1999. október 11-e. A Palicsi-tó ragyog. Tényleg tündéri. Évtizedek óta e jelzôvel birkózom. E jelzô ellen harcolok. Jóllehet Kosztolányi verse nem erre a jelzôre támaszkodik. Azért lett népszerű, központi, számomra kezdetben irritáló, mert Kosztolányi ezt a részt választotta ki a díszkút falára. És aztán már mindenki eleve a tündéritôl indult. Jóllehet, amikor én elôször megpillantottam, már döglôdött. Egy döglött tó volt. És a Csáth-vers sora pászolt rá inkább, pászolt mind ijesztôbben:
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom...
Késôbb a komiszárok lecsiszoltatták Kosztolányi tündéres szavait. Miért engedték meg ezt az akkori városvezetôk? Vajon a Palicsi Magyar Ünnepi Játékok ideje alatt fenn voltak-e még Kosztolányi szavai a kút oldalán? És elidôzött-e elôttük Sinkó Ervin? Netán éppen ô fordította le Mořa Pijadénak (a Tôke egyik fordítójának, a különben Münchenben tanult, szolid festônek, a Jugoszláv Alkotmány megalkotójának), az ünnepségek fôvendégének? Megjegyzett-e valaki bár egy fordulatot abból az improvizált fordításból? Vagy Sinkó felesége, Micike foglalkozott az ilyes dolgokkal? Ô egészen biztosan kapásból eltalálta a jelzô szerb megfelelôjét. És így lassan számomra is éppen ez a tündéri dolog kezdett fontossá lenni. Magyar László közben kikutatta a kút elkészítésének, az idézet kiválasztásának történetét. És ma, Zsófi unokámmal sétálva, nem gyôztem ismételgetni, már-már kurjongatni, hogy: tündéri, igenis tündéri! Olyannyira, hogy még ezt a márciusban beléhullott, 3-4 aktivizálatlan NATO-bombát is képes abszorbeálni. Egy-két idény és azokon a bombákon, mint sziréneken (tündéreken) fognak lovagolni a környék legénykéi. Összetett, éppen hogy nem kis tündéres nagyversrôl van szó valójában; a Tengerparti temetô kongeniális fordítója írta.
Voltunk Szabolccsal, Zsófikával meg a kutyákkal mézért. Most nem Vukovár ostromának intendánsához mentünk (egy idôben tôle hordtuk a mézet, amit Vukovárról tudok, tôle tudom, a mézes bácsinktól), hanem ide, a szomszédba. Néhány régi, kiszuperált, kék kaptár, amelyeknek csupán a bejárati lécecskéje sárga, teljesen megigézett. A méhek még hihetetlen intenzívek voltak. Pontosan tudták, egy-két napjuk van hátra. És aztán itt a tél (az ezredvég). Szeretnék venni egy ilyen kiszolgált kék-arany kaptárt. Már ki is néztem a helyét szobámban, a fekete ikonosztázion felsô traktusában. Talán féltett kincseimet, tárgyaimat, könyveimet tarthatnám benne. (Szlovéniában járva ismét érdeklôdtem a festett és az emberforma kasok iránt. Borghes említi, hogy John Wilkinset sok szép téma vonzotta: foglalkoztatta a teológia, a titkosírás, a zene, az átlátszó kaptárak készítése, egy láthatatlan bolygó pályája, egy holdutazás lehetôsége s egy világnyelv elmélete. Istenem, a zenén és a láthatatlan kaptárak építésén kívül mind milyen haszontalan dolog!) Álltam ott Zsófika babakocsijával, míg Szabolcs benn megtöltette az übrüköket, s egyszer csak azt vettem észre, körülzsongnak bennünket a szorgos, a munkában szinte már elkopott méhek, egy pillanat és bukórepülésben támadnak, el kellett robognunk, meg kellett futamodni. Szabolcs, kezében a teli übrükökkel, alig tudott utolérni bennünket.
Elkészült Herceg Zsófi kis (mediterrán-alföldi) háza, a Manojloviĺ villa meg a szegedi sínek között. Tanítani kellene ezt a kis (mediterrán-alföldi) házat - meg Németh István Házioltárát - az építészeti egyetemen. Egyszer már tartottam elôadást a Kátai-tanyán az építészeknek Németh István Házioltáráról, Rilke nevezetes sorából (A szegények háza oltárfiók; A szegények házában oltárt lát az Úr) kiindulva. Utána az egyik bioépítész fiú meg is látogatott itt, Palicson, könyvével is megajándékozott (melynek az új vályogtechnológiákkal foglalkozó fejezetét azóta már át is tanulmányoztam), amibôl arra következtettem, elôadásom nem volt teljesen érdektelen, abszurd, mint egy-egy pillanatban nekem tűnt ott, a Krivaja fölötti magas partszegélyen. Amikor elköltözni készültünk Újvidékrôl, rengeteg házat néztünk meg Magyarkanizsán és Palicsfürdôn. Majd belebetegedtem a tapasztaltakba. Egyetlen házat sem láttam szülôvárosomban, amelyben igazán élni tudtak volna az emberek. Üres, félig befejezett, emeletes alpesi házak, amelyekre mind ráment a vendégmunkásként keresett pénz. Olyan házakat akartak, amilyen németországi gazdáiknak volt. De mindenütt csak a konyhát használták. Ilyen házakkal volt tele egész Jugoszlávia. Az elmúlt l0 év alatt nagy részüket, valami észbontó módszerességgel, szétlôtték.
Gyakran eljárok H. Zsófihoz - eltározni a képeit. Édesapjával (meg Sebôk Zoltánnal) évtizedekig írtunk képzôművészetrôl az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. A Zágrábi Rádiónak volt csak ilyen erôs képzôművészeti műsora, amikor Dragojeviĺ, Zidiĺ, Sabol, Maroeviĺ egyszerre írták. Most hallom, illetve éppen hogy nem hallom, az Újvidéki Rádió immár csak a Szabadkai utcáig hallatszik (a Szentelekyben tehát már nem lehet fogni). A mi Virág utcánk éppen a Szabadkai utcába torkollott, a másik végét a vakvágány zárta. De közben a Szempont című műsort is megszüntették. Zsófi képeinek egy része (Konjovic etcetera) fenn van Pesten, az Aranykéz utcában, itt sok B. Szabó (a bohócregény-illusztrációi, egy kitűnô, nagy szamártövis), Hangya-rajzok, Balázs G. Árpád kongeniális Ady-illusztrációi, Húsvét, aki rokonuk volt, Erdey, Prokop (Rómában Herceg üdvözletét víve látogattam meg Prokop Pétert műtermében; különben szeretem Prokop írásait a római dolgokról, például a Sixtusi kápolna restaurálásáról, hiszen ô azon kevesek közé tartozik, aki felmehetett az állványokra is!). Herceg íróasztalával, tárgyaival, könyveivel fontos számomra ez az inkább csak jelzésszerű anyag. Ha többet zsúfolt volna ide Zsófi, nyomasztó lenne, megoldatlan, mint minden hasonló emlékszoba-szerűség. Pastyik Laci nagy tomusokban jelenteti meg az újvidéki Tankönyvkiadónál Herceg esszéit - elhatároztam, kiválogatom a palicsi témájú írásokat a Palics és környéke részére, hiszen ô is ott állhatott Sinkó és Mořa Pijade mellett akkor, a díszkútnál. Szinte hetente akad valaki, aki felugrik közülünk Pestre (Stojnic Mirko unokája a Rózsa téri szerb gimnáziumba jár), tehát nekünk, a mi zárt, kis palicsi kolóniánknak már sikerült spiritualizálni a határt. Igen, akárhogy is nézem, mi megteremtettünk itt egy jellegzetes életformát, megteremtettük a magunk kis kolóniáját. Kár, hogy sokác barátom megôrült egy kicsit a bombázások ideje alatt. Persze volt miért aggódnia, hiszen édesanyja a Fruřka Gorán lakik, lányai elsô feleségénél, Újvidéken, második feleségének a szülei pedig Niřben. Amikor az elsô bombát ledobták a Fruřka Gorára, csak annyit mondott: Ode keva u kurac. Úgy heverészünk itt, a Nôi strandon, vagy a Zoliék medencéje melletti nyugágyakban, mondta Gorotva Regény Misunak, mint Kalmár Médi világvégi strandján heverésznek azok a dresszes samottfigurák - jóllehet hajléktalanul.
