Han Kang: Növényevő. Fordította Kim Bogook és Németh Nikoletta, a fordítást az eredetivel egybevetette Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 180 oldal, 2999 Ft

Jonghje, a regény főhőse szorongató rémálmából ébredve egy napon úgy dönt, vegetáriánus lesz, nem eszik többé olyan ételt, ami állati eredetű anyagok felhasználásával kerül az asztalra. Férje, Csong, a regény nyitó egységében az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő lassan ébred rá, hogy átlagos házasságára, melyet néhány éve tökéletesen átlagos érzelmek kísérnek, a nő döntése miféle, az ő mindennapjait is érintő változásokat ró. Az egész Növényevő legkompaktabb része a felütés, Csong cinikus kommentárja nősülésének, párválasztásának történetéről, amit a kudarc utólagos felismerése kísér.

Robert Seethaler: Egy egész élet. Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2017, 136 oldal, 3490 Ft

A telő időnek és a tér korlátozottságának mégis van jelentősége, de kizárólag a tulajdonképpeni téma, Egger „egész” életének dimenziójában. Az Egy egész élet végső soron minimalistára vett tudatregény, a legfontosabb motívumok az Eggert foglalkoztató gondolatok, reflexiók, hiedelmek, azok az elképzelések, amelyeket ő a világról alkot, s amelyek egyfelől rendkívül korlátozottak, hiszen a külső világot egyáltalán nem ismeri, másfelől rendkívül mélyek, hiszen a saját kicsi világát mindenkinél alaposabban ismeri. Az Egy egész élet mindenesetre minden külön értesítés helyett mintaszerű példa arra, amit magyarul Mészöly Miklóstól, Bodor Ádámtól, Darvasi Lászlótól, másoktól jól tudhatunk, hogy ebben a rövid terjedelmű, poétikai értelemben mégis totális prózában a valóságos és a referenciális nem jegyesek. Blaschtik Éva, és ezt dicséretként írom, jól érzékelhetően tompa, visszafogott fordítása remekül szolgálja ki azt a szenvtelenséget, ami ennek a regénynek a legfőbb vivőereje.

Diane Ducret: A tiltott rés. For­dí­totta Füzesi Ottília. Európa Könyv­kiadó, Budapest, 2016, 310 oldal, 3290 Ft

Aki pornográfiára vagy technicista részletezésre vágyik, annak Diane Ducret könyve nyilvánvalóan csalódást fog okozni. A tiltott rés voltaképpen sokfelé elkalandozó nagyesszé, amely három nagy ciklusában, a ciklusokon belül nagyobb, és ezeken belül is kis, másfél-három oldalas, külön címekkel ellátott fejezetekre osztott szövegében szabályosan végighalad a női nemi szervhez kötődő megannyi nagy témán, a csiklótól az örömszerzésen át az intimhigiéniáig, az önkielégítéstől a fogamzásgátláson át a gyermekszülésig. Ezzel a tárgyalásmóddal párhuzamosan végighalad az emberi kultúrtörténetnek azokon a kitüntetett pillanatain, amelyekben a fenti kérdések valamilyen rendkívüli módon exponálódnak. A női nemi szerv imént említett nagy témáinak igen szabályos felvezetésével szemben a történelmi időhöz való viszonya azonban inkább szertelen, vagy ha ebben mégis valami ismétlődő mintát szeretnénk felfedezni és abba kapaszkodni, akkor azt mondhatnám rá, hogy koncentrikus jellegű. Gyakran lépünk vissza újra az egyszer már magunk mögött hagyott korba.

