek attól, hogy a javasolt porok se habzani, se tisztítani nem fognak. A politikust személy szerint általában nem is mi szoktuk megválasztani. Éppen erre találták ki a "listás" választást. Állítólag azért, hogy jobban érvényesüljön a nép akarata, és egyetlen szavazat se menjen veszendôbe. (Akkor viszont a több szavazatot kapott pártnak kellene kormányoznia.) A választási "lista" azonban egyrészt régi rossz (még a kommunista párt is a Tiszáktól örökölte), másrészt pedig valódi célja az, hogy a parlamenti frakciót és ezzel magát a pártot is alárendelje a párt vezetôjének. Az így furfangosan eltervezett módszer azonban lehetetlenné teszi a törvényhozó és a végrehajtó hatalom következetes szétválasztását. Eredménye az, hogy a párt képviselôit és ezzel a törvényhozás menetét is a párt vezérének rendeli alá. Listás választás esetén ebbôl az összeszövôdésbôl nincs kiút. Mi szavazunk, de a párt vezére dönt abban, hogy e szavazatok alapján ki fog a parlamentben, a bizottságban, a szinekúrában ülni, mikor és milyen törvényeket lesz köteles meghozni és megszavazni.
      Hogyan eshetne meg ugyanez a mindennapi életben? Képzeljenek el egy szép áruházat, nagy hirdetési kampánnyal és minden jóval. Vásárló belép és fizet - de az áruház fônöke határozza meg, hogy mit kap érte. Hiába választja, mondjuk Helmeczyt, nem kapja. Sôt, Helmeczy ki lesz rúgva, mert nyilván személyes kapcsolatot épített ki a választóival, ahelyett, hogy a párt vezérét tartotta volna szem elôtt. Mire vezet az ilyesmi? Aláássa a pártfegyelmet, amelyet egyrészt a hatalom szeretete, másrészt pedig a pénzbüntetés tart össze. Pénzbüntetés? Az ám a korszerû módszer. A pénz a "nervus rerum", a fegyelmezôerô. Az isten szava, maga. Mondják, hogy Torgyán blank tízmilliós tartozási nyilatkozatokat írat alá a pártfegyelem esetleges megszegésének ellenszeréül. Vajon perelhetô az ilyen pénz? Vagy mindjárt letétbe is kell helyezni? Roppant ügyvédi tudás kell ma egy párt összefogásához! Úgy tûnik, az eszmék ereje gyengül. Ha még egyáltalán léteznek.
      A bírói kar állítólagos függetlenségét már ne is említsük. Tapasztaljuk, hogy csak az kerül gyorsan napirendre, ami sürgôs a kormánynak. Az igazságügy miniszterének többszöri korholó szavait demokráciában végrehajtó hatalom képviselôje nem ejthetné ki a száján, mert nem felettese a bírói karnak. De a szocialista termelés éveiben a minôséget ellenôrzô osztály is a fômérnöknek felelt. Aztán merjen ott valaki valamit leminôsíteni, ha ezzel fômérnöke prémiumát teszi kérdésessé! Hát nem is merte. Az elôre látható eredmény természetesen az a pocsék (és egyre romló) minôség volt, amit az ilyen szervezet produkálhatott. A politikusok nem látszanak tudni, hogy politikai bajaink forrását éppen a csámpásan intézményesített politikai életben kell keresni. Miközben utánozzák, ugyanakkor feledni is akarják múltunkat, ahelyett, hogy tanulnának belôle. Ámbár mit ér a tanulás? Hogy a listás klientúra valaha lemondjon a lista intézményérôl, vagy hogy a miniszterelnök ne törekedjen teljhatalomra, azt akár öröklétig várhatjuk. Ahhoz már más politikusok, más emberek kellenek majd.

•

Fiúk a bányában XV.

Napkelte - Kereszttûzben

Az Élet és Irodalom valamint a Fidesz-MPP közötti persorozatnak abban a perében, melyben többek között a székház eladásából származó pénzek sorsa volt a per tárgya, a lap jogi képviselôje kérte Ungár Klára egykori Fidesz-politikus - ma SZDSZ-es ügyvivô - tanúkénti kihallgatását. A bíróság ezt nem tartotta lényegesnek, így Ungár Klára meghallgatására nem is került sor. A tárgyalássorozaton végig jelenlévô RTL Klub riportere azonban rövid interjút készített vele, és e nyilatkozatát részben ismertette a másnap megjelent Népszabadság. Január 5-én Ungár Klára a Napkelte Kereszttûz címû mûsorának volt a vendége, ahol számos, az augusztus 20-án megjelent Ószabó Attila-Vajda Éva: Fiúk a bányában címû riportjának állításait érintô kérdésre válaszolt. Minthogy azonban Ungár Klárának ezt a nyilatkozatát nemcsak az ÉS közlésbeli érintettsége miatt, de ezen túlmenôen az ügybeni tisztánlátás miatt is lényegesnek tartjuk, s mert erre a beszélgetésre a sajtó már nem tért vissza, az elhangzott szöveget alább közöljük.