Már visszafelé, az Ivo Andriĺ expresszen olvastam a Népszabadságban, a palicsi vízmentô-versenyhez kötôdô gyilkosságról, amirôl különben, ha jól emlékszem, nálunk is jelent meg valami cikk.
1998. augusztus 2-án Kovács László Zsoltot, a Rendôrkapitányság századosát a jugoszláviai Palics közelében halálra gázolta egy autó. A százados olajügyekben sohasem vizsgálódott. Ekkor egy vízmentô-csoport meghívására utazott Jugoszláviába. Állítólag este italoztak, összeszólalkoztak, a százados megsértôdött, és éjszaka gyalog indult a magyar határ felé.
Egyesek szerint bérgyilkosság történt, más források állítják: a rendôrt egy Németországban dolgozó jugoszláv vendégmunkás vezette autó gázolta el. A sofôrt közúti baleset okozása miatt szabadságvesztésre ítélték.
Palicsfürdôn Sanyi kezelte a szirénát. Az egész család büszke volt rá. Különösen vak édesanyja várta, hogy megszólaljon a sziréna. Ha felbôgött, mindig felült az ágyban. A Sanyi szirénáz! mondta felemelve mutatóujját. Unokája, Tibi is aktív volt, állandóan ügyeletes. De ô a mozgó radarokat üldözô csoportban tevékenykedett. Ha radaros kocsira bukkantak valamelyik zsákutcában - a radaros kocsik fôleg a zsákutcákban bújtak meg, de bukkantak rájuk az óvoda udvarában, a temetôben és a játszótéren is, pálinkával kínálták a sofôrt, úgy próbálták rávenni, hajtson el tôlünk, Palics Orbánfalvának nevezett részérôl legalább. Ha a pálinka nem használt, a benzinespalackot vették elô... Sanyi mesélte, egy alkalommal majdnem megjárta (utána hosszú jelentést kellett írnia). Egész nap a sziréna közelében matatott. De akkor, amikor csöngeni kezdett a stáb telefonja, Sanyira éppen rájött a hasmenés, egyszerűen nem tudta felvenni a kagylót. Mire feltápászkodott, a telefon elhallgatott. Nem volt idô tétovázásra. Otthon, mesélték az asszonyok, már az anyja is fölült az ágyban. Zúgást hallok, mondta. És az én Sanyikám nem szirénáz! De az utolsó pillanatban mégis elkaparintotta a sziréna karját. És valóban, már ott is voltak a gépek Palics fölött. Akkor bombázták le az újságosbódét, a Vértónál, a Kanizsai út mellett. Lehet, hogy abba a trafikba rejtették a radart? Vagy a trafik mögé állt a radaros kocsi? Este néztük, a Sky News beszámol-e a trafik megsemmisítésérôl.
Schuster úr leállította Jutkát. Kérdezni akarok valamit, mondta. A Tolnai úrtól. A Tolnai úrtól?, kérdezte Jutka, ugyanis azt hitte, tôle akar valamit. Nagy a pénztelenség, kezdte Schuster úr. A feleségem mind rosszabb állapotban van, már nem is jár ki, csont és bôr. Van 3-4 TOLNAI VILÁGLEXIKONom, elhatároztam: pénzzé teszem ôket. Gondoltam, a Tolnai urat konzultálom. Ki mást is konzultálhatnék ebben az ügyben? Ne felejtsük, mondta felemelve hangját, akkor is elsôként gratuláltam, amikor a Tolnai urat - ezekért a TOLNAI-tomusokért - a Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Mindenkinek elújságoltam az utcában, még a krajinai menekülteknek is, hogy ki a szomszédunk. Igen, még a menekülteknek is megmutattam a TOLNAI VILÁGLEXIKONát. Szegények még nem láttak ilyet. Sokáig lapozták, silabizálták benne a térképeket, városneveket. Volt, aki fel is zokogott közben. A TOLNAI lapozgatása közben. Mennyit kérhetne tomusaiért?, azt szeretné tudni. Van vevôje?, kérdezte Jutka. Van, mondta Schuster úr. Ki? A menekültek? Minek a menekülteknek TOLNAI VILÁGLEXIKON?! (Talán, gondoltam, azt kellene megsúgni nekik, mármint a menekülteknek, hogy az ÚJ-ban már ôk is benne lesznek, arra fizessenek elô.) Az András a vevô. Az András? Igen, azt mondta, megvenné, jönnek a hosszú téli esték, legyen mit olvasgatnia... András volt Palicsfürdô utcaseprôje. De elvették tôle a kis fürdôhelyet. Beirányították Szabadkára. Hol a Kiserdôn, hol a nemzetközi út mellett látni mostanság, ahogy hosszú vaspálcával szurkálja a leveleket, műanyag zacskókat, cigarettásdobozokat.
Nagy gondban a család, mit válaszoljunk a Schuster úrnak, mennyit kérjen a TOLNAI VILÁGLEXIKON, ahogy ô mondja, meggyszín tomusaiért. 100 dinárt? Sok lesz Andrásnak, hiszen nem lehet több a fizetése 500-600 dinárnál. 50-et? Kevés lesz Schuster úrnak. De az sem érdeke a családnak - nevezetesen a Tolnai családnak, hogy leverjük, éppen mi verjük le, a TOLNAI árát. Végül 70 dinárban egyeztünk meg. Kérjen 70 dinárt a TOLNAI darabjaiért. Jutka találkozott a Schuster úrral és közölte vele a Tolnai úr árajánlatát. Nagyon megköszönte. Nem marad adós, mondta, küldeni fog a Tolnai úrnak egy üveg új szilvát.
