Ma már sajnos könnyedén megteheti ugyanis a hatalom, hogy be se engedje az iskola világába Krasznahorkainak a tajtékzó posztmodernségben lubickoló és tobzódó műveit, mivel az elmúlt másfél évtized tökéletesen felkészítette a középiskolai irodalomtanítást arra, hogy (tanítandó) irodalomnak csak azt tekintse, ami nagyjában-egészében (inkább egészében) úgy működik, mint egy XIX. századi regény vagy vers, amelynek van eleje, közepe, vége, és egészen biztos, hogy nem használ többszörös narrációt, rétegzett idősíkokat, s szerzőjének eszébe sem jut káromkodni, durváskodni, valódi XXI. századot játszani. De hogyan is lehetne ez másképp egy olyan országban, ahol Herczeg Ferenc a NAT-ban egy sorban áll (!) József Attilával, Adyval, Petőfivel, Arany Jánossal, Babitscsal, Kosztolányival?!

Alighanem nincs olyan ember, aki élete során ne tenné fel a kérdést: mi lett volna, ha... Ez olyasvalakire is igaz lehet, akinek a döntései utólag őt igazolják. Bár művészettörténész-családba született, Gerevich József nem felmenői professzióját, hanem az orvosi hivatást választotta. Igaz, már pszichiáteri pályája legelejétől összekapcsolódott nála a szakmai érdeklődés és az otthonról hozott, más-más művészeti ágakra irányuló nyitottság, olthatatlan kíváncsiság. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mégsem esett messze az alma a fájától, mint az elmúlt több mint ötven év alatt született sok száz művészetpszichológiai tárgyú írás, illetve féltucatnyi tanulmánykötet. A pszichiáter-íróval bepillantottunk számára fontos, traumákkal terhelt művészsorsok mögé, és többek között a „mi lett volna, ha...” kérdésre is választ kerestünk.