Megtörtént a felszabadulás.
Amikor 1989 novemberének végén, a bársonyos forradalom győzelmének napjaiban beállítottam pozsonyi barátomékhoz, azzal a kiáltással fogadtak az ajtóban: „Szabadok vagyunk!” Nagyon irigyeltem őket, mert ilyen pillanatot abban az időben itthon nem éltem át.
Nem volt olyan eset, amikor a tömeg – a nagyvárosi utcákra kivonuló, több százezres, alapjában véve békés tömeg – akarata érvényesült az elnyomó hatalommal szemben. A hatalom kooperált, fokozatosan hátrált, egyre többet engedett, miközben valakik a jövőnkről tárgyaltak a nevünkben, csukott ajtók mögött, megbíztunk bennük, és a sokaság nem azért ment ki az utcára, hogy elkergesse a zsarnokot. Akárhogy is próbálták belemagyarázni utólag.
Az egyik kötet, a Szodomában kövérebb a fű (Jelenkor Kiadó, 2025), Térey majdnem összes drámáját tartalmazza, leszámítva A Nibelung-lakópark című tetralógiát (2004) és a Papp Andrással közösen jegyzett Kazamatákat (2006). Vagyis akkor az összesen hat műből négyet, de inkább három és háromnegyedet. Mivelhogy az Asztalizene (2007), a Jeremiás, avagy az Isten hidege (2008) és az Epifánia királynő (2017) mellett nem tudjuk nem érezni a Szodomában kövérebb a fű (2019) utolsó negyedének elnagyolt voltát – ami nyilván Térey tragikusan váratlan és megemészthetetlenül korai halálának tudható be. És bár a szerző elképzelése az volt, hogy az 1956-os forradalom idején játszódó Kazamaták, a megírás jelenét ábrázoló Asztalizene és a jövő Debrecenjébe helyezett Jeremiás-misztérium együtt jelenjen meg Magyar trilógia főcímmel, ez mégsem valósulhatott meg a Kazamaták társszerzői jog- és lelki körülmények miatt.
Kellerwessel Klaus író, pszichológus, az ELTE tudományfilozófia képzésének hallgatója. Fő kutatási területe a generatív művészeti eszközök terápiás felhasználása és a kortárs elmefilozófia. A gépi szövegek erkölcsi státuszáról, az ember-gép viszonyról és a digitális kanonizációról beszélgettünk.