Kell-e szuperhatóság?

Kéri Tamásnak nagyon nem tetszik a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal (NVVH) – immár törvényben is rögzített – létrehozása (Vissza a nemzeti vagyont – de most rögtön, ÉS, 2026/31., júl. 31.). Szerinte nincs szükség új intézményre. „A hivatal első látásra borzalmasan sokba kerül, nem látszik azonban, mivel tudna többet, mint a meglévő nyomozati szervek. Ha tényleg az volt a cél, hogy ezeknek az ügyeknek külön is legyen gazdájuk, akkor bőven elég lett volna egy-egy osztályt és/vagy csoportot létrehozni a rendőrségen, illetve a NAV-on belül.”

Pedig éppen itt rejlik a lényegi különbség. Az NVVH nem egyszerűen egy újabb nyomozóhatóság. A törvény megszünteti az ügyészség kizárólagos vádemelési monopóliumát: a Hivatal nemcsak nyomozhat, hanem maga is vádat emelhet, és közvádlóként járhat el. Magyarországon ezzel lényegében létrejön egy második, vagyonvisszaszerzésre szakosított ügyészi rendszer. Ha pedig Magyarország később csatlakozik az Európai Ügyészséghez, a hazai büntető-igazságszolgáltatásban valójában három, részben párhuzamos ügyészi szereplő működik majd. Nem kizárt, hogy ez hatásköri vitákat és intézményi rivalizálást is magával hoz.

A nemzetközi tapasztalat óvatosságra int. Az általam részletesen vizsgált öt legsikeresebb vagyonvisszaszerző ország – Brazília, Malajzia, Hongkong, Szingapúr és Olaszország – egyikében sem rendelkezik a korrupcióellenes hatóság önálló vádemelési joggal. A siker kulcsa tehát nem feltétlenül a különleges ügyészi felhatalmazás. A legeredményesebb intézmények rendszerint nyomoznak, megelőznek, koordinálnak és felderítenek, míg a vádemelés a független ügyészség feladata marad.

A nemzetközi good practice azt mutatja, hogy a sikeres vagyonvisszaszerzés sohasem egyetlen intézmény teljesítménye. Több, egymással szorosan együttműködő hazai és nemzetközi szereplő összehangolt munkájára épül. Jó példa erre Malajzia, amely a whole-of-government modellre támaszkodik: a rendőrség, az ügyészség, a pénzügyi felügyelet, az adóhatóság, a külügy és az igazságügy összehangoltan dolgozik. Ennek is köszönhető, hogy az ország a nemzetközi összevetésben kiemelkedő, csaknem 75 százalékos vagyonvisszaszerzési arányt ért el – messze meghaladva a nagyjából egyharmados világátlagot. A malajziai siker másik kulcsa a vagyonvisszaszerzési diplomácia volt: nem általános együttműködési nyilatkozatok, hanem Svájcra, Angliára, az USA-ra és más célországokra szabott konkrét visszaszerzési stratégiák.

Felmerül tehát a kérdés: mi indokolja, hogy Magyarország ettől a nemzetközi mintától eltérve egyetlen intézménybe koncentrálja a nyomozás, a vagyonfelderítés és a vádemelés jogkörét? Erre csak következtetni lehet. A Tisztítótűz-program kidolgozói nyilván abból indultak ki, hogy a NER kleptokratikus rendszerében éppen a hagyományos ügyészségi monopólium bizonyult a leggyengébb láncszemnek a politikailag érzékeny, nagy korrupciós ügyekben. Ha ez volt a diagnózis, akkor érthetővé válik a reform egyik legfontosabb eleme: az ügyészi monopólium megtörése. (További szempont lehetett a gyors fellépés szükségessége, mivel a nemzetközi tapasztalatok szerint a korrupciós vagyon jelentős része rendkívül gyorsan kikerülhet a nemzeti hatóságok látószögéből, és örökre eltűnhet.)

Az ügyészi monopólium megszüntetése azonban nem nemzetközi kényszer. Az Európai Parlament és a Tanács 2024-es vagyonvisszaszerzési irányelve nem írja elő olyan szuperhatóság létrehozását, amely vádemelési jogkörrel is rendelkezik.

Az NVVH ügyészi jogosítványa ezért egyszerre jelenthet komoly előnyt és komoly kockázatot. Előnyt, mert megszüntetheti azt az állapotot, amelyben egy politikailag befolyásolt, monopolhelyzetben lévő ügyészség meghiúsíthatja egy hatékony vagyonfelderítő szervezet munkáját. Egy rendszerváltás utáni elszámoltatás során ez korántsem elméleti veszély.

Ugyanakkor a kockázat sem kisebb. Egy olyan intézmény jön létre, amely egyszerre nyomoz, vagyont kutat fel, foglal le és véd, bírságol, kockázatot értékel és vádat emel. Ilyen széles jogosítványok nemzetközileg fölöttébb ritkán összpontosulnak egyetlen állami szerv kezében. Márpedig ezt a hivatalt éppen egy olyan maffiaállami korszak lezárására hozzák létre, amelynek egyik legfontosabb vonása a túlzott hatalomkoncentráció volt.

Ezért tartom jogosnak Kéri Tamás aggályait az ellenőrzési mechanizmusokkal kapcsolatban. Ha az NVVH parlamenti kontrollja lényegében egy évenkénti beszámolóra korlátozódik, az aligha tekinthető elegendő ellensúlynak egy ilyen kivételesen erős és széles jogosítványokkal rendelkező intézmény esetében.

Hasonlóképpen jogos kérdés a költséghatékonyság is. Az NVVH-féle szuperhatóság működtetése óhatatlanul jelentős forrásokat igényel. Ha már új intézményi struktúra épül, érdemes lenne a teljes korrupcióellenes intézményrendszer racionalizálását is megfontolni. Például indokolt-e az Integritás Hatóság változatlan fenntartása, amelyet 2022-ben az Európai Bizottság a jogállamisági feltételrendszer részeként („szupermérföldkő”) kényszerített ki az Orbán-kormánytól az uniós források védelme érdekében?

Az elkövetkező évek döntő kérdése végső soron nem az lesz, hogy az NVVH elég erős-e, hanem az, hogy lesznek-e kellően erős fékek egy ilyen kivételes hatáskörökkel felruházott intézmény fölött. Hogy ki és milyen eszközökkel képes megfékezni, ha egyszer maga válna túl erőssé.