Mentelmi

A mostanában gyakran emlegetett fogalom a Nyugatban csupán egyszer bukkant fel, Schöpflin Aladár Az irodalom és a konzulok című esszéjében 1932. június 1-jén. Igaz, akkor máig megszívlelendőként.

„[A]z irodalomnak bizonyos értelemben nemcsak joga, hanem kötelessége destruálni. Ha nem akar belenyugodni a mindenkori hatalmak jámbor kiszolgálójának s a mindenkori tömegek mindenki nótáját készségesen elmuzsikáló cigányprímásának gyalázatos szerepébe, akkor nem szabad lemondania arról, hogy kritikát mondjon a fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi állapotok fölött, hogy szót emeljen az aktuális élet igazságtalanságai és kegyetlenségei ellen, hogy hangot adjon egyesek és embercsoportok szenvedéseinek és vágyainak, hogy kutassa a bűn szerepét az életben és hogy bátran hirdesse az igazságot, amit felismert vagy felismerni vélt. Az irodalomnak még tévedései is mentelmi jogot kellene hogy élvezzenek, ha jóra való igyekezetből és becsületes meggyőződésből származnak. Jó és könnyű volna a hatalomnak, ha kritika és feljajdulás nélkül élvezhetné magát, de ez nem jó volna, kárhozatos volna az emberiségnek. Az irodalomban megszólaló kritika nélkül eltespedne, elposványosodna az élet és visszaesne régi korok rabszolgasorsába az emberek óriási tömege. A szabad szellemű és bátor irodalom léte maga is van olyan alkotmánybiztosíték, mint bármely törvényparagrafusokba lefektetett elv.”

De sokszor elfelejtették ezt három emberöltő alatt…

Találta és tálalta: – ős – bor.