A XIX. század eleji Magyarországon a kritika helyzete egyáltalán nem volt bebetonozott. Ezzel kapcsolatban érdekes vita bontakozott ki 1815-ben Kultsár István lapszerkesztő házában, egy Kazinczy Ferenc tiszteletére tartott estélyen. Fejér György teológus és Kazinczy között már-már szóváltássá fajuló eszmecsere indult, amelynek részeként az utóbbi hívei állást foglaltak a kritika szükségessége mellett, Fejér viszont azt követelte, hogy egy bíráló társaság döntsön a recenziók közreadásáról, és győződjenek meg róla, hogy érvelés és hangnem tekintetében is megfelelőek. Fejér ugyanis nemzeti egységet akart teremteni az irodalomban, és a külföldi olvasóknak azt kommunikálni, hogy a magyar kultúrában nincsenek frakciók. Szerinte tehát bírálatra, vitára és ezek egyik fórumaként szolgáló kritikára, annak műítélő formájában nincs szükség, mert az csak pártoskodáshoz, és nem az általa célként kijelölt egységes irodalomfelfogáshoz vezet.

Sophie Lukacs korajátékos és énekes-dalszerző Budapesten született, kétéves volt, amikor édesapját, Lukács Gergely orvos-kutatót meghívták az Egyesült Államokba, később a montreali McGill Egyetemen kapott professzori állást. Sophie gyerekkora óta nyugati klasszikus zenét tanult, hegedült, de egy véletlen Burkina Fasó-i utazás a húszas évei elején teljesen megváltoztatta zenei irányvonalát, és mondhatni, az egész életét. Ott ismerkedett meg a korával, majd Párizsban részt vett Umani Jabate mesterkurzusán. Amikor a tanár meghívta, hogy tanuljon nála Maliban, nem sokat tétovázott: hét évet töltött Mali fővárosában, Bamakóban, elsajátította a bambara nyelvet, és azóta is visszajár a polgárháború sújtotta országba. „Szóval elmentem Párizsba, és valóban, ahogy részt vettem azon a mesterkurzuson, valahogy minden a helyére került. Olyan érzés volt, hogy értelmet nyertek azok az évek, amiket a zenei táborokban töltöttem, és amikor zenekarban hegedültem és tanultam, mintha mindez természetes lenne, mintha a megfelelő helyen lennék.”