XLIV. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM, 2000. január 14.
Rajnai Attila: No szmoking (a kiskunhalasi rendôrkapitány leváltásának története)Fiúk a bányában XV. (Ungár Klára a Naptévében)Bródy András: TanulóévekLitván György: A százéves Huszadik SzázadKenedi János: "Jutkát akarunk!" • ÉS Irodalom: Petôcz András és Zalán Tibor verse, Czábár László és Tolnai Ottó prózája
Fejléc

KOVÁCS ZOLTÁN:

Londoni emberünk

Van abban valami különlegesen elborzasztó, ahogy a közeljövô magyar politikai életének egyik alighanem jelentôs szerepet játszó, de legalábbis jelentôs szerepet játszani kívánó politikusa ismerkedik a hazai valósággal. Szocialista színekben politizálni kívánó (ô maga fogalmaz így, mindig így, sose másként) közéleti ember, aki az ismerkedést még valamikor tavaly ôsz elején kezdte, azóta rendületlen kitartással, kalákában fogyasztja a halászlét túróscsuszával többnyire az Új Síposban, hol a fiatal baloldal energikus alakjaival - úm. Tóbi, Kiss Péter, Molnár Gyula -, hol a középgenerációval - Toller, Keleti, Vancsik Zoltán. Legutóbb drámai váltás történt, Horn Gyulával és Kovács Lászlóval a Lukács cukrászdában foglaltak helyet, majd fogyasztás után úgy távoztak, hogy a jelenlévô sajtó egyetlen épkézláb gondolatot sem tudott belôlük kihúzni. Ezzel persze alapjában véve semmi gond sincs, nem árt azonban az állampolgárt biztosítani arról, hogy a némaság egy korábbi elhatározás következménye, nem pedig a teljes gondolati sivárságé. Itt ugyanis mindez nyitott maradt.
      És úgy általában is minden nyitott, ami Németh Miklós körül zajlik. Többnyire nagyokat hallgat, ha pedig megszólal, az, ha lehet, még rosszabb, mert ilyenkor semmitmondó, tartalmatlan, a rendszerváltást jócskán megelôzô idôket idézô stílusban beszél a semmirôl, amitôl az olvasó azonnal negatív idôutazásba fordul: már megint kék útlevélre vár, Zsiguli-kiutalásra, esetleg sorbaáll banánért vagy mozijegyért, hogy lássa az Utolsó tangót. Azt sem lehet tudni, hogy miféle viszony van például a három MSZP-s politikus között; a politikától saját bevallása szerint visszavonult - azóta hiperaktív - Horn Gyula, a pártot a vereség után többé-kevésbé a panamisták visszaszorításával nagyjából sikeresen újjászervezô Kovács László és a nagy jövô-menô között. Amíg Németh repülôgépe (vigyázat!, ez a repülôgép nem Németh Miklósé, ô csak rajta ült - nehogy valaki sajtópert indítson) föl nem bukkant a Vecsés felôli horizonton, addig legalább valamennyire követhetô volt, hogy mi történik a szocialista párton belül. Amióta azonban itthon van, megint valami posztkádárista homály burkolja a korábban nyitást és nyíltságot ígérô pártot. A Némethben rejlô politikai tôke lényege nyilván az, hogy ô kimaradt a rendszerváltás utáni tíz év személyiségpusztító pártellenségeskedéseibôl, s ez még akkor is tôke, ha tudjuk, személyéhez, de legalábbis kormányához köthetô a valóban visszafordíthatatlanul elhibázott privatizációs folyamat megindítása, amelyik a magyar közélet mindmáig legmaszatosabb területe. Kérdés, hogy ezzel az értékelhetetlen, se hideg, se meleg járkálásával Németh Miklós az állampolgár melyik viszonyulását hívja elô, sôt, hogy azt megelôzôen ugyanez a kérdés miként dôl el pártján belül. Az ugyanis nem vitás, hogy a választási vereségbôl a pártot Kovács László egyértelmű, rendesen