Forró Tamás: - A Kereszttûzben rövidesen Ungár Klára egykori fideszes képviselô, jelenleg SZDSZ-es ügyvivô. Megindokolta önnek a bíróság, hogy miért nem volt kíváncsi a tanúvallomására és az ÉS kontra Fidesz, Fiúk a bányában perben?
      Ungár Klára: - Nem.
      Forró Tamás: - Semmilyen indokolást nem kapott?
      - Semmilyet.
      Forró Tamás: - Az ügyvédje se mondott semmit, hogy miért nem kíváncsiak az ön tanúvallomására?
      - Bent ültem a tárgyalóteremben, mikor az ügyvédasszony megkérte, hogy hallgasson meg engem a bíróság. Azt mondták: másodfokon? Sajtóperben?
      Forró Tamás: - A Kereszttûzben tehát Ungár Klára, egykori fideszes képviselô, jelenleg SZDSZ-es ügyvivô. Kérdezôtársaim pedig Szeretô Szabolcs és Dési János. Másodfokon, sajtóperben tehát nem volt kíváncsi önre a bíróság. Miért nem voltak kíváncsiak?
      - Nem tudom, mert nincs indoklás. A másodfokú ítélet írásos indoklása egyébként késôbb fog az ÉS szerkesztôségébe megérkezni, de ez rendjén is való, hiszen le kell írni. Gondolom sok minden ki fog derülni az indoklásból.
      Forró Tamás: - És az Élet és Irodalom miért szerette volna önt tanúként megidéztetni a bíróság elé? Mit tudott volna ön bizonyítani?
      - A Fiúk a bányában címû cikk úgy kezdôdik, hogy Orbán Viktor Somogyaszalón, egy frakcióülésen elmondta, hogy a Fidesz-székház, a Fidesz által akkor újonnan megkapott Tisztikaszinó eladásából származó bevétel sorsa mi lett.
      Forró Tamás: - Elmondta Somogyaszalón akkor?
      - Kövér László kérése ellenére egypár számot elmondott Orbán Viktor. Elmondta, hogy a Quality Investnek 102 millió jutott, a Fico Kft.-nek körülbelül 440 millió forint, és elmondott még két másik céget, a Quality Party Service céget, illetve a Milleneum Rt.-t. Egy kérdésre tulajdonképpen a Fico Kft.-nek nyújtott 440 millió forintos kölcsön sorsáról is mondott valamit, de igazából részleteket nem tudott mondani, hiszen az volt a válasz, hogy a részleteket a gazdasági ügyeket intézô urak ismerik.
      Dési János: - És kik voltak a gazdasági ügyeket intézô urak akkoriban?
      - Akkoriban két úr biztosan volt, a harmadik úrról nem tudom, nem emlékszem, hogy még vagy már nem volt, ôt Varga Tamásnak hívják, és tudom, hogy rendôrségi eljárás kezdôdött ellene, és hogy hosszú ideig elôzetes letartóztatásban volt. Akirôl biztosan tudom, hogy volt, az egyrészt Simicska Lajos, másrészt Kövér Szilárd, de voltak ott azért többen, hiszen az egy külön részleg volt.
      Dési János: - A mostani perrôl. Ha jól értem, nem az volt a kérdés, hogy ezek a cégek megkapták vagy sem a pénzt, hanem hogy ezek a cégek, a Fico Kft. kivételével Fidesz-cégek voltak-e, vagy sem. És Orbán Viktor nem azt mondta, hogy a Fidesz cégének adtunk 120 milliót, hanem azt mondta, hogy a Quality Investnek adtunk. Tehát végül is a helyreigazítás az ilyen szempontból jogszerû volt. Nem?
      - A helyreigazítás jogszerû volt, csak azt gondolom, hogy ha egy párt frakcióvezetôje úgy gondolja, hogy neki személyesen tájékoztatást kell adnia, és tud is adni, akkor legalábbis kimondható az, hogy a Fidesz vezetôi által kontrollált cégekrôl van szó, és hogy ôszinte legyek, nem nagyon értem, hogy a Fidesz vezetôi miért ragaszkodtak ahhoz, hogy ezt a pert elkezdjék, és folytassák. Tudniillik most másodfokon nem kevesebbet mondott ki a bíróság, mint hogy ezek legfeljebb Fidesz-közeli cégek, és nem a Fidesz érdekében használták a pénzt. Nem értem, hogy a Fidesz számára miért jobb, hogy magáncégekbe került a pénz és magáncélokat szolgál.
      Forró Tamás: - Na de a jogerôs ítélet ugye most azt mondja ki, hogy Fidesz-cégek pedig nincsenek, a Ficót leszámítva. Én már azt sem értem, hogy ha Fidesz-cégek nincsenek, akkor bizonyos cégek, amelyek nem Fidesz-cégek, hogy kerülnek a frakcióülés asztalára, hogy lesznek ezek ott elemezve, vizsgálva, és egyáltalán, a 93-as somogyaszalói frakcióülésnek hogyan lehetett témája a székház-elszámolás, hogyha Fidesz-cégek, kivéve Fico, nincsenek.
      - A székház-elszámolás azért volt témája ennek a frakcióülésnek, hiszen mert elég sokunkat sokkolt a 93 májusában megjelent hír, hogy a Fidesz az MDF-el együtt közösen kapott székházat...
      Szeretô Szabolcs: - Addig nem tudták, hogy van egy közös székházuk az MDF-el?
      - Nem. Sem azt nem tudtuk, hogy eladták, sem azt nem tudtuk, hogy már 92-ben volt egy úgynevezett elôszerzôdés, tehát hogy itt valóságos pénzmozgások voltak 92 ôszétôl.