Frédéric Beigbeder: Oona és Salinger. Egy nagy szerelem Pearl Harbor előtt. Fordította Lőrinszky Ildikó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 374 oldal, 3290 Ft

Az Oona és Salinger regényes kifejtése annak a J. D. Salingerről szóló lexikoncikkekben általában két sort kitevő, a Salerno – Shields-féle könyvben persze egész fejezetet megérő adatnak, hogy Salinger az 1940-es évek elején, nem sokkal második világháborús katonai szolgálata előtt New Yorkban megismerkedett és rövid ideig tartó plátói szerelembe bonyolódott az akkor már Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O’Neill legkisebbik gyermekével, egyetlen lányával, az 1925-ben született Oonával. Noha a nagy ember a kislány négyéves korában megszakítja a kapcsolatot Oona anyjával és jószerével soha nem találkozik ezután a lányával sem, a modellkedésre, színészi pályára készülő Oona O’Neill nagy becsben áll a korabeli New York-i aranyifjúság társasági életében, és presztízse elsősorban mégiscsak apja hírnevének köszönhető.

Jonathan Franzen: A huszonhetedik város. Fordította Bart István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 529 oldal, 4590 Ft

A „magyar” Jonathan Franzen nekem a kezdetektől fogva nemcsak szívügyem, hanem a számomra egyébként kizárólag távolról, kulturális teljesítményeken keresztül ismert Amerika-mítoszban gyakran erőteljesen artikulálódó sportos elem személyes megnyilvánulása is volt. Mind az öt eddig megjelent Franzen-könyvről írtam hosszabb recenziót az Élet és Irodalom hasábjain. Az elmúlt években minden ilyen alkalommal elmondtam, hogy Franzen magyarul az időben többé-kevésbé megfordítva követi az eredetit. Legelőször az akkor legfrissebb Szabadság jelent meg, ezt még ugyanannak az évnek, 2012-nek a telén Franzen harmadik regénye, a Javítások követte, a következő évben a második, az Erős rengés, 2015-ben a már említett Diszkomfortzóna, 2016 áprilisában az angolul előző nyáron közreadott Tisztaság jött, most pedig itt van Jonathan Franzen debütáló regénye, A huszonhetedik város.

Jenei László: Díszössztűz. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2016. 248 oldal, 2999 Ft

Mind a hét írás feltűnő jellegzetessége a másmilyensége, a különbözősége, az eltérése az e pillanatban fennálló irodalmi kánontól; ez önmagában nem meglepő, Jenei László mindegyik korábbi könyve osztozott ebben a jellegzetességben. Hogy ez a bizonyos elkülönülési ambíció ott munkált a szerző gondolataiban, amikor a kötetet összeállította, arra nincs jobb bizonyíték, mint az a fényképsor, melyet legfontosabb inspirációs forrásairól Jenei még a könyv megjelenése előtt kezdett feltölteni a könyv promóciós Facebook-oldalára. Van itt sok minden, Raymond Queneau Mindig agyonkényeztetjük a nőket című kisregényének magyar borítójától Per Olov Enquist-idézeten, Britten-utaláson át két, A kihordó szövegében részletesen, képleírásként is sorra kerülő festményig (Pedro de Mena Mater Dolorosa, illetve Jean-Baptiste Oudry Halott farkas című műveiről van szó), és sok egyébig.

Száraz Miklós György: Apám darabokban. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. 544 oldal, 3950 Ft

A regény főszereplője, az 1930-as születésű Száraz György a hatvanas évek második felétől frekventált színpadi szerző, az 1970-es évek közepétől tabutémákhoz körültekintően, nagy tájékozottsággal, kitűnő tollal nyúló esszéista volt. A korabeli Élet és Irodalom publicisztikai rovatának vezetője, élete utolsó éveiben a Kortárs legendás főszerkesztője, az 1987 utolsó napjaiban fiatalon, ötvenhét évesen elhunyt férfi nem volt oroszlánszelídítő (vagy legfeljebb a Kádár-korszak sajtóirányítási körülményei között a szó átvitt értelmében lehetett az), de hogy igazából mi volt és ki volt ő, arra a regény végére érve sem derül egyértelműen fény.

