Ne menjen Felcsútra

Valamikor, a kilencvenes évek legelején, amikor az Élet és Irodalom szerkesztősége még a Széchenyi utcában volt, a társaság törzshelye egy Vigyázó Ferenc utcai étterem vagy inkább borozó lett. (Meg az összes többi környékbeli, Terv presszó, Utasellátó, Tulipán, Talpi és így tovább.) Az első szabadon választott parlament idején különösen sokszor találkoztunk Tamás Gáspár Miklóssal: ő sétapálcáját kopogtatva ment a Parlamentből hazafelé az akkor még Münnich Ferenc utcában, mi rajzottunk ki az ÉS-ből, az utcák pedig keresztezték egymást. Sok időt töltöttünk az akkoriban Parilla nevű egységben, ilyenformán első kézből értesülve, mi is történt aznap a Házban. Tamás Gáspár Miklósnak egy időben visszatérő gondja akadt pártja frakciójának fegyelmezetlenségével: a Szabad Demokraták gyakran szavaztak szét, ki-ki véleménye és meggyőződése szerint. Gyakori panasza volt, hogy ilyen frakciófegyelmezetlenség közepett nem lehet képviselni valós és erős társadalmi érdeket, szavazáskor a párt, így vagy úgy, kisebbségben marad. Ebből gyakran támadt vita, furcsa volt épp az ő szájából hallani, hogy bizonyos esetekben a képviselőnek meggyőződése ellenére kellene szavaznia: ez ma már naivitás, de akkor, az első szabad parlament idején – főleg a legelején – minden tisztának látszott, reálisnak és természetesnek gondoltuk „a hozzáértő, dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”.