Ma láttam, lestem valójában, a konyhaablak csipkefüggönye mögül, ahogy kis kordéján, amelyen a cefréshordókat szokta huzigálni, András elszállította a TOLNAI tomusait. Kirohantam a fôbejáraton, hogy az óvoda elôtt, akárha véletlen, összefussunk. Köszöntem. András nem emelte föl a fejét, de mintha sírásból vigyorgásra váltott volna, avagy fordítva. Valamit motyogtunk, s közben pillantást vethettem a szalmán heverô, meggyszín tomusokra. Elsôként a CIMER-CSIPKÉ-t pillantottam meg. Talán a legfontosabb tomus, ugyanis Mirko, a tudós újvidéki formatervezô, aki a nyarakat itt tölti, szomszédunkban, címerszakértô, szerénységem pedig a halasi, a hvari és a kereszt-csipke (Veszelszky) kutatója, az Agyonvert csipke szerzôje, Tabakoviĺ zseniális csipkebüsztjének nagy hódolója...
És most naponta látom, ül András a góréban, és fehér tyúkjai között, a Szűz Mária- és a Tito-kép alatt, hangosan olvassa a TOLNAI VILÁGLEXIKONt, olvassa valójában a félig cserzett gereznákon heverészô farkaskutyájának, a Csipke címszót.
1999. október l3. Egy napon, még Pesten, a Lónyay manzárdján, a Messina-plakát (a Messina-szócikket már meg kellene írnom, igaz, nem faggattam ki Jovánovicsot, mit gondol, mit tud felôle) nagy, zöld lepedôje alatt, arra ébredtem, lent a Ferencvárosban valahol, bontják az útburkolatot, vagy már az új Nemzetit kezdték - pokoli tempóban - építeni, a Petôfi, és a Lágymányosi híd között, ahol különben, ha Pesten leledzem éppen, reggelenként futni szoktam. Jutka is felijed, nem érti, mi a fenérôl beszélek. Mondom, máris fölvonultatták a gôzkalapácsokat. És az a vasgolyó is itt van. Itt himbálódzik. Vasgolyó?! Istenem, miféle vasgolyóról beszélsz? Nyugodj le, mondom. Én nyugodjak le? Az a vasgolyó, amelyrôl Pilinszky beszél, jóllehet sejtem, ô inkább a Melankólia vasgolyójára gondolt, amely mellett ott gubbaszt a bárány, vagy amely mellett az a kis angyalka közlekedik-botladozik a gólyalábon, Istenem, egy ilyen vasgolyót bevezetni - begurítani (Pannonhalmán, ha kuglizni, sörözni mentek volt a szerzetesek, Palatin Gergely gyönyörű felvételeket készített róluk, cilindert tettek a fejükre és szivarra gyújtottak) a költészetbe, ahogyan József Attila nyomán Pilinszky be is gurította-himbálta-vezette! Mindig is ez érdekelt, mindig is ezt csodáltam. Ugyanis meg vagyok gyôzôdve, a falbontó vasgolyó is ugyanaz a golyó...
Gyerekek, kiáltotta Jutka, gyertek már, megbomlott az apátok! Mi van? Mi történt?, tolultak be mindannyian (10-en laktunk akkor éppen a Lónyayban). Valami gôzkalapácsokról, vasgolyóról, cilinderben kuglizó szerzetesekrôl beszél... Azt mondja, végre megérkeztek a gôzkalapácsok... és itt a vasgolyó is... Ti tényleg nem halljátok, hogy zuhognak?! - ültem fel verejtékezve a szivacson.
Csak már itthon, Piroska édesapja, a dr. Varga Sanci oldotta meg a problémát: magas a vérnyomásom. A fülemben zuhognak azok a gôzkalapácsok. A szívem az a vasgolyó. Ez a legújabb slágered?, kérdezte tapintatosan, ami szinte elképzelhetetlen, Regény Misu barátja, Gorotva. Az új Nemzetit meg még nem kezdték el építeni. A minap Pacséron, nászom, dr. Varga már meg is vizsgált: l80/105.
Megyek vért venni a Tito (Kohnen)-villa mellé, a Hedához és az Özvegynéhez, ahogyan dr. Varga rám parancsolt. Heda túzlai horvát. Azért menekültek ide, mert a férje szerb. Dr. Mardeřiĺ, a nagynevű palicsi bunyevác orvos (már utcát is neveztek el róla, nem sokkal dr. Brenner után kezdett dolgozni, már meg is találtam a hagyatékában dr. Brenner csontfűrészét és azt a hosszú tűt, Rilke is nagy szeretettel ír róla a Malteban, amellyel a halottak szívét volt szokás a biztonság kedvéért átszúrni, megtaláltam a Toricelli-ág palermói papírosait is) házában laknak, ugyanis Mardeřiĺ lánya Svájcban él. Heda férje sehogyan sem tud munkát találni. És ez teljesen rányomja pecsétjét az életükre. Izgat, hogyan látják a világot, világunkat, ezt a magyar-bunyevác melanzsot, strandoló samott-kolóniát, de még nem sikerült annyira közelébe férkôznöm, hogy ilyen jellegű nyilatkozatra bírjam. Heda sokkal közlékenyebb, nyitottabb. Édesapja vasutas, a jugoszláv vasutaktól kapja, kellene, hogy kapja a nyugdíját. Az öregek eladták tuzlai házukat és Hvaron vettek villát, telkeket. De valamiért ott se érezték jól magukat. Eladták a hvari villát és Jajincin vettek egy nagy palotát. De ott meg egyedül érzik magukat. Közben Heda öccséék Kanadába költöztek. Majd haza Hvarra. De megint nem érezték jól magukat, úgyhogy ismét visszamentek Kanadába.
Heda számomra jellegzetesen nemes, bosnyák lény. Jó a közelségében lenni. Jó orvos. Noha a betegek nem járnak hozzá. Még a menekült betegek sem mennek menekült orvoshoz. Mi Jutkával tüntetôleg Hedához járunk. Nem kell sorba állni. Ül magányosan kis rendelôjében. És Ivo Andriĺot olvas. Meséli, a bombázáskor (az ambulancia l-2 kilométerre van a lebombázott Meteorológiai Állomástól) éppen dolgozott. Kolléganôje az asztal alá bújt. Neki állandóan a vécére kellett szaladgálnia. Hússzor kellett pisilnie a bombázás ideje alatt, meséli, miközben félmeztelenre vetkôzöm. És hallgatom szép bosnyák nyelvét. Ha Hedát hallom beszélni, mindig Isidora Sekulic, a legnagyobb szerb esszéíró gyönyörű tanulmánya jut eszembe, a bosnyák nyelvrôl.
Még mindig nem szereztem meg Kohnen villája-vagyona kapcsán Titóhoz, Churchillhez, az angol királynôhöz írt leveleit.
Elvált a halas emberünk. Havonta megtölti süllôvel, ponttyal a mélyhűtônket, Jutka isteni rácpontyokat süt. Mi volt a baja?, kérdem, ahogy összefutunk a rendelôbôl kijövet. Kinek?, kérdi a halas emberünk. Hát a feleségének. Nem szerette a halat meg a babot. A babot se?, kérdem. A babot se. Hát mit szeretett? A kulent, mondja. Majd a szomszédasszonyt dicséri, minden jel szerint affele tendál, a szomszédasszonyt, aki csigából csinál fasírtot. Végre kiszedem belôle, honnan hozza a halat. A Járásról, mondja, a velebiti kanálisból, amelyen a Tiszából vezetik a vizet, Oromháton át, a Palicsba.