Thierry Loisel: A lélektelen test. Minitragédia, avagy elhidegüléstörténet. Fordította Lőrinszky Ildikó. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016. 181 oldal, 2800 Ft

Lőrinszky Ildikó magyar fordítását külön dicséret illeti, a gördülékenységen, a szöveg finom iróniájának érzékeltetésén túl ugyanis alkalmaznia és működtetnie kellett a szexualitásnak egy olyasfajta nyelvét, amilyen a magyar irodalmi nyelvben nem nagyon létezik, vagy ha igen, gyakran az a veszély fenyegeti, hogy nevetségesen mesterkéltté válik. Ráadásul ennek a nyelvnek, e nyelv különféle rétegeinek szerepe van a regénybeli reális és a regénybeli fantáziaszülte világok sorsdöntő elkülönítésében. Ez a fordítói feladat véleményem szerint itt szépen, komolyan meg van oldva. Most rajtunk a sor, hogy felfedezzük magunknak Thierry Loisel legjobb, legkerekebb könyvét, ezt a lendületes kis hírhozót a francia kultúra nagyon lazán értett elmúlt egy-két évszázadáról. Hiszen most, hogy megvan magyarul, kicsit azért mégis a miénk.

Török András–Wachsler Tamás: A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll. Az Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2015. 366 oldal, 6999 Ft

Nyájas és érdeklődő olvasóként legfeljebb sajnálkozhatom, hogy az épület környékének megújulásáról éppen abban az időben született döntés, és a könyv is akkor látott napvilágot, amikor az intézmény, amelynek átvitt értelemben az épület a szimbóluma, konkrét értelemben pedig a színhelye, nevezetesen a parlamenti eszme, ismét háttérbe szorult. A 2010 óta tartó törvényalkotás, mely formálisan rendeleti törvénykezés (a legfontosabb törvények egyéni képviselői indítványként kerülnek napirendre, megkerülve így a bizottsági mérlegelést és a komolyabb plenáris vitát), a T. Házat ugyanolyan fügefalevéllé teszi, mint amilyen 1949 és 1988 között volt.

Sántha József: A húgom operája. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016. 126 oldal, 2500 Ft

Jonathan Franzen: Tisztaság. Fordította Bart István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 586 oldal, 4590 Ft

A Tisztaság tulajdonképpen úgy is olvasható, mint az egykori NDK-playboy ügyének a hosszú felgöngyölítése vagy megnyugtató elsimítása – a köré foglalt túlságosan sok hűhó pedig ítéletként az új világ felett, ahol az alapelvek, az eredeti szabályok a modern technológia révén könnyebben, hatékonyabban, diadalmasabban érvényesülnek, mint a klasszikus interperszonális viszonyokban. Tanulságnak ez persze sovány, nem vetekszik a Javítások vagy a Szabadság elementáris antropológiai tanulságaival, de hát nagynaklenni nem mindig könnyű, tisztának maradni meg néha kifejezetten nehéz.

Herman Koch: Nyaraló úszóme­den­cével. Fordította Wekerle Sza­bolcs. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2016. 409 oldal, 3999 Ft

A Nyaraló úszómedencével a világ számtalan más pontján játszódhatna. A „holland” csereszabatos benne a „franciával”, „némettel”, „olasszal”, „angollal”, ha nagyon nagy levegőt veszünk és résnyire hunyjuk a szemünket, akár még a „magyarral” is.

Háy János: Ország, város, fiú, lány. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2016. 305 oldal, 3490 Ft

A kötet tizennégy írást tartalmaz, a legkorábbinak 2004, a legkésőbbinek 2015 a keltezése (…) Közös nevezőjük az utazás, az ottlét, az ott és az itt folyamatos összehasonlítása, a külföldi környezetben töltött jelen és az itthoni múlt és/vagy jövő állandó mérlegre tétele. A sorrendet nem a megírás időrendje, hanem mintha a megközelíthetőség szabná meg (Lengyelország, Prága, Olmütz, Erdély, Párizs, Szovjetunió és Oroszország, Németország, London, Nápoly, New York, India, Svájc, és végül egy Észak-Európát, Észtországot, Finnországot, Svédországot, vagy inkább Tallint, Helsinkit, Stockholmot érintő út követik egymást).