      Forró Tamás: - Ön sem tudta?
      - Nem.
      Forró Tamás: - Hiszen beltagnak számított abban az idôben, vagy nem elég beltagnak?
      - Kívülrôl úgy tûnhetett, hogy beltagnak számítok, belülrôl azért az ember tudja, hogy mikor számít. Nem számítottam beltagnak, pénzügyekben meg gazdasági ügyekben, egyáltalán nem számítottam.
      Forró Tamás: - Egyáltalán, ki firtatta ott a pénz és a székház sorsát?
      - Többek között én is.
      Forró Tamás: - De miért? Egyszerûen csak tisztán akartak látni, vagy nem volt meg a pénz, és ez volt az indok?
      - A kérdés nagyon-nagyon egyszerû volt: a székház eladásból származó bevétel hol van? Bankbetétben van és kamatozik, vagy az irodákra költötték. Tehát hol van a pénz?
      Dési János: - Azt nem kérdezték meg ezen a frakcióülésen, hogy a pénzt miért adták oda olyan cégeknek, amelyekhez a Fidesznek semmi köze? Én nem vagyok jogász, de ez hûtlen kezelés, vagy hanyag kezelés, vagy valami ilyesmi.
      - Én nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert ezen napok óta gondolkodom, hogy miért nem jutott egyikünknek se eszébe megkérdezni, hogy kik ezek a cégek, mert olyan evidens volt, hogy ezek a cégek Fidesz-közeli cégek. Senkinek eszébe sem jutott megkérdezni, hogy kik ezek.
      Dési János: - Ezek szerint elajándékozták a pénzt idegen cégeknek.
      Forró Tamás: - Fidesz-közelieknek, most már jogerôs a bírósági ítélet, nem Fidesz-cégeknek. Tehát akkor végül is kikerült a pártból ez a pénz.
      - Így van. A bírósági ítélet nem szól kevesebbrôl...
      Dési János: - Megdöbbentette ez a bizonyos székházeladási história, mondja, nem tudott róla, amikor a Fideszben volt. Továbbra is meg van döbbenve, holott számos vizsgálat folyt ebben az ügyben, az Állami Számvevôszéktôl kezdve, volt egy parlamenti vizsgálóbizottság, illetve egy albizottság, ami ezzel az üggyel foglalkozott, és végül is semmifajta törvénytelenséget, semmifajta még csak etikailag elítélendô megállapítást sem tudtak tenni ezek a vizsgálatok a Fideszre nézve, tehát ezek az ügyek azt hiszem azóta már jórészt tisztázódtak.
      - Meg kell hogy mondjam magának, hogy amikor az Élet és Irodalmat elolvastam, az elsô cikket, is hozzáteszem, amikor a másodikat is, újdonságokat olvastam benne. Számomra az, hogy a Quality Invest az Orbán család vállalkozásába mindegy, hogy egy, kettô, három, négy vagy öt millió forintot átadott, újdonság volt, én ezt az Élet és Irodalomból tudtam meg. Hozzáteszem, hogy a Szerencsések és zsenik címû írás, tehát a Fiúk a bányában folytatásának elolvasásáig azt, hogy milyen pénzmozgások történtek, én nem tudtam. Ebbôl arra következtetek, hogy így lehetett másik tízmillió állampolgár is ezzel Magyarországon. Tehát abban magának igaza van, hogy 96-ban felállt egy vizsgálóbizottság, de ugye maga is tudja, hogy 93 ôszén az MDF és a Fidesz megakadályozta a vizsgálóbizottság felállítását, mint ahogy ebben a ciklusban is számos más ügyben a vizsgálóbizottságok némi nehézségekkel állnak fel, vagy nem úgy állnak fel, hogy mûködni is tudjanak.
      Forró Tamás: - Tehát ön úgy gondolja, hogy valóban a székház eladásból gazdagodott meg a miniszterelnök családja? Vagy annak a pénznek legalábbis szerepe volt a privatizációban és a család gazdasági hátterének megteremtésében?
      - Én komolyan úgy gondolom, hogy hihetetlenül korrektül írta le az Élet és Irodalom azt, amit leírt. Az Élet és Irodalom cikkébôl kimondottan jó képességû és tehetséges vállalkozónak tûnik Orbán Gyôzô, aki sikeresen és korrektül viszi a vállalkozását. A kérdés nem ez.
      Forró Tamás: - A kérdés mindig az elsô millió, illetve azt nem szokás vagy nem illik firtatni.
      - Még ez sem kérdés. A kérdés igazából az, hogy én a mai napig, Szeretô Szabolcs kérdése ellenére is, úgy gondolom, nem tisztázódott közel egymilliárd forint sorsa. A mai napig igazából a Fidesz tagsága felé sem történt elszámolás. A mai napig nem tudjuk, hogy milyen vállalkozásokba mentek pénzek, és milyen célt szolgáltak. És tényleg jó szándékú volt az Élet és Irodalom két fiatal újságírója, amikor azt vélelmezte, hogy a Fidesznek mint pártnak a céljait szolgálták, mert ha nem ezt vélelmezték volna, akkor nem tudnak mást mondani, mint azt, hogy közpénzbôl magánpénz lett.
      Dési János: - Hát az lett! Nem ezt mondta ki a mostani bírósági ítélet?