Vérvétel és halas emberünk után, le a tóhoz. Egy sirály (halfarkas) néz a betonszegélyrôl. Szeretem a tó reggeli leheletét. A tavak ilyenkor idézik leginkább a tengert. A Bagolyvárnál egy patkány szaladt át elôttem a sétányon. Inni volt minden bizonnyal. Nem menekült el? Akkor mégsem süllyedünk? Igaz, egyetlen hajónkat, pontosan úgy, mint azt a Partikuláris haváriában megírtam volt, a tóba hullott bombák bedobták a tó közepére. Buldózerek takarítják a lebombázott Meteorológiai Állomás romjait. Az emberek kapkodják a téglákat. Ingyen elvihetik ôket. Szereznem kellene egy téglát nekem is. Csak szép vaskapuja maradt ép. Egy ember éppen újrafesti. A sétányt akárha valami szörny karmolászta volna össze. 2500 bejelentkezett koszovói menekült van Szabadkán. Frankfurtban megnyílt a könyvvásár. Az újság azt írja, mondja Gorotva, te is ott vagy. Mire Regény Misu vállamra teszi a kezét. Minden bizonnyal azt akarván válaszolni Gorotvának: hát miért ne lehetne ott is, meg itt is - a két szék között, ezen a finom homokon.... Laura műtermében, közel az Ávilai Szent Teréz székesegyházhoz. Körben isteni vakablakok. Éppen, mint a képein. Pedig ezeket a vakablakos képeket még nem itt festette. A falon túl a madárpiac egyetlen maradványa, a galambászok bircuza. Laurától átmentünk a ZUZI udvarába. Szemben: Dr. Losoncz Rele (apja volt gyerekkorom ügyvédje, anyja rendezte a nevezetes Csárdáskirálynôt, amelytôl Nagy József párizsi JEL-Színháza is indult tulajdonképpen), Józsa, a VMSZ alelnökének ügyvédi irodája (ô írta át a nevünkre a Homokvárat), a szomszédban Juriga, a csodálatos bunyevác fotós stúdiója. Jó almapálinka. Mesélik, a fiuk és a nagyanyja éppen pecázni volt a Vértavon, amikor a NATO lebombázta a tôlük mindössze 50 méterre lévô rozsdás újságosbódét. A légnyomás szerencsére beleröpítette ôket a Vértóba. A ZUZI-ban már nem fôznek, mert a vállalatok fônökei ide jártak ebédelni, de utána nem fizettek. Mondják, menjünk a Högyekbe: a DELTÁ-ban, ahol a Csoki dolgozik, kitűnô pacal van. Hivatkozzunk rájuk, mondják. Nem szükséges, mondjuk, Csoki kanizsai. Egy szarajevói kisgyerek lett a Föld hatmilliárdodik lakója. Fatima és férje, Jasminko, boszniai muzulmánok, l998-ban házasodtak össze. Jelenleg a boszniai Visoko városában élnek, Szarajevó közelében. Fatima korábban Szarajevó egyik szerb többségű külvárosában lakott, de onnan elmenekült az l992-1995-ös háború idején, amelyben fivére életét vesztette.
Éppen Magyarországon voltam, amikor a Bartók rádió sugározni kezdte a Parti Lajoska készítette, l0 részes, úgynevezett Életút-interjút. Jutka és Hudi (Mozgó Ház) rendszeresen hallgatta az adásokat. Ha nekem is bele kellett hallgatnom, minden alkalommal kivert a halálos verejték. Regény Misu barátjának, Deszkának a szavait hallottam ilyenkor: De akkor miért csinálod?! Most, ahogy hazatértem, palicsfürdôi szobám akárha kifosztva. Szemem, kezem kétségbeesetten keres valamit, amirôl nem fecsegtem, amit nem árusítottam ki a rádióban. Beckett, fiamtól épp most hazakerült, fényképekkel illusztrált FILM-jét lapozom, hordozom szilvakék munkás kacabájom zsebében, majd írok is róla néhány versikét, fecsegési-sebeimet gyógyítandó, A balkáni babérban:
Ahogy buster keaton
beckett FILM-jében
egy fekete lepellel
letakarja a tükröt...
Végképp elhatározom, kiürítem a szobám. Eladom a Szeméttelepnek könyvtáramat - mindenekelôtt a TOLNAIkat. És üres, kék, csak a kijáratnál arany kaptárakkal rakom tele: installálom.
Hiszen Dragica különben is telefonált Rómából: Kounellis beleegyezett, én nyissam meg következô tárlatát. (Persze nekem fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán felmerült ez az ötlet.) És akkor majd Rómában is installálom kiszolgált, kék-arany kaptáraimat.
A túrós bácsi. Mindig azzal kezdi, hogy: Tolnai úr, mi lesz ennek a túlsó vége?! Majd most a Gumelrôl mesél. Mondja, ô jósolta meg neki, a tenyerébôl, hogy gazdag ember lesz (struccfarm a sávban etcetera). Új asszonya van a Gumelnek, nem sokkal idôsebb, mint a lánya. De, mondja a túrós bácsi, a második virágzás hamar hullajt. Kérdezem, mit csinál a fia, mármint az övé. Várja, hogy az öreg megmurgeljen....
Tegnapi sétámon (Jutkának fáj a térde, meg telente különben is ritkábban jön velem, s most különös mód se Buksi, se Godot nem csapódott hozzánk) kis híján életét vesztette Nusika (Nauszika).
A Szpliti allén történt. Istenem, pontosan azon a helyen, ahol a Bácsországban, kezdetben még regényírói ambíciókkal indított, Gyelmis-sorozatom, meg a lényegében e sorozatot részletezô-korrigáló Bűn Kamilla is játszódik (mind a két szövegben ugyanazt a két-három négyzetméternyi területet próbáltam leírni). Épp elhagytuk a Szép-kápolnát, amikor, égbôl a villám, úszva, repülve kis, fekete féltacsimra bukott valami angyali lény, amely puha érintésű volt, ám ugyanakkor fémesen éles, kemény is (jobb karomat simította-ütötte): egy orosz agár. Elsô pillanatban azt hittem, játszani akar. Még sosem láttam így, szabadon ezt a jószágot, mindig a kerítés mögül méregette kutyáinkat. Minden bizonnyal rég bosszút esküdött semmis, korcs falkánk ellen. És most valahogy kiszabadult. Elérkezett a pillanat. A bosszú pillanata. Azt hittem, egybôl átharapja Nusi gerincét. Nusi kígyóként vonaglott. Pörgött. Én pedig próbáltam lerugdosni róla a fehér, iszonyú angyali lényt. Jóllehet tudtam, fennáll a veszély, a következô pillanatban, nekem, torkomnak ugorhat. Valami észbontó koreográfiát produkált. Tényleg nagy szerencsénk volt, Nusinak is, és nekem is. Mindig a harci kutyáktól féltem, és most egy kecses, angyali orosz agárral kellett megütköznünk, élethalálharcot vívnunk. Nusi egy nagyot pörgött, én is kétségbeesettebben, erôsebben rúgtam, tudtam, ha még egy pillanat ideje marad, végez Nusival - az agár, nem kis meglepetésemre, a hátára eset. És abban a pillanatban, megszégyenülve elsomfordált. Nusi most a pincében egy nagy tollpárnán gyógyul. Csak a hátsó combján fedeztem fel mélyebb sebet. Igaz, még nem vizsgáltam át tüzetesebben egész testét. Godot nem érti, mi történt az anyjával. Itt ül rezegve a lábamnál, az asztal alatt.
