Mire való?

Egykor, amikor a harmadosztály már megszűnt, de a személyvonatok (!) másodosztályán még igazi fapados vagonok jártak, az utazás ritka esemény volt. Hosszú, 150 kilométeren akár háromórás élmény. Felszállás után a kuffer a hálós-necces felső csomagtartóba került. Ha ülőhely is akadt, akkor az elemózsia kicsomagolásával, az útitársak illedelmes kínálásával kezdődött a beszélgetés, azután zsebrádió és mobiltelefon híján evés közben is folytatódott. Mert magyar ember evés közben is beszél. Szóba álltak egymással az emberek. Azóta megszűnt a kupé átható dohányszaga, a kalauz nem fütyül és nem lyukaszt, és a lehúzott ablakokon nem vágódik be a korom. Csendben vagyunk.

Ma minden másképp van. Nem beszélgetünk, ha nem muszáj. Elég, ha érkezéskor vagy leszállás idején a közeli útitárs visszaköszön. Ennél többet nekem sincs kedvem érintkezni. Minek mondjam el annak, akit nem érdekel a gondom, és minek hallgassam meg az övét. Erre való a Facebook.