Mikor láthatta?

Az ÉS 2026. augusztus 19-i lapszámában jelent meg Prosenszki Róbert Bevezetés a transzilvanizmusba című, személyes hangú, vallomásos, az írót és munkásságát megbecsülő tisztelettel fölidéző írása Sütő Andrásról (ÉS, 2026/34., aug. 19.). (De mert nem a Trianon utáni romániai kisebbségi magyarság akár szemléleti, gondolkodási, alkotói kátéjának is tekinthető transzilván eszme, a „vallani és vállalni” magatartás, a „kiáltó szó” ideológiai, politikai, kisebbségtörténeti mibenlétéről, változatairól akarnék most szót ejteni, hiszen a szerző sem erre vállalkozik, csupán egy zárójeles megjegyzést tennék. A cikkben idézett Bertalan-éj a lelkünkön című, felkavaró Sütő-esszében megírt történet, az 1944. szeptember 16-i, kissármási holokauszt, közel másfél száz zsidó ember, gyermekek, nők, férfiak brutális kivégzése, a magyar katonák és csendőrök által elkövetett barbár mészárlás semmilyen módon nincs értelmezési kapcsolatban a kisebbségi sors szellemi-cselekvési lehetőségeit keretbe foglaló transzilvanizmussal. Prosenszki Róbert írásának az egyetemi stúdiumok ismert címadó formuláját követő, a részeiben is azonos tudományterület vizsgálatát jelző „Bevezetés” fogalma ugyanakkor – akaratlanul is – ezt sugallhatja.)

Ami írásra sarkall, az valójában egyetlen téves-tévesztett dátum, s a belőle következő néhány további, értelemszerűen ugyancsak téves mondat: „A gyerek, aki voltam (…), a kölyök bennem, aki váratlanul megszólalt, tizenhárom évesen láthatta először és utoljára Sütő Andrást, 1989 kora tavaszán, Mátészalkán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájának bemutatójakor, a marosvásárhelyi fekete március előtt egy évvel, ép szemmel, mielőtt összeverte és kiverte volna a fél szemét a felbőszített csőcselék.”

A cikkíró azonban nem láthatta 1989 kora tavaszán, s abban az évben semmikor, sem a darabot, sem a szerzőt akkor és ott, együtt: az egykori kiskamasz bocsánatosan hibás emléke a felnőtt memóriájában is tovább él. Vélhetnénk, persze, hogy csupán egy rossz billentyű-mozdulat a vétkes, de amiért a jó szándékú korrekciónak mégis van létjogosultsága: az okok egyes mozzanatokban tragikus volta.

A tévesztés tévedhetetlenül biztos igazolója pedig maga Sütő András, több hiteles forrás közül idézzük tehát a leghitelesebbet. A Szemet szóért című, dokumentumokat, naplójegyzeteket egybefogó, 1993-ban a debreceni Csokonai Kiadónál megjelent kötete, az 1989-es esztendő októberi bejegyzései (298–300. o.), az íróra olyannyira jellemző kesernyés iróniát sem nélkülözve, elbeszélik, hogy miként tiltották be a dráma próbái közben, a tervezett, év végi bemutató előtt röviddel a szatmári Északi Színház műsortervében már szereplő előadást. Hogy kik, ki? Telefonon, egyenesen „Bukarestből, bizonyos Trif elvtárs”. Nem annyira a darabbal, legfőképpen a szerzőjével volt baja. A történet tömörített lényege: Trif elvtárs javaslata szerint arra való hivatkozással kell abbahagyni a próbákat, hogy egy színésznő, „mondjuk B. Ildikó”, eltörte a lábát. De B. Ildikó éppen nem szerepelt a darabban, így a leleményes Trif elvtárs azonnal más színész törött lábát javasolta, bárki lehet, aki szereplője a játéknak. Ez nem tűnt fel igazán átgondolt ötletnek, ezért a társulat a megyei pártbizottsághoz fordult tanácsért, s jól tették, mert a helybéli hatalmasság, Stanca elvtárs abszolút hihető változattal állt elő: „a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják”. Így történt, egy váratlan skandalummal nehe­zít­ve: Szélyes Ferenc, a mű Nagel­schmidt­jének alakítója – a társulat szerint – felháborodásában asztalra csapta a párttagkönyvét. De mivel ez a viselkedés ekkoriban nem volt sem szokásos, sem kívánatos, a kilépés hősiességét a kizárás büntetésévé fokozták le az arra hivatottak: s mindezt a Ceau­şescu-éra bukása előtt néhány héttel. Sütő András naplójának jelzett fejezete az alábbi ténymondatokkal zárul: „December 21. Kitört a forradalom! Félre mindennel!” A könyvzáró, Visszapillantás című fejezet pedig a gyorsan eltűnő román–magyar egyetértés és egyet-érzés története, benne a marosvásárhelyi pogrom, a „fekete március” véres eseményei, amikor Sütő András már nem beszélhetett forradalomról, ami történt, azt csak „diktátordöntésnek” hívta.