Godot valójában egy pesti kutya. Mikor Nusika terhes maradt a Schuster úr baltafejű Cézárjától, Lea kérte volt, hagyjunk egy kiskutyát a Rahelnek. Mivel tudtam, hogy színházi kutya lesz, a Mozgó Ház kutyája, azért választottam a Godot nevet. Szerették is a mozgós gyerekek. Csak a körfolyosó rezsimjét nem tudta sehogyan sem megszokni. Reggelente rendszeresen körülszaladta és kihörpölte a macskák edényeit. Végül összeesküdtek ellene a macskás öregasszonyok. Félô volt, megmérgezik. És egy szép napon Szabolcs fiam fölszállt Godot-val a Nyugatiban az INTERCITY-re, aztán Szegeden pedig ászállt a svercerek sinóbuszára. Azóta Godot, ha a szegedi vonat zaját hallja, bebújik a puszpángbokor alá. Viszont azt is megfigyeltem, mennyire megörül mindig a Hudinak. Talán, ha Hudi elôbb kezdett volna rendezni a francia cirkuszokban, Godotnak is más sorsa lett volna.
Kispiacon keresztül, Kishomok és a szeméttelep mellett, megyünk haza, Kanizsára, szüleimhez. Az országút mellett, sámliján, még mindig künn ül a bajszos, öreg bácsi, tavaly ilyenkor már nem ült künn, aki minden elfutó autót, döcögô kocsit üdvözöl. Kissé megemelve kezét. Integetve? Tisztelegve tán inkább. Miatta fordulunk le a jobb minôségű horgosi útról. Akárha áldást osztana, mondja Jutka. És valóban, hihetetlen, de szükségünk van erre az áldásra. Otthon is repedeznek a falak. Apám látja az ágyból, ahogy próbálom bedugni a mutatóujjamat az egyik repedésbe. A Csömöre, mondja, kispórolta az anyagot. Anyám mérgesen közbeszól. Még mindig véded azt a betyár barátodat, nem spórolt az, hanem lopott, kilopott minden anyagot, nem is tudom, mibôl van ez a ház tulajdonképpen?! Nem kell ide bombázás, magától is a fejünkre dôl. Mondják, voltak vevôk, menekültek, 40 000 DM-et kínáltak, de apád 50-en alul nem akarja adni. A padlásszoba üres, az egyik sarokban nagy halom, lefôzött ôzkoponya, két helyen is beázik. Egyszerre romlott el a rádió és a tévé. Érkezik a bátyám, aki egy pálinka ellenében, hetente megborotválja apánkat. Átadjuk Leáék ajándékait. Édesanyámnak indiai tea, édesítô, lábkenôcs, fehérítô, édesapámnak mindenféle büdös sajtok, nitroglicerin.
Valami régi, államosított boltjainkra vonatkozó sárga irat silabizálása közben, ismét rákérdezek nagybeteg édesapámra: miért is magyarosítottuk mi valójában a nevünket? Nehezen beszél, de látom, jól esik neki emlékezni. Ott az olló, mondja, vágd le kisfiam a lábamról a körmömet. Lehámozom a zoknijait. Már az elsô sárga, szaruszerű kövület kivérzik. Majd sorban mindegyik. Tíz vérzô szarukarom. De közben ô már bele is kezdett a mesébe. Az elsô osztályt Kishegyesen végeztem, mondja. A tanyáról jártam be naponta. Aztán beadtak az Ancsánékhoz, Kanizsára. A nagynéni elvitt a Zsidó iskolába. Tudod, melyik volt a zsidó iskola? Nem. Hát a Leventeotthon, a te idôdben Partizánnak nevezték. Igen, tudom. Akkor már csak a neve volt Zsidó, felében szerb, felében magyar iskola működött. A magyar tanítót Blahónak, a szerbet Sikoparijának hívták. Néném a Blahóhoz vitt be. Megnézett. Keménykötésű, mondta. Hogy hívnak? Kracsun Mátyás, mondtam katonásan, mert a nagynéni rám parancsolt, ha kérdeznek, katonásan feleljek. Blaho kissé hátra lépett. Kracsun?! Akkor nem magyar. Vigye át a Sikoparijához. A Sikoparija bevett az osztályba. De nem tudtam szerbül egy szót se. Fél év után kivett a néném és átvitt a Tornyos iskolába, tudod, oda, ahol késôbb a zene- meg az autóiskola működött, az Árpási tanítóhoz. Vattát kerítek, bekötözöm a lábát. Még majd vérmérgezést kapsz, mondom. 41. április 10-én bementem a városházára és mondtam, hogy magyarosítani akarom a nevemet. A könyökvédôs hivatalnok fel se nézett, csak azt kérdezte: Még be se jöttek, máris? (Majd csak április l3-án jöttek be.) Póbáltam mondani neki, hogy nem azért akarom magyarosítani, mert éppen jövôfélben vannak a magyarok, hanem, mert már az elemibe se vett be a Blaho. A Sikoparijához kellett járnom... Amikor bejöttek a szerbek, hívattak. A hivatalnok jóindulatúnak tűnt; láttam, ugyanaz a foltozott, klott könyökvédô van rajta, mint az elôzôn volt. Magának két neve van? Hát, valójában, igen, mondtam. Melyiket akarja megtartani? Leizzadtam. Féltem, csapda, ha azt mondom, hogy a magyart, máris visznek. Nem tudom, miért, mégis azt mondtam, most már maradjon: a Tolnai. Rendben van, mondta, akkor újra kell kérvényeznünk Beográdban. Emlékszel?, akkor lettetek ti is egy darabig ismét Kracsunok.
A kutyáink boldogan szaladnak elénk, belebetegednek, ha hosszabb idôre itt hagyjuk ôket. Két-három napig ôrzik a Homokvárat, aztán átszivárognak a Bözse nénihez, a Bartókba. Napközben aztán rendszeresen visszajönnek, üldögélnek egy kicsit a küszöbön, majd ismét vissza Bözsi nénihez, aki nagyon magányos, mert a lánya Amerikában él.
Mirko mint gyôztes hadvezér érkezik. Prćio sam miřa!, mondja. Nem értem, hogyhogy egeret sütött - tudós formatervezô létére. Mesélni kezdi, egész színházat rendeznek a hátsó udvarban feleségével, Kajkával, Jutka rokonával.
