Periklész kora
„Ma a köztársasági elnökkel számolnak le, de holnap bárkivel megtehetik. Az önkény nem tűri a kritikát, és nem tűri a kontrollt maga felett. A hatalom olyan eszközöket akar a kezébe, amelyekkel bárkinek az állását megszüntetheti és bárkinek a vállalkozását elveheti” – ezt Orbán írja a saját Facebook-oldalán azt követően, hogy a parlament elfogadta az Alaptörvény 17. módosítását, amely egyúttal Sulyok Tamás eltávolítását is jelentheti.
A szöveg folytatódik, így, ebben a stílusban, és abba a tömény demagógiába áztatva, amelyet valójában jó ideje megszoktunk ugyan, evvel együtt még most se bírjuk felfogni, hogyan képes valaki egy ország füle hallatára lehazudni az égről a csillagokat, noha persze magunk is tudjuk, hogyan képes rá.
Erdély, a magasban
Láng Gusztáv sajátos közéletisége
Már az 1971-es úgynevezett Kántor–Láng (vagyis a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által írt Romániai magyar irodalom 1945–1970) is megkísérli persze az erdélyiséget vagy romániaiságot definiálni, olyan ideológiai kényszerek közepette, amelyek nyilván próbára teszik a szerzők nyelvi képességeit, hiszen miközben a román pártállam nem tűri Erdély regionális sajátosságainak hangsúlyozását, ugyanakkor mindenképpen szorgalmazza a romániai magyar kultúra elválasztását a magyar kultúra egészétől. Ennek ellenére a bevezető írója megtalálja a kompromisszumot, amelybe bele lehet érteni a virtuális haza meglétét. Ugyanis Romániát ,,földrajzi hazaként” határozza meg, ami abban a korban eléggé egyértelmű célzás egy másfajta hazára, és már az is nagy szó, hogy átcsúszott a cenzúrán: „A romániai magyar irodalom idő- és térbeli határait készen kínálja a történelem. Születésének évszáma 1919, földrajzi hazája pedig Románia. Bölcsőhelye, szűkebb pátriája Erdély (mely központi szerepét az irodalom életében mindmáig megőrizte) és a vele szomszédos részek (...)”
„Alek született író”
Krasztev Péterrel Hegedűs Claudia beszélget
Ahogy mondani szokták, volt már minden, csak akasztott ember nem. A rendszerváltás évében fejezte be orosz, bolgár, összehasonlító irodalomtudomány szakon az egyetemet, és az azóta eltelt majd négy évtizedben számos kulturális területen dolgozott, folyóirat-szerkesztőként (Beszélő, Világosság), tengernyi publicisztikát írt napi- és hetilapokban, tucatnyi kötete jelent meg, és olyan kitűnő szerzők műveit ültette át magyarra, mint Milen Ruszkov, Kalin Terzijszki, Ivanka Mogilszka vagy Ina Valcsanova.
Több mint tizenöt éve készült vele interjú a lapban. Annak idején Széky Jánosnak mesélt arról, hogyan tovább a pozsonyi évek után, ahol a Magyar Intézet igazgatói posztját töltötte be 2005 és 2010 között. Miközben a társadalomkutató, irodalomtörténész, műfordító Krasztev Péterrel újratervezésről és felfedezésvágyról, s nem mellékesen a nevetés lélektanáról beszélgettünk, minduntalan felmerült a kortárs bolgár széppróza egyik legolvasottabb szerzőjének, a két éve elhunyt Alek Popovnak a neve. Okkal. Ritkán esik meg ugyanis, hogy író és „szótolmácsa” között nemcsak szoros munkakapcsolat, de életre-halálra szóló barátság is kialakuljon.