- A bíróság két ítélettel ezt mondta ki. Az elsôben is ezt mondta ki, hogy a vélekedés fenntartható, hogy magánvagyonná változott a közpénz, és a másodikkal is a magyar független bíróság tulajdonképpen azt mondta ki, hogy közpénzbôl magánpénz lett. Hogy miért jó ez a Fidesznek, hogy van két ilyen bírósági ítélet, nem tudom.
      Szeretõ Szabolcs: - Nem akarok vitatkozni, de szerintem ezek nem egészen ezt mondták ki, mert az elsô ítélet azt mondta ki, hogy az egy vélekedés volt, amit ugye...
      - Én is azt mondtam, hogy az egy vélekedés.
      Szeretõ Szabolcs: - De hát ezek tulajdonképpen mûfajilag, hogy is mondjam csak, egy tényfeltáró újságcikkben publicisztikává átminôsítette ezt a dolgot, és azt mondja, hogy egy publicisztikánál nem biztos, hogy dokumentumokkal alá kell támasztani egy olyan állítást, ami eléggé súlyos. Tehát én mást is látok a bírósági ítéletben.
      - Nem szeretnék az újságírói rejtelmekbe belemenni, de tényfeltáró riport feltétlenül tartalmazhat bizonyos vélekedést is, de ez az önök szakmája.
      Forró Tamás: - Emlékei szerint azokban az években, 92-96 között nem volt egy háttérmegállapodás az aktuális hatalom és ellenzék között, hogy egymás ilyen jellegû ügyeit, amennyire lehet, békén hagyjuk, mert ha volt ilyen - hírek vannak, hogy volt ilyen -, akkor érthetô, hogy bizonyos testületek ezeknek a kivizsgálásához miként viszonyultak. Volt-e ilyen?
      - Nincs rá bizonyítékom.
      Forró Tamás: - Nincs rá írásos dokumentum, az biztos.
      - Nincs rá bizonyítékom, én is csak hallottam errôl, tehát nem tudom megerôsíteni. Azt el tudom mondani, hogy nekem is sokszor jutott már eszembe, hogy feltehetôen ez lehet az oka annak, hogy igazából a mai napig számos más kérdésben sem látunk világosan.
      Dési János: - Közben azon gondolkoztam végig, hogy vajon miért nem hallgatta meg önt a bíróság, nem lehet, hogy azért, mert úgy érzi, hogy ön elfogult, hiszen egy másik, egy konkurens politikai pártnak a tagja, és azt lehet mondani, hogy önöknek elemi politikai érdekük lenne az, hogy besározzák a miniszterelnököt, illetve a pártját, ezért nem mérvadó, amit mondani fog?
      - Nem, a bíróság semmilyen indoklást nem mondott. Mondhatta volna azt, hogy úgy gondolja, hogy elfogult vagyok. Ugye az ok és az okozat azért fordítva van. Tehát ez nem úgy történt, hogy elôbb lettem SZDSZ-es, és aztán úgy gondoltam, hogy nem szép dolgot csinál a Fidesz, hanem amikor a székházdolog kirobbant, és amikor a frakcióülésen, illetve késôbb a parlamenti vizsgálóbizottság kapcsán számomra világossá és egyértelmûvé vált, hogy ez nem volt minden tekintetben jogszerû eljárás, akkor én úgy döntöttem, hogy ki fogok szállni a Fideszbôl.
      Forró Tamás: - Hét évvel késôbb kimondja, hogy tulajdonképpen a székházügy miatt állt fel 1993-ban?
      - Igen.
      Forró Tamás: - Mert akkor ezt nem mondta ki.
      - Nem, én ezt nem mondtam ki.
      Forró Tamás: - És most felelôsséggel azt mondja, hogy ez volt az indítéka és az igazi oka?
      - Így van. Ezt egyébként a közvetlen környezetem is jól tudja. De nem szükséges, hogy ezt bizonyítsam. Még most sem mondtam volna el, és most sem mentem vagy álltam volna a nyilvánosság elé, mert úgy gondolom, hogy a magyar választópolgárok 94-ben erôteljesen és határozottan megbüntették a Fideszt. De azt gondolom, hogy amikor két fiatal, független újságíró leírja az igazságot, és utána ôket állítják bíróság elé, tehát a tükröt állítják a bíróság elé, amely megmondja a boszorkánynak, hogy csúnya vagy nem csúnya, akkor az ember nem a boszorkány oldalára áll.
      Dési János: - A Fideszben többször indult öntisztuló folyamat. Most nekem Wächsler Tamás jut eszembe hirtelen, aki egyszer elég határozottan követelte, hogy tisztázzák a pénzügyeket. Nem most, hanem azokban a régi idôkben. Szóval, hogy volt egy ilyen vágy benne. A Fidesz úgy indult 89-90-ben, hogy ez a tisztaságnak, a demokráciának, a becsületnek a pártja. Hogyan juthattak idáig a dolgok, hogy önöknek piszkos pénzügyek miatt kellett távozniuk?
      - Én ilyen erôteljesen nem fogalmaznék, mert én mindig csak azt mondom, hogy nem látunk világosan, illetve egyre világosabban látunk, de mégsem teljesen. A sok-sok vizsgálat ellenére, Szeretô úr említette, azért itt nem látunk világosan, és arra sem tudok válaszolni, hogy hogyan jutottunk idáig, vagy hogy jutott a Fidesz idáig, hiszen én 93. november 8-án elhagytam a pártot, kiléptem a frakcióból. Tehát én a késôbbiekrôl nem tudok mit mondani. Ha kérdeznének, akkor sem tudnám elmondani, hogy mi van Schlecht Csabával vagy Kaja Ibrahimmal. Tehát én nem tudom, hogy a dolgok hogyan alakulnak.
      Szeretõ Szabolcs: - Hát azt hiszem, egy határozott elképzelése van a történtekrôl, hiszen az elôbb azt mondta, hogy az újságírók az igazságot írták meg. Na most ugye két bírói ítélet is legalábbis árnyalja ezt a képet, hogy ez az igazság mennyiben igazság.
      - Ugye azért tudja, hogy egyetlenegy tényt nem kérdôjelezett meg a Fidesz, tehát amikor a sajtópert elindították, akkor egyetlenegy tényállítással kapcsolatban sem mondták azt, hogy nem igaz. Vagyis jóváhagyták.
      Szeretõ Szabolcs: - Azt hiszem, hogy ez nem volt teljesen így, tehát itt azért a cikknek a fô megállapítása, pontosan az arra utaló rész, amit itt Forró Tamás említett, azzal a bizonyos elsô egymillió keletkezésével kapcsolatosan, éppen az azzal kapcsolatos dolgok kérdôjelezôdtek meg ezzel a bírósági ítélettel.
      - Nem, nem. Semmi másról nem szól a bírósági ítélet, ugye az egyik ítélet helybenhagyta az ÉS állítását...
      Szeretõ Szabolcs: - Vélekedésnek minôsítette...
      - ... ami vélekedés volt a cikkben is, tehát szó szerint az van, hogy többen úgy vélték...
      Szeretõ Szabolcs: - Ez akkor nem azonos az igazsággal. Tehát egy vélekedés az nem biztos, hogy az igazság.
      - Igen, de a második állítás, ami azt mondta, hogy ezek jogilag nem Fidesz-cégek, hanem Fidesz-közeli cégek. Szeretô úr, maga is tudja, hogy ugyanazok az emberek vannak-voltak ezekben a cégekben, akik a Fidesz gazdasági ügyeit intézték, késôbb egyébként ÁPV Rt. vezetôi lettek, APEH-elnök lett, autópálya ügyekben felelôs emberek lettek. Tehát ne csináljunk, tényleg ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, hogy ugyanazokról az emberekrôl van szó, akik egyébként hatalomra kerülve meg is kapták a jutalmukat, és pozícióhoz is jutottak.
      Forró Tamás: - Itt 92-93-as ügyekrôl beszélt, hét évvel késôbb. Tudjuk most már, jogerôs bírósági ítélettel, hogy 92-93-ban nem voltak Fidesz-cégek, kivéve a Ficót. Csak Fidesz-közeli cégek léteznek. A mai Fidesz-közeli cégek - Postabank, Fejlesztési Bank, Bizományi, MAHIR, Ezüsthajó Kft., ÁPV Rt. - esetleges dolgairól hét év múlva fogunk beszélgetni?
      - Körülnézve hét év múlva beszélgetni fogunk.
      Forró Tamás: - Köszönjük szépen.

