Vannak huplik

Megmozdult a föld, mondják komoly emberek, akik nem szoktak a levegőbe beszélni, vagy legalábbis nem állandóan. Valójában persze csak a magyar belpolitika moccant meg, és az is csak épphogy, különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy erodálódik az már jó ideje, leheletnyi változásaival pedig a kutya se törődik, legfeljebb mi magunk. Túlbecsülni tehát semmiképp se szabad, ami történt, ám lekicsinyelni is hiba volna; figyelni kell, elfogulatlanul és tárgyilagosan. Viktor apánk építményét a szél lassacskán széjjel fogja hordani, magaskapujú Ilionnak a veszte evvel elkezdődött, hogy bevégződni mikor fog, az nem tudható. Remélhetőleg mihamar, saccolgatni viszont nem érdemes, örüljünk annak, ami a szemünk előtt folyik. Hódmezővásárhelyen Ozgyin Balázs, a Fidesz helyi önkormányzati képviselőjelöltje fojtogatni kezdte Turi Csabát, a Mindenki Magyarországa Néppárt önkormányzati képviselőjelöltjét, hogy ez mit jelent, az nyilvánvaló. Napjaink belpolitikáját némelyek a Kádár-rendszeréhez szokták hasonlítani, talán nem is mindig ok nélkül, mármost a kádári építmény falain is lassacskán bukkantak föl a repedések, végül mégis az történt, ami. A különbség talán abban áll, hogy a létező szocializmus kádereinek egy jelentős része előre látta, mi lesz, és összeácsolta a tutajt, amelyen majd a túlsó partra jut, ezek a mostaniak viszont brutális méretű kompokon menekítik a szajrét, miközben agyilag csököttebb szaktársaik a kulturális élet zsdanovizálása érdekében fáradoznak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Andrej Alekszandrovics Zsdanov A művészet és filozófia kérdéseiről című alapvető szakmunkája kötelező olvasmány lesz a bölcsészkaron, legalábbis most még nem. Majd később, esetleg, talán.
 

Hír

Boltlista

Kedves Olvasónk!

Itt vásárolhatja meg az ÉS aktuális számát:

TOVÁBB >>>

 

 

Tovább

„Utunkat egy folyó kiséri”

100 éve született Rába György

Ferencz Győző korszakolta először líráját második válogatott verskötete, az 1999-es A vonakodó cethal kapcsán. Az első „késő nyugatos” két kötet után 1969-től a 80-as évek végéig teljesen új és eredeti, „a vers belső törvényeit követő”, az avantgárd eredményeit beépítő, álomlogikát is alkalmazó asszociatív, többközpontú, anyagszerűen sűrített Rába lírája. Ezt a 90-es évektől részben felváltja egy „új bensőségesség” „letisztultsága” és – teszem hozzá – realisztikusabb élményközpontúsága. Hozzám a középső korszaka állt legközelebb, ám a 90-es évektől kiadott minden kötetére részletes levélben válaszoltam, kiemelve a bennük talált számos remek verset. (Mesterházi Mónika Evidenciák című esszégyűjteményében a 2006-os Földlakó-kötetet elemezve varázsos versrészleteket idéz.)

„A művészet mindig világítótoronyként szolgál”

Jens Liljestranddal Hegedűs Claudia beszélget

Jószerével nem múlik el úgy nap, hogy ne értesülnénk valamilyen, mindannyiunk életére kiható természeti csapásról. A globális felmelegedésből adódó politikai és morális dilemmákat felvető kérdésekre nemcsak a klímaszakértők, de egyre több kortárs szerző is keresi a válaszokat. Jens Liljestrand svéd újságíró és író napjainkban játszódó, félelmetesen valóságszerű disztópiája is ezt a problémakört járja körbe. A Ha minden véget ér is (Även om allt tar slut, 2021) az ökológiai változásokkal összefüggő világvége-hangulatot ragadja meg, ahol a klímakatasztrófák visszatükrözik a társadalomban, és annak legkisebb egységében, a családban megmutatkozó válságfolyamatokat. A negyvenkilenc éves szerző debütáló regényének alapkérdése az, ki hogyan reagál élet-halál helyzetekben.
A Ha minden véget ér is (fordította Patat Bence, Park Könyvkiadó, 2024) írójával globális életválságokról, kimaxolt örömpercekről és a jövő lehetséges forgatókönyveiről is beszélgettünk. A fordított teremtéstörténetként értelmezhető könyv kapcsán szóba került Ingmar Bergman, aki természetesen metafizikai síkon, de hozzájárult a regény fanyar hangütéséhez. 

Galéria
Tovább
Élet és Irodalom 2024