De mégis, a kiskamasz valóban láthatta a drámát, később, mert a szatmári társulat a Nagy Egyesülés Napja, december 1. után abbahagyta az ünnepi készülődést, ismét folytatta, mert folytathatta a darab próbáit, s a következő év tavaszán, 1990. március 9-én felgördült a függöny a teátrum színpadán. A decemberi események elsöpörték (látszólag és időlegesen) a fantáziadús pártvezéreket, s az író boldogan autózott át a tavaszi Mezőségen a végre színpadra került Lócsiszár bemutatójára. A bemutató műsorfüzetébe is emelkedett, persze azért „zsenge” diadalérzetű sorokat küldött, még februárban az író; mert érzékelte a maga személyes alkotói sikerét, de látnia kellett azt is: a „dinasztikus törekvésű diktátorfamília” „szuronyos reményei” még nem tűntek el. A forradalom „a közös véráldozat, a diktatúrát elsöpörte ugyan – írta –, ám a szolgaság és a nemzeti előjogok fanatikus híveit ezután kell félresöpörnünk”. Úgy vélte: drámája ezért is időszerű: a „kérvényezett jognak nincs értéke. (...) Értéke csakis a kiküzdött jognak van”, s erre figyelmeztet Kolhaas Mihály tragédiája is.

A társulat pedig nemsokára vendégjárásra, tájolásra indult az előadással Szabolcs-Szatmár több településére. A korabeli sajtó, a Kelet-Magyarország 1990. március 21-i száma kritikát is közöl a vásárosnaményi előadásról (Nagy István Attila: Hétköznapi emberpróbák. A szatmárnémeti Északi Színház vendégjátéka); korábban pedig egy előzetes programajánlóban (március 14.), a VI. Beregi Ünnepi Hét eseményeként, a tájolás helyszíneit is felsorolja a lap: „A szatmárnémeti Északi Színház társulata Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját mutatja be: a vásárosnaményi művelődési központban március 16-án, majd 17-én a nyírmadai művelődési házban 19 órától, 18-án a fehérgyarmati művelődési központban 18 órától és 20-án a mátészalkai művelődési központban 19 órától.”

Ez utóbbi nézői között ülhetett a tizennégy éves kamasz fiú is.

De Sütő Andrást ekkor sem láthatta.

Mert a március 19-én, a vásárhelyi, várbeli RMDSZ-székházból kifelé jőve (úgy hihette: menekülve) majd agyonvert író ekkor már a bukaresti klinikán várta az orvosok segítségét: négy bordája eltörve, arc- és homlokcsontja elrepedt, bal keze összeroncsolva, bal szeme láthatatlanná vált a vértől. Monográfusa, Ablonczy László írja (Nehéz álom, 2002, és: DIA): március 20-án hajnalban katonai repülőgép szállítja a bukaresti katonai kórházba, délután Budapestről ugyancsak katonai gép érkezik érte, és egészségügyi kísérettel Budapestre viszik a Honvéd Kórházba. Ha látta is a fiú Sütő Andrást, az író csupán a későbbi televíziós felvételek kockáin tűnhetett fel előtte: a véres március után Sütő András élete hosszú hónapokig magyarországi, amerikai, kölni kórháztól újabb kórházig vezetett, szemműtétek sokaságán át, vagy vissza valamelyik sikertelen műtét helyszínére. Még 1999 novemberében is: mentőautóval Budapestre szállítják, ahol 23-án egy glaucomás roham folytán sürgős műtéttel mentik meg az életét és maradék látását.

Sütő András 2006. szeptember 30-án halt meg, Budapesten. Húsz éve.