Úgy történt, kezdik izgatottan, hogy Kajka egérkaparásra ébredt. Elsikította magát. Mirko teljes harci felkészültségben ugrott ki az ágyból (amióta a háború tart, l0 éve tehát, mindenki úgy alszik, mint egy szamuráj). Egér!, mutatott Kajka a szoba falára. Mirko felkapta az asztalon lévô sztetoszkópot. És az egér nyomába indult. Megvan!, kiáltotta. Ceruzával követte útját, ha megnyugodott, X-el jelölte helyét. Tehát az egész utat, honnan jött, megközelítôleg, merre tart. Kiszaladt műhelyébe. Egy marék 200-as szöget kapott fel, meg a kalapácsot. És elkezdte körülszögezni a falban motozó, immár kissé megszeppent egeret. Mind közelebb kerültem hozzá. Állandóan ellenôriztem a sztetoszkóppal, hogyan mozog. Hogyan lélegzik. Felsértette-e már a szög. 20 szög se fogyott el - és máris tökéletesen körül volt kerítve. Fixálva volt a férge (gamad, a kommunista politikusokat is így hívja, lévén ô rojalista). Ismét kiszaladtam a műhelybe. És behoztam a kis lángszórómat. Nem értettem, meg voltam ugyanis gyôzôdve, a sztetoszkóppal megkeresi a szívét, és szöggel veri át. Borzalmasabb kínokat látott elô. Behozta tehát kis lángszóróját, maximálisra állította lángját. És megsütöttem a felfeszített férgét (gamad). Most majd, ha jó kedvem lesz (kad se spusti tenzija), szépen színesre festem a szögek fejét, magyarázza. Gyere át, még érezni a jellegzetes, égett egérhús illatát, gyere át és nézd meg, milyen különös ábrát írtak a szögfejek. Elbicegnek. Még rossz a térdük. Mirkónak komoly sérülése volt, operálták is, Kajka pedig éppen tegnap esett le a biciklirôl - ô és Jutka a két fô biciklis Palicson, egész nap köröznek, egyszer még majd - rossz térdeikkel - összeütköznek. A kommunisták miatt (a Komintern és az angol kémek a bűnösök az egész háborúért, ismételgeti mindennap) allergiát kapott. Bemegyek az asztalomhoz. A függôleges fakír, firkantom papírosomra. És kátrányillatú (Palicsfürdôn sosem is érezni kátrányillatot, ez az illat tehát csakis a Tiszáról vagy Velencébôl érkezhetett) fekete íróasztalom: gondolám (Gondola a fene) orrában eloltom a kis, zöld lámpát és az aboridzsinál bumerángot párnám alá csúsztatva, nyugovóra térek.
CZÁBÁR LÁSZLÓ: |
Tárcatár |
Kedd délután eszembe jutott Jan Pallach. Leültem a könyvespolc elé, és elszívtam emlékére egy pipa dohányt. Halott barátaimra szoktam így gondolni.
A kedd nem alkalmas nap, a koradélután sem az emlékezésé. Valójában nem is gondolok a barátaimra, csak hagyom, hogy körbelengjenek, betöltsenek. Felmerül alakjuk egy-egy töredéke, de szavuk egy sem jelenik meg. Ôk maguk sem. Nem a tárgyszerűség foglalkoztat ilyenkor. Talán az ellenkezôje. Csak ülök ott magamnak, szívom a pipámat.
Jan Pallach pedig még csak a barátom sem volt. Nem ismertem személyesen, talán a nevét sem írom helyesen. Úgy írom, ahogyan egy rossz rádióból hallottam, nagyon messze tôle és mostani helyemtôl, de talán éppen ezért ragaszkodom hozzá. Akár egy tévedéshez, mely része az életrajzomnak.
Számtalan életrajzot kellett írnom, és sok idôbe telt, amíg rájöttem, hogy egy dátumot minduntalan helytelenül adok meg. Azóta sem igazítottam ki. Majd szólnak, ha múlik rajta valami. Helyesbítenek azok, akiknek az életrajzomat címeztem. Az ô dolguk az már, nem az enyém.
Ülök tehát, fújom a füstöt a könyvespolc elôtt. Kedd délután van, és én Jan Pallachra gondolok. A szomszédban valaki kopácsol, szögeket ver a közfalba.
Jan Pallach egyetemi hallgató volt, és 1969. január 16-án, Prágában felgyújtotta magát. Tűzhalálakor mostani helyemtôl éppen akkora távolságra lehetett nyugatra, mint én voltam kelet felé. Akkor is szólt a rádió. A képeket az önégetésrôl, ha közölték is, nem néztem meg, azóta sem. Néma temetésérôl már láttam képeket, éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem. Éppen olyan néma, mint a képek.
Igazolvány- vagy családi fotóból kinagyított arcát vitték rudakra tűzve, és persze jelmondatokat, szakadozott csoportokban, mégis nagyon sokan. Olyan Jan Pallach-félék mind. A képek szürkék, amilyen az a téli nap is volt. Most, a könyvespolc elôtt, nem merülnek fel a képek, csak gondolok rájuk, akaratlagosan, és emiatt úgy érzem, megszegek valamilyen szabályt. A szabály ismeretlen, habár az enyém. De amint átléptem (mintha kilépnék magamból), messzire jutok hirtelen.
Önégetô tibeti szerzetesekrôl már láttam színes felvételeket. Turistacsoportnak tűnô közönség elôtt ültek a verôfényes aszfalton, majd lángra lobbant sárga lebernyegük, és ôk oldalt dôltek. Egyszerű, természetes vagy tanult mozdulattal. Itt kíméletesen megszakadt a képsor. De bizonyára olyan apróra zsugorodtak a kopasz boncok, mint a tankjukban bennégett szovjet kiskatonák a budapesti '56-os képeken, majd esetleg Afganisztánban, késôbb.
Jan Pallach végül is az ilyen bakák inváziója ellen tiltakozva lobbantotta lángra magát. A kérdés máig az, mit ér egy tűzvészben a fáklya?
Akkor már "stabilizálódott a csehszlovák helyzet", és Jan Pallach, ha nem lôtt 1968. augusztus 22-én, felgyúlt a következô év elején. A "rend" visszaállítását, majd a pangást, úgy tetszik, nehezebb elviselni, mint a fegyveres harcokat.
Hagyom, hadd szálljon a füst. A keddi koradélután nem alkalmas visszaidézni az életrajzomat ama pangásból, mely nekem máshol több izgalmat, félelmet hozott, mint amenynyi boldogan panghat maradék kortársaimban. Ülök a könyvespolc elôtt, hagyom magam felejteni. Csöndben bevallom ugyanakkor, hogy unatkozom egy kicsit a félelmeim, az ellenállásra késztetô terror nélkül. Nem tudok mit kezdeni a negyven év alatt kialakult reflexeimmel. Munka nélküli lesipuskásnál nincsen szomorúbb. Csak eregeti a füstöt magának.
De elôjön akkor Szôcs Kálmán. Adagolom magamnak pedig a jelenéseket. Kettô egyszerre már elronthatná az egyikükért tartott áhítatomat. Ôszintén szólva, nincs is szükségem rájuk. Zavar ráadásul, hogy megtörik felbukkanásuk spontaneitása, mintha csak szándékolt elôtűnésükkel rá akarnának venni valamire, ami józan ész szerint legalább annyira értelmetlen, amennyire lehetetlen. Bár meglehet, hogy csak a nyugalmamat féltem, amibe a halott barátok emléke is beletartozik. Eközben tudom, hogy éppen a nyugalmamat szeretném elveszíteni.