•

Nyilatkozat

Szalay Róbert történész tollából az 56-os Magyarok Világtanácsa a múlt év végén negyvenoldalas füzetet adott ki 1956 A forradalom igaz története címmel.
      A könyv tartalma nem új, szerzôje nem ismeretlen. Az elmúlt évtizedekben egy, a szerzôt is magába foglaló kis csoport részérôl számtalan olyan erôfeszítésnek lehettünk tanúi, amelyek az 1956-os magyar forradalmat a nemzetiszocialista ideológia megnyilvánulásaként, az abban résztvevôket az 1944-ben idegen megszállók által hatalomba helyezett, Szálasi Ferenc nevével fémjelzett nyilas rendszer késôi utódaiként, híveiként próbálta - eddig sikertelenül - a magyarság és a világ közvéleménye elôtt beállítani.
      A könyv kis körben érdeklôdésre méltatott volta és hitelképtelen állításai nem érdemelnének figyelmet, a jelek szerint azonban olyan támogatói vannak, akiknek szerepe nem mellôzhetô a forradalom gyökereit Szálasi ideológiájában, pártjának 1944-45-ben folytatott mûködésében föllelni vélô könyv publikálásában, népszerûsítésében.
      Kiadója, vitéz Bánkuty Géza, az 56-os Magyarok Világtanácsa elnöke, a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa, az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke, az 1999 szeptemberében lezajlott II. Amerikai-Magyar Nemzetgyûlés egyik prominens alakja a könyv elôszavában megállapítja: "a forradalom ábrázolásában ezt a mûvet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között."
      A könyvrôl a Napi Magyarország 1999. november 17. számában elismerô kritikát írt Ugró Miklós megállapítván: "Üdvös lenne, ha a kötetet a tankönyvek kiegészítéseként, mellékleteként a tanuló ifjúság is megismerhetné."
      Ezek a tények mély aggodalommal töltenek el bennünket, akik az elmúlt évtizedek alatt ténybeli hivatkozásainkkal arra kényszerítettük a forradalmat antiszemitizmussal, a nemzetiszocialista ideológia feltámasztásával, rehabilitálásával vádló köröket, hogy állításaikat a sajtónyilvánosság elôtt visszavonjak.
      Bánkuty Géza és Ugró Miklós nyilatkozatai azt a látszatot keltik mintha az Amerikában élô magyarság és a ma Magyarországon hatalmon lévô koalíció újraértékelné forradalmunkat, annak gyökereit, résztvevôi ideológiai hovatartozását. Ez a látszat nem fedi a valóságot. Forradalmunk nem válhat a napi politika eszközévé, a XX. század legdicsôbb magyar eseménye nem prostituálható a múlt század legsötétebb, legembertelenebb szakaszának igazolására, rehabilitálására, a magyar tanulóifjúság erkölcsi, történelmi érzékének megrontására.
      A könyv ilyen értelmû vonatkozásait, az érdekeltek érthetetlen szándékát elítéljük. Meggyôzôdésünk, hogy magyarság döntô többsége osztja véleményünket.

2000. január 10.

Gereben István, Lipták Béla, Várallyay Gyula

Az 56-os Emlékbizottság Egyesült Államokban élô tagjai

•

Egyszerû ámokfutás

A Pax Romana Forum nevû katolikus szervezet elnöke (Horányi Özséb) és a Pannonhalmi Fôapátság 1998-ban Megfontolások a Soáról címen (a keresztény-zsidó viszonyról szóló hasonnevû pápai enciklikától ihletve) konferenciát rendezett. Anyagát egy évvel késôbb, 1999 végén a Balassi Kiadó Magyar megfontolások a Soáról címen megjelentette. A kötetbe, amelynek egyik külsôs szerkesztôje ugyancsak Horányi Özséb volt, utólag kerültbe Csepeli György Jelenlét hiány által (Antiszemitizmus Közép- és Kelet-Európában) címû 15 oldalnyi, fôként a magyar antiszemitizmus történetét felvázoló írása.
      A szerzô összesen négy magyar antiszemitát említ név szerint: Németh Lászlót, Csurkát, Csoórit és - Szörényi Lászlót. Az utóbbit Csepeli az Antiszemitizmus Magyarországon az államszocializmus alatt alfejezetben tárgyalja. Megállapítja, hogy a "népies-urbánus" ellentét a "nem zsidó-zsidó" szembenállás fedôneve volt, majd így folytatja: "A "népi" ellenzék kritikája elsôsorban a szocialista internacionalizmus ellen irányult, mely által a nemzeti identitást látták veszélyeztetve. (...) Csurka István, aki utóbb a szélsôjobb exponense lett, a magyar nemzet "pincérnemzetté" való elfajulásáról beszélt, míg Szörényi László, utóbb a Magyar Köztársaság római követe, Magyarország "hongkongizációja" ellen fújt riadót."
      Hogy került Szörényi egy mondatba a MIÉP elnökével?
      Elôször is: olvasatlanul. Nyilvánvaló, hogy a kiadónak sietnie kellett, s arra sem jutott idô, hogy bárki akárcsak átfussa a szöveget. (Ezt bizonyítja egy másik gyöngyszem: "a kapitalista átalakulás olvasztótengelyként mûködött".) Ennek fényében jó szándékú szereptévesztés, hogy a Balassi igazgatója, Kôszeghy Péter a Magyar Nemzet 1999. dec. 10-i számában megjelentetett fizetett közleményében megvédi ugyan háromévtizedes ismerôsét az antiszemitizmus vádjától, de elfelejti kiadója nevében megkövetni Szörényit.
      Másodszor és érdemben: azt csak Csepeli tudhatja. Ha védekezhetne is (mint ahogy szerintem nem védekezhet) avval, hogy kifejezetten nem írta le azt a képtelen rágalmat, hogy Szörényi antiszemita, abban is marad épp elég felháborító, amit kifejezetten leírt: Szörényi nem tartozott a "népi" ellenzékhez, ha valamelyikhez tartozott, akkor inkább a másik, az "urbánus" ellenzékhez, de leginkább (és evvel egyáltalán nem összeférhetetlen módon) független gondolkodó volt és maradt; a párhuzam sugalmazásával ellentétben nem egyformán dehonesztáló, ha valaki a szélsôjobb exponense, illetve ha valaki a Magyar Köztársaság - történetesen az Antall-kormány által kinevezett - római követe; a "hongkongizáció" szót Szörényi soha le nem írta, ki nem ejtette a száján, s - megkérdeztem tôle - azt sem tudja, mi az.
      Csepeli egy helyen "az 1990-94 közötti ideológiai ámokfutásról" beszél. Annak a pártnak a tagjaként, amelynek Csepeli egyik fô ideológusa, nagyon nem szeretném meggondolatlan mondatait ellenkezô irányú ideológiai ámokfutásnak tartani. Nem. Esetében ideológiamentes, "örök emberi" felületességrôl és ebbôl fakadóan a másik ember becsületébe gázoló kíméletlenségrôl van szó. Tartozik egy nagy bocsánatkéréssel Szörényi Lászlónak.