Centauri: Jákob botja. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 561 oldal, 3990 Ft

Centauri második regénye, a Jákob botja minden kétséget kizáróan Jack London-könyv. Ennél közelebb nem merészkednék, nem állítanám, hogy a regény egyes szám első személyben elmondott szabatos London-életrajz vagy -önéletrajz lenne, mely a tizennégy év körüli Jack London fiatalkori küszködéseivel vet számot, visszatekintéssel a kezdetekre és a gyermekkor időszakára, s a tizenhét-tizennyolc éves fiú első irodalmi sikereiig, de még nem egészen a hirtelen írói beérkezés pillanatáig követi a pályát.

Samanta Schweblin: Re­mény­vesz­tett nők. Fordította Kertes Gá­bor. Az utószó Báder Petra mun­­ká­ja. Fiatal Írók Szövetsége–Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016. 171 oldal, 2499 Ft

Schweblinnek kifejezetten közeli rokonsága is van a kortárs magyar irodalomban, ráadásul két írónő, a nála egy irodalmi nemzedékkel idősebb, tárcanovelláit író Tóth Krisztina és a vele nagyjából kortárs, ugyancsak abszolút novellista Szvoren Edina személyében. Lehetséges, hogy a Reményvesztett nők csalódást fog okozni A madárevő olvasóinak; de talán ez a csalódás, ha a helyén kezeljük, nem lesz egészen tanulságok nélküli. Én mindenesetre nagyon örülnék, ha Samanta Schweblin harmadik novelláskötete is megjelenne nálunk.

Marc Dugain: Óriások útja. Fordította N. Kiss Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015. 381 oldal, 2990 Ft

Marc Dugain neve nem egészen ismeretlen az internet világában tájékozott magyar közönség előtt. 2014 decemberében egyszerre tucatnyi honlap adta közre Dugain összeesküvés-elméletét, mely szerint a maláj légitársaság bő háromnegyed évvel korábban lezuhant és nyomtalanul eltűnt 370-es járatát, a 227 utassal és 12 főnyi személyzettel a fedélzetén Kuala Lumpurból Pekingbe tartó Boeing-777-est valójában az amerikaiak lőtték le.

Forgách András: Élő kötet nem marad. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015. 248 oldal, 3490 Ft

Mert hát a szüzsé pofonegyszerű, az újsághír banalitásával egyenértékű: a szüleink a Kádár-rendszer idején nemcsak ultrabalosok, a rendszer nem túl magas beosztású kedvezményezettjei, hanem, váratlanul kiderült, besúgók is voltak. Az Élő kötet nem marad legfőbb morális kérdése az, hogy a hirtelen felrajzolódó fekete-fehérből hogyan lehet valamilyen árnyalatot kinyerni legalább, visszaszerezni valamit mégis abból a színességből, amit Bruria egykor sokak, a család, a barátok, az akkori ismerősök számára jelentett. (…) Amikor letettem a könyvet, határozottan emlékszem, elsőre hiányérzetem volt. Mintha elmaradt volna belőle egy András című fejezet, gondoltam, hiszen ennek a típusú, csak néhány éve életre kelt emlékezésnek a végső tétje valahol mindig a „de hiszen hogyan lehettem akkor én?” kínzó kérdése. Aztán eltelt pár nap, és arra jutottam, hogy Forgách András korábbi szépirodalmi munkái ennek a nagyon megrázó kontextusnak az ismerete nélkül ugyan, de mind-mind ebbe a fejezetbe tartoznak, és azt hiszem, nem nagyon lesz olyan terjedelmesebb prózai mű tőle ezután, ami ne ezt az ebben a bátor és egyenes könyvben tételesen nem szereplő fejezetet gyarapítaná.

A Mézesmadzagban egyformán találhat magának vonzót irodalmár és matematikus, meggyőződéses anglomán és az összeesküvés-elméletek firtatója, a „könnyű” és a „nehéz” olvasmány kedvelője, férfi és nő. Ennél sokkal többre klasszikus módon megírt mai elit regénytől nemigen számíthatunk. És hogy vigyázat, minden látszat csal, azzal épp egy kémregény kapcsán talán nem is kell előhozakodnom.

Ian McEwan: Mézesmadzag. Fordította Lukács Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2015. 336 oldal, 3950 Ft