Korunk fajvédői

A történet kegyetlen, de önmagában abszurd volna. Egy budapesti pláza bejáratánál két kopasz elsodorta egy járókelő terhes feleségét. Miután a férfi utánuk szólt, hogy figyeljenek jobban, az idegenek visszamentek, arab bevándorlóknak nevezték a házaspárt, és mondták, hogy húzzanak el, mert csak szaporodni tudnak, majd lefejelték a férfit, hogy eleredt a vére. Az áldozat azonban nem arab migráns volt, hanem Rézműves Benjamin Dániel, a Mérce szerzője, ottani bemutatkozása szerint „szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója”.

Hogyan lett a cigányból migráns? De nemcsak a konkrét esetben, hanem általában: hogyan lett a Romából az Arab (pontosabban: muszlim migráns), a hétköznapi gyűlölet és gyűlöletbeszéd célpontja?

Mielőtt valaki túlságosan szépnek látná a képet visszamenőleg, és kedve volna a Fidesz meg a kormány romapárti deklarációit idézni, hadd emlékeztessem a „megélhetési gyermekszülés” elméletére vagy Molnár Oszkár nevére és a gumikalapács szóra. Az tény, és hiba volna tagadni, hogy a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor sohasem sértette meg a rasszizmus második világháború óta érvényes univerzális tabuját, és szigorúan megleckéztet másokat, akik megsértenék. „Zéró tolerancia”, „soha többé”, s így is gondolja. De az is tény, és hiba volna nem észrevenni, hogy ameddig politikai haszna van, eltűri, sőt visszaigazolja a magyar társadalomban igenis eleven népi, mondhatni, naiv (nem ideologikus, szervezett, nem náci típusú) rasszizmust.

Villa Rubino Cicerone

1. Ágoston óta tudni: legkétesebb ismerősünk az idő. Legkétesebb akkor egy ismerős (grammatikai állítás), ha nonszensz már a kérdés is, láttuk‑e valaha. Az idő nem látnivaló. Nem időzik sem másban, sem máskor; azt sem tudni, van-e belőle másik. Nemlétezőnk sem képes lenni, amíg vagyunk. Nincs ismérve, így ráismerni sem lehet; ezért azt sem tudható, hogy félreismerjük-e. Látatlanban mégis rémlik, hogy az idő nem semmilyen: valahogyan történik.

Egyszer voltam egy helyen, ahol a rejtőzködő idő mintha előkúszott volna az ismeretlenéből; mindenesetre valami kétségkívül látszódott belőle az ember körül. Két hetet töltöttem ott, a valahogyan történő idő helyén, ahol egyébként semmi különös nem történt. Jó másfél évtizede volt. Most, hogy végére értem egy könyv írásának az időről, mely Kant időfelfogását nyomozta (Tempus absconditus), elővettem akkori jegyzeteimet. Képtelen kívánság, mégis jó lenne tudnom, már nem egy klasszikussal, hanem magammal beszélgetve, mit tarthatok képnek az időről.

Utóvégre a könyv nézőpontra tenne javaslatot időügyben, mondván Wittgensteinnel: „Nézd így a dolgokat!” Dolgok még csak-csak nézhetők így vagy úgy. De minek nézhet ki az idő?

„...Fantasztikus figurák, akik nincsenek benne a köztudatunkban...”

Beszélgetés Bódy Gáborral (1946–1985) (Részlet az 1976. október 17-én készült hangfelvételből)

1976 végén cikket írtam a „régi”, Kulin Ferenc-féle Mozgó Világba két ígéretes első filmről, Lányi András Segesvárjáról és Bódy Gábor Amerikai anzixáról. Előtte magnetofon életútinterjút készítettem velük. Mindkettőjüket ismertem a Balázs Béla Stúdióból. A máig kiadatlan Bódy-interjúból ez egy nagyobb, összefüggő részlet a hangfelvétel alapján.  (Sz. A.)

Galéria
Tovább
Élet és Irodalom 2019