Bojtár Endre

KENEDI JÁNOS:

"Jutkát akarunk!"

Hol vár állt (Antikvár), most matyóhalom. Halom matyóbaba - írhatnám pontosabban -, ha valóban matyóbabák lennének a Váci utcai kereskedés kirakatában. De mûmatyók. Abban a viszonyban állnak a matyóbabákkal, amelyet a mûzene és a népzene különbségérôl Bartók Béla meghatározott egyik tanulmányában: "a banális, mûzenei sablonokból" túlnyomórészt hiányzik "az a feltétlen tökéletesség, amely a tiszta népzenét jellemzi." A tökéletességet a Ferenc József-korszak kultikus albumai és Horthy-korszak aranyszegélyû antológiái, Nagymagyarország térképei pótolják a kirakat díszletei között.
      Nem volnék meglepve, ha kiderülne, az üzletnek ma is könyvkereskedésre szól az iparûzési engedélye. Nem pedig szuvenír árusításra. Csak az önkormányzat adóosztálya kedvéért kell kitenni a kirakatba egy-két alibikönyvet. Útjelzô gyanánt. Nehogy a turista betévedjen a magyar piacgazdaságba, mely inkább a Váci úton található. A Váci utca a késô Kádár-rendszer rezervátuma. A hivatalos pénzváltóhelyek elôtt feketepiaci üzérek lengetik a törvényesen is átváltható valutát, a peep-show kapujában csikós pattintgatja terelôostorát, mintha sildes sapkájú portás nem is állna a vetkôzôhely bejáratánál. "Down to the paprika-path" jelentette a The Times tudósító a magyar jövôt, amikor Margaret Thatcher miniszterelnök asszony a 80-as évek vége felé megtekintette a Kádár-rendszert a Nagycsarnokban kiállítva.
      Márpedig könyvek - minden jelzô és ironikus fosztóképzô nélküli könyvek - töltötték meg a Váci utcai antikváriumot ott, ahol a Pesti Barnabás utca belé torkollik, a Bölcsészkarral átellenben. Nemcsak bölcsészek látogatták Simó Jutka antikváriumát, még ha többségben voltak is, akik József Attila Költészet és nemzet címû tanulmányával szólva úgy gondolták: "a mûvészeti termék éppúgy áru, mint az ipari vagy mezôgazdasági termék. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál."
      Azért idézem József Attila - a könyvre is érvényes - meghatározását, mert én a 60-as évek közepén szoktam oda a boltba, akkortájt, amikor Lukács György éppen megosztotta az írástudókat azzal a vitával, hogy vajon a kultúra áru-e vagy sem. Lukács - útban Belgrád rakparti lakása és (a mai Fontana Áruház helyén) egy zöld lonccal befuttatott kerthelyiség, a Napoletana étterem között -, ahol delente "egy tál makarónit" kért a pincértôl, rendszerint betért az antikváriumba, s addig-addig böngészett, amíg leemelt a polcról és megvásárolt valamit, ami szerinte nem volt áru.
      A Bölcsészkarról (Lukács György kirúgása után) eltávolított mûvészetfilozófusok közül Füst Milánnak is ez az antikvárium volt a törzshelye, fôként míg a szomszédban, a Párizsi utcában lakott. Lukács György és Füst Milán esztétikájánál el sem képzelhetô kibékíthetetlenebb ellentét. Simó Jutka antikváriuma azonban az a szellemi hely volt Budapest közepén, ahol békében megfértek egymás mellett az ellentétes kultuszok törzsei. Függetlenül a más és más istenhittôl, "ez a bolt a kultúra egy kis szigetkéje" volt, írta Murányi Gábor (Magyar Nemzet, 1989. december 21.), pedig a Szakértelem nem nyugdíjazható címû cikk szerzôje tudhatta a legjobban, a boltvezetô türelmesen szemlélte a törzsi vetélkedést, de a Kékszakállú herceg várát író Balázs Béla és a mesét megzenésítô Bartók mellett Simó Jutka egyetlen Istent kultivált. József Attilát. Ezért is bízta József Attila szerelmének naplóját és visszaemlékezését Murányi Gáborra, sajtó alá rendezés végett. A kéziratot - Szántó Judit kézírását - ô találta és fedezte fel 1967-ben a Cserépfalvi-kiadó egy 1938-ban készített, úgynevezett modellkönyvébe kötve, aztán 1986-ra átengedte szövegkiadásra a már éretté vált filosznak és a Petôfi Múzeum kiadójának.
      Habár Simó Jutka tisztában volt a filológiai követelményekkel. Rövid ideig maga is dolgozott könyvkiadónál (a Szikránál), életét mégis az antikvár könyveknek és vásárlóiknak szentelte. A század egyik legendás antikváriusának, Stemler Ödönnek a tanítványa volt, de átengedte magát annak a hagyománynak, amelyet Egy vén könyvészné epitáfiuma címû esszéjében Molnár Gál Péter elevenített fel éppen ôróla szólva: "Pesten-Budán már kétszáz év óta könyvesboltok hátsó zugaiban férfiak méláznak, kezükben kinyitott könyvvel, bele-belelapoznak a kötetbe, de szájukat járatják égetô világi dolgokról. Ilyen könyvesboltból indult el a Kelemen-féle színtársulat, a Martinovics összeesküvés, ilyen könyvesbolt vevôköre indította útjára a falukutatást, itt verôdtek össze kihûlt években az elévülhetetlen gondolatoknál melegedôk, szívüket-gerincüket erôsítô kúrát keresve a nyomtatott sorok között." (Népszabadság, 1989. december 8.)
      Simó Jutka merészségének és nagyvonalúságának köszönhetô, hogy a Beszélô és a Máshonnan Beszélô címû szamizdat folyóiratok kéziratai a házkutatások elôl biztonságban rejtôzhettek a Váci utcai antikvárium emeleti raktárában, a rézkarcok és a metszetek számára létesített fiókosszekrényben, ott, ahol a bolt renoválása elôtt még galéria volt, s Mándy Iván, Végh György, Fejes Endre melegedett a kályha felett.
      A 60-as évek közepén az ÁKV átköltöztette a Váci utcai antikváriumot a Múzeum körútra, míg a boltot átalakítják - úgymond - korszerûbbre. Ezt a kipofozott változatot írta be a városképbe Török András 1989-ben, angol nyelven közreadott Budapest-utikalauza, a bolthoz tartozó, elmozdíthatatlan személynek tekintve Simó Jutkát, "a szemüveges, göndörhajú, ôszülô üzletvezetôt". Az Állami Könyvterjesztô Vállalat azonban rá se hederített a lokálpatriótára, 1989. november 27-én már elkezdték varrogatni a mûmatyóbabák rokolyáit az ÁKV igazgatóságán. Simó Jutkát felszólították, izibe adja be nyugdíjkérelmét, ha jót akar... Csakhogy a bolti dolgozók követelték, Simó Jutka "maradjon, maradhasson üzletvezetô", ahogy errôl a döntésrôl december 8-án tudósít a Magyar Nemzet Sztrájk egy antikváriusért címû cikke. Az elôzô napon ugyanis szolidaritási sztrájkot tartottak az alkalmazottak, de a bolt rendszeres vásárlói is.
      December 7-én (az 1989. évi sztrájktörvény elôírásainak megfelelôen) figyelmeztetô sztrájkba léptek az alkalmazottak. Délután 4 és 5 óra között becsukták a boltot, s mint Tóth András (a Forgács Pál kezdeményezte Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának aktivistája) írja a Népszabadság 1989. december 15-ei számában, Egy sztrájk anatómiája címû cikkében, "a bolt törzsközönsége, Radnóti Sándor kritikus, Komoróczy Géza és Bethlenfalvy Géza egyetemi tanárok, Rados Ferenc zongoramûvész, Ráday Mihály városvédô, Kardos G. György író, Bence György filozófus, mintegy nyolcvan értelmiségi szendvicsemberként körbe-körbe járnak a Váci utcában, hátukon egy-egy tábla: JUTKÁT AKARUNK"! Igen, a cikkben idézett "Nyilvánosság Klub megfigyelôje" is úgy látta, dr. Lozsárdy Károly kardiológus, Bródy Tibor nemzetközi kutyaverseny-bíró, Kalmár Péter papíripari mérnök, M. G. P. színikritikus, Murányi Gábor újságíró, Bócz Mara tévé-sminkes, Horváth Zsuzsa szociológus, Kôszeg Ferenc szerkesztô, Somlyó Bálint etológus, Szilágyi Imre történész, Orsós László Jakab író mind-mind "JUTKÁT AKARUNK!" kiáltással masírozott körbe-körbe. A "Nyilvánosság Klub megfigyelôje" csak megerôsítheti a Liga krónikását. "A közéleti személyiséget sorra aláírták a falra erôsített nyílt levelet: ôk ragaszkodnak a bolthoz és jelenlegi vezetôjéhez. Pezsgôt bontanak, megköszönik Simó Jenôné negyvenéves munkáját. A poharak 4 óra 59 percre eltûnnek, hogy ötkor ismét betódulhassanak a vásárlók a bolt ajtaján."
      A sztrájk elbukott. Nem utolsó sorban amiatt, amit a könyvszakmai dolgozók hivatalos szakszervezetének elnöke, Szántó György Tibor (különben maga is újságíró) az ÁKV másnap reggeli válságértekezletén megfogalmazott az MTV Híradójára és a hírlapok tudósításaira, reakcióképpen: "mi a nyavalyának kellett a bolti dolgozóknak rögtön a nyilvánossághoz fordulniuk".
      A szolidaritási sztrájkból nem maradt más, mint a bolt pénztárgépe mögött kuksoló bagoly. Az is csak alakváltozatában a Holmi hátsó borítóján emlékeztet hónapról hónapra Simó Jutkára. Aki múlt szerdán meghalt.