Barikádon pipázni már jelenthet valamit, különben csak káros szenvedély. A háztartási hulladékokból, lábasokból, matracokból, felborított gépkocsikból halmozott torlasz tetején kevély füstöket fújhatna az ember. Úgy, ahogyan fitytyet hány.
Hát akkor most itt van Szôcs Kálmán, a költô. Ha Jan, a diák költôien halt meg, a költô kevésbé látványosan és elhíresülve otthonában, Marosvásárhelyen kötötte fel magát a gázcsôre, 1973. augusztus 20-án, alig harmincegy évesen.
Az ô nevét jól írom, az arcát is látom. Akkor épp egyedül volt.
Azt beszélték utóbb, engem akart meglátogatni, a légi menetrendet bámulta a kirakatban, amikor utoljára látták.
Akkor is nagyon messze éltem. Nem tudom, mit mondhattam volna neki, ha éppen ott vagyok. Lehet, hogy nagyot röhögünk. De azt sem hiszem, hogy ez változtatott volna valamit. Utólag nem avatkozhatunk bele egymás életrajzába, melynek csak a következményeit tapasztaljuk.
A halálhíre is késett. Nemzeti ünnep elôestéjére esett, és letiltották a közlését, nehogy tiltakozásnak hatna egy öngyilkosság. Enyém, tiéd, övé.
Nem ér a nevünk, Jan Pallach! Éppen csak fontos lesz valamitôl.
Csend van, szívom a pipámat, a szomszéd már nem kalapál. Hosszú lett a délután.
Hallom, hogy besúgók és besúgottak egymásnak bizonygatják, mindahányan a rend, a rendszer áldozatai voltak. Biztosan így igaz. Csak helye, helyzete válogatja. Ott is "puha" volt még a diktatúra, ahol én éltem. De még meg is találta helyét benne Szôcs Kálmán. Hittel vállalta az áldozatiságot.
Most meg azt mondja valaki a szálló pipafüstben, hogy a szabadság fontosabb az életnél. Bűnösek vagyunk eszerint mindahányan, csak mert nem lettünk öngyilkosok, élni mertünk a rabságban, ahogyan az a valaki is, aki ezt mondva létét megtagadja.
Nézem a pipafüstöt. Igen, ilyen kellene hogy legyen a világ: tiszta és tragikus. Leginkább tiszta és örömös.
Érthetetlen, miért élvezte a fürdést a Marosban Szôcs Kálmán, miképpen mert szeretni nôt, mámort, ha közben szabadsága annyi sem, amennyit a szemébe tegyen. Különben szép, félig hunyt félzsidó szemmel mélázott. Hullámos fekete haja volt, korán ôszülô.
Nem értem, miért kell nekem ilyenekre gondolnom és válaszolnom, amikor csak egy pipa dohányt szívnék el a barátaimért. Nem az arcukra vagyok kíváncsi, szívesen hagynám elmerülni ôket a feledésben, ott a helyük.
A múltkor, családias kávézás közben, odakérdeztem: ki emlékszik Jan Pallachra? Csend lett, de az angyal nem szállt át a szobán. Egy hetvenkét éves hölgy nagyot bólintott végül. Az ifjabbak csak néztek, habár némi kaján tisztelettel, mint "régi idôk tanújára".
Minek az obsitosai vagyunk már középkorúként is?
Hadd szálljon a pipafüst.
Szôcs Kálmán anyját Auschwitzban égették el. Apja illegalitásba vonult kommunista volt, Kálmánt, a csecsemôt egy orvos-író rejtegette, akit aztán késôbb nem nagyon komáltunk, hellyel-közzel még utáltunk is.
Most, a könyvespolc tövében, nem utálom, részben azért, mert nem illenének ide effajta érzelmek, részben azért, mert inkább nevetek az illetôn. Tudom már, hogy ostoba volt, csak azt nem, mire vezet, mert mit vesz fel hiteként a butaság, mit szív magába az űr. De szinte látok megelevenedett anekdotákat, s azokban egy téveteg gyagyást, aki aztán még a babérjait sem képes learatni. Azt még mindig nem hiszem, hogy egy elv felvállalása jellemhiba volna, vagy azon múlna.
Na, mindegy. Pipázom, nem tépelôdöm. Nem ezért ültem ide. Hagynám is magamat békén.
Kálmán még a státusba jutott apját sem állhatta igazán, de azért kötelességének érezhette, hogy szir-szar ünnepi alkalmakkor nyilvánosan "hitet tegyen" az életét megmentô fordulat, azzal együtt az abba betolakodott párt mellett. Egyik versében még azon is bánkódott, hogy nem lehetett Lenin testôre. Mi meg, ifjú lírikusok, nem az ötlet abszurditását kacagtuk, hanem a tényét rühelltük.
Ne legyünk álszentek, bár utólag, amikor megengedhetjük magunknak. Az én kántorizáló anyámat mint "klerikális reakcióst" még tanítónôi állásából is kireformálták - de azért én is írtam a lányiskola faliújságjára egy Lenin-verset. Igaz, másnap a kantini szakácsnôk, akikhez kedvencekként négy fiúkul lejártunk tízóraira, nekem már nem adtak velôscsontot. Ami az irodalomkritika felettébb hasznos megnyilatkozása, és azóta is szenvedem a hiányát.
Ezeknek az üstkavaró fehércselédeknek aztán tényleg semmi helye nincs ebben a pipaszóban. Hacsak Jan Pallach édesanyja nem konyhatündérként lopkodta ki fiának a leves sűrűjét. Amirôl szintúgy nincs tudomásom. De hát efféle benyomások tényként érkeznek kedd estefelé ebbe a távoli szobába, habár nem kellene, mert csak zavarja egyik a másikát. Kár, hogy már benne vagyunk a történetben. Az is a másé.
Mi tagadás, nem igazán kedveltük az ünnepekkor oda nyilatkozó Szôcs Kálmánt, noha olyanokat is olvashattunk tôle: "Szememben egy sánta bárány már nagyon régóta szomjazik". Ô akkor már a szabadságáért folytatta a harcát - önmaga ellenében is.
Mit szólsz, Jan, hogy lehet menekülni fegyvertelenül a pangásból? Volt, aki nálunk akkor már besúgónak állt, kényszerítve talán, de inkább azzal a reménytelenséggel, hogy kilétét soha nem fedik fel. Nem lesz olyan szabadság. Akkor majd a titkolt verseit a titkos jelentéseivel együtt hozzák nyilvánosságra.
Mit érne akkor a neve? Kioltja önmagát?
Szôcs Kálmán az "emberarcú szocializmus" neveltje, sôt szülötte volt, akár Jan Pallach. Nem látom ebben a pipafüstben, melyiküket mi vitte el a halálig. Talán az, hogy egy eszmét már nem vállalhattak - de ez most, az alkonyi oldott némaságban túlsúlyos következtetés. Szôcs Kálmán minden esetre csalódott, nemcsak az életével együtt készen kapott eszményében, hanem a saját szabadságáért folytatott küzdelmében is. Ráadásul vállalta a kiábrándulását. Az a cifra módi!