megfogalmazott, világos gondolatai hozták ki, a relatíve azonnali reagálások. Mára mintha ez a világos beszéd halkulna, helyét egy anakronisztikus apparatcsik-stílus váltja föl, amit könnyű fölidézni, elég beleolvasni Németh bármelyik szövegébe, tegyünk egy próbát: Népszabadság, dec. 20., nyilatkozat az EU-csatlakozásról: "Szeretném hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a következô néhány évben a kihívásokra és a feladatokra össztársadalmi párbeszéddel készüljünk. Pártpolitikai szempontoknak már csak azért sincs helye, mert nem csupán az itthoni közvéleménnyel kell elfogadtatni a csatlakozás fontosságát...", és így tovább, miegyebek. Most tekintsünk el a nyilvánvaló egyeztetési hibától - pártpolitikai szempontoknak ebben a megfogalmazásban nem helye, hanem legföljebb helyük nincs -, ez ugyanis legalább annyira olvasószerkesztôi hiba is, mint a bankáré, de hát a többi. Ez az egész nem is a nyolcvanas, de a hetvenes idôket idézô csüggesztô fogalmi túltengés. A -ság, -ség képzô elképesztô burjánzása; a hangsúlyozás fontossága, két sorral lejjebb a csatlakozás fontossága (fontosság a négyzeten), a kihívások és a nehézségek - talán fogalmazhatunk úgy - dárdaerdeje. A Kheopsz-piramis könnyebben épült, mint ezek a gondolatok, bár az igaz, hogy minden nehézségre van megoldás, minden kihívást kilábalás követ, de hát azért mégis. A terjedelmes, több mint félkolumnás nyilatkozat gondolat- és szótartománya olyan, mint amikor a sakktábláról mérkôzés elôtt leszedik a gyalogokat, sôt, csak a nehéztiszteket hagyják fönn, azokkal kell mérkôzni. És azért ez rettenetes.
      Az ember tízévnyi rendszerváltás utáni tapasztalatok birtokában jobban teszi, ha nem vállalkozik politikai tippelésekre, de az tény, hogy a két év alatt súlyosan megroggyant Fidesznek mintha a Londonból visszatért bankár a talpraállás esélyét hozná. Fölbukkanásával ugyanis nemcsak megosztódni látszik az úgy-ahogy összeállt szocialista párt, de ez az orrnehéz szöveg önmagában is riasztó. Riasztó, mert riasztó idôket idéz, és ebbôl a szempontból majdnem mindegy, hogy Németh az egykori MSZMP-nek az úgynevezett reformszárnyához tartozott, ugyanis az a reformszárny már nincsen. Az új, a mostani politikai struktúrában nem létezik MSZMP-reformszárny - mert az feloldódott valahol az eleve lehetetlen népi-szocialista találmányokban (ld. Pozsgay, Szűrös), eltűnt valahol az egyébként nem létezô magyar szociáldemokráciában (Kapolyi), eljárt fölötte az idô (Nyers Rezsô), s számos egykori kormánytag is túllépett már a múlton: ott ülnek a Fidesz-kormányban (Járai, Martonyi). Ilyenformán a visszatérô Németh Miklósnak sincsen helye, ezzel szemben visszahurcolja azt az egykori rossz politikai artikulációt, amirôl már föntebb szó esett. Nem véletlenül fáradozik fából vaskarikát gyártani, amikor egyre többet beszél a hazai keresztény-szocializmusról. Ennek nyilvánvalóan semmi realitása, legföljebb annyi, hogy miután ezt még nem próbálta senki, eddig nem is lehetett lejáratni: ennyi a reálpolitikai elem mindössze. Annak fölismerése, hogy ami eddig volt - legyen az bármilyen gondolat -, az idôk során súlyosan kompromittálódott, pontosabban lejáratták a fáklyavivôk. Nem szeretnék cinikus lenni, de tapasztalatok mondatják velem, hogy immáron a hazai keresztény-szocializmus is pályára van állítva.