KONRÁD GYÖRGY:

Kastélyszínház a toll és a kard között

Színházavatásra jöttünk össze, s önöknek, hölgyeim és uraim, van okuk a megilletôdésre, ha arra gondolnak, hogy hosszú szünet után a majdani látogatók nevében is önök vették birtokukba elôször ezt a termet, ezt az újjávarázsolt kastélyszínházat, amelyben szó és zene, látvány és színjáték mûvészete - bízzunk benne! - serkentô otthonra lel.
      A hercegi palota és park elíziumi környezetében - úgy képzelem - az egykori alkotók kedvében járunk, ha fejet hajtunk az építtetô herceg és nagynak mondott fivére, II. Frigyes porosz király emlékalakja elôtt, aki ellentétes vonzalmaknak hódolt, egyesíteni próbálva a kard és a toll princípiumait.
      Ha a nagy király el is mulasztotta érdeklôdését kinyilvánítani Lessing és Kant urak iránt, utólag korrigálhatjuk ezt a mulasztást, és megkérdezhetnénk az európai humanizmusnak ezt a két hercegét, hogy mit gondolnak, lesz-e a harmadik évezredben türelem a különbözôek között, és lesz-e örök béke.
      Hiszen karácsonykor békét szokás kívánni a jóakaratú embereknek a földön, annak a názáreti ácsnak a szellemében, aki a kard emberei között a szó és a szellem embere volt.
      A hely, a nap és a rendezôk óhaja arra ösztönöz, hogy karácsony és újév között, a huszadik és a huszonegyedik század között, a második és a harmadik évezred között errôl a képzelt határátlépésrôl elmélkedjem.
      Szeretnénk tudni, hogy milyen lesz a jövô, habár jól sejtjük, hogy nagyjából olyan lesz, mint a jelen. Ám ez a különös év, amely most következik: a kétezredik a názáreti Jézus hagyomány szerinti születése után, ez az áthidaló év, amely tekinthetô lezárásnak és kezdetnek egyaránt, kiváló alkalom, sôt kihívás arra, hogy kérdéseket intézzünk a sorshoz, más szóval többes számú önmagunkhoz.
      Mit viszünk magunkkal, mi idôutasok és protekciós millenniumi határátlépôk a nagy világregény egyik fejezetébôl a másikba? Mire vagyunk büszkék, mi maradjon velünk, és mit hagynánk szégyenkezve legszívesebben magunk mögött?
      Szeretnénk tudni, hogy képes lesz-e nagyobb szellemi önuralomra a soron következô fejezet embere. Tud-e majd rugalmasan szûkebb pátriájának és az egész földkerekségnek a polgára lenni?
      A huszadik század a háborúk jegyében telt el. Az elmúlt évezred emberét riasztó gyakorisággal a merev vagy-vagy gondolkodás vezette, a fekete-fehér látás, szigor, sértôdés, harciasság, ölés. A régi ember önmagát más embercsoportokkal szemben határozta meg. Most ki az ellenség, kit illik gyûlölni? Senkit?
      Tavaly is békét kívántunk egymásnak karácsonykor, szilveszterestén, és aztán a jóakaratúak zöme helyeselte egy egész ország megbombázását, s vele olyanok elpusztítását is, akik maguk személyesen nem követtek el semmilyen bûnt. Ezen az oroszok zöme megbotránkozott, és most az ô hadseregük bombáz egy másik, még kisebb országot és népet, olyanokat is megölve, akik nem követtek el semmilyen bûnt.
      Kormányok csak akkor viselkedhetnek így, ha élvezik a többség helyeslését. A nyugati katonai szövetség polgárai elégedettek voltak a légitámadások célpontosságával, és tudomásul vették, hogy a csapások ártatlanokat is sújtanak. Az Orosz Föderáció polgárainak többsége képernyôn jó híreket akar látni tankoszlopainak gyôzelmes elônyomulásáról, és tudomásul veszi, hogy a harci siker mellékesen ártatlanok elpusztításával egyértelmû. Ezek is, azok is ugyanúgy örvendtek, mintha a nemzeti futballválogatottuk gyôzött volna.
      Mi európaiak mindannyian elmondhatjuk magunkról, hogy az elmúlt évben észrevétlen belesodródtunk a helyettesítô közvetett gyilkolás bûnébe.
      Nem tudjuk, mit hoz a harmadik évezred, de mint a második évezred végére jutott és már nem fiatal ember, azt szeretném megkérdezni tôle, hogy képes lesz-e ugyanolyan tabuvá tenni az emberölést -, mint amilyen tabuvá az emberevés, a kannibalizmus lett az ember történelmi fejlôdése során -, amely a másik ember életének és személyiségének növekvô tiszteletével egyértelmû. Civilizáció és barbarizáció nagy mérkôzésének, a haladás reményének és a visszaesés kábulatának volt ez a század a színpada.
      Alapos megfontolás után fiatalabb koromban arra a következtetésre jutottam, hogy az etika alapkérdése így hangzik: ölni vagy nem ölni? A haladás, az emberré válás - a személyes élet fokozódó tiszteletében mutatkozik meg.
      Az európai jogi gondolkodás felismerte, hogy nincs humánus kivégzés, hogy minden kivégzés gyilkosság, hogy a jogállam nem ölhet, mert a személyes élet belsô végtelensége inkommenzurábilis az ölés pillanatnyi könnyûségével.
      Mi magunk is dönthetünk az ölni vagy nem ölni kérdésében. Dönthetünk magunkra nézve kötelezôen, akármit is sugallnak vagy parancsolnak nekünk mások. Nincs hatalmunk a többieket az ölésben megakadályozni, de magunknak megtilthatjuk az emberölést. S ha mégis elkövettük, ha a bûn gödrébe beleestünk, akkor gyilkoltunk, ennek erkölcsi szégyenével, hiába nevez hôsnek valamely közösségi retorika.
      Valóban a legritkább esetben fordul elô, hogy embert ennénk, vagy akár, hogy erôvel kellene visszafojtanunk kannibál vágyainkat. Sokan leélnek egy életet anélkül, hogy ölnének, és a legtöbb embernek nincsen ölhetnéke.
      De vannak hullámok, amelyekben felülkerekedik és gyôzelmes hangulatot sugároz a katonai megoldás szelleme. Újra meg újra felüti a fejét a gyilkolási szenvedély változó helyszíneken, a földteke különbözô pontjain, mint valami ragályos vírus. Virulnak a militarizmusok, gyakoriak a katonai puccsok, a fegyverüzlet sem sorvad. Ma is a hatékony ölési technika a fô kutatási téma. A társadalmi valóságnak a katonai célok alá rendelése megteremti a maga igazolását: a háborút. A katonai ideológia önmagát igazoló állítás. Odapörkölünk, és lám, fellobban a találat fénye. A világ egy nagy elektronikus céllövölde.
      Az erôszakkal fenyegetés, az erôszak helyeslése lehet uralkodó érzület, elragadhat egész társadalmakat, de nem hódíthatja meg a kisebbséget, amely ragaszkodik egy másik princípiumhoz, a nem ölés princípiumához, s ami ebbôl következik, a megértés kereséséhez.
      Elképzelhetô-e egy olyan fejlett emberiség, amely kulturális beidegzôdéseinek köszönhetôen ösztönszerûen irtózik a másik élet kioltásától? Képesek leszünk-e az ölést beszédekkel helyettesíteni, és az emberek közötti harcot a kifejezés szellemi médiumába áttenni? Tud-e adni a keresztény világ kreatív tartalmat a jézusi erôszakellenességnek?
      Kell valami tartós erkölcsi eszmény, amelyet nem lehet az intellektuális divatok vásárán megvenni, majd eldobni. A tulajdonképpeni kérdés az, hogy politikai-vallási eszmék és szenvedélyek igazolni fogják-e a gyilkolást. Törvényesen csak az államnak van joga ölni, de elterjedhet az a meggyôzôdés is, hogy az államnak sincs joga erre.
      Nem az a kérdés, hogy 2000 után is lesz-e gyilkolózás, mert lesz, hanem az, hogy erôsödik-e vagy gyengül a világon a rá való erkölcsi felhatalmazás, a gyilkosságra feljogosító kollektív pátosz, vagy ellenkezôleg: a tilalom konszenzusa terjed-e el, mint olyan szent axióma, amely mindenfajta erkölcsi rendszer alapja.
      Bízhatunk-e abban, hogy a harmadik évezred embere a megértô tudást, az áthidaló, összeszövô, tolmácsoló, a másikban gyönyörködni és a magán felülemelkedni bíró tudást fogja a leginkább megbecsülni?
      Az volna szép, ha ez a 2000 utáni ember éppen a tanuló, aktív, kalandos magatartása miatt nem félne a másiktól, nemhogy a szomszédtól, de az idegentôl sem. Ez a harmadik évezredbeli tudás az ölés egyetemes tilalmán alapulna.
      Az egyik oldalon a kard, a másikon a toll filozófiája. A kard el tudja metszeni a tollat, sôt a kezet is le tudja vágni, írni azonban nem tud. Az ágyú, a régi mondás szerint, a királyok utolsó érve, olyannyira, hogy a végsô érv határozza meg a királyt. Végsô esetben hadat visel, ölet. Végsô esetben mit tehet a költô? Költ. A haláltáborban is.
      A király különös birtoka a hatalom. Mi a költô különös birtoka? Az, hogy látja az emberit a szavak mögött, nemcsak a tettest, hanem az áldozatot is. Ami a költészet halála, a frázis, az az uralom létfeltétele. Király és költô beszélgethetnek szívélyesen, tisztelhetik, akár kedvelhetik is egymást, de a kard és a toll különbsége nem oldható fel semmilyen politikai szövetségben. Különbözô, egymásra vissza nem vezethetô princípiumokról van szó. Nézik egymást, összeérintik a poharaikat, de a szerepek és a világnézetek egyesítése illúzió, és még az sem biztos, hogy szép illúzió-e.
      A mûvészek több ezer éve tartó hol nyílt, hol rejtett függetlenedése a fegyverek uraitól - a szellem emancipációja - lassú, egyenetlen és befejezhetetlen munka. Áthúzódik a következô évezredekre is.
      Színház vagy kaszárnya? Errôl szavazunk gondolatainkkal és cselekedeteinkkel mindennap. Mert lehet az iskola is kaszárnya, és lehet a gyerekszoba is színház.