Most meg József Attila jön át a ködön, Szôcs Kálmán szívhangjaival, szóképeivel, és nem hagy magamra maradni. Egy tôrôl egy végre... Hova jutunk?
Pipázhatnékom van.
Különös nap ez: nem engedi, hogy egyedül érezzem magam, arra vágyom pedig. Nevekhez, szavakhoz, tettekhez kötôdöm. Nincs hozzájuk több közöm, mint hogy ismerem ôket. Ezzel mintha máris elveszíteném az ártatlanságomat. Valóban bűnös a tudás? Jó lenne nem tudnom, mit tudok. Az a kisbajszú József Attila pedig, akinek sokszor megnéztem manzárdlakását a Korong utca 6-ban, az is próbált pipázni. Verseket is írt.
Elképzelem, amíg aljára ég a dohány, Jan Pallachot, Szôcs Kálmánt és József Attilát egy helyen, ebben a szobában, és magamat, egyenlô távolságra mindannyiuktól. A reménykedô és döbbent arcukat a végén. Hogy ennyi voltunk? Mit ér a nevünk...
Éldeltem én muszájból más - három - néven másutt, és igazolásaként álljon itt az egyik, a kacagványos:
szeretném... de a mozdulat
itt még nem ért véget
a félelem a vágyakozás
forróbb tájakat kívánt
fölötte álltam
a háztömb-éjszakában
sötét autó vesztegelt
indulásra készen a hold
ijesztô kráterei felé
egy lázfoltos délután felé
- vissza a felismerés szégyenéhez
combjáról ismeretlen
ütemek zenék peregtek
alá mellén homály-foszlányok
puha árnyai ringatóztak
és kihűlt simogatás
borzolta össze a haját
fölöttem magasodott
és féltem hozzá érni
féltem hogy szétpattan
féltem ha üveg akkor eltörik
feje átlátszó arca középen elreped
így sokáig a némacellában
elnyúlva gyönyöre
szakadatlan szélverésében
tárgyakban vesztegelve
nézni egymást nézni
egymásban
mint akik utoljára
mint akik a szeretkezés
mint akik viharzó extázisban
mint akik utoljára emelik fel
fel a szájukat fel a másik felé
szájukat az életért
ha megkérdezik, mit csináltam
amerikában, nem mondom meg,
mit csináltam, mert az furcsa
lenne, ha megmondanám, hogy
nem csináltam semmit, aludtam
amerikában, egy kollégium
nyolcadik emeletén aludtam,
egy szobában, a légkondícionáló
jól működött, nem jött elô
semmiféle betegségem, pánik
vagy hasonló, szóval minden
nagyon jó volt, hagytak aludni,
pénzem is volt, nem kellett
félnem a pénztelenségtôl, mint
itthon, péntekenként jött
értünk a van, olyankor vittek
minket bevásárolni az eagle-be,
ez kábé olyan, mintha azt
mondanám, megyek a sparba,
ott aztán vettem magamnak
barna rizst, néha fagyasztott
halat, almát, paradicsomot,
ilyesmit, egy gallon narancslevet,
aztán egy hétig barna rizst
ettem, meg narancslevet ittam,
meg aludtam, meg néha futottam
a parkban, mások is futottak,
és köszöntek is futás közben,
mondták, hogy háj, meg néha
azt is mondták, hogy hej,
így, nagyon kedélyesen kocogtunk
egymással szemben a parkban,
és boldogan vigyorogtunk hozzá,
ezzel is jelezve, hogy egyébként
normálisak vagyunk, csak éppen
itt és most, amerikában, futunk
egyet, mert mi baromi egészségesek
akarunk lenni, ôrizzük a kondit,
barna rizst és halat zabálunk,
és vigyázunk arra, hogy
miden rendben legyen - - -
az elsô napokban, aztán az elsô hetek
ben is féltem, hogy rájönnek, nem tudok
normálisan angolul, és akkor majd mit is
mondanak, gondoltam akkor, aztán ott
tartózkodásom harmadik napján megérkezett
konyha- és fürdôszobatársam, igal sarna
tel avivból, vékonyan, valami kékes öltönyben
ült ott, a földszinti társalgóban, és máris
a társaság központja volt, egyfolytában
beszélt, rögtön kiderült, hogy közös lesz
a fürdôszobánk meg a konyhánk, azt hittem,
rossz angolságom miatt majd nehezen teremtek
kapcsolatot vele és a többiekkel, aztán mégis
minden simán ment, éppen igalnak köszönhetôen
magam is a társaság közepén találtam magam
pillanatok alatt, szinte mindig együtt voltunk,
és szinte mindig beszélt, mindig magyarázott
valamit, az ô angolja sem volt tökéletes, ez is
meglepetés volt nekem akkor, talán azt hittem,
hogy izraelben mindenki tökéletesen beszéli ezt
a nyelvet, nem is tudom, aztán mesélni kezdett,
arról beszélt, hogy hogyan menekültek a szülei
lengyelországból tel avivba a háború idején, és
fényképeket is mutogatott, az apjáról beszélt
fôleg, aki nemrégen halt meg, és közben ott
ültünk iowában, két kis kollégiumi szoba közös
konyhájában, és valahogy mindent megbeszéltünk,
földrésznyi messzeségekbôl odatévedt, beszédre
éhes, nyugtalan utazók - - -
elôször csak ketten jöttek, két olyan tipikus
amerikai jó családból való lány, akik
büszkék arra, hogy ôk amerikaiak, és pu
ritánok meg amit akarsz, merevek és hi
degek, miként az jégcsapok, ahogy
szoktad mondani, aztán meg egyfolytában
vigyorognak hozzá, és ha azt mondják neked
az utcán, hogy háj, akkor iszonyúan közvetlennek
hiszik magukat, szóval, elôször csak két ilyen ame
rikai csaj jött, letették a seggüket a padlóra, úgy
tettek, mint akik nagyon lazák, néztem a tel
avivi szobatársamat, mit szól ehhez a közvetlenséghez,
igal, tudod, így hívták a tel avivi szobatársam, szóval
igal láthatóan elhúzta a száját, aztán odasúgta, hogy
vigyázni kell, mert majd feljelentenek valami
szexuális zaklatásért, és akkor nekünk lôttek,
akkor már én is sejtettem, hogy ebbôl nem lesz valami
komoly buli, késôbb még jött egy harmadik
is, barna zacskóban hozott egy üveg kaliforniai
bort, a kaliforniai boroktól mindig émelyegnem kell,
egyszerűen felfordul tôlük a gyomrom, aztán a negyedik
is megjött, még az volt a legszimpatikusabb,
kedvesen elôadta, hogy hallóvín alkalmából
még tüzijáték is lesz a kollidzs elôtt, aztán be
szélgettünk mindenfélérôl, és közben megjött
az ötödik is, vele a hatodik, és egyre többen
jöttek, és aztán már vagy tizen voltak, és csak
mosolyogtak, meg minden, és iszonyú lazán jöttek
még kábé huszan, és én émelyegtem a kaliforniai
bortól, és remegtem, és utáltam az egészet, és
felfordult a gyomrom, és ordítottam, és zihálva
ébredtem fel, és folyt rólam a víz, ott, messze,
amerikában - - -