(Megnyitóbeszéd egy újjáépített brandenburgi színházban, Rheinsbergben, 1999. december 30-án.)

LICHTHOF

Személyi

Férjhez ment a ceruzalábú nô, és a férjhezmenés miatt bement az okmányirodára.
      Nem mindjárt, már egy éve férjnél volt, már majdnem széjjel is mentek, sôt, a ceruzalábú nôt igazából már a Hugyos Józsi látogatta; viszont kapott egy paksamétát az adóhivataltól, amiben Kovácsnénak szólították: az adóhivatal valahonnan megtudta, hogy a ceruzalábú nôt elvette valaki. Az anyakönyvvezetôk nyilván felhívják mindennap az APEH-et, hogy kik mentek férjhez, vagy (személyiségi jog ide vagy oda) eleve össze vannak kötve az adóhivatallal; igaz, a ceruzalábú nô érdeklôdése idáig nem terjedt, adót sem állt szándékában fizetni, egyszerûen csak mielôtt a paksamétát úgy, ahogy van, a kukába dobta volna, véres kardként végighordozta a függôfolyosón.
      Merthogy a Karcsi szerint teljes lehetetlenség, hogy ôt, a ceruzalábút, bárki is elvette.
      Ráadásul ezt a gangon (a ceruzalábú kezeibôl parabolapályán érkezô merôkanalak és villák ellenére) rendszeresen, mindenki füle hallatára hangoztatta, aminek most, íme, az adóhivatal végre határt szabott; már amennyire, mert a Karcsi fertályóra múlva sajnos kijött a gangra és azt mondta, a Simicskának nem lehet hinni. Itt többen azt állították, már nincs is Simicska, de a Karcsi ezzel nem foglalkozott: "Na és a személyidben mi van", kérdezte kárörvendôen a ceruzalábú nôt. "Menj be, Margitka, azt' csináltass másikat", állt mellé a Lakatosné: "állítólag útlevélnek is jó, mehetsz vele Rómába vagy Portugáliába, csak fölmutatod". Erre a ceruzalábú nô (annak ellenére, hogy már a Hugyos Józsi látogatta), bement. "Hozzámentem valakihô", vezette elô a problémát. "Megváltozott a neve...?", nézett ki az ügyintézô a szemüvege mögül. "Ühüm", válaszolta a ceruzalábú nô. "Megváltozott a neve", adta tovább a szemüveges a többieknek, bólintott és feltartotta a mutatóujját. Beütötte a számítógépbe a ceruzalábú régi személyi igazolványának adatait, "Enter", mondta neki a számítógépes rendszergazda, "Enter...", kérdezte a szemüveges, "Enter", ismételte amaz. A szemüveges beütötte, várakozott. Hirtelen döbbenten bámult a ceruzalábú nôre: "De hát magának megváltozott a neve". "Tessék", kérdezte a ceruzalábú, "Megváltozott a neve", bámult rá a másik továbbra is, "Na de...", hökkent meg a ceruzalábú. "Há' pont azér' jöttem. Mer' megváltozott", nyújtotta elôre a nyakát csudálkozva a szemüveges felé. Az összehúzta a szemöldökét, érezhetôen neheztelt a ceruzalábú nôre a férjhezmenés miatt, "Háh!", kiáltott fel még az iméntinél is jobban csudálkozva. "Hiszen ez az új neve", mutatott boldogan a képernyôre, "Tudják, hogy férjhez ment", mondta a ceruzalábú nônek. "Kicsodák...?", ámult vissza az, "A rendôrség", csapott a pultra egy kockásinges, "össze vannak kötve a BM-mel, aztán mégse bírnak normálisan kiadni egy személyit", "A rendôrség...?", bámult a ceruzalábú a képernyôre; azt vizsgálta, vajon a Hugyos Józsiról is tudnak-e, "Most fényképet csinálunk", terelte be a szemüveges a fülkébe, "Nézzen pontosan a kamerába". A ceruzalábú nô gyanakodva vette szemügyre a kamerát, foghíjas fésût halászott elô a kabátzsebébôl, húzgálni kezdte a fején. "Tükör van...", kérdezte elbizonytalanodva. "Folyamatban", válaszolta az ügyintézô. A másik értetlenül nézte. "Folyamatban van. A tükör. Már többen kérték", "Most van tükör vagy nincs?", érdeklôdött a ceruzalábú, "Nincs", mondta a nô, "Nagyszerû lett a frizurája", tette bátorítóan hozzá, a rendszergazda is a szóban forgó frizurára nézett, mondani akart valamit, sôt, mozdult is az egész rendszergazda a ceruzalábú nô felé; a mozdulat félbemaradt, ugyanakkor elkezdôdött mégis, olyan volt, mint egy fénykép, ami megállítja és kinagyítja a pillanatot. A ceruzalábú a kamerába nézett. Összehúzta a szemöldökét, úgy figyelte az ügyintézô és a rendszergazda küzdelmét a technikával. "Ennyi ideig nem bírok a kamerába nézni", protestált néhány perc múlva, "Enter", mondta a rendszergazda. A ceruzalábú nô elborult homlokkal bámult a nyomtatóból kiérkezô fotóra, amit majd felmutat Rómában vagy Portugáliában, illetve a gangon a Karcsinak; ráadásul a nyomtató a ceruzalábú meg a kockásinges adatait egymásra nyomtatta. "Print", mondta a rendszergazda. Megint kijött a nyomtatóból a ceruzalábú meg a kockásinges. "Ez lehetetlen", mondta a rendszergazda. Mindhárman megbabonázva bámulták a gépet, a ceruzalábú nô is a nyomtató fölé hajolt. Egész kicsit meg is lökte, ettôl kimozdultak belôle a papírok. "Hah!", kiáltotta diadalittasan a szemüveges.
      Valaki használt papírt rakott az adagolóba, majdnem lebuktatva szegény ceruzalábú nôt, mind Rómában vagy Lisszabonban, mind a Karcsi elôtt.
      "Okmánybélyeg", kérdezte a szemüveges; "Tessék...?", csudálkozott a ceruzalábú, "Ezerötszáz forint. Na fusson, még meg tudja venni ott az ablaknál", nézett rá a másik, mint anya gyermekére, "Ezér' fizetni kell...", kérdezte a ceruzalábú elképedve, "Ezerötszáz forint", ismételte meg a szemüveges.
      A ceruzalábú vívódott, megér-e ennyit a Karcsi.
      "Otthon van a pénz", mondta végül, "a hokedlin". A szemüveges kezébe temette az arcát: "Hozza el hétfôn a hokedliról". "Három perc. Pont itt lakok", fogta könyörgôre a másik, a szemüveges rábámult, gondolkodott, "Na rohanjon".
      "Igen...", kérdezte az ôr. "Azt mondták, hogy elhozhatom a hokedlirôl a pénzt", mutatott a ceruzalábú az ajtó felé, "Három perc", tette még hozzá. "De hát maga barna", csodálkozott az ôr. "És...?", kerekedett el a ceruzalábú nô szeme, "Nekem azt mondták, egy szôke nô jön vissza. Három perc múlva", csodálkozott még mindig az ôr, "A hokedlit nem mondták?", kérdezett vissza a ceruzalábú, az ôr tanácstalanul nézte, a ceruzalábú az ajtó